
Gutenberg · ebook 40039
A magyar nép művészete (1. kötet)
by Dezső Malonyay · Hungarian · public domain in the US
A magyar nép művészete (1. kötet) by Dezső Malonyay is a Hungarian public-domain text held from Project Gutenberg (ebook #40039). SZÁMOS SZAKÉRTŐ ÉS MŰVÉSZ KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1907
Minden jog fentartva
Franklin-Társulat nyomdája.
BEVEZETÉS
[Illustration: BÁNFFY-HUNYAD (nagyközség.)]
A magyar politikai életben, társadalmi, irodalmi és művészeti téren oly hatalmasan, olyan tudatosan s reméljük, annyira termékenyítően talán még soha sem lüktetett a nemzeti érzés, mint manapság. Politikai és mívelődési törekvéseink mindinkább gazdagodnak nemzeti tartalomban s kultúrmunkánkat egyre erősebben jellemzi a nemzeti büszkeség, amelyhez jogot az a meggyőződésünk ád, hogy a magyar az ő erkölcsi és szellemi gazdagságával – miután a multban már tanúbizonyságot tett történelmi jelentőségéről – nagy jövendőre hivatott.
E hivatást betölteni: ez a mi nemzeti törekvéseink célja, ez vezet bennünket, amikor a magyar népben szunnyadó erőt ébresztgetjük, szorgalmazva annak fokozatos fejlesztését is.
A természettudományi gondolkozás – állítólag az emberi haladás e nagy diadala – eleinte szívósan tiltakozott a nemzeti eszme ellen, még pedig az úgynevezett egyetemes emberi boldogság érdekében; apránkint azonban, az elméletek gyakorlati csődje után, megértettük, hogy az emberiség magasabb céljai mégis csak leghamarább és legbiztosabban valósíthatók meg az egyes nemzetek keretein belül.
Ma már átalánosan valljuk, hogy amint a természet különböző tehetséggel látta el az egyes embert s e tehetségek a különböző viszonyokhoz mérten különbözően fejlődnek, úgy az egyes népek, az egyes nemzetek is különböző tehetségekkel vannak felruházva s e tehetségek, különböző viszonyaik szerint, különbözően fejlődnek. Valamint egyenlő joga van minden egyes embernek, hogy erejét s tehetségét szabadon fejlessze mindaddig, amíg embertársa erejének és tehetségének szabad fejlődését nem akadályozza, úgy hasonló jog illet meg minden egyes nemzetet.
Ennyi, és ez a nemzet jogosultsága. Az az ezerféle sajátosság ugyanis, – amelyeknek végtelen és végtelenül jellemző sorozata a fajok kiválása folytán, az éghajlat s az állami berendezkedések különfélesége révén, minden népnél más és más módon fejlődve ki, más és másfélekép is érvényesül, – sokkal határozottabb és önállóbb egyéniséget ád az egyes nemzeteknek, semhogy az egyetemes emberi boldogságért közösen küzdő haladás nélkülözhetné azt az erőt, amelyet a nemzeti eszme rejt magában.
Hogyan nélkülözhetné tehát azt az erőt, – mely részint a biztató mult emlékeiből, részint az igérkező jövő reménységéből táplálkozva, legszilajabban s legtermékenyítőbben ragadja meg a néplélek alkotó kedvét, – hogyan nélkülözhetné maga a nemzet?
Hiszen a nemzet csupán a népben szunnyadó erkölcsi és szellemi gazdagsággal, csakis e gazdagság fejlesztésével és értékesítésével szolgálhatja a haladást, – elismerést biztosítva ezáltal úgy az ő nemzeti léte jogosultságának, valamint jövendőkre szóló történelmi hivatásának is.
Nem elfogult, nem önös, vagy fenhéjázó sovénség, ha így okoskodik a magyar. Élni akarunk, igazi életet, a magunk magyar életét akarjuk élni, természet szerint, jog szerint.
Nem mintha áltatnók magunkat, hogy csak egy pillanatra is kiléphetnénk a kor s az emberiség haladásának közösségéből, – de az emberi fejlődés átalános törvényeinek való meghódolás mellett minket a mi államjogi és politikai helyzetünk parancsoló erővel kényszerít, hogy mennél teljesebben megkeressük és megtaláljuk önmagunkat. Mert másra kire számíthatunk? Testvéreink nincsenek s hol vannak barátaink?
Szorongattatásaink s élethalál-harcaink közepette ki törődött valaha a mi megmentésünkkel? Ki hordta szivén érvényesülésünket, boldogulásunkat?
És itt vagyunk mégis. A magunk erejéből, a magunk böcsületéből, – ami csalhatatlan záloga annak is, hogy itt is leszünk, – annál erősebbek, életteljesebbek, a nagy míveltségnek, az egyetemes emberi boldogságnak annál fegyverzettebb harcosai és annál méltóbb osztályosai, mennél inkább magyarok tudunk lenni, igaz, öntudatos, kemény magyarok.
Kis tüzet elolt minden szellő, a nagy tüzet a vihar is csak éleszti. Az izzó, a lobogó nemzeti érzést szítja a veszedelem, de ha gyatrán pislákol csak, elhamvad a szellőtől is. Pedig, ma aligha van még Európában nép, amelynek nemzeti életét sajátságos államjogi helyzete oly veszedelmesen fenyegetné, mint fenyegeti a magyarét. Fenyeget ez a veszedelem állandóan. Szerencsénkre: a nemzeti hevület nálunk elemi erővel tüzelte a lelkeket akkor is, amikor az, látszólag, egész Európában szinte kihamvadt a népek érzéséből.
A fokozatos népesedéssel karöltve járó vándormozgalmak s a törvényes házasság lehetősége valamennyi keresztény nép között, csaknem végkép nivellálták Európában a fajkülönbséget; a kereszténység, mint vallás, nem támogatta a nemzeti különállást, mert – eltekintve az «egy akol, egy pásztor» egyenesen nemzetköziességet hirdető parancsától – a kereszténység sehol sem vehette föl azokat a nemzeti sajátosságokat, amelyeket az ókori vallások mindenütt megőriztek s amelyek azokat a pogány vallásokat szinte az állami intézmény alkotó részéve avatták.
Megszünt az egyes népek elszigeteltsége is; a vasút, a kereskedés, a sajtó mind közelebb hozták egymáshoz a népeket, a folytonos és egyre közvetetlenebb érintkezés még inkább megnehezítette a nemzeti sajátosságok megőrzését. A jellemző nemzeti erkölcsök és szokások rohamosan tünnek el, mindinkább hasonlítunk egymáshoz, a nyelvkülönbségen kívül hova-tovább alig marad a nemzeti jellegnek egyéb dokumentuma, mint a mult emlékei s a művészi alkotások, illetőleg ez alkotásokon a művészi sajátosság.
Ne feledjük: a mi önálló nemzeti egyéniségünket veszélyezteti még az is, hogy itt több fajta nép szorult össze egy államba. Már pedig az ilyen összezártság nem igen válik a nemzeti jelleg erősbödésének javára; a közös éghajlat, a közös intézmények s a társadalmi élet és érintkezés ezer befolyása révén a nemzetiségek közelebb jutnak ugyan egymáshoz és közelebb mihozzánk, de viszont mi is ugyanily mértékben vagyunk kitéve a kölcsönös hatásnak s a nemzeti jelleg tisztasága megsínyli ezt.
Az eszmék és nézetek sajátos és egyéni alakulásának egyik alapoka már ott van magában a nyelvkülönbségben, – nemzeti tulajdonságaink megőrzése és fejlesztése tehát már csak annál inkább szükséges. Külön jogot nyilván csak külön egyéniség követelhet és teremthet magának. A nemzeti jogosultság fogalmának gyakorlati megvalósítására tehát elengedhetetlen, hogy az, aminek számára nemzet név alatt jogosultságot követelünk, az mindenekelőtt határozott, sajátos egyéniség legyen és ilyenül meg is maradjon.
Nemzeti egyéniségünket, a mi helyzetünkben, a multak emléke – ha ez a mult még oly dicső volt is – a kegyelet mélabús emlékezetével meg nem védelmezi. Nem ment meg bennünket, bármint óvjuk, maga a nyelvbéli különbözőség sem, jóllehet a nyelv hatalmas bástyája a nemzeti különállásnak s huzamosan megbir a legádázabb pusztító szándékkal is.
Történelmünk szolgál erre példákkal. De a nemzet nyelve se győzhetetlen.
Nemzeti jellegünkben meg nem véd, magyar voltunkban meg nem tart, csak maga az alkotásokban nyilvánuló eleven élet, csak a saját erős kulturánk, csak a haladó és fejlődő magyar műveltség.
A nemzeti kultúrák remekei közül való a művészet, s azt mernők állítani: igazán művészi remekkel csak a nemzeti erejök teljességében lévő kultúrák szolgáltak. És milyen hálás nemzetének a művészet!… Eötvös József báró, aki pedig államférfiú is volt, nemcsak művész, meggyőződéssel hirdette, hogy egy-egy népdal olykor nagyobb befolyással volt az állam sorsára, mint a legpompásabb államtudományi elméletek.
A művészet gyakorlati értékének bizonyítására szót vesztegetni ma már talán fölösleges, – de minthogy mi a magyar nép művészetét és kizárólag a képzőművészet keretei közt megnyilatkozó művészetét óhajtjuk e munka folyamán bemutatni: eleve hangsúlyozni kivánjuk, mi értéke van nemzeti szempontból ennek a népi művészetnek.
Meg kell állapítanunk, hogy mint minden művészetnek, a képzőművészetnek nemzeti értéke is kizárólag csak attól függ, hogy a művész mily gazdagon és milyen tökéletességgel tudja szóhoz juttatni alkotó temperamentumát, mely része ama nép alkotó temperamentumának, amelyből ő származik.
E megállapításra szükség van, nemcsak azért, mert hatásában a képzőművészet, természeténél fogva, sokkal kevésbé közvetetlen, mint az irodalom, vagy a zene, hanem azért is, mert éppen a magyar képzőművészet még fiatalabb, semhogy nemzeti formái idáig egységes stilussá tömörülhettek volna, semhogy a nemzetinek minősíthető művészeti őselemek tudományosan megállapítva, vagy csak összegyűjtve is volnának.
Ez a bizonytalanság, vagyis inkább ez a tájékozatlanság adott módot s ád módot még ma is arra a sok visszaélésre, amit főleg a magyar képzőművészet terén a nemzeti művészet oly népszerű lobogója alatt elkövetnek azok a könnyelműek és szélhámosok, akik minden reformkorszakban pazarul burjánzanak.
A művészet valódi céljával homlokegyenest ellenkező és a művészet értékét csökkentő ama megalkuvást, mely a hazai témáknak még kontár kézzel való érintését is magyar érzésnek és egyben művészi erénynek tudja be, saját üzleti céljaikra kihasználták nálunk is az élelmes félművészek, felcifrázva munkájukat magyaros sallanggal.
Pedig éppen a magyarság művészi tartalmának és művészi értékének megőrzése szempontjából, éppen mert fajtánknak, a magyar életnek és viseletnek, a hazai vidéknek eleddig jóformán parlagon hevert festőiségét is ki kell aknáznunk nemzeti művészetünk érdekében, – utasítsuk vissza ridegen ezt a szélhámosságot.
Nem esik sem a jogos nemzeti önérzet, sem a komoly néprajzi tudomány rovására, ha kimondjuk, hogy a magyar paraszt holmija, háza, temploma, a magyar parasztélet környezete és jelenetei lehetnek igen érdekes és becses dokumentumok tudományos néprajzi szempontból, de művészi értéke csak annak a népi alkotásnak van, amelyben festői, plasztikai, szerkesztésbeli, vagy diszítési szépségekben nyilvánul meg a nép alkotó temperamentuma; művészi hasznát csak annak a népi holminak vesszük, amelyet ösztönszerű, naiv, de annál egészségesebb szépérzékkel alkot és diszít a mi csudálatosan művész parasztunk.
Kissé erőszakosan ugyan, de éppen ennek folytán és erre a célra kérjük ki e munka során a népművészetet az etnografiától.
Különbség egyes művészek között csak a művészi értékben lehet s ez az érték aszerint emelkedik, amint a művész saját kora művészi áramlatainak az élén halad, vagy ha éppen korát is megelőzi; – nemzeti érzésben, ezt akarjuk hinni, egyenlők mindannyian. Hiszen a művészben, aki magyar, úgy-e, nem is lehet más hit, más érzés, csak magyar? Nem is lehet. Nem, ha ugyan időközben el nem idegenedik utánzott idegen külsőségek révén.
Mert ez a veszedelem, éppen mint magát a nemzetet, megnyomoríthatja a művészt is. Ezért szükséges, hogy a művész mindaddig itthon maradjon, amíg művészi egyénisége fejletlen, ezért szorgalmazzuk, hogy a magyar művész, mielőtt megismerkednék az idegen művészetekkel, megtanulna saját nemzetének jellemző kifejezéseit.
De ha – amint magunk is bevalljuk – a magyar képzőművészet nemzeti formái nemcsak hogy egységes stilussá tömörítve, de tudományosan megállapítva, sőt még csak összegyűjtve sincsenek, hol veszi a magyar művész a kifejezési módokat, amelyek nemzeti jellemünknek a jegyei?
Hogyan keressük ki az eddig oly sok osztrák, német, bajor, olasz, francia és angol hatás alatt fejlődött hazai képzőművészetből, az idegen utánzás folytán annyira meghamisított és elkorcsosított formák közül azokat az elemeket, amelyek eredeti mivoltukban nem fejezhettek volna ki egyebet, mint a magyar művészi alkotó hevületnek egyéni megnyilatkozásait?
Mert ha van nemzeti jelleme a magyarnak – mint ahogyan van minden nemzetnek – benne kell annak lennie, látnunk, éreznünk kell azt a vonalak lendületében, a szinek harmóniáiban, a plasztikai formák változatában csakúgy, mint ahogyan kicsendül az a magyar népdal ritmusából; benne kell annak lennie a kompozicióban, a szerkezetben, a fölépítésben csakúgy, mint ahogyan benne van a magyar prozódiában, a magyar nóta belső ritmusában, dallamának jellemző felépítésében.
És benne is van.
Ott kell keresni, ahol még megtalálhatjuk: a nép művészetében. Ott, ahol költészetünk is rátalált zamatos és eredeti magyarságára.
Keressük a magyar paraszt építkezésében, házának berendezésében, templomának diszítésében, viseletének színösszetételeiben, faragcsalásában, szövésében, fonásában, varrogatásaiban, üde, dévaj, mindig arányos és anyaghoz alkalmazkodó diszítő kedvének, szín- és formaérzésének megnyilvánulásaiban, – bízvást kereshetjük s megtaláljuk ezerféle művészi kezemunkájában.
Művészet, – mert hiszen egészséges alkotó kedvének, ösztönszerű szépérzésének eredménye, – művészet mindaz, ami ily módon a magyar paraszt keze alól kikerül, kezdve kerítésének fonásától magafaragta sírkövéig; művészet, s annál becsesebb, mert aránylag szűk körre szorulva, életének oly kicsinyke keretei között, háza, földje, temploma és temetője körében adja ki mindazt, ami alkotó kedvétől és tehetségétől telik s e kicsiny keretek közt művészetének tartalmassága az idők, nagy idők folyamán úgy meggyarapodott, egyszerűsége annyira áttisztult, hogy a maga nemességében helyenkint megközelíti a klasszikus kulturák alkotásait.
Olyan a művészete, mint ő maga, ahol még érintetlenül maga tudott maradni a magyar paraszt. Nem ismerünk egyszerűségében nemesebb, egységesebb, arányosabb életet.
Tiszteletet gerjesztő békés egységben telik le az egész, egy hivatása van és azt betölti a végső célig arkaikus méltósággal; egész lényében, egyetlen mozdulatában sincs egy parányi hazugság s a legteljesebb harmóniában van önmagával és környezetével, bölcsőtől a sírig.
Ezt az egyszerű, szűzi tisztaságában megbecsülhetetlen, mert nemzeti természetünkre és mivoltunkra egyedül jellemző művészetet gyűjtögetjük össze s mutatjuk be e munka folyamán.
[Illustration: B.-HUNYAD (nagyközség)]
Az eredet és a kialakulások kérdésének ezerösvényű útvesztőjét kerüljük; nem avatkozunk a fajok keveredése, az idegen szomszédság és egyéb kölcsönhatások folytán támadható vitákba sem, – sőt óvakodunk akármilyen tudományos rendszernek eleve való fölállításától is, nehogy a mi igénytelen anyaggyűjtő munkánk elé magunk vessünk gátakat.
Ha úgy tetszik, csak egyszerű képeskönyv ez, a magyar nép művészkedéséről beszámoló képeskönyv.
Ahogy Kriza János a «Vadrózsák»-at szedegette örök-üde bokrétába, amint népköltészetünk gyűjtői böngésznek a rég leszedett, már-már ugarba vesző tőkéken, – mi is úgy cselekszünk, csak annyit akarunk s bár annyira vihetnők. Kutatjuk azt, ami már kallódik, összekeresgéljük ami még van, mentjük a pusztulástól, hogy megőrizhessük, hogy bemutassuk, megismertessük és meg is szerettessük minél több magyar emberrel: népünk művészetének azokat a termékeit, amelyek, hitünk szerint, a magyar művészetben, iparban, minden munkánkban hasznosíthatók lennének s amit össze kell szedni, föl kell dolgozni, mielőtt pótolhatatlanul és végleg el nem pusztulnak a pótolhatatlan magyar paraszttal együtt.
Amit itt nyújtunk, az még nem a magyar stilus. Lelkesít azonban bennünket az a tudat, hogy nehány szekér hasznavehető matériát mi is hozunk. A magyar művészek föladata, hogy kikeressék az így gyűjtött anyagból az értékes és fejlesztésre alkalmas részt, azt fölhasználva s nyomukon ők maguk is átkutatva a népi művészet kincstárát, végre is biztosabban szolgálják és segítsék elő azt a természetes evoluciót, amelynek során – s csakis így – eljuthatunk a sovárogva várt nemzeti stilushoz, a nemzeti kifejeződés módjaihoz.
Vállalkozásunk tehát a következő: keresünk hazánkban, a nép körében, lehetőleg mennél többet abból, amiben fajunk szépérzéke – a meséiben, dalaiban, szokásaiban, sőt babonájában is kifejeződő költői érzését kiegészítőleg – a legjellemzőbben nyilvánul.
Célunk: fölkutatni a magyar művészi alkotókedv ösztönszerű érvényesülésének kezdetleges próbálkozásaitól kezdve, el a már fejlettebb motivumokig lehetőleg mennél többet; menteni az elkallódástól azt, amink van és így a nemzeti jelleg megőrzésében erősíteni, irányítani, fejleszteni fajunk alkotókedvét; megmutatni, bizonyítani és igazolni fajunk művészeti érzékének, rátermettségének és készségének sajátosságát, erejét, becsét s ezzel közvetve és közvetetlenül segíteni a nemzeti elem érvényesülését izlésünkben, művészetünkben és iparunkban; gyarapítani a nemzeti önbizalmat, tanítani a magunk többrebecsülését, valamint megbecsülését annak, ami a miénk, gátat vetni az idegenből özönlő művészeti és iparművészeti nivelláció elé, – ez vállalkozásunknak erkölcsi tartalma és ez a célunk.
Sorra vesszük hazánk magyarlakta részeit, annál tüzetesebben, mennél exponáltabb az illető vidék, s röviden ismertetve, jellemezve az ott lakó népet: leírjuk és képekben bemutatjuk templomát, temetőjét, házát, otthonát, kertjét, őt magát, ruhaviseletét, házi és munkaeszközeit, megkeresve mindezeken azt, amivel ösztönszerűleg és tudva szépérzékét elégíti ki. Megkeressük, legalább is nyomozzuk népünk izlésének eredetét; kutatjuk szín- és formaérzésének természetét s irányát; sorraszedjük a magyar építés mintáit és a magyar diszítési elemeket.
Különösen foglalkozunk a művészkedő népi ipar magyar termékeivel, vizsgálva kitűzött célunkhoz mérten a szövést, az agyag-, a fa-, csont-, bőr- és fémművességet, ahogy azt a nép még míveli. És tőle magától, a néptől kérjük magyarázását annak, hogy amit csinál, miért csinálja úgy, ahogy csinálja, s e közvetetlen forrásból szerzett, de minden naivságuk mellett is jellemző adatokat egészítjük ki a saját magyarázatainkkal.
Törekvésünk, hogy e munkát túlságos elmélet ne terhelje, de minden részében személyesen megkeresett és ellenőrzött, szigorúan hű, pontos, a tudós számára is föltétlenül megbízható, becsületes adatok felhasználásával készüljön az egész.
Olyan könyvet akarunk csinálni, hogy építőink, képfaragóink, festőink, műiparosaink közvetetlenül is hasznát vehessék, egyben pedig szolgálja, közvetve, iparunkat és kereskedelmünket; segítsen a megismerés által magán a népen, segítsen azzal is, hogy ismertetvén az egyes vidékek háziipari tevékenységét, amiben művészetük leginkább nyer kifejezést, érdeklődésünk révén fokozzuk az ő öntudatos működésüket, hogy nemzeti alapon megindult közgazdasági törekvéseinkbe kapcsolhassuk népfajunk különböző sajátos tehetségeit.
Az a törekvésünk, hogy vigye ez a mű is, minden betűjével, a magyar zamatot, a magyar szellemet, a magyar lelket kultúránkba. Nincs olyan porcikája a magyar eredetiségnek, aminek elveszése, aminek parlagon hagyása és meg nem őrzése pótolhatatlan vesztesége ne lenne mívelődésünk nemzeti jellegének, így tehát egész kulturánknak. Mennyi veszett már el!… Mentsük, a mi még megmenthető.
[Illustration: KALOTASZEGI VARRÓ LEÁNYOK.]
Vállalt munkánkat öt év alatt óhajtanók befejezni, adván az öt év folyamán öt ilyen kötetet, mint ez az első.
Ennek az első kötetnek az anyagát Erdélyben, a kalotaszegi falvakban gyűjtöttük; az erdélyi székelység és Torockó művészetével foglalkozunk a második kötetben; a harmadik kötetünkben a dunántúli magyarság művészetéről lesz szó, a negyedik és ötödik kötetben kerül sor a nagy Alföldre, a Felvidékre s az északkeleti Hegyaljára.
Nemzeti közérdeket óhajtván szolgálni a magunk kis cselekvésével is, kötelességünk ismételten számon adni, mely ideák irányítottak bennünket, e dolog elvégzésére vállalkozván.
A művészetek történetében világosan kifejeződésre jut az a jelenség, hogy a művészetek megujhodása és föllendülése mindig akkor vette kezdetét, amikor a nemzeti sajátosságok fölismerése, azoknak megbecsülése és érvényesítése révén a fajbéli elemek ősformái, illetve, érintetlenül megőrzött népi elemei vegyültek a magukat túlélt iskolai hagyományok közé. A nemzeti nyelv, poézis, egész irodalmunk, zenénk, ott kezdi új és nagy jövőre hivatott életét, amikor a néphez fordult fölfrissülésért, meggazdagodásért.
Képzőművészetünk és ipari művészetünk a külföldi nemzetek versenyre buzdító hatása alatt sokáig a külföldről vette ihletét és formanyelvét, ebben pedig már eleve ott volt az a biztos veszedelem, hogy mi a versenyben csak vesztesek lehetünk: művészetünkben hijja lesz az éltető eredetiségnek. Ma már maga a külföld követeli tőlünk, hogy szellemi termelésünkben ne csak azt adogassuk szüntelen, amit tőle vettünk a kezdéshez kölcsön, de bizonyítsuk életképességünket, ha van, a magunk teremtő ösztönének, saját tudásunknak érvényesítésével.
Az egészséges fejlesztés alapja adva vagyon.
Népünk, sok viszontagsága között és a gyorsan nivelláló modern kor sodrában sem veszítette még el művészeti őserejét, ha a viszonyok súlya alatt vergődve is, de alkot folyton: kincsei, a nemzeti művészet alapelemei és művészetünk nagy jövőjének forrásai megvannak, csak meg kell keresni, csak sürgősen kell megkeresni (mert veszti már a nép boldog jó kedvét, kénytelen szükségleteit és naiv fényűzését a gyáripar olcsóbb termékeivel kielégíteni) és be kell vinni minden művészi magyar holmit a nemzet közismeretébe és oda kell adni valamennyit a művészeteknek még idejekorán, hogy vegyék hasznát. És ha arról van szó, hogy idegen hatásokat hogyan kell a mi magyarságunkban felolvasztani, hát azt is jó lesz a mi népművészetünktől megtanulni.
Ebből iparunk és kereskedelmünk húz közvetett hasznot: termelésünk lesz eredetibb, tehát keresettebb, tehát jövedelmezőbb.
Összekapcsolódik ez a nép erkölcsi és anyagi jólétének gyarapításával; mert ha a nép tudatára ébred a háziiparában kifejeződő művészet elismert szépségének és hasznosságának, korcsmai züllés helyett csakhamar szívesebben fordul a kedvét is szolgáló munkához, ami, jól tudhatjuk, természetében van. Bizzunk talán abban is, hogy a magyar föld népe a saját kisgazdaságát a kifejlődő háziiparhoz szükséges nyerstermékek mívelése révén intenzivebbé tehetné, sok elkallódó munkaerőt hasznosíthatna; a munkája révén feléje irányuló figyelem és érdeklődés folytán pedig önérzetében, a vagyonos elem iránt való bizalmában erősbödik, nemesbedik és boldogabbá lesz.
Nem hihet s nem hisz boldogulásunkban, aki erre, lemosolyogván, azt mondja: ábrándozás!
Nem ábrándozás ez.
Aminthogy az sem ábrándozás, hogy hasonló munkákkal, közvetetve, nemzeterősítő politikánkat is szolgálhatjuk. Szolgáljuk már azzal is, ami hasznot a magyar kulturának, a magyar faj munkaképességének, faji öntudatra ébredésünknek hajtunk véle.
Szolgálhatjuk az államalkotó magyar faj közé ékelődött nemzetiségek előtt kialakuló kulturális tekintély szervezésével; szolgálhatjuk a fajbéli ellentálló erő jelentékeny fokozása által; végül – hogy egyebekre ki ne terjeszkedjünk, bár igen közvetetlenül érdekelheti a nemzetiségi politika különböző irányú vonatkozásait – hasonló munkák segíthetik megőrizni, védeni, erősíteni éppen azt, ami magyarságunknak minden mástól különböző sajátossága lévén, vesztével éppen magyarságunk gyöngül meg és veszhet el.
Itt az első kötet.
Erdélylyel, a legexponáltabb hazarészszel kezdtük, lévén az eredeti sajátosság pusztulásának veszedelme ott a legfenyegetőbb.
_Munkám elején kedves kötelességem köszönetet mondani nagyrabecsült érdemes barátomnak, _Berczik Árpád_nak; ő buzdított, hogy munkához lássak, karonfogott s ő kopogtatott vélem a minden nemzeti ügy szolgálatában áldozatkész _Franklin-Társulat_nál._
_A programot, a munkatervet K. Lippich Elekkel együtt készítettük; a vezető eszméket együtt állapítottuk meg; nincs egy lépésünk, amelyet nélküle tettünk, kezdve a legelsőtől s ha Isten éltet bennünket, vélünk marad az utolsóig. A magyar kultusz-kormány gondosan megmérvén vállalkozásunk fajsúlyát, kiemelendő áldozatkészséggel fordult ügyünk felé, s hogy a munka erkölcsi biztosítékait fokozza, a minisztérium művészeti szakreferensét, Koronghi Lippich Elek dr. tanácsost, megbízta dolgunk ellenőrzésével._
_A kereskedelemügyi m. kir. minisztérium is gondjaiba vette ügyünket, mit hálásan kiemelvén, köszönetünket nem hallgathatjuk el Szterényi József kereskedelemügyi államtitkár úrral szemben; a földmívelésügyi minisztérium körében Bartóky József miniszteri tanácsos úr volt ügyünk pártfogója._
_Ehez az első kötethez javamunkájukkal járultak dolgozótársaim: Edvi-Illés Aladár, Juhász Árpád, Kriesch Aladár festőművészek, Medgyaszay István építőművész, Telegdy Árpád bánffi-hunyadi rajztanár, Groó István, az Orsz. Iparművészeti iskola tanára, és Rózsa Miklós dr. író; föstöttek, rajzoltak, vélünk együtt fényképeztek és gyűjtöttek, segítettek a megírásban és a szerkesztésben._
Együtt hiszünk a dolgunkban.
/R Budapest, 1906 január 1. R/
[Illustration:]
[Illustration: VASÁRNAP DÉLUTÁN, KÖRÖSFŐN. (I. tb.)]
A NÉPMŰVÉSZETRŐL
[Illustration: KALOTASZEGI BOGLYÁK.]
A művészetek eredetének rejtelmeit máig se oldatták meg, bár a tudomány sokat foglalkozik feszegetésükkel. Több okoskodás áll előtérben. Igen érdekes a Darwiné. Ő a szépérzést s e réven a művészetek fogamzását nemi alapon magyarázza: a nőstény hajlandóságáért küzdvén, az állatvilágban is rendesen a legszebb, a legformásabb, a fürgébb és ügyesebb hím a győztes. Ebből az alapfelfogásból indult ki Grant Allen is, az ember esztétikai érzésének fejlődéséről írott munkájában, – szerinte is, a nemek vonzalmán és viszonyán alapul az eredendő, az ősi szépérzés.
Ez az elmélet azonban sokszorosan adósunk marad a művészetek keletkezésének megmagyarázásával; nem tudja, például, okát adni annak sem, hogy mi az összefüggés a nemi-kiválás és ama nem vitatható tény között, hogy a magánosan élő ősember is rajzolgat már, amikor alakokat karcol kőbe, fába, a rénszarvas agancsának lapjára. Hogy a magánosan élő ősember is ismerte a szerelmet?… Iromba állatalakjaival aligha gondolhatott szerelmi hódításra.
A német Lazarus a pihenési és a szórakozási elemet minősíti alapvetőnek a művészetek keletkezésében. Ugyanezt az elméletet szőtték tovább, változatosan tarkítva, Spencer is, meg Groos is, – de azt az esetet, például, hogy eme úgynevezett játékot, a művészetet, nem egyszer végkimerülésig űzi a pihenésében szórakozó ember, nemcsak hogy a játékelmélet meg nem magyarázza, de még Spencer «erőfölöslege» sem.
Schiller föltevése szerint is, a gyermek játékából fejlődött az ember művészkedése; Conrad Lange az illúzió szükségletéből, Ribot a képzelet alkotnivágyó ős erejéből, Taine a környezetsugallta utánzási szükségletből magyarázza a fejlődést.
