← catalogue

Gróf Kaczaifalvi László avagy a természetes ember

by Ferenc Verseghy · Hungarian · Gutenberg #47835 · 470,721 chars · public domain (US)

The Project Gutenberg eBook of Gróf Kaczaifalvi László avagy a természetes ember
    
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Gróf Kaczaifalvi László avagy a természetes ember

Author: Ferenc Verseghy


        
Release date: January 1, 2015 [eBook #47835]
                Most recently updated: October 24, 2024

Language: Hungarian

Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/47835

Credits: Produced by Albert László from page images generously made
        available by The Internet Archive


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK GRÓF KACZAIFALVI LÁSZLÓ AVAGY A TERMÉSZETES EMBER ***

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

1. KÖTET

GRÓF KACZAIFALVI LÁSZLÓ

avagy

A TERMÉSZETES EMBER

Irta

VERSEGHY FERENCZ

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

[Illustration]

GRÓF

KACZAIFALVI LÁSZLÓ

AVAGY

A TERMÉSZETES EMBER

EGY IGEN MULATSÁGOS TANÚSÁGOKKAL BŐVELKEDŐ TÖRTÉNET

IRTA

VERSEGHY FERENCZ

KŐSZEGHY-WINKLER ELEMÉR RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.

Mikszáth Kálmán, a «Magyar Regényírók» szerkesztője meghalt, mielőtt a
vállalat befejeződhetett volna. Úgyszólván utolsó munkája volt a
gondoskodás erről a vállalatról, a melylyel nagyon szeretett
foglalatoskodni. Az összes kötetek sajtó alá rendezésével még el tudott
készülni, úgy hogy a kötetek, bár halála után, de teljesen az ő
szerkesztése szerint jelennek meg. A bevezető életrajzokat azonban már
nem készíthette el. Verseghybe belefogott, csaknem teljesen meg is írta;
ezt a töredékét, mely a nagy írónak legutolsó kézirata, közöljük e kötet
élén, kiegészítve a szükséges pótlással. Eötvös Józsefhez, Gyulai
Pálhoz, Gárdonyi Gézához, Werner Gyulához, nem különben Mikszáth
Kálmánhoz _Schöpflin Aladár_ írja a bevezetéseket.




VERSEGHY FERENCZ.

1757–1822.

Verseghy nemes családból származott. Hogy az akkori nemes családok
milyen karban voltak, az jelezte, hogy milyen pályára léptek a fiaik. A
gazdag ember katona lett, hogy új fényt szerezzen a czímernek, vagy
esetleg még egy ágat hozzá. A normális vagyonú fi esküdtségen,
aljegyzőségen kezdte a megyénél. Pap pedig csak a szegény lett, a ki
feláldozta magát a nőtelen életre, hogy többi testvérein valami jó papi
stallumon segítsen.

Hogy a mi Verseghynk klerikus lett, mutatja vagyontalanságát. 1757-ben
született Szolnokon, hol apja sótiszt volt. Félénk természetű, könyveket
búvó szelid fiú volt s jeles bizonyítványokat hordozgatott haza korán
megözvegyült s újból férjhez ment anyjának. Huszonegy éves korában a
Pálos barátok közé lépett és a mária-nostrai klastromban tölté újoncz
éveit, mialatt folyton tanult és tanult. Nincs az ismereteknek az az
ága, a melybe ő bele nem kóstolt. Hozzá fogható politikai irodalmunkban
csak Brassai Sámuel volt. A magányt, az elvonultságot kereste s
viszontagságteljes, hányatott pályában volt része, nem olyanban, mint
egy baráté, de olyanban, mint egy zsoldos katonáé.

Életéből mintegy azt a tanuságot lehetne levonni, hogy «nem jó sokat
tudni». A sok tudása rontotta meg életét s akadályozta diadalmas
sikerekben. Csupán a nyelvekből jól írt és beszélt latinul, németül;
munkái is maradtak ezeken a nyelveken, jártas volt továbbá a görög és
zsidó nyelvben, folyékonyan beszélt angolul és horvátul. (Mondják: egy
hét alatt képes volt valamely nyelvet megtanulni.) Azonfelül minden
tudományt művelt a mathézistől kezdve az éneklésig s a hárfa pengetésig.

A «bolygó papban» (így nevezték pályatársai) nem az a bohém
állhatatlanság lakozott, a mi Csokonaiban vagy Csermákban, nem a vesania
bizonyos neme, többnyire a körülmények ereje szakítá meg külömböző
foglalkozásait, mielőtt azokba belemelegedhetett volna.

Pappá szenteltetvén, ügyelő lett a nagy-szombati konviktusban, a
szerzetbeli növendékeket pedig a görög és zsidó nyelvre tanította.

1782-ben Pestre került s ha már itt volt, fecske röptében elvégezte a
bölcsészetet is. Majd megint Pozsonyba küldték ügyelőnek, a hol a zene
művelésére adta magát, különösen az akkori édeskés idők legkedvesebb
hangszerén, a hárfán jeleskedett.

A következő évben visszahítta szerzete Pestre, hol a Pálosok egyházában
az akkori híres predikatorral, Kissel, vasárnaponkint felváltva
tartottak szent beszédeket. Verseghy szónoki talentuma nagyban hódított;
a templom, ha ő beszélt, a zsufolásig megtelt _magyarokkal_, holott
akkor Pest és Buda együttvéve sem adott ki egy templomnyi magyart;
vidékről jött be bricskákon, hintókon a nemesség, egész szekértáborok
támadtak a templom táján.

E közben eltörülték a szerzetét, mire a tábori lelkészetre adta magát s
a budai tábori papfőnök mellett mint titkár indult új pályának.
Változatos élete sok mindenféle környezetbe viszi. Mint a méh, mely
minduntalan más-más méhesbe jut, sok rétnek sokféle virágjából szedi a
mézet. A falombok meséket súgnak neki az Ó-Buda fölötti kis-czelli
katonalakban, a levegőben melódiák és füttyök röpködnek, mint szárnyas
giliszták. Verseket ír, zenét költ, sőt énekel is. Nincs a művészi és a
szellemi foglalkozásnak az az ága, a melylyel ne próbálkoznék s ezzel
forgácsolja el erejét.

Első versei 1787-ben a bécsi «Magyar Muzsában» jelentek meg, de nem igen
tettek jelentékenyebb hatást. Úgy látszik, maga se bízott bennök, mert
csak a kezdő betűit írta alájok. A nyelv határozottan könnyebb, simább,
folyamatosabb és pallérozottabb, mint elődei verseiben, de nem sok
gonddal vannak írva. Uszkál ugyan bennök egy-egy szép gondolat vagy
valamely elmésség, de vannak egészen lapos versek is. Válogatás nélkül
szedi rímbe, a mi eszébe jut. Nem irtózik a sikamlós themáktól sem;
_Lekvári Örzse_ pl. annyira obscén verses történet, hogy mindeddig nem
lehetett lenyomatni.

1790-ben «A világnak közönséges történetét» írja le Millot után.
Szindarabokat fordít Kotzebuetól. Széptani értekezést «Mi a poézis és ki
az igazi poéta?» czímen ír. A magyar nyelvről és annak dialektusairól
latin munkát ad ki Pesten 1793-ban. Valóságos lázzal dolgozik s már-már
figyelmes kezd lenni reá a közönség, midőn 1794 decz. 10-én éjjel
elfogják mint részest a Martinovics összeesküvésben. Fővétke, hogy a
Marseillaiset magyarra fordította s egy izgató horvát dalt muzsikára
tett át.

A királyi és a hétszemélyes tábla halálra itélte, de csakhamar kegyelmet
kap s mintegy kilencz évet tölt el részint Kufsteinban, részint Grátzban
és Brünnben a börtönben. Ezalatt is folyton tanul, jegyez és új műveket
ír. Egy egész sereg _börtönben született_ munkával szabadul ki a
fogságból. «Rikóti Mátyás», «Magyar Aglája», továbbá «Nagynevezetű és
nagytekintetű Kolomposi Szarvas Gergely úrnak mostoha ükömről kedves
urambátyámnak vig élete és nevetséges vélekedései».

*

A «Kolomposi Szarvas Gergely» 1805-ben jelent meg; komikus regény, laza
szerkezetben, de sok jó komikai vonással. Csakhamar utána, 1808-ban
egyszerre két regényszerű művel lépett elő. Az egyik a «Báró Külneki
Gilméta kisasszony és Aranypataki György. Eggy érzékeny történet a
legújabb időkbűl». A másik a «_Gróf Kaczaifalvi László avvagy A
természetes ember_. Egy igen mulatságos tanúságokkal bővelkedő
történet». Ez utóbbit kapja az olvasó e kötetben. Külföldi hatások
alapján, külföldi minták nyomán készült művek, a XVIII. század franczia
irodalmának, főleg Rousseaunak és Voltairenek eszmeköréből, de –
különösen a _Természetes Ember_ – sok tekintetben önálló
gondolkodásmóddal, a mely Bessenyeiékhez képest jelentékeny haladást
jelent irodalmunk önállósodása felé. 1812-ben _Vak Béla_ királyunkról
adott ki egy «románczos rajzolatot», a mely azonban nem mérhető előbbi
regényeihez. Mint regényírót nem méltatta őt érdeme szerint sem kora,
sem az utókor s csak legújabban kezdenek az irodalomtörténetírók
figyelmet fordítani munkásságának ez irányára, a melyben ha nem alkotott
is maradandót, korának magyar szinvonalát mindenesetre meghaladta.

Életének vége keserű nyelvészeti polemiákban telt el, melyeket Révaival
és híveivel folytatott. Egyébként elvonultan élt budai házacskájában.
1822-ben halt meg.




I.

Az öreg gróf remete akar lenni.

Nem, nem, szent Természet! felkiáltott egyszerre az öreg gróf
Kaczajfalvi János, szemeit az égre emelvén; itt a te együgyű és
gyönyörködtető szépségeidnek csak egyikét se idomatlanítsa meg a
szemfényvesztő mesterség; és ha az egész világon senki sem szentel neked
oltárt, szentelek én itt egyet e kies magányosságban. Itt választok
magamnak a te öledben lakást, távol azoktól a szörnyektől, a kik magokat
embereknek nevezik.

Így szólott a gróf, s ledőlvén egy hantos halomra egy régi tölgynek
árnyékában, érzékeny szemmel tartotta kis fiát, ki egy lepke után
szaladozott, mely körülötte repdesvén, minekutána egy darabig már ide,
már amoda csalta maga után, végtére sebesen felemelkedett, s a hegyek
közé eltünt. Utána nézvén komor tekintettel egy ideig a gyermek, azután
atyjához fordult, s kis kezével arra mutatván, a merre a lepke elrepült,
annak a kis madárnak, mondá, nincs esze!

Olyanok a világnak örömei, mondá az atya. Körülöttünk lebegnek
szüntelen, már erre vonnak bennünket maguk után, már meg amarra, s mikor
utánuk kapunk, elenyésznek, s elhagynak bennünket minden reménység
nélkül.

Meredt szemmel hallgatta atyját a gyermek, s azt gondolta magában, hogy
csak megfogná ő még is azt a kis madarat, ha visszajönne.

Az öreg Kaczajfalvi, gazdag gróf létére, nagyon szerencsétlen ember
volt. Barátjai megcsalták, egyenesszívűségével tudta nélkül némely
alacsonyságokra visszaélvén. Egy szerencsétlen, kit ő a nyomorúságnak
iszonyú mélyéből feleségestől, gyermekestől kiragadott, hamis hitet tett
le ellene, s csak egy hajszálon múlt, hogy jótevőjét becsületétől és
minden jószágától meg nem fosztotta. Testvéröccse, kit fia gyanánt
szeretett, meg hagyván magát venni ellene, esküdt ellenség gyanánt
dolgozott czinkostársaival végső romlásán. Elkeseredvén tehát, letette
ragyogó tisztségét, s jószágára költözvén, egy gyönyörű, de szegény
kisasszonynak hitves karjai közt hamar elfelejtette az áruló világnak
alacsony bosszúságait. Ez neki László fiát szülte, mire ő viszontag
hitvesét szép jövedelmű özvegyüléssel megajándékozta, szentül fogadván,
hogy kívánságainak legkisebbikét sem hagyja teljesítés nélkül. Ezen
asszonyság, kinek megelégítése a grófnak legbuzgóbb gondja volt, hű és
érzékeny férjét gyalázatosan elhagyta. Elszökött ő egy gazemberrel, egy
franczia lovászszal, ki országunkban egy elszegényedett Marquisnak neve
alatt majd idegen nyelveket, majd jövevény tánczokat tanítván, végre a
grófnak házába mint nevelő becsúszott. Alacsonyságait azzal fejezte be
az asszony, hogy magát a világ előtt szépíteni akarván, férjének nevét
még ocsmány rágalmazásokkal is megmocskolta.

Átok! kiáltja vala a gróf keserves bosszúságában, mikor feleségének
gonoszságát meghallotta, iszonyú átok annak a fejére, a ki gunyhóját
legelőször más ember gunyhója mellé építette. Bezárkozott azután, s mély
magányosságban töltött egy egész hónapot, a nélkül hogy házából kilépett
volna. A hónap végével megjelent ugyan ismét a faluban, de csak
keresztül menvén rajta jószágának legvadabb erdejébe, hol mellében az
embergyűlölést naponkint nevelgette. Itt egyszer idestova tébolyogván,
végtére egy völgybe jutott, mely három magas hegy között feküdt,
melyeknek bérczei sűrű fákkal és még sűrűbb bokrokkal voltak benőve.
Titkos borzadással lépett ő be ennek a völgynek hűs homályába, s
letelepedett a patakocskához, mely a meredek kőszikláról tiszta kristály
gyanánt lerohanván, s minden akadálynál híg gyöngyökből álló bokréta
gyanánt felszökvén, végre a laposon tovább andalgott. Végén a völgynek
szorosabban vonódtak össze a hegyek, melyek között feküdt, s egy
kősziklához ragaszkodtak, mely meredeken és magasan nyúlt fel az égbe.
Ama fél keréknek tetején, melyet e hegyek formáltanak, felette vastag
tölgyfák állottak, melyeknek ágai egymásba fonódván, szép, magas és hűs
ernyőt képeztek. Ezen ernyő alatt a mohos kősziklára könyökölt a gróf, s
mellette folyván a csörgő patakocska, elméjét a múlt időkről való
csendes álmodozásba szenderítette.

Elválok, egészen elválok ezektől az utálatos emberektől, mondja vala
ezen szempillantásban teli kedvetlenséggel, s tekintetét egyszersmind
erre az elzárt völgyre függesztvén. Minekutána figyelmesen megvizsgálta
minden részét, végre lassacskán felkelt és szemeit újra majd a két felül
álló meredek hegyre, majd a völgy végén álló kősziklára, majd a felette
függő ernyőre vetegette. Itt, úgymond végtére, itt akarok meghalni. Ezt
a pusztaságot a természet az én számomra alkotta, megcsalatkozott
szerencsétlen szívemnek menedékhelyül. Itt akarok meghalni!

Ezzel haza szaladt, munkásokat fogadott és két hónap alatt a házat
felépítette. Tisztességes volt ez és igen alkalmas, csak egy
contignatióra, hátul a völgyben a magas kősziklánál. Szobái kevesek,
külső falai pedig részint lúggal, részint jó illatú szulákkal voltak
befedve. A kellemes kert, teli árnyékos és tekervényes ösvényekkel, teli
virágokkal és balzsamos illatú növényekkel, teli lombernyőkkel és
kedvesen zöldelő csemete-házacskákkal, a völgynek déli részén vonódott
le a három hegynek nyílásáig. Közepén folyt keresztül kerengősen a patak
egy nagy és mély víztartóba, melyet friss vízzel megtöltvén, egymásba
nőtt bokrokból álló födél alatt elvégre a völgyből kiosont.

Az egyik szobában könyvek voltak és egy kulcsczimbalom; a másikban a
gróf lakott kis fiával; a másik kettő hálószoba volt, az egyik pedig a
szolgáé. Egy mulatóház a kertben, egy tekeasztal a házban, kőboltozatok
köröskörül a völgyben, melyek a kert felé oszlopokon állván, nyitva
voltak: ezekből állott az egész készület a grófnak magányos életére. A
völgynek északi részén egy szép mezőt szabott ki egy pár tuczat juh
számára legelőnek. Feltette azonkívül magában, hogy egy pár agarat is
tart, melyekkel nyulászni lehessen. Embergyűlölése pedig arra bírta,
hogy a hegyeknek tetejét köröskörül teli plántáltatta kökénynyel,
csipkével, galagonyával és mindenféle tövissel, melyekből eleven és
áthathatatlan sövény lett. A völgynek ajtaját sűrű ágbogak takarták el,
melyhez az összenőtt ágak alatt tekervényes ösvény vezetett, s mely
szüntelen be volt zárva. Egy csengőcske, melynek drótja az ajtón kívül
függött, adott a grófnak mindenkor jelt, mikor vele jobbágyainak
valamelyike beszélni kívánt.

E készületek megtétetvén, összehivatta még egyszer falujának lakosait és
jószágainak árendásait. Én titeket elhagylak, mondja vala az utólsóknak;
de jaj annak közületek, a ki jobbágyaimnak valamelyikét nyomorgatni
merészeli. A legkisebb igazságtalanságot úgy fogom nézni, mint
gyilkosságot. Azután jobbágyaihoz fordulván, ti pedig, úgymond, éljetek
békességben és feljebbvalóitoknak úgy engedelmeskedjetek, mint nekem.
Közel van hozzátok jövendőbeli lakásom; ha valakinek közületek panasza
lesz, jőjjön hozzám, csengessen a kert ajtaján, s atyát fog bennem
ezentúl is találni. Bármily kicsiny legyen is a rövidség, melyet nektek
árendásaim okoznának, folyamodjatok hozzám fiúi bizodalommal. Eltökélt
akaratom, hogy boldogok legyetek, ha mindjárt uratok nem boldog is.

Ezt mondván, kihozta kastélyából három esztendős fiát s új lakásába
vitte. Jobbágyainak könyhullajtásai és szíves áldásai követték
magányosságába. Az Úr Isten áldja meg a mi jó Urunkat! kiáltják vala
utána a magasabb helyekről be a kertbe. Lassan-lassan csendesség
támadván a gróf körül, s a magányosságban való gyönyörködést mélyebben
kezdvén érezni, térdre esett, s felemelvén kezeit: Szent természet!
úgymond, a te kebeledben akarok én itt élni és halni, messze azoktól a
szörnyektől, kik magukat embereknek nevezik. E rövid igékből
elegendőképen ki lehet venni az öreg grófnak eltökélt szándékát.
Feltette ő magában, hogy a világtól egészen elválik, melyet legiszonyúbb
zavarnak, legrettenetesebb mélységnek tartott. Feltette magában azt is,
hogy egyetlen egy fiából természetes embert nevel, semmivel sem
ösmerkedtetvén meg, a mit a városi társaságok kigondoltak.
Magányosságban akarta a gyermeknek szívét és eszét formálni. Természet!
így szóllott ő magában reggelenkint, tégedet tisztellek én ezentúl, mint
egyetlen anyánkat, dajkánkat és vezérünket. Ezt pedig azért mondotta
magában minden reggel, hogy magát feltett szándékában naponkint
megerősítse, mely kiváltkép oda czélozott, hogy ama parányi környékből,
melyben lakott, a mesterségnek mindennemű szüleményeit egészen
számkivesse.




II.

A természetes nevelés.

Tömve lévén a grófnak feje az újabb filozófusoknak amaz
elmefuttatásival, melyekkel az emberi nemzetnek természetes állapotját,
minekelőtte polgári társaságokba összevonódott volna, lerajzolják;
valamint a régi poétáknak agyaskodásaival is, melyekkel az emberi
nemzetnek gyermekkorát mint legboldogabb aranyidőket magasztalják;
könnyű volt neki arra a gondolatra jutni, hogy fiának természetes
nevelést adjon, mely nélkül nevedéke, az ő itélete szerint, boldog nem
lehetett. Meg nem gondolta ő, hogy az embernek természetéhez tartozik a
tökéletesedésre való hajlandóság és ama sorsának jobbítására késztető
ösztön, mely őtet az oktalan állatoktól megkülönbözteti és hogy erre
nézve az emberi nemzet soha az úgynevezett puszta természetes állapotban
nem élhetett, sem együgyű gyermekkorában örökké meg nem maradhatott.

A nevedék grófocskának első gyermekesztendeiben tűrhetőképen ment a
dolog még a faluban a természetes neveléssel; mirenézve a gróf erősen
feltette magában, hogy a völgyből, melybe most átköltözött, a
nagyvilágban szokott módosságot és udvariasságot egészen kiirtja. Első
reggel, mely neki e magányosságban világított, behívta magához és imígy
szólította meg Istók nevű régi szolgáját: Hallod-e Istók! ezen
szempillantástól fogva megszűnik köztünk az úr és a szolga. Nekem erre
fontos okaim vannak és te engemet felette nagyon lekötelezel, ha egészen
elfelejted, hogy urad vagyok. Érted-e Istók?

A mint parancsolja gróf uram, felelé Istók egy főhajtással.

Én tetőled sem a gróf uram nevet nem akarom hallani, sem a főhajtást
látni. Érted-e Istók?

Az öreg embernek ismét a nyelvén volt már ama felelet: a mint
parancsolja gróf uram! és feje ismét előre kezdett hajlani. Amazt
elnyelte, a kezdődő főhajtásból pedig testét sem előre, sem vissza nem
merte mozdítani.

Értetted-e Istók! a mit mondtam? Te itt az vagy, a mi én vagyok. Kis
fiam még gyermek és így nekünk engedelmeskedni mindaddig köteles, míg mi
neki szolgálatot tenni kénytelenek vagyunk. Ezen szempillantástól fogva
nem vagy szolgám és én tégedet minden kötelességtől felszabadítalak.
Érted-e Istók?

Értem! felelé a szolga piruló orczával, mivel a gróf uram név, melyhez
nagyon hozzá volt szokva, ismét nyelvére akart jönni.

Ülj tehát ide mellém, Istók! együk meg együtt a reggelit.

Az öreg ember sokáig vonakodván, a grófnak egynehány kénytelenítése után
leült, s azt kívánta magában, hogy bár inkább sánczmunkán a
számkivetésben volna. Izetlenebben soha sem evett még egész életében.

Hallod-e Istók! az én nevem Kaczajfalvi, a tiéd Istók, a fiamé Laczi.
Valamint én neked azt mondom: Te! úgy te is nekem azt mond: Te!

Istóknak verítéke nagy csöppekkel tolódott ki homlokából.

No s hát Istók! mondd meg, mi nekem a nevem?

Az úrnak a neve – kezdé felelni az öreg szolga.

Ostoba! mondá viszontag hevesen a gróf, _a te neved_! így beszélj velem,
nem pedig: az úrnak a neve. _Te_ vagyok én neked, valamint te viszontag
nekem.

Az öreg Istók szégyenletében elpirult s nem mert a grófra egyébkép,
hanem csak oldalvást és lopva tekinteni.

Istók! meg ne haragíts! Azt akarom én, hogy te itt szintolyan úr légy,
mint én. Ne hadd magadnak a dolgot ezerszer mondani. A te akaratod itt
szintúgy teljesedjen, mint az enyém! Lemondok ezentúl fogva minden
uraságról, melyet nekem magadra adtál. Nem akarok náladnál több lenni,
és így átlátod, hogy te engemet szintúgy illethetsz te névvel, mint én
tégedet.

Erre Istók minden bátorságát összekaparítván: Gróf uram tehát engem
ezentúl semmire sem akar kényszeríteni? és én azt cselekedhetem, a mit
akarok? kérdezi vala halk szózattal.

Kezded már egyszer a dolgot érteni? Akarj, cselekedj, a mit tetszik!
Szabad vagy vele.

Én tehát ezen szempillantástól fogva _gróf uramnak_ akarom az urat
nevezni, nem pedig te névvel illetni.

Takarodj szemeim elől, balgatag ember! mondá hevesen a gróf.

Soha Istók gyorsabban nem engedelmeskedett, mint ennek a szónak.
Felugrott azonnal és kiszaladt a konyhába.

Az öreg gróf megfontolván a dolgot, könnyen átlátta, hogy ha szolgájának
teljes szabadságot akar adni, arra sem kényszerítheti, hogy őtet úgy ne
híjja és nevezze, a mint neki tetszik. Más módokról gondolkodott tehát,
melyekkel Istókból természetesebb embert faraghasson. Saját házától nem
messze építtetett neki egy módos és szép házacskát, csináltatott bele
szinte oly együgyű és jó házi eszközöket, mint az övéi voltak, s neki
ajándékozta a völgynek felével együtt pecsétes írás által. A mint tehát
a házacska elkészült, bevezette szolgáját a gróf és kezébe adta az
írást, melyben még tőkepénzt is ajándékozott neki a végből, hogy
szabadságát állandó lábra emelje. Istók az írást olvasván, saját
szemének is alig tudott hinni, s könyes tekintetét majd a papirosra,
majd a grófra függesztette. Hallod-e, Istók uram! mondá végtére a gróf;
látod ebből, hogy a sors minket szomszédoknak tett. Megengeded-e, hogy
némelykor meglátogassalak? Istók meg nem tudván választani, ha szivéből
beszél-e a gróf, vagy csak csúfolja? minden felelet helyett az asztalra
vetette az írást, és a grófot az új házacskával együtt ott hagyván,
előbbeni szobájába ment. Csak nagy nehezen vehette a gróf arra, hogy az
új lakást ajándékban elvegye; ezt pedig végbe vivén, nagyon reméllette,
hogy Istók a szolgát lassankint elfelejtvén, úgy fog vele élni és bánni,
mint jó barátjával.

A grófnak egyéb igyekezetei, melyekkel az emberektől, kiket gyűlölt,
egészen elválni és a puszta természetnek állapotjába visszatérni
iparkodott, szinte oly hevesek, és többnyire szinte oly czélhibázók
voltak, mint az első. Szerencséjére az szolgált, hogy szíve egyenes és
esze derült volt, és hogy igyekezetei, melyek magukon az
embergyűlölésnek bélyegét viselték, akkor történtenek, mikor fia még
nagyon ifjú volt, kinek tehát nem árthattak úgy, a mint egy korosabb
nevedéknek ártottak volna. A mi ruháját illeti, ez közönséges volt és
fiáétól, sőt még Istókétól is semmiben sem különbözött. Rövid hajuk
természetesen lebegett fejük körül, és együgyű táplálékuk majdnem csak
gyümölcsből, zöldségből és felette kevés húsból, italuk pedig tejből,
vízből és néha-néha egy pohárka jó és tiszta borból állott. Istóknak
egész kötelessége a főzés volt. Haszontalanok voltak minden
ellenkezései, melyekkel magát a grófnak asztalától el akarta vonni.
Megesküdött ez, hogy minden segítség nélkül örökre elhagyja, ha ebben
szót nem fogad. Hozzá szokott lassankint Istók a grófnak
különösségeihez. Ez őtet meg-meg látogatta hajlékocskájában, ő pedig a
grófot, míg a gyermek a völgyben ides-tova szaladozott, úgy mulatván
magát, a mint lehetett. Így múlt el az egyik esztendő a másik után.
Kaczajfalvi és Istók egészségesebbeknek és vidámabbaknak érezték
magukat; a gyermek pedig gyors lett, mint a virgoncz őzecske, szép, mint
a kis Ámor, erős és bátor, mint egy férfiú.