A legújabb elmélet – amelyet talán biológiai, vagy hasznossági elméletnek nevezhetnénk – a színérzéket és formaérzéket, legelemibb ténykedésében, valamely ősrégi hasznosság folytán legteljesebben kifejlett idegpálya üzemének tekinti, mely eredeti hasznosságát a fejlődés folyamán elveszítvén, egyre szélesebbkörű és mind újabb örömökkel társult s ezek az örömérzetek már esztétikai gyönyörűségek voltak.
Ennek az elméletnek meg van legalább is az az érdeme, hogy megmagyarázza azt az örömet, amelyet bizonyos geometriai formák és a részarányosság keltenek az emberben; merthogy ezek csakugyan «szépséghatások», az nyilvánvaló, hiszen diszítéseiben ezeket az elemi motivumokat a legkezdetlegesebb nép is alkalmazza.
A népművészet tanulmányozása közben, mind elfogadhatóbbnak találjuk azt a föltevést, hogy a geometriai diszítésekben nyilvánuló örömérzet bizonyos olyan ősrégi jelek és ábrázolások megszokásában leli magyarázatát, amelyek valaha hasznossági okokból keletkezve és évezredeken át alkalmazva, annyira befészkelték magukat az emberek lelkébe, hogy látásuk, ismerős voltuk örömet szerzett akkor is, amikor hasznossági rendeltetésök már régen megszünt; a kezdetleges házieszközök eredeti formáit s vonaldiszítéseit ma is alkalmazza a nép, a primitiv ízlésű ember égetendő agyagedényeire is rákarcolja, rányomkodja azokat a mintákat, amelyeket fonott kosárba s kasba helyezett agyagedényein évezredeken át megszokott.
E kérdéssel behatóan és érdekesen foglalkozik Jászi Oszkár, «Művészet és Erkölcs» című munkájában. Idézzük, nem azért, hogy véle a fejlődési folyamat messzire elvezető útjára térjünk, de mert szükségünk van annak a megállapítására, hogy a kezdetleges ember, tehát a kezdetleges diszítő művészet is, legszívesebben azokat a formákat alkalmazza, amelyek legeredendőbb szükségleteivel vannak összefüggésben s amelyekben, ennélfogva, legősibb örömét is lelte.
A falusi ember, az öntudatlanul s ösztönszerűen művészkedő nép elsősorban azokat a díszítési elemeket alkalmazza, amelyek valamelyes vonatkozásban vannak az ő foglalkozásával és az őt körülvevő természettel. E kezdetleges szépérzésbe – amely már nemesebb, mint az, mely csak a táplálkozás és a nemi vonzódás örömeiből fakad – a fejlődés folyamán egyre szövevényesebb elemek vegyülnek: szóhoz jut a fajszeretet, érvényesül a vallás szentsége, a hazafiúi érzéssel együtt nyilvánul meg, s talán ez a legerősebben, a kenyéradó föld szeretete.
A fejlődés folyamán azonban, marad minden nép művészetében mégis valami sajátosan közös vonás, ami bizonyos egységes jelleget ád minden egyes nép művészetének. Ez az egységesség az illető nép nemzeti jellegében gyökeredzik; hogy ez a nemzeti jelleg micsoda és miként kerül a művészetbe, arról már szólottunk, – a kérdés most az: hogy az egységes nemzeti jelleg keretében mint jut önálló és külön jelleghez egy-egy vidék művészete?
Az egyéni alkotó szabadság, a föltaláló, képzelő és teremtő erő, vagy akár a csapongó szeszély, nemcsak hogy egyebünnen nem fakadhat, mint az illető egyén környezetéből és a környezethez fűződő, a környezet költötte eszmetársulásokból, – de ami mindezt irányítván, egyszersmind korlátozza is, az szintén csak a környezet.
A falu pedig, – annak az egyszerű művésznek, a népművésznek környezete, – már elszigetelt helyzete folytán is, sokkal maradibb, lassabban haladó, régihez ragaszkodóbb, semhogy az egyéni szabadságot korlátok közé ne fogná, korlátok közé fogván így a közös termelést is. Ez ád olyan önálló és külön jelleget egyes falvak s az egymásra utaltabb vidékek munkájára, de viszont, ez akadályozza meg olyan szerencsésen, hogy egyesek hitbuzgósága, vagy korlátozottsága eredeti jellegétől végképp megfoszthassa a népművészetet.
A célszerűségi elem is tetemesen hozzájárult, hogy a népművészeti alkotások, bizonyos kedvezően elszigetelt területeken, eredeti és közös jellegükben mind máig megmaradhattak; a művészileg tökéletlenebb munkát se löki suttba a falu, ha valamelyes hasznát veheti. Megóvja a parasztot a művészi kicsapongásoktól a szokás is, a falu könyörtelen közízlése. Hiszen művészetről, művészkedésről, műalkotásról szó sincs a faluban, mesterségről van szó s az első kérdés, az első föltétel: érti-e mesterségét az atyafi?
A többi, ami nékünk művészet, az nékik már csak a ráadás, az a hasznavehető, a jó, a célszerű holminak csak a cifrája. A fő, hogy az iga föl ne törje a bivaly nyakát, azután következik, hogy milyen színes, mennyire hímes az az iga; a fő, hogy a sulyok helyesen marokra álljon a mosóasszony kezében, – hogy milyen díszes, az már a szerelmes legény szíveskedése, téli időtöltés, amikor a földmíves embernek nincs egyéb okosabb dolga, hát öli az időt, faricskál.
[Illustration: SÁRVÁSÁR, FALU.]
A falu egységes jellegű művészetét a közös munkálkodás teremtette s így formálódtak azok a helyi különlegességek, amelyek azután falunkint önállóan, szinte függetlenül fejlődtek tovább. Egy-egy házban, egy-egy udvaron találkozunk egyénibb ízléssel, találunk változásokat, eltéréseket, de összeütközésbe ez sem kerül soha a közös helyi felfogással. A falvak festői voltát nyilván abban leljük, hogy jóformán mindenik falu más- és másmilyen, ha van is rajtuk helyi jelleg; annak a falusi embernek eszeágában sincs, hogy szépíteni akarja a természetet, viszont, szabad fejlődésében sem akadályozza s csak azt irtja, ami valamely gazdasági szempontból akadálylyá válik.
Soha paraszt ember, például, fát nem ültet esztétikai célból, – de fáit, szabad, természetes kifejlődésükben nem is zavarja, nem idomítja.
Meg kell értenünk a nép alkotási ösztönének indító erőit, ha művészetét meg akarjuk érteni. Érzéseinek a paraszt, kivált a szűkszavú, a nyugodt természetű, a nemesen zárkózott magyar paraszt nehezen ád kifejezést, nem is igen tud hozzá, de meg, mintha a férfiasság rovására menne, ugyancsak módjával árulja el azt, ami a szivében van. Ez a bájosan naiv esetlenség nyilatkozik meg művészi, soha ne feledjük, öntudatlanul művészi munkájában is.
Nincs meghatóbb, mint amikor a szerelmes parasztlegény egy-egy magafaragta hímes sulykon, egy-egy díszes kapatisztítón, egy-egy cifrázott gereblyenyélen vallja kezdetleges művészkedésével a választott hajadonnak, hogy «szeretlek»… És éppen az ilyen szeretettel, az ilyen érzéssel készült holmi a legbecsesebb művészi szempontból is.
Az idők folyamán sokat és nagyot változik a falu s a falu művészete is.
A templom, a kastély, a szomszédos város, fejleszt a nép művészetén, de aztán annál többet árt is neki. Vegyük Kalotaszeget. Elszomorító, siralmas az, hogy amint a falvak során közeledünk Jegenyén, Egeresen át Kolozsvár felé, mennyire szürkül s minden részében, házaiban, utcaajtóiban, holmijában, viseletében, mennyire eltucatosodik a szép színes, az a művészi világ. Öli a város, öli a nép művészetét az olcsó, a rikító, a kófic gyáripar; szokásait, erkölcsét, gyönyörűséges viseletét eszi a város; a kolozsvári határban már halottjait is csak olyan tucatmódra temeti s nyoma sincs a bokrétás, lobogó pántlikás fejfának a temetőben.
A városi művészet ugyan eredetileg a falutól tanul formanyelvet, teknikát, de csakhamar a saját szükségletei, saját ízlése szerint módosítja s vezet a város, – a falu a városba jár tanulni. Szerencse, hogy számos anyagi, hasznossági külső ok mellett, a paraszt már természeténél, életmódjánál fogva is, oly konzervativ hajlandóságú, hogy mégsem veszett ki teljesen a nép művészetéből minden jellegzetes sajátosság. A paraszt nem szivesen válik meg kipróbált holmijától, házi s gazdasági eszközeit nem szivesen cseréli.
A város egyre új és újabb formákat vesz át s eszel ki, – a falu hű az egyszer már elfogadotthoz, a megszokotthoz, és legföljebb csak azt módositja, ha ferdítve is. Érdekes példák vannak erre az épületdíszítésben; Brassó vidékéről ágazva, a Székelyföldön, Lövétén, Homoród-Almáson, Karácsonyfalván, Oklándon, Ujfalun, Zsomboron, Mirkvásáron át, a vasúti állomásig, Homoród-Kőhalomig, valóságos parasztbarokk fejlődött ki.
Befolyással voltak a politikai és vallási ellentétek; egy-egy szabadabb, önállóbb szellemű faluban feltünik valami erősebb tehetség s elárasztja virágzásával az egész környéket; általában, ahol teljesebb a politikai szabadság, ahol gazdasági függetlenség, vallási béke van s a falu elég távol esik a várostól, ott önérzetes a paraszt, ott megbecsüli, szereti otthonát, földjét és ott bizonyosan találunk önálló, eredeti, ma is virágzó népművészetre.
Hogy az eléggé független, olykor dúsgazdag alföldi falvakban miért oly kevés a művészet, – erre a kellő helyen keressük meg a választ.
[Illustration: SÁRVÁSÁRI UTCAAJTÓ.]
Végzetesen nagyot változtatott a falvak jellegén és jellemén, tehát művészetükön is, a vasút. A XIX. század közepe óta rohamosan satnyul a nép művészete, veszíti eredetiségét, üdeségét, bájos közvetetlenségét, annyira, hogy ma már jóformán csak a vasúttól messzire eső helyeken lehet szó egészséges népművészetről, de teljesen érintetlenül talán seholsem maradt minálunk.
Az összehasonlító, mívelt ízlés híjján, de meg a kinálkozó olcsóbbság révén is, a paraszt nem a szépet, nem a jobbat, tehát nem a drágábbat választja a városi holmiból, hanem az olcsóbbat, a cifrát, a feltünőt, a mutatósat, tehát a mindenféleképp hitványabbat. Az is baj volt, hogy a mult században akkor, amikor a falu annyira közelebb jutott a városhoz, a városi iparművészet is satnya, cifra s hazug külsőség volt, kopott hagyomány, minden eredetiség nélkül.
A városi módihajhászat, az idegen portéka után való mohó kapkodás, a parvenű ízlés állhatatlansága mételyezte meg a falu tiszta levegőjét is, – az igazi paraszt, művészetével együtt, szinte elpusztult tőle.
Ami aránylag épen maradt, vagy megmaradt belőle: a népművészet fejlődése különböző vidékek szerint különböző. Vannak vidékek, ahol a falvakban ugyanazt a stilusfejlődést találjuk, mint az illető vidék városaiban; viszont, vannak olyan vidékek, ahol máinapig is egészen kezdetleges, valósággal ősrégi az építkezés, régi minden szerszám, minden holmi, sőt találunk minden ismert stilustól különböző, eredeti formákat.
Az egyéni találékonyság az újabb és újabb tapasztalatokkal karöltve, hol gyorsabban, hol lassabban, de változtattak a népművészet jellegén mindenütt. Bizonyos azonban, – s ez általános törvény a népművészetben – hogy a falu művészete mérhetetlenül konzervativebb a városénál. Jellemző erre az a századosan lassú, az a tempós átalakulás, amelynek folytán a hajdan egyetlen helyiségű parasztház több helyiségűvé gyarapszik, – vannak viszont diszítési elemek, amelyek, mint a burján, olyan pazarul lepnek el egyes vidékeket.
A renaissanceot, például, nálunk egyes helyeken megkedvelték s helyesen is alkalmazták, másutt viszont a felismerhetetlenségig eltorzították; jellemző azonban a nép teremtő kedvének egészséges voltára, hogy a parasztművészet renaissanceában mindenütt valami sajátságos vidámság nyilatkozik meg, ahol szineket alkalmaz, ott valósággal tobzódik a meleg szinekben s formáinak ötletes, merész, friss fordulataival túltesz a hamar sablonosodó polgári renaissanceon.
De hiszen a tiszta, naivul romlatlan néplélek, lehetetlen is, hogy menten ki ne érezte volna a renaissanceból éppen a derűs karaktert; tudjuk, különben, hogy Európa összes államai között, elsőnek mi fogadtuk magunkévá az olasz renaissance-művészetet s az, a kastélyokból, diadalmasan vonult le a magyar nép művészetébe, a pogány és keresztény, az ősrégi és középkori elemek békésen keveredett, egymással pittoreszken megférő társaságába.
Ha nem csalódunk, éppen a renaissance elemek jelentkezésével egyidejűleg kezdődik a paraszt-otthon átalakulása, akkor lesz világosabb, kényelmesebb az otthon, akkor kezdenek a külső díszítéssel is többet törődni; cifrábbra faragják a gerendákat, csipkézik, formásítják a zsindelyt, szépítik a ház homlokát, a kezdetlegesen pontozott és mereven vonalozott rajzok tökéletesebb ornamentummá képződnek; a nyers és merev régi szinek között halovány és tört szinek jelentkeznek; diszítenek bévül a házban is, festik a falat, rajzosabb lesz a bútor, formásabb a házieszköz, szabad tere nyilik a paraszt ösztönszerű díszítő kedvének.
A változatosságot tetézi a művészkedési kedvvel együtt járó versengési hajlam, mely a közvetetlen szomszédságban élő, a maga szűk kis világára utalt parasztban természetszerűleg még erősebben jelentkezik, mint a városi emberben; egy-egy vidék népművészetét tanulmányozva, azt hihetnők, hogy egyes családok, szomszédos telkek, sőt egyes testvérfalvak szinte vetekednek a művészi feladatok legbonyolultabb, legkülönfélébb megoldásában, garmadával eszelik ki a diszítőelemek új meg új csoportosítását, kifogyhatatlanok a formaújításban s a színpazarlásban, a virtuskodásban, néha egészen a lehetetlen túlzásokig.
Ezért, de még amiatt is, mert a parasztművészet minden látható következetesség és megokolható sorrend nélkül változtatta formanyelvét, meglehetősen bajos a régibb emlékek korát megállapítani; a tizennyolcadik s tizenkilencedik század még, néhol, oly tisztán alkalmazza a román és gót elemeket, hogy az illető korra esküdnék az ember. Különben, épp ebben is meglátszik az a különbség, amely a nép érzés- és gondolatvilágát annyira megkülönbözteti a városiak érzés- és gondolatvilágától.
A városban gyorsan múlik, hamar hal a szokás, a hazai hagyomány – s a divat pedig nem kiméli a nemzeti érzést sem; város és város között csekély a különbség a falvak között lévő roppant ellentétekhez képest, s mindez megérzik a városi művészeten és meg a falu művészkedésén. A városban, úgyszólván, az ellentétek összeolvadása jellemzi az iparművészetet, a falu művészetében az ellentétek fentartására fejtenek ki szívós erőmegfeszítést.
De még a faluban nincs is akkora hatalma a korszellemnek. Szinte észrevétlenül suhan el fölöttük az idő, legkülönfélébb áramlataival, – viszont, annál erősebben kötik őket a faji s a hazai sajátságok.
Megesik, hogy két falu közvetetlenül egymás mellett, mint például Daróc és Bogártelke, két egészen külön világ, erkölcsben, szokásban, művészetében – és viszont, egymástól távol eső falvakban meglepően sok hasonlatosságra bukkanunk, ugyancsak Kalotaszegben. Falun, a művészi kedv, a szépérzék kielégítésében nincs akkora szerepe az anyagi helyzetnek, mint a városban, sőt inkább azt tapasztaljuk, hogy a szegény ember több gondot fordít háza és holmija diszítésére, mint a gazdagabb.
Talán mert inkább megbecsüli, inkább dédelgeti azt, ami az övé. Egy-egy vidéknek, mondhatnók, meg van a maga művészi stilusa s mégis akadunk, közben-közben, olyan helységekre, ahol vagy semmi művészet nincsen, vagy pedig merőben eltérő; vannak vidékek, ahol csupa zagyvalék, valóságos zsibvásár a ház és a berendezés; egyes helyeken a legtürelmetlenebb kegyelettel őrzik a régit, holott a szomszédban a legmodernebb kófic holmit szerették meg.
[Illustration: NYÁRSZÓFALUBÓL.]
Az építkezést, mondanunk is fölösleges, erősen irányítják s módosítják a topografiai viszonyok, a hegyes, dombos vagy lapályos talaj, völgy, mocsár, folyam, patak mind változtat nemcsak az elhelyezkedésen, de természetesen a stiluson is.
Ház s udvar kényelmesen terjeszkedik szét az Alföldön; a szűk völgyben be kell érni kicsinyke telekkel s egy-egy kalotaszegi «trunkus telek» (például Nyárszon) telistele épül, mert szépapa, nagyapa, fiú, unoka, négy nemzedék akar megférni rajta, lehetőleg valamennyi külön, a saját födele alatt; aztán mily furfanggal kucorog a ház a sziklás hegyoldalban! Alkalmazkodni kell az éghajlati viszonyokhoz.
Nedves vidéken, például Lövétén, szint’ az egész utcasor lábasház; ahol erős szelek garázdálkodnak, ott alacsonyabbra kell építeni a házat; hegyoldalban a gördülő kövek, az olvadás árja ellen kell védekezni s aszerint húzzák a tetőt; a havas Erdélyben magas süvegtető kell, hogy könnyebben csúszszék le róla a hó; a zord klima ellen vastag fal, kis ablak, viszont nyitott, szellős az építkezés, ahol szelid s enyhébb az éghajlat.
A falu foglalkozását is a vidék jellege irányítja s eszerint alakult a nép művészete. Más képe van a szántóvető emberek falvának, más, ahol inkább állattenyésztéssel, erdőmíveléssel foglalkoznak; más a halászfalu, más a bányatelep képe s karaktere. A fás vidéken a fát dolgozzák föl, ahol inkább nád terem, ott a fonott holmival művészkednek. Az építőanyag is, természetesen, a vidék minősége szerint fa, kő, agyag, sár s az illető anyag más-más megművelést, más-más művészi kitalálást követel.
A paraszt nagy gyakorlati érzéke is meglátszik művészetén. Az élet sok apró-cseprő nyomorúsága tanítja hasznos ügyeskedésre, nem is igen akad művészetében olyasmi, aminek gyakorlati hasznos volta hiányoznék. Innen van sokszor a népi dolgokon az a példás nagy harmónia a szerkezet és az ornamentális kiképzés között.
Hajlékot építvén, gondja van családjára, jószágaira, termésére s miután minden hasznossági célnak eleget tett, akkor s eszerint diszít csak; a kontytető dísze elsősorban füstlyuk, csak azután tetődísz, – az útszélre állított Krisztuskép elsősorban a vallási szükséglet kielégítése s csak ezután kedvtelése a művészi ösztönnek, illetve együtt a kettő: a hasznosságra és a szépségre törekvés.
A paraszt erősen konzervativ természetét is ezzel a gyakorlati hajlandósággal magyaráznók; gyakorlati tapasztalatai alapján ragaszkodik a kipróbált, alkalmasnak bizonyult holmihoz, – tévedéseit, ízléstelenségét is ez okozza, amikor a városi holmin a saját gyakorlati szüksége szerint olykor ferdít, ormótlanul változtat. De viszont, van eset rá, hogy a városi tucatholmit úgy átformálja a saját ízlése szerint, hogy csupa gyönyörűség, – mint például a városi köntöst a kalotaszegi fehérnép, egy-egy butordarabot, például a faliórát, a kalotaszegi festő-ember.
A gyakorlatiasság, a hasznosság ily arányú érvényesülése mellett, mi hát a népművészet bája? Szépsége, igazán művészies volta és becse miben rejlik?
Abban, hogy a nép művészete hű kifejeződése a nép legbensőbb érzésének, igaz tükröződése jellemének, kedvének, egész életfelfogásának s amig érintetlen, addig föltétlenül uralkodik minden egyes alkotásán a nemzeti jelleg és megőriz e jellegből igen sokat a legkülönfélébb hatások ellenében is.
De mennyi báj rejlik naiv őszinteségében, közvetetlenségében, keresetlenségében, abban, hogy nincs semmi mesterkélt sem a kitalálásban, sem a szerkezetben, sem a kivitelben; abban, hogy az az ösztönszerűleg, öntudatlanul művészkedő paraszt önmagához hű, egyénien eredeti tud lenni még akkor is, amikor már utánoz és bámulatos egyszerűséggel, szinte játszva, mert természetesen oldja meg a nehéz, a bonyolult föladatokat is.
E mesterkéletlenség mellett csudálatos egyes magyar vidék népében a dús formaérzék s a szín tobzódó, kielégíthetetlen szeretete, – és mindez a romlatlan, teljes egészség jegyében.
Nem riad vissza a rikítóan szines, nem a túldiszített holmitól; ezt megokolja az az erős nagy világítás, ami szines holmijára, köntösére, háza falára, gazdasági eszközeire a szabadban, a napsütéses mezőn, a napfényben fürdő faluban árad – s megokolja otthonában, többnyire kis ablakos házában, a félhomály; künt a nagy világosság enyhít az erős szineken, bent a félhomály követeli meg a szinek gazdagságát. Lám, a parasztszobában oly harmonikus föstött butor mennyire rikító a városi házban!
A népművészet túlzásaiban is ritkán lesz bántóvá, – valami kacagó vidámság, együgyűségében is üde kedvesség árad belőlük. Változatossága is megnyerő, a párosat kedveli, de három egyformát már nem szivesen csinál.
Talán mégis, legjellemzőbb: szinekben tobzódó öröme, az a túláradó gyönyörűség, amit az őszinte, tiszta, határozott és vidám szinekben lel.
Valamennyi szinük világít, harsad s oly élesen elütnek egymástól, mint kedves virágjaik a kis kertben, mint a mák, a liliom, a tulipán, a muskátli. De a szűz, a határozottan tiszta szinek illő megválasztásában és szomszédosításában mester a parasztművész; példa erre viselete, a vasárnapi, köznapi, a lakodalmi vagy temetési köntös. A kalotaszegi nép például, szines fejkendőkkel teríti le a ravatalt, virágot szór a halottra, csupa szín, szín és szín… és mégis, ki tudja fejezni a gyászt, még szomorúbban, mintha minden fekete volna.
Szines a temetői fejfa, olyik helyt szines pántlika, szines keszkenő lobog a sír fölött – és mennyivel hangulatosabb, mennyivel temetőbb ez a temető a mi városi sírkertjeinknél!
Kedve, mondjuk hangulata, teljes mértékben érvényesül munkáján, a vallásos érzés révén nyilvánuló erkölcsi tartalmával együtt. A ház homlokára, a kapu fölé, a ládára, a cserépedényekre került jámbor mondás szívből, hitből s meggyőződésből fakad; templomát nem a parádé kedvéért diszesíti. Teremtőjének hálálkodik, hitet vall véle, nem pusztán imádkozó hely az, igazán Isten házának tekinti. Lelkének nemes egyszerűsége azonban semmi botránkoztatót sem talál abban hogy keresztény vallási szimbolumokkal keverjen régi pogány jelvényeket, meg hazafias és historiai jelvényeket, – hisz a milyen gyakran s kedvtelve alkalmazza a nemzeti címert, ép úgy megtűri kancsóin, varrottas kendőin a kétfejű sast.
Nyilván valami régi susztertalléron, a négykrajcároson látta, – hiszen az forgott parasztkézen legtöbbet, – s megtetszett néki a kétfejű madár, mert formásnak, alkalmas díszítési motivumnak találta.
Mennyi kölcsönzött elem van a régi «mézes pogácsa» mintákon, – de lám azt is a magáévá teszi, megtoldja valami magyarossal, ha ugyan az egészet nem maga eszeli ki, mint a régi bánffy-hunyadi pogácsások (1).
[Illustration: NAGYANYÓ VARRÁSA (NYÁRSZÓ). (II. tb.)]
[Illustration: RÉGI «MÉZES-POGÁCSA» MINTÁK B.-HUNYADRÓL. (1) (Négyszeres kisebbítés.)]
Az életből, közvetetlen környezetéből legszivesebben azt válogatja, ami eleven, friss és derüs. Kedvtelve foglalkozik önmagával, hétköznapi dolgát végezvén, vagy ünneplőben. Az asszonyt magyarosan megbecsüli művészetében is. Ősi nagy témái: a születés, a szerelem, a házasság és a halál, – képzeletét legkivált a szerelem foglalkoztatja s leleményessége kifogyhatatlan az erre vonatkozó diszítési motivumok kitalálásában.
Diszítési elemekkel szolgálnak néki meséi, mondái, sőt babonája is, de a legtöbbet mégis magától a természettől kapja. A tájkép iránt semmi érzéke nincsen, vagy legalább is igen kevés, akár csak a régi klasszikus művészetnek, de szereti a növényzetet, az állatot, ezeket jól megértve, ügyesen, a legnemesebb egyszerűsítésig, stilizálja is. Szereti az írást, a bötűt, az ötvenes években még falapocskára vésett, úgynevezett ábécés tábláról tanult bötűt a gyerek nép s e táblákat egy-egy értelmes földmíves faragta (2). A kivitelben nyers, durva, de ez, nem ritkán, hozzájárul alkotása monumentális voltához s erő van munkájában akkor is, amikor meglepően finom és könnyű.
Különben, aki szeretettel keresi a nép művészetét s igazán meg is akarja érteni, az ne méregessen az ismert művészi mértékekkel és ne akarjon művészet histórai szabályok szerint eligazodni. A népművészetben hasztalan keresgélünk olyan műemlékek után, amelyekből rendszeresen korszakokat állapíthatnánk meg, hasztalan nyomozunk olyan műalkotásokat, amelyek paragrafusozható széptani törvényekkel szolgálnának; itt, esetleg, a legkezdetlegesebb teknikával alkotott valaki igazán művészit s viszont, éppen az a haszontalan, ami képzett eljárással és tudatos műgonddal készült. Példa erre akárhány fafaragó iskolában elrontott, kaptára szoktatott paraszttehetség.
[Illustration: ÁBÉCÉS TÁBLA KIS-PETRIBŐL. (2) (Kétszeres kisebbités.) ]
Tehát, hogyan keressük a népművészetet, hol és mit keressünk?
Nem képet, nem szobrot s nem díszépületeket keresünk, – aki így fogja föl a dolgot akár elindulna az erdőbe, hogy valamelyik faágon például egy Velasquez-képet leljen. Nem így. Először is, ez a szó, művészet, ismeretlen a faluban; ahol már művészetet emlegetnek, oda be se menjünk, ott már a városi hatás garázdálkodik. A lassan őrlő sárvásári öreg molnár, például, igazán istenadta művész, ládát, diszesebbet, senki sem pingált, ő iskolát alapított, tanítványai vannak a vidéken, – de azért ő csak az öreg molnár, aki csupán akkor szedi elé a föstéket, akkor babrál efélével, amikor nincs víz a malom kerekére. Megbántaná, aki művésznek nevezné, mert néki meg van a maga böcsületes mestersége.
Tipus az öreg s bizonyosra vehetjük, ahány igazi magyar parasztművész, szakasztott ilyen az, valamennyi.
[Illustration: NYÁRSZÓ FALUBÓL.]
A bánffy-hunyadi országúton, két-három nyíllövésnyire onnét, ahol a nyárszói forduló a sárvásári alszegbe torkollik, a szelídzöld tehénhajtó aljában a vén malom, a lassan örlő öreg molnár, Barta bácsi malma.
Szemközt véle, ott messze, a zordományos Vlegyásza, amelyen a kis harmat már nagy hó még akkor is, amikor a völgyben hathetes az aszály; a malom mögött hullámos, nagy kopasz hát húzódik, itt-ott nehány begyógyult apróbb halom, pázsitos szőnyeg a horpácsos oldalakon s a malom előtt sejmikes, rogyinás kis lapály, csak akkora, hogy elnyújtózhassék egy csöppet a malom gátja mögé az a kis víz, amelyik minden langyosabb szellőcske elől a rögök alá búvik – és olyankor áll a malom. Sokszor áll a malom.
A malom szegelleténél, a’tájt, ahonnét a víz csordul a kerékre: nehány kőris, nehány fűz és egész berek kökénybokor, meg sok acsalapu, sok keserűlapu, mindenféle terebélyes lapu és sás és hanga, meg sujom, meg részegvirág – egy maroknyi paradicsom az ott, olyan vad és olyan szép és úgy el lehet bújni benne, hogy szinte keresi az ember a fát, amelyről olyan kivánatos gránátpómával kinálta Ádámot az aszszony, Éva.
Soha művésznek valóbb környezet!
[Illustration: BARTA SÁMUEL AZ «ÖREG MOLNÁR» MALMA, SÁRVÁSÁRT. (3)]
Amikor odakerültünk, hetek óta jártunk már akkor messzeföldön, ismeretlen világban, annál messzebb lévőben, annál ismeretlenebb földön, mert hisz’ idehaza van, – népművészetet kerestünk. És találtunk, úton-útfélen; taposnak rajta. Alig győztük összeszedni, kivált azon a vidéken. És amint szedegettük: mindenfele, minduntalan az öreg molnárt emlegette a nép nékünk. Már vagy öt-hat szomszédos faluban, ami legszebbet találtunk, azt az öreg molnár «tsinálta».
Az apró fatemplomokba a «sótárkirakó»-ra, katédra koszorújára, a pap székére, kórus elejére, az úrasztalára, a «menyegzet»-re bokrétát az öreg molnár föstött – «amikor még pápaszemre nem szorult». A leghelyesebb menyasszonyládákat ő pingálta «gyöngyszín fődre sárga meg piros gyorgyinával», padszéket, szegellet-tékát, cifra szuszinkot tőle vitt új fészkébe az új pár, tulipántos rengő bölcsőt is ő tselekedett az újszülött kis kalotai tatárnak.
[Illustration: KALOTASZEGI MALOMRÉSZLET.]
Ahány szerelmes legény a vidéken, félszázad óta a malomba ballag le:
– Mónár bácsi, a jó Atya is megáldja kigyelmedet, sulyok kéne nékem, erősen hímes! Úgyis áll a malom.
– Ki a szeretőd, te? – kérdezte az öreg molnár, mert aszondják, örökké olyan élemedett volt.
– Péntek Gyugyi György lánya, a Kisó, – vallotta a legény.
– No, az!… Járt ü is már errefele. Tudom, a kéket kedveli.
– Azt a’, a kéket! A páváskéket. De egy szív is légyen a sulykon, mónár bácsi, drágám!
– Lesz. Madár is lesz. Páros galamb. Szombat estére idenézhetsz. Ha addig meg nem indul a malom.
– Adhatna már a jó Atya egy kicsiny esőt, – sóhajt a legény s halad, dolgára.
[Illustration: KALOTASZEGI MALOMRÉSZLET.]
Szombat estére, – mert hogy mindig az égen volt az «áldott» (így hívják a kalotaszegiek a napot) s eső nem hullván, a malom se indult meg, – kész a sulyok, gyönyörű hímes, szív is van rajta, páros galamb is. Őrzi is majd Kisó, a Péntek Gyugyi György leánya, csak husvéti gúnyát sulykol véle; és őrzi majdan a leánya is, ha egyszer odáig segélte őket a jó Atya.
Így készül a hímes vetélő, így a cifra vászonfeszítő, a csillagos csüllő, a példás orsófogó, a díszes karikó és így a szépséges kapatisztító, aminél nem gyönyörűbb a fecskefarkú pillangó se.
Valamennyi az öreg molnár kitalálása és ő tselekvé mindet, mialatt állott a malom. Jó félszázad óta, nem fakadt szerelem azon a környéken, hogy ne az ő munkája révén történt volna a szerelmi vallomás. Kezenyomát hány leány csókolgatta titokban! Hánynak a könyűje perdült a mónár bácsi páros galambjára!
[Illustration: KALOTASZEGI MALOMRÉSZLET.]
Csak ő neki nem akadt, egy jó félszázadon át, párja. Néki nem vallotta be soha egyetlen hajadon se, hogy milyen színt szeret. Öreg lett, pápaszemre szorult. Akkor történt, – most négy esztendeje – hogy valahonnan a Vlegyásza aljából egy formás fehérnép került a malomba, egy oláh leány; az mosott az öreg művészre, az almás húst, az egreses levet az főzte néki és amikor egy kis leánykájuk lett, feleségül vette őt az öreg molnár.
Nyárszón mesélték nékünk:
– Lassan őrölt az öreg, de már most csordultig a boldogsága. Az országutra kiállana a gyerekit mutogatni! A falat kenyeret is megmézeli annak a kis cselédnek… Mán pingálja a menyasszonyi ládát is néki. Még nincs három esztendős, mán szedegeti össze néki a négynyüstös lepedőket, varrottas hajtással. Az asszonynak is patyolat sora van nála…
Mindezt tudtuk már az öregről, amikor beállítottunk hozzá a malomba.
Görnyedt, ősz ember, gatyaszárban; lisztes «bújbelé» a hátán, az is csupa kopott, foltozatlan ahol rongyos. Ott üldögélt a malom kőpadszemöldökén, nézte, hogy matat előtte a földön egy tömzsi kis leány. Mint a nagyidős vén fűz, amelyet megviselt száz tél, száz nyár s csak a háncsa maradt a törzséből, úgy görnyedt az öreg művész a föld felé. A berekből behallatszott a menyecske kacagása.
Semmi, de egy csorba kancsó se volt a malomházban, ami művészi lett volna. Egy faszilánk se hímes, a rúd mezítelenül nyujtózott a mennyegzet alatt, «ágyfűtül-való» nem lógott a nyoszolya végén, «rúdra-való» kendők nem vidámították a füstös falat. Az asztalon künt hentergett a megszegett kenyér s egy tányér túró körül tenger légy gazdálkodott.
Hát ez annak a művésznek az otthona, akit hat falu minden szép holmija emleget?
– Nincs énnékem semmim, – mondotta az öreg – csak ez a kis cselédem! Ez az enyim! – és a kis leány fejét simogatta.
– De valami hímes holmi csak akad? Valami föstött? Kigyelmed, a ki annyi szépet csinált?!
[Illustration: A SÁRVÁSÁRI MALOM.]
Vállat vont. – Nincs semmim.
– No öreg, álljon ki a malom elé. Itt a fotografáló masina, levesszük.
– Képet is kapok? – kérdezte egészen nekifiatalodva.
– Hogyne!
Sietett a szuszinkhoz s nyomban öltöztetni kezdte a kis leányt. Magával nem törődött.
– Úgy vegyenek le, könyörgöm, hogy ez a gyerek az ölemben legyen.
– Hát az asszonyt, a feleségit?
– Ne bántsuk, más dolga van annak. Talán nincs is itthon.
Kiült a malom elé. Mintha az özönvízből mentené, úgy ölelte azt a gyereket.
– Aztán, könyörgöm, lássék azon a képen jól, hogy az enyém ez az apróság.
– A kendé biz’ az, mónár bácsi, a kendé! – szólt egy legény, mert hírünkre odaszállingóztak a malom elé többen s csudálták a fényes masinát, akiben egy picurka plajbász van és az egyszeribe lerajzolja azt, aki a masina szeme elé áll.
Egy tempós szavú öregebb gazda is biztatta a mónár bácsit:
– A kigyelmedé!… Há’szen a nagy tűz után is, a cinteremben, szinte karácsonytájt hányt virágot a kurátor barackfája. Csuda vót, de hát kigyelmeddel szintúgy eshete csuda, amilyen jó vén fa kigyelmed, mónár bácsi.
Az öreg molnár bólintott, s nékem mondta, még egyre ölelve a gyereket:
– Hej, uram! Gyönyörű mesterség is ez a magiké. Képet csinálnak, rajzolnak, meg írnak. Meg az is ilyen csudálatos szép, aki épít… De jó is volt régen, a mikor én is ilyenformát próbálgattam. A jó Atya bocsássa meg, szint’ örültem, amikor álla a malom, hogy akkor a föstékkel, meg a nyiszoróval foglalatoskodhattam. Elmult… Hej, csak én még egy csöppet megifjodhatnék, uram!
– Pingálni szeretne, öregem, ugy-e?
Csöndesen csóválta fejét: nem a’! dehogy pingálna!
– Csak addig szeretnék még itt lenni, amíg ez a gyerek konty alá kerül…
Ismét hallatszott a berekből a menyecske kacagása. És az öreg molnár kézenfogta a kis leányt, mintha attól tartott volna, hogy elszalad mellőle.
A malom előtt, a tornácon lógott a laskanyújtó, meg egy kis dagasztóteknő. A teknő kampóján lógott egy pápaszem. Mosolyogva kérdeztem:
– No bizony, öregem, nem igen szorul még kigyelmed pápaszemre, ha így künt szárogatja a tornácon?
– Jó helyt van az ott, mert nem jó mindent meglátni nékem. De képet azért küldjön majd a tekintetes úrfi!
Kisért bennünket az országútig, kézen vezetve a leánykát. Aztán így búcsúzott:
– Szerencsés találkozást adjon a jó Atya!
Ölbe vette a gyereket s úgy ballagott vissza a malomba, az öreg művész.
Mi pedig haladtunk tovább, népművészetet keresni.
Úgy, ahogy együtt haladunk olvasóinkkal ezután.
Szemügyre vesszük a falu fekvését, kazlat, boglyát, a kalangyákat a falu határában, a külső kertelést; szóba állunk itt-ott egy-egy tipikus alakkal, megismerkedünk természetével, eszejárásával, kikérdezgetjük a dolga felől, aztán sorra járunk a faluban templomot, házat, temetőt, megnézünk minden apróságot, ami mind arravaló, hogy szeretetét, szépérzését, ösztönszerű diszítő és alkotó kedvét töltse rajtuk a magyar ember, anélkül, hogy a művészet eszeágában is volna.
[Illustration: KALOTASZEGI HEREKALANGYÁK.]
KALOTASZEG
[Illustration: A FÖLKUTATOTT TERÜLET TÉRKÉPE.]
A Kalota és a Körös völgyében, a gyalui havasok, a Vlegyásza és a Meszes hegység között fekszik: Bánffy-Hunyad (nagyközség, de a nép városnak hívja), Sárvásár, Nyárszó, Kalota Szent Király, Zentelke, Magyaró Kereke, Ketesd, Magyar Bikal, Körösfő, Damos, Jákótelke, Zsobok, Daróc, Bogártelke, Magyar Valkó, Sztána (Esztána), Kis Petri, Nagy Petri, Kis Kapus, Nagy Kapus, Magyar Gyerő Vásárhely, Farnos, Nagy Almás, Bábony, Magyar Gyerő Monostor, Inaktelke, Türe, Vista, Méra, Szucsák, Mákó, Bács, Magyar Nádas (ahol már egy szem magyar sincsen), Egeres, Jegenye, – harmincnégy falu, a melyeket a végzett kutatás sorrendjében soroltunk elé, s ezt hívják Kalotaszegnek.
Itt él, sok bajjal, sok küzködéssel, dolgozik ernyedetlenül s magyarságához hű vagy tizenkilenc-huszezer magyar.
A falvak, festői szép kis falvak, többnyire patak mellett, hegy lábánál, a mélyebb völgykatlanok lapályán fekszenek. Mert a magyarság nem vonul föl állatjaival a hegyi legelőkre, de kikeresi a völgyben a legmélyebb, legtermőbb lapályt s ott él, földmívelésből.
A falvak nincsenek távol egymástól s a nép egységes magyar sziget a környező oláh tengerben; a tenger erős, fenyegető hullámverése szüntelen ostromolja a szigetet, eddig nem birt véle, de ha nem gondoskodunk kalotaszegi véreinkről, ha anyagi szorongattatásukban segítségükre nem sietünk, majd segít rajtuk, mert rászorulnak, a szorgalmasan szervezkedő oláh tőke – és annak mi adjuk meg az árát, keservesen.
Bár nemzeti érzésük épségében kételkedni egyelőre nincs okunk, de azt mernők állítani, hogy magyar voltukban, ilyen épen, főleg csak külőn, jellemző, őket minden mástól megkülönböztető művészetük segítségével maradhattak meg, s bizony már satnyul, romlik, vész a nép művészete kincses Kalotaszegben is.
Hogy honnan s mint került ide ez a maroknyi magyar, ez az istenáldott, tehetséges, kedves, gyönyörű nép, kik voltak az első telepedők, s helyükbe, vagy hozzájuk, kik kerültek azután, – írás, okmány, históriai bizonyosság hiján nem tudjuk. Beszélik, szóhagyomány hogy elébb román, majd szász telepek voltak itt s maradt is nyoma ilyesminek, imitt amott; a magyar ajkú lakosság eredetéről hármas a vélemény: magyar, székely és tatár származást emlegetnek.
Néhai Jankó János dr., – a magyar néprajzi tudomány egyik első mestere, akinek alapvető becses munkája (Kalotaszeg Magyar Népe) nyomán igazodtunk e vidéken, – egyet bizonyosan megállapított, azt, hogy ujabb érkezésű tatár elem csakugyan keverődött a törzslakosságba, de hogy az a törzslakosság mi volt, magyar vagy székely, az bizonytalan. A népéletben, szokásokban, hagyományokban s a nép művészetében is erős székely és magyar nyomokra bukkanhatunk.
A kalotaszegi magyarság földmiveléssel foglalkozik; amikor a munka dandárja vagyon, ember, asszony, künt serénykedik a földön. A magasabb fekvés, a zordabb éghajlat miatt a gabona itt később érik, mint az Alföldön, a nép hát kimegyen a Királyhágón túli Magyarországba is, nyári munkára, ahogy ők mondják, «takarni».
A földmívelés mellett a férfinép javarésze mesterséghez is ért; Inaktelkén a fél falu varga s van sok darócvarró is, Jákótelkén sok jó szalma-kalap készül, a magyar-gyerőmonostori gyontáros ládáknak nagy a híre, Magyar-Valkón a diszített cserépedényhez értenek, a bánffyhunyadi szűcsök s fazekasok ma is ügyesen dolgoznak, de harminc-negyven évvel ezelőtt még nagyon híresek voltak Erdélyben. Ritka az olyan kalotaszegi gazda, aki ne maga készítené gazdasági eszközeit, a diszítő faragáshoz meg a legtöbb ember tud.
Antal István János, Magyar-Bikalon, mint hallám, majd meg láttam is, maga eszelt ki egy ekét. (8., 9.)
[Illustration: KALOTA-SZENT-KIRÁLY FALUBÓL.]
– Sokat küzködtem, – beszélte, – az ódalos fődemen, mindegyre eltaszigált a rendes eke, nem birtam fölvágni. Tusakodtam, hogy találjak ki valami helyeset. Ehun e’! Ennek kormánya, kődöke, szarva, gerendéje fábul vagyon, de azér’ azóta, amióta evvel járom a fődet, négyszer annyit terem. Egy barázdán jár, két kormánya van s három szarva, nem kettő, mint a kerülő ekének. Lapis vas is kettő benne, hosszú vas is kettő. Egyik fele mindig hever. De bezzeg a hangadülőn, a berekai dülőn, meg a csügeti dülőben, nincs ennek párja!
Antal István János csüllőt is talált ki, kerekeset, olyat, hogy a fonalat maga viszi föl a vetőkaróra. Csinált kicsi hordót is, olyat, hogy háromféle ital megyen beléje. Butorát, asztalát, székeit, fali tékáját maga csinálja, – «amikor ráérő ideje van» –, házán a díszes oromfal, a szép kisajtó az ő munkája s mivel hogy a kék színt kedveli, ajtaját, ablakát kékre föstötte s a szokásos minium piros helyett kékkel vannak szegélyezve kályha csempéi is.
– Nagy mester kigyelmed!
– Nem is nyugszom addig, amíg egy dúdoló masinát nem csinálok! – fogadkozott az öreg magyar, mosolyogva. Mert hogy fonograffal is jártak már a faluban az urak, nótát szedtek s az a masina nem hágy néki nyugtot azóta.
Ugyancsak magyar-bikali földmíves ember Kozma Kis György (10, 11). Ő faragja, ő fösti a temetőbe a fejfákat, tud, ha kell, száz fajtát is, csak ráérjen; himes széket is tud.
– Hát a templomot meg tudná csinálni, kigyelmed, kicsiben? Úgy, hogy magamnak elvihessem?
– Csak ráérjek.
– Hát egy bikali házat, csűrrel, óllal?
– Kerítés, meg leveles kapu, meg ucc’ajtó is lesz hozzá, csak ráérjek.
Meg is csinálta.
Hát a ketesdi ezermester (12), Kis Lőrinc Ferkő! Házukat apja, Kis István Ferkő építette, ő pedig tud mindenhez. Fiatal legénykorában becsukták, mert féktelen ügyességében hamis pénzt is próbált csinálni, de amióta kiszabadult s hazakerült, nincs a faluban munkásabb, böcsületesebb ember. (A tiszteletes úrtól tudom, Elek Lajostól, akinél nemesebb, áldottabb népapját képzelni sem lehet.) Ácsmunkát még apjától tanult s aztán a többit: asztalosságot, esztergályosságot, lakatos mesterséget, gépkovácsságot, órás mesterséget.
Csupa ügyesség, ötlet és furfang; kezdve a magakieszelte körfürészelő masinától, kezdve a hátultöltő puskától a muzsikáló óráig, csinál ő mindent; a télen kerekes mesterséget tanult hat hétig, Hunyadon, ott egy vándorszinésztől cserélt egy szopós malacért egy rozoga vén eisensstatti Weltz-féle órát, csinált rá mutatót marhacsontból, a szerkezetét is úgy kigyógyította, hogy vígan jár és muzsikál a régi óra. Most egy fotografáló masinát szerkeszt magának. Házán is diszít, javít szüntelen; verset a kapu félfájára.
(«Édes rózsám Ha it jársz Engem tám Szivedbe zársz Én is mikor Ara járok Veled szívből Diskurállok»), hónapmutatót a falra (Ezen Hónap mutatót Építette Kis Lőrinc, Ketesden), okos kilincset; haragudott, hogy a tornácajtót mindegyre nyitva hagyogatják, hát két ócska kaszavasból olyan rugót cselekedett hozzá, hogy már most nem marad nyitva, becsukódik magától; butorát ő készíti, kályhát is maga rak magának, – műhelye a házvégében, valóságos csudakamra.
Hogy ízlésén ront a tudákosság, a sok imitt-amott ellesett s összekevert forma sem válik hasznára annak, amit még szebbnek akar, az bizonyos, de jellemző példája ő a kalotaszegi magyar iparművészi készségének, sokszerű genialitásának.
[Illustration: ANTAL ISTVÁN JÁNOS MAGAKITALÁLÁSÚ «ÓDALOS EKÉJE»
MAGYAR-BIKALRÓL. (8, 9)]
[Illustration: KOZMA KIS GYÖRGY FARAGTA FEJFÁK, MAGYAR-BIKALRÓL. (10) (Huszonötszörös kisebbités.)]
Vagy Körösfőn (13), mennyi művészi készség Péntek Gyugyi Györgyben!
Faragó földmíves, ő is, amikor ráér. Ez a család példája a kalotaszegi fajmagyarnak, a böcsületességnek, józanságnak, szorgalomnak. Anyja, (a bonya, a nagyanya) 78 éves, de ma nincs itthon, oda van aratni, apja, Péntek Ferenc Gyugyi (a bopa, a nagyapa) 85 éves, – mialatt fiát várjuk haza a mezőről, ő beszéli, a napon üldögélve:
[Illustration: KOZMA KIS GYÖRGY FARAGÓ FÖLDMÍVES M. BIKALON. (11)]
– Nem nékem, tekintetes úrfi lelkem, soha se pipa, se szivar nem volt a számban, részeg se voltam én soha. Szegény fiú voltam, de nem aféle torha. Ami kaszáló, szántó, magam szereztem. Hát úgy, hogy húsz-harminc ökröt hajtottam Váradra, Gyulára, Debrecenbe, hála a jó Atyának, jól ment a kereset. Negyvennyolcban vettem az asszonyt, jól jártam véle is.
Egyik szemével mindig pislantott rám az Isten. Elég a’! A templom menyegzeten is csukva van a nap félszeme, mert ha mind a kettőt kinyitná, elperzselné a világot. Napszámra, istállom, so’se voltam…
Ilyen deckapádimentumos ház nincs is több a faluban. Volt egy pap testvérünk, attól is maradt egy szekrény, de a fösték lekopott róla nyolcvan esztendő alatt. Az asszony ládája, szép körtés. Negyvennyolcban készült az is… Nagy baj e’ nékem, tekintetes úrfi lelkem, hogy nem hallok. A nyolcvanöt esztendő sok lármája maradt csak meg a fülemben.
Meg az is nagy baj, hogy nem mehetek már én kévekötni. Megyen a fiam.
Hanem azér’ erősen jó kut ez itt ni, ebből nem fogy el a víz. Az ember nem ilyen.
[Illustration: KIS LŐRINC FERKŐ EZERMESTER. (KETESD.) (12)]
A fia, hazakerülvén, megmutogatta, mivel foglalatoskodik télen, amikor ráér. Csinál díszes osztovátát bükkfából, hímes guzsalyszéket s fonókereket; gereblyét, kaszanyelet, kaszakőtokot iharfából, karosszéket, zsámolyt, ostornyelet, sulykot, vetélőt, gyertyatartót, pakulár poharat, mind hímeset s mind másmilyet; tud a járomhoz, amin a rúdfő, a bélfák, még a járomszög is gazdagon hímes és föstve is van.
Hires nagy faragó volt Kis-Petriben a biró apja: Tulogdi István Tasnádi, ábécés táblát (2) is ő faragott az oskolás gyerekeknek a negyvenes években, mert akkor még nem könyvből tanulták a bötűt, – zsótárszorítót (285) is ő csinált a templomnak.
– Bíz ő kifaragott volna akar egy embert is, – magyarázza a fia, – de azt nem merte.
– Miért?
– Azér’, – mondja a csizmadia, Simon János Tódás, – mer’ akit leképelnek, meghal az abban az esztendőben. Lám a magyaró-kereki országúton a kovács, Böndi Andris Kormos házára, a ház homlokára odacselekedte a kovács képit a sógora, Ijjefalvi János az ács, amint a vasat veri. De nem is adok egy esztendőt a Kormosnak!
A magyar-gyerővásárhelyi faragó földmíves, Kaló Pisti Fogadós, nevezetes kaszanyeleket tud, csak éppen hogy a két kaszamankó jó kézbeillően sima rajta, a többi, bámulatos, szinte monumentális összhangban, hímes.
Dicsérjük, hogy szép!
[Illustration: PÉNTEK FERENC GYUGYI, ÖREG FARAGÓ, KÖRÖSFŐN. (13)]
– Hogy szép-e?!… Az, uram, hogy példásabb vágású kasza nincs a világon.
Erre áldomást lehet inni!
Egy formás karosszéket is láttunk nála.
– Pendelyes gyerekkoromban, a mikor marha után jártam (legeltetni), akkor hajlítottam hozzá egy ágat az erdő aljában; úgy nőtt az az ág tizenhat esztendeig. Most négy esztendeje vágtam le, görbe székhátának.
Batisz Bandi Feri, szintén Vásárhelyt, mestere a kalántartóknak s ha nagyon kérik, fejfát is farag a temetőbe, – a jó embereinek ingyen, Isten megáldjáért. Az apja jeles építő volt, régen, amikor még fűrész nem volt a faluban s csak úgy fejszével készült az egész ház.
– Szebb is volt az! Nem olyan egyenes, mint ma. A gerenda formásabb, itt is görbe, ott is, ahogy az Isten cifrázta.
Akad a hímes uc’ajtónak is mestere, rendesen minden faluban, vagy jön a sógor, koma, segíteni, kalákába, akár a tizedik faluból.
Darócon gyönyörűen farag a legénység, de Bogártelkén mégis legtöbb a hímes orsónehezítő karikó, a gyönyörű kapatisztító, a példás sulyok; mester az ilyen munkában Nagy Marci István, meg Albert János Marci, aki a Kovács János kapuzábéjára kifaragott egy legényt, meg egy leányt is.
Ezermester, Nagy-Almáson, Varga Márton Mihók is, még pedig a javából.
[Illustration: KAPUBÁLVÁNY, VISTÁN. (HÁZŐRZŐ KUTYA.)]
Sárvásárt ház alig akad, hogy valami művészit ne lelnénk benne; a hímes uc’ajtók, a hímes vetélők és vászonfeszítők hazája ez. Van ilyen kincse minden fehérnépnek, vagy legalább is volt, «míg el nem mismásolta valaki».
A kurátor, Balázs Ferenc Mátyás, esős időben, amikor bészorul a házba a földmíves, szeret föstögetni s takaros vetélőket, meg vászonfeszítőket farag bükkfából; gyűrűtartót, kincses szuszékot (265), meg tükörrámát is csinált a lányoknak, amikor fiatal volt; a tornácláb fagombját – s ez talán az ősi bálványfának visszajáró emléke (182), – kifaragta emberfejnek, «ki is föstöttem fájnul, piros volt az orcája, bajsza, szeme fekete, a haja szőke, de eccer szénát csinálni voltunk, a gyerekek nekiálltak itthon bicsokkal, lefaragták.» Formás a házában minden; a tornáckarfa ki van csipkézve, a butora hímes, díszes a villatartó, a kanáltartó, a kis pad szélire tornácot húzott, hogy le ne kivánkozzék a vizes kancsó.
Nem is titkolja: «Nincs a házban semmi, amit ne magam csináltam vón’!»
Így járhatunk faluról falura, majd mindenütt találunk művészkedő földmívest; a kézvonópad s valami kis faragóműhely-féle künt a csűrben és a gazda télvízidején, vagy amikor sokat pityereg az ég, nyiszoróval foglalatoskodik, kicifrázza még a faragó szerszámjai nyelét is, a kantahordó rúdat is, mint például Lukács János Pese, Hunyadon (296).
Szerelmesek a színbe, férfi s asszony egyaránt. Vasárnap: templomozás idején, mintha túlipános virágerdő vonulna ki a templomajtón. Amilyen színtelen, szinte komor viseletében például a székelynép, olyan friss, üde, szines a kalotaszegi és ilyen a karaktere is. A kék, a piros, a sárga, a zöld csak úgy virít a falukban, az első háztól a temetőig, de maga a temető is. A városból került, tucatmódra, csúf piszkossárga színre mázolt butort meg nem tűri, mihelyt hazavitte, élénkít rajta, ha egyébként nem, besávozza feketével, hogy «tigrises» legyen.
Például Kelemen István, a hunyadi földmíves, a bikali erdőn járt a minap, lábát csúnyán feltörte a csizma; a sebre mokányszurkot (fenyőgyantát) rakott s most, amíg a lába gyógyul, idehaza pingálgat tulipánt, meg nemzeti címert a tornáckarfára.
A virágos tornácon a leány alig látszik, olyan színes, olyan virág ő is, a virágok közt. Piros a csizmája is, de még arra is tulipán van varrva, zöld selyemmel. Színes, vidám a házban bévül is, minden; piros vagy zöld a kis ablak függönye, miniumos a zöld kályha minden eresztéke, színes diszítésű kancsók a fogason, piros és kék varrású kendők a rúdon, piros és kék varrású a párnahajtás. Hogy a viselet mily szépségesen színes, azt leírni nem lehet, azt csak a föstött kép sejteti.
Ahány forduló, megannyi színes kép a vidék is; távolban a hegyek tengerkék párázatába olvadnak a meleg zöldek, közelben a kalászossárga táblák, a ház ablakokban, a kis kertekben a száz színváltozatban virító janistor (borsóvirág, szagos bükköny), fekete, lila, piros, sárga mályva, patkonca-virág, szalmarózsa, bazsarózsa, szekfű, viola, liliom, engemnefelejts, gyorgyina, rezeda, isziók, kabós, német szekfű, nevendula, bécsi cifrus, csikos fű, felfujó… Gere György Csepe, a köszvényes magyarókereki csizmadia tanított a virágnevekre.
– Mer’ elkeresztel ez a nép, uram, mindent. Lám magam is, hogy jutottam a Csepe névhez? Apósom, Tamás János, künt vala a mezőn. Egy kótya, afajta féleszű, elkajátja: «Siessenek haza kigyelmetek, mer’ csepe az esső!» Jót kacagtak a csepe szón s rajtunk maradt, nem a kótyán, de Tamás Jánosékon. Hogy aztán én, Gere György, elvevém Tamás János Csepe leányát, véle kaptam a Csepe nevet.
A fakult színt nem szeretik. Például az ingvállon, amikor a téglapiros fejtő a mosások után színt vált s lilásba játszva, a nyakon lévő gránáttal modernül szép harmóniába jut, azt ők már nem kedvelik, bár nem vetik el, mert ragaszkodnak a sérült, használt holmihoz, megbecsülik, mint a kiszolgált állatot.
Damoson föst Vince János Ferkő, butort, jármot, nagy szeretettel magyar címert, mert azt kivánja a falu teljesen átmagyarosodott oláhsága is.
[Illustration: ZENTELKE FALUBÓL.]
[Illustration: A KEMENCE PADKÁN, MAGYARÓKEREKÉN. KENDER TILOLÁS,
NYÁRSZÓN. (III. tb.)]
– Itt születtünk, itt halunk Magyarországon, magyarok vagyunk! – vallja Vurkovits Leontin s magyar címer van a kályha csempéin is.
A porig égett, szegény s eladósodott jákótelki új templom olyan szomorúan dísztelen, de koszorúban valami narancssárga diszítés mégis lóg le a menyezetről. Megnézzük közelebbről, mi az? Néhány száz hídvámcédula, Biharvármegyéből («Apró lábas jószág, 1 fillér») – valaki arrajárt, hazahozta a templomba, mert hogy olyan szép narancssárga…
Híres butorföstő s ládadiszítő-mester a mákói kántor, Csákány Károly; a mákói színes holmit különben dicséri egész Kalotaszeg. Ötletes a nyárszói Viskán Laci is, az öreg sárvásári molnár, Barta János tanítványa.
Nem hallgathatjuk el, hogy a föstött butoron van itt-ott oláhos szín és diszítés, habár hogy a magyartól mit vett át a román s a romántól, szásztól mit a magyar, olyan kérdés, amelyre határozott választ sohasem fogunk adhatni. Egy-egy bogártelki föstött holmi romános voltának tudjuk a magyarázatát: Oláh-Köblösön lakik egy román ezermester, Tyivoram Máté, annak a műhelyéből hirmondó kerül erre a vidékre. De a képekkel teliföstött kis román templomokból is kerül a falu ízlésébe oláhos elem, viszont, jócskán van magyar munka a kis oláh bezerikákban is (84).
Nevezetes a magyar-valkói kis román fatemplom; akadunk e templomocskában magyar fölirásokra, magyar karosszékekre, de két jellemző kép is van benne. Az egyik: Ábrahám föláldozza fiát és sarkantyús csizma, zsinóros kuruc dolmány van Ábrahámon. A másik: Jézust ostorozzák a zsidók és ahány zsidó, bajuszos kuruc hajdunak van föstve valamennyi. A régi nyugtalanabb világból maradtak e képek, – csittit bennünket a valkói érdemes tiszteletes, Mihálcz Elek, aki maga is művészkedik, szereti, megböcsüli, mert megértette népe művészetének erkölcsi és nemzeti jelentőségét. Sok oláhos mintájú föstött butor maradt Valkón a nehány év előtt elhunyt András Pista Gabora után.
Hangsúlyozni kívánjuk azonban, hogy azon nyersen azt sem alkalmazza a magyar, ami esetleg oláh, vagy szász holmin tetszett meg néki, ád hozzá a magáéból bőven, mielőtt felhasználná.
A dekorativ föstésnek becses maradványait szedtük össze Kis-Petriben (76), meg a ketesdi és a magyar-gyerő-monostori templomban s a daróci templomban a XVII., XVIII. századból. Egyáltalában, ahol a régi templom még le nem égett, agyon nem korhadt, össze nem dült, vagy le nem hordták, hogy helyébe valami ormótlan tucatépületet emeljenek, ott még találunk a kolozsvári mesterek, Umlingék nyomán fogant falusi dekorativ művészkedést.
[Illustration: VÁSÁR B.-HUNYADON.]
Hanem a város és a város műveszetgyilkoló gyáriparának hatása talán sehol sem siralmasabb, mint ezen a kincses vidéken, mert itt látjuk naponta, nyomon kisérhetjük a pusztulást. Elég egy országos vásárt végigjárnunk, például Bánffy-Hunyadon.