Reggelenkint, mihelyt a nap felkelt, kiugrott bőrágyából, kiszaladt a
kősziklához, melyből a szép forrásvíz görgött, s megfürösztötte fejét,
mellét és vállait. Lerepült azután a kertbe, megöntözte virágait, s a
legmagasabb fákról reggelit szedett. Maga jól lakván, vitt atyjának és
Istóknak is egy-egy kosárka gyümölcsöt szobáikba. Visszament végre ismét
a kertbe a víztartóhoz, hol magát úszással mulatta, vagy elment az
ebekkel a hegyekre nyulakat kergetni. Az atyját a kertben megjelenni
látván, elébe szaladt nagy örömmel s elbeszélte neki reggeli munkáját és
előkerült kis eseteit. Segített azután atyjának vetni és plántálni. A
mit ez ásott, azt ő begerebelte, vagy gyomlált, vagy ifjú fákat
kötözött, vagy atyjától ojtani tanult, még a nap feljebbre emelkedett.
Összeültek azután egy lugas alá s az öreg a gyermeket tanítgatta.

Ama szükség, mely őtet arra kénytelenítette, hogy fiát oktassa, arra is
kényszerítette egyszersmind, hogy jól megfontolja, mit akar
tulajdonképen a természetes neveléssel? Én ugyan az emberektől egészen
el akarok válni, mondá magában; de bezzeg a fiam, ha majd egyszer megnő?
Erre a gondolatra ránczba vonódott a homloka, melyet kezével kedvetlenül
meg-megdörgölt; mire fejét hevesen megrázván, azon boszankodott, hogy az
ő legkedvesebb gondolatja és igyekezete fiára semmikép sem illik. Mi
legyen a gyermekből, ha egyszer felnő? így kérdezgette magától ezerszer
és szinte annyiszor kénytelen is volt magának azt felelni, hogy e völgy
az ő fiának örök lakása nem lehet. Ezerféle tündéreknél tündérebb
eszközök tüntek eszébe, melyekkel a lehetetlenséget lehetségesnek
tehetni vélte. Egy kis leányt akart a völgybe hozatni, hogy azt fia
számára felnevelje. Majd meg azután azt tette fel magában, hogy a
gyermeknek a szerelemről soha semmit sem szól. Így habozván, ezerféle
dolgot akart és ismét nem akart elkövetni, hogy a gyermeket örökre a
völgyhöz csatolhassa s az egyik módot végtére sikertelenebbnek és
haszontalanabbnak találta a másiknál. Egész estéket töltött háza előtt
gondolkodással, fontolással és elmélkedéssel s esténként habozóbb lett
az iránt, mit tévő legyen e fontos állapotban?

[Illustration: Ifjú fákat kötözött, vagy atyjától oltani tanult.]

Érezte ő, hogy a természetesen nevelt gyermek vaktában zuhan majd be a
világba és így még atyjánál is szerencsétlenebb lesz. A sok gondolkodás
után csak abban az egyben tudott megállapodni, hogy a gyermeknek a vele
született szabadságot egészen meghagyja. Sohase tanulhassa ő meg,
úgymond, mit tesz parancsolni és mit tesz engedelmeskedni. A
szabadsághoz való hajlandósága megutáltatja majd vele az embereket, kik
váltólag már uralkodnak, már szolgáskodnak. Kénytelen lesz, magányosan
élni, hogy szabad lehessen. A szabadságnak e szeretete még ama
bilincseket is szét fogja törni, melyeket szívének az asszonyi furcsaság
koholand. Szerelmet fog keresni és szerelmet nem találván, visszarepül a
magányosságba, hol e veszedelmes indulatot hiuságnak ismervén, unalommal
és undorodással fog alacsony csalárdságaira visszatekinteni. Egyenes és
józan legyen az esze! Neked fogadom, Istenem! felemelt kezeimmel, hogy
csak tiszta igazságra tanítom. Semmi előitélet, semmi babona meg ne
homályosítsa elméjét. Így azután az embereknek ezerféle nevetséges
vélekedései minden bizonynyal visszavezetik őtet e völgybe, hol szabadon
gondolkodhat mindenről, a mit megfoghat. Ezt mondván, a ház ajtajának
felébe azonnal felírta nagy betűkkel e két szót: _Igazság és Szabadság_,
hogy soha el ne felejtse azt a nagy czélt, melyet magában a kis Grófnak
nevelésére nézve feltett.

Az öreg Kaczajfalvinak valaha magyar ugyan, de csupán csak tudós
nevelője volt, kitől felette sok és messze terjedő tudománybeli
kincseket gyűjtött, melyeknek számát azóta, hogy magányosságban élt,
nagyon megszaporította. Szeretett ő amaz emberek módjára, kikben a
tudosság a bölcsességet elfojtja, elmefuttatásaival az igaz világból a
felhők közé repülni és ott magának egészen új világot alkotni. Ezt
cselekedte ő fiának nevelésére nézve is, melynek módjáról nagy
enthuziasmussal agyaskodott. Fejét mindazáltal ezen indulatos
gondoskodás soha még eddig oly nagyon meg nem zavarta, mint most, mikor
magával az iránt tusakodott, mivel kellene fiának oktatását
tulajdonképen kezdeni? Még a tudományokban is talált ő ezen
alkalmatossággal előitéleteket, tévelygéseket, hipotheziseket, sőt még
tárgyatlan vélekedéseket is. Százféle könyveket olvasván, szemébe tünt
most neki mindenütt, a mit eddig észre nem vett, hogy a tudományok,
melyekben eddig maga is oly annyira büszkélkedett, végtelenül szoros
szövetségben állanak a különféle nemzeteknek szokásaival és
vélekedéseivel és hogy következendőképen fiának az olvasás a természetes
nevelésre nézve semmi hasznot sem hozhat, sőt hogy egy könyvet sem
talál, melyet e nevelésbeli igyekezetének veszedelme nélkül kezébe
adhatna. Próbálgatta ő egynehányszor ezen akadályoknak elmellőzését és
csak könyv nélkül mutogatott a gyermeknek valami keveset a
tudományokból. De a kis Grófnak kérdései azonnal meggyőzték őtet az
iránt, hogy az együgyü természet, a minőnek ő azt magában képzelte, nem
igen képes sok tudományt elviselni.

Eltökélte végtére magában, hogy azokat a tudománybeli dolgokat mind
elmellőzi, melyeknek valóságát meg nem lehet egyenesen az
érzékenységeknek tapasztalásából mutatni. A mathézist, a természetnek
históriáját, a mechanikát és az experimentális fizikát kezdette tehát
vele gyakorolni, melyek a gyermeknek egész elméjét elfoglalván, eszének
élességet, egyenességet és természetességet adtak, szívének pedig az
igazsághoz oly határtalan szeretetet, hogy még az atyja is kénytelen
volt a tanulásban serénykedni, hogy különféle kérdéseire sikeresen
megfelelhessen.

A kézimunka vette el még most is a napnak legnagyobb részét. Az öreg
gróf vele már esztergályozott, már gyalult, már ácsolt, már kőfalat
rakott s végtére tízféle mesterembert fogadott fel, hogy fiát a völgyben
kézi munkákkal mulassák. Az öreg úr mindenkor jelen volt, hogy az
ártalmas beszélgetéseket meggátolhassa és a mesterembereknek erős
parancsolatot adott előre, hogy a gyermeknek vélekedését meg ne
tántorítsák. A gyermeket ezen embereknek a völgyben való megjelenése
egyenesen ama kérdésekre vezette ugyan: hogy honnan jönnek? és hová
mennek? de gyermekes tudatlanságát könnyü volt az öregnek ily
feleletekkel megelégíteni: Ők is olyan völgyekben laknak, fiam! mint
mink. Szükölködvén sok olyas nélkül, a mi nekünk van, látod, hogy ők
minket építeni s különféle szerszámokat és házi eszközöket csinálni
tanítanak; mi pedig ezért nekik virágokat adunk és ifjú fákat, melyek
nélkül ők szükölködnek s melyekkel völgyeiket ők is be akarják ültetni.

Az efféle foglalatosságok a kis grófnak testi tehetségeit kétség kívül
nagy tökéletességre vitték és az öregnek szinte dobogott a szíve
örömében, mikor a tizenkét esztendős gyermeket szép karcsú testével és
bátor, derült, de mindazonáltal mégis illendő tekintettel maga előtt
állani, vagy a kertben sétálni látta.




III.

A természetes nevelést maga a természet megjátsza.

Régi hibának tartom én azt a tudós nyelvekben, hogy a mesterségest a
természetesnek átellenébe helyezik. Hisz az emberi természetnek fő
tulajdonsága az, hogy mesterségeket űzzön s ez által sorsát
megtökéletesítse. Az olyan embert tehát, a ki minden mesterség nélkül a
vad magányosságban él, inkább fél embernek kell tartanunk, hogysem
természetesnek. A természet arra ösztönözvén bennünket, hogy eszünkkel
mindennemű boldogságunknak gyarapítására és előmozdítására éljünk, annál
természetesebbnek kell az embert neveznünk, mennél tökéletesebb. Meg
fogjuk azonnal a kis grófban látni, mikép vezeti őtet maga a természet
arra, hogy vadállathoz illő magányosságából józan eszének segedelmével
kiüssön és emberhez illő jobb sorsra törekedjen.

Megtanította őtet az öreg gróf a muzsikára is, melyben oly szép
előmenetelt tett, hogy a fekvő sípot mesterül fújta. De minekutánna
ebben a mesterségben sem talált tanulni való új dolgokat, végtére oly
kérdéseket tett, melyek atyját megrezzentették. Egyszer, amint Istóknak
az öreg gróf valamit parancsolt és amaz elment, hogy a parancsolatot
teljesítse, betolván a kis gróf a földbe az ásót, mely szinte kezében
volt: hallod-e, úgymond atyjának, nekem egy kérdésem van! Mikor te
Istóknak azt mondod: hozd ide az öntöző edényt, Istók megcselekszi. De
azt soha sem hallom, hogy Istók teneked mondaná: hozd ide az öntöző
edényt és amint én tégedet ismerlek, te meg sem cselekednéd, ha mondaná
is. Mondd meg nekem Atyácskám, honnan van ez?

Az öreg gróf nem tudott hamarjában mit felelni. De végtére csak arra
fakadt mégis: Ha Istók nekem mondaná, én is megcselekedném.

– Úgy-e? mondá erre a gyermek. De Istóknak csak többet kell mégis
cselekedni, mint nekünk. Némelykor, mikor a nap süt, mi az ernyők alá
megyünk az árnyékba és nyugszunk, Istók pedig dolgozik. Láttam én
sokszor, hogy ő is örömest elment volna nyugodni, de rád tekintvén, csak
megmaradt mégis a munkánál. Pedig ő nem oly erős, mint te vagy. Ha én
Istóknak volnék, gunyhómban maradnék és saját kertemben dolgoznék, a
tiédet pedig rád hagynám. Mond meg nekem, miért nem cselekszi ő ezt?

A gróf elmosolyogta magát. Hallod-e Laczi! Istók tud ásni, plántálni,
vetni, de fákat ojtani nem tud. Nem tudja, mikor kell plántálni és a
magot nem ismeri. Mindezekre én tanítom; ő pedig nekem ezért dolgozik.
Ha nekem dolgozni nem akar, én őtet semmire sem tanítom és akkor azután
felkopik az álla.

– Azért tehát, mivel te többet tudsz, mint Istók – mondá a gyermek – így
hát, mivel én is nemsokára tudok már ojtani és a magokat ismerem, Istók
nekem is kénytelen lesz dolgozni?

– Ha okosabb leszel, igenis!

– Azután pedig, ha egyszer annyit tudok, a mennyit te, neked sem
dolgozok többé?

Az öreg gróf nem tudta, igennel feleljen-e erre, vagy nemmel?

– De még egyet akarok tőled kérdezni! Te engem megtanítasz arra, a mit
tudsz. Hát tégedet ki tanított?

– Az atyám.

– Tehát te is kicsiny voltál, mint én?

– Kétség kívül! – Hallod-e, a tengeri nyulak megrongálták amott virágos
ágyaidat.

– Úgy-e, a virágoknak az nem sokat árt. Vajjon mily kicsiny voltam én
eleinte?

– Ily parányi.

– És honnan jöttem ide, édes Atyácskám? Már ez nekem sokszor eszembe
jutott. Hiszen csak kellett valahonnan kinőnöm, mint a palántákat is a
földből látom kiserdülni. Ezt mondd meg most nekem.

– Ezt én nem tudom, felelé az öreg gróf komor tekintettel.

– Kár! – De azt legalább tudod még, hol láttál meg engemet legelőször?

– Arra, hogy ezt neked elbeszélhessem, sok idő kivántatik.

A gyermek messze elhajítván ásóját: van időnk, mondá, elegendő s ezzel
letelepedett az atyja lábaihoz, hogy beszédjét annyival figyelmesebben
hallgathassa.

– Másszor, fiam! másszor, – mondá az öreg gróf s felkelvén,
elsompolygott. Mély gondolkodásba merült azután az iránt, micsoda jó
úton-módon felelhetne meg a gyermeknek efféle kérdéseire, a nélkül, hogy
eszének vagy szívének ártson. Érezte ő, hogy a gyermeknek ismereteiben
rések vannak, melyeket oktatás által kell helyre hoznia, ha azt nem
akarja, hogy azokat maga a gyermek veszedelmes képzések által kipótolja.
Eltökéllette tehát magában, hogy ezen oktatást oly kiméléssel, a minővel
csak lehet, lassanként elkezdi. Egynehány nap múlva azt beszélte a
gyermeknek, hogy az egész föld teli van oly völgyekkel, mint az övék; de
elhallgatta ezen alkalommal mindazokat, a mik a gyermeknek, bár ha csak
messziről is, értésére adhatták volna az embereknek és a polgári
rendeknek külömbségét. Mindenik völgybe egy pár házacskát helyeztetett,
olyant, mint az övék, melyeknek lakosait mind jó és dolgos embereknek
tette, ismét elhallgatván mindazon igyekezeteket, melyekkel az ész és a
szerénység a természetet megszépítette. Az embernek eredetéről végtére
egy szép mesét mondott, mely a gyermek képzésének legkisebbet sem
árthatott; az oktatásnak terjedtebb folytatását pedig egyáltalában
későbbi időkre halasztotta.

Gondoljunk magunknak egy született vakot, kinek a jótevő Istenség
egyszerre megadja szemevilágát. Amaz álmélkodás, melylyel ő a körülötte
levő dolgokat csodálná, hasonló volna a kis grófnak álmélkodásához. Ezer
kérdést tett egyhuzamban ezen emberekről, mindenik kérdését azzal az
óhajtással fejezvén be: bárcsak ezeket a szép völgyeket és a benne lakó
embereket maga megláthatná. Szemei szüntelen azokon a magas bérczeken
jártak, melyek a völgyet bekerítették. Munkáját megszüntetvén, virágjai
hervadoztak s legkedvesebb viola-ágyait a szapora gyom egészen ellepte.
A víztartó mellett ülvén, ébren álmodozott s hol egyik, hol másik kezére
támasztotta fejét. A kérdések, melyeket atyjának tett, valahányszor
meglátta, elegendőképen elárulták, micsoda gondolatokban
foglalatoskodik. A völgyet elvégre úgy nézte, mint fogházát. Fél napokat
töltött a kertnek rostély ajtajánál, kinézvén a sűrű galyasokra,
melyekkel a hozzá vezető út be volt kerítve s melyek neki sokkal
zöldebbeknek, illatozóbbaknak és kellemetesebbeknek látszottak lenni a
kertnek legszebb galyasainál. Nekiment elvégre s átmászott rajta; de
félénkebb volt mégis, hogysem a völgytől messzebb mert volna menni.
Visszatért tehát és csak tekinteteivel hatott ki messzebb a völgyből ama
helyekre, melyeket messziről látott. Az ajtótól nem örömest távozott.
Kivánságainak csak egyike sem mulatott már a völgynek szűk korlátai
közt; mind kitörtek belőle és csak képzelt szomszédságaiban andalogtak.
A többi embereknek gunyhóiban találta fel gondolatjával azt a
boldogságot, melyet neki az atyja saját hajlékában hasztalan igért. Ama
rajzolatok, melyeket neki a szomszéd völgyekről az öreg gróf szóval
csinált, az ő képzésében sokkal ragyogóbbak voltak. Rózsaszínű fényben
úszott mindenike s gunyhóik teli voltak gyönyörű élettel és édes
örömmel. Buzgó szívvel és könnyező szemmel kivánkozott ki az emberek
közé. Saskeselyü tekintetekkel nézegette a magas hegyeket, melyek a
völgyet bekerítették s naponként feljebb és feljebb mászott oldalaikon,
a nélkül, hogy tetejökre fel mert volna menni.

E közben csengetett egyszer valaki a kert ajtaján. Kimondhatatlan
örömmel repült a kis gróf a rostély ajtó felé, fennszóval kiáltván ama
szavakat: Csenget valaki! Az öreg gróf kinyitván az ajtót, két jobbágyot
talált előtte, kik vele szólani akartak. A kis gróf melléjük kullogott s
nagy figyelmetességgel hallgatta szavaikat. Az öreg Úr megigérte nekik,
hogy maga elmegy velök; a mi legottan meg is történt, mihelyt felkészült
és fiának, valamint Istóknak is, megparancsolta, hogy a házra
szorgalmatosan vigyázzanak. Alig ment el, hogy a kis grófban
ellenállhatatlanul fellobbant ama gondolat, hogy a hegynek legmagasabb
tetejére felmászszon. Felrepült tehát oda, a hol a fák legsűrűebben
állottak. Ezek közül egy kopárságról nagy gyönyörűséggel nézett le a
völgyre, mely kies rajzolat gyanánt látszott alatta feküdni. Végre
felért a hegy tetejére, amaz áthatlan eleven sövényhez, melylyel az öreg
gróf a völgyet bekeríttette. E mellett menvén, egy résre akadt és ezen
magát hevesen áttörte. Nem érezte ő a szurásokat, melyekkel a tövisek
arczát és kezeit felszaggatták. Tovább hatott bátran, meredt tekinteteit
szüntelen az előtte álló tárgyakra szögezvén. A csemeték végre
megritkulván előtte, még egy halomra kellett felmennie, honnan
telhetetlen szemei egy átláthatatlan térségbe merültek, mely lábai alatt
különféle kellemetes és eddig nem látott tárgyakkal díszeskedett. Azt
gondolta örömében, hogy le kell neki ugrani e gyönyörűségeknek
tengerébe. Szökdösött, sírt, tapsolt, kurjongatott, mintha megbódult
volna.

Még eddig tekintetei a tárgyakat egymástól meg nem különböztették.
Gyönyörű zavar gyanánt úsztak szemei előtt a vegyült szépségek. Csak
lassan-lassan kezdte a tárgyakat egyenként vizsgálni. Amott emberek
foglalatoskodtak valamiben a mezőn. Örömbe merült szívének sebes
dobogásával nézte őket. Itt meg szénával rakott négylovu szekér kezdett
szemei előtt mozogni. Ezek lovak! mondá fennszóval; óh! minden
bizonynyal lovak. Amott meg sok házat látott együtt és közöttük tornyot.
Kinyújtván kezét, egyik ujjával a falura mutatott mosolyogva s azt
mondá: áh! ott az emberek laknak! Mily nagy az ő völgyük! Mily szépek és
magosak a házaik! Az atyjának a faluja volt, melyet látott. Majd azután
megsejdített egy folyóvizet, mely a napnak sugáriban a térségen
keresztül hömpölygött. Mosolyogva nézett rá sokáig, meg-megrázván fejét;
de ki nem tudta tanulni, mi legyen az, a mi oly szépen ragyog? Így
vizsgálta ő meg egyenként a térségnek minden tárgyait, nagy örömmel
tapsolván mindenikének. Vagy kétszer felemelte volt már lábait azzal a
szándékkal, hogy ebbe az ismeretlen nagy völgybe lerepül, de az atyjától
való tartás és egy bizonyos félelem, melynek okát maga sem tudta, csak
visszavonta őtet mégis e szándéktól.

[Illustration: Szaladni kezdett.]

Egy tompa hang, melyet nem messze magától véletlenül meghallott,
figyelmessé tette őtet ama tájékra, a honnan érkezett. A kolompok hangja
volt, melytől megrezzent. Lebukott tehát egy bokor mögé és szemeit a
gyanús tájékra meresztette. Tehenek voltak, melyek a hegynek tetején
legeltek. Eleinte megijedt tőlük és amint feléje jöttek, hátra kezdte
magát vonni. De miután szinte merevedve megvizsgálta volna termeteiket,
megismerte ama rajzolatokból, melyeket az öreg gróf tanulásnak okáért
elébe terjesztett. A tehenek után a pásztor érkezett. Az embernek
tekintete rettentőbb volt neki az állatokénál. Szaladni kezdett. Állj
meg te! kiáltja vala utána a pásztor. Ő pedig még gyorsabban futott.
Szerencsére föltalálta a tövissövényt, átütött rajta és a tövisek újra
megszaggatták arczát és kezeit. A napnak nyugtával leért a völgybe és
egyenesen Istóknak karjai közé vetette magát, hangos szóval mondván: Áh!
mit nem láttam én, Istók! mit nem láttam én mindent!

Istók azalatt kimondhatatlanul kínlódott. Sokáig kereste a gyermeket és
fel nem találhatta; míg végre véletlenül felemelvén szemeit, a hegynek
tetején megsajdította. Eleget kiáltott neki, a mint csak kiálthatott; de
sokkal távolabb volt tőle, hogysem csak szavával is elérhette volna. Áh!
mit mond majd az öreg úr, ha itt nem találja? Így sóhajtozott magában
minduntalan az öreg ember. Végre még a hegyre is fel akart mászni, hogy
a szökevényt haza vezesse; de alig ment egynehány lépést felfelé,
azonnal átlátta, hogy ezerszer kitöri a nyakát, mielőtt a bérczre
feljut. Mily nagynak kellett tehát örömének lenni, mikor a kis grófot
ismét melléhez szoríthatta, vizsgasága miatt ápolgató fenyegetésekkel
megdorgálhatta s kiváltkép, hogy neki elég korán megparancsolhatta, hogy
atyjának e veszedelmes igyekezetről egy szót se szóljon.

– De miért ne szóljak? – kérdezé a kis gróf álmélkodással.

– Azt én legjobban tudom, – mondá viszontag Istók.

Atyjának megérkezése után fél óráig hallgatott az ifjú gróf, de tovább
lehetetlen volt magát tartóztatnia. Atyám, úgymond, én lovakat láttam.

– Hol? – kérdezé az öreg Kaczajfalvi álmélkodással, a mint az ifjúnak
tüzes szemeit észrevette.

– Istók nem akarja, hogy ezt neked megmondjam.

Erre a gondos atya egynehány kérdéssel kivette fiából az egész titkot,
azután pedig gondolatokba merült. Az emberek után való esdeklés
természetes volna benne, mondá magában, megrázván fejét és a port az
asztalról letörülvén. Fiának igyekezetére tehát sem jót, sem rosszat nem
mondott. Másnap estefelé két eleven vérű és szép ló legelt a völgyben a
kert ajtaja előtt. Az ifjú gróf összecsapta álmélkodásában kezeit, a
mint a lovakat meglátta s örömében felkiáltván: lovak, lovak! úgymond,
karjánál fogva oda rángatta az atyját. Ennek parancsolatjára megfogták
az őrök a lovakat s egyikére az öreg gróf ülvén, a másikra pedig az
ifjú, együtt lovagoltak egy darabig a völgynek síkabb részein. Ezen új
foglalatosság kiverte egy-két hónapra az ifjú grófnak fejéből a hegyeken
túl fekvő nagy völgyet. De azután meghülvén vére a lovagláshoz,
kiváncsisággal teljes tekintetei ismét csak a hegyeknek tetején
mulatoztak.




IV.

A természetesen nevelt ifjú kitör a nagy világba.

Az öreg gróf kezére támasztván fejét, gondolkodni kezdett, mi móddal
lehetne fiát legkönnyebben arra bírni, hogy a völgyben önként
megmaradjon? Tusakodásának egész foganatja csak az volt, hogy
elkerülhetetlenül szükségesnek ismerte, hogy fiának erre teljes
szabadságot engedjen. Az öreg Istók gondolatokban látván ülni a grófot,
megkérdezte mély elmélkedésének okát, melyet előle a gondos atya el nem
titkolt. Most őtet, így szólott azután hozzá Istók, csak a vizsgaság
készteti ezekre: de mikép lesz majd akkor a dolog, ha más egyéb is
elkezdi késztetni?

És ez mi volna? kérdezé a gróf.

Az ifjú már most tizenöt esztendős, mondá viszonlag Istók, és így, azt
tartom, a vére is lassankint felhevül. Ő most engemet, ha magamat
kaphat, különféle dolgokról felette buzgón kérdezget.

És te mit felelsz neki?

Ugyanaz a bökkenője, hogy nem tudok neki mit felelni. Az ember csak nem
arra való, hogy magányosságban éljen.

Az igaz! mondá a gróf, megdörzsölvén homlokát. Behivatta azután az ifjút
s azt beszélte neki, hogy vannak a világon ama sok jó emberek között,
kik az övékhez hasonló völgyekben laknak, olyanok, kik noha egyébiránt
okosan beszélnek, oly esztelenek mégis, hogy maguk sem tudják, mit
akarnak? s kikről azt lehet mondani, hogy szíveik eszükkel,
cselekedeteik itéletükkel szüntelen ellenkeznek. Némelyek közülök
megfodrosítják hajukat és liszttel behintik; némelyek egészen elvágják,
csak tarajt hagyván belőle fejük tetején. Némelyek szakállaikat egészen
leberetválják; mások pedig zsineget hagynak belőle füleiktől fogva
állaikig, vagy szájuk körül szőrkoszorút. Vannak, kik magas kőházakban
lakván, egész életükben semmit sem tesznek egyebet, hanem csak élnek.
Mások éjjel-nappal csak azon vannak, hogy másoknak keresményeit álnokság
által vagy erőszakosan magukévá tehessék. Az ifjú gróf majd meghalt
nevettében, hogy az emberek oly esztelenek lehetnek, a minőknek őket az
atyja rajzolta.