Végig a nagy utcán s a templom környékén, hol áll, hol megyen a kirakó vásár; ott vannak hagyományos sorrendben, a páncél-csehi, zilahi és hidalmási timárok, – a zilahi és kolozsvári csizmadiák, – a helyi, zilahi, vármezei és tordai fazekasok s az apátfalvi, hollóházi és murányi ízléstelen gyári edények, – a nagyváradi és kolozsvári takácsok s ruhakereskedők, – a kalotaszegi gyapjúárusok, – a helyi szűcsök, – a kolozsvári fésüsök, – pántlikások és rőfösök Kolozsvárról, – a tordai pecsenyesütők, – a helyi kenyérsütők, – zilahi és helyi szíjgyártók, – nagyváradi kötélverők, – a havasokról, a Maguráról s az Albákról az oláh tekenősök és csebresek, – a nagyváradi s helyi kalaposok, – Kolozsvárról a kefekötők, – Magyar-Fenesről s Kalota-Szent-Királyról a zöldséges szászok, – Gyaluból s tudj’ Isten honnan, a tót rőfösök és bicskóárulók, meg a bosnyák késesek, – Tordáról a szitakötők, – Kolozsvárról s Nagyváradról a vas- és cserépkonyhaedényesek, – Bedecsről a román szuszéngosok és hombárosok, – a helyi szappanyosok és kaszaárusok, – az alsó-, felső- és középfüldi román favellások, lapátosok, – a vidék gabonakínálói, – a bécsi zsidók, fejkeszkenővel s ilyet árul helyben Kubászek, Pálfi és Páskuj, ilyet a gyalui örmény, – Hódosról, járommal, oláhok, – a deszkapiacon albáki, magurai s mariseli oláhok, meg mokányok, – hunyadi, kolozsvári s tordai mézeskalácsosok és pogácsások, – szalonnások helyből s Kolozsvárról, – ócska vasat kínálnak a helybéli s kolozsvári cigányok.
[Illustration: MAGYARÓ-KEREKE FALU.]
Semmit se hagytunk ki s hasztalan keressük azt a helyi ipart, amiben a mi kalotaszegi népünk művészetére lelhetnénk. Valaha volt, ma már nincsen. Az egyetlen fodorvászonból kínál még egy-egy keveset nehány arraszorult kalotaszegi, bogártelki, inaktelki, daróci s mákói nénike; szépet hasztalan keresünk, nincs, semmi sincs az országos sokadalom piacán, csak még a nép, a maga gyönyörű, de már-már pusztuló viseletében.
Varrottast nem árulnak, nem kell az itt senkinek, akinek még van s még be nem hordta, az viszi be a kolozsvári hetivásárokra a művészi írásután való varrottast s maholnap nyoma se marad Kalotaszögében; ősi butor, vagy valami szép föstött, nincsen, mert aki be nem éri a gyárilag tákolt holmival, az manapság már csak «mondvacsináltathatja», alkura, Nyárszón, Sárvásárt, Magyar-Valkón vagy Mákón, piacra nem hozzák, mert nem érdemes, nemsokára már majd olyan se lesz, aki alkura bár, csinálja…
Nemsokára olyan se akad már, aki vággyék utána, hanem lesz minden házban egyforma asztal, egyforma szék s a világ legnemesebb munkása, a földmíves helyett, lesz földüzemmel foglalkozó falusi proletár.
Amióta a faeke «kiméne divatból», bótban vesznek vasekét; rokkát s guzsalyt (vajjon meddig lesz még rá szükség) szép himeset tudnak még csinálni, s csinálnak alkura, Kőrösfőn és Inaktelkén, de a vásárra minek, – elegendő ami az «ősökről marad», maholnap rájő a nép, hogy szaporátlan munka az is; harisnyaposztó kerül még, ha éppen kell, Magyar-Gyerő-Monostorról s Nagy-Kalotáról is, de azt se érdemes vásárra cepelni, a bótosé olcsóbb, ki venné?
Amióta a páncélcsehi timár «Tótországból» kerített szekeret – jó erős és kékre van pingálva és csak száz pengő – kapós a tót szekér. Ami cifrálkodáshoz való apróság, a gyöngyös, pillangós párta, a kontyoló kendő, a «dulandlé» (tulle-anglaise), a kaláris, mind tartja már a zsidó, aki olyan sebesen árul, miközben árad belőle a szó. A viselet!?… «Kezd hagyulni mán a piros csizma szine is», – az ingváll helyett városi rékli, a muszuj, bagazia helyett bolti szoknya. Egy-egy régi öreg sajnálja az ősit, de a mái nép tágít a fenyegető szegénység elől.
Kudor Marci Huszár, a cucilista, vasárnap, a templom előtt elégedetlenkedett:
[Illustration: KETESD FALU.]
– Hej, tekintetes úrfi, ne csudálja őket! Ezek, felöltöznek ezek cifrába, selyembe, otthon meg nincs mit egyék. Ha maga fáradna véle, mint az anyja!… De bótbúl veszi a fonalat, a vásznat is, verje meg az áldott Isten! Majd oszt húzzák ránk a cifrátok során az adót… Még képet csinálnak róluk az urak!… De nincs egyéb bajuk!… Azt vegye le a tekintetes úrfi avval a masinával, amikor ilyen pántlikás bársonyban koplalnak odahaza!
Van azonban a népművészet s ezzel a nemzeti jelleg veszedelmének egyéb oka is ezen a vidéken.
Nem jár senki a nép kezére s aki irgalmaskodik vélük valamely titulus alatt, az is inkább csak ront a nép ízlésén, mert művészetét meg nem érti. Az úri osztály, mondjuk az intelligens osztály, egyáltalában nem törődik a népművészettel. Mintha nem látná, vagy talán nem is látja, mert úgy megszokta maga körül, mert annyira nem érti, se fejlesztésére, se megmentésére, csekély kivétellel, nem cselekszik semmit.
Aki esetleg óvja, az is inkább ront rajta, mert lényegében félreismeri, eredetiségét gyöngíti s istápoló munkájában csak azzal törődik, hogy e réven is jusson egy-két garassal több a szükölködő népnek. Általában, a polgári osztály lekicsinyli, lenézi a «parasztosat» s így, közvetve azt a szépet, amit sablonos polgári ízlése annyira föl sem ér, hogy esztétikai, erkölcsi s nemzeti tartalmában meg sem sejdíthet.
Jellemző a sivárság az egyszer-egyszer leégett falvakban, ahol a régi szép holmi elpusztult s ahol az úri osztály könyörületes segedelmével szedte össze magát a lakosság.
[Illustration: EGY KALOTASZEGI PARASZTLEÁNY KEZE (B.-HUNYAD).]
A kapzsi kereskedői szellem, sajnos, szintén elég fogékony talajra talált, e különben is szivesen piacos természetű népnél, bár menti őket a szükség, a megélhetés nehézsége. Kivált az asszonynép – ha leánya nincsen, akire testálja – könnyen válik meg ősi szép holmijától, nehány garas haszonért, alkuszik ügyesen, de a ládafenekéről is elékeresi a régi varrottast, mihelyt vevő jelentkezik; van olyan «kereskedőasszony», kivált Körösfőn, aki a Balaton vidékére, sőt Pozsonyig, sőt német földre is eljár házalni kalotaszegi varrottassal, nem is szólva azokról, akik esztendőnkint kétszer megfordulnak a falu fehér népének modernebb munkájával Budapesten.
Van akárhány földmíves, akinek a felesége többet megkeres tűvel, mint amennyit a kis földből elő tud teremteni.
Megdöbbenve értesültünk, hogy a legszebb régi varrottas külföldre vándorolt; egy bánffyhunyadi kereskedő közvetítésével, Budapesten át, évekig rendes exportja volt e pótolhatatlan holminak. Eladták a régit, holott amit oly szorgalmasan varrnak manapság, amivel országszerte házalnak, az kézimunkának kézimunka, de művészi szempontból nyomába sem léphet a régi, írás után való varrottasnak. Amit maga a nép nem hord piacra, viszi a szemfüles zsidó, ha egy kis haszna kerülhet rajta.
Amikor Bogártelkén a szép hímes orsónehezítő-karikókat és kapatisztítókat gyüjtöttük, a zsidó boltos ferde szemmel nézte munkánkat, végre is kitört belőle a méltatlankodás, németül panaszolta, hogy mit rontjuk mi az ő üzletét. «Ha én azt tudom, – mondá – hogy az ilyen parasztszemétnek is van valami keletje Pesten!… Egyezzünk meg. Az urakat meghúzzák érte, én, felehaszonra, nehány krajcárért összeszedek tavaszkor mindent, ami a faluban van. Tavaszkor lehet ezekkel beszélni.
Olyankor nincs ötven krajcár az egész faluban!…»
[Illustration: KETESD FALU.]
[Illustration: CUCA SZŰCS ISTVÁNNÉ, IRÓASSZONY (B.-HUNYAD). (15)]
Általában jellemezve a kalotaszegi nép művészetét, már többször emlegettük a varrottast, mint legérdekesebbet, legtipikusabbat. Ez pedig – bár akad a férfiak között is egy-egy «cihere», aki tud a tűvel bánni – a fehér nép művészete. Csudálatos, bár ismeri s tapasztalja hasznát, mennyire lenézi ezt a munkát a férfi! A kenderhez, például, hozzá se nyúlna, – a vékás vagy félvékás földet csak megugoralja, megforgatja a kender alá, de egyebet semmit, legföljebb, hogy még a szekérrel behordja a termést.
A többi az asszony munkája, végig, míg csak a szép fodorvászon lészen belőle, amire olyan gyönyörűen tudtak «írni» a régi asszonyok, lúdtollal meg varjútollal, koromlével, szebbnél szebb hagyományos mintákat, amiknek ma már a nevét is alig ismeri az új nemzedék. (352–361). Mondják, él még két-három öregasszony, aki tud az ilyesmihez, – mi csak egyet találtunk Bánffy-Hunyadon, Czucza Istvánné Szőcsöt (15).
A hetven fele jár a nénike, beteges («Gyün a baj rám, mint az árvíz»), nem igen ír már («Tiszta fej kell az íráshoz, úrfi drágám, nem lehet azt már, ilyen ingóban»), de azért apránkint mégis írt nékünk nehány ősi mintát.
Csudálva néztük, hogy kezd a munkához, minden előzetes beosztás, minden méregetés nélkül; kezdi a nagy árkus elején, mintha levelet írna és a sercegő penna alól csakúgy ömlik a kalandosnál kalandosabb fordulatú diszítő vonal, a csuszamlásokból, az eltérésekből, a véletlenségekből is összhangzatosan egyéni és eredeti diszítés lesz, bár az egész alapjában az anyától, a nagyanyától valaha eltanult hagyomány medrében készül. Mintha nem is ő írna, mintha valami láthatatlan kéz vezetné reszkető öreg kezét.
– Tudott hozzá, – magyarázza az ura, aki valaha szűcs volt, de «hogy béjött a vasút, elhagyta a mesterséget», – volt is sok cifra rúdravaló a házban. Éppen hogy két párnahéjj maradt. A’ kell, amikor meghalunk.
Eladnók, de a pénz elmegyen s aztán majd az se lesz, amire fektessenek.
Szelíden megveregette öreg párja hátát s mókás mosolylyal mondta: «Külső országban az ilyen vén asszonyt mán viszi piacra az ura s adja el.
Fátyolt az orcájára, valami bolond talán megveszi. Én mán nem adom, ha ennyi időt együtt valánk! Ne félj öreg, az enyim maradsz.»
Bólint, az öreg néni s ő is szeliden feleli: «Fátyolt bizony, azt tesz kigyelmed az orcámra s viszen a piacra… Szent Mihály lován.»
[Illustration: KALOTASZEGI VARROTTAS (ÉSZAKI KÁROLY TULAJDONA). (SZTÁNA).]
VISELET
[Illustration: KALOTASZEGI MENYASSZONY. (IV. tb.)]
[Illustration: MAGYAR-BIKAL FALUBÓL.]
[Illustration: VASÁRNAP, A TEMPLOM ELŐTT, BOGÁRTELKÉN. (16)]
Elmés, barátságos, kedves nép, – külső megjelenésében, mozgásában, gesztusaiban nemes a férfi, az asszony pedig előkelően kecses.
Ruházatuk, viseletük, teljes összeállításában a legszínesebb, legművészibb magyar viseletek közül való; keveri a régit az újabb módival, de a szép összhangot megtalálja mindig s ízléssel alkalmazkodik viseletében, annak komorabb vagy derűsebb jellegével az évszakokhoz, a dolognaphoz, a gyászhoz és ünnepléshez. Egy-egy ruhadarabjuk párját hasztalan keresnők egyebütt, de amelyik meg is van másutt, itt hatásosabb, merész színösszetételei, ízléses alkalmazása folytán eredetibb és festőibb.
Színekben pompázó, feledhetetlen kép, amikor vasárnap, ünnepi díszben, istentisztelet után, elácsorognak egy kicsit a templom előtt, a fák alatt s a ragyogó nap szórja le reájuk arany tallérait a fák lombja között, – ahány asszony, ahány leány, egy-egy mosolygás és kacag, boldogan, derűsen, színekben káprázva az egész kép; virít a zöld selyemmel kivarrott piros csizma, ragyog a gyöngyös párta, az arany pillangós fejkötő csillog, suhog a villogó törésű rojtos selyemkendő, libbennek a száz színű selyem hajfonó pántlikák, tarkán pompázik a «muszuj» (felhajtott elejű szoknya), a rózsás sarkú kötény, a himzett szögletű fátyol, (a dulandlé) – bokréta a legények kalapján s hímes mejjrevaló rajtuk; a meglett ember szép komoly szűre, méltóságosan nyugodt megállása rendezi, tagolja a hasonlíthatatlan képet.
[Illustration: NŐI VISELET, KÖRÖSFŐN. (17) (18) (19)]
Lássuk elébb a férfiviseletet. (V. tb.)
Az ing ma rövid, köldökig ér, – egy emberöltő előtt, mondják az öregek, még lobogós újju inget hordtak. A régi lobogós ingújjon, a kézelőn, vagdalásos fehér varrással, gazdagon változatos volt a dísz; a mai ing kézelője csupasz. Az ing behasított nyakát a nyakravaló tartja össze, ami hajdan egyszerű, széles fekete kendő volt, aféle «fátyol kravátli», újabban, kivált Mákón s Vistán, színes, piros, kék, zöld zsinórvarrásos nyakkendőt hordanak a legények; Vistán (VI. tb.) arasznyi széles, szép darázsolt diszítésű kendők is akadnak. Nyári viselet a rövid gatya, téli a zsebetlen fehér daróc harisnya (combhoz feszülő, székelyes csizma-nadrág), amelynek szélén piros posztó a diszítés.
[Illustration: KÖRÖSFŐI FÉRFI, SZŰRBEN. (20)]
[Illustration: EGY B.-HUNYADI UDVARRÓL. (21)]
[Illustration: KALOTASZEGI NŐI ÉS FÉRFI VISELET (KÖRÖSFŐ, B.-HUNYAD,
MAGYARÓKEREKE, MÁKÓ). (V. tb. a.)]
[Illustration: KALOTASZEGI NŐI ÉS FÉRFI VISELET (KÖRÖSFŐ, B.-HUNYAD,
MAGYARÓKEREKE, MÁKÓ). (V. tb. b.)]
[Illustration: B.-HUNYADI JEGYESEK.]
A férfi legdíszesebb ruhaneműje a «mejjrevaló», (IX. tb.) mely falvak szerint változik. A régi világban egyszerűbb volt a mejjrevaló, kevesebb rajta a selyem kivarrás, ma már, – kivált Bánffy-Hunyadon – olyan sűrűn telicifrázzák selyemmel, hogy semmi parasztja, semmi diszítetlen része sem marad, eredeti anyagjából, a báránybőrből semmi sem látszik. Az ilyen agyoncifrázottnál bezzeg szebbek azok a módjával varrottak, amilyeneket például még Monostoron, Valkón, Mákón s Vistán viselnek.
A mejjrevaló téli ruhadarab, de nyáron is fölveszik templomozásra, temetésre. Télen s hüvös időben, a mejjrevaló alatt kék flanel bujkát, mint ők mondják, bujbelét hordanak.
A mejjrevaló (IX. tb.) diszítésének java, a selyemhimzés a hátra kerül, – eleje, a gomblyukak s gombok tájéka vörös, zöld s fekete lakk bőrrel van szegélyezve, ez az «almásolás», amely ismétlődő ívekből s pántokból áll; hasonló bőrszegély veszi körül a «háticifrát» is, de már gazdagabb kiképzésű, tulipán-szívalakú, sőt olykor az egész háticifra bőrből van, némi selyemvarrású levél- és indadíszszel. A diszítendő mező, a mejjrevaló szabásának megfelelően, alul szélesebb, mint felül, mert a két hónaljkivágás íve keskenyebbé szeli felső részét.
A hát középvonala két arányos részre osztja az egész díszt s felező vonala az alsó és a felső cifrának. Az egyszerű vagy többszörös alsó bőrszegély közepéből, amelyen szintén lehet folyó leveles, rózsás himzés, indul ki az alsó himzett ornamentika, többnyire egy egyenesen felszökő, leveles ágon ülő, két oldalra hajló tulipán s ezek alatt két georgina, ahogy ők mondják, «gyorgyina». A levelek felváltva pirosak és zöldek; a középső s két oldalsó tulipánok közeit kisebb rózsák töltik ki; ugyanily dísz jő a gyorgyina fölé is.
Ez egyike az egyszerűbb alakításoknak; rendesen egész egymás mellé simuló, minden tért betöltő a dísz, vagy legföljebb annyi üres hely marad, hogy még a felső rész az alsó résztől valamelyest megkülönböztethető. Rendesen felismerhető a középső tulipán, rózsa vagy pávaszem, a két oldalsó ág, különféle rózsákkal, levelekkel és a jobbról meg balról eső georgina.
A szár a tulipánból indul ki, a georginák fölött rózsák vannak, a hosszukás középtulipán két oldalán újra két nagyobb rózsa, fölöttük madáralak, melynek fejéből indul ki lehajlólag a leveles ág, végén négy pávaszemes virággal; ilyen virágféle van a középtulipán fölött is; a megmaradt közöket kisebb pontokkal, rózsákkal, szívidomokkal töltik ki. E diszítés különben nagyon változatos; néha a gyorgyina és rózsa közül több ág indul, levelekkel s rózsákkal.
Néha oldalvást indul el alulról az ág, körülveszi a gyorgyinát és a tulipán bimbaját s a középen tulipánnal, egy kisebb tulipánnal végződik.
Egyszerűbbek a bőrrel diszítettek: három egymás mellett álló piros virág, mindenik egy közép rózsával, kétoldalt mellé simuló levéllel és alattuk a georgináknak megfelelően egy-egy virággal. Van minta, mely két-két oldalt georginából, s közülök kiinduló leveles rózsából áll; a két oldalsó virág itt is feltalálható a nagy tulipán alatt, amelyből újra ágak s rajta rózsák nőnek ki.
Más változatban mutatja be ezt az ötös tagozást egy mejrevalónk: a bőrből vágott közép-tulipán (már alig hasonlít tulipánhoz) négy georgina közé esik, a tulipánból két oldalt nőnek ki a szárak, nagyobb, piros bőrből vágott és kisebb, selyemből himzett levelekkel. A mejjrevalók hátának felső dísze néha hasonló az alsóhoz, de meg van fordítva, virágai lefelé csüngenek, vagy egymás mellett van tulipán, rózsa, pávaszem, vagy a közép-tulipánból két oldalra nyuló ágon fent is, lent is virágok; vagy csak két rózsa közt a tulipán.
Néha fönt sincs ilyen bokréta s csak bőrből készül a hátcifra és alatta kis bimbó füzér, közepén nagy körmös bimbóval.
[Illustration: B.-HUNYADI CSALÁD. (22)]
[Illustration: B.-HUNYADI FIATAL PÁR. (23)]
[Illustration: KALOTASZEGI SZŰRGALLÉR. (24)]
[Illustration: DISZÍTÉS A SZŰRÖN. (25)]
Téli bunda helyett hordják a festett kozsókot, így hivják ugyanis azt a mejjrevalót, amelynek újja is van (IX. tb.); festettnek azért nevezik, mert a fehér birkabőr, amiből készül, kávébarnára van színezve; kivált Vistán s Monostoron viselik, fekete prémgallérral s prémkézelős újjakkal; kevéske selyemvarrású diszítés is van rajta, a háton, fölül a tarkó alatt s a hát alján. Panyókára vetve hordják a «csonkát», a «darócot».
[Illustration: B.-HUNYADI NŐI VISELET. (26)]
[Illustration: KÖRÖSFŐ FALUBÓL.]
A szürt, (20. 23. és V. tb.) Jankó János szerint, régente nem viselték a kalotaszegiek, de ma már általános; Kolozsvárról, Nagyváradról hozzák a vásárra. Diszítése fekete vagy sötétzöld s e vidéken nem olyan gazdag és változatos, mint hazánkban egyebütt. Fődísze (24.) a hátra csüngő gallér; van diszítés elül, a két alsó csücskén, oldalt az újjak alatt s szegélyezve van a két újja.
(25.) A gallér szegése egyszerű széles sáv; a négyszögletes mező közepén, felülről, a tarkó alól indultan, levél formába foglalható diszítés van: vastag szár, két oldalán rózsák s levelek; az egész tömötten tartva és úgy, hogy a külső végződések mintegy körvonalát adják egy hegyes levélnek. A gallér két alsó sarkában, ferdén befelé, ugyanilyen alakú, de nagyobb díszek foglalnak helyet alul egy-egy hozzájuk simuló levélfüzérrel. Elül szintén két fekete, összefutó, széles sáv közt van a szür szélének dísze, épúgy lefelé keskenyedve.
Helyes ízlésre vall ez a megoldás, amennyiben nem kisebbíti véges-végig az adott motivumot, hanem előbb egyszerűsíti, azután egy kisebb, egyszerűbb alakba megy át, hogy a végén ékben végződjék. Néhol, így Vistán, látni olyan szűröket, amelyek különböző piros színnel vannak diszítve, de csak a két oldalon, a zseb táján.
[Illustration: B.-HUNYADI MENYECSKE. (27)]
Általában csizmát viselnek. Hetyke legények – Mákón látni gyakorta – a csizma szárának felső részét kifordítják, úgy, hogy a csizma fülei is kilógnak. (V. tb.)
A kalap nyáron karimás, fekete pörge, jobb oldalán bokrétával. Munkában csurgóra gyürt karimájú szalmakalapot hordanak; a szalmakalapon tarka selyempántlika van, Mákón tenyérnyi széles. Télen fekete báránybőr sipkát viselnek.
Nézzük a női viseletet. (V. VIII. tb.)
Bánffy-Hunyadot kivéve, egész Kalotaszegen úgynevezett vállfűs, a vállon kivarrott inget hord a fehérnép; Kolozsvár környékén kötéses inget viselnek, Bogártelkén szép pókos kötéssel, Monostoron finom recekötéssel. Ki van varrva az ing gallérja s kézelői, – legdíszesebben a vállfű, két újjnyitól tenyérnyi szélességig; legszélesebb a mákói. A vállfű varrása írás után való s ennek szép példányait a varrottasról szóló fejezetben mutatjuk be. A hónalj alatt két betoldás van: felül a pálha, alul a csók. A varrás az ingen piros vagy fekete fejtő.
A gallért s a kézelőket két-két hosszan lecsüngő hárász bojttal kötik össze; Mákón s a környékbeli falvakban négy, sőt hat bojt is kerül a nyakra. Az ingre, legalul – különösen Hunyadon – a kurta szoknya következik s erre kötik a fehér fodorvászonból készült alsószoknyát, a pengyelt. A pengyelre jön a muszuj, – Kolozsvár környékén bagazia a neve, – a kalotaszegi viselet e legjellemzőbb darabja, amelyet a leány, pártával együtt, a konfirmációtól kezdve visel. (27., 28.)
[Illustration: KALOTASZEGI KÖTÉNYSARKOK S VISTAI NYAKKENDŐ. (VI. tb.)]
[Illustration: PENGYELEN A MUSZUJ. (B.-HUNYAD).]
[Illustration: PENGYELEN A MUSZUJ. (B.-HUNYAD). (28)]
A muszuj vagy muszuly, fél szoknya (ez úgy értendő, hogy elejéből egy kötényre való hiányzik; eredetileg egész szoknya volt, csak utóbb hagyhattak el belőle, miután az a rész, a fölibe kötött köténytől úgy sem látszik), amelynek alsó szegélyére belül arasznyi széles színes (piros, sárga, zöld) posztót varrnak, azután a szoknyát elől felhajtják, úgy, hogy a szoknya belső oldalán a színes posztó és a pengyel egy része is látható; elől köténynyel takarják el a pengyelt.
A muszuj színe sötét, fekete vagy kék (Hunyadon), az ővnél sűrű ráncba van szedve s a ráncok a muszuj ővkötőjében egyesülnek; az ővkötő Bánffy-Hunyadon zöld, vidékén piros. A kötő alatt, körülbelül két ujjnyira, a ráncokat kockázás, szedés vagy darázsolás fogja össze. Leányok, menyecskék muszujszegő posztója piros vagy sárga, az idősebb asszonyoké zöld, az öreg asszonyoké fekete. Ujabban, Bánffy-Hunyadon, divatos a mintás plüs (bársony) muszujszegély, de ez nem olyan szép, mint a posztó.
A posztó szélessége változó, néhol keskenyebb, másutt husz centiméternél is szélesebb. A posztót ki is szokták himezni; leggyakoribb hogy rávarrják a tulajdonos nevét és a készítés évszámát. Mákón a kis tíz-tizenkét éves leányok is hordanak muszujt, ami nagyon kedves.
[Illustration: TOROCKÓI KÖTÉNY. (ZENTELKE). (29)]
A kötény vagy kötő (VI. tb.) rendesen olyan színű és olyan anyagú, mint a muszuj, de voltak ezelőtt nagyon szép zöld posztókötények, piros torockói csipkével diszítve. (29.) Ma már, sajnos, ilyeneket nem csinálnak. A kötény is sűrű ráncba van szedve s ezeket a ráncokat is darázsolás, szedés vagy kötés tartja össze. A kötény szélét színes pántlika futja körül három oldalt; vagy egyszínű (piros, sárga, kék vagy zöld) vagy virágokkal díszes. A kötény két alsó sarkába egy-egy nagy rózsa kerül, rendesen ugyanolyan a pántlikából, mint amilyen az oldalán van, de néha csipkéből (torockói csipke), néha gyöngyökkel diszítve s középen hárász bojttal.
A rózsát néha még két szalaggal varrják körül, úgy, hogy a rózsa mintegy keretben van; Mákón e keret fölé, néha kisebb keretben egy másik rózsát is tesznek.
Ünneplő a gyócsfersing, a sűrű ráncba szedett, a vizelt (mert nedvesen redőzik) fehér szoknya. (30., 31.)
Ma már ritka a váll vagy füzős váll, a piros posztóból készült kis mellény fekete csipkedíszszel, mely elül piros szalaggal volt összefüzve; ennek a mellébe és hátába fa vagy vas volt bevarrva, halcsont helyett. (32.)
[Illustration: GYÓCSFERSING. (B.-HUNYAD). (30)]
A kalotaszegi viseletről írja munkatársunk, Kriesch Aladár: «A kalotaszegi viselet, különösen a női viselet, nemcsak a közönséges értelemben vett festői, – hanem, hogy úgy mondjam: arhitektonikus. Az ország sok egyéb táján van még népviselet, mely úgy rajzbeli karakterénél, valamint színeinek eleven akkordjainál fogva erőteljes, ép stílust mutat.
De a kalotaszegin kívül egy sincsen (s ebben a tekintetben még az oláh is messze mögötte marad), amelynek alapprincipiumát az képezné, hogy vonalaiban, szabásában az emberi test tagolásához, annak vonalaihoz alkalmazkodjék! Ezt a costume-öt még az antik görög sem találta volna barbárnak. Figyeljük meg, mint símúl az ing a törzs idomaihoz, s miképpen vannak az újjak beillesztve, jelezve a karok különállását a testtől! Mily gyönyörű lesz ennek következtében a karnak minden mozdulata.
Az elül felhajtott szoknya, a «muszuj», lendületes vonalában miképpen adja meg a medence rajzát, a szoknyák sokasága nem csinál felfordított tölcsért a nőből, hanem a lábak mentén leomolva, harmonikusan zárja be a silhouette-t, míg a piros csizma megadja a keleties nuance-ot az egész viseletnek.»
[Illustration: KALOTASZEGI NŐI VISELET S A PÁRTA (KÖRÖSFŐ,
M.-GY.-MONOSTOR, B.-HUNYAD). (VII. tb. a.)]
[Illustration: KALOTASZEGI NŐI VISELET S A PÁRTA (KÖRÖSFŐ,
M.-GY.-MONOSTOR, B.-HUNYAD). (VII. tb. b.)]
[Illustration: B.-HUNYADI HAJADONOK, TEMPLOMOZÁS UTÁN, GYÓCSFERSINGBEN,
PÁRTÁVAL. (31)]
A fehérnépnek is van mejjrevalója, (34 és VII. tb.) még pedig hosszú és kurta. A hosszút manapság már nem is készítik, a még meglévőket hordják, de csak öreg asszonyok, vasárnapi templomozáskor. A kurta mejjrevaló csaknem olyan, mint a férfiaké, diszítésében sincs különbség. Sajnos, a szép formás, csipkés mejjrevaló (35. 36.) már kiment divatból; ez zöld vagy fekete posztóból készült, piros vagy sárga csipkedíszszel, körülprémezve feketén. Darócot vagy condrát is használnak a nők. A leányok karácsonykor fehér daróccal, pártásan mennek a templomba. Ugy az asszonyok, mint a leányok csizmája piros, csak Hunyadon kezdenek újabban a városi szolgálatból hazakerült leányok fekete csizmát viselni.
A csizma zöld selyemmel van kivarrva. (37).
[Illustration: GYÓCSFERSING (BOGÁRTELKE ÉS B.-HUNYAD.) (30)]
Templomozáskor leányok és fiatal menyecskék szélesen kibontott tarka virágos keszkenőt viselnek jobb kezükben, legjobban szeretik a rojtos szélű kendőket. Bal hónuk alá is szorítanak egy rojtos selyemkendőt, amit nem szabad lehullatni, – így őrzik mozdulataik illedelmes voltát.
[Illustration: FŰZŐS VÁLL. (32) (KALOTA SZT.-KIRÁLY).]
Fejükre szintén szines, virágos kendőt kötnek; templomozáskor elül kötik meg, máskülönben hátrakötve viselik s ez sokkal szebb, mert szabadon hagyja a nyakat. Leányok, a konfirmációtól kezdve a lakodalomig, pártát tesznek vasárnaponkint. (38 és VII. tb.) A párta két-négy ujjnyi széles vasabroncs, sürűn kirakva arany pillangós üveggyöngygyel, gyöngyház csigával; a párta hátulsó részéről különböző színű sallangok, pántlikák, gyöngyöskötők s bojtok («boszintó») lógnak le. A pártát Hunyadon vízszintes állásban viselik, egészen a homlokon; a falvakban hátradülő rézsutosan helyezik a fejre.