Ebből a magányosságból ki fogsz menni, fiam! így fejezte be beszédét az
öreg Kaczajfalvi, de most még nem. Szívednek előbb erőre kell jutni,
hogy az álnok tekintet el ne csábíthassa; eszednek jól meg kell érni,
hogy az emberek bolondságainak és gonoszságainak ellenállhasson. Az ifjú
gróf azt gondolta magában, hogy arra valóban kevés ész kell, hogy az
ember a bolondot bolondnak ismerje, s mikor e beszélgetés után az atyja
őt melléhez szorította és megcsókolta, ő viszont az atyját arra kérte,
hogy próba gyanánt vezesse el most legalább egyszer az emberek közé. Ezt
az atyja megigérte és az ifjú éjjel-nappal mind csak az emberekről és
bolondságaikról álmodozott.

Az öreg gróf valóban eltökélte volt magában, hogy fiát a világgal
lassankint és oly vigyázva, a mint az ifjúnak természetes érzeményei
megkívánják, megismerkedteti és hogy végtére az emberek közé egészen
kivezeti. Ámde hogy erre a szükséges készületeket megtehesse, kénytelen
volt a völgytől egynéhány napra búcsút venni. Alig ment el a faluba,
hogy Istók az ifjú grófot szemmel tartván, úgy követte mindenfelé,
mintha árnyéka lett volna. Látván az ifjú, hogy minden lépését
nyughatatlan tekintettel vizsgálja, észrevette, hogy az öreg ember attól
fél, nehogy ismét oly igyekezetre vetemedjen, a minő a minapi volt. Ezt
tehát fel is tette magában, s mivel Istóktól semmikép meg nem
szabadulhatott, a völgynek egyik szélétől a másikához oly sebesen
kezdett idestova szaladozni, hogy a szegény szolga kénytelen volt az
ifjút szabad kényére hagyni. Az öreg gróf nyilván meghagyta neki, hogy
meg ne éreztesse vele, hogy valamiben gátolni akarja.

Szabadságban látván magát az ifjú gróf, gomolyogva rohantak gondolatai
amaz édes igyekezetre, hogy a hegy tetejére ismét felrepüljön.
Felmászván a bokrok között, megint feljutott a magasra, de a völgynek
másik részén. Mosolyogva nézte ő Istókot, hogy a völgyből mindcsak az
átellenben lévő hegyre tekintgetett, hasztalan keresvén szemeivel az
ifjú szökevényt ama bérczeken, melyekre a minap feltörekedett volt.
Átütvén végtére a tövises sövényen, feljutott ugyan a hegy tetejére, de
semmit sem láthatott, mivel az egész környék felette sűrű erdőből
állott. A hegy tetején idestova járt egy darabig, de nyílást sehol sem
találhatott. Szemeit a sűrű erdő mindenütt meggátolván, hogy az
ismeretlen völgybe le ne láthassanak, leosont egy keveset félénk
lépésekkel a völgy felé s visszatekintgetett időnként a hegyre, hogy
útját ismét meglelhesse.

Egynéhány legelő nyájon kívül semmi egyébre nem akadt. Az erdő széléhez
jutván, egyszerre egy kies térséget látott maga előtt elterülni, mely
falvakkal teli volt. A térség elején közel a hegyhez, melyről lejött,
Rósafi Pál viczispán úrnak a faluja és gyönyörű kastélya tűnt szemébe.
Lassú lépésekkel közelített ő ehhez a kis bokrok között, melyek az erdő
szélén voltak. Egyszerre vizsga tekintettel megállott, mert maga előtt
egy széles és mély vizet látott, mely az erdő és a falu között folyt.
Mindjárt a vizen túl kezdődött virágos ágyakkal a kert, melyek között
imitt-amott kőképek állottak. Szeme legelőször is a kertnek jobbik
részén repült keresztül, mivel közel a kastélyhoz embereket látott, kik
benne sétálgattak. Meredve függtek ezeken tekintetei. Örömest közelített
volna hozzájok, ha a nélkül, hogy észrevegyék, megtörténhetett volna. E
gondolattal tusakodván, megsajdított a kertnek széle körül egy bokros
helyet, melybe magát elrejthesse s fejével egyet hunyorítván, onnan
könnyen visszaszaladhatsz, úgymond magában. Erre mosolyogva nekiszalad a
folyónak s egy nagy szökéssel beleugrik. Mikor éppen a levegőben volt,
hasító kiáltás tünt fülébe. Kiütvén tehát fejét a habok alól, gondosan
átnézte a vidéket, melyből a szózat érkezett; de semmit sem látván, a mi
őt a visszatérésre birhatta volna, átúszott a másik partra, felment
vigyázó lépésekkel a kertbe s felkereste tekintetével a bokros helyet,
melybe magát elrejthesse.

Bal felé indulván, egyszerre megijedt és szinte megmeredvén,
megállapodott; mert három lépésnyire egy emberi termet állott előtte,
mely hasonlóképen megijedt volt. Ruházatából asszonyi személynek
ismervén, félelme azonnal elenyészett. Az örülő vizsgaság volt, mely
szívét helyette elfogta. Meredt tekintettel vizsgálván termetét, meg nem
nyerhette magától, hogy örömében ne mosolyogjon, valahányszor szeme közé
nézett. Átjárta szemével már ábrázatát, már nyakát, már kezeit.
Öltözetéből nem tudott mit csinálni. Az öreg grófnak gúnyoló rajzolásai
jutottak eszébe. Fején a bandzsal kalap felette nagy és bokrétás volt,
dereka nagyon rövid, szoknyájának hátulsó része oly hosszú, hogy a
földet söpörte. Mosolyogva vizsgálgatván mindezeket egy darabig, egyet
hunyorított végtére fejével s azt mondta magában: az atyám igazat
mondott!

Ki vagy te vakmerő? kérdezé elvégre az asszonyi termet szelíd,
kellemetes és hízelkedő szózattal.

Erre az ifjúnak szeme felderült; de feleletével késett, mivel a
kellemetes szózatnak folytatását várta. Fájt neki, hogy elnémult. Én,
úgymond, Laczi vagyok.

A leányzó elnevette magát. Laczi? De tulajdonképen mi vagy?

Most meg a legény nevette el magát. Én, úgymond, legény vagyok.

A leányzó elhallgatott egy szempillantásig és a csöpögő ifjút
vizsgálgatni kezdte. Ruhája együgyű volt ugyan, de mégsem volt
parasztos, a mint messziről vélte; beszéde pedig még ennél is kevesebbet
hasonlított a parasztokéhoz. Szóejtése hibátlan és tiszta, szózata pedig
szép hangú volt.

De hát te vajjon ki vagy? kérdezé már most az ifjú.

A leányzó nem felelt, mivel nézésébe merült volt.

Ki vagy? mondom, kérdezé újra az ifjú s egy nagy lépéssel közelebb ment
hozzá.

A leány két lépésnyire hátra vonván magát, mit akarsz te itt? mit
keresel e kertben? mondá viszont egy kevés félénkséggel.

Amott azt akarom megnézni, felelé az ifjú s odamutatott barátságos
tekintettel a házra, a kőképekre és a sétáló emberekre.

A leányzó erre fejét egy keveset megrázván, honnan jöttél ide? úgymond.

Amonnan a völgyből! De mondd meg már egyszer, hogy hívnak? Már
harmadszor kérdezem.

Én Rósafi Pál viczispánnak a leánya vagyok, a kihez e falu tartozik.

Hát neved nincsen?

Engem Manczinak neveznek, mondá mosolyogva a kisasszony.

Manczi! jó Manczi! ne tedd magadat, kérlek, oly bolondnak, mondá az
ifjú, boszankodó tekintettel mutatván bokrétás kalapjára.

A szegény kisasszony nem tudta mit gondoljon s azon igyekezett, hogy a
kastélyhoz közelebb juthasson. Ha ezeket a dolgokat, úgymond, meg akarod
nézni, jer velem, megmutatom.

Szívesen, mondá az ifjú, s a mint a kisasszony mellett elment, oldalról
szüntelen ránézett és mosolygott. Hallod-e Manczi! így szólította meg
végtére, mondd meg te nekem, ha igazán asszonyi személy vagy-e?

Az vagyok.

Leány?

Az.

Hány esztendős vagy már?

Tizenhat, felelé Manczi remélő tekintettel.

Hát ez a tarka lepedő minek takarja be ezt a szép fehér ruhádat? s ezt
mondván, megfogta szélét ama képtelen nagy keszkenőnek, mely hátul majd
földig ért.

A kisasszony elpirult s féltében sietni kezdett.

Ne szaladj oly nagyon, Manczi! Hallod-e! mutasd meg nekem egyszer a
lábadat.

Boldog Isten! sóhajtá csendesen Manczi, garádicsonként növekedvén
félelme. Laczi pedig megkapta ruháját és egy keveset félre vonta, hogy
lábát megláthassa. A mint az atyám mondja! Hegyes papucs, bocskorszíjjal
felkötve. Kár, hogy te is viseled.

Manczi úgy sietett, hogy majd lélekzetéből is kifogyott.

De minek szaladsz oly nagyon, lyánka! Menjünk lassabban; s ezt mondván,
megfogta kezét és tartóztatta. Manczi elkiáltotta magát. Mi bajod, hogy
úgy kiáltasz? kérdezé az ifjú, s megrezzenvén, eleresztette a kezét. A
leány oly sebesen szaladt, mint a megijedt őzecske; ő pedig utána
sietvén, szüntelen arra kérte, hogy ne szaladjon. Manczi végtére
háromszor pihegvén ezen igéket: Hála Istennek! beomlott egy rundélába, a
hol felette sok urak és asszonyságok ültek.

Most már a sor az ifjún volt, hogy megijedjen. Átrepülvén tekintetével
környöskörül az egész társaságon, a kerek épületnek küszöbén megállott.
Manczi orczájából és ama tekinteteiből, melyeket az ifjú grófra vetett,
kiki láthatta, hogy ettől ijedt meg. Kérdezték, ugyan mi baja? de
lélekzete nem volt még annyi, hogy felelhetett volna. Csak az ujjával
mutatott az ifjúra, ki szemeit azonban egy pár gyermekre függesztette,
kik a rundéla közepén játszottak. Nagyon barátságosan mosolygott reájuk.
Ezek gyermekek? kérdezé végtére, ujjával reájok mutatván. Vizsga
tekintettel néztek reá mindnyájan. Majd azután szemeit meg-meg Manczira
vetette, ki egy ifjú embernek karjára akaszkodott volt s minekutána
rámosolygott volna, ismét a gyermekekre nézett.

Most már Manczi képes lett elbeszélni, a mi vele történt. Ez a legény,
úgymond, a víznek túlsó partján állván, különösen mosolygott magában s
egyszerre a vízbe ugrott. Én magamat elkiáltottam. Azután megállott
előttem s különféle bolondságokról kérdezősködött. Azt tartom, hogy – –
Itt ujjaival saját homlokára mutatván, értésére adta a társaságnak, hogy
az ifjút esztelennek tartja. Kiki közülök Laczira fordította szemeit, az
asszonyságok pedig elvonódtak félénken egész a rundélának túlsó
ajtajáig.

Hallod-e, ki vagy te? kérdezé egy ifjú legény, egypár lépéssel közelebb
menvén Laczihoz. Ez pedig rávetvén szemeit, átvizsgálta nyírt fejét és
aranyzsinóros ruháját és nem felelt.

Kicsoda vagy te? Öcsém! kérdezé tőle Rósafi Pál a viczispán.

Én Laczi vagyok, mondá az ifjú viszont és szemeit egyszersmind Manczira
fordította.

S hát itt mit keresel?

Nézni jöttem. – Ezek gyermekek? kérdezé újra s leült a földre a
fiúgyermek elejébe, ki reá hasonlóképen figyelmes lett. Alighogy ezt
mosolyogva ápolni kezdette, odajött hozzá a kis leányka is, kit ölébe
vett. Már az egyikre nézvén, már a másikra, könnybe borultak szemei
örömében.

Szereted a gyermekeket? kérdezé egy ifjú úr, gúnyoló tekintettel
közelítvén hozzá.

Okosabbak náladnál, mondá viszont Laczi, reátekintvén a földről.

És te ezt honnan tudod?

Nézd csak meg a ruhádat s ezeknek a ruháit; nyírt fejedet s ezeknek a
haját. A gyermekeknek el nem volt vágva a hajok.

Kár ezért az ifjú emberért, suttogta egymásnak egynéhány asszonyság.
Termete nem rút.

Megsajdítván ismét Manczit, felkelt és hozzá ment. A kisasszony
hátralépett előle. Manczi! mi rosszat cselekedtem én neked? kérdezé tőle
érzékeny szózattal. Úgy szeretlek, hidd el, mint az édes atyámat.

Erre a társaságnak tekintetei felderültek. Némelyek még nevetésre is
fakadtak. Kit szeretsz még mást közülünk? kérdezé tőle egy valaki.

Szelíd mosolygással a gyermekekre mutatván, ezeket! úgymond. Szeretném,
ha az enyémek volnának és ha Manczi volna az anyjuk.

Manczi elpirult és az egész társaság kaczagásra fakadt.

Manczi tehát neked tetszik?

Manczi nekem tetszik. Csak azt nem szeretem benne, hogy kopasz. Levette
tudniillik a kisasszony a fejéről a kalapot, mihelyt a rundélába beért.
Mondd meg nekem, kedves Manczim! így folytatta beszédét az ifjú, miért
nem hagytad lefüggni szép vállaidra hajfürteidet, mint én? És ebben a
hosszú farkú ruhában hogy tudsz járni?

Manczi elpirult és hallgatott.

Most már az ifjún kiki csodálkozni kezdett. Vajjon ki lehet? kérdezé
kiki a mellette állótól.

Ehetnél-e? Laczi! mondá neki az egyik ifjú legény és megkinálta egy
tányér piskótával.

Szomjan is vagyok, felelé Laczi, és így jobb, ha gyümölcsöt eszem, mint
kenyeret.

Gyümölcsünk nincsen.

Hisz amott tele vannak vele a fák. Ezt mondván, madár gyanánt felrepült
egy fára s legkarcsúbb ágairól körtét szedett. Megtömvén velök zsebeit,
oly sebesen mászott le róla, mint reá fel, s a legszebb körtékkel
megkinálta Manczit; azután mindenik gyermeknek adott egyet s a többit
magának tartotta, Manczi mosolyogva vette el tőle az ajándékot és
elpirult.




V.

Gróf Kaczajfalvi László a nagyvilágnak társaságában.

Alig ette meg az ifjú gróf az első körtét, hogy a kisasszonyt igéretére
megemlékeztetvén, Manczi! úgymond, te nekem meg akartad mutatni amott
azt a magas kőkunyhót. Jöjj tehát velem! Hidd el, nem bántalak; mert én
jó vagyok. Ezt mondván, kezével megkínálta.

Manczi az atyjára nézett; ez pedig nevetve intett neki, hogy tegye meg,
a mit tőle az ifjú kíván. A kisasszony tehát kezet adván neki, kivezette
a kertből. Utánuk ment az egész társaság.

Óh! kedves nagyságos uraim! mondja vala hangos szózattal a kert ajtaján
egy koldus.

Mi bajod? kérdezé Laczink, szemeit a koldusra meresztvén.

Hat gyermekemmel nincs mit ennem, kezdé panaszolni a szegény.

Micsoda? mondá viszontag az ifjú gróf nagy ámúlással. Hát teneked nincs
házad, kerted, szántófölded, melyből élhess?

Semmim sincs, kedves úrfim! Az utolsó szót csak nagy nehezen és azért
adta feleletéhez, mivel látta, hogy kisasszonyt vezet.

Manczinak kezét eleresztvén Laczink, nincs házad, úgymond, nincs
kenyered és szegény öreg ember létedre hat gyermeked van?

Némelyek a vendégek közül az öreg embernek azonban alamizsnát adtak.

Hallod-e, öreg! mondá neki végtére az ifjú rebegő és érzékeny szózattal,
eredj hamar és hozd ide gyermekeidet. Siess és térj vissza mennél
hamarább. Az atyám völgyébe vezetlek velük együtt; ott ellakhattok a mi
gunyhóinkban mindaddig, míg a tiéteket felépítjük. Van nekünk kenyerünk,
gyümölcsünk, tejünk és borunk; eleget ehetsz és ihatsz gyermekeiddel
együtt. Ezt mondván, megcsókolta az öreg koldusnak a kezét s
könyörületes mosolygással nézett még egyszer reá. Hajad már ősz, mint
Istóknak, a mi jó Istókunknak és mégis éhezned kell! Ezt én meg nem
foghatom. De miért nem panaszoltad előbb valakinek szükségedet?

Óh Istenem! hányszor panaszoltam én azt? De a szívek, kedves úrfim, az
emberi szívek nagyon kemények.

Hazudsz, öreg! kiáltá erre hevesen és meredt tekintettel az ifjú. Úgy-e
Manczi, hogy hazudik? Ezt mondván, Manczira tekintett és szemeit
könnyezni látván, minden bizonynyal hazudik, úgymond, mert Manczi sír.
De ezt az öreget, édes Manczim! és gyermekeit, akármit csinálsz, neked
nem hagyhatom. Tekörülötted sok is az ember; mi pedig völgyünkben csak
hárman vagyunk.

Hát a gyermekekkel mit csinálsz majd az atyád völgyében? kérdezé
Laczinktól egyik a vendégek közül, ki az egész jelenést érzéketlen
mosolygással nézte.

Megismerkedtetem őket a palántákkal és az állatokkal. Megtanítom őket a
földmérésre. Elbeszélem nekik, mikép támad az eső, a hó, a villámlás, a
mennydörgés? Nem únják ők el magukat azt fogadom. Megtanítom őket még
sípolni is.

Az egész társaság elbámult s egymásra nézett. Fúvod te a sípot? és
kottákból? kérdezték egyszerre egynehányan. Azalatt, hogy egy travért
hoztak, az öreg koldushoz fordulván Laczink, eredj, úgymond, jó öreg és
hozd el azonban gyermekeidet. Majd azután alsó ajakára fektetvén a
sípot, egynehány természetes járásokat fújt; végre pedig kottákból ezen
az eszközön oly gyönyörűen, oly kellemesen és oly érzékenyen játszott,
hogy nem győztek elegendőképen sem reá nézni, sem rajta csodálkozni.

Manczi erre kihozta a hárfáját s a mint rajta egynéhány akkordokat
kezdett játszani, az ifjú grófnak keze a síppal együtt lassankint
lelankadt. Énekelni kezdvén a hárfához a kisasszony, égő tekintettel
vizsgálta Laczink s egy székre melléje lebocsátkozott. Lehetetlen volt
az áriának végét kivárnia. Egyszerre megölelte, a hárfával együtt
magához szorította s érzékeny tűzzel felkiáltott: Manczim, édes Manczim!
A kisasszony elsikoltván magát, felugrott és édes anyjának karjai közé
szaladt. Laczi utána indúlt; de egy ifjú legény, a házi gazdának
messziről való atyafia, mellénél megkapta, e szókat dörögvén szeme közé:
állj meg! egy tapodtad se próbálj tovább menni! Az ifjú gróf
rámeresztvén szemeit, beteg vagy-e, úgymond, vagy más valami bajod van?
s ezt mondván, felette könnyen elvette melléről a kezét és félre lökte.
Erre a heves legény a grófot öklével mellbe taszította s azonnal ismét
neki szögezte öklét, hogy másodszor megtaszítsa. A grófnak vére arczába
emelkedett. Mit cselekedtem én neked, úgymond, te gonosz ember, hogy
engemet öklözöl? Ezt mondván, a második taszítást felfogta és a legényt
oly sebesen lekanyarította maga mellé a földre, hogy esni is alig
látták. Közelebb menvén azután Manczihoz, kedves Manczim! úgymond, te
némelykor előlem elszaladsz. Nem szeretsz talán úgy engemet, mint én
tégedet?

Most már a társaság át kezdte látni, hogy az ifjú grófnak helyén van az
esze és csak azt nem tudta megfogni, mikép jutott légyen ily
különösségekhez? A sok kérdések után kivették végtére belőle, hogy ő
gróf Kaczajfalvi Jánosnak a fia, ki tizennégy esztendő előtt a világot
három esztendős fiacskájával elhagyván, a magányosságba vonult. Majd
azután új kérdések által elég hihetőképen kitanulták azt is, hogy fiának
az öreg gróf különös nevelést adott. Ezek meglévén, arra akarták venni,
hogy a Viczispán házánál háljon, mivel a nap már alkonyodni kezdett; de
erre mindaddig rá nem állott, míg meg nem igérték neki, hogy Istóknak
hírt adnak, kinek miatta való aggódásait átlátta. Manczi végtére egy pár
jó szóval és egy pár szives tekintettel rábírta, hogy édes atyjának, a
Viczispánnak kérését teljesítse.

Könnyen meggondolhatjuk magunkban, hogy este elég okot talált még
Laczink arra, hogy az embereknek bolondságain nevessen és hogy elég okot
adott viszontag arra is, hogy őtet a társaság megnevesse. Az asztalnál
Manczi mellett ülvén, nem győzött elegendőképen az ételeknek sokaságán
csodálkozni, melyeket az asztalra tettek s melyeknek legnagyobb részét
ehetetlennek találta. Felkelvén tehát, hozott magának egy asztalkáról
gyümölcsöt, melyhez kenyeret evett és egy kevés borral vegyitett vizet
ivott. Alig ült az asztalnál fél óráig, hogy sok nevetése után felugrott
s egyiket a szolgák közül megszólítván, én már jól laktam, úgymond; most
ülj le te és egyél. Az inas majd elkaczczantotta magát; a gróf pedig
erővel oda tolta, a hol üres helyet hagyott és minden bizonnyal rá is
kényszerítette volna a leülésre, ha mindnyájan egyenlő szózattal nem
bizonyították volna, hogy az inas már evett. Megkerülgette azután az
asztalt s mosolygással nézte a pompát, mely rajta ragyogott.

A viczispánnak kérdésére, mikép tetszenek neki mindezek? Ti, úgymond,
valóban unalmas emberek vagytok és ha Manczi nem volna, már én régen az
én öreg Istókomhoz visszatértem volna. Édes Manczim! így szólt ismét a
kisasszonyhoz, megczirógatván arczát: mikép lehetsz te oly balgatag,
mint ezek az emberek? Ha én neked volnék, tudod-e, mit csinálnék?

Nos, mit csinálnál tehát? kérdezék egyszerre többen, míg Manczi csak
lopva nézegetett reá.

Felkelnék, oda vetném a fejemről ezeket a czifraságokat, testemről ezt a
csodálatos öltözetet, kezemet oda nyújtanám Laczinak s elmennék vele az
ő atyjához, az ő szerencsés völgyébe.

– És hát ott azután mit csináljon? – kérdezé egy faunus ábrázatú, vastag
és vén legény, Potrohosi Péter, Manczi anyjának a bátya.

Mit csináljon? felelé a gróf; okosabb dolgokat, mint te egész életedben
csináltál. Halljad csak Manczi! mily boldog volna nekünk ott életünk.
Reggel, minekutánna én a forrásnál megfürdenék, felköltenélek egy szép
áriával a sípomon, hogy te is megfürödj. Azután együtt mennénk a kertbe.
Te nekem virágokat öntözni segítenél; én pedig az egész völgyből
összeszedném számodra a legszebb gyümölcsöt. Egész nap muzsikálnánk,
dolgoznánk és énekelnénk. Este legszebb darabjaimat fújnám a sípon, míg
el nem aludnál.

Nagy kaczagásra fakadt az egész társaság, Manczi pedig elpirulván,
lesütötte szemeit és magában nagyon bosszankodott, hogy a mit Laczi
mond, azt a társaság mind nevetségesnek találja.

Még az asztalnál feltették volt magokban némelyek, hogy Laczit oly
ruhába öltöztetik, melyet a nagyvilágnak szokása szépnek tett. De
bármennyit fáradoztak is, rá nem bírhatták mindaddig, míg Manczi egy
esedező tekintetet nem vetett reá. Elvezették tehát egy mellékszobába s
felöltöztették egy huszárhadnagynak katona ruhájába. Visszaérkezvén vele
a társaságba, a dámák részint barátságos főhunyorítással, részint
pislogó tekintettel, részint kellő mosolygással fogadták.

Manczi felette nagyon elpirúlt s mikor első tekintetét rá vetette, égni
érezte arczát. Nemes egyenességgel állott előtte a karcsú, magas és
izmos ifjú. Hosszú barna hajának fodrai szép rendetlenséggel folytak le
vállaira. Egyik kezével a kardot tartván, jobbját oda nyújtotta
Manczinak, kire nagy és tüzes szemei barna szemöldökeik alól szeliden
mosolyogtak. Lehetetlen volt, hogy a legényre sokáig nézzen. Szemérmes
szemeit a földre sütötte. Manczim! édes Manczim! Ezen igékkel közelített
hozzá, feléje nyujtván kezét. Oda nyujtotta kezét Manczi is, a nélkül,
hogy tudta volna, mit cselekszik? Azonban másik karjával átfogta
Manczinak a derekát s magához vonván, arcza elébe hajtotta le arczát,
hogy közelről nézhessen szeme közé. Manczi még vissza sem vonhatta
arczát az övétől, a mint Potrohosi, ki a tréfát nagyon szerette és
sógoránál magának, mivel Manczit örökösének választotta, mindent
megengedett, nagy kaczagással felkiáltott: brávo lányka! Engem úgy
segéljen, mindnyájunk láttára megcsókolja a legényt! Ettől az ifjú
vitéztől vegyetek magatoknak példát, legények! Ez ért ám igazán az
ostromhoz.

Manczinak szemei könnybe borulván: Urambátyám engemet ok nélkül kínoz,
mondá Potrohosinak, a ki szinte tele torokkal nevetett.

– Kicsoda? – kérdezé Laczi; ez a dagadt ember kínoz tégedet? Egy pár
könnyecskét látván Manczi arczán legörgeni, még sírsz is miatta? úgymond
s Potrohosit megfogván hirtelen kezénél, egész az ajtóig forgatta maga
előtt s végtére széles hátának szögezvén mind a két kezét,
megfoghatatlan gyorsasággal tolta ki az ajtón a szobából, azután pedig a
kapun a mezőre és kizárta. Nyerítő kaczagás kisérte ki Potrohosit s
egészen elnyomta szitkait, melyeket fél nevetve és fél bosszankodva
pökdösött az ifjúra. Így múlt az este kaczagás és szüntelen nyájaskodás
között. Csak Manczi lett mindenik szempillantással komorabb és
csendesebb. Valahányszor Laczit kinevették, mindannyiszor ő elpirult és
a nevetés tárgyára lopva tekintgetett. Bármily gorombául kínozta is
bátyja, kinek végtére Laczink a visszajövetelt megengedte, csak rajta
kapatta magát mégis vagy tízszer ezen este az ifjúnak gondatlan és
egyszersmind bámuló vizsgálásain.