A mennyasszony (IV. VIII. tb.) dulandlét visel s ezt viseli mindaddig, míg keresztelőre nem viszik első magzatát; finom fehér patyolat fátyol, két sarkában (az egymással átellenben lévő sarokban) kivarrott diszítéssel. A dulandlé («tulle anglaise») díszítő szegését színes pamutból az úgynevezett «berliner»-ből vagy mint ők mondják hárászból varrják; köröskörül többnyire egyszerű, ritka kockás vagy háromszöges dísz fut végig a fátylon s a sarkokat a mejjrevaló hátsó részének középső díszéhez sok tekintetben hasonló himzés tölti ki.
Itt is van egy nagyobb rózsa- vagy tulipánalakú középdísz, mely a sarokból indul s leveles száron ül két oldalt rózsákkal és georginával; a rózsából levélfüzérek nőnek ki, két oldalt lecsüngve s fent egy másik kisebb rózsa. A diszítés uralkodó színe a vörös; rajza széles nagy formájú, többnyire tulipán, amelybe sokszor országcimer van varrva.
Egyéb virágdísz is előfordul; például a két alsó tulipán csak az ágak kiindulási helyét jelöli s az ág felett is, alatta is, van egy-egy rózsa; vagy csupán egy rózsa felső részéből indul ki az ág, amelyen különböző színű kis rózsák váltakoznak. A gömbölyű vonalas minták mellett előfordul a szögletes forma is; ez a «szál után varrott» varrottasokra emlékeztet egyenes vonalú tört konturjaival, meg van ezen is az egy főágon és a két mellékágon ülő öt virág, mellékágakkal; színe majdnem egészen vörös, csak a szárak zöldek.
A színösszetétel s a foltelosztás általában ügyes; egy világos és egy sötétebb szín egymás mellett, ez a jellemző. Majd a tengely emelkedik ki sötét foltjával, majd a sötétzöld kelyhű nagy rózsa, világosvörös külső része, két oldalt ugyanolyan világosszínű rózsával, ád világos foltot az alatta s fölötte lévő levelek sötét tömegétől körítve.
Egy kendőn a nagy középrózsa az alatta lévő két tulipánnal és két rózsával simul össze egységes színfolttá, körülvéve levelek sötét foltjával s az egész körül ismét világos foltot képeznek a virágok és lent ismét sötét folt van a tulipánok alatt. Mindez fejlett izlésre vall.
[Illustration: NYÁRSZÓN. (33)]
A dulandlé alá jő a gyöngyös csipkével lekötött, színes staniol-lemezekkel és piros hárászdíszszel ellátott főkötő, amely alighogy keresztül tetszik a fátylon. A fátyollal, a dulandléval körül kötik a fejet, a nyakon egyszer körülcsavarják s hátul úgy omlik le sarokig (VII. tb.)
Nincs a világon nép, akinek festőibb lenne a viselete.
[Illustration: KALOTASZEGI DULANDLÉK. (VIII. tb. a.)]
[Illustration: KALOTASZEGI DULANDLÉK. (VIII. tb. b.)]
[Illustration: B.-HUNYADI SELYEMVARRÁSÚ MEJJREVALÓ. (34)]
[Illustration: (35)]
[Illustration: CSIPKÉS MEJJREVALÓK, B.-HUNYADRÓL ÉS ZENTELKÉRŐL. (36)]
[Illustration: B.-HUNYADI ZÖLDSELYEM VARRÁSÚ PIROS CSIZMA. (37) a) b) diszítés a lábfején; – c) diszítés a csizma kérgén.]
A «mejjrevalók» kapcsán emlékezzünk meg egy tipikusan magyar, a gyáripar elül szintén tágító, rohamosan pusztuló mesterségről, a szűcsmesterségről. Hat-hét régi szűcscsel találkoztunk Kalotaszegen, abbahagyták mesterségüket, «nem győzzük, amióta begyütt a vasút!» Akinek még aránylag jól menne, akinek meg volna a kellő kis anyagi tehetsége, mint ők mondják, a «kitartása» hozzá, gondolkozik már az is, – mint például Kati Márton, az értelmes, ügyes bánffy-hunyadi szűcs, – hogy holmi egyéb, jövedelmezőbb, versenyképesebb kenyérkereset után nézzen.
Lám, Kati Márton azon tanakodik, hogy valami kis szatócsüzletet nyisson, mert a gyáriparral nem győzi a versenyt a «mesterség». Milyen is hát az a mesterség?
Ugyancsak Kati Márton oktatott ki bennünket, mint lesz a berbécs bőrből a mejjrevaló.
[Illustration: B.-HUNYADI, PÁRTÁS HAJADON. (38)]
[Illustration: KÖRÖSFŐ FALUBÓL.]
A szűcsmesterség egyszerű szerszámai a következők: rámaláb s rajta a félkézvas; kaszaszék (kaszapad, láb, járom, kés); olló, csipkéző kalapács, csipőfogó, szabókés, török vagy törkővas, lyukasztó, csipkéző, horgosvas (kákó, bőrtörő vas); a hammas (hamvas) kád, áztató kád, korpatartó. (39)
Már most halljuk magát a mestert.
A berbécsről lehúzza a mészáros – tömlőre nyúzva (amikor kifordítja bőréből az állatot) vagy hasítva – a bőrt s azon nyersen átvesszük tőle.
Első sorban lefejtjük (kifejjük) róla a zsírt, kaszával, a rámán, aztán árnyékos helyen, a színben, kiterítjük rúdra; amit tömlőre nyúztak, azt pálcikókkal peckeljük ki s úgy kerül rúdra (pálcikát dugunk a fejbe, mellbe, farba s a két lábba). A szárítás négy-öt napig tart, aszerint, milyen zsíros a bőr. Kiszárítás után, amikor a bőr «meg van tömegesedve», a mester szakmányokba osztja a földolgozandó anyagot s kikészítés végett átadja a segédnek. (Egy szakmány huszonöt darab bőr s ennyivel egy nap végez egy ügyes ember).
[Illustration: A SZŰCS MESTER SZERSZÁMAI B.-HUNYADON. (39) a) Kaszaszék. – b) Kaszakés. – c) Horgas vas. – d) Törkő vas. – e) Csipkéző. – f) Lyukasztó. – g) Csipő-fogó. – h) Szabókés.]
A segéd az áztató-kádban, tiszta hideg vízben, tizenkét óra hosszat áztatja a bőrt, – azután kimossa először ugyanabban a vízben, majd újított vízben áztatja ismét, másnap reggelig. Másnap reggel kihányja a kádból, csorogni, a bakra; miután kicsorgott, tajigába dobja s elhúzza a «húsoló helyre», a színbe. Egyes darabonként, – mintha ostort pattintana, – kicsapja belőle a vizet, rámára szorítja, keresztbe s hosszába «behusolja» és amelyikkel végez, azt, ismét árnyékos helyen, rúdra veti.
A napi szakmány, a huszonöt darab behúsolása után, a mester vizet melegít, sót, timsót, vitriololajat, hamuzsírt s dercét előkészítvén, csávát (pác) kever és evvel a csávával, az áztató-kád borítódeszkáján, a segéd, az inas segítségével, bedörzsöli a bőröket keresztbe hosszába s meghintvén dercével, összehajtogatván, egy üres kádba veti. (Egy szakmány csávájához kell: tizenöt kupa víz, vagy tíz krajcár ára só, háromfertály kiló timsó, három borivópohár vitriololaj, öt krajcárra hamuzsír s jó négy kiló derce.) Bekészítés után, a megmaradt csávát ráöntjük a kádba helyezett bőrökre.
[Illustration: KÖRÖSFŐ FALUBÓL.]
Másnap, ha jó idő van, a bőröket, szőrire, kiteregetjük sorjába az udvaron a földre, hogy a «főd zsírján száradjon»; amikor «testet fog a bőr», amikor nem ugrik már össze, az inas megforgatja s már most szőrivel vannak fölül.
Rendes iparos, «akinek kitartása van», pihenteti az így bekészült bőröket, mert jobb, tartósabb s kidolgozásra alkalmasabb a pihent bőr. A hiuban, száraz helyen pihen, csomóba rakva, ötvenivel, százával.
Már most, ha szükség van bőrre, megyek a hiúba, kiválasztom s ledobom, «bekenésre». Ez is a segéd dolga; szakmányonkint (egy szakmány: berbécsbőr tíz darab, báránybőr tizennégy) bekeni tiszta vízzel, – a kenést csepüvel vagy a rongyból kötött «mosóval» végzi, – s elteszi pihenni negyvennyolc órára, hogy megpuhuljon. Amikor puha, «kisarkalja» (sarkával ráhág s úgy húzza, nyújtja, kézzel); sarkalás után darabonkint felhurkolja kötélre s horgos vassal kihorgolja, – azután kikaszálja, hogy egyenlő puha legyen, se «acintos», se «doblott» ne maradjon.
(A kérges bőr az «acintos»; amelyik hámlik, az a «doblott».) Kikaszálás után egyenkint nyújtjuk ki a rámán s kipattogtatjuk a széleket kézi kaszával. Kinyújtás után tiszta buzakorpával vegyített fehérkővel (alabástrom) bedörzsöljük s egyenkint kiszíneljük a rámán, először hosszában, azután keresztben s harmadszor is, hogy szép szabályos legyen, hosszában. Végül kiporoljuk s kész. Számbaveszi a mester.
[Illustration: KALOTASZEGI KOZSÓKOK ÉS MEJJREVALÓK. (IX. tb. a.)]
[Illustration: KALOTASZEGI KOZSÓKOK ÉS MEJJREVALÓK. (IX. tb. b.)]
Szakmányonkint, a segéd fizetése egy forint húsz krajcár, ehez húsz krajcár borpénz és két-három pohár szilvapálinka.
Már most megyen a bőr szabás alá. A mester, «belátás szerint», szín után válogat a bőrök közül. Kozsóknak, paraszt (üres, nem kivarrott) munkának valót piros bőrrel, egyszerű szironyozással; jobb bőrt butorbőrrel – s a legjobb, a legszebb színű bőrből készül a «dufla elejű mejjrevaló» karmazsinttal s lakkal díszítve «hunyadi-paraszt»-nak, – mert ezek nincsenek «selymezve». Selymezettett csak leánynép s legényember visel.
Gyöngébb juh- és báránybőrből készül a «selymes»: a bimbós, a körmösbimbós, az egy rend csillagos, két rend csillagos, gyorgyinás, meg a koszorús. Legparádésabb az «egészcifra», azon még «paradicsommadár» is van. (34).
Irhának, zöld szironynak, zsebrevalónak a döglött juh bőrét használjuk, mert a zöld szironyt s az irhát, azt magunk készítettük régente. Ma már… azt se érdemes.
Hogy az irha mint készül?
A bőr béáztatódik, aztán nyolc napra a «hammasba» tesszük («hammas» egy földbe ásott hordó s benne víz, oltott mész és szitált cser-, gyertyán-, tölgy- vagy bükk-hamu; egyszer megtöltve, elszolgál egy esztendeig) s naponta kétszer a kanálrúddal megforgatjuk.
A hammasból rúdrahányjuk, úgy, hogy leve a kádba visszacsuroghasson; aztán rámára feszítjük, egyik oldaláról, félkézvassal, lehúzzuk a szőrt, másik oldalát meghúsoljuk, – tiszta vízben kimossuk, detto behúsoljuk, aztán, hogy tisztuljon, tyúkganés vízben (ami a mésztartalmat választja ki a bőrből) áztatjuk egy félórát, detto behúsoljuk, – mert az irha három húsolást kiván, – s huszonnégy órára begyúrjuk a rendes csávába. Ha ez megvan, kiteregetjük s beszárad. Aztán nyirkos helyen, teszem a pincében, «megnyirkol» s «hajnalosan a harmat is megnyirkítja».
Aztán, csak mint a többivel. De ennek fehérítés nem kell, mert színének a volt gyapjas részét hagyjuk.
Hogy mire kell az irha? Öreg emberek bundáját s mejjrevalóját irhával ékítjük, a bunda varrásait véle födjük bé az újjasbundán, meg a juhászbundán.
A szirony pedig? Az a szép zöld?
Éppen mint az irha: koppad a hammasban nyolc napig s az első behúsolásnál mogyorófából hasított abroncsra húzzuk spárgával, «málészem köré kötve hurokra», – a vizet kifejjük belőle félkézvassal. Kifejés után béöntjük tiszta vízzel és sebesen bedörzsöljük szalámiasóval, aztán «tiszta eredeti rézről reszelt porral behintjük, amit Váradról, a harangöntőtől hoztak»; letesszük, úgy az abroncson, a pincébe, egy kád víz fölé, mint a födőt. Másnap reggel kitesszük a napra, száradni vagy egy órahosszára. Amikor az óra letelt, félkézvassal lekotorjuk róla a rézport, – kész a szirony.
Így volt régen. Ma már megcsinálja külországban a német, gyárban, firnájszos zöld föstékkel. De olyan is az!… Hanem hát olcsóbb, annyi szent.
[Illustration: DAMOS FALUBÓL.]
TEMPLOM
[Illustration: A MAGYAR-VALKÓI TEMPLOM. (X. tb.)]
[Illustration: DAMOS FALU.]
Kalotaszeg népe, csekély kivétellel, «magyar» hiten van; a reformáció hódító győzelmei után a katolikus templomot tették meg magyar templomnak s utóbb épült templomaikon is részben megmaradt a régi katolikus építkezés stilusa.
Kalotaszeg reformja, – írja Jankó János, akinek már idézett néprajzi munkáját citáljuk s egészítjük ki a következőkben, – Szilágyi Sándor szerint, végre volt hajtva már 1541–42-ben; már 1561-ben Bánffy-Hunyadnak is református papja volt. A tűzként terjedő reformációnak a kis Jegenye és Bács tudtak csak ellentállani és katolikus voltukban megmaradni. A reformáció szelleme, természetesen, a templomokban elpusztította mindazt, ami katolikus volt.
Magyar-Valkón, például, a klastromot lerombolták, a templomból a festett és faragott szentképeket a templom mellé ásott gödörbe hányták és betemették. Ami szentet ábrázoló faragványt a templom falából ki nem vehettek, lefaragták a felismerhetetlenségig. És ezt megtették nemcsak Magyar-Valkón, de az egész Kalotaszegen mindenütt. A reformáció első viharos, csaknem erőszakos bevonulása után azonban a megnyugvás kora következett, amikor az egyházaknak a nép ízlése szerinti való díszítését látjuk kivirágzani.
A katolikus templom falai megmaradtak; a gót szabású ablakokon nem változtattak, legföljebb egy ajtót befalaztak, egy másik újat vágtak, mely többé nem csúcsívben végződött, hanem kerekívben borult össze; az ajtó elé cintermet s bejárót építettek, amelyet néha fatornác kötött össze a templomot körülvevő kőkerítés ajtajával. A külsőn aztán egyebet alig változtattak, legföljebb a felégetett régi födél helyett raktak újat s diszítésül minden egyes zsindely alsó szélét kicsipkézték.
A legtöbb templomnál a tornyot harangláb helyettesítette, fából, de ennek sajátos építési módja volt: a favázon fölül, ahol a harangok lógtak, a harangkamarát deszkapárkány vette körül, a deszkák hosszukban állottak s alsó végük szintén ki volt csipkézve; a legalább is méter magas párkány négy szegletéből egy-egy oszlop nyúlik ki s a négy oszlopon nyugszik a harangláb kúpja, mely szélesen indulva, elkeskenyedik; a kúp zsindelyeit szintén kicsipkézte a nép.
Ezt az építési módot követték ott is, ahol a haranglábat lebontották s kőtornyot ragasztottak a templomhoz; a toronygula négy szegletébe négy tornyocskát emeltek, mint a nép mondja, a négy evangélista, Máté, Márkus, Lukács és János tiszteletére.[1] A torony csúcsáról s a templom tetejéről eltűnt a kereszt, helyébe gomb, kakas vagy egy kis vaszászló került, a zászlón az építés kivágott évszámával. A torony e helyes régi formája is vész már az ormótlan újabb építkezések során, de annál szivesebben diszítették a templom belsejét.
A szószék párkányát kifaragták, oldallapjait kiföstötték, koronáján pedig remekelt a falusi művész, élére állítván az önkebléből táplálkozó főnixmadarat s körülvéve az egészet síkfaragásos párkánynyal, amelyen a magyar díszítés főformáit: a tulipánt, a rozmarinlevelet, rózsát, szekfűt és a szőlőfürtöt kapcsolta egybe. A templommenyezet közepéről függő lámpát galyakkal, virágfűzérekkel diszítették; a buza elsőtermésű kalászaiból koszorút fontak s a lámpára akasztván, a gabnaáldás elmondása után, ott hagyták a következő év első terméséig.
A szószék alatt áll az Urasztala, mely rendesen kerek s négy lába egy közös szárban fut össze; az asztallapon egy belső és egy külső kör van, amaz csak csekély távolságban az asztal közepétől az ajándékozó nevével s az ajándékozás dátumával, a másik az asztal pereméhez közel, valamely zsoltári vagy bibliai mondással. A templom kincsei közé tartoznak a régi varrottasok, aranynyal, ezüsttel s az akkoriban még csakolyan drága selyemmel varrva; gyönyörű ősi formák maradtak reánk így. A díszítések között legérdekesebbek a festmények.
A menyezet kockákra van osztva s ahány kocka, megannyi önálló kép. E képeket négy csoportba oszthatjuk: mértani diszítések; növénymotivumok, a szokásos virágokból; állatábrázolások, többször az illető állat megnevezésével; kezdetleges ábrázolású bibliai jelenetek. Az első két csoportból kerül ki a menyezetdíszítések java, például a bikali. A daróci templom öt padjának festése (1687–1701) a legsikerültebbek közé tartozik, a tulipán, a rózsa és a szekfű színeinek összeválogatása szelid, csoportosításuk ízléses, a munka nemes és tiszta.
(40) Egyátalában, azt mondhatnók, a népies templomi festés nálunk a XVII. században virágzott s a következő században korcsosul el, túlzásokba esvén. A kalotaszegi templommenyezetek javarészét a XVII. században renoválták s festegették újra a szász származású Umlingok – apa és fia, – de ők már csak inkább utánozták, művészi érzékük a magyar formák iránt nem volt, azokat nyilván egyhangúaknak találták s azoknak kimeríthetlen formagazdagságából ők meríteni nem tudván, otromba bizarságokkal mételyezték meg a tiszta magyar ízlést.
Az apa, Kolozsvári Asztalos Umling Lőrinc (41) eleinte beérte az egyszerű utánzással s első művein csakis mértani díszítéseket és virágmotivumokat alkalmazott, – később állatokat is föstött s megpróbálkozott bibliai jelenetekkel is; a tizennyolcadik század negyvenes éveiben a régi tiszta tulipános motivumokat utánozta, az ötvenes években föstötte gyatra állatképeit s azok a torzított bibliai jelenetek a hatvanas évekből valók.
A két Umling dolgozott Bánffy-Hunyadon, Magyaró-Kerekén, Damoson, Jákótelkén, Magyar-Gyerő-Vásárhelyen, Kis-Kapuson, Darócon, Magyar-Bikalon, Farnoson (42), Nagy-Petriben, Kis-Petriben (75, 76) s Sztánán; kortársaik közül egyet sem találunk, – egyetlen elődjük nevét, aki a XVII. század végén dolgozott, nem ismerjük; követőjük Simon György, aki 1794-ben a bogártelki templomban föstött. A tizennyolcadik század végén, mintha divatja múlnék a templommenyezet díszítésének.
[Illustration:]
[Illustration: A DARÓCI TEMPLOM PADJAIRÓL. (40)]
[Illustration: AZ UMLINGOK JEGYE (1680 tájáról.) (41)]
[Illustration: A FARNOSI TEMPLOM KARZATÁRÓL. (42) (A diszítő ízlés romlása.)]
[Illustration: RÉGI TEMPLOMI KENDŐ (DARÓC). (43)]
[Illustration: RÉGI TEMPLOMI KENDŐ (DARÓC). (44)]
Hogy Kalotaszegen melyik a legelső, a legrégibb, talán eredetében is református templom tipusa, azt bajos megállapítani. Mi a magyaró-kereki régi református templomot vesszük tipusnak [lebontása előtt lerajzolta Telegdy Árpád: (45).]
Négyszögletes helyiség, középen, a templomterem piacán, az úrasztalával; szószék s a padok az úrasztala felé fordulnak. Szegletein az épület meg van erősítve egy-egy támasztópillérrel s egyszerű tető födi az egészet.
A tető kötőgerendái alatt volt a kockásföstött famenyezet, amely 1903-ban a Nemzeti Muzeumba került. E tipusnál jellemző, hogy falazott tornya nincsen, csak fából ácsolt harangláb állott mellette, szabadon; ilyen a magyar-bikali templom és harangláb. Hogy milyen formátlan tucatépületet húzott a helyébe egy kolozsvári építő, 1897-ben![2]
[Illustration: A MAGYARÓ-KEREKEI RÉGI EV. REF. TEMPLOM. (45) (Telegdy Árpád festménye után; az eredeti menyezet 1904-ben került a Nemzeti Múzeumba.)]
[Illustration: A MAGYARÓ-KEREKEI ÚJ EV. REF. TEMPLOM. (45)]
[Illustration: A KETESDI TEMPLOM. (46)]
[Illustration: A KETESDI TEMPLOM ALAPRAJZA. (47)]
Valamivel összetettebb a fatornyos ketesdi templom. Keskenyebb része, – a templom hajója, – az a régebbi s utóbb, hogy a hívek megsokasodtak, bővítették ki, nemcsak hosszában, de az új hajó szélességében is (46). E bővítés már a református korban történt; elhagyják a támasztó pillért a templom végében, nem is a szegletre teszik, hanem a hosszabbik oldal irányába, ami arra vall, hogy beboltozni nem is volt szándékuk.
Féloldalt egy kis portikust is építettek a templomhoz, alacsony, zömök pillérekre, széles ereszszel. A templomban elfér vagy százhúsz hivő.
Tornya talán a legnagyobb a vidéken az ilyennemű fatornyok között, van akkora, mint egy városi négyemeletes ház a főpárkányáig. Szétágazó, hatalmas gerendákra van alapozva, amelyek erősen közrefogják s ducolják minden oldalról a torony oszlopait. Közöttük vezet föl a kis rozoga falépcső a harangházba; a harangházon kereken menő kicsi tornác van s négy szegletén a jellemző kalotaszegi kis tornyok, amelyek közül karcsún, magasra szökik fel a torony sisakja, szélforgóval és csillaggal tetejében. Ügyes a templom bejárója – az úgynevezett «kendőigazító», mert hogy templombalépés előtt fejkendőjén ott igazít a fehérnép, – a torony alatt.
A tető szélesen benyúlik a dúcgerendák fölött s az utcán álló kis oszlopokra könyököl. Alája kőlépcső vezet föl, ebből a tornácból lépünk a torony alá s azután be a templomba. A templom kertje, a cinterem, takarosan be van kerítve kőfallal és léces rácscsal.
[Illustration: A KETESDI TEMPLOM BEJÁRÁSA. (A «KENDŐIGAZITÓ».) (48)]
[Illustration: A KETESDI TEMPLOM. (49)]
[Illustration: A KETESDI TEMPLOM ÚRASZTALÁNAK RÉGI TERÍTŐJÉRŐL. (50)]
Hogy a régi katolikus templomból mint lett református templom, azt jól szemügyre vehetjük Magyar-Valkón.[3] A templom (X. tb. és 51.) hátsó része a reformáció előtti időből való; a gótikus szentély nyomai, keskeny magas ablakaival, csúcsíves boltozásával, megmaradtak. A boltozat bordái durván faragott vállrózsákból indulnak ki s csúcsban metsződnek az egymásmellé vakolt «emelt keresztboltozatok» közepén; az egyik kis falfülke kerete (nyilván valami ereklye helye), az ablakokban a halhólyag kőből faragott motivumai, mind erre a korra vallanak.
E gótikus szentélyt később kibővítették hosszában és valószínű, hogy akkor rakták a széles, erős toronyfalat is. Boltozni már vagy nem tudtak, vagy nem érkeztek a református kor kőművesei, mert látszik, hogy szándékuk sem volt: elhagytak minden támasztó pillért. A középen álló egyetlen pillért 1903-ban falazták föl – a régi szentély gót mintájára – a süppedő alapok miatt. A templom belseje igen egyszerű, jó világos, levegős, mert van elegendő ablak s a fal fehérre van meszelve.
Az első portikusból, a torony alatt, egyenest a templom piacára lépünk be s ott kétoldalt vannak elhelyezve a padsorok. Ahol a régi szentély egy erősebb pillérben végződik, ott vezet föl a kis lépcső a szószékbe (52). Régi építmény a szószék is, vakolt kőből. A szószék fölött a cifrán föstött, aranyozott «koszorú», a barokkstilusú, baldahinszerű menyezet.
Lent, a szószék mögött, a papiszék s mellette a presbiterek helye. Énekes karzat kettő van a templomban: tágasabb a torony alatt, keskenyebb – az orgonával – a szentély végében, ahová ugyancsak 1903-ban vágtak egy kis ablakot is, mivelhogy a kántor meg a diákjai nem látták jól az énekes könyvet. A szentély gótikus boltozata erős boltívben végződik; ezen túl csak deszkázott a templom menyezete, mint a vidék legtöbb református templomáé; ilyen a bikali, ilyen a sztánai s a daróci (56. 57. 58. 59).[4]
[Illustration: A MAGYAR-VALKÓI TEMPLOM. (51)]
[Illustration: A MAGYAR-VALKÓI TEMPLOM ALAPRAJZA. (53)]
[Illustration: RÉSZLETEK A MAGYAR-VALKÓI TEMPLOMBÓL. (54)]
[Illustration: SZÓSZÉK A MAGYAR-VALKÓI TEMPLOMBAN. (52)]
[Illustration: A MAGYAR-VALKÓI CINTEREM. (55)]
[Illustration: A MAGYAR-BIKALI HARANGLÁB. (56)]
[Illustration: FESTETT MENYEZETTÁBLÁK A MAGYAR-BIKALI TEMPLOMBÓL. (57)]
[Illustration: FESTETT MENYEZETTÁBLA A SZTÁNAI TEMPLOMBÓL. (58)]
[Illustration: FESTETT MENYEZETTÁBLÁK A DARÓCI TEMPLOMBÓL. (59)]
A valkói templom külső képe, fekvése is, talán a legfestőibb, egész Kalotaszegen, bár szépen van elhelyezve a körösfői templom is. A régi szentély gótikus támasztó pillérei elaprózzák, könnyűvé teszik a hajótestét s így a torony széles, tagozatlan síma fala csak annál erősebbnek és monumentálisabbnak látszik. Könnyű faalkotmány üli meg a hatalmas falakat: a harangház, meg a sisak.
A harangház íves tornáca, leeresztett karfadeszkái, alatta a gyámok a szegleteken, meg a négy kis torony, amint közre fogják a magas sisakot: ez dicséri a kalotaszegi magyar népművészetet. A lombos cinterem hatalmas fái némely oldalról elfedik, annál érdekesebbé teszik a templomot.
A cintermet sűrűn állított pillérekkel alaposan megtámogatott vaskos, lőréses kőfal övezi, oldalt s elül, a toronynál, várkapuszerű kis bejárás van; ennek is erős, méteres falai vannak, kettőskapuja s a kapu mögött még ott a lyuk, ahová az eltorlaszoló gerendát erősítették, hogy megvédjék az ellenség elől idemenekült lakosságot; a kapu fölé is nyilván a puskás védelmezők számára emelték a tornácot.
[Illustration: A B.-HUNYADI TEMPLOM. (61)]
[Illustration: A B.-HUNYADI TEMPLOM ALAPRAJZA. (62)]
[Illustration: ABLAKOK A B.-HUNYADI TEMPLOM RÉGI RÉSZÉN. (63)]
[Illustration: A RÉGI HARANGTŐKE; A KARZAT AJTAJÁNAK TAGOZÁSA; AZ
ABLAKOK ÍVEINEK ARÁNYA. (64)]
[Illustration: RÉGI VARRÁSOK. (60) Templomi klenódiumok a b.-hunyadi templomból.]
[Illustration: A MAGYAR-BIKALI TEMPLOM MENYEZETE. (XI. tb.)]
[Illustration: Templomi klenódiumok a b.-hunyadi templomból.]
[Illustration: RÉGI VARRÁSOK. (60) Templomi klenódiumok a damosi templomból.]
[Illustration: A B.-HUNYADI TEMPLOM BEJÁRÁSA. (65)]
A kalotaszegi templomok harmadik tipusát jellemzi a bánffy-hunyadi (61).
«Bánffy-Hunyadon a református templom hajója, a hátulsó karon lévő felirat szerint, 1698-ban, a déli rész 1772-ben épült; a régibb rész menyezete 1705-ben, az újabbé 1780-ban készült, még pedig az utóbbinak mestere Kolozsvári Asztalos Lőrinc, amint ezekről a menyezetek közepén levő feliratos kockák tanuskodnak. Tornyának négy kis tornyocskája van.
A cinterem felüli bejárót a mostani pap készíttette. A torony harangjai a mult század második feléből valók, az orgona és a toronyóra a XIX. századból. Úrasztali edényei közül egy ezüstkehely (Hunyadi Mathias Mártontól) és egy ezüsttányér 1681-ből, két ónkanna és két óntányér 1705- és 1745-ből valók. Különben ez a templom is a katolikus templom helyén, sőt alapja annak köveiből épült. A csonttemető a cinterem mellett van a mai bejárónál. A menyezet képei mindhárom fajtából valók.» J. J.
A régi katolikus átmeneti stilusban épült szentély magasan emelkedik az újabb keletű hosszú templomhajó fölé s fedele is egészen külön áll, – a református ács nem is akarta tagadni, hogy csak toldás; az újabb rész arányai különben nem szerencsések; lomha, igen széles a tornya is.
Meglehet, hogy a torony egykorú a hátsó szentélylyel; a karzatföljárás és az ablakok kőkeretei erre vallanak, – nyilván külön álló kampanile volt s csak később kötötték össze a szentéllyel, közbülépítvén a hosszhajót. A sunyi, alacsony, tornácos harangház és a zömökebb sisak illik a nagy tömegekhez. Elmés szerkezete van a templom toronyórájának s még csak Magyar-Valkón van ilyen: óraütés előtt csönget; látszik is a sisakon, a két kis szeglettorony között, a csengetyű teteje. Oldalról vagy hátulról nézve tetsző képet mutat a templom; a lombos cintermet takaros léckerítés veszi körül.
Egészében réginek maradt meg a templom Magyar-Gyerő-Monostoron (67); megvan a románkori katolikus szentély, a tágas hajó s a templom egyik felén a torony. Különös érdekesség van abban, s nagyon festői, hogy erre az időmegviselt, sokszáz éves romra fölépítették a magyaros új toronytetőt, zöldre föstött harangházzal, piros cserepes sisakkal.
[Illustration: A B.-HUNYADI TEMPLOM HÁTSÓ RÉSZE. (66)]
[Illustration: A MAGYAR-GYERŐMONOSTORI TEMPLOM. (67)]
[Illustration: A DAMOSI TEMPLOM PATYOLATKENDŐI (XVII. SZÁZAD).]
[Illustration: A NYÁRSZÓI TEMPLOM. (68)]
[Illustration: A SZTÁNAI TEMPLOM. (69)]
«Magyar-Gyerő-Monostoron a katolikus egyháznak volt egy apátsága; ennek klastromát 1241-ben dulták szét. Templomát Mihálcz Elek, a valkói pap, így írja le: «Mai temploma hihetőleg az apátság régi templomából alakíttatott át. Boltívezete ugyan le van szedve, de annak egykori létezését a külső oldaltámok és a konzolok felismerhető helyei határozottan bizonyítják. A szentély jobb oldalán megvan ma is a sekrestye, megvan a fekirányos vak fülke is, hol a katholikus korban a szent olajokat és krizmát tartalmazó szekrények állottak.
A déli oldalon teljes épségben állanak a csúcsíves ablakok. A templom délnyugati végén, a régi időkben, két torony állott, amelyek közül azonban ma csak egyik áll fenn. Figyelmet érdemelnek ezen toronynak két rendbéli ablakai, melyek a csúcsíves gót építésnek megannyi remekei.
Díszművészetük a csúcsívbe helyezett köridomok kombinációjából alakult, alul korintusi oszlopocskákkal osztályozott két köríves nyilattal, amelyek fölött szívidomú, előbb csak kajácsosan, vak alakítással jelölt, de közepén egészen áttört ablakrése fordul elő, mely körül a támadó hézagokat fölül csúcsív záródásába helyezett négyszögű, képoldalán pedig háromszögű bemetszés vagy áttörés tölti ki.
A templom falának magasságáig leszedett egyik torony délfelé néző oldalát egy a falba illesztett szobor-csoportozat ékíti; a balfelőli részen egy női alak szoptat két kigyót, a jobbfelőli részen csakugyan egy női alak lándzsával megöli a kigyót; mindkét szobor fekvő helyzetben levő oroszlánon áll. A templom belseje, úgy látszik, több rendbéli alakításon ment keresztül. Így pl. a hátulsó kőkar egészen leszedetett és helyébe fából új építtetett. Az első kar 1758-ban, az urak széke 1753-ban, a faragott kőből való szószék 1752-ben csináltattak.
Orgonája az egész egyházmegyében a legrégibb, 1787-ben csináltatott. A nagy harang 1778-ból, kisebb harangja 1784-ből való. Volt még ezeken kívül két harang, melyek közül egyik 1849-ben ágyúnak adatott, a másik a jelen század elején alakult ó-fenesi eklézsiának ajándékoztatott. A toronyban jó szerkezetű óra is van.
Clenodiumai között az innen származott Kabos, Kemény és Gerőfy családok semminemű ajándékaival sem találkozunk. Az úrasztali kehely 1765-ben készült; ezüst kannáját 1797-ben Sombori Frusianna, kis ezüst tányérját egy közember, Ignácz Ferencz, 1806-ban, ónkannáját 1776-ban Rettegi Anna, egy óntányért 1710-ben Németi Márta ajándékoztak. A menyezet kockái nincsenek kifestve.»
Részben alapjuktól fogva reformátusnak épültek az idevázolt templomok (68. 69. 70. 71. 73). Nyárszón, Sztanán, Kis-Petriben, Jákótelkén, Bogártelkén s Jegenyén, s ezeken már keservesen meglátszik a városi hatás. Kedvetlenítő példái ezek a meg nem értett s már a városban elrontott olasz-, barokk- vagy német renaissance formáinak. Szerencsére, tud még a kalotaszegi nép a magyaros ízlésű templomépítéshez, mint azt a damosi (74.) templom bizonyítja, de még inkább a körösfői, amelyet méltán nevezhetünk Kalotaszeg gyöngyének.
[Illustration: AZ ÚJ TEMPLOM KIS-PETRIBEN. (70)]
[Illustration: AZ ÚJ TEMPLOM JÁKÓ-TELKÉN. (71)]
[Illustration: KERESZT TIPUS A KATOLIKUS JEGENYÉN. (72)]
«Nyárszón a templom teljesen új és nincsenek képei. A sárvári szintén új; 1834-ben égett le és azután 1835-ben építették újra; mondják, hogy amikor a leégett templomot újraépítették, a régi vakolat alatt föstött szenteket találtak s a festmények alatt görög-cyrill irások voltak, tehát hihetőleg görög templom volt. Mindkét egyházban haranglábon függő, két-két 1847-en innen öntött harang hivja imára a hiveket.
A klenodiumok a XVIII. századból valók.» «Jákótelkén a templom nyugati része igen régi lehet, mert először, amint a szószék mögötti falról kitünik, 1685-ben, másodszor 1747-ben renoválták. A keleti rész újra épült 1804-ben. A két részt nagy gótív választja el egymástól. A régi menyezet kockákban festve van, a festő megint Umling és fia, akik ezt, a legénykarral együtt, 1768-ban festették; a képek tulipánosok és állatokat ábrázolók, bibliaiak nélkül. A szószék koronáját 1842-ben festették újra. Orgonát 1853-ban kapott és került 948 ezüst huszasba.
Egyik harangját 1813-ban, a másikat 1768-ban öntötték. A templom tornya csipkés zsindellyel van fedve és négy tornyocskája van. A bort az Úrasztalához egy nagy fakulacsban viszik. Az egyházi láda 1783-ból való, a kehely 1746-ból, az egyik óntányér 1710-ből, a másik 1735-ből, a nagy kehely 1845-ből; nem értékesek és nem érdekesek.» J. J.
[Illustration: A JEGENYEI KATOLIKUS TEMPLOM. (73)]
[Illustration: A DAMOSI TEMPLOM. (74)]
[Illustration: FESTETT KAR- ÉS MENYEZETTÁBLÁK A KIS-PETRII RÉGI
TEMPLOMBÓL. (75)]
[Illustration: TEMPLOMOZÁS KÖRÖSFŐN. (XII. tb.)]
[Illustration: A KIS-PETRII RÉGI TEMPLOM FÖLSZERELÉSÉNEK MARADVÁNYAI. (76)]
[Illustration: A KIS-PETRII RÉGI TEMPLOM MARADVÁNYAI. (77)]
[Illustration: PAD A RÉGI KIS-PETRII TEMPLOMBÓL. (78)]
«Damos templomáról a legrégibb adat 1701, (a szószék mögött) amikor t. i. renoválták. Festményei nem egy időből, de egy mestertől, Umling Lőrinctől és fiától származnak; a képek mindhárom tipusból valók. A szószék és a kálvinista főnix-madár 1746-ból való; egyidejű vele a négyágú lábbal biró Úrasztala, mely motivumai szerint már Umling műve; a legénykarfa a rajta levő felírás szerint 1752-ből való és ezt már biztonsággal állíthatjuk Umling művének. A menyezet kockaképei 1774-ből valók. Az orgonát és a hozzá tartozó kart a templom 1813-ban kapta.
Harangjai közül a nagyobbik 1803-ban, a kisebbik 1795-ben csináltatott.
A persely itt nem áll külön, hanem az első padba illesztett fiók alakjában van meg. A toronynak négy kis tornyocskája van. A tornyot fedő zsindelyek alsó széle csipkés. Az Úrasztalán, a Koltsár Erzsébet Sebe Jánosné által 1826-ban ajándékozott varrottas alatt, valóságos keleti szőnyeget találtunk, amelyet a margó-himzés szerint M. N.
Flóris Mártonné, Gáspár Kata ajándékozott a damosi eklézsiának 1800-ban.» «Kis Kapus temploma a késő gót kornak csinos emléke; szentélye nyolc szegű, három oldallal záródik, diadalíve és boltívezete csucsos; paizsalakú zárköveinek egyikére a Gerőffy család címere van domborúan kifaragva. A szentélykülsőrész körül lévő gyámoszlopok egyikén az 1441-es évszám árulja el a templom korát. A templomban van két régi sírkő: az egyiket Bornemissza Anna emelte Gyerőffy Jánosnak 1691-ben, a másik alatt Gyerőffy János és Zsigmond tetemei nyugosznak, 1613 óta.
Tornya nincs; benn a faluban azonban, egy fatoronyban, két harang van: az egyik 1527-ből, a másik 1651-ből. A templommenyezet Umling műve 1743-ból, tiszta tulipános motivum valamennyi. A templom régi perselye 1743-ból való, vasabroncsú hordócska. Torony tornyocskák nélkül.» «A farmosi templom régi lehet; tornyának egyik harangja 1419-ből való, a másik 1806-ból. A menyezet tiszta tulipános festményei (egyetlen kétfejű sas van köztük) 1750-ből valók, Umlingtól, de renoválta, ugyancsak ő, 1790-ben.
A cinteremben egy szfinx csonka képét és lábát találtuk meg.
Tornyán nincs négy kis tornyocska.» «Nagy-Petri templomának menyezetkockái 1713-ból valók, de régi értékük elveszett, mert 1760–70-ben Umling renoválta.» «Nagy-Kapus régi temploma a közelebbi időkben egészen újra épült és a régiből csak egy szép faragványú portálé, – melyből a templom régiségére bizton következtethetni, – maradt meg a nyugati falba vakolva. Az új templomban a szószék feletti koronát Szöts Lajos és neje Szász Rozália, 1863-ban csináltatták. Torony tornyocskák nélkül.
A menyezet régi festményeit egyszínű kékre mázolták be; a régi festett holmiból csak egy 1742-ben készült pad, valószinűleg Umlingtól maradt meg. Egyik harangja 1750-ből, a másik 1806-ból való.» «Mákó temploma új; a régi templom kőfalának egyetlen maradványa egy tábla, mely szerint a körfalat Magyari építette 1712-ben. Négy tornyocskája nincs, menyezetfestése sincs. Az új fal 1868-ban készült.» «A bogártelki templom újabb; tornya négy tornyocska nélkül.
Menyezete 1794-ből való, bibliai képek nélkül, Umling modorában, Simon György készítette.» «Az inaktelki templom szinténúj, 1767-ben épült; a régi templom egyetlen maradványa a szószék koronája, 1783-ból. A pap udvarán álló szenteltvíz-tartó a katholikus idők emléke.
A klenodium egy óntányérja 1714-ből való.» «Magyar-Gyerő-Vásárhely temploma a legújabbak közül való; a régit 1831-ben bontották le és építették újra, de oly rozogán, hogy összeomlással fenyegette a hiveket, míg végre Kerekes Márton kolozsvári építőmester, Isten iránt való kegyeletből, ingyen kijavította 1868-ban s egy évvel azután a torony került bádogfedél alá.
A régi templom menyezetét felhasználták. Az is Umling műve 1752-ből.
Négy tornyocskája nincs.» «Kalota-Szent-Király és Zentelkének egy temploma van, mely azonban egészen új, mivel az 1848–49-iki forradalom vihara a két falut akkor csaknem teljesen elsöpörte a föld szinéről.
Tornyának négy tornyocskája van.» «A türei templom is új, annak nincs négy tornyocskája, ellenben van a falunak egy kis oláh fatemploma, melyen a négy tornyocska megvan.» «Nagy-Almás temploma teljesen új.» J.
J.
[Illustration: A harangház ívei. – Ugyanannak metszete. – Gyám, a harangház könyöklője alatt. – A templom alaprajzának vázlata, a cinterem körítő falával.]
[Illustration: A torony ablaka. – A harangház alatt: átmenet a vakolt toronyfalból a harangház és a toronysisak famotivumaiba. – A harangház könyöklője. – Tagozatok vakolatból: a gerendázat a harangház alatt, gerendázat és a választó párkány. A KÖRÖSFŐI MAGYAR TEMPLOM RÉSZLETEI. (79–80)]
[Illustration: A KÖRÖSFŐI CINTEREM BEJÁRÁSA. (81)]
[Illustration: A KÖRÖSFŐI TEMPLOM. (82)]
Emlékezetnek okáért jegyezzük föl, hogy Kis-Petriben a XV. század elején épűlt, dongakupolás, lebontott s nagyrészt tűzre került régi templom föstött menyezet-tábláiból (Umling Lőrinc 1745) megmentettünk nehányat s megtaláltuk a tiszteletes úr, Antal Géza csűrében a föstött szószéket (1715-ből) s a kerek Úrasztalát is (1698), a kórus dátumos peremével együtt; a régi papszéket Bot János földmíves háza előtt, az utcán veri az eső. (75. 76. 77. 78.) De bezzeg a hombárszerű új templom elég ormótlan; Lukács István bánffy-hunyadi építőmester és földmíves cselekedte 1903-ban.
Befejezésül szóljunk a körösfői (79. 80. 81. 82. 83.) szépséges kis templomról. A templomot 1833-ban bővítették, a hátulsó rész 1764-ben készült. Pompásan van elhelyezve. A dombtetőn gyönyörűen emelkedik ki az ívesen ácsolt, kiugró harangházból a finom, karcsú torony s helyes arányban van a sarkokra helyezve a négy melléktornyocska. A könnyű faalkotmány fehérre meszelt síma falon nyugszik, komoly, egyszerű, templomhoz illő síma falon.
Csak a szögletein vannak pillérféle sávok s felettük, alattok összefogja, körülövezi a torony falait egy párkány, egy barázdált lap, valami igen sajátságos, egészen eredeti és teljesen ide illő díszítés. Minden oly könnyed, egy-két újjnyi vastagságú, – csak vakolat.
Böcsületes, igaz érzésű művész-ember munkája ez; nem tukmált embereire kölcsönszedegetett idegen formákat, az egyszerű magyar templomon nem hazudott fából s vakolatból követ és kőfaragást, – dolgozott józanul, őszintén, fával és vakolással úgy, ahogy azt a fa és a vakolás anyaga s természete megkivánja. Őszinteségének s egyszerűségének jutalma az épület bájos finomsága, az egésznek szinte meg sem magyarázható harmóniája: befejezett, egész, körvonalaiban természetesen összesimuló; az egyszerű egyenes vonalakban sehol semmi bántóan meg nem törik, nehézkesség nincsen.
Csak ha egészen a templom közelébe megyünk, akkor vesszük észre, hogy az a primitiv falusi építő ösztönszerűleg tudta a Parthenon építésének egyik titkát s azok az egyszerű egyenesek nem is egyenesek, hanem görbék: a torony teste s pillérei, alig észrevehetően, de következetesen, befelé görbülnek, összehajolnak. Szerkezete, beosztása: célszerűen, józanul, nemes egyszerűséggel magyaros. Bévül nagy négyszögletű terem, a két végén karzattal; elül bejárás a papnak s az asszonynépnek, oldalt a férfiaknak s a legényeknek.
A toronyfal jó erős, hogy megbirja a harangzúgást.
Födése egyszerű. Fajtánk kedvének s lelkének fiatalsága az a zamatos magyar cifraság, ami módjával jutott a toronyablak, meg az ajtó köré, – egyszerűen csak vakolatból az is.
[Illustration: A KÖRÖSFŐI TEMPLOM TORNYA. (83)]
[Illustration: A MEREGYÓI OLÁH TEMPLOM MAGYAR DISZÍTÉSE. (84)]
HÁZ
[Illustration: NYÁRSZÓI SZOBARÉSZLET. (XIII. tb.)]
[Illustration: NYÁRSZÓI HÁZ. (XIII. tb.)]
[Illustration: JÁKÓ-TELKE FALUBÓL.]
Vasárnap délután, Magyarókerekén, kitelepedtünk a szérüskertbe, a vén ács, Szűcs András Öreg szérüskertjébe, a szilvafa alá s ő mesélte, mint építettek házat a régi világban, amikor még jobbágy volt a paraszt, amikor még nem tették utcafelül az ablakot, ne leselkedhessék be az ispán, hogy nyomban úrmunkájára zavarja azt, aki odahaza rostokolt.
… Hát csak annyi, hogy biz’ urat szógáltunk mi régen, nem magunkat. A régi ember fakilincshez volt szokva, az ajtóra nem tettünk bélést, az ablakra meg csak döglött juh-böndőt, kilyuggattuk s megvolt. Hogy a ház?
Megválasztották néki a helyet, nem tették utca felül, hanem bétették egy hajitásnyira az utcától, a kert derekába. Ördögös helytől féltek. A Tericáéké ma is úgy van, nem utcasorra. Hozzáfogás előtt szóltunk a jó embereknek, segítsenek; másnak nem. Hatóságnak semmi szava belé. Fát, segítséggel, kalákával, meghoztuk a Havasról; az oláh vágott hatvan fát hat véka buzáért; a kalákának járt egy vacsora s pálinka. A vacsora? Egy kis tészta-leves, borsós tokány, savanyu étel egressel, aféle jó füstölt hús tejfölösen, meg friss sütésű kenyér. Az ételt felszólotta valami rendes tudós ember, mondván, mire gyülekeztek, kinek a segedelmire, ilyenformán:
Isten áld meg életünket,
Bocsásd meg sok bűneinket,
Szenteld meg eledelünket,
Fiadért hallgass meg minket.
Az emberek fönnállva hallgatták. No, most szabad az étel! Részt vevének minden tálból s a végén a megválasztott szószólló mondta a gazda nevében:
Áldásidért szent Ur Isten,
Melyvel táplálsz az életben.
Neved légyön dicséretben,
Most és mindörökké Ámen.
Ki mit vett ezen eledelekből,
Adja Isten kedves jó egészségire
És köszönjük, hogy nem sajnálták
Fáradságukat, eljöttek segitségre.
Aztán, míg a szőllő el nem pusztult, borra mentek a falusi korcsmároshoz, aki az uraság borát mérte, mert itt zsidó nem volt akkor még. Nyolc kupa volt egy veder, megittak nehány vedret; két garas járt egy kupáért. Főd iccével, afajta hólyag csuporral ittuk.
Fát, mondám, hatvanat hordtak egy házhoz. Fűrész nem volt, hát fejszével neki s elrótták, ügyesen, gerezdbe. A faluban Peti Palinak vót csak fűrésze, ő hozzá jártak deckát vágatni, ő csinált fakó kereket is, meg egy-egy rongyos koporsót.
[Illustration: a]
[Illustration: b]
[Illustration: c]
[Illustration: d]
[Illustration: e]
[Illustration: f]
Küvet se tettek alája s lerakták a talpfákat. Kamara esett utca felül, ablak a kertnek,hogy ne lássa az ispán, mit dolgozik a jobbágy. A fákat (gerendákat) mind kieresztettük a szegelleten, nem csaptuk le falmentin.
A talpat nem fecskefarokra róttuk, mint ma, hanem gerezdre (a) mindig az alsót. (Fecskefarkot nem is lehet, csak négyszögletes fára). A többi fa gömbölyű maradt, héjját se nyúztuk le. Forgattuk a fát, vékonyt vastagra raktunk és megest, különben felment vón’ vagy alatt maradt volna. (A gerenda vékony végére a másik gerenda vastag végét, és viszont). Igy lett meg sorra: tornác talp, ajtótalp, hátulsó talp, kamaratalp, pitvarajtótalp, házajtótalp és az első ablak talpa (b).
A boronafa adta ki a falat (c); rakták egy öl, vagy egy öl és egy sukk magasságra. A küszöböt kiadták a talpfák. Jó hatalmas tölgyfák kerültek még akkor a Havasról. Ablaknak s ajtónak sasfákat raktak; a talpfába sast csak az ajtónak róttunk. A sas- lyukba bétettük a sas makkját, ami megvolt vagy három coll. A sas vésésibe (csatornaszerüleg a sas egyik oldalán) raktuk a behegyezett gömbölyü boronákat, tiz tizenkét darabot raktunk egy oldalba (d).
Ablakszemődök már kitelt a hosszú boronából, a könyöklő is kitelt, amibe a béhegyezett kis sasok adták a két ablaksast. A béhegyezett sasokat olyik ember be is fúrta és kőrisfa-szeggel szegezte be. A boronákat fenyűfából vagy bikkfából szerettük. Az ajtószemöldök fölött még két rend hosszú boronával megkerültük az egész épületet. Régen volt fa bőven, nem kellett cédula, nem igen tódtak, de ha tódtak, a’ vót a boronatódás: két erős faszeggel eresztették össze, úgy, hogy még az alsó hosszú boronába is ment szög, jó egy sukkos (e).
A tornác?… Hát négy-öt lábfa, egyformán elosztva, úgy, hogy lábfa a bejáró ajtó iránt ne legyen. A lábfákra ment, felül, egy lábfagerenda, ügyesen megkézvonózva, megszegelletezve.
De még a házon munka van. A borona tetejébe jött a mestergerenda, a ház közepin végig, jó öt öles; ha nem vót elegendő hosszú gerendánk, tódtuk, de csak falközön (f). Mer’ e’ mán gerenda volt, megfaragva fejszével, négy szegelletre megsimítva kézvonóval. Erre raktuk, keresztbe, a folyógerendákat, szalmásházon ritkásabban, csak vagy hatot; most félölenkint szokás, mer’ a decka most két öles. Nem mondtam még: a folyógerendák kimentek a lábfagerendára (g).
A folyógerendák fölébe, az oldalfalakra, meg az első falra, meg a hátulsó falra, jött egy sor koszorugerenda, akit megtódni nem volt szabad sohase. Igy lett két hosszú koszorúfa, meg két kurta koszorúfa, összeróva négy végin, bészegezve a gerezdbe is, négy szöggel. Most fészket csináltunk a koszorújába, úgy, hogy a szarufa álla a fészekbe üljön; a szarufa vége meg van ügyesítve (h). A szarufa három-négy öles, olyan magasra mégyen föl, mint amilyen széles a ház tornáccal együtt.
Egy bokor (pár) szarufa két szarufából vagyon, összeköti üket a kakasüllő. Öt öles házra öt bokor jár, minden ölre egy. A két szarufa egybetámasztott felső végit összevésik, egyik a villa, másik a nyelv, erre mifelénk úgy mondják: koca meg bak. A kakasüllő a szarubokor felső fertály részébe van róva (i).
[Illustration: g]
[Illustration: h]
[Illustration: i]
[Illustration: j]
[Illustration: k]
[Illustration: l]
A munka java, amikor a szarufákat húzzuk föl. A ház farától egy ölre, befele állítjuk az első bokor szarufát s ódalkötéssel marasztjuk meg. A ház farára jő a középső hegyes szarufa, a kicsi kakasüllőbe, aki félölre kinyúlik a szarufa csúcsa fölött; a ház farának két sarkára húzunk, nékitámasztva a kis kakasüllőnek, két szegellet-szarufát, – a középső hegyes szarufa és a két szegellet-szarufa közé jő még egy-egy farszarufa, ezek is a kicsi kakasüllőre támaszkodnak (j). Eppeg így megyen a munka a ház másik farán is.
Aztán beléceljük, egy-egy léc közibe eltér a lábunk, térdig; legalulra faragott lécet szegezünk, a legtetőre is jut ilyen léc. Az alsó léc a gyakatartóléc, mer’ aztán meggyakázzuk kereken a ház körül, két-két hüvelyknyire; a gyakákat a koszorú gerenda alá eresztgetjük (k). Aztán béfödjük. Merekével adogatnak föl jó bodros, összekapaszkodó borsószalmát, az jő alulra, meg is gázoljuk böcsületesen, aztán arra a búzaszalma. Béfödés után póznát teszünk rá, hogy a szél le ne hordja, károgót, mert arra pihennek a varjak (l).
Már most bé is van födve, de se padlásolva nincsen, se tapasztva.
Hát bépadlásoljuk: a folyógerendákra lapítjuk a deckát. Mert régen a deckát is csak fejszével csináltuk, mind csupa fejszével. Hasítottuk. A régi decka ma megjárja pallónak a patakon, amikor szénát hordunk haza.
Erős jószág volt… A padlás tetejit bétapasztják. Sárt, lágy sárt nyomnak, megkeverik szalmával is. A borona-fákba vésővel hasadást csinálnak, abba osztég pockokat (kis ékek fából) vernek, megpockolják a házat. A sár meg van már tapodva, törekkel (apró szalmás pelyva), azt csapják a tapasztó emberek, mostanában cigányok. Jól oda kell verni a sarat, kűvül kezdve, – bévül a házban csak akkor, amikor kűvül megszárad. Aztán simítják, simítózsende (zsendely) élivel; aztán, amikor jól megszáradva meghasadozott a sár, akkor megsikárolják lóganéval összetapodott sárgafőddel. Kézzel sikárolják, tenyérrel, az asszonyok.
Fehér agyagot, olyan kékesgyöngy szinű fehér agyagot oláhnék hordanak le a hegyből, Bocsból s adják pityókáér’, törökbuzáér, akkorákat, mint egy cipó, – avval fehérítjük a házfalat, söprűvel. Mer’ vót fene, meszelő, a régi világba!… A bocsi cipót megtörik, cseberbe, aztán elkeverik, míg olyan lesz, mint a mész, aztán verik, seprüvel, a ház ódalához.
Hogy mibe került?… Manapság, szegény ember négy-öt esztendeig épít egy kétszázötven pengős házat. Nem hogy tempóznék véle, de csak akkor nyúlhat hozzá, amikor elád egy-egy kis malacot, vagy egy kicsi szénát.
Hogy régen, miből álltuk?… Kiszámítsuk. Vagy negyven kézinapszám rámegyen. A födéshez is kell, teszem, husz-huszonöt ember. Tapasztásra rámegyen nyolc napszám, sikállásra vagy négy; a beverést, körülbelől egy nap egy asszony maga megteszi. Az ácsnapszám ma egy pöngő, az összerovás megvan hát harminc-negyven pöngő, de akkor egy öt öles házat négy ezüst pengő forintér’ vállalt föl egy ács. Igaz, adott mellé egy napszámost is a gazda, meg maga is segített, meg ételt is adott. Tizbül kiállottuk minden bajunkat.
Igaz, akkor egy tehén tiz-tizenöt pengő volt, egy véka pityóka négy garas; egy rosz huszas volt egy férfinapszám, mert hogy egy rosz forint (váltó forint, 80 fillér mai értékben) három rosz huszasból állott ki.
Mikor elvégeztük, adtak egy áldomást. Oláhéknál a pap csinál e’ kicsi könyörgést, amikor belémennek a házba.
[Illustration: A KALOTASZEGI CSŰR TIPUSA. (85)]
Amint összeróttuk a talpat, egy piculát tett alája Jószeg Veszelika, meg hét gerezd fokhagymát, – de el is égett, a háza! Nem vettem észre, hogy magyar ilyet tett vón’! Az egy Péter Bandi Pali, 48 után…
A csűr? Az is csak ilyenformán, mindenféle módon. (85).
Talpat leteszik, felrójják gerezdbe a boronákat, olyan magasra, hogy az ember eltérjen alatta, egyenesen állva, a marhája körül.
Keresztgerendákat is teszünk rája, jó vastagot, hogy a gabonát megbirja a csűrpadláson. Ujra ró tovább, egy ölnyi nincs éppen, de jó öt sukkot, – mikor ezt eléri, akkor állít túl afelül harmadfél ölre vagy egy másik pajtát, s így lesz egész a csűr; vagy csak talpat állít s lábfákat rá, olyan magasra, mint az egész pajta, héjjával (hiú, padlás) együtt, e’ meg a félcsűr. Félcsűrön a lábfakötéses lábfára jön a vállgerenda.
A vállgerendára, úgy, hogy átnyulik az ólhéjja (pajtahéjja, a pajta padlása) fölé, jön négy vastag koszorúgerenda úgy, hogy a két hosszú koszorúgerenda keresztülmegyen a csűr földje (a csűr nyitott része) s az ólhéjja fölött. A pajtaablak, a marhaetető, a csűr földjére nyilik. Egy böcsületes egész csűr megvan, hosszában, hat öles; a félcsűr négy-öt öles, ebbül a pajta legalább másfél öl a szélességiben. A tető pedig olyan magas, amilyen hosszú a csűr. A pajta kieresztett gerendáin áll a szekérszerszám, a gereblye, villa, meg mi egyéb.
A gyaka alatt van az eszterha, (eresz, kieresztés) háznál csöpögőnek mondják.
A szalmatető?… Az a finom, csak! Házon elszolgál száz-százötven esztendeig, tartja a füst, fejszével se győzzük szétvagdosni, amikor bontunk. Csűrön is eltart, de csak negyven-ötven esztendőt, mer’ hogy a csűrhéjjában nincs füst, aki aszalja.
[Illustration: ZSOBOK FALUBÓL.]
Így oktatott bennünket Magyaró Kerekén a vén ács, Szűcs András Öreg.
Munkatársunk, az építőművész, Medgyaszay Istán kivallatta Mákón a vidék legügyesebb ácsmesterét, Pete Ferkő földmívest. Ez már újabb módi épitkezés. (86).
… Hát elsőben is, azon kezdem, akinek kicsi a módja. Az pince nélkül épít: pitart s házat amibe laknak, meg kamrát; a ház elibe tornácot, hogy esőben künn üldögélhessünk, meg nyárba künn hálhassunk.
[Illustration: A BORONÁS FAHÁZ ÉPITÉSÉNEK MÓDJA. (86)]
A munka azzal kezdődik, hogy lerakjuk a talpgerendákat; jó erőset keresünk, tölgyfából, szegletesre ácsoljuk; mindenik fal alá gyün egy-egy, ahogyan a fal éppeg van. Ezeket már most összevágjuk ott, ahun összetanálkoznak. Akkor már látni, milyen nagy lesz a ház, a pitar, meg a többi. Ezekre a talpfákra rakjuk a falat, boronákból. A boronákat fiatalabb fából válogatják, mer’ gyöngébbek is lehetnek; nem is ácsoljuk szegletesre, megmaradnak ahogy vannak, gömbölyüek. Ilyet rakunk a talpfára, egyiket a másikára fel, addig, míg azt nem gondoljuk, hogy, no most már elég is lesz. A felső, utolsó boronafára gyün a padlás.
[Illustration: TAMÁS PÉTER BOLHA ÉPÜLŐ HÁZA MAGYARÓKEREKÉN. (87)]
[Illustration: SZILVAASZALÓ DAMOSON. (89)]
Igen, de hogy állanak meg az egymásra fektetett boronafák? Ippeg azt akartam mondani, hogy a szegelleten összevágják, de nem úgy nímet módra, hogy csak a szegelletig hagyják, hanem úgy, hogy mindenik fa túl ér a másikán: egyik békapaszkodik a másik vágásába, annak a vágásába megest a felette való. Úgy mondjuk ezt, instállom, hogy keresztbe rójjuk. Ha minden falat így csinálnánk, ugyan megjárnók, mer’ nem volna se ablak, se ajtó a házon. Azér’ ott, ahonnat ajtó lészen, kétoldalt ajtófélfát vagy úgy is mondják, hogy sast álligatunk.