Laczinak olyan ágyat vetettek, a minőt maga kivánt s mely hasonló volt
ahhoz, melyhez völgyében szokott. Lefeküdvén, két egész óráig nem
hagyták aludni képzésének ingerrel teljes rajzolatjai: elszenderedvén
pedig, gyönyörű álomképek lebegtek körülötte. Valamint virrasztásában,
úgy álmaiban is, Manczi volt a fő kép. A hajnalnak első sugara nyitva
találta már szemeit s egész életében ma történt legelőször, hogy ébren
lévén, az ágyban maradt. Könyökére támasztván fejét, átvizsgálta a múlt
napnak történeteit, s majd nevetett, majd elkomorodott, majd könnybe
borúltak szemei, a mint képzése ennek vagy amannak a tárgynak
megújításába merült. Áh! sóhajtott fel végtére fennszóval: ma már
Manczit el kell hagynom! Erre Potrohosi felébredt, ki magának kikérte
volt, hogy Laczinkkal egy szobában hálhasson. A tréfás vén legény közt
és a mi természetes ifjú grófunk között csakhamar fontos beszélgetés
támadt, melyben Laczink minden tartóztatás nélkül megvallotta, hogy
Manczit jobban szereti, mint kedves Istókját, sőt még mint saját atyját
is. Természetes kifejezései amaz indulatoknak, melyeket Laczi magában
érzett, Potrohosit jó kedvre ingerelték. Máris gondolkodni kezdett ő ama
lepcsességekről, melyeket vele űzni fog és ama szégyenítésekről,
melyekkel Manczit kínozni fogja, kit csúfságból szent Viczlipuczlinak
nevezett, mivel kétes értelmű beszédjeire teli torokkal nevetni nem
akart. Azt várta ő még este Laczinktól, hogy nem könnyen hagyja majd
magát Manczitól elválasztani; a mi neki sok alacsony tréfára adott volna
alkalmat. De meg kellett volna neki azt gondolni, hogy a természetes
ember nem szemtelen. Mert ha a természet az oktalan állatoknak
tökéletesebb épületü nemeit a szemérmetességgel felékesítette, a mint a
nőstény majomban és az elefántnak mind a két nemében tapasztaljuk, mikép
volna lehetséges azt magunkkal elhitetni, hogy e szép erkölcsöt az
embertől megtagadta? Csak a romlott nevelésü városi ember fosztja meg
magát e kellemes adománytól, ki még gyermekségében a sok rossz példa
által természetlenségekre ragadtatik.

[Illustration: Potrohosit megfoghatatlan gyorsasággal tolta ki az ajtón
a szobából.]




VI.

A két szerelmes a kertben, Potrohosi pedig a lesben.

Potrohosi ezeket meg nem fontolván, arra akarta Laczinkat bírni, hogy
menjen be Manczihoz, mielőtt felkel. Bezzeg Laczi, úgymond, nem volna ám
bolondság, Manczit felverni s ezt mondván, öltözködni kezdett.

Manczit felverni? felelé az ifjú. Van-e neked eszed, te eleven bálvány?
Hisz azonkívül, hogy ez nem illik, Manczi is felijedne és reám méltán
megharagudna.

Ne légy oly balgatag, kérlek! mondá viszontag Potrohosi. Ha én veled
vagyok, az illendőséget meg nem sérted. A mi pedig a felijedést illeti,
nem szükséges, hogy nála lármát üss. Költsd fel csendesen és hívd el
magaddal a kertbe.

Potrohosinak az volt egyedül a szándéka, hogy ezen ártatlan költésből
okot vehessen húgának kínzására. Laczink tehát hamar felöltözött és
Potrohosi után csendesen Manczi ajtajához lappangott, mely be volt
zárva. A vén legény, nem akarván igyekezetével felhagyni, különféle
kulcsokat hordott össze, melyek közül az egyik a kisasszony szobáját
végre megnyitotta. Csendesen vitte ő ezt végbe s Laczinkat betolván, az
ajtót utána ismét bezárta. Az ifjú a lebocsátott kárpitok miatt
homályosnak lelvén a szobát, azt pedig, hogy Potrohosi be nem ment vele,
illetlen csalárdságnak nézvén, az ajtótól szólítgatta Manczit
egynehányszor, hogy felkelvén jőjjön vele és vastag bátyjával a kertbe.
Szavát mindenik felszólításnál feljebb és feljebb emelvén, Manczitól
pedig semmi feleletet nem vehetvén, végtére fennszóval szólította meg, a
min Potrohosi az ajtón kívül nem győzött eleget nevetni. Ennek
biztatására elment azután az ágyhoz és Manczinak hűlt helyét találta.
Sok édes álmodozásai után, melyeknek fő tárgya az ifjú Kaczajfalvi volt,
korán felébredvén, oly teli volt szíve, hogy a szűk szobában nem
maradhatott. Felkelt tehát s éjjeli köntösére egy könnyű palástot
vetvén, kiment az illatozó kertnek szabad levegőjébe és ott egy
galyfödél alatt a hantszófára dőlt.

Hallván Potrohosi, hogy Manczi a szobából már kirepült, kieresztette a
grófot, ki megvetéssel tekintvén reá, te, úgymond, nekem rossz embernek
látszol lenni. Ha Manczimnak bátyja nem volnál, én többé, azt tudd meg,
rád sem néznék. Nekem megigérni, hogy velem bejösz és kint maradni, sőt
még az ajtót is rám zárni!

Legyen eszed, mondá viszontag Potrohosi. Mihelyt Manczi szavát hallottam
volna, bementem volna hozzátok én is. Ő már minden bizonynyal a kertben
van a munkásoknál. Jőjj velem, keressük fel!

A kertben nekem nem kellesz. A munkások, a kik ott Manczival vannak,
náladnál jobb emberek. Eredj, feküdj le és hortyogj! a kertben nekem nem
kellesz. Ezt mondván, leszaladt a kertbe; Potrohosi pedig utánna
lappangott s hugának kedves galyfödelét ismervén, közelebb úton a
hantszófa mögé vette magát a sűrű galyak közé, melyek miatt őtet sem
huga, sem Laczink észre nem vehette. Manczi könyökére támasztván fejét,
a madarak csevegésénél a hűsben szintén elszenderedett. Laczi lábhegyen
közelített hozzá. A legszebb és leggyönyörűbb paradicsomnak látása el
nem ragadhatta volna úgy szemeit, mint az alvó Manczinak tekintete.
Megállott, mintha a földhöz lett volna bűbájolva s mosolygó arczával
vizsgálta kellemetességeit. Alig mert lélekzetet venni. Az egész legény
csupa szem volt. Kezei lecsüggödtek, szemei a szerelemtől szinte
csillogtak, arczái úgy megpirultak, hogy egy pár nyílt rózsának
gondoltad volna lenni, tagjain pedig egy gyenge remegés futott
keresztül. Így állott ő egy darabig lelketlen kép gyanánt, mely az
emberre meredt szemmel néz. Az élet végtére vissza kezdett szívébe
térni. Egynéhány ismeretlen indulatok zűrzavar gyanánt gomolyogtak fel
mellének mélyéből. Leereszkedett Manczi előtt egyik térdére, s
megcsókolta kinyujtott lábára lecsüggő kezét, ily szókra fakadván: édes
szép Manczim! A kisasszony felijedvén, rá meresztette szemeit. Jó
reggelt, Manczim! mondá Laczi s odanyujtotta kezét örvendetes és
érzékeny tekintettel. Manczi el akarta magát kiáltani, de az álmosság,
mely megkábította és az ijedtség, hogy maga előtt ily véletlen vendéget
látott, elfojtották mellében a szózatot. Ajkai megnyíltak ugyan, de
hangot nem adhattak.

Mily szép vagy, édes Manczim! kezdette ismét Laczink s mily nagyon
szeretlek! E szókkal egy pár könnyecske forrott ki szép szeméből s
legördült mosolygó ajkára. Szívéhez vonta azután csendesen Manczi kezét
s melléhez szorította.

Manczi visszavonván karját, mit akar itt a gróf? úgymond komor
tekintettel. Menjen dolgára! E két szót nyughatatlan keménységgel
ejtette ki.

Laczi ellenben felemelvén összetett kezeit s oly tekintetet vetvén reá,
mely szívébe hatott, édes Manczim! úgymond, ki nem mondhatom, miként
szeretlek. Engedd meg, hogy nálad maradjak. Hidd el, úgy szeretlek, mint
magad magadat. Oly szép vagy, Manczim! mint – – sokkal szebb, mint az
egész világnak legszebb virágjai!

De mit akarsz itt, kérlek?

Fel akartalak az ágyból verni, hogy jönnél le velem ide a kertbe. Te
engem megelőztél. Oh Manczi! alig alhattam miattad valamit. Egész
éjszaka láttalak, de úgy, szakasztott úgy, a mint most látlak. Óh
Manczi! az én mellem oly teli volt, hogy majd megszakadt. Sírnom
kellett. Jobb kezeden feküdtél álmomban és bal kezed – – itt bal kezét
megcsókolván, óh Manczi! úgymond, ha tudnád, miként szeretlek!

Ezen igék félénken jöttek ki szorúlt melléből és könnybe borúlt szemei
kérlelő szelídséggel függöttek Manczi szemein, kinek kezét majd
melléhez, majd ajkaihoz szorítgatta. A kisasszony semmikép végbe nem
tudta vinni, hogy a legényre megharagudjon. Eredj, jó Laczi! úgymond,
eredj! Menj amoda a munkásokhoz; én azonban felmegyek a szobámba és
felöltözködök.

Elmegyek veled én is.

Ezt meg nem engedhetem, mert az illendőséget megsértené.

De mond meg hát nékem előbb, hogy szeretsz-e te is viszontag engemet?

Erre sem felelhetek meg.

S miért nem?

Ha nemmel felelnék, gorombaság volna tőlem; ha pedig igennel, az
illendőséget sérteném meg.

Az illendőséget? De akkor csak nem sértenéd meg mégis, ha igazat
mondanál?

Még akkor is. Kelj fel térdeidről, jó Laczi! menj a munkásokhoz és légy
nyugodt szívvel. Ezt mondván, a mint Laczinknak karjait megfogta, hogy
térdeiről felsegítse, arcza amannak arczához oly közel esett, hogy a
hátul leselkedő bátyja csókra gondolta a legényhez lebocsátkozni. Brávó!
derekasan! kiáltotta ez a galyak közül, te kis boszorkányka! Régen
jövendöltem már én ezt a mi szent Viczlipuczlinkról. Ihol karjai között
a szép legény! Korán reggel úgy megcsókolgatja, mint hímjét a gerlicze!
Ha ide nem hozott volna az eset, tudj Isten!

Ah, hogy bánhat urambátyám velem ily igazságtalanúl? Én ártatlan vagyok!
ezt mondván, elfakadt sírva.

Ártatlan? brávó, szent Viczlipuczlim, brávó!

De mit sírsz te megint Manczi! mondá Laczi. E miatt a vastag ember
miatt? Azután Potrohosira tekintvén, ez, úgymond, nevet, Manczi pedig
sír. Mondjátok meg nekem, miért? Manczi, gyere te velem sétálni. Ez a
hízott ember, a ki tégedet minduntalan megríkat, maradjon itt.

Potrohosi erre oly hangosan kezdett kaczagni, hogy nemcsak a munkások,
hanem még azok is meghallhatták, a kik a kastélynak azon a részén
háltak, mely a kert felé volt.

Ah édes urambátyám! az egész házat felveri szavával az álomból. Gondolja
meg, mily veszedelembe ejti jó híremet és nevemet.

Az ifjú gróf Manczira tekintvén s fejét megrázván, azt akarod, úgymond,
hogy a kastélyban az embereket felköltse? Azt én mindjárt magam
megcselekszem.

Maradj! rikkantotta Potrohosi kaczagva. Mi a manó jut eszedbe, hogy te
az embereket álmukból felverd? Hallod-e Laczi? mond meg nekem igazán, ha
tégedet Manczi valóban megcsókolt-e?

Laczink tetőtől fogva talpig megvizsgálván Potrohosit: Neked, úgymond,
vastag ember, a mint látom, egy csöpp eszed sincs. Eredj dolgodra!
Manczi sír! Eredj, mondom, jó szerével. Manczi velem maga akar lenni.

Már az más! mondá Potrohosi; így hát csak el kell mennem; s betakarván
magát hálóruhájába, menni kezdett.

Az Istenért! vigye magával, urambátyám, óh! vigye el magával, kérem.

Alkudjunk, hugomasszony! felelé Potrohosi. Valld meg itt nekünk igazán,
hogy szereted. Akkor azután elviszem magammal.

Urambátyám! az egekre kérem, mit gondol?

Egyébiránt itt hagyom, és – –

Manczi látván, hogy bátyja menni akar, megkapta a kezét.

De mit parancsolgatsz te, gonosz ember! ennek a szép leánynak? kérdezé
komor tekintettel Laczink. Megmondja ő azt nekem nálad nélkül.

Annyival jobb, mondá Potrohosi, s kirántván Manczi markából kezét,
elsietett.

– Szeretem, édes urambátyám! szeretem; csak vigye el magával amazon az
úton.

Már most megelégszek veled, és ezen szempillantástól fogva nem vagy
szent Viczlipuczlim, hanem édes húgom. Eredj a szobádba és öltözködj. Te
pedig, Laczi, gyere velem amarra haza.

Laczink nem ment volna el vele, ha Manczi szépen nem kérte volna, ki
szobájába szaladván, az ágyra dőlt és mérgében sírt. Bementek szobájokba
a férfiak is, hol Laczink az ablakba ülvén, gondolatokba merült,
Potrohosi pedig felöltözvén, húgához ment. Hallod-e Manczi, én az egész
esetet eltitkolom és így legkisebb okod sincs sírni. De mondd meg nekem
minden tréfa nélkül, ha ez a természetes legény tégedet el akarna venni,
elmennél-e hozzá? Ne légy Viczlipuczli, hanem igazán felelj.

Édes urambátyám, az ifjú gróf az ő tökéletlen nevelése miatt mindenben
hátra van.

Nem igaz, hogy te őróla ebben a vélekedésben vagy! Minek pirultál el
tehát, mikor kérdeztelek? Hogy ti lányok az ily dolog körül úgy
kerengetek a felelettel mindig, mint a macska a forró kása körül!
Mindent láttam én, mindent hallottam, a mit a kertben mondottál és
cselekedtél. Felelj egyenesen, elmennél-e hozzá?

Manczi lesütötte szemét, és újjaival egy selyemszálacskát ki s be
sodorgatott. Ösmerte bátyját és tudta, hogy az ily dolgoknak
kinyomozásában nagyon járatos.

Öltözködj fel, Manczi! Meglássuk, mi lehet a dologból? Én nekem ez a
legény magamnak is sokkal jobban tetszik, mint azok az aranyzsinóros,
ezüstgombos, nagy kalapú, széles kardú, nyirott hajú széltömlők, a kik
egyebet nem tudnak, hanem tanúlt főhajtással fogat mutatni, mint a hamis
kutyák, s vigyorogva egy-két complementumot mondani, melyek puszta
levegőmozgásból állanak. Ezzel Potrohosi elment.

Manczi a dologról mélyebben kezdvén gondolkodni, megvallotta magának,
hogy Laczihoz, mikor az uniformisban látta, nem volt érzéketlen.
Szerelmének bizonyításait azonkívül oly igazaknak és szembetünőknek
találta, hogy méltán háladatlannak tartotta volna magát, ha azt
viszontag való szerelemmel meg nem jutalmazná. A tükörhöz ülvén, maga
sem tudta, mikép történt, hogy ma oly együgyűen öltözködött fel, a mint
csak lehetett. Ha bátyjának csúfolásától és önnön magának áruló
pirulásától nem tartott volna, semmit sem vett volna magára olyast, a
mit Laczink rajta megnevetett. A tükörbe tekintvén, elijedt magától, oly
piperétlen volt. Hajtaraját tehát felemelte még egy keveset, csak hogy a
módinak kedvezni tessen, és lement kávézni. Öltözködésével annyi időt
vesztett, hogy a früstöknél utolsó volt.




VII.

Laczink az atyjához visszatér.

Szinte édesdeden nevetett Laczink azon, hogy az emberek fekete vízbe
fehér tejet töltenek, és ezt a vegyületet früstökül iszszák, a mint
látván, hogy minden ember az ajtóra tekint, megfordúlt és Manczit
együgyű ruhájában bejönni megsajdította. Ah az én Manczim! úgymond fenn
szóval, az én kedves Manczim! Be szeretem, hogy itt vagy egyszer. Alig
győztelek már várni. És ah! mily szép, mily gyönyörű vagy ma! Tedd le,
kérlek ezt a kalapot! s ezt mondván, fejéről a bandzsal kalapot maga
levette. Úgy! No most nézzétek már meg ezt a gyönyörű leányt!

A földbe bújt volna szégyenletében a kisasszony, mikor a kaczagást
hallotta, melylyel a vendégek fogadták.

De ma reggel, folytatá szavait barátságos csevegéssel a mi természetes
Laczink, sokkal szebb, ezerszer szebb voltál a kertben a galyfödél
alatt. Ah! mikor ott oly szépen feküdtél – –

Manczi elhalaványodott, Potrohosi pedig mértékletlen hahotára fakadván:
Akármi legyek, úgymond, ha a természet ezerszer nem alkalmatlanabb a
titoktartásra, mint a hiúság!

Nosza erre a vendégek, és kivált az ifjú legények, körülvették azonnal
Manczit, ki azt sem tudta bosszúságában, hová üsse le szemeit? Laczink
megfogta kezét; de ő kiragadván magát haragosan, kiszaladt az ajtón.
Laczi utána repülvén, megfogta, s melléhez szorította ily kérdéssel:
haragszol talán, Manczim? Légy jó, édesem, és ne haragudj!

Azonban utánok érkeztek a szobából a vendégek is, Manczi pedig nagy
háborodással kiragadván magát karjából, s haragos tekintetet vetvén reá,
takarodj, úgymond, és ne jőjj nekem többé szemem elejébe. Ezt mondván,
felszaladt a garádicsokon szobájába.

Laczi meredt tekintettel nézett utána; azután pedig lassan megfordúlván,
a földre sütötte szemeit, összeránczolta vagy kétszer homlokát, megrázta
fejét, s jószívű keseredéssel azt mondotta: Szegény leányka! Az atyám
igazat mondott. Erre nagy elevenséggel feltekintett, mondván: ah, az
atyám! E szavak után pedig nyíl gyanánt repült ki a kastélyból a
kertnek, beugrott a vízbe, átúszott a túlsó partra, a legsűrűebb bokrok
és csipkék között felmászott a hegyre, s két óra múlva meglátta atyjának
kellemetes völgyét, melybe örvendetes kiáltások között sebesen
leszaladt. Istóknak örömkiáltásai hírül adták azonnal az öreg grófnak,
hogy az elveszett ifjú visszatért. Hamar kitörölvén szemeiből a
könyeket, elejébe sietett kedves fiának az érzékeny atya elég nyugodt
tekintettel. Laczi sebes és hangos örömkiáltással karjai közé vetvén
magát, ah, édes atyám! úgymond, Manczit láttam, az én szép Manczimat
láttam.

Az öreg gróf ellappangott vele egy galyfödél alá, a hol egy rövid
beszélgetés által, mely hidegvérűnek és indúlat nélkül valónak lenni
látszott, egyenes szivű fiából az egész esetet kivette. A természetes
nevelésnek plánumai egyszerre füstbe mentek. Majd azután az öreg gróf
mély gondolkodásba merülvén, átérezte, itt lenni már az idejét annak,
hogy fiát a nagy világba kivezesse. Átlátta azt is, hogy Rósafi Pálnak
Manczi kisasszonya mélyen behatott Laczi szívébe; mely vélekedésében
őtet az ifjú is minduntalan megerősítette. Egyenesen megvallotta ő, hogy
Manczit az egész világon legjobban szereti, és amaz ellenvetések,
melyeket neki az öreg gróf Manczinak öltözetéről, nyírt hajáról és
magaviseletéről tett, oly erőtlenek voltak előtte, hogy csak hideg
mosolygással hallgatta. Az öreg Kaczajfalvi tehát szükségesnek találta,
hogy fiával az emberi nemzetet és annak történeteit úgy ismertesse meg,
a mint magokban vannak. Elővette vele a históriának filozofiáját,
melyből ő a nemzeteknek különbféle religióit, kormányait és szokásait a
cultúrának nevekedésével együtt álmélkodva tanúlta. Anyanyelvén kívül a
németet, francziát, olaszt és angolt rész szerint beszélvén, rész
szerint értvén, többféle könyveket olvasott e nyelvekben az emberi
nemzetnek tetteiről, és így nem csak a száraz históriát, mely puszta
nevekből, esztendő számokból, s egymástól elszakasztott esetekből áll,
hanem a történeteknek okait, következéseit és belső összefüggését is
megtanulta. Már nevetett, már sírt, már szökdösött örömében, már meg
reszketett rémületében, a mint a különféle jelenéseket olvasta, melyek
között az országok a világ kezdetétől fogva habzottak.

Meghallván édes atyjától, hogy őtet a sors egy-két száz szegény embernek
urává tette, megduplázta serénységét a különféle tanulásokban, hogy
jobbágyait annyival könnyebben megboldogíthassa. Fáradság nélkül átlátta
ő tudniillik amaz arany igazságot, melyet édes atyja naponkint elejébe
terjesztett, hogy az olyan földes uraságok, melyek mindent másokra
bízván, idegen szemmel látnak, idegen füllel hallanak, idegen kézzel
írnak, idegen észszel okoskodnak, mind magoknak, mind jobbágyaiknak
iszonyú rövidségeket és helyrehozhatatlan károkat okoznak. Arra ugyan,
hogy oly ruhába öltözködjön, a minőt a hozzá hasonló ifjak viselnek,
nagy nehezen ráállott az ifjú gróf, de haját lenyírni teljességgel nem
engedte.

Az öreg Istók véghetetlenül örült, mikor e változásokat látta, s az nap,
hogy a gróf a völgyet fiával együtt legelőször elhagyta, térden állva
köszönte az Istennek, hogy a természetes nevelésnek végét szakasztotta,
melyből soha semmi jót nem reméllett. Laczink felette édes egyszersmind
és szívszorongató reménységekkel ment atyja mellett a völgynek sűrű
erdején keresztül, s a mint a gyönyörű térség szemébe tünt, örömében
elpirúlt és megtüzesedett, lépései pedig úgy meggyorsúltak, hogy édes
atyja alig győzött utána sietni.

Elérkezvén végtére Kaczajfalvára, hátúl mentek be a kerten a pompásan
épült palotába. Ehhez bejutván, az öreg gróf csengetett, s azonnal
mindenfelől összeszaladtak cselédjei, s mély tisztelettel megállván
előtte, parancsolatait várták. A gróf szemmel tartotta fiát minden
jelenésnél, hogy láthassa, minémű érzeményeket okoznak benne? Nyissátok
meg fiamnak a zöld szobákat, mondá a gróf. Egy inas megnyitván az ajtót,
mely e szobákba nyílt, mély alázatossággal megállott mellette. Ezek a te
szobáid, fiam! ezek pedig inasaid! Ezt mondván, három emberre mutatott,
kiknek egyike élemetes, ketteje pedig ifjú volt. Laczi megvizsgálván
őket tetőtől fogva talpig, alázatos állásaikat mosolygással nézte és a
szobába bement.

Első tekintete ama képekre esett, melyek Hogárth rajzolásai után rézre
metszve a szobában függtek. A rajtok lévő szatirás carricatúrákat meg
nem foghatván, szüntelen csak fejét rázta. Megnyitotta azután az
ablakot, s kinézett az udvarra, hol éppen sok ember gyűlt össze, mivel
az öreg gróf összehivatta jobbágyait, hogy fiát velök megismertesse.
Laczinknak fejében annyiféle gondolatok támadtak, hogy egynél sem tudott
megállapodni. Megnyitott még egynehány szobát, melyek az első mellett
voltak, s álmélkodva nézte a pompát, mely a viczispán szobáinak pompáját
messze túlhaladta.

Egy inas kávét hozott, s letette az asztalra. Nekem ez nem kell, mondá
Laczink mosolyogva, nem tudván igazán, mikép bánjon az inassal, s
egyáltalában, mikép viselje magát? Hogy hínak tégedet? kérdezé elvégre
az inast.

Jánosnak, nagyságos uram!

Hallod-e János! nem tudod te, mit jelentenek ezek a képek?

Nem tudom. Ő méltósága, az öreg gróf, fogja tudni.

Laczi semmit sem mert többé tőle kérdezni. Azonban az öreg gróf
elérkezvén, levezette fiát az udvarba, hol jobbágyai már sorban
állottak. Íme! gyermekeim, mondá nekik a jó úr, ismét nálatok vagyok, s
hozzátok hozom fiamat is. Nektek neveltem én őt. Ha én egyszer meghalok,
ő szinte oly jó és kegyes uratok lesz, mint én vagyok. Igyekezzetek
rajta, hogy szeretetét megérdemeljétek. Ő a tiéteket meg fogja
érdemelni.

Az úr Isten áldja meg a mi jó urunkat, felkiáltottak erre a jobbágyok.
Áldja meg a fiát is, utána vetette egy öreg ember, és tegye oly jó és
kegyes úrnak, a minő az atyja!

Laczi csendes tekintettel és ránczolt homlokkal vizsgálta őket.

Nézd jövendőbéli jobbágyaidat, fiam, mondá azután Laczinak az atyja.
Nincs sziveden semmi, a mit nekik mondani akarnál?

Laczi még egyszer áttekintvén őket, s a legöregebbiket megszólítván,
hány esztendős vagy? úgymond, s egyszersmind kezet adott neki.

Kilenczven esztendős vagyok, kedves édes urfim! mondá az öreg ember,
Laczi kezét ajaka felé emelvén, hogy megcsókolja.

Minek akarod te az én kezemet megcsókolni? kérdezé Laczi, s az öreg
embernek kezét egyszersmind szívéhez szorítá.

Szereted-e ezeket az embereket, fiam? tudakozá tőle az atya.

Hogy szerethetném őket, mikor nem ismerem? felelé az ifjú gróf
fennszóval.

Akarsz-e velök, ahol lehet, jót tenni?

Hogy is tehetsz ily csodálatos kérdést? mondá erre álmélkodva Laczink s
elfordulván, bement a palotába. Szobájának közepén megállván, megrázta
fejét egynéhányszor és gondolkodásba merült. Mily különös ma, mondá
magában, az én atyám!




VIII.

A természetes ember szeret vigadni s vigasságában másokkal jót tenni.

Egyszerre muzsika kezdett zengeni az udvarban. Az öreg gróf oda rendelte
előre a szomszéd mezővárosból a czigányokat. Laczink majd nyakát törte,
úgy repült le a garádicsokon s a falunak mind a két nembéli ifjúságát
egy nagy diófa alatt tánczoló félben találta. Hozzájuk sietvén, még
messzirül csodálta a falusi leányokat könnyű ruhákban csoportonkint
állani s amint odaért, épen tánczolni kezdettek. Bámuló szemmel
vizsgálta a tánczolókat, mosolygott, a kurjongató legényekkel el-el
rikította magát s végre közéjük ugorván, egy ifjú szép leánynak kezét
megragadta s a lejtőt úgy járta vele, amint tudta. A táncz után melléhez
szorítgatván a szemérmes leányt, nem győzte ápolgatni s amint az új
tánczot a vidám párok elkezdették, hevesen megforgatta tánczosnőjét ő is
és öröme oly zabolátlan lett, hogy szüntelen kurjongatott. Elfáradván,
maga mellé vonta a leányt egy padra s érzékeny ápolgatások között
beszélgetni kezdett vele. A leány elpirulván, már elfordult tőle, már
fejét mellére sütvén nevetett, már meg üléséről felszökött. A gróf
ellenben meg-meg kapván, vissza vonta a padra és nyájaskodását
megujította.