Ennek a sasnak két végire csapot hagyunk, a talpgerendába meg bevéssük a csaplyukat, oszt abba béültetjük a két ajtófélfát; a két félfára meg ültetjük rá az ajtó szemöldökfáját. Addig van felfele az ajtó. Mámost, hogy a boronafák az ajtófélfátul el ne szabadúljanak, az ajtófélfát hosszában bevéssük, oszt a vésetibe bésasoljuk a boronafákat. Így aztán jól bészorúl a boronafa lecsapott vége és olyan akurátus, hogy meg se mozgathassuk.
Az ablakoknál csakis ilyenformán megy, csakhogy az ablakfélfát nem a talpgerendába csapoljuk bé, hanem várunk, amíg annyi boronafát rakunk, hogy már gondoljuk, no ez elég magos is lesz könyöklőnek. Ezt a felső boronafát az ablak helyén oszt megácsoljuk, hogy az ablak bélése jól bétanáljon; vésünk rá kétfelül csaplyukat, az ablakfélfát béültetjük, oszt rakjuk tovább a boronafákat.
Ahonnat ablak van, oda mámost nem kell olyan hosszú boronafa, hanem csak a darabjából veszünk és megest bésasoljuk az ablakfélfa vésetébe; ha meg elértük a félfa felső csapját, bé ültetjük a boronafát. Ez az ablak szemöldökfája is. Mikor mán elég magasan vagyunk, rátesszük az utolsó gerendát külül, környöskörül a falakra. Ezzel oszt meg is van.
[Illustration: A KEMENCE PADKÁJÁN, B.-HUNYADON. (90)]
[Illustration: CSORGÓ A FORRÁS FÖLÖTT, MÁKÓN. (91)]
[Illustration: B.-HUNYADON. (92)]
– De bátyó, a leppentyüs lyukat a Kisó macskájának (kis csapóajtós nyílás) mikor vágták ki?
– Mikor? Igaz-a, ezt el is feledtem. Hát akkor, amikor fektetjük a boronákat. De a leppentőt utóbb akasztjuk bé.
– Aztán, még egyet. Azokat a gerendákat, ugy-e bár, nem teszik le csak úgy a fűre? Azt mondja el bátyó, amint legislegelül kezdik, amikor még csak a házhely van meg?
– Elmondom én azt is jó szívvel, csak előbb tömjem meg a pipámat. Jóképű kicsi pipa ez, – forgatja, szemléli – már nem vónék el nélküle. Hát, hogy tovább mondjam a mondókámat, elsőben is azon kezdem… hogy is no?…
Hát ahogy mondá, hogy ippeg csak a házhely van meg. Hát ezt má mi úgy szoktuk, hogy körülszemléljük az egész telket. Hol leszen jó helye a csűrnek? A gabonásnak? Hogy ne kellessék kapaszkodni a szekérrel, ha takarodáskor hozzák haza a gabnát, szalmát, szénát s mi egymást. Ha nem nagyon kapaszkodó a telek, legügyesebb mégis az utca felé építeni a házat, de olyanformán, hogy közbül legyen még a kis kert. Mikor már most kiszemeltük a házhelyet: meglépjük, hogy elég tágas legyen a bentájék, a szegelletjire cöveket verünk, oszt kisinorozzuk.
Akkor mán gyühetnek az emberek, áshatnak. A kő falnak egy lábnyira kiássuk a földet, oszt rakjuk bé a követ a helyibe, sárral. Akinek nagy a módja, az mészbe, meg porondba (homok) rakatja, egyelesen (keverve). Így falazunk tovább, egészen addig, amíg gondoljuk, hogy no most már elég is lesz. Ha menedékes a házhely többet rakunk, ha igenyes, csak úgy derékig. Az egyik szegeletre, úgy könnyü (alkalmas) helyt, odafalazzuk a katlant is szilvaíznek. (A szilva lekvárt hivják Erdélyben szilvaíznek.) Azután rakunk lépcsőt a pitarajtó elé.
Mikor már ez mind megvan, szépen elegyengetjük a fal tetejit, külül s bévül bévakoljuk, csak úgy a hézagokat, aztán felűtetjük rá a talpgerendákat, ezekre meg felűtetjük a boronafákat, egyiket a másikára fel, addig, míg azt nem gondoljuk, hogy no most mán elég is lesz. Így rakjuk a falat.
[Illustration: A KEMENCE PADKÁJÁN, BONYA (NAGYANYA) AZ UNOKÁIVAL (B.-HUNYAD). (93)]
[Illustration: PIHENÉS (B.-HUNYAD). (94)]
– Jól van jól, bátyám, ezt elmagyarázta, meg is értettem, hanem másvalamit szeretnék tudni. Azokat a lejtős gerendákat, amire a zsuppot vagy zsendelyt rakják, azt szarufának hijják. Sok iskolát jártam, de azért máig se tudom, mért hijják a szarufát szarufának, mikor az nem szaru, hanem fa?
– Hm, – mosolygott az ács, csak úgy a bajusza alá s megcsóválta tisztes ősz fejét. – Öreg rendü ember vagyok, de ilyet még nem kérdtek tűlem se.
Mos mán látom, hogy csak olyan városi ács a tekéntetes úrfi. Hát ügyeljen, mondjam el ezt is. Ott hagytuk el, hogy a kész falra sárgerendát rakunk külül, környöskörül. Ezt meg azér híjják sárgerendának, mert ezt a fedélgerendát még bétapasztjuk sárral, a többit mán nem. Hát erre a sárgerendára rójjuk a folyógerendát, aki átfeküszik a tulsó falra is, oszt a padlást tartja. Azér’ bé is deckázzuk föjül, meg bé is tapasztjuk, de csak utóbb. A ház ezzel meg is van. Most gyün a fedél. Elsőben is, környöskörül, a külülső falak arányában, koszorut rakunk. A koszorúfákat ügyesen befészkeljük a szarufáknak.
Zsupp alá meredekebbek a szaruk, zsendely alá lankásabbak, mert télviz idején a hó meg se akad ott. Az olyan pár szarut, aki egyik falról a tulsóra ér és magába is megáll, egy bokor szarunak mondjuk.
Ezeknek a vége a tető gerincén túl kinyulik, úgy állanak ott sorjába, mint a fehérmarha szarva. Hát lássa, úrfi, ezér mondjuk, hogy szarvazzuk a házat, ezér hijjuk a szarufát szarufának!… Azontúl van még falszaru, a szegelleten; meg fattyúszaru, aki csak ehez szegeződik, csak darabja, csak a rövidje. A szarvakat fejül, ahun keresztbe vannak, összevésik, az alsó végüket pedig lekerekítik, ha nincs ippeg nagy dologidő, a kupás vésüvel vagy a fülessel ki is cifráljuk, oszt az egészet lécezik meg, oszt ezt zsendelyezik be. Hej, amikor még legény vótam, – és elmerült az öreg tekintete az üszkös parázsba, – akkor vigan ment az ilyes. Akkor kalákába dógoztunk.
– Hát az hogy volt?
[Illustration: VINCE FERKŐ HÁZA, DAMOSON. (95)]
[Illustration: A KETESDI TISZTELETES CSŰRJE S KÚTJA. (96)]
[Illustration: TORNÁCOS HÁZ, DAMOSON. (97)]
– Akkor jobbak vótak az emberek. Az élet is könnyebb vót. Ha falubéli legényember menyecskét hozott a házhoz, oszt hogy jobban megtérjenek, új hajlékot akart építeni: elment a menyecske vagy egyik huga, megjárta a falubéli nyámságot (rokonságot), hogy gyüjjenek segélni, házat építeni.
Megmondták, hogy szeredán, vagy akkor, amikor, oszt összegyüttek.
Hordták a küvet, a fát, rakták a falat, ácsoltak, faragtak, oszt hogy esteledett, gyülőre hivá üket a menyecske az apai házhoz, estebédre.
Dalloztunk, táncoltunk, másnap újrakezdtük. De más világ is vót az akkor! Fiatal házas vótam, azt tartották, ügyes legény vótam, meg a menyecske is szép piros vót, mint a nyiló rózsa. Ügyes fehér nép vót mindig. Olyan szaporán adogatta a merekével a zsuppot, amikor ezt a fészkünket raktuk, hogy alig hogy győztem a tetőre szórni? No lelkem, Katókám, igaz-e vagy se?
[Illustration: LŐRINC PÁL HÁZATELKE, MAGYAR-VALKÓN. (98) 1. A két megkülönödött fiú háza. 2. A csűr, és pajták. 3. A gabonás, és pajta. 4.
Ösztörű. 5. Veteményes. 6. Két félszomszéd, balra van még az öregek háza.]
– Hogy igaz-e, mán hogy ne vóna igaz, úgy emlékszem, mintha most látnám – éled föl az ángyó. – Nem is vót akkoriba olyan ács, mint kend! Most is látom, hogy villogott a szalu a kezében, akivel azokat a karókat, a gyakákat hegyezte! Hogy verte bé üket, milyen szaporán haladt a munka a keze alatt, egy szempillantás alatt környül vót verve véle az egész koszorú. Oszt a Bot Kelemen Ferkó, meg a Gyurka kománk felment kenddel a tetőre, igazgatták a zsuppot, a fehérnép meg adogatta, ki merekével, ki hosszú vellával.
Csakugyan hogy arra gondoltam, hogy rakjuk a fészkünket. Alig tölt belé egy óra, felhánytuk a sok zsuppot. Kendtek meg tapodták, verték, oszt hogy a két póznát is felkötötték a gerincre, hogy a szél meg ne bolygassa a munkánkat – úgy tetszik, mintha most látnám – felült Andris bátyó «a legöregebbik», a tetőre és ott ivott áldomást az új házra, a bennlakókra meg a ki s bémenőkre… Hej, de nagy idő haladt el azóta!
[Illustration: A LEGRÉGIBB HÁZ, SÁRVÁSÁRON. (99)]
[Illustration: NÉHAI BÁLINT ESTÁN ELHAGYOTT HÁZA S CSŰRE DAMOSON. (100) ]
– El a’ – sóhajt az öreg. – Hogy vége vót a kalákának, haza ment a nyámság. Akkor kezdődött csak az aprólékos munka, a bentájék (belső része a háznak). Elsőben is bétapasztottuk a házat külül belül. A boronafák nem tartják a sarat, hát léceket szegezünk azok ódalára úgy keresztbe, félen (ferdén) menőt. Bétapasztottuk a padlás deckáit is fejül, hogy fogja a meleget, meg hogy ne zakatoljon, ha jár valaki a hiuban, amikor törökbuzát, fuszujkát, meg más egyebet takarítunk bé. Itt tartjuk a szalonnát, a kolbászt is, hadd füstölődjék.
Mer mi felénk nincsenek kémények, csak úgy a hiuba, a fedél alá, száll a füst a kemencékből, megjárja jól a hiú felső részit, oszt a zsupp között, a füstlyukakon kitakarodik. Azután megtapasztottuk a pitart, meg az elsőház fődjét is; bészegeztük bendővel, marhahólyaggal az ablakokat, csak úgy félfához, alul-fejül meg a boronafához, azontúl még meglyuggattuk árral a bendőt, hogy kiláthassunk. Akkoriba nem vót még mifelénk üveg. Manapság rakják bé a kész ablakokat, csak nyitogatni kell.
Azér ha eltörik az ablakszem, nem veszünk újat, mer azért Kolozsvárra kell bémenni, hanem ahány darabba törik, annyi új bordát teszünk az ablakszárnyra, oszt azokkal közrefogjuk az üvegcserepeket. Az ajtót úgy csinátuk, hogy a vizifürésztől hoztunk deckákat, faszeggel összeszegeztük, oszt úgy akasztottuk bé. Ide a pitarba dufla ajtót tettünk s ez az innenső deckábul van, a külülfelül való csak léces. Úgy híjjuk, hogy cserint, olyik helyt cserény.
Ez csak attul jó, hogy ha főznek, oszt erőssen meleg van, ki lehessen nyittani, de az aprójószág ne gyühessen bé. Mer akad olyan gúnár, aki olyan kiváncsi az eleség után, hogy kicsipkedi a kenyeret az asztalfiábul, ha nem veszik észre.
Ugy-a! No mikor ez mán mind megvót, akkor csinálódott a kemence.
Elsőben is alapítottunk tűszelyt (tűzhelyt) kőbül, osztán kijebb tűszelyfát tettünk két oldalt, ahogy itt van e, a szegeletjit összeróttuk, alája meg lábat faragtam. Az ilyen kemence, úgy mint itt is, elfogja a fél pitart, azér az alaptyát sem raktuk telistele, hanem a közit földdel tömtük meg, erre meg jó fajta kalotai kőbül kemence-boltot raktunk. Ez a falrakás ezzel a tüszelyfával, akin most ülök e, szinest van, hogy itt bécsusztassuk a cipókat.
Ezt a kemencét e – és jól megböködte a boglyaformát, annak bizonyságául, hogy még erősen áll – ezt én fontam sövénybül, megtapasztottam pejvás sárral külül belül, de száját is hagytam, ahun a kenyeret vetik bé. Itt a szája előttjit, ahun az anyjuk az estebédet főzte, ezt meg szabad kemencének híjjuk. A tűz fölé, erre a vasrámára, plakten (platten) vasat tettem, oszt a sütőt kályhafiókkal (csempével) körül építettem.
Ebbe sütik ünnepnapkor, meg ha egyéb vigasság vagyon a házba, a fonottas kalácsot, a bélest, a mézeslepényt, meg tudj’ isten mi mindenféle fehérnépnek való eleséget…
Hát mit is hagytam el még, no? Hát amint mondám, bétapasztottunk mindent külül belül, alant, meg föjül a hiuba, oszt a menyecske néki kapott, oszt meszetelte ki csinosan, hogy olyan vót az egész ház, mint a patyolat; tul meg a padmalyt, a fal tövit és a tornác födjit vörös agyaggal békente, oszt meg is vót az egész.
[Illustration: A) KOLOZSI ISTVÁN HÁZATELKE, KETESDEN, 1842-BŐL. a) Törökbúza föld; b) káposztás, rózsapityókás kert; c) gyümölcsös; d) pityókaverem; e) kalangya; f) ösztörű; g) legelő; h) veteményes és virágos kert; i) csűr; j) kecskepajta; k) disznópajta; l) udvar; m) kút, a szomszédnak is szolgál; n) kis kert; o) hátsó ház; p) füstház, itt járnak a hiuba; r) tornác; s) első ház. (101) B) AZ ÖREG MIKLÓS KATA HÁZA, «PÁR SZÁZ ÉVES, AMIÓTA A FALU ÁLL», MAGYARÓ-KEREKÉN. a) Veteményes; b) út a csűrös kertbe; c) ösztörű; d) méhszin; e) eresz; f) a koma háza; g) kamara; h) pitar «úri módon», nyári konyha «hágóval», a hiuban meg «langfogóval»; i) kemence; j) vízpad; k) bölcső; l) ágy; m) asztal; n) szék, kispad; o) pad; p) padláda; r) ágy, a tornácon; s) kiskert, virágos; t) kút.]
[Illustration: DARÓC FALUBÓL.]
[Illustration: VIZLEVEZETŐ EGY DARÓCI KŐKERÍTÉSEN. (102)]
Így magyarázta meg a házépítést a két tapasztalt öreg ács, – már most járjuk a falut, mit látunk a magunk szemével?
Látjuk, érezzük, megértjük a magyar nép lelkét, háza külső képén is.
Amilyen értelmes, amilyen józan és őszinte, olyan az alkotása: nem hazudik a falusi ház. Harmonikus minden részében, míg idegen elemek betolakodása meg nem rontja összhangzatos voltát. Amit a primitiv ember készít, az természetesen, szükségszerüen folyik a szándék sugallta érzésből, keze ügyességéből, a rendelkezésére álló anyagból és eszközökből. Ez magyarázza azt, hogy a parasztmunka szerkezete és díszei között rendesen megvan a szerves összefüggés; ott diszít, ahol diszíteni erőltetés nélkül lehet, ahol diszítésre önként kinálkozik az alkalom.
Az idegen elemekkel azonban nem igen bír a tanulatlan művész, mihelyt utánoz, elveszti a talajt lába alól, az idegen elemmel szemben tehetetlen, kritikátlan. Figyeljük meg csak a vidéki városi házakat: mennyi meg nem értett, esetlenül másolt építési forma, milyen otromba, bántó ellenmondásai az anyagnak és diszítésének a célnak, az illető motivum rendeltetésének mily csúnya félreértése! Malterrel, gipszszel, stukkóval hazudnak követ s e kőanyagból termelt diszítést – és hogy rikít az ilyen hazugság!
Igy hazudik maga a diszítés is, – mert hisz az olyan dísz, amelynek szerkezeti alapja nincsen, legföljebb csak üres, tehát léha cicoma. És most képzeljük el, hogy ezek a kisvárosi hazugságok kikerülnek a még primitivebb falura!… Micsoda rombolás, mily métely!
[Illustration: KŐKERÍTÉS ALBERT MÁRTON PATAC HÁZA ELŐTT, KÖRÖSFŐN. (103) ]
[Illustration: KORPOS MÁRTON RÓKA KŐKERÍTÉSE, ZSOBOKON. (104)]
Ott van mindjárt a városi mintára szegezett kerítés. Mennyivel szebb akár az egyszerű gyepü-kerítés is! Mennyivel szebb, amit a maga egyszerű eszközeivel készít: faoszlopokra faragott fejü faszegekkel erősített deszkákból, amelyen látható, kifejezett, sőt mindjárt diszítés az összetartó erő is, holott az eldugott, nem látható drótszeggel tákolt kerítés amahhoz képest semmit mondó, művészietlen. Kalotaszegen van mindenféle kerítés. (92. 93. 94.
95.) Fás vidéken fából, a kőbányás Zsobok vidékén kőből s vegyesen; jellemző, hogy az eső ellen alkalmazott keritéstető, e hasznossági elem, mily dekorativ változatokra nyújt módot. Érdekes, bár nem tipikus, a vízlevezető ablak, amelyet egy-egy helyt kőkerítésen alkalmaznak, az oldalos helyen lefutó esővíz levezetésére (96).
[Illustration: BÁLINT KELEMEN HÁZATELKE, MAGYAR-VALKÓN. (105) a) Csűrös kert; b) öreg csűr; c) sátor, takarmánynak; d) ól; e) pajta; f) uj csür; g) belső udvar; h) veteményes; i) gabonás; j) eresz; k) kis téka, tejföl, meg téjnek; l) öreg ház; m) kamara; n) uj ház; o) kamara; ő) sikátor, hágóval a hiúba; p) eresz; q) külső udvar; r) galambbúgos kapú; s) pad; t) kis kert. ]
A kerítés mögött a telek tágas, jobbára hosszukás. Nem úgy mint régen, ma már közel a kapuhoz, oldalt áll a ház; a ház végiben a gabonás, az ólak s a telek végiben szembe a kapuval, a csűr. Ha a telek kaptatós, meredek, első sorban arra ügyelnek, hogy «takarás»-kor kényelmesen eljuthasson a szekér a csűr alá, így tehát a telek alsó végébe, a völgybe kerül a kapu, meg a csűr (98.) Ez azonban kivételes. Rendesen a csűr választja el az udvart a kerttől, elsőbben is a csűröskerttől, ahol a széna, meg a szalma áll ösztörübe vagy kalangyába rakva, a gazda módja szerint; a csűröskertben szárad a kender s a törek, a kender hehelést is, amiről lesz még szó, itt végzik.
A csűröskert sövénynyel van bekerítve az aprómarha elöl. Ezután következik a gyümölcsös, amely néha egyenest kivezet az egész háznépet tápláló fertály földecskére.
[Illustration: VINCE GYÖRGY EBES KÚPSZEGEZETT UTCAAJTAJA ÉS KERÍTÉSE,
DAMOSON. (106)]
[Illustration: CSUPOS UTCAAJTÓ, LEVELES KAPU ÉS DESZKAKERÍTÉS.
MAGYAR-VALKÓN. (108)]
A régi öregeknek más rendjük volt: külső udvaruk is volt, meg belső is.
Ilyen régi módi (107) a Bálint Bandikó András házatelke, 1763-ból; bőteleknek hívják, meg is van vagy ezerhatszáz öl; kaptatós telek ez is, a csűrt tehát a telek lábjába építették, közel a kapuhoz. Az utca felé kőfal tartja a töltést, hogy a ház meg a csűr egyenes helyt legyen. A kőfal előtt víz csurog az árokban, rajta hid: ez vezet a kapuhoz. Így jutunk a külső udvarba. Jobbra a csür, balra a ház, de csak háttal, egy kis leső ablakkal, hogy az utcaajtón ki s béjárót szemmel tarthassák.
A csűr maga egy tágas üres szin, földje ki van tapasztva vagy padolva, mert errefelé nem a szérün nyomtatnak, hanem a csűrben (k). A valóságos csűrhöz számít még két oldalt a pajta, a bivalynak, meg fehér marhának. Van egy-faros, meg két-faros pajta, (fél vagy egész) ahogy állanak benne a marhák, a szerint. Ezen a régi telken ügyes még a külső udvar végében az erősen kiugró eresz a vendégszekereknek, meg egyéb alkalmatosságnak (n). A csűr mellett jutunk a tágas belső udvarra.
Van itt minden, ami a földmives embernek kell, még a szekér vendégoldalának felkötéséhez való füzfavesszőt is megnevelik itt az átfutó patakban, hogy azért se kellessék a szomszédba menni. A belső kaputól jobbra eső kerekes szinnel (m) szemben áll a kézi gabonás (f), mellette a malacól, tovább, a telek felső végében, a nagyobb gabonás, tornácán a sörmény (az örlő, kézimalom, 301.) meg cefrének a hordó, tovább a pince, bornak, pityókának, meg egyéb veteménynek (e). Ennek is jól kiugró eresze van, hogy nyárba az ajtó előtt árnyékot fogjon.
Itt van a bodon kut is (d). Balra a négy szegelletre épített méhszin (e), tovább a káposztás kert (b), külön bekertelve, azután a gyümölcsös (a).
Legügyesebb mégis csak a ház. A szabad oszlopos tornác az egész alkotmány közepe. Innen lépünk a valóságos «házba», a lakószobába. Az utca felé eső szögletben a sarokra állított asztal, falmentin a padládákkal; a szemközti sarokban a cserepes kemence. A kemence elülső része szabad, ha nem sütnek, a tűz is szabadon ég rajta, csak épen hogy áthuzza a kemence a füstöt.
A szabad tüzhely egyik végében van a «plakten», a karikás vaslap; a tüzhely vagy «tüszely», jól előre nyúlik, kiszélesedik a kemence körül, hogy télen odaülhessenek, beszélgetni, a tűz köré (padka). A harmadik szögletben van az inkább parádénak való «vetett ágy», utána a háló ágy; jut néha a kemence mellé is ágy, vagy legalább is egy bölcső. Szék egy-kettő ha van a házban: csak az emberek, (meglett, házas férfi) meg a legények ülnek rajt’, a menyecskék nem igen, a leányoknak meg épenséggel nem való.
Az ajtó mellett van még a vízpad a «kártyá»-nak, (faedény 250) közbe a falmentén egy pár láda; az asztal fölött, a sarokban a téka.
[Illustration: BÁLINT BANDIKÓ ANDRÁS HÁZATELKE, MAGYAR-VALKÓN. (107) Zsellértelek 1763-ból; «bőtelek», 1600 □ öl; a) gyümölcsös, följebb legelő; b) káposztás kert; c) méhszin; d) bodonkút; e) pince, pityókának, meg bornak; f) gabonás; g) kád, abban áll a cefrének való szilva; h) sörmény; i) malac ól; k) csűr, kétoldalt pajtával a bihalynak; l) csűrös kert, a végiben füzes; m) kerekes szin; n) eresz a vendégkocsiknak; o) komara; p) Bálint Bandikó András háza; r) tornác; s) hombár; t) töltés pad; u) kis kert, virágos; v) külső udvar.]
[Illustration: MARCIKÓ GYURI TELKÉRŐL, MAGYAR-VALKÓN. (109) 1. Tornác, a pitarból tekintve, kis vízpad az ajtó mellett; 2. galambbugos kutágas;
- deszkából való karfa.]
[Illustration: UJ HÁZ, KETESDEN. (110)]
A «házból» ritkán nyilik egyéb helyiség, hamarább a tornácról, külön. A legegyszerűbb házban is van még egy kamra, ha kettő, akkor az egyik szalonnás, a másik «csak amolyan elegyes». Künn a tornácon áll a szuszéng, meg a hombár, gúnyának, gabnának és mi egy s másnak. A ház végében van a «kis kert», az utca fele. A tornác árnyékos ivei alá futnak föl futóka virágok, ott nyílik a piros szegfű, ott virít a mályva, a karfán cserépben az «engem nefelejts». A tornácról látni a galambbugos kutágast is.
Ha együtt marad három-négy nemzedék – apa, fiak és unokák, nem ritkán velük a szépapa is, – kibővül a ház is. (111) Elsőben is a nagyobbik fiu különködik el, amikor menyecskét hoz a házhoz. Külön «házat» csinálnak a fiataloknak, de csakarra a tornácra, az öregekére. Ilyenkor az öregek az első házat rendesen átadják a fiataloknak, ők meg a tornác végében, a tágas gabonást alakítják át háznak s abban laknak.
[Illustration: A HÁZ (SZOBA) BERENDEZÉSE KALOTASZEGEN.]
A legtöbb ház ilyen elrendezésü; van még a telken nyári konyha is, (129) amiben csak egy sütőkemence, szabad tüzhely van, fölötte «langfogóval,» hogy a nyárára való kolbászt, sonkát abban füstöljék meg.
Igen ügyesen kitoldott ház a Vörös Márton és János háza (113). Hogy férjhez ment testvérhugukkal együtt maradhassanak, az új házaspárnak is szorítottak helyet, még pedig az utca felül. Amikor a harmadik nemzedék, az unoka is nősül már, akkor különködnek el teljesen; a szülők s nagyszülők maradnak az öreg házban, az unoka épít magának ujat a telek másik oldalán, talán szebbet is, mint az öreg ház.
Ilyen az öreg Lőrinc Pál háza (114), aki fönt lakik a gyümölcsös mellett, – házas fiai, György meg István, lent vannak, közel a kapuhoz meg a csürhöz, mert ott a dolguk. A Kolozsvárhoz közelebb eső vidéken a boronás házak közé mind sűrűbben vegyül már a kőház is; mint például a Balázs Samu, meg Balázs Gyárfás háza (112); kőből épített nagy ablakokkal, városi módra. A két végén egy-egy ház, közbül a nyári tüzelővel, a füstölő kamrával.
Hosszu, szép tornácuk van, lejáró is a pincébe, de azért mégis csak szebb a szemben lévő öreg boronás ház, sok apró muskátlis ablakával, előtte a paddal, amire kiülnek az öregek «gondolkodni».
[Illustration: MEGSOKASODOTT «CSALÁRD» (CSALÁD) a) Fás szin; b) az első ház gabonása; c) a hátsó ház gabonása; d) hátsó ház, Varga István háza; e) füstház; f) tornác, kétfele kerítve; g) első ház, Varga Feri és Varga Feri Jó háza; h) kamora; i) kis kert, virágos; k) fa hely; l) disznó pajta; m) kamora; n) uccaajtó; o) kapu.
ÉS BOKOR ISTVÁN HÁZA, B.-HUNYADON. (111) a) Hátulsó ház; b) sütőház; c) első ház; d) tornác, alatta pincelejáró; e) hombár.]
[Illustration: BÁLINT PALKÓ PÁL HÁZA, ZENTELKÉN. a) eresz; b c) sütőkemence és üst a füstházban; d) pad; d e) padláda; e) asztal; f) ágy; g) ágy a tornácon; h) kemence; i) szalonnás; k) rácsos tornác; l) lépcső. (112) BALÁZS GYÁRFÁS «KŰHÁZA» BÁCSOTT. a) a ház; b) a szuszinkja; c) a sütője; cz) a «spór»ja (takaréktűzhely; d) hágó a hiuba; e) Balázs Samu háza; f) pincelejáró; g) langfogó; h) Márton Kecel Marci «boronás» háza; i) hátsóház; k) szuszink; l) vízpad; m) ól; n) favágó; o) cserepes virág; p) töltés, («nyárba kiülünk rája gondókonni.»)]
[Illustration: BOGÁRTELKE FALU.]
[Illustration: HÁROM CSALÁD HÁZA («TRUNKUS TELEK») B.-HUNYADON. (113) a) Vörös Márton háza; b) kamarája, hágóval a pincébe; c) kemencéje; d) füstház; e) tornác, alatti a lépcső a pincébe; f) Vörös János háza; g) Kuruc István sógor háza.]
Általában, a kalotaszegi udvar meglehetősen tágas, kivéve Bánffy-Hunyadon, ahol bizony erősen városiasodik már az udvar is.
Jellemző a kövezett, mint ők mondják a «kirakott udvar» s tipikus a kőlépcsőföljárás a tornácra. (115)
Az udvaron s összes épületein, legszembetünőbb, – a legrégiebbeken is, – a gyakorlatias jelleg; a gazdasági épületek formája hagyományosan régi, a különbség alig egyébb, mint az, hogy a régebbiek zsuppal vannak födve, az ujabbak zsendelylyel, cseréppel.
Egy zentelki udvaron (122) sajátságos beosztású félszert találtunk; a hiú ereszszerűleg ugrik ki az épület végén s vakolva van az istálló. Az aprómarhának a ház végibe ragasztanak ólat, vagy külön cölöpre kerül a tyukól. (123. 124. 125. 126.) Nevezetes része az udvarnak a kút, amely ha ágas, hol galambduc kerül az ágasára, hol meg tulipántos, vagy egyéb diszítés; sekélyebb kút fölé ágast nem emelnek, csak úgy, hosszú rudra erősített vederrel merik a vizet. (128)
Amilyen egyszerű s mégis elmés az a merő veder, olyan leleményes, olyan furfangos a nép számtalan kis holmija, ahogy ők mondják «kieszelése».
Például a nyári konyha, meg az aszaló, ahol a gyümölcsöt aszalják télire, (89); az elmés szerkezetű szélmutató, az eresz alá dugott kacattartó, az egérfogó, a vályú, a seprű; se szeri, se száma a kilincs készségnek, – rugós a szobaajtóra, egyszerűbb az ólra; elmés az «ajtóbakasztó» – hát az elromlott zár rugóját hogy helyettesítik faabroncscsal! (130–140)
[Illustration: LŐRINC PÁL HÁZATELKÉRŐL, MAGYAR-VALKÓN. (114) 1. Az öregek házatornáca a kis unokával; 2. a gabonás tornáca; 3. az uj ház tornáca, meg az uj ház télen bélelt ablaka; 4. az ablakfél metszete.]
A fölületes szemlélő mindezt olyan egyformának látja, éppen mint a falu összes házát. Pedig dehogy egyforma, – külön karaktere van minden holminak, aminthogy külön-külön jelleget találunk az egyes házakon is, ha figyelmesebben vesszük szemügyre.
A házak külső képe kivált a tornác s a tető különfélesége folytán változik. Legáltalánosabb az az egyszerű házforma, amelyet kétereszesnek nevezhetünk: a tető két vége túlér a ház homlokán, a változatosan diszített oromfalon; a fal szintjében lévő és felnyúló deszkák ki vannak lyuggatva, a kiálló ereszszel színest meg «rostélyos» vagy pedig erősen ki van cifrázva, a fedél mentén és az alsó eresznél háromszöglet szerint deszkák vannak szögezve.
Aki ügyesebb vagy akinek több volt az érkezése, leveles kacskaringókat, galambot, meg virágot fürészelt ki rókafarkú fürészivel a deckákból és úgy szegezte azokat föl. Az újabb házak oromfala előtt (145–6) még könnyű karfát is találunk. (Lehet, hogy régebben az eresz alá helyezett galambbug miatt kellett, de valószinűbb, hogy az éretlen városi befolyás hatása már ez). Az oromfal deszkáiról ritkán hiányzik az évszám.
Ha nem magyar valláson vannak a benlakók, azaz, ha nem ev. reformátusok, hanem görög keletiek vagy róm. katolikusok, keresztet vágnak a deszkába. A ház külső diszítéséről szólunk még részletesebben.
Néha, az udvar felé, középen kiszélesedik a tornác s a fölibe eresztett fióktető éppen olyan függőleges oromban végződik, mint a ház teteje – és galambbug (148) is kerül az eresz alá.
A tető tagolás a gazdagabb a bogárhátú tetőnél. A gerinc vége le van csapva (konty tető) s lent, az eresz megkerüli a ház végét is. Ez a régebbi forma. Máskülönben a deszkás oromfal itt is éppen úgy ki van vagdosva cifrára. Hogy a legrégibb rendű tetőt se hagyjuk el, felvettük Máté János Jánoska házát, Ketesden. Zsuppos a teteje, mind a négy oldalra egyaránt hajlik s kémény sincsen rajta, ott megyen ki a füst, ahol nyilást talál. (150)
[Illustration: SZTÁNA FALUBÓL.]
[Illustration: A KALOTASZEGI «KIRAKOTT» UDVAR TIPUSA (B.-HUNYAD). (115) ]
Hogy mennyi gyakorlatias találékonysággal eszelik ki építkezésüket: tekintsünk meg egy kis mákói házat (151). A bogárhátú tető elülső kis eresze, meg a házhosszanti fedél, össze ér az utcaajtó fedelével. Hisz közel estek egymáshoz, csak az eresz szarufáit kell egy keveset meghosszabbítani s mindjárt be is fedhetik véle az utcaajtót is. Ez az a csudálatos valami, az a bájos naivitás, ami nyomban megkapja a városi unott kedvű embert. Természetes, egészséges és mégis eredetien festői.
Az erősen hímes utcaajtó kijebb áll a ház végétől. Agyagból rakott pad van a fal mentén, éppen a kapu szintjéig. A fehérre meszelt falon igen jó helyt áll az a két kis ablak is. Szándék-e vagy véletlen, de magasságuk aránya a házpadtól meg a bogárhátú tető ereszétől olyan szerencsés, hogy a különben is igen művészi csoportosítást szinte tökéletessé teszi. A ház külső képén, ismételjük, változtat a tető különböző alakulása és a tornác. A régi öreg házak előtt nem is volt tornác.
A pitar fala beljebb állott az eresz alatt, mint a ház fala és a kamra fala, – így több hely jutott, hogy esőben állongáljanak alatta, vagy hogy egyet-mást künn tarthassanak, levegősebb helyen. Későbben építették a ház hosszában a tornácot az udvar felé. Innen be lehet tekinteni az egész udvart, a gazda vagy egyik legény fia künn is hál nyárban a hombár mellett. Itt a gabonás szuszénk, itt tartják rakásba hányva ősszel a törökbúzát, a répát, meg a pityókát is addig, amíg el nem takaríthatják.
A törökbúzát meghántják, a javát, szépit meg felaggatják a tornác mentén az eresz alá, magnak. A tornác végében van a téjpóc (tejpolc) is. Magasan és külön lóg le a folyó gerendáról, hogy a macska ne veszedelmezzen, mert a tejet teszik oda keseredni (megaludni).
[Illustration: RÉGI HÁZ UDVARA, MAGYARÓKEREKÉN. (117)]
Az ilyen egyenes tornác mindhárom oldala szabad, lábfatartói – oszlopai – igen sokféleképpen vannak megfaragva s a karfa kivágásaival sok ötletre szolgáltatnak módot a diszítőnek. (153–5) Van rostélyos karfa (157), van teli deckás, meg cifrázott, van kivágott és van falazott is, olyan, hogy a zsendelylyel lefedett fal fölött éppen hogy kiér még a decka (158).
[Illustration: UDVAR B.-HUNYADON. (116)]
A lábfatartó vagy négyszegletes, vagy pedig élei le vannak simítva, fölfelé erősebben. Van egészen gömbölyű, hasas oszlop is. Ez a gömbölyű tagja, a láb, hol hosszú s a karfától elér a lábfáig, mint az előbbeni rostélyos tornácnál, hol meg rövidebb, csak az oszlop alsó feléig ér, sőt még annál is kurtább. Meglepő, hogy Bánffy-Hunyadtól haladva Kolozsvár felé, az oszlopnak ez a gömbölyű része mind rövidebb lesz; már Darócon és környékén csak a feléig ér (161), Bácsott már egészen rövid, de még mindig helyes (162).
Igen ügyesek a nyeregfák is a vízszintes lábfa és az oszlop között; az a rendeltetésük, hogy a lábfa jobban elosztva, hosszabb darabon vegye át az oszlop alátámasztását. És ezt a szerepét, csodálatosan finom érzékkel, bele is vitték a nyeregfa körvonalaiba. Amint az oszloptól jobbra-balra homorúan ki van vágva, azután meg zömök formákban elvégződik: bámulatos szabatossággal fejezi ki azt a rugalmas ellenállást, amelyet a vízszintes lábfatartó gerenda behajlása ellen fejt ki.
E formaőszinteség szempontjából legsikerültebb talán a daróci és szucsáki tornác nyeregfája, (161. 164.) kevésbé vallja be rendeltetését az esztánai. Ahol nincsen nyeregfa, ott «kötéssel» van az oszlop a lábfához erősítve. Ily módon kapjuk meg az átmenetet a függőleges oszlopból a vízszintes lábfához. Az ívek nyomottak, kerülékesek, de mindig finom vonalúak. (164) A kötés rendeltetése különben még az is, hogy az egész faalkotmányt megkösse, esetleges oldalt való elmozdulásban megakadályozza.
A karfa fölött szabad a tornác, (156) egy kis rács ha van, hogy a tyúk ne reppenjen föl. Egészen az ereszig zárt a tornác akkor, ha egyik vége az utcára szolgál, mint Petre János házánál, ahol a karfa fölött rostély van. Itt tekintenek ki, ha valaki bekivánkozik az utcaajtón. Az utcaajtó a ház hoszanti irányában van a lépcső miatt, a kapu meg keresztbe. Ez által is igen helyes és festői a megoldás. Az ablakokon domborodó farács.
[Illustration: A LEGRÉGIBB CSŰR S UDVAR, MAGYARÓKEREKÉN, PÉTER PÁL PALKÓ
PORTÁJA. (118)]
[Illustration: DARÓCI UDVAR. (119)]
Van szegelletre menő, van kiugró tornác is, sőt a leggazdagabb elrendezés szerint körül tornácos, vagy ahogy ők mondják, kereken tornácos ház is van.
Körültornácos az olyan ház, amelyiknek három oldala is tornácos. Ritkán fordul elő, inkább csak a teljesen szabadon álló háznál, ahol a szomszéd felé eső oldal marad csak tornác nélkül.
Szegelletre menő tornáca van Bálint Palkó Pál házának, Zentelkén (165).
A tornác végig halad a ház hosszában és fordul előre. A fa mögött, a végiben van a szalonnás kamara, a ház hosszabbik oldalán meg, a karfától kijebb, áll a póc s bé van lécelve, egészen fel, az ereszig; elül, a bejárónál pedig, ajtaja van: afféle levegős kamra. A tornác tulajdonképpen kettős, alatta is van egy sor, a pince előtt, hogy árnyékot fogjon, meg legyen, hogy hová rakják el a fát. Ügyes az eresz alatt lógó kivésett fatörzs, amely az esővizet gyűjti a lépcső mellé, a cseberbe.
[Illustration: BOGÁRTELKI UDVAR. (120)]
[Illustration: RÉGI UDVAR, B.-HUNYADON. (121)]
[Illustration: FÉLSZER (UJABB MÓDI) ZENTELKÉN. (122)]
[Illustration: TYUKÓL A HÁZ VÉGIBEN, NAGY-ALMÁSON. (123)]
[Illustration: BOGÁRTELKE FALUBÓL]
[Illustration: HÍMES KUTÁGAS ÉS TYUKÓL, NYÁRSZÓN. (124)]
[Illustration: EGY GYERŐVÁSÁRHELYI UDVARON. (127)]
[Illustration: NYÁRI KONYHA, SÁRVÁSÁROTT. (129)]
[Illustration: HÍMES ÉS GALAMBDUCOS KUTÁGAS, MAGYAR-VALKÓN. (125)]
[Illustration: TULIPÁNOS KUTÁGAS, DARÓCON. (126)]
[Illustration: PÉTER HOSSZÚ PISTA SZÉLMUTATÓJA, MAGYARÓKEREKÉN. (130)]
[Illustration: VIZMERŐ SAJTÁR (NYÁRSZÓ). (128)]
Végül, van még egy módja a tornác elhelyezésének, amilyent Magyar-Gyerő-Monostoron, egy érdekes régi kúrján találtunk. Nem egészen népies már, de közelebb áll a falusi építkezéshez. Az udvar felé kiugró épületrész közepén van a pincelejárás, erős tölgyajtóval elzárva; két oldalt vezet föl a pitar lépcsője és mindkettő félfedeles tornácban végződik. (166)
E tornácok feltöltött földdel, kőből rakott alapon nyugodnak. Ha menedékes a házhely, jó magasan – kukra – állanak; akad olyan is, hogy éppen csak kiemelkedik egy keveset az udvar földjéből.
Sok mindenre jó a kiugró tornác, mint a valkói kántor házán, mely különben körül tornácos is. (167) Az alsó sorban van a pince, a kamra, meg a nyári konyha, a felsőben a ház, a pitar s ha kell, hát még egy ház. Ha már most a pince falával egyszint állítanák a tornác oszlopait, úgy a felső háznak sokkal kisebb volna a belterjessége, pedig éppen fordítva kell annak lennie, – tehát a pince lehetne kisebb. Úgy segítenek ezen, hogy a pince feletti padolás folyó gerendáit kieresztik a falon túl s arra állítják föl a tornác oszlopait, lábfatartóit. (168) Bepadolják, karfát szegeznek rá s járhatnak körül a szegelleteken, nézhetik az utcát is. És még másról is jó ez így!
Ha a pince fala nem kőből épült, hanem vályogból vagy földből van verve, akkor jó, ha az eső nem veri, ha megvédi az időjárás ellen a kiugró padolás.
A ház külső képéhez tartozik még a telek bekertelése. Ebben is nagy a változatosság, aszerint, amint kőben szegényebb vagy bővebb a vidék. Az egészen nyers, fejszével hasogatott palánktól a teli, a lyuggatott, a cifra decka és lécpalánkig, sok mindenféle fajtája van ennek, aszerint, kinek milyen a módja. A kőben bővebb vidéken egészen teli kőfallal kertelik be a házhelyet, felül kis zsendelytetőt adnak rá, vagy ágas-bogas, tüskés galylyal rakják be. Így Esztánán, meg Vistán.
Leghelyesebbek a felemás bekertelések: alul kő, fejül léc vagy decka.
Itt ismét megnyilatkozik a nép nemes arányérzéke. A zsoboki nagyobb kövekből összerakott falba beállítgatják a kerítés oszlopfáit s befalazzák félig, felső fele meg kiáll magára s ehez szegezik a léces kerítést. A léces kerítés könnyebb, kisebbszerű, hiszen az anyaga, a fa is gyöngébb. Ez hát sokkal alacsonyabbra, igénytelenebbre van tartva, mint a magas vaskos kőfal. Egypár a tetejébe oda vetett galy megadja a módját is. A kis utcaajtók, meg a velük egybekötött kapuk – a szekereknek – ezek is sok leleményességgel ügyességgel vannak a többihez építve vagy odaállítva.
Majd mindeniken ott a kis eresz, a félkörös vagy laposabb köríves szemöldökfán, ez meg a himes ajtófélfán, amiről sok a mondanivalónk még. Itt csak két különös utcaajtóról emlékezzünk meg ezek kivételek.
Egyik a zsoboki (169). A küszöb, az ajtófél, a szemöldök – mind kőből van, simán, egyszerűen, amint illik is a monumentális anyaghoz ha mellette könnyebb anyag is van, a fából való ajtószárny. Bezzeg ez csupa tagozás, apró, kicsi kockás az eleje, csak éppen hogy a váza, a kerete sima, mert ez a szerkezethez tartozik. Látja az ember azt is, hogy áll a kis eresz a szemöldök kövön, hogy van odaerősítve. Talán csavarokkal?
Dehogy is. Az a keresztben álló két kis kötőgerenda, tölgyfából csinosan kifaragva, olyan akkurátosan van a kő szemöldök gerenda horonyába belészabva és beleékelve, hogy nem mozdúl se jobbra, se balra, ha még úgy fúj is a szél. Erre a két kis gerendára vannak azután rászegezve a kis szarúfák, szóval az egész eresz. Az ajtószárny forgópántja természetesen csavarral van átkötve a kő ajtófélen. Így a kapuzábén is.
Egyszerű, világos, természetes az egész kis alkotmány és csodálatos, mennyivel előkelőbb, mint a mi városi bérházaink elcsépelt, idegen sallangos kapui. A maga nemében ilyen műremek egy vistai utcaajtó is. (170) Mennyire szépen, tisztán van ez is összeépítve és az összeépítés természetéből s formáiból milyen őszinteséggel alakul ki a diszítése!
Egy szempillantás alatt láthatjuk s megértjük, hogy építenők fel.
Elsőben is pár nagyobb kőből alapot rakunk alája; azután a felső köveket megnagyoljuk, összeillesztjük, hogy jól feküdjék fel rája a küszöbfa, meg a két keresztben álló talpfa; emezeket össze is csapoljuk. A talpfa csaplyukaiba béültetjük az egybekötött ajtót. Jó, hogy vastagabb alúl, jobban megáll. Fölfelé már ügyetlen, esetlen volna, ha ilyen vastag maradna, hát ott van alúl a cifrázatja, tömött, gazdag, keleties formáival s azon túl karcsúbban halad fölfelé.
Hogy egészen erősen álljon, sast – talpkötőt – teszünk eléje és mögéje, zömök, erős, vaskos darabot és odaszegezzük tölgyfa szegekkel. Oldalt sem dülhet, meg se mozdúlhat, mert a szemöldökfa csapja jól belenyúlik kétoldalt a félfába, be van szegelve, – de leginkább megfogják a kötők. A két ferde kötő cifra vége épp olyanképpen ki is van vésve a szemöldök – meg félfából s bele van szorítva, verve.
Az ív fele, a közepe, hímes s amint az ív vonalán ott van az a bog rajta, olyan, mintha egy pillangó ülne a szemöldökfa szegelletében s nézne lefele, be az ajtóra. Az ajtószárny, sima deszkából, három hevederre van szegezve, – a három sor, cifrázott fejű faszeg egyszersmind a diszítés. A szem megnyugszik e sima felületen s csak annál több figyelem jut a hímes kapufélfának, az ugynevezett kapuzábénak. Semmi fölösleges nincsen és nem hiányzik semmi, – remek a maga nemében.
[Illustration: VASKILINCSEK, TAMÁS JÁNOS ZSIDÓ HÁZÁN, MAGYARÓKEREKÉN. (136)]
[Illustration: NAGYALMÁSI VÁLYÚ («FOGÓS»). (133)]
[Illustration: NYÁRSZÓI EGÉRFOGÓ. (132)]
[Illustration: SZÉRŰ SEPRŐ, NYIRFÁBÓL, KIS-PETRIBEN. (134)]
[Illustration: ELROMLOTT ZÁR RUGÓJÁT HELYETTESÍTŐ KÉSZSÉG, SZTÁNÁN. (139)]
[Illustration: KILINCSKÉSZSÉG, RUGÓVAL, EGY NAGY-ALMÁSI SZOBAAJTÓN. (137)]
[Illustration: KACATTARTÓ A HÁZVÉGIBEN, MAGYAR-BIKALON. (131)]
[Illustration: BEREC BANDI MÁRTON ÖNMŰKÖDŐ AJTÓ «BAKASZTÓ»-JA SZTÁNÁN. (138) (A kinyitásnál lábával lenyomja, visszahull s nyitva tartja az ajtót.)]
[Illustration: NYÁRSZÓI ÓLAJTÓ. (140)]
[Illustration: TASNÁDI ISTVÁN TULOGDI KILINCS-KÉSZSÉGE A PINCÉN, KIS-PETRIBEN. (135) a) nyitva. b) zárva.]
[Illustration: ALBERT JÁNOS JANKÓ ÚJ HÁZA, BOGÁRTELKÉN. (141)]
[Illustration: PÉTER ANDRÁS PASZULA, ÉGETT EMBER ÚJ HÁZA. (JÁKÓTELKE). (143)]
[Illustration: ÚJ HÁZ, DARÓCON. (142)]
[Illustration: KORPOS GYÖRGY PÁL HÁZA, KÖRÖSFŐN. (144)]
[Illustration: NAGY-ALMÁSI ÚJ HÁZ. (145)]
[Illustration: KIS LŐRINC EZERMESTER HÁZA, KETESDEN. (146)]
[Illustration: GÁSPÁR ISTVÁN, DARÓCI FÖLDMIVES, MAGAÉPITETT HÁZA. (147) ]
Általában, a kalotaszegi magyar pazarul diszíti háza külsejét s a legszegényebbnél is ritkán marad parasztja a tetőnek, az oromfalnak, illetve a ház homlokának, az ablaknak, a tornácnak, – de diszítésében leggazdagabb a nagy és a kis kapu, ahogy ők mondják, a leveles kapu és az utcaajtó.
Az alapjában fából épült kalotaszegi ház oromfala, az úgynevezett tűzfal is fából van, deszkából. A deszkázásba formás kivágásokat fürészelnek, részint, hogy a konyha nyilt tűzhelyéről a hiuba tóduló füst ott kijuthasson (mert kémény nincs), részint, hogy világosság szürődhessék be a padlásra.
E kettős szükség révén termett azután az oromfal diszítés, amiben kétféleképp járnak el: a deszkák fúgáit szélesítik ki dekorativ elemmé, a diszítő nyilásnak egyik fele az egyik deszkából, másik a szomszédos másik deszkából kerül ki s ez a helyesebb eljárás, mert így a deszka erősebb marad, – de vannak falvak, ahol a deszka közepéből vágják ki a formákat. Az első esetben szélesebb, nagyobb motivumokat alkalmaznak; az utóbbi esetben – mert, ők is gondolnak a deszka tartósságával, – szűkebb, keskenyebb lesz a díszesen vágott nyilás.
Jut azonban még egyéb diszítés is a ház homlokára. A tető csúcsvégződésén egy vízszintes, két alsó részén pedig függélyes osztással háromszögű mezőket szerkesztenek (173 d.), ezeket bedeszkázzák s a deszkázást formás kifürészeléssel diszítik. Jellemzi harmónia érzésüket, hogy míg az oromfalon negativ formákat alkalmaznak, e mezőkre rendesen pozitiv formák kerülnek.
A csúcsnál lévő mezőt a felező vonallal két részre szokták osztani; a tetőt beszegő deszka felső szélét ritmikusan ismétlődő kimetszésekkel diszítik s e csipkés motivumot megismétlik a belső szélen s az alsón is. Egy bikali ház homlokán a csúcs alatt félkör vonal metszi le a két alsó mezőt s ezek alatt még két kisebb kör van kitöltve figurális diszítéssel.
A háromszögű mezők diszítésének népies jellege nem megbízható, számos idegen, svejcies forma akad közöttük; az elterjedt lombfürészelési minták, a nép kezén forgó városi képes árjegyzékek sok idegen motivumot csempésznek a faluba. Ilyen idegen formával van kitöltve a 174. ábrán fent a középső háromszög s a felső középső és a tőle jobbra eső is.
[Illustration: GALAMBOS TORNÁC, JEGENYÉN; ALATTA A PINCE. (148)]
[Illustration: MÁRTON ANDRÁS KURÁTOR HÁZA, DAMOSON. (149)]
[Illustration: MÁTÉ JÁNOS JÁNOSKA HARANGOZÓ RÉGI MÓDI HÁZA, KETESDEN. (150)]
Általánosságban megállapíthatjuk, hogy a háromszög belső csúcsából kiinduló szárakon ülő levelek és virágok képezik a leggyakrabban ismétlődő ornamentumot; a házhomlok diszítés egyszerűbb és ismétlődő formái közé tartozik: a szívalakú kimetszés, a rózsácska, a csillag, a körkimetszés, a hullámvonal. Akad számos igazán művészi csoportosítás és beosztás: üde, csipkeszerűen könnyed annak a bikali háznak a homloka (173) amelyen a fúgákat kifürészelték, de jut kivágás a deszkák közepére is, úgy hogy egyben igenleges és nemleges formák képződnek.
[Illustration: UJABB HÁZ, ERESZ ALÁ ÉPITETT UTCAAJTÓVAL, MÁKÓN. (151)]
[Illustration: KOVÁCS JÁNOS HÁZA, BOGÁRTELKÉN, FÖSTÖTT ÉS FIGURÁLISAN
HIMES UTCAAJTÓVAL ÉS KAPUVAL. (152)]
A ház peremszegő deszkáit egyenes és görbe vonalak összetételeiből szerkesztett formákkal diszítik; a 176. 177. ábrákon láthatjuk e különféle, fogrovásszerű diszítéseket; a 178 ábrán van egy sikerült csúcsdiszítés is.
Sajátos diszítésre találunk a zsindelyes háztetőn is; a tetőgerinc két végén – néhol csak az utcára tekintő végén – ott kapjuk a «református cserepet», a bádogkakast, vagy a fából faragott, gombon ülő tulipánt, ami a legmagyarosabb s a legelterjedtebb. (179).
A tornác kerítésének diszítése hasonlít a ház homlokának diszítéséhez. A függélyesen elhelyezett deszkalapokat s a lapok közeit fürészelik ki egyszerű szív és más, rendesen hegyesedő formákban, leginkább tulipánosan (181). Említettük már azt a sárvásári tornácajtót, amelynek oszlopát emberfővel diszítették; megjegyezzük, hogy az efajta diszítés csak elvétve fordul elő s mindig nagyon kezdetleges. (182). Diszítik a tornácról a konyhába nyiló ajtót is, amely elé cserényt, illetve verőcét alkalmaznak. (183–4). Az ajtóra, a világítás végett, inkább nemleges formákat alkalmaznak.
Ha a tornáckerítés deszkái nincsenek mintásan fürészelve, úgy sárgásbarnára szokták bemázolni s fekete föstékkel «tigriselik».
[Illustration: TORNÁC SZEGELLET, FÖLFALAZOTT KARFÁVAL, VISTÁN. (158)]
[Illustration: ERESZ- ÉS KARFA RÉSZLETEK, BÁCSOTT; RÁCSOS ABLAK
JÁKÓTELKÉN. (153)]
Különösebb kiképzésű ablakra nem igen akadunk; rendesen a ház utcára tekintő oldalán van s falait ugyan kifestik kígyózó vonalra rakott, gyorgyinát, rózsát, szegfűt ábrázoló diszítéssel, vagy pedig egyszerűen bemázolják miniummal pirosra, vagy kékre, zöldre, téglavörösre, – de nagyobb változatosságra az ablakdiszítésben nem lelünk. Akad, elvétve egy oromdísz az ablak fölött vagy némi diszítés a keresztfán.
Érdekesebbek az ablakrácsok (185). Meleg nyári időben leszedik az üveges, (hajdan bendő hólyagos, lantornás) ablakszárnyat s finom lécből, vesszőből csinnal és szeszélylyel font rácsot alkalmaznak az ablaknyilásra, hogy a baromfi a szobába ne tolakodjék. Ezt a rácsot egy-egy helyt cinoberpirosra vagy kékre mázolják. A második ábrán logikus főre vall, hogy a rács legutolsó pálcikája, mint nem szerkezeti, hanem tisztán diszítő rész, esztergálva van.
[Illustration: GYURKA JÁNOS HÁZAELEJE ZSOBOKON; KÜLÖNBÖZŐ KARFÁK, MAGA A
FÖLDMÍVES GAZDA CSINÁLTA. (154)]
[Illustration: PETRE JÁNOS HÁZA, MAGYAR-VALKÓN, CSINOSAN ÁLLÍTOTT
UTCAAJTÓVAL. (156)]
[Illustration: KALLÓ BANDIÉK TORNÁC OSZLOPA, TULIPÁNOS VÁGÁSSAL,
MAGYAR-GYERŐVÁSÁRHELYT. (155)]
[Illustration: A KURÁTOR HÁZA TORNÁCA, M.-VALKÓN; MÁS HÁZBÓL VALÓ
CSERÉNY (RÁCSOS AJTÓ) ÉS KARFA, MAGYAR-VALKÓN. (157)]
A kalotaszegi magyarságot jellemző diszítő kedv és képesség valósággal tobzódik az utcaajtókon. Itt nyilatkozik meg művészetük, olykor monumentálisan. Az utcaajtóról bízvást következtethetünk a belső berendezés csinosabb voltára is. Ahol díszes, ahol himes a kapu, ott rendesen helyes a szoba is; ott a fogason s a tálasokon lesz bőven győri kancsó s győri tál, díszesen ki van pingálva a téka, a láda, a padláda, meg a «komarás asztal» (248.), ott lelünk varrottasokat a rúdon, varrottas a lepedőhajtás, a párnacsup, meg az «ágyfűtől való», ott himes az osztováta, a kis szék s akad a mestergerendán himes súlyok, vetélő, vászonfeszítő és himes kapatisztító.
[Illustration: HÁZRÉSZLETEK MAGYAR-VALKÓRÓL. (160) 1. Tornáclábfa tartó (oszlop). 2. Bálványfa. 3. Ágyfűtül való fa. 4. Tök a tetőn.]
[Illustration: HOSZÚ JÁNOS HÁZA, SZTÁNÁN. (159) «Erősen szép» tornác, himes lábfával, meg eresz gerendával; himes utcaajtó.]
[Illustration: TORNÁC SZEGELLETT, DARÓCON.]
[Illustration: TORNÁC SZUCSÁKON. (161)]
[Illustration: TORNÁC, BÁCSOTT. (162)]
Gonddal, szeretettel készíti és faragja, vagy faragtatja kis kapuját a kalotaszegi nép még ma is, hajdan pedig, majd egy porta elül se hiányzott a himes utcaajtó. Lehet, mert akkor könnyebb volt még az élet; mentegetőznek, hogy a régi világban idő is olcsóbban jutott a faricskálásra… Igaz, cserfa, tölgyfa is bővebben volt még akkor, – ma már nagy ára van az alkalmatos fának, nem telik rá, csak a jobb módunak, a szegény ember ma már beéri leveles kapuval, csupasz kapuzábéval.
A kis kapun (amit ők következetesen ucc’ajtónak hívnak) az emberek kilincselnek, a széttárható díszes «zábéra» akasztott nagy kapun, a «leveles kapun» (mert deszkalevelekből, lécekből készül) a szekér jár be az udvarra, de mivelhogy ennek a kitárása kissé körülményesebb, ha nem szekérrel érkeznek, a jószág is a kis kapun kerül haza.
A kis kapu nyilása embernagysághoz van szabva: két hatalmas gerendából a két ajtófélfa, ezeken nyugszik, illetve ezekbe van róva elmésen a szemöldökfa s a szemöldökfára csúpos vagy gerinces tetőfedél van rakva, hogy naptól, esőtől védje valamelyest a kiskaput.
Edition notice Project Gutenberg source, credits & licence
The reading text above is the public-domain work. The Project Gutenberg header, production credits and licence are kept here as provenance rather than shown before the book.
Front matter as received (title page, contents)
A MAGYAR NÉP MŰVÉSZETE ELSŐ KÖTET A KALOTASZEGI MAGYAR NÉP MŰVÉSZETE SZÁMOS SZAKÉRTŐ ÉS MŰVÉSZ KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL IRTA MALONYAY DEZSŐ BUDAPEST
Header as received
The Project Gutenberg eBook of A magyar nép művészete (1. kötet)
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.
Title: A magyar nép művészete (1. kötet)
Author: Dezső Malonyay
Release date: June 19, 2012 [eBook #40039]
Most recently updated: October 23, 2024
Language: Hungarian
Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/40039
Credits: Produced by Albert László (This file was produced from
images generously made available by The Internet
Archive/Canadian Libraries)Full Project Gutenberg licence
Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.
Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.
START: FULL LICENSE
THE FULL PROJECT GUTENBERG™ LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.
Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg
electronic works
1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg
electronic works. See paragraph 1.E below.
1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg License when
you share it without charge with others.
1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.
1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg™ License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you
are not located in the United States, you will have to check the laws
of the country where you are located before using this eBook.
1.E.2. If an individual Project Gutenberg electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
1.E.3. If an individual Project Gutenberg electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.
1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg.
1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg License.
1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg License as specified in paragraph 1.E.1.
1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg electronic works
provided that:
• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
the use of Project Gutenberg works calculated using the method
you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
to the owner of the Project Gutenberg trademark, but he has
agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
within 60 days following each date on which you prepare (or are
legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
payments should be clearly marked as such and sent to the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
License. You must require such a user to return or destroy all
copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free
distribution of Project Gutenberg™ works.
1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.
1.F.
1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.
1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.
1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.
1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.
1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg work, and (c) any
Defect you cause.
Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg
Project Gutenberg is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.
Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.
Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.
The Foundation’s business office is located at 41 Watchung Plaza #516,
Montclair NJ 07042, USA, +1 (862) 621-9288. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact
Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation
Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.
The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.
While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.
International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.
Section 5. General Information About Project Gutenberg electronic works
Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg eBooks with only a loose network of
volunteer support.
Project Gutenberg eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.
Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.
This website includes information about Project Gutenberg,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.Source: Project Gutenberg ebook #40039. Public-domain status is recorded per item; the licence text above is reproduced unchanged.