Jó vagy-e hozzám? leányka! Szeretsz-e? kérdezé tőle minduntalan. A leány
pedig semmit sem felelvén, le-le sütötte fejét és nevettében mind csak
czinczogott. Végre egy falusi legény elejükbe állván, így szólította meg
a grófot: Nagyságos uram! Margitnak énkívülem senkit sem szabad
szeretni, mert ő nekem jegyesem. Margit! Jöszte velem! Még rossz hírbe
is hozza utoljára nagyságod a leányt! Gyere Margit!

A te jegyesed? kérdezé a gróf meredt tekintettel. Az annyit tesz, hogy
feleséged legyen?

Annyit, nagyságos uram!

Hát miért nem teszed feleségednek?

Mert az atyám nem engedi.

Az atyád? Mi köze ahhoz az atyádnak?

András a grófnak mondását helyesnek találván, amott áll az atyám! mondá
mosolyogva. Ha egy jó szót akarna neki nagyságod érettünk adni!

A gróf hozzá menvén: Hallod-e, úgymond, te öreg ember! mi közöd neked
ahhoz, ha a te fiad házasodni akar?

De nagyon is nagy hozzá a közöm, nagyságos uram! mondá viszontag az öreg
ember. Azt a leányt ő nekem el nem veszi, ha a fejére áll is; mert látja
nagyságod, az egész leánynak, amint előttünk áll, semmije sincs, hanem
ami rajta van.

Rendes! De hát ha a fiad őtet úgy akarja feleségének tenni, amint
előttünk áll?

De én ám nem akarom, hogy akarja.

Nagy álmélkodással nézett a gróf az öreg emberre; azután pedig
megfordulván és a leányt megsejtvén: Mondd meg nekem öreg! úgymond, mi
hijával van ez a szép leány?

Legalább kétszáz forint hijával, nagyságos uram!

Az én atyámnak van-e kétszáz forintja? kérdezé a gróf és hallván, hogy
még több is van, felszaladt az atyjához és kétszáz forintot kért tőle.
Az öreg gróf minden kérdés nélkül kezébe adta. Visszaszaladván tehát,
már messziről kiáltotta Andrásnak: Házasodj, itt a kétszáz forint!

Körülvették azonnal a grófot a falusi legények s amint András kezéhez
vette a pénzt, felemelte azt s örömében idestova szökdösött vele, mint
az őrült. A gróf végre megfogván, arra kérte, hogy házasodjon meg
tüstént.

Szivesen, felelé András, ha a prédikátor nem ellenzi.

Hol van a prédikátor? kérdezé a gróf. Gyere, vezess hozzá. Hát neki e
dologhoz mi köze van?

Ő ád bennünket össze.

Hisz azt én is megtehetem. Gyertek ide!

Megértvén, hogy erre csak a prédikátornak van hatalma, megfogta az új
párnak kezeit s magával a prédikátor háza felé hurczolta. A tánczolók
nézőikkel együtt mind utánuk mentek. Az öreg gróf az egész esetet látta
és szivesen nevette. A prédikátor házához látván közelíteni egy ifjú
úrnak vezérlése alatt a sereget, nem győzött rajta csodálkozni.
Meghallván cselédjeitől, hogy a seregnek vezére maga az ifjú gróf, elébe
ment és sok főhajtások között örvendezni mondotta magát közéjük való
érkezésén; de ez ki sem hagyván őtet beszélni, hagyj te most békét
ezeknek, jó öreg, úgymond. Ime egy pár jegyest hozok hozzád, kik össze
akarnak házasodni. Azt mondják, hogy csak te csinálhatsz belőlük férjet
és feleséget. Add hát őket össze mindjárt!

A prédikátor elbámult; de hallván, hogy a dolog nem tréfa és hogy maga a
méltóságos gróf, ki kétszáz forintot adott reá, a helyben való
összeadást kéreti s az új pár elejébe állván, az agyendábul olvasni
kezdett. De Laczink hozzá lépvén, olvass másszor, úgymond és tedd meg
most e párral, amire kértelek. A prédikátor erre megharagudván, keményen
nézett a grófra és semmit sem felelt, hanem az olvasást tovább
folytatta. Egy gazdaember megsúgván a grófnak, hogy épen ezen olvasás
által adatnak össze a jegyesek, ez amannak szeme közé mosolygott és
félre vonván magát, csendes gondolkodásba merült. A prédikátor attól
tartván, hogy a gróf ismét megtámadja, majdnem hideg veritéket izzadott.
Eljutván pedig amaz igékhez, hogy az Úristen az első embert a
paradicsomba helyeztette, a gróf tovább nem hallgathatott. Az első
embert? úgymond? Óh édes öregem! honnan tudod te ezt? Az első embernek
bővebb történeteit nagyon szeretném tudni.

A prédikátor még nagyobb haragra gerjedvén: Ahha! úgymond nagy
buzgósággal, ne háborgassa gróf uram az Úrnak szolgáját, mikor
hivatalában foglalatoskodik!

A gróf ezt át nem értvén, kérlek, úgymond, ne haragudgy, hanem beszélj
nekünk még többet az első emberről!

Hozzá kullogván erre öregebbik szolgája, kérem nagyságodat, úgymond,
várakozzon kérdéseivel mindaddig, míg a czeremóniának vége nem szakad.
Szót fogadott a gróf és a prédikátor nagy szívszorongatások között
összeadta az új párt. Jött ugyan még egynehányszor kedve a grófnak a
kérdezgetésre azok iránt, amiket olvasni hallott, de meggyőzte magát még
is. Csak mikor az első emberre szállott átkokat hallotta tőle, el nem
tűrhette azokat szó nélkül, mivel abban a vélekedésben volt, hogy azokat
a prédikátor az új párnak fejére mondja. Eredj, úgymond, jó öreg! a te
csodálatos zsémbeskedéseddel. Ne töviseket, ne bojtorványokat, hanem
szép tiszta búzát teremjen nekik szegényeknek az ő szántóföldjük. A
prédikátor nagy elégedéssel mosolygott, mikor az Ament kimondhatta s a
szobából azonnal kitakarodott. A gróf utána sietett ugyan s különféle
kérdésekkel ostromolta; de a prédikátor el nem tudván magával hitetni,
hogy ezt ő jó szívből és tudományra való vágyakodásból cselekszi, a
feleleteket különféle kifogásokkal mind elmellőzte.

Az egész sereg visszasietett a gróf udvarába a félbeszakadt mulatságnak
folytatására, melyet az ifjú gróf oly véletlenül és oly hamar
lakodalommá változtatott. Ama vidám háladatosság, melyet neki az új pár
nem annyira szóval, mint bizodalmas ápolásokkal mutatott, szívében
szelíd és édes érzéseket okozott. Rendre járta a falunak legényeit s azt
kérdezgette tőlük, ha nem akarnának-e megházasodni? Jó akaratját
megköszönvén, ma már erre későnek mondották az időt. Igy mult el öröm,
táncz és nevetkezés között az egész este.

Másnap reggel Laczink az ifjú párhoz szaladt. A menyecskét szinte
férjének karjával átölelve találta, kivel egy hantpadon ülvén, édesen
nyájaskodott. A szerelemnek ezen ingerlő enyelgését egy ideig mosolygó
tekintettel nézvén, oly ragyogó fénynyel támadt fel fejében egyszerre
Manczi képe, mint a derült éjszaka után a nyári nap. Szíve dobogott,
arczai felpirultak, karjai önként előre nyultak, mintha a levegőt akarta
volna megölelni. Végre egy mély fohászkodása elárulta jelenlétét a
figyelmetlen ifjú párnak. Nem győzték ezek neki a boldogságot, melyhez
őket oly kegyesen segítette, sem köszönni, sem rajzolni, s az ifjú
férjnek nyájaskodásai és a menyecskének szemérmes öröme úgy behatottak
szívébe, hogy végtére ily szókra fakadt: András! én is oly boldog akarok
lenni, mint te; és így még ma elmegyek Manczihoz és feleségemnek
tétetem. Ezt mondván, az atyjához sietett. Atyám! úgymond, engedd meg,
hogy én is oly boldog lehessek, mint András, Manczit én elveszem és ide
hozom.

Az öreg gróf maga mellé vonván fiát a szófára, hosszas oktatások után
figyelmessé akarta tenni arra, hogy e lépés felette fontos, mivel tőle
függ jövendőbéli egész életének boldogsága vagy boldogtalansága.
Ösmered-e Manczit elegendőképen, édes fiam? Tudod-e bizonyosan, hogy
szíve jó? Laczink e kérdésre elámult, s mivel sem igennel, sem nemmel
nem tudott reá hamarjában felelni, mély álmodozásokba merült. Ő ugyan
Manczi jóságáról nem kételkedett, de csupán csak a végből, hogy ez iránt
édes atyját is meggyőzhesse, különféle módokról gondolkodott, melyekkel
azt, hogy Manczinak jó szíve van, nyilván megmutathassa.

Másnap reggel sietve ment az atyjához, ki még az ágyban feküdt.
Hallod-e, édes jó atyám! menjünk mi ma Manczihoz. Az öreg grófnak nem
volt ideje. Fia tehát azonnal felült a lóra s az öreg Istókkal, ki alig
győzött utána nyargalni, Rósafi Pál úrnak falujába sietett.




IX.

A természetes ember szerencsétlen embertársához könyörületes.

Az olyan állatok, melyeknek testépületében inak is vannak, érzéseiket és
indulataikat bizonyos hangokkal szokták kinyilatkoztatni, melyek az
efféle állatoknak mindegyik neménél más-másfélék. Ily czikkelyetlen
hangokkal árulja el indulatait az ember is, elsikoltván magát, mikor
megijed, kaczagván, mikor az öröm véletlenül meglepi, nyögvén, mikor
szenved. Az indulatoknak e nyelve, valamint az állatoknál, úgy az
embernél is haszontalan volna, ha a többi állatokat, melyek egy és
ugyanazon nemhez tartoznak, részvételre nem kényszerítené.

Alig bődíti el magát az elrémült bornyú, azonnal odasiet az anya és
ellenségével harczra kel. Alig kezdi szerelmes nyögését a nőstény
gerlicze, azonnal ott terem ápolására a hím is.

Ezen állati nyelvnek az emberben is oly nagy az ereje, hogy az elrémült
szerencsétleneknek kiáltása még az olyan hidegvérű embert is hirtelen
megragadja, kinek szívét a veszedelemnek bármely hathatós rajzolásai
soha el nem rémíthetik. A városi nevelésű embert, kit az idegen
nyomorúságnak semminémű festései meg nem érdekelhetnek,
könyörületességre indítják a szenvedőknek nyögései, ha azokat saját
füleivel hallani kényteleníttetik. A természetes embert pedig annyival
hathatósabban megragadja az emberek ezen állati nyelve, minél mentebb
úgynevezett finom nevelésnek amaz útálatos mérgétől, mely az emberi
szívet megérzéketleníti.

Példáját adta ennek gróf László, a viczispán falujába belovagolván, a
mint fülébe az első házaknak egyikéből kellemetlen sikoltás tünt.
Megállítván lovát, meredt tekintettel nézett a házra, melyből a jajgatás
minden szempillantással erősebben hallatott kitolódni. Végre kibukott a
háznak ajtajából egy férfi, kezénél fogva hurczolván maga után egy
síránkozó asszonyt, kit az utczára taszított. Itt ordíts a mennyit
akarsz, de a házba vissza ne próbálj jönni, kiálta utána a kegyetlen, a
síró asszonyt egy görcsös bottal fenyegetvén. Alig ment a férfi vissza a
házba, kirohant belőle édes anyja után egy tizenöt esztendős leányka
bozontos hajjal, szilaj tekintettel és takaratlan mellel, mivel a férfi
hajánál fogva vetette ki a pitvarba, szinte mikor fésülködött, mely
alkalmatossággal nyakáról a kendőt is elvesztette. Jajgató anyjához
sikoltva érkezvén, karjai közé omlott ily szókkal: Oh szegény
szerencsétlen anyám! Gróf László hozzájuk nyargalván, nyil gyanánt
leugrott a lóról s az egyiket egyik karjával, a másikat másikával
megölelvén, mi bajotok? úgymond; kicsoda az, a ki benneteket bánt?

Az egész beszédből, melylyel kérdésére a szerencsétlenek zokogva és
hosszasan feleltek, semmit sem értett egyebet, hanem hogy a leánynak
atyja az uraság erdejében egy szarvast lőtt és hogy e miatt őket a
házból kivetik, minden vagyonkájuktól megfosztják és kenyér nélkül
hagyják.

Van-e annak az embernek esze? mondá erre nagy álmélkodással a gróf s
beszaladván a házba, megragadta karjánál fogva az uraság hajduját,
kivonta a házból minden legkisebb szó nélkül egész a síránkozó asszonyig
és onnan úgy elkanyarította, hogy az utcza közepére bokázott. Ezen
ismeretlen ifjúnak megjelenése, szótalansága és merészsége, melylyel a
hajdut megragadta s a házból kivetette, úgy megkábította ennek az eszét,
hogy semmikép sem tudta magát összeszedni.

Azalatt a gróf az asszonyt leányával együtt a házba visszavezette,
erősen igérvén, hogy őket el nem hagyja. A szobában térdre estek előtte
a szerencsétlenek. A leány megragadván kezét, csókolgatta és melléhez
szorítgatta, mely a könnyhullajtásoktól egészen nedves volt; mig az anya
érzékeny kifejezésekkel köszönvén jóakaratát, további pártfogásáért
esedezett. A gróf nem tudván velök mit kezdeni s nemes érzéseitől
elragadtatván, hasonlóképen térdreesett, s mivel őket felemelni
hasztalan próbálgatta, térdenállva ápolta és vigasztalta már a leányt,
már az anyját. A könyörülés hamar megszülte szívében e jelenésnél a
szeretetet, mely azonnal maga is nagyra nevelkedett.

A hajdu azonban eszére térvén az utczán, meggondolta, hogy csak
gyerkőcze és tudja Isten! micsoda jöttment legény az, a ki őt
hivatalának végrehajtásában gátolni akarja. Beugrott tehát a házba s
térdepelni látván az asszonynyal és a leánynyal a grófot is, még nagyobb
merészségre kapott. Hallja kelmed, úgymond a grófnak, ki adott kelmednek
arra hatalmat, hogy az igazságot meggátolja?

A gróf felugorván, hidegvérrel és tudakozó szívvel kérdezé tőle: Hát te
vagy talán az igazság?

A hajdu e kérdést csúfságosnak vévén, nekirohant a leánynak s kezénél
megragadván, takarodjatok ki, úgymond, tüstént, semmirevaló kaczérok! De
egy hathatós öklöt érezvén hátára mennykő gyanánt esni, eleresztette a
leányt azzal a szándékkal, hogy a grófnak fordul, kitől a keserves ütést
származni helyesen gondolta. Meg nem várta ezt a gróf, hanem átfogta
karjaival az egész hajdút, liszteszsák gyanánt kivitte a házból s
magától nagy erővel messze elvetette. A hajdú, míg karjai között
csüngött, majd kiadta a lelkét, mivel a gróf nagyon magához szorította
volt. A ház előtt pedig káromkodott ugyan egy darabig, de visszamenni
nem mert.

A gróf újra elbeszéltette magának az egész dolgot, mely miatt őket a
hajdu oly kegyetlenül üldözi. Eleinte el nem tudta magával hitetni, hogy
az embernek jussa ne legyen akármely vadállatot agyonlőni; de minekutána
a síránkozó leány ezt igaznak lenni bebizonyította, a történetnek
előadásán megnyugodott. Értekeztek még együtt e tilalomnak okairól, a
mint Potrohosi, kinek karjáról kutyaűző nagy korbács csüggött, egynéhány
inassal hozzájuk érkezett.

Hallod-e vastag! így szólította meg őt még messziről a gróf, mit csinál
az én Manczim? Potrohosit meglátván az asszony, leányával együtt
rettenetes sírásra fakadt, míg amaz ellenben a grófot megsejtvén, hangos
kaczagásnak eredt. Tégedet talállak én itt Laczi! úgymond. Mi ördögöt
keresel te e háznál?

Az igazságot megvertem, mondá viszont a gróf, s most ezeket a
síránkozókat vigasztalom. Ezzel a leányhoz fordult és kegyesen
megölelvén, kérte, hogy nyugodt elmével legyen. Majd azután Potrohosit
szólítván meg, jer velem, úgymond, Manczihoz!

Mentsen meg előbb bennünket, édes úrfim! mondá a leány a grófnak kezét
megcsókolván.

Hallod-e vastag! maradj te addig itt és ha az igazság ide találna jönni
– – Ezt mondván, szemébe tünt az inasok mellett álló hajdu. Nézzed csak
kérlek! Amott áll megint az a gonosz ember, a ki ezt a szegény asszonyt
saját házából kivetette, mivel férje szarvast lőtt.

[Illustration: Hallod-e vastag! maradj te itt addig.]

Azt ő az én parancsolatomra cselekedte.

A te parancsolatodra? Hát te már nem tudsz egyebet a világon, hanem csak
szép lányokat ríkatni? Vastag! teneked, látom, egy csöpp eszed sincs. De
ennek a leánynak és az anyjának hagyj békét, azt javaslom. Ezt mondván,
a leány elejébe állott háttal s már Potrohosira, már a hajdúra fenyegető
tekintettel nézegetett.

Akármi legyek, ha ő az egész világgal meg nem vína! mondá Potrohosi
kaczagva. Jöjj velem, Laczi! a te kedvedért megbocsátok most egyszer
ezeknek az embereknek. Ez a legény a szerencsétek! mondá azután az
asszonynak és a leánynak, a grófra mutatván.

A hajdú mormogva elkullogott, a gróf pedig még egyszer megölelvén a
felvidult leányt, elment Potrohosival a kastélyba, hová Istók a lovakat
utána vezette.




X.

A városi és a természetes ember felette nehezen értik meg egymást.

A szoba ajtaja megnyilván, Manczinak repült a gróf és elragadtatása
kimondhatatlan volt. Sem örömkiáltásai meg nem szünhettek, sem
kézcsókolásai. A szegény kisasszony erőtlen prédája volt indulatának,
ápoló ajakinak és ölelő karjainak. Hasztalan igyekezett e galambocska
azon, hogy karjai közül magát kifejtse s rokoninak hangos hahotáit
hallván, megharagudott ugyan, de azért szíve mégis a gróftól el nem
idegenkedett. Ápolásait édeseknek találta s öleléseit emelkedő mellel
fogadta, jóllehet védő kezeivel mind ezeket, mind amazokat bajnokné
gyanánt ellenzette. A grófnak első szélvészes öröme elvégre
lecsillapodott és Manczi egy székre, mint a lakodalom után való reggel a
menyasszony, szemérmesen leülvén, lesütötte szemeit s a grófot
szemtelennek, dühösnek, gorombának nevezte, de oly lassú morgással, hogy
szavait senki sem érthette.

Azalatt Potrohosi elbeszélte a grófnak vitéz cselekedetét s végtére azt
kérdezte tőle, mikép jutott legyen e csatához? A gróf oly természetesen
s egyszersmind oly indulatosan adta elő e kis történetet, hogy a
hallgatóknak már nevetniök kellett rajta, már meg hozzá tiszteletre
gerjedniök. Míg beszélt, addig Manczi szüntelen szemmel tartotta, de
csak lopva. A nemesszívűség, a mely testállásából és arczvonásaiból
kiragyogott, a bátorság, mely homlokán ült, szabad tekintetei s az
embereknek kegyetlenségéről és bolondságairól való merész jegyzései!
Ezeket látván és hallván, lehetetlen volt, hogy Manczi hozzá jó ne
legyen.

A mint hallgatói nyilvánvaló magasztalására fakadtak, a kisasszonyhoz
fordulván: Manczi! úgymond, nekem veled sok beszédem van; de csak
magaddal akarok szólani, mert az a vastag ember megint megríkatna. Jer
velem a kerbe.

Potrohosi ezt hallván, már is kaczagásra fakadt; mire Manczi sértettnek
mutatván magát: Gróf uramtól, úgymond, én semmit sem akarok négyszemközt
hallani.

Kérlek Manczi! hagyd el te nekem azt a gróf uramat, mikor velem
beszélsz. Tőled ez nekem nagyon fáj. Mondd: te! és nevezz Laczinak.

Potrohosi a többieknek intvén, a szobából egymás után mindnyájan
kimentek. Utánuk indult Manczi is. Ne ereszd ki Laczi! mondá hangos
szóval a bátyja. A gróf szomorú szemmel tekintvén Manczira és kezét
szeliden megfogván, nem cselekszem! úgymond. Kényszeríteni nem akarlak.
Ha magadnál szívesen nem látsz, ismét haza lovaglok. Azt gondoltam, hogy
szeretsz.

Manczi nem tudta, mit tévő legyen? s a földre tekintvén, a grófnak kezét
meg találta nyomni. Szeretsz, édes Manczim! mondá egyszerre a gróf,
minden bizonnyal szeretsz, mert kezemet nyomod.

Potrohosi elkacczantotta magát, Manczi pedig elpirult és kezét a gróf
kezéből kiragadta. De szűnj már meg egyszer nevetni, te kobak ember!
mondá Potrohosinak a gróf haragosan. Gyere velem Manczi! a kertbe; ott
kezemet annyiszor nyomhatod, a mennyiszer akarod.

Menjen az úr, a hová tetszik, gróf uram… Ezt Manczi bosszankodva
mondotta s egyszerre meggondolva magát, félbe harapta szavait.

Gróf uram szép legény! azt akarod mondani, úgy-e! kérdezé nevetve
Potrohosi.

Manczi az ablakba ment és rákönyökölt, a gróf pedig majd az egyikre,
majd a másikra tekintett. Végre Potrohosi is elosontott.

Édes Manczim! mondá a gróf hízelkedő szózattal, most már magunk vagyunk.
Manczi körülnézte magát s a gróf mondását igaznak találván, elpirult.
Hallod-e, Manczi! én tegnap Andrásnál voltam s ifjú feleségével egy
hantpadon találtam. Édesen apolgatták egymást és senki sem nevette ki
őket, mert házasok. E jelenetnél eszembe jutottál s azonnal feltettem
magamban, hogy feleségemmé teszlek. Elmentem az atyámhoz s megmondtam
neki, hogy én elveszlek.

Manczi rátekintett, de azon szempillantásban ismét az ablakra fordította
szemeit. Én tégedet, Manczi! nagyon szeretlek, mondá továbbá a gróf,
melléhez szorítván a kisasszony kezét; jobban szeretlek, hogysem szóval
megmagyarázhatnám.

Manczi ismét rá tekintett és szemeit könnybe borulni látván, megnyomta
kezét. S mit felelt… mondá hirtelenében és szavát azonnal félben
szakasztotta.

Az atyám? kérdé a gróf. Oh ő sokat, felette sokat felelt és olyast is, a
mit egészen át nem érthettem. Tudod-e, azt mondá a többi között, ha
tégedet Manczi szeret-e, vagy sem? Ösmered-e a szívét? Ha ő rossz szivű
volna, akkor hozzá való szereteted a házasságban megszünne és így
boldogtalan lennél. Ezekhez odafüggesztette azt is, hogy azon esetben,
ha rossz volna a szíved és anya lennél, – a kisasszony itt kezét a gróf
kezéből kivonta – még gyermekeinket is gonoszaknak, vagy legalább
bolondoknak nevelnéd.

Hallgass, kérlek! mondá erre Manczi. És te az atyádnak ezeket mind
elhitted?

Nem hittem el, Manczi! hanem idejöttem, hogy megkérdezzelek, ha olyan
vagy-e, vagy sem? Mondd meg hát nekem minden egyéb előtt, édes Manczim!
ha szeretsz-e?

Hogy szeretnélek? Hisz én tégedet szinte oly keveset ismerlek, mint te
engemet.

Én jó legény vagyok, Manczi! Ezt nemes egyenességgel mondván, szívére
tette kezét. Én tégedet sohasem bántalak meg. Gyermekeink…

Óh! hallgass, kérlek! mondá viszont Manczi, a gróf ajakira nyomván
tenyerét. Ne beszélj nekem ilyeneket, kedves Laczim! Nagyon ifjú vagyok
én még a férjhezmenésre, valamint te is a házasodásra.

Azt az én atyám nem mondotta és ő, kedves Manczim! ezeket a dolgokat
mind tudja. Azért hát ne vonakodj, kérlek, hanem mondd meg egyenesen,
akarsz-e feleségem lenni, vagy sem?

Manczi eleinte egy-két szempillantásig hallgatván, e szókra fakadt:
Rendes ember! melyek után ismét elhallgatott s fejét vagy kétszer
megrázván, majd a grófra tekintett, majd meg az ablakra. Nem tudta
egyszóval, mit feleljen? Végre a grófhoz imígy szólott: ha az atyád
akarja, az én atyámmal eziránt beszélni fog, s akkor azután majd
meglássuk!

Manczi! te engemet nem jól értettél. Az én atyám nem akar házasodni;
úgyszintén a tiéd sem. Tégedet, Manczi! tégedet akarlak én elvenni. Édes
Manczim! mondd meg nekem, szeretsz-e? E kérdéssel fejét Manczi vállára
eresztette. Manczi pedig csak egy sóhajtással felelt. Mit fohászkodsz,
édes Manczim? Ha talán mást jobban szeretsz nálamnál, mondd meg nekem
egyenesen.

Manczi a grófot átfogta és egy keveset magához szorította, a nélkül,
hogy észrevette volna, mit cselekszik? Ezt cselekedte a gróf is, szinte
magán kívül ragadtatván. Apolgatásai tüzesek és majdnem szilajak voltak.
A grófnak hevessége Manczit is elragadta. Viszonozni kezdte már a
grófnak apolásait, a mint ennek szemeiből szilaj tüzet lövődni látván s
karjait reszketni, mellét pedig magasra emelkedni érezvén, egy homályos
érzeménytől megborzadott s magát a grófnak karjai közül kiragadta.
Laczi! úgymond törött szózattal, s ezt mondván, a szobából kirepült.

A gróf az ablakra támasztván homlokát, ismeretlen édességet érzett
mellében habzani, új életet minden tagjaira terjedni. Ő engemet, látom,
nem szeret! mondá végtére hosszas gondolkodás után s egynéhány könny híg
gyöngyök gyanánt görgöttek ki szemeiből. Manczi engem nem szeret! mondá
még egyszer s nedves tekinteteit a földre függesztette. Az ajtóra nézett
azután egy darabig azzal a reménységgel, hogy Manczi ismét visszatér. Az
ajtó megnyilt és Manczi helyett Potrohosi lépett be hozzá.




XI.

A természetes leánykérő.

Te itt egyedül magad? Laczi? kérdezé Potrohosi; és oly szomorúan? Mi a
manó! még sírsz is. Mondd meg nekem, ki bántott?

Manczi engem nem szeret, mondá a gróf fejét rázván. Elszaladt tőlem;
pedig én őt kimondhatatlanul szeretem.

Potrohosi az egész esetet könnyen kicsalta belőle. Szegényke! mondá
azután, most már magam is látom, hogy Manczi téged nem szeret. Melléhez
szorított, apolgatott, reszketett s végtére elszaladt. Lehetetlen, hogy
szeressen.

A gróf e gúnyolást igazságnak vette, leült egy székre és sírt. Manczi
pedig azonban a kertnek legsűrűbb gallyasában ült és Laczija után
fohászkodott. Potrohosi a grófot, a ki azonnal lóra ülni, menni akart,
alig tudta arra birni, hogy maradjon. Légy te békességes tűréssel, mondá
Potrohosi, ki magában eltökélte volt, hogy a legényt oltalmába veszi;
Manczi a te feleséged legyen.

A nélkül, hogy szeressen? kérdezé a gróf. Te némelykor úgy beszélsz,
mintha egy csöpp eszed sem volna. Én búbánatomban meg tudok halni, de
azt sohasem engedem, hogy Manczi arra kényszeríttessen, a mit nem akar.
Erre Potrohosi megtudakolta tőle érezhetetlenül, hogy az öreg gróf
tudja-e Manczihoz való szerelmét vagy sem? s megértvén, hogy tudja, azt
találta tőle kérdezni, hogy az atyja e szerelmet helyben hagyja-e?

Az én atyámnak több esze van, felelé a gróf, mind mindnyájotoknak. Azt
mondja ő, hogy a szerelmet sem kényszeríteni nem lehet, sem
akadályoztatni. Magától kell neki támadni, magától elenyészni.

Annál jobb! mondá Potrohosi és Manczi atyjához menvén, elbeszélte neki
az egész dolgot. Rövid tanácskozás után eltökéllették magokban, hogy ezt
a szövetséget gróf Kaczajfalvi házával, mihelyt annak rendje szerint fog
ajánltatni, elfogadják. Potrohosi azután a kertbe szaladt és Manczit
felkereste. Manczi! mondja tetetett ijedéssel, a mi szegény Laczink!

Manczi elhalványodván, felugrott és ülésére ismét visszarogyott.

Leányka! mondá tovább a bátyja, ha a haláltól meg akarod menteni,
szaladj.

Manczi a gallyasból kirohanván, egyenesen a grófnak karjai közé omlott,
ki könnyező szemmel szinte a gallyasba lépett. A gróf megijedt; Manczi
nem külömben. Mi lelt, Manczi? Mi az oka, hogy oly halavány vagy? A
kisasszony viszont a gróf halaványságának okát nem merte kérdezni.

Jertek ide, gyermekek! mondá Potrohosi; üljetek mellém, hadd segítselek
ki benneteket álmodozástokból. Minekutána jobbjára Manczi, baljára pedig
a gróf leültek, így szólította meg húgát: Neked Manczi! azt javaslom,
hogy most ne légy viczlipuczli, hanem igazszivü, derék és jó hugocskám.
Az atyád tudja, a mit cselekszek. Azután a grófhoz fordulván: Hallod-e
Laczi! úgymond, te ezt a leányt szereted és azt kivánod, hogy feleséged
és gyermekeidnek anyja legyen, ugy-e?

Azt! felelé a gróf. Én még tégedet, a mint látom, megszeretlek.

Ezt magam is remélem, mondá viszont Potrohosi. Neked pedig, jó
húgocskám! volna-e kedved ily tisztességes kivánságnak teljesítésére?
Azért el ne pirulj! mert én ezt az illendőségnek szokott törvényei
szerint értem.

Kedves urambátyám!

Akkor azután gyermekeid engemet nagybátyjoknak neveznének. Laczi nekem
azt beszélte, hogy te őtet gyülölöd, mivel melyedhez szorítván,
reszkettél, apoltad s végtére féltedben elszaladtál. Így hát Manczi!
akarsz-e gyermekeinek anyja lenni?

Kérem édes urambátyámat – –

Engem ne kérj, hanem mondd meg egyenesen, akarsz-e vagy sem? Ha nem
akarsz, ez a szilaj legény felugrik a lóra és másutt keres magának
Manczit. Akkor azután a sok rivástól-sirástól a házban meg nem
maradhatunk. Tudjuk, édes gyermekem! jól tudjuk mi a te begyednek minden
titkait. Ha a minap itt a kertben meg nem lestelek volna benneteket,
tudja! mit nem sugtál volna mindent a gróf fülébe. Azért hát mondd ki
szaporán, akarsz-e vagy sem?

Manczi elpirulván, odanyujtotta kezét a grófnak és szemeit lesütötte. A
gróf megragadván kezét, sirva fakadt. Hát csak boldogtalan legyek, míg
élek? kérdezé törött szózattal.

Manczi álmélkodó tekintetet vetett hirtelen reá, Potrohosi pedig
mentéjének csúcsát megragadván: Van-e neked eszed? Laczi! úgymond. Hát
nem hallod, hogy feleséged akar lenni. Kérlek, Manczi! nyisd meg
ajakidat és rágd a szájába, hogy akarsz. Ő vele oly értelmesen kell
beszélni, mint az ujságok szoktak.

Manczi végre megnyitván ajkait: Én, úgymond, tégedet szeretlek.

Erre a gróf odabukott térdeire a kisasszony elejébe, azután pedig ölbe
fogván, melléhez szorította, felkiáltott, kurjongatott, sirt örömében és
észre nem vette, hogy karjain Manczi elhalaványodott. Magához térvén ez,
feltekintett a grófra most nézvén legelőször egyenesen szeme közé. Majd
azután elpirult és oly kellemetesen mosolygott reá, hogy maga Potrohosi
e szókra fakadt: Irigylem ennek a szilaj fattyúnak ezt a gyönyörü
tekintetet. Szeressétek egymást, édes gyermekeim! s legyetek egymás
által boldogok. Ezt mondván, a grófot megölelte; ez pedig őtet átfogván
oly hevesen és oly erősen szorította magához, hogy Potrohosi elbődítette
magát és aznap százszornál többször kérdezte Manczitól, mikép tudja
ennek az erős legénynek öleléseit kiállani?

A megelégedett szerelemnek első szélvésze elmulván, bővebben kezdette
tudakozni Potrohosi, mikép engedte meg neki az öreg gróf, hogy Manczit
szeresse? E kérdésre Laczink mély gondolkozásba merült, melyből a
szorgalomnak felette eleven jeleivel felébredvén: Manczi! úgymond,
kérlek, felelj meg nekem előbb, de igazán, ezekre a kérdésekre: hogy jó
vagy-e, hogy nem vagy-e gonosz szivü? és hogy gyermekeidet oly okosan
akarod-e nevelni, hogy balgatagságok után ne induljanak, a minőket én e
napokban még te rajtad is…

Manczi ki nem hagyta beszélni, hanem ajkait tenyerével hamarjában
befödte.

A gróf Potrohosihoz fordúlván, annyit tesz-e ez, úgymond, hogy okosan
akarja nevelni?

Annyit, mondá Potrohosi viszont, édesen nevetvén.

Jösz-e tehát velem Manczi? mondá a gróf és a kisasszonyt maga után
vonta. Mentekben át-át fogván s erősen magához szorítván, vitte inkább,
mint sem vezette. Bejutván a kastélyba, Potrohosi hangos szóval hirdette
a győzedelmet, mire Manczinak szülői s egynehány rokona összeszaladtak.

Most már kérd meg a leányt annak rendje szerint, mondá Potrohosi a
grófnak. Ime! a leánynak az atyja előtted áll. A gróf a viczispánra
meredt szemmel tekintvén, azután pedig Potrohosihoz fordulván: Mit
mondtál, úgymond, hogy cselekedjek?

Manczi atyjának mondd meg, hogy leányát kivánod.

Ugy-e? Azután a viczispánhoz fordulván, így szólott a gróf hozzá: Manczi
az én feleségem lesz, mert ő engemet szeret. Azért tehát menjünk a
paphoz, hadd adjon bennünket össze.

Ez a legény még mindnyájunkat elbolondít, mondá Potrohosi kaczagva.
Hallod-e Laczi! ez a dolog nem megy ám oly hamar, a mint gondolod.

Szeretném tudni, mi mehetne nálánál hamarabb? mondá viszont a gróf. A
pap egy kis fertály óráig elénkbe olvas egy könyvből, s az egész dolog
megvan.

Akármi legyek, ha ez a legény mindenkor igazat nem mond, valahányszor
csak száját feltátja, mondá Potrohosi csendesebben azoknak, a kik
mellette állottak.

Ezzel a jelenlévők között nagy vetekedés támadt; de a gróf egyáltalában
senkinek sem akart engedni. Az ő legfőbb oka az volt, hogy Manczi rá
állott. Manczi szülői pedig azt vitatták, hogy lehetetlenséget kiván. A
gróf erre felhevülvén, okokkal kezdette megmutatni, hogy az, a mit ő
kiván, felette könnyen meglehet s az ellenkező résznek okait kinevetvén,
ama bolondságok közé tartozni mondotta, melyekkel magokat a mindennapi
emberek nevetségesekké teszik. Végtére Manczi kezét megragadván: Mondd
meg nekem Manczi! úgymond, szeretsz-e engemet? Manczi e kérdésre egy
érzékeny tekintettel felelt. Ha tehát szeretsz, gyere velem a paphoz.

Ugy de látod, kedves Laczim! hogy az édes atyám velünk jönni nem akar.

Ha nem akar, hagyd itt, felelé a gróf, a kisasszonyt kezénél fogva az
ajtó felé vonván. Erre közönséges zaj támadt. Potrohosi nevetett, Rósafi
Pál úr nagy lármával jegyjószágot, özvegyülést, pecsételt kontraktust
kivánt, a viczispánné fontos okokkal megmutatta, hogy koszoru és új
selyemruha nélkül az összeadást végbe vinni nem lehet, a többiek közül
az egyik ezt, a másik amazt vitatta. A sokféle szózatból végre nagy
lárma lett, melyet a gróf az ő hangos szavával egészen lenyomván,
esdekelve kérte Manczit, hogy senkire se hallgasson, hanem menjen vele a
paphoz. Manczi ellenben teljes erejével azon volt, hogy kezét a gróf
kezéből kifejtse. Eleresztette végre a gróf önként és elhallgatott.
Elcsendesedtek utána lassankint a többiek is; mire meg-meg egyszerre
mindnyájan hangos hahotára fakadtak, mely egynehány időperczig tartott.
Csak Manczi és a gróf voltak egyedül, a kik a dolgot nevetségesnek nem
találták.

A gróf komoran körültekintvén magát, így szólította meg végre hathatós
szózattal a kisasszonyt: Manczi! te nekem azt mondottad, hogy szeretsz
és hogy feleségem akarsz lenni. Itt áll az atyád, itt állok én. Válassz!
kinek akarsz közülünk engedelmeskedni?

Manczi két lépéssel közelebb menvén hozzá: Én a tied vagyok, mondá
szépen hangzó szózattal; még egyszer mondom, hogy a tied vagyok és hogy
karjaid között boldog életet remélek. De az édes atyámnak karjai között
tizenöt esztendőt töltöttem már oly boldogságban, melyért elegendő hálát
soha sem adhatok. Édes atyámnak gondviselése nélkül már régen nem
volnék. Az ő szeretete volt, mely engemet ezerféle veszedelemből
kiragadott. Laczi! én neked igéretem szerint, mint jegyesemnek,
szerelemmel, de édes atyámnak ellenben hozzám való szeretetéért
szeretettel és engedelmességgel tartozok. Ezt mondván, térdre esett édes
atyja előtt az érzékeny szivü kisasszony s atyai kezeit csókolta és
könyhullajtásival áztatgatta.

Meredt szemeit a falra függesztvén a gróf, gondolatokba merült.
Egyszerre Rósafi Pál urnak térdeihez rohant Manczi mellé ő is és kezét
megcsókolván: Bocsáss meg! mondá felette szivreható érzékenységgel,
bocsáss meg nekem Manczimnak édes atyja! Ha nekem az én atyám azt
parancsolná, hogy Manczit el ne vegyem, én neki engedelmeskednék. Ezt
mondván felkelt, s egy székre leülvén, nyugodt elmével kérdezte, mikor
fog a pap a könyvből elejekbe olvasni? Kevés idő mulva, felelének neki,
ha egyébiránt az öreg gróf Kaczajfalvi nem ellenzi. Egy darabig
gondolkodván a gróf, egyszerre felugrott és Manczihoz lépvén, Manczi!
úgymond, a te szived jó. Engemet szeretsz és édes atyádnak
engedelmeskedsz. A te szived valóban jó!




XII.

A jó ebéd és az éhezők.

Nagyságos uraim! mondá az inas, az asztalon az étel! A nevetés, melynek
okát a gróf át nem tudta látni, lassankint elenyészvén, az urak végtére
az asztalhoz ültek. A gróf a feltett különféle ételeknek neveit
megkérdezvén, egy jó tányér zöldséget megevett, a többieket pedig mind
megköszönte. Egy kérdés adta elő azután magát a természetnek
tudományából, mely a beszélgetőket több hasonló kérdésekre, sőt még a
mathezisnek mélységeibe is elvezette. A gróf ezekről oly helyesen
értekezett, hogy mindnyájan csudálták. Ha pedig oly dolgokról volt a
beszéd, melyek ő előtte ismeretlenek voltak, oly okos kérdéseket, oly
sikeres és világos ellenvetéseket tett, hogy egy orvos, a ki szinte csak
ebéd előtt érkezett, nem győzött rajta elegendőképen álmélkodni és
csupán csak azért, hogy szép elméjében gyönyörködhessen, különféle
tárgyakról mélyebb és mélyebb értekezésekre csábította. Helylyel-közzel
mosolygásra is adott a gróf alkalmatosságot, mikor egy pár szavával a
szokásba vett convenientiát feltaszította.

Sült szarvashus tétetvén az asztalra, a gróf ennek az ételnek a nevét is
tudakolta. A feleletet hallván, szarvashus! úgymond halkan és komoran s
rövid gondolkodás után felugrott a székről, kirepült az ajtón s a
garádicsokon lerohant a faluba. A szarvashus eszébe hozta neki ama
leányt, kinek atyja szarvast lőtt s kit szülőjével együtt az igazságnak
karjaitól megszabadított. Nem emlékezett ő meg elég világosan ezen
esetnek végéről és attól tartott, hogy ne talán az igazság az ő görcsös
botjával e szerencsétleneket ujra megtámadta.

Nagy buzgósággal rohant be a házba, hol a leányt anyjával együtt egy
férfinak karjai közt találta, kinek orczáját ezek apolták és könnyeikkel
áztatgatták. A leánynak az atyja volt, a ki szinte rejtekéből, melyben
félelemből tartózkodott volt, visszaérkezett. A mint a gróf a szoba
ajtaját kinyitotta, felkiáltott háladatos örömmel a leány: ihol itt jön
éppen a mi őrző angyalunk; s ezt mondván, elejébe repült. Az anyja és
atyja e kiáltásra megfordulván, a grófnak lábaihoz borultak. A férfi
megragadta egyik kezét, csókolta és könnyeivel mosogatta.

Mi bajotok, kedvesim? kérdezé komoran a gróf. Én szinte azt akartam
látni, hogy nem jött-e megint hozzátok vissza az igazság?

Uram! édes uram! elkezdé a férfi törött szózattal s érzékeny
háládatossággal, az Ur Isten fizesse meg az úrnak! Ezt az ártatlan
gyermeket feleségemmel együtt az éhségnek halálától mentette meg az úr.
Az Isten látja lelkemet, hogy tolvaj nem vagyok. Az éhség kényszerített
reá. Nem volt miből élnünk. Még e nyomorult hajléknak a fele sem az
enyém már; pénzt kellett felvennem reá. Ezt is elköltvén, puskát kértem
kölcsön s alig hogy egy szarvasra elsütöttem, rajta kaptak s el kellett
szöknöm. Régi időtől fogva ma eszünk legelőször főttet Manczi kisasszony
kegyelméből.

Mancziéból? kérdezé derült mosolygással a gróf és könnyes szemeit
megtörülte. De mondd meg te nekem, apjok! mért nem dolgozol? Hisz, a
mint látom, erő nélkül nem szükölködsz.

Miért nem dolgozom? Van nekem, Istennek hála! egy pár egészséges karom,
melyekkel dolgozhatnék; de négy hónapi betegségem minden szerszámomtól s
ezekkel együtt kenyeremtől is megfosztott. Szántóföldecskémet is el
kellett végre a szomszédomnak zálogosítanom. E nyomorult háznak a fele
még, a mit sajátomnak mondhatok.

Csak ennek a háznak a fele? kérdezé a gróf, összecsapván kezeit. Hát
miért nem panaszoltad el eddig Manczinak?

Panaszkodni nem szabad, vagy legalább nem tanácsos; mert az uraság
koldust a faluban meg nem szenved. A gróf felemelvén könnyező szemeit s
a mély könyörületességnek éles tekintetével az égre nézvén: Istenség!
úgymond, nincs kenyerök, nincs munkájok, hogy kenyeret kereshetnének!
Egy pár könnyecske legördülvén arczain: mennyi pénzre volna úgymond,
szükséged?

Ha kétszáz forintom volna, mindenemet visszaválthatnám s azonban, mig
munkám hasznot hozna, élhetnék is belőle.

Hídd el ide azt a gazdát, a kinek adósa vagy. Hadasi György nagy örömmel
átszaladt a szomszédjához és egynéhány időpercz után megjelent vele.
Hallod-e, így szólott hozzá a gróf, te ennek visszaadod a földjét és
szerszámait, én pedig megadom neked a pénzt, melylyel tartozik.

Szivesen! mondá erre a szomszéd. Ő nekem száznyolczvan forintommal adós.

Jól van! Én holnap neki kétszáz forintot hozok és ő neked az adósságot
lefizeti.

Holnap? Hát az úr kicsoda?

Én gróf Kaczajfalvi László vagyok.

Gróf Kaczajfalvi János úrnak a fia?

Az!

Nagyságos uram! mondá a szomszéd, nem akarna nekem egy kis irást adni
arról, hogy nekem száznyolczvan forintommal adós?

Minek? Én irni nem tudok.

Irni nem tud? És én gróf Kaczajfalvinak tartsam? mondá a szomszéd, fejét
rázván. Mihelyt Hadasi György kezembe adja a pénzt, én is visszaadom
neki minden jószágát. Ezzel elment.

A gróf át nem tudta látni, miért nem hisz szavának e gazda? de azt csak
látta mégis, hogy a dolog nincs külömben. Visszament tehát komoran a
kastélyba s belépvén az ebédlő szobába, így szólította meg Potrohosit:
Hallod-e, Manczi bátyja! adj te nekem kétszáz forintot.

Két ezret, ha akarod, édes öcsém! Mire szándékozod fordítani?

Annak az embernek, a ki a szarvast meglőtte, nincs több fél házánál;
annak adom.

Potrohosi azonnal kezébe adta a kivánt summát; ő pedig visszaszaladt
vele Hadasihoz s az egész házat felvidámította. Körülvették mind a
hárman, kezeit csókolták, őrző angyaluknak nevezték és jóakaratát zokogó
szózattal köszönték. A gróf sirva fakadván örömében, kezet adott
Hadasinak és azt mondotta neki: most már serényen dolgozz, hogy új bajba
ne ess. Azután Veronkát, Hadasinak leányát megölelvén és magához
szorítván, nemsokára, úgymond ismét meglátogatlak benneteket. Ezzel a
házból kisietett. Fenn szóval küldötték utána a romlástól megmentett
szegények háládatos áldásaikat.

Bemenvén könnyes szemmel a viczispánnak ebédlő szobájába, hol a vendégek
még mindnyájan együtt voltak, fel s alá járt egy darabig. Szemei szinte
csillogtak és egész tekintetéből ki lehetett venni, hogy mellében nagy
dolgokat forral. Végre megállván a szoba közepén: azt, úgymond, ki kell
tudakoznom! Ezzel az ajtó felé indult. Hová akarsz megint menni? kérdezé
Potrohosi, útját elállván; meg Manczi felugorván a székről, kezénél
fogva tartóztatta.

Eressz el, édes Manczim! haza kell mennem, felelé a gróf komoran.
Kaczajfalván is lehetnek oly boldogtalan szegény emberek, mint itt
Veronkának az atyja.

Hisz arra, mondá Potrohosi, holnap is elegendő időd lesz.

Gondolod? Mentél-e te már egyszer éhen az ágyba, mióta a világon vagy?
Én, édes Manczim! mindaddig nem maradhatok, még meg nem tudom, hogy az
atyám falujában nincsen-e valaki, a ki éhezik? Ezzel kiment és lovát
megnyergeltette. Az öreg Istók alig tudta magát meggondolni, mikor a
gróf már tartotta neki a kengyelt, hogy a lóra szokása szerint
felsegítse. Maga is felvetvén azután paripájára magát, sebesen haza
nyargalt.

Istenemre mondom! ezen ifjú emberhez nem győzök elegendő tisztelettel
viseltetni, mondá Manczinak az orvos, megcsókolván kezét. Manczi
köszönetet mosolygott szeme közé e vallásért, s a grófnak jó szivéről az
orvossal sokáig beszélgetett.




XIII.

A halál és a prédikátor.

Azalatt a gróf Kaczajfalvára érkezvén, a falu végén leszállott a lóról,
Istókot haza küldötte, maga pedig bement az első házba és a gazdát
cselédjeivel együtt a vacsoránál találta. Nektek van, látom, mit
ennetek! mondá örömmel, a mint a szobába belépett. A vacsorálók azonnal
felkeltek s elejébe menvén, megköszöntötték. Minekutána megértette volna
tőlük, hogy van miből élniök, azt kérdezte a gazdától, hogy van-e a
faluban valaki, a ki éhséget szenvedne? Éhséget? mondá a gazda. Istennek
hála! a mi méltóságos öreg grófunknak pedig szives köszönet! az egész
helységben csak egy sincs.

A gróf az égre emelvén csillogó szemeit, az én atyám ő! úgymond érzékeny
örömmel. Sebesen kiszaladt azután a házból és haza sietett, hogy édes
atyjának lábaihoz borulván, háládatosságát ezen emberségért
kinyilatkoztassa.

Útjában egy másik ház előtt nagy sírást-rívást és jajgatást hallván,
bement. Elébe repűlt a házból szinte magánkívül egy menyecske, s még az
udvaron megölelvén a grófot, oda vagyok! úgymond, óh, örökre oda vagyok!
A gróf e kiáltásra megborzadván, besietett a szobába, hol az ágyon egy
halvány férfiút talált, kinek szemei szinte homályosodni és meredni
kezdettek. Ágyánál egy kesergő öreg ember és egy siránkozó öreg asszony
állott, kikbe három síró gyermek kapaszkodott volt.

Mi történik itt? kérdezé a gróf hevesen. Óh! a fiam haldoklik, úgymond
az öreg ember zokogva. Haldoklik? kérdé a gróf s e jelentést, mely ő
előtte még ismeretlen volt, látni akarván, az ágyhoz közelébb tolódott.
Meredt szemmel nézte egy darabig a beteget s meg-megborzadott. A beteg
kezére tévén kezét, álmélkodva tapasztalta, hogy hideg verítéket izzad.
Kérdéseket tett neki, de feleletet egyikre sem vett.

A haldoklónak hörgései erősödni kezdvén, a menyecske ismét berohant a
szobába, s elhalaványodván, reszketve nézte a beteget. Anyicska! mondá
elég hangos, de törött szózattal a haldokló. A menyecske odasietvén, a
betegre borúlt és rettenetes jajgatásra fakadt. Az öreg ember
imádkozott, az öreg asszony pedig, kinek szemeiből a könnyek egymást
űzték, haldokló fiának homlokáról a verítéket törülgette. A beteg végre
egyszer vagy kétszer megrázkódván, kinyújtotta tagjait és meghalt.

Az úr isten adta, mondá zokogva az öreg ember, az úr isten el is vette!
Áldasson az Úrnak neve! Ezt mondván, összekulcsolta kezeit, s előre
görnyedvén, könnyező szemeit a földre függesztette. A két asszony
azonban a gyermekekkel együtt hangos sírásra fakadtak; a gróf pedig
reszketni és halaványodni kezdvén, végre elájult és a halottra
lerogyott.

Mikor ájulásából ismét magához tért, már akkor a szoba tele volt
emberrel, a kiterített holttest a deszkán feküdt, az öregek sírtak, az
ifjú özvegy pedig egybekulcsolván feje felett kezeit, rájok sem
hallgatott azokra, a kik vigasztalni akarták. Oh istenem! mondá
egynehányszor, hová legyek e három neveletlen árvával? Végy magadhoz,
teremtőm minket is, ha táplálónkat elvetted!

A gróf el nem tűrhetvén tovább e szomorú jelenést, kitolakodott az
emberek közül az utczára, s felemelvén összetett kezeit könnyező
szemeivel együtt az égre: mennyei bölcsesség, úgymond, ne hagyj még
engem meghalni. Hadd élni Manczit is édes atyámmal együtt! Oh, mily
rettenetes dolog a halál! Érzem, kegyelmes istenem, érzem magamban, hogy
könyörgésemet meghallgattad!

Ezzel haza sietvén, édes atyjának karjai közé rohant azzal a kérdéssel,
ha egészséges-e és ha nincsen-e valami baja? Egész este csak a
haldoklóról beszélgetett és tekintetében csak a mély szomorúság
uralkodott. Az öreg grófnak sokáig kellett vele bajlódni, míg belőle
azokat kivehette, a mik ma vele és Manczival történtek.

Másnap a halálnak képe emlékezetéből lassanként elenyészvén, Manczié
pedig feléledvén, édes atyja elé terjesztette forró kivánságát, melylyel
Manczit feleségének tenni óhajtja, valamint amaz akadályokat is,
melyeket e kivánságának Rózsafi úr vetett.

Az öreg gróf legkisebbet sem ellenezte ugyan ezt a házasságot, mivel a
tudósításokból, melyeket Manczi kisasszonyról az egész környékből
összeszedett, bizonyos lett a felől, hogy Manczit minden ember jó szívű,
szép eszű és nemes erkölcsű kisasszonynak tartja. De az ifjú grófnak
szerelmét nem nézvén egyébnek futó gerjedelemnél, attól félt, hogy soha
ebből oly szeretet nem támadhat, melyre állandó barátságot kell építeni
azoknak, a kik a házasságban boldog életet viselni kivánnak. Az ifjú
gróf erősen bizonyította ugyan atyjának, hogy Manczi őtet szereti, hogy
ő viszont Manczit örökké fogja szeretni, és hogy Manczi jó leány; de az
öreg gróf megmutatta neki ellenben, hogy ezek mind igazak lehetnek és ő
mégis rettenetes veszedelembe ejthetné mind magát, mind Manczit, ha e
házassággal sietne. Erre nézve esdekelve kérte, hogy halaszsza még el
egy kevés időre az egybekelést, a mit édes atyjának meg is igért.
Szeretni fogom, mondá azután az öreg gróf, ha gyakran oda jársz. Adja
isten édes fiam, hogy meg ne csalódj. Erre az ifjú gróf csak
mosolygással felelvén, azt kivánta viszontag az atyjától, hogy nézze meg
Manczit maga; a mire magát az öreg úr azonnal le is kötelezte.

Egynéhány napot azzal töltött el azután az ifjú gróf, hogy házról-házra
járván, maga megtudakozta, hogy nincsen-e a jobbágyok között oly
szegény, a ki éhezik? E mellett pedig, bárhová ment, oly buzgón
ajánlotta segedelmét és a hol kellett, oly bőven mutatta meg
cselekedettel jó akaratát, hogy a jobbágyoknak szeretetét egészen
megnyerte, a szegényebbeknek pedig oszlopa és reménye lett. Minden
embertől megtudakozta, miben foglalatoskodik? micsoda mesterséget űz?
micsoda hivatalt visel? s ez által sok olyas dolgokat megtanúlt, melyek
előtte mindeddig ismeretlenek voltak.

Elment a prédikátorhoz is és megtudakozta tőle, hogy van-e neki miből
élnie? Feleletéből hallván, hogy tisztességes jövedelmei vannak, a
foglalatosságokat akarta tudni, melyekért e jövedelmeket veszi. Útnak
indúlván, az ajtó küszöbében eszébe jutott neki a haldokló, kinek
halálánál maga jelen volt, s visszafordulván a prédikátorhoz, de miért
nem vigasztaltad tehát a minap azt a szegény asszonyt, a kinek a férje
meghalt?

– Az özvegy engem nem hivatott.

– Nem hivatott? Imént jövök egy embertől, a ki nekem azt mondta, hogy ő
a falunak éjjeli őrzője, kinek kötelessége azt hozza magával, hogy
mihelyt tüzet lát, azonnal lármát üssön. Ezt is tehát, mikor a ház már
ég, hivatni kell előbb, hogy lármát üssön?

– Az éjjeli őrnek ez kötelessége.

Hiszen te is azt mondtad, hogy a szomorúaknak vigasztalása hivatalodhoz
tartozik. Pedig, hallod-e, ha én azt az asszonyt megvigasztalhattam
volna, nem adtam volna a te egész jövedelmedért. Ezzel megrázta fejét és
elment. A prédikátor hálát adott az istennek, hogy az ifjú grófnak
oktalan kérdéseitől megmenekedhetett.

Otthon a gróf az atyját kérdezte meg ez iránt és nagyon megörült, mikor
hallotta, hogy másnap a templomban a prédikáczióból maga megitélheti, ha
tetszik, miből áll a népnek oktatása? Az atya másnap a templomba menvén
vele, arra kérte előre, hogy a prédikátort, míg a népet oktatja, meg ne
szólítsa, mint az új párnak összeadásánál. Ezt az ifjú gróf megigérte, s
beült az atyjával az uraságnak zárt székébe a prédikáló székek
átellenében.

A zsoltárnak lassú és pompás éneklése, melyet az öreg gróf versenként
elébe olvasott, kimondhatatlanúl megillette. Szemei könnybe borúlván,
oly tiszteletre gerjedett, hogy tudta nélkül térdeire bocsátkozott. A
lelki pásztor a prédikáló székben megjelenvén, az ifjú gróf felállott és
vizsga szemeit reá függesztette. Ezt a prédikátor látván, elpirúlt,
mivel a minapi összeadásnál tett kérdései emlékezetébe tüntek. Majd
azután elhalványodván, reszketni kezdett, az éneknek pedig vége
szakadván, meredt és vad tekinteteket vetett majd az ifjú grófra, majd a
községre. Az ifjú gróf halaványodni és reszketni látván, még meredtebb
szemeket függesztett reá és háborodását majd az ájulásig űzte.
Elkezdette végtére beszédjét reszkető szózattal; de valahányszor az ifjú
grófra tekintett, mindannyiszor beszédjének fonalát elvesztette. Attól
félt minden szempillantásban, hogy az ifjú gróf megszólítja. Így az, a
mit beszélt, összefüggés nélkül való zavar lévén, akadozni kezdett; a mi
belső szorongatásait megszaporította. Kimondhatatlanúl megháborodott
tekintetét az ifjú grófra szögezvén, végre elhallgatott.

Rosszúl van szegényke! mondá az ifjú gróf elég fennszóval Istóknak, a ki
szinte mellette állott. A prédikátor meghallván mondását, elővette
keszkenőjét és arczát törülgetni kezdette. Istók a papnak baját jól
átlátván, az ifjú grófnak mondását pedig színfogásnak vévén, elkérte az
öreg gróftól ama kis üvegecskét, melyben magánál illatos párát
hordozott, felsietett vele a prédikátorhoz s átadván neki szagolásnak
okáért, megsúgta egyszersmint azt is, hogy az ifjú gróf minden
bizonynyal meg nem szólítja, míg prédikál, mivel ezt az atyjának szentűl
megigérte.

A prédikátor a párából egynéhány csöppet keszkenőjére öntvén s orrához
értetvén, magához tért és beszédjét újra elkezdte. Ebben ő sikeresen
megmutatta, hogy tökéletes és jámbor életet kell viselnünk, ha igaz
keresztény ember módjára félelem nélkül akarunk meghalni. Beszédje az
ifjú grófot úgy megillette, hogy a prédikáczió után karja közé szorítván
a lelki pásztort, megcsókolta és bizonyossá tette a felől, hogy egész
életében úgy fogja e szép oktatásért tisztelni, mint édes atyját.




XIV.

A szerelemféltés.

Egynéhány nap múlva ismét Manczihoz lovagolt az ifjú gróf, de senkit sem
találván otthon, egy darabig a kertben sétálgatott, azután pedig
Veronkához ment. Az egész házat együtt lelte. Egynéhány apolások után,
melyekkel Veronkát heves ifjú módjára megköszöntötte s melyeket a leány
szemérmes érzékenységgel fogadott, Hadasival mélyebb beszédbe
ereszkedett. Hadasi, míg ifjabb volt, a török háborúban katonáskodott.
Egyik szó a másikat szülte. A gróf oly feszült figyelemmel hallgatta
Hadasit, mint a ki a berbitélő bűbájosra elbámul; Hadasi pedig oly
tűzzel s oly eleven színekkel rajzolta elébe a hadi eseteket, a minőket
az afféle katonától csak várni lehet, a ki több ütközetekben
szerencsésen forgott. Így múlt el a reggel. Hadasi nagyon örült, hogy a
hadi eszközöknek magyarázását reggel elvégezhette, alig várván, hogy
délután az ütközeteknek bővebb rajzolásához foghasson, melyekben saját
kezével sok törököt levagdalt.

A gróf a nélkül, hogy tartóztatták volna, náluk ebédelt, s Hadasiné
leányával együtt minden erejét megvetette, hogy jótevőjöket tehetségük
szerint megvendégeljék. Az asztalnál a gróf Veronka mellett ült és a
paradicsomban vélte magát lenni, oly nagy volt öröme. Hadasi majd minden
ételnél újabb dolgokat beszélt a tábori életről és ama tartományoknak
szokásairól, állatairól és növényeiről, melyekben táborozott. Ebéd után
lerajzolta a grófnak azokat, a mik az ütközetben történni szoktak: az
ágyúknak szüntelen ropogását, a szörnyű mészárlást, mikor a dolog
egyszer kardra kel és a törököknek kegyetlenségét, kik még az elevenen
elfogott és sebeikből könnyen kigyógyíthatandó katonáknak fejét is
leriszálják. A gróf, ki Veronkát térdére ültetvén, ölébe vette, hogy e
szörnyű eseteket vele együtt hallgassa, már álmélkodott, már borzadott,
már meg fejét Veronka vállára bocsátotta, mintha el akarta volna
tekintetét ama jelenésektől fogni, melyektől irtózni elegendőképen nem
győzött.

Azalatt a viczispánnak egész háza megérkezett, s ama hírre, hogy az ifjú
gróf Kaczajfalvi a kastélyban volt és lovát az istállóban hagyván, ismét
elment, Manczi egy szempillantásra szobájába repűlt és onnan
leorozkodott a kerten keresztül a faluba, Hadasi házához. Nem ok nélkül
gyanította ő, hogy a grófot itt találja. Még messziről meghallván
szavát, közelebb lappangott s meg akarván a grófot lepni, maga lepődött
meg ama különös jelenéstől, mely vizsga szemébe tünt. Az ablakhoz jutván
tudni illik, szinte akkor rejtette fejét Veronka mellére, hogy
tekintetét ama mészárlástól elfordítsa, melyet Hadasi lerajzolt. Manczi
ezt látván, szinte megmerevedett. A leány az ölében? az ő feje pedig a
leány mellén? E gondolatra elhalaványodott és azon szempillantásban
ismét elpirúlt.

Manczi kisasszony! mondá fennszóval Hadasiné, az ablakra mutatván.

Manczi? kérdezé hevesen a gróf.

A kisasszony azalatt az ablak mellett sebesen elment a kastély felé.

A gróf félszemmel megsejtvén, utánna repűlt. Manczi! Manczi! gyere ide,
itt vagyok!

A kisasszony, mintha a grófot nem is hallotta volna, tovább sietett. A
gróf tehát utánna rugaszkodott, elérte s egyik kezét megragadta. Mit
akar a gróf? kérdezé Manczi haragosan. Ereszszen el! Ezt mondván,
kicsavarta kezét a grófnak kezéből, ott hagyta és útját tovább
folytatta.

A gróf egy-két szempillantásig megállván, ismét utánna szaladt s
megfogván kezét, édes Manczim! úgymond érzékeny szózattal és kérlelő
tekintettel.

– Menjen a gróf, a hová tetszik, én magam akarok maradni, mondá Manczi
hevesen s kezéből kiragadván magát, elsietett. A gróf egy ideig utánna
nézett, azután pedig Hadasihoz visszatért. A kisasszony szinte akkor
talált hátra tekinteni, mikor a gróf a ház ajtaján belépett s ajakit
harapdálván, nagy méreggel haza ment.

A gróf ismét leülvén székére, magához vonta Veronkát és az ablakra
vetvén tekintetét, hát azután, úgymond, hogy volt?

Hadasi az ütközetnek rettenetes rajzolását nagy tűzzel folytatta; de a
gróf ellenben sem meg nem borzadott többé, sem Veronkát magához nem
szorítgatta. Közepén a legiszonyúabb rajzolásnak felkelvén, hadd el,
úgymond, a többit holnapra! Nyughatatlan elmével búcsút vevén, a
kastélyba ment. Manczi, a mint a grófot bejönni látta, szobájába ment és
bezárta magát. Sem kéréssel, sem parancscsal rá nem vehette a bátyja,
hogy szobájából kijöjjön. A gróf majdnem sírva fakadt, hogy Manczit
egész este nem láthatta. Baját még csak messziről sem gyanítván,
betegnek vélte.

Másnap reggel előtalálván, szíves sajnálkozással imígy szólította meg:
Édes Manczim! mi bajod volt néked tegnap? A kisasszony ellenben semmit
sem felelvén, oly hidegséget mutatott hozzá, hogy magaviseletében a
jelenvalók közül kiki megbotránkozott. Manczi bátyja össze akarta őket
békéltetni, de a gróf a kisasszony elébe állván, nyers szózattal és
férfias tekintettel imígy szólította meg: Reám te, a mint látom,
neheztelsz. Mondd meg nekem, mivel bántottalak meg?

– Semmivel sem! legkisebbel sem! – mondá viszontag Manczi, a grófnak
tekintetétől egy keveset megijedvén.

– Miért haragszol tehát reám, ha meg nem bántottalak?

Manczi erre meggörbítvén szép száját: Hm! úgymond, tartozok tán a
grófnak cselekedeteimről számot adni?

A gróf feszült szemmel nézett egy darabig reá. Azután mind a két kezét
szemével együtt az égre emelvén: Jól mondta az atyám, úgymond
fennszóval, hogy megcsalatkozol! Egy könyörű tekintetet vetett még
egyszer Manczira és szemei könnybe borúltak. Oly szép, mondá
elkeseredve, és oly csalárd! Isten hozzátok! Ezt mondván, lassú
lépésekkel lováért, az istállóba ment.

Potrohosi Manczihoz közelebb menvén: Lányka, úgymond, neked nincs eszed.

Manczi sírva fakadt s kezeivel arczát eltakarta.

– Haza lovagol, mondá tovább a bátyja és soha sem látod többé. Eredj,
javaslom és békülj ki vele. Ahol, nézd! kivezeti már az istállóból a
lovat. Fogadj szót, lányka! s enyhítsd meg. Ezzel a legénynyel, látod,
nem lehet játszani. Ő a te labdád soha sem lesz.

Manczi részint erőltetésből, részint jó szerével kiment a kapu elé, hol
a gróf a lovára akarván felülni és paripájának nyakát simogatván: Csak
tudnám, úgymond elég fennszóval, úgy hogy Manczi meghallotta, csak azt
az egyet tudnám, mit vétettem neki?

– Laczi! – mondá erre félénk szózattal a kisasszony, hát csak elmégy?

A gróf megfordulván, meglátta a könnyező Manczit s visszament hozzá. A
kisasszony elébe nyújtotta kezét; ő pedig megfogta, megcsókolta és
könnyeivel megáztatta. Potrohosi érezhetetlenűl felemelvén Manczinak
másik kezét, a gróf nyakára tette és a kisasszonyt karjai közé lökte.
Alig nézhettek egymás szemébe, máris egymás ölében voltak. Egy pár
szempillantás alatt megújult köztük a békesség. A grófhoz mutatott
hidegséget mentegetni akarván Manczi, azt találta mondani, hogy a feje
fáj. A gróf tehát minduntalan összenyomogatta két kezével a fejét,
szíves szorgalommal bizonyítgatván, hogy ez a főfájás ellen nagyon
foganatos.

[Illustration: Laczi! – mondá erre félénk szózattal a kisasszony.]

A kertben sétálván a gróffal, csak el nem tűrhette mégis a kisasszony,
hogy meg ne kérdezze, mit csinált tegnap Hadasi házánál? Ő nekem, felelé
a gróf, rettenetes dolgokat beszélt a hadakozásról. Óh édes Manczim! jó,
hogy eszembe hoztad. Ezeket neked is meg kell hallgatnod. Jőjj velem,
menjünk együtt hozzá! Ezt mondván, Manczit kezénél fogva maga után
vonta.

Alighogy új vetekedés nem támadt köztük, mivel Manczi e sietségről
egynehány szöges mondásra fakadt. De meggondolván végtére magát,
délután, úgymond, elmegyek veled.

Ebéd után tehát Hadasihoz mentek. Veronka nagy örömmel szaladt jótevője
elé s karjai közé rohanván, óh az én kegyes grófom! úgymond. De a mint a
gróf megett Manczi kisasszonyt megsajdította, hamar kifejtette magát a
grófnak karjaiból. A kisasszony erősen feltette ugyan magában, hogy
nyugodt elmével fogja nézni a grófnak Veronkával való magaviseletét, de
a leánynak öröme, melylyel a grófot fogadta, feltett szándékából
egyszerre kiforgatta. Elfelejtvén, hogy a gróf jelen van, oly büszke és
gúnyos tekintetet vetett Veronkára, mint egy megbántott királyné.
Veronka ezt látván, félre vonta magát reszketve és szemeit lesütötte.

A gróf azt gondolván, hogy ismét az uraság hajdúja van görcsös botjával
a háznál, a kitől szegény Veronka úgy retteg, körűl nézte magát, s
véletlenűl meglátta, hogy Manczi e szegény leányra mérges tekinteteket
vet. Manczi! tán megint fáj a fejed? kérdezé a gróf, gyanakodva rázván a
fejét. Jőjj ide, jó Manczi! ne légy oly komor! Ezzel a gróf leülvén, s a
kisasszonyt térdére akarván vonni, ülj ide! úgymond, a másik térdemre
pedig üljön Veronka.

– Én Veronkával nem osztozok, mondá boszankodva Manczi. Neki engedem az
egész űlést.

– Mily csodálatos vagy te, Manczi! Már miért nem akarsz te itt
Veronkával ülni?

– Én olyan leánynyal, a kivel jót teszek, osztozni nem akarok.

Veronka e szóra sírva fakadt; az atyja pedig megszólalván: A jótéteményt
elfogadni nem szégyen, kedves kisasszonykám! Hiszen maga a király is
Istennek jóvoltából él.

A gróf majd az egyikre, majd a másikra tekintvén: Van-e nektek eszetek?
mondá boszankodva. Ülj le Manczi, a hová akarsz. Te pedig Veronka, jőjj
ide és légy vidám. Mondd meg nekem, ki bántott? Hát te apjok, mit állasz
ott oly komoran, mintha a török vágott volna meg? Manczi, megbántottad
talán ezt az öreg embert? Manczi az ablakba könyökölvén, kinézett és nem
felelt. Ülj le apjok és beszélj nekünk valamit a török háborúról; Manczi
is akarja hallani.

– A kisasszony nekem soha sem bocsátaná meg, ha jelenlétében leülnék.

– Neked apjok, nincs eszed, ha te azt gondolod, mondá a gróf, kinek
igyekezetei, hogy a hadakozásról való beszélgetést folyamatba hozza,
mind foganatlanok voltak. Manczi majd az ablakon nézett ki, majd pedig
lopva Veronkára tekintett, ki a fal mellett állván, titkon sírdogált.

– Már ma apjok, a mint látom, mibelőlünk semmi sem lesz. Jőjj Manczi!
menjünk haza. Jer velünk Veronka te is!

Veronka azzal mentegette magát, hogy dolgai vannak; a gróf pedig ránczba
vont homlokkal Hadasiéktól elbucsúzott. A kastély udvarán keresztül a
kertbe jutván Manczival, ki mellette lesütött szemmel és komor
tekintettel ment, imigy szólította meg emezt: Hallod-e, Manczi! én téged
szeretlek; de az öreg Hadasi jobb náladnál.

S Veronka is, ugy-e?

Veronka? – Veronka tégedet meg nem bántott; te pedig őtet sirásra
fakasztottad.

– Óh a sirás nagyon illett neki. Kétszerte szebb volt, mint egyébkor.

– Azt jól mondod. Én ránéztem, mikor sirt és nyilván láttam, hogy neki a
sirás jobban illett, mint neked a te ránczolt homlokod. De a sirás neki
szegénykének fájt. Manczi! tik szátokban hordozzátok szüntelen az
Istent. Az Isten gazdag is, jó is. Te gazdag vagy; de jó vagy-e
egyszersmind? Mit vétett neked az a szegény leányka?

A társaság, mely szinte a kertben mulatott, hozzájuk érkezvén, Manczi
lecsillapodott. A grófnak érzékeny apolásai hamar elszélesztették azután
a szerelemféltő buzgóságot, mely Manczi szivében habozott és így a gróf
kevés idő mulva ismét a szerelemnek és az elragadtatásnak gyönyörü
karjai között csüggedezett.

Estefelé ellovagolt. Manczi a hosszú kerten keresztül leszaladt az
ország útjáig, mely Kaczajfalvára visz, hogy még egyszer rákiálthasson,
ha majd a kertnek kerítése mellett ellovagol. Egy borostyánbokor megé
állván, kinézett az utra, mely a faluból kijött, de a grófot nem győzte
kivárni. Még egy egész fertály óráig leselkedett és a gróf még sem jött.
Erre ama fekete gondolat emelkedett fel gyanakodó mellében: Veronkánál
van! Kiszökvén tehát a bokrok közül, felszaladt a mulató házba, mely egy
dombon állott, s melyből az egész faluba be lehetett látni s
megsajdítván Hadasi háza előtt a grófnak paripáját, ott van a
semmirevaló! úgymond; s belappangott szilaj tekintettel a kastélyba és
szobájába bezárkózott.




XV.

Az irigységnek fondorkodása.

Hazafelé lovagolván a gróf, az egész úton csak Manczinak csodálatos
magaviseletéről gondolkodott, minduntalan megrázván fejét, mivel e
kellemetlen jelenésnek okát ki nem tanulhatta. Nem ösmerte még ő a
szerelemféltésnek alacsony indulatát; de ha ösmerte volna is, Veronkával
való társalkodása oly ártatlan volt, hogy előbb elhitetett volna magával
akármit egyebet, mintsem azt, hogy ez adott volna Manczinak okot a
versengésre.

Haza érkezvén, mind egy szálig elbeszélte az atyjának, a mi vele történt
és arra kérte, hogy oldja fel neki e dolog iránt való kételkedéseit. Az
öreg gróf könnyen átlátta, hogy a szerelemféltés birta Manczit azokra, a
miket cselekedett; de fiának eszét ez iránt fel nem világosította, mivel
bizonyosan nem tudhatta, hogy nem adott-e helyes okot arra, hogy Manczi
reá megnehezteljen? Csak arra kérte tehát egyedül, hogy itéleteivel e
dologban ne hirtelenkedjen.

Manczi azalatt szobájában ült és sirdogált. Bátyjának leginkább szemébe
tünt ama hidegség, melyet a grófhoz mutatott. Mihelyt tehát vele
négyszemközt szólhatott, szorgalmasan megtudakolta tőle neheztelésének
okát. Hosszas vonakodások után megvallotta neki Manczi az egész dolgot s
félelméből sikeres gyanut, gyanujából pedig bizonyos valóságot koholván,
megmutatta: hogy Hadasiék a tapasztalatlan grófot el akarják tőle
Veronka számára halászni. Végre bátyjának azért esedezett, hogy
Veronkát, a ki neki útjában van, valahová elszuszakolja.

Beszédjének a szerelemféltés oly szivreható erőt, gyanakodásainak pedig
oly nagy hihetőséget adott, hogy maga Potrohosi imigy fejezte be a
tanácskozást: Jól mondod, Manczi! azt a fityfiirity lánykát el kell
utadból takarítani.

Ide járult még az is, a mit Potrohosi még azon este az egyik inastól
hallott, hogy Hadasiné összetalálván veszni szomszédjával, ezt a grófnak
pártfogásával fenyegette, úgymint a ki az ő leányát szereti és ennek
kedvéért meg nem szenvedi, hogy szülőit valaki bántsa. Csipőire
szögezvén kezeit az asszony, imigy szólott elvégre szomszédjához: nem
sokára majd máskép fütyül kelmed, ha egyszer Veronkám talán még grófné
is lesz. Igaz ugyan, hogy az inas, a ki ezt Potrohosinak besugta, majd
felényivel megnagyobbította a dolgot, de az is igaz, hogy Hadasiné ebben
nem volt egészen bűntelen. Naponkint tapasztaljuk, mily türhetetlen
büszkeséggel néznek minden emberre még a legalábbvaló csürhék is, a kik
nagy uraknál szolgálnak, vagy magokat egyébkép kegyelmeikben lenni
gondolják.

Potrohosi, ki a grófot szerette, ki hugának a gróf kezét jószágával
együtt szivből kivánta, ki a vadászatot majdnem oly nagyon kedvelvén,
mint hugát, Hadasinak a szarvaslövést megbocsátotta ugyan, de el nem
felejtette s ki azonkivül Hadasiékat már most abban sántikálni hitte,
hogy Manczit a grófnak kezétől megfoszszák, felette nagyon megharagudott
s húgához menvén, Manczi! úgymond, a te gyanusításaid helyesek. Hadasiék
valóban a gróf keze után leselkednek és Veronka neked nagyon utadban
van. De majd adok én ennek a gaz népnek ily magasra kapaszkodni!
Elvagdalom, azt hidd el, minden órán elvagdalom büszke körmeiket. Erre
elbeszélte Manczinak, a mit az inastól hallott. Manczinak feje szinte
szédelgett bele s egy szempillantásban százféle plánum repült át szivén,
melyekkel Hadasiékon boszut állhasson.

Hadasi az utolsó szarvast szükségből lőtte ugyan le, de katona létére a
vadászatnak egyébkép is nagy barátja volt. Most a grófnak pártfogásában
bizakodván, a tilalmas helyekre is be-becsuszott, mikor puskájával
madarakra ment. A vadászok tehát erős parancsot kaptak, hogy minden
lépésére vigyázzanak. Még maga is a kisasszony jó jutalmat igért annak,
a ki Hadasit valamin rajta kapja.

El lehet gondolni, hogy Hadasit az igért jutalom kevés napok alatt tőrbe
kerítette. Kötözve hozták be a tilalmas erdőből a kastélyba. Merészen
lépett ő biró elejébe, de a buzgóság, melylyel vádolói ama régi károkat,
melyeknek tevői ki nem bizonyosodtak, szemtelenül ráfogták, a jelenvalót
pedig képtelenül megnagyobbították, annyira megdöbbentette, hogy
reszketni kezdett. Hasztalan esedezett ő engedelemért, hogy az ifju gróf
Kaczajfalvihoz folyamodhasson. Nagy kegyelemnek kiáltották mindnyájan,
hogy az uraság csak a faluból űzi ki örökre büntetésül.

Felesége és leánya erővel betörtek az uraság elejébe a nélkül, hogy őket
az inasok visszatartóztathatták volna, kiknek kemény parancsolatjuk
volt, hogy őket be ne ereszszék.

Ah! Nagyságos uram! mondá Hadasiné, ne űzzön el bennünket születésünk
helyéből. Idegen vidéken felemészt bennünket a nyomoruság. Hisz az Isten
is irgalmas. Könyörüljön meg rajtunk nagyságod is.

Takarodjatok szemem elől! mondá Potrohosi, ki attól félvén, hogy szive
meg ne lágyuljon, az esedezőkre tekinteni nem mert.

Oh! könyörögjön érettünk, édes szép kisasszonykám! mondá Hadasiné,
Manczi előtt térdeire esvén.

Manczi Veronkára bámult volt, ki távolabb állván, könyező szemeit
kötőjével törülgette. A kisasszonynak, mikor őtet Hadasiné
megszólította, szinte a grófnak ama szavai jutottak eszébe: Veronkának
jobban illett a sirás, mint neked a te ránczolt homlokod! s Veronkáról
el nem fordítván szemeit: Én rajtatok, úgymond, nem segíthetek.

Nem segíthet! Oh hát segítsen rajtunk az Isten, édes gyermekem! mondá az
elkeseredett anya, leányához fordulván. A kisasszony rajtunk nem
segíthet! Hallottad-e Veronka? Koldulással kell tehát szegény öreg
atyádat táplálnunk. Oh szegény férjem! Oh szegény gyermekem!

Veronka nemes bosszankodással megfogván zokogó anyjának kezét: Jöjjön
anyámasszony; úgymond; itt a mi könyörgésünk foganatlan. Jöjjön! Ő
minket el nem hágy.

– Istentől, embertől elhagyott szegények hová legyünk? kiáltá Hadasiné,
ki leányának szavait nem hallotta.

– Ő minket, mondom, el nem hágy. Ne sirjon anyámasszony! Kisegít ő
minket e bajból is. Lehetetlen, hogy ki ne segítsen.

Veronka e szókra részint azért fakadt, mivel a grófnak nemesszivüségét
ismerte, részint pedig azért, mivel magában érezte, hogy itt őket
készakarva nyomják. Az elhagyott nyomorultnak végső bizodalma szólott ki
belőle, mely még egy segedelmet tud.

– Ugy-e? mondá erre Manczi! kellemetlen nevetést böffentvén ki
meggörbített ajkaiból. Ez a reménység is megcsalhat tégedet, balgatag
leányka!

Veronka elpirult. Manczinak úgy látszott, mintha Veronka ajkain
mosolygást vett volna észre. Oda sietett tehát bátyjához s fülébe egy
pár szót sugott. Potrohosi ránczba vonván homlokát, megfontolta magában
röviden a dolgot s Hadasinét leányával együtt a hajdu által elvitette a
kastélynak egyik szobájába azzal a parancscsal, hogy onnan ki ne
bocsássa. Majd azután megnézette az uraság könyveiben Hadasi vagyonának
egész értékét, megbecsültette hamarjában mindenét, egész jószágának árát
Hadasinak letette, feleségestől, leányostól feltetette egy szekérre, a
nélkül hogy könyörgéseikre többé figyelmes lett volna s egy pár hajdunak
őrzése alatt kivitette a faluból, erősen megparancsolván ezeknek, hogy
őket csak a szomszéd vármegyének határain tegyék le, Hadasiéknak pedig,
hogy semminemü szinfogás alatt meg ne mutassák többé magokat e
környékben, ha pórul járni nem akarnak.

Hm! mondá Potrohosi ránczolt homlokkal és komor tekintettel, minekutána
Manczival maga maradt, kifizettem a gazembernek minden jószágát, vegyen
magának mást. A leánykát sajnálom. Gyönyörű gyermek.

Manczi kiduzzasztván ajakát: Rátartó fakép! úgymond, ki én miattam
bizvást itt maradhatott volna, ha az apja, mint megrögzött vadtolvaj,
ezt a bűntetést meg nem érdemlette volna.

– Ha úgy van a dolog, utánok küldök és visszahozatom őket, mondá
Potrohosi haragosan az ajtó felé indulván. Manczi megdöbbent,
elhalaványodott, meg-meg elpirult s azon szempillantásban megfogta
bátyjának karját mind a két kezével. Potrohosi tehát visszafordulván
utjából hozzá: Hogy te, úgymond, attól a tekervényes járástól el nem
szokhatsz! Tudod, hogy én előttem az egyenes és nyilt sziv legszebb
tulajdonság. Azonban légy nyugodt elmével! Tettem én jó rendelést, hogy
az a friss ajaku és tüzes szemü leányka vissza ne jöhessen.

Valóban gondja is volt Potrohosinak nem csak erre, hanem még arra is,
hogy Hadasiék a grófhoz ne folyamodhassanak. A melléjök rendelt hajduk
közül volt az egyiknek a szomszéd vármegyében Rósafi Pál úr testvérének
falujában háza és gazdasága, melyet sógora árendában birt. Feküdt e
helység Manczi szülőinek lakásától majd husz mértföldnyire. Az uton a
hajdu oda ajánlotta e vagyonkáját Hadasinak s mindaddig dicsérte és
magasztalta, míg ez vele alkura lépett. Ez köztök hamar meglett, mivel a
hajdunak Potrohositól parancsa volt, hogy ne sokat alkudjon, hanem
engedje oda neki, a mint kéri, visszaérkezvén pedig, jelentse magát
nála. Ő nemcsak kárát szivesen kipótolja, hanem még azonfelül meg is
jutalmazza. Vitt a hajdu ezek után levelet is a viczispán testvéréhez,
kit Potrohosi arra kért, hogy Hadasiéknak kedvezzen. Hadasi uj lakásába
érvén s a gazdaságot egynéhány nap alatt rendbe szedvén, hamar
elfelejtette előbbeni lakóhelyét. Ha Veronka olykor a grófot nem
emlegette volna, Hadasi a viczispán falujának még nevét is elfelejtette
volna.

Még a szerelemféltés Veronka fejére e szélvészt hozta, a gróf otthon
napról-napra jobban megismerkedett mind jobbágyaival, mind a jó földes
uraságnak kötelességeivel. Már a mezőn volt a szántóvető gazdáknál, már
a majorokban a gazdasszonyoknál, már a pásztorokhoz szaladt ki a
legelőre, már a kertekben mulatott a falunak gyermekei között s
valamerre ment, segítő angyal gyanánt hagyta maga után mindenütt jótévő
szivének kellemetes nyomdokit. Az öreg grófnak tudniillik teljes
igyekezete azon volt, hogy fiát a szegényekhez való irgalmasságban
kiváltkép gyakorolja, jól tudván, hogy e kötelék uraikhoz a jobbágyokat
legbizonyosabban és legkellemetesebben odakapcsolja. Egy napnak sem
kellett elmulni a nélkül, hogy az ifju gróf valamely háládatostól egy
pár köszönő könnyhullajtást ne lásson, vagy szives kézszorítást ne
vegyen.

Megtanulta e mellett lassankint a polgári rendeknek, sőt még az egyrendü
embernek külömbségeit is a nélkül, hogy szivének érzékeny jósága, vagy
józan eszének egyenessége legkisebb fogyatkozást szenvedett volna.
Egynehány látogatások, melyekkel gróf Kaczajfalvy megtiszteltetett, s
melyekkel ő is viszont a szomszéd uraságokat fiával együtt megtisztelte,
lecsillapították ezeknek vizsgaságát s e természetesen nevelt hires uri
legényhez sziveiket mély tiszteletre gerjesztették.

Az ifju gróf a látogatásoknak alkalmatosságával sok és különféle
kisasszonyokat látott s jólehet némelyeknek közülök azt mondotta: te
majdnem oly szép vagy, mint az én Manczim! csak Manczi volt mégis az ő
szivének állandó királynéja.

Eljött végre a nap, hogy Mancziját ismét meglássa. Oda nyargalt tehát
Rósafi urnak falujába. Manczi majdnem megőrült örömében, nem annyira
hogy ismét látta, hanem olyannak tapasztalta, a minő oly kevés idő alatt
lett. Ama különös módosság tudniillik, mely nem a könyv nélkül megtanult
köszöntésekből és tánczmesteres komplementumokból állott, hanem
egyenesen és egyedül csak szivének jóságából származott s mely már most
naponkint jobban szembe tünt, mivel naponként kevesebbek lettek amaz
ismeretlen tárgyak, melyek mindaddig még előtte ujak voltak, gyermekes
álmélkodásra ragadták; úgy szinte ama derült egyenesség és nemes
nyiltszivüség, mely majdnem finom büszkeségig emelkedett, mivel magát
másokkal összehasonlítván, jóságát és derekasságát érzeni kezdette; a
józan ész azonkivül, mely már most belőle nyiltabban kiragyogott, mivel
kevesebb alkalmatosság adta elő magát, melylyel tudatlannak kellett
látszania s végre ama kellemetes elmésség és nyájasság, mely
természetességéből eredett, minden embernek szivét hozzá vonta, Mancziét
pedig egészen megbájolta.

Az első örvendezésnek buzgásai lecsillapodván, Hadasiról és Veronkáról
kivánt Manczitól a gróf tudósításokat. Manczi félvállról, de elég
nyájasan, azt felelte neki, hogy Hadasi elhagyván cselédestől előbbeni
lakását, más vármegyébe költözött, hol magának olcsó pénzen szép
gazdaságot vett.

– Kár! mondá erre a gróf. Veronka szép leány és jó is egyszersmind. Oly
jó, édes Manczim! mint a jótevő nap. Én őtet tiszta szivemből szeretem.

Manczi alig tudta a komorságot, mely orczáján támadni kezdett,
erőltetett mosolygással elborítani. A mely ifju, mondá viszont Manczi,
mégis rossz leány biz ő. Te őtet ismered. Balgatag czevere létére már
szeretői vannak.

Hiszen szeretőd, Manczi! neked is van.

Manczi elpirult és a beszédet más tárgyra fordította. A gróf ugyan
elkezdett még vagy kétszer Hadasiékról szólani, de Manczi jó móddal
ismét elvonta róluk figyelmét. Végre azt kérdezte, micsoda helységbe
költöztek? mire a kisasszony azt felelte, hogy a helységnek nevét nem
tudja, de azt bizonyosan hallotta, hogy negyven egynéhány mértföldnyire
fekszik.

A gróf végtére eldicsekedett Manczinak először azzal, hogy az atyja őtet
nem sokára egy nagy városba vezeti, azután pedig azzal, hogy Manczit és
a viczispánt e napokban meglátogatja. Egy vagy két nap magát Manczi
társaságában kedvére és kellemetesen mulatván, édesatyjához és
jobbágyaihoz Kaczajfalvára ismét visszatért.

[Illustration: Manczi a nemes szivű öreg gróf előtt piruló hajnal
gyanánt állt.]




XVI.

A jó atya.

Egynehány nap mulva megjelent az öreg gróf fiával együtt Rósafi Pál
urnak és asszonyának tiszteletére. A kertnek hátulsó ajtajánál
leszállván a lovakról, rövidebb uton mentek gyalog a kerten keresztül a
kastélyba, hogy ennek urát véletlenül meglepjék. Az ifjú gróf bevezette
atyját ama szobába, a hol Rósafiék nappal együtt mulatni szoktak volt. A
viczispán és a hozzá tartozandók üléseikről felkelvén, elejébe mentek a
grófnak. Az ifju grófnak szemeiből diadalmas öröm ragyogván ki, oda
sietett Manczihoz s megölelvén, elvezette az öreg grófhoz, kit imígy
szólított meg: Ime! Atyám, ez az én Manczim! Nézze meg jól, hogy nem oly
szép-e, mint a most nyiló rózsa. Látod-e mily szépek szemei, mily
szelidek tekintetei? Manczi! mutasd meg az atyámnak egyszer gyönyörű
szemeidet!

Ezeket mondván, már atyjára mosolygott, már meg Manczira, ki a nemes
szívű öreg gróf előtt piruló hajnal gyanánt állván, rá nem merte
szemérmes szemeit vetni. Szólani akart valamit, de az igék mellében
elhalván, csak ajkait mozdította meg vagy kétszer kellemesen.

– És jó is egyszersmind, édes atyám! folytatá dicséreteit az ifjú gróf.
Oly jó, mint én vagyok. Ő neked megigéri, hogy ha egyszer anya lesz – –

– Oh hallgasson a gróf, kérem! mondá erre kegyesen fenyítő tekintettel a
kisasszony.

– Aludni láttam egyszer. Oh akkor ő oly szép volt, hogy ki nem
mondhatom. Amott a vastag bátyja tudja. Ezt mondván, Potrohosira
mutatott.

Így magasztalta ő Manczi tökéletességeinek már egyikét, már másikát, a
mint eszébe jutottak úgy, hogy sem az atyja, sem Potrohosi, sem Manczi
szülői szóhoz nem juthattak.

Az öreg gróf megfogván végre a kisasszonynak kezét: Manczi! úgymond
kellemetes férfi szózattal, az én Lászlóm nemes szivü ifju, ártatlan és
szép tehetséggel oly teljes, mint maga a természet, melynek keblében
neveltetett. Neked, édes leányom! nagyon nemesen kell gondolkodnod és
érezned, ha szivét birni akarod. És ha jó vagy, oly tiszta szivből jó
vagy, mint ő, vedd atyai csókomat atyai áldásommal együtt. Ezzel Manczit
megcsókolta, ki hangos zokogásra fakadván, érzékeny csókot tüzött az
öreg grófnak kezére. Szólani akart, de ajkai nem mondhattak egyebet,
hanem csak e szócskát: Atyám!

Már most a többiek is szóhoz jutottak. Az öreg grófnak együgyü
módossága, mely nemes büszkeségétől kellemesen meglelkesíttetett, úgy
meghódította mindnyájokat, hogy még a vidám Potrohosi is zabolát vetvén
elméskedő jó kedvének, oly komor tisztelettel állott előtte, mint
mestere előtt a növendék ifjú. Az uj pár eltünvén közülök, az öreg gróf
önként elkezdett fiának Manczihoz való szerelméről szólani.

Potrohosinak vélekedése az volt, hogy az ifju párnak boldogságát nem
kell sokára elhalasztani. A viczispán sem talált az ellenzésre semmi
legkisebb okot; de annyival többet az öreg gróf. Uraim! mondá ez, én
nekem semmikép sem szándékom fiamnak kivánságát elfojtani, igyekezetét
meggátolni és kedvét szegni. Szabad ember ő; cselekedjen, a mint neki
tetszik. Ámde mivel tudom, hogy szabad ember létére csak gyarló ember
mégis, atyai kötelességemnek tartom arra vigyázni, hogy választásában
meg ne csalatkozzon. Ő azt szerelemnek nézheti, a mi nem egyéb a
természetnek gerjedelménél. Manczival szinte úgy lehet a dolog. Én tehát
jónak tartom azt, hogy az összeadással egy keveset késedelmeskedjünk, ne
talán két olyan szivet kapcsoljunk össze, melyek egymást a helyett, hogy
boldogokká tegyék, keserü nyomoruságba ejtenék. Ha szabad az uraknak az
igazat úgy megmondanom, a mint szivemen fekszik, én László fiamat
ismerem és azt tartom felőle, hogy rosszabbnak kell neki előbb lenni,
mint a micsodás, ha azt akarjuk, hogy magát még a legjobb és legnemesebb
szivü kisasszonynak karjai között is boldognak érezhesse.

– A mi Manczink, méltóságos gróf uram! mondá Potrohosi, a magyar
kisasszonyoknak igazi dísze.

– Én erről nem kételkedek, felelé a gróf. Amit mondottam, azzal csak azt
akartam mondani, hogy az én fiam természetesen van nevelve és hogy a
természet nem könnyen hagyja járását meggátolni. Hibáztam én talán, hogy
fiamnak szívét ettől a közönséges anyától oly nemesnek, oly egyedül
egynek nevelni engedtem. De a mi sok esztendő alatt épült, azt egyszerre
veszedelem nélkül lerontani nem lehet. Én már egyszer mellében ezen
ifjúnak, kinek bizodalma minden emberhez határtalan, gyanakodást vettem
észre Manczi jósága ellen. Kivánnám, hogy ez többször ne történjen.
Koczkára veti viczispán uram kisasszonyának boldogságát, ha fiamnak
kezébe adja minekelőtte nem bizonyos, ha e szerelmesek egymáshoz
illenek-e, vagy sem? Az én fiam minden tartóztatás nélkül elhagyná
hitvesét, mihelyt méltatlan lenne arra, hogy hitvese legyen.

– E nyiltszívűséggel tett jegyzéseket, méltóságos gróf uram! úgy
vegyük-e, mint annak tekervényesen előadott jelét, hogy e házasságot
atyai szíve helyben nem hagyja? kérdezé a viczispán.

– Semmikép sem, kedves viczispán uram! Én senkitől sem félek a világon;
nincs tehát okom arra, hogy tekervényes utakon járjak. Itt egy leányka
lakott, a mint hallom, Hadasi Veronka, ki fiamnak rajzolása szerint
ártatlan és kellemetes alkotmányka lehet. Ez már nincs a faluban, úgy-e?

– Én szinte oly egyenes és nyiltszívű ember lévén, mint méltóságod,
mondá Potrohosi, tartóztatás nélkül megvallom, hogy mi ezt a leányt
innen eltakarítottuk.

– Nekem úgy látszik, hogy az én fiamnak hajlandósága Veronka között és
Manczi kisasszony között fel volt osztva.

– Ugyanezért takarítottuk el láb alól.

– Ugyanezért inkább itt kellett volna hagyni. Veronka próbaköve volt ama
szerelemnek, melyet fiam Manczi kisasszonyhoz mutatott.

– Igaz! De hátha Veronka lett volna a nyertes, akkor is szabad akaratára
hagyta volna méltóságod az ifjú grófot?

– Egy-két esztendeig elhalasztottam volna egybekelésüket és ha ezen
időnek elfolyása után is szerették volna még egymást, Veronka hitves
társa és jószágimnak holtom után örökös asszonya lett volna.

– Méltóságodnak tréfálni tetszik.

– Én sohasem tréfálok, mikor a kérdés fiamnak egész boldogságát illeti;
és ez hathatós bizonyság gyanánt szolgálhat arra is, hogy fiamnak Manczi
kisasszonynyal való egybekelését nem ellenzem. A juhpásztornak leányát,
ha fiam szeretné, szinte oly atyai szívességgel ölelném meg, mint
akármelyik herczegét. Higyjék el az urak, hogy én ama magányos életben,
melyet szerencsés völgyemben több esztendeig viseltem, tökéletesen
meggyőződtem arról, hogy az igaz erkölcs egyedül az, a mi e világon az
embert valóban megboldogíthatja. Én fiamnak boldogságát sohasem fogom
akadályoztatni; de lépéseit ellenben úgy vezérlem, hogy valaha belső
meggyőződéssel mondhassa: boldog vagyok!

Ezzel a gróf a viczispán elejébe terjesztette feltett szándékát, hogy
előbb fiát a nagy világgal akarja megösmerkedtetni. Elviszem magammal,
úgymond, a főbb városokba. Tanulja meg ott nevetni és megvetni az emberi
agyvelőnek fondorkodásait, utálni az emberi szívnek alacsony
gonoszságát, hogy annyival hamarább visszakívánkozzék a völgybe, melyben
neveltetett, önként megvallván magának, hogy ezen kívül a nyugodalmat és
az igazságot hasztalan keresi. Ha egyebütt leányt nem talál, a kivel
boldogabb életet remélhetne, mint Manczi kisasszonynyal, maradjon ennek
szomszédságában egy egész esztendeig, hogy tapasztalásai által
megnyilandó eszével még ezen egybekelést is bővebben megfontolhassa. Ha
ezen időnek elfolyása után ismét megkinálja szívével és kezével a
kisasszonyt, akkor viczispán uramnak gyermekét minden szorgalom nélkül
úgy ölelem meg, mint leányomat s mint jószágaimnak örökös asszonyát.
Földi paradicsomnak fogom társaságát nézni, mivel bizonyosan fogom
tudni, hogy karjai között fiam földi mennyországot lelt.

A grófnak okait könnyű volt átlátni és így viczispánék is könnyen
ráállottak, hogy e házasság még egynéhány esztendeig halasztassék.

Míg az öregek között ezen alku végrehajtatott, addig az ifjú gróf
különféle majd örvendetes, majd szomorú kifejezésekkel megbeszélte
Manczinak, hogy tőle hat hónapra elbúcsúzik. Elmegyek az atyámmal,
úgymond, a nagyobb városokba.

Manczi eleinte nem hitte, azután pedig sírva fakadt. Szomorú sorsukat
panaszolván egy darabig egymásnak, végre Manczi a grófot arra kérte,
hogy hozzá hű maradjon. A gróf ezt nem értette s Manczi által a hűséget
megmagyaráztatván magának, megigérte neki, hogy őt minden bizonynyal
ezerszer jobban fogja szeretni, mint a nagy városokban lakó
kisasszonyokat. És írj nekem mindennap, édes Laczim! mondá azután
Manczi; egyébiránt búmban meg kell halnom.

Oh kedves Manczim! én írni nem tudok, felelé a gróf. Taníts meg rá,
kérlek.

Ezt Manczi megint nem hitte s elpirulván, arra kérte a grófot, hogy ezt
meg ne mondja senkinek. A gróf pedig újra azt kivánta tőle, hogy tanítsa
meg írni. Felszaladtak tehát együtt Manczi szobájába. Manczi egy árkus
papirost vevén, rárajzolta neki az első betűt. Utána rajzolta ezt
azonnal a gróf is. Ezt cselekedték a többi betűkkel is. Majd azután
silabákat s végre egész szavakat iratott vele. Valahányszor a gróf a
kimondott szót helyesen kiírta, mindannyiszor neki Manczi a jó
tanulásért apolásokkal fizetett. Egypár óra alatt a gróf írni tudott,
Manczi pedig örömében majd megbódult.

A firkálásnak már most nem volt vége. A gróf felírta Manczi nevét.
Manczi ezt előle elkapván s a szobában vele őrült gyanánt idestova
szökdösvén, oly nagy lármát tett, hogy az öregek alul nem tudták, mit
gondoljanak. Felmentek tehát hozzájuk s az egyiket a tanításban, a
másikat pedig a tanulásban serényen foglalatoskodni látván, megörültek,
hogy a szerelem oly hamar kigondolta s oly könnyen végbe is vitte azt, a
mi az ő viszontag való szövetségüknek fentartására és táplálására oly
elkerülhetetlenül szükséges volt s a min a fejüket az öregek szinte azon
órában alul haszontalanul törték.

Már most az öregek is segítették az oktatást s másnap egy vászonfalnak
egyik részén az egyik, a másikon pedig a másik ülvén, rövid leveleket
írtak egymásnak, melyekben szerelmüket érzékeny kifejezésekkel
kinyilatkoztatták s hűségüket nagy igéretekkel pecsételték. Összehajtván
azután levélkéiket, áthajították egymásnak a vászonfalon, mely mögül
minduntalan kiszaladtak, hogy egymást jutalmul megöleljék. Így mulattak
együtt egynéhány napig.

Eljött végre az óra, hogy egymástól elváljanak. Megölelvén egymást,
egyik a másiknak karjai közül ki nem tudta magát fejteni. Isten hozzád
Laczi! Isten hozzád Manczi! kiáltották felváltva. Azután ismét
megölelvén egymást, zokogtak s egymástól újra elbúcsúztak. Végtére
Potrohosi kiragadván a grófnak karjai közül hugát, azzal fenyegette,
hogy erővel a szobába viteti, ha a grófot mégegyszer megöleli. A gróf a
lóra felülvén, könnyező szemmel és csak lassú lépésekkel hagyta el édes
atyjával ama kedves helységet, melyben Manczija lakott.




XVII.

Az ifjú gróf a városban.

Még azon este megtétetett minden rendelkezés az útra és másnap reggel az
öreg gróf kedves fiával együtt elindult Pestre. A mezővárosokat,
melyekre útjukban akadtak, csak a nagyságban találván az ifjú gróf a
faluktól különbözni, türelmetlenséggel várta, hogy a fővárosba beérjen.
Ötödnapra estefelé feljutván a pesti részen a czinkotai látóhegyre,
egyszerre szemébe tünt egész Pestnek és Budának pompás tekintete. A
kocsi szögletéből, melybe ledőlt volt, felemelvén fejét, átnézte
szótalan álmélkodással vagy kétszer ennek a nagy lakóhelynek hoszszát.
Esze felséges gondolatokra emelkedett, szíve pedig gyorsabban dobogott.
Majd azután a szőke Dunának széles vizét szent Gellért hegyétől Csepel
felé pompásan folyni, mellette pedig a Sashegy alatt fekvő térséget
Budaörs felé kiesen kinyúlni megsejtvén, mosolyogva emlékezett meg a sík
mezőről, melyet gyermekkorában ama hegynek tetejéről legelőször
meglátott, mely nevelésének helyét a többi világtól elkülönözte.

Minekutána ama nagy képet, mely e két várost környékeivel együtt elejébe
terjesztette, egészen átvizsgálta volna, különös részeire és
szembetünőbb épületeire függesztvén figyelmét, vizsga kérdésekkel
kezdette irántuk az öreg grófot ostromolni, ki oktató egyszersmind és
gyönyörködtető feleleteivel fiának szívét egészen megbájolta. Végre
beértek a városi életnek e gyönyörű paradicsomába, hol a büszke
gazdagságok a vajudó szegénységgel, a vásott gyönyörűségek a rettenetes
nyomorúsággal, a fellengző filozófia a babonás ostobasággal, a
legnemesebb jóságos cselekedetek a legiszonyúbb gonoszságokkal együtt
uralkodnak.

Másnap reggel az első órákat az ablaknál töltötte az ifjú gróf, melytől
elvonni lehetetlen volt. A számtalan emberek, a kik a vendégfogadó előtt
az utczán idestova tolakodtak, a hintóknak, kocsiknak és szekereknek
szünetlen zörgése, a magas és pompás házak új jelenségek voltak előtte,
melyek képzelő tehetségét kellemesen mulattatták. Majd azután az öreg
Istókkal betolakodott a piaczon a nép közé, mely ott a hetivásárra
összegyült s melynek zajgását már messziről hallotta. Ez itt nekem
tetszik, mondá egynéhányszor Istóknak, a mint vele a szekerek közt, a
boltok közt vagy a kofák, molnárok, mészárosok és kertészek között fel s
alá járt. De mihelyt olyan utczákba jutott, a hol kevesebb nép volt s
melyekből a nagy házak miatt a szabad mezőre ki nem nézhetett s még az
égből is csak egy darabkát láthatott, meg-megfordult Istókhoz és azt
mondotta neki: Én ezek közt a falrakások közt a világért sem lakhatnék.
Minduntalan azt gondolom, hogy fogságban vagyok.

Hazaérkezvén, arra kérte az atyját, hogy mivel a nélkül is feltett
szándéka a vendégfogadóból valamely polgári házba költözni, fogadjon
inkább a külső városban olyan szállást, mely mellett kert is van.

Az öreg gróf rendeléseket tett, hogy fiának kivánsága beteljesedjen. Az
új szállásra költözvén, az ifjú grófnak első kérdése, melyet a
gazdasszonynak tett, az volt, ha van-e kertje? Azok között a kőrakások
között én tovább nem maradhattam volna, úgymond. A szabad térség,
asszonyom! a szabad térség, a mi nekem legjobban tetszik.

– Ezt nagyságod az én kertemben feltalálja, azt fogadom, mondá a
gazdasszony s elvezette a kertbe.

Az ifjú gróf egy tekintettel átnézvén a kertet s a gazdasszonyhoz
fordulván: Te minden bizonynyal soha életedben nem láttál még szabad
térséget, úgymond.

A gazdasszony mosolyogván és kezét a gróf vállára tevén: Nemde szép és
nagy kert? úgymond. Ebben nagyságod mindennemű mezei szépséget feltalál.

Ah kedves asszonyom! mondá viszont a gróf, az ilyen kert jobb volna, ha
inkább nem is volna. A fák benne szintolyanok, mint az idevaló emberek.
Nincs bennök sem elegendő épség, sem elegendő nedvesség.

A gazdasszony meggörbítette a száját.

– De semmi! folytatá szavait a gróf. Te ennek oka nem vagy. Szép városi
kert lehet. Idővel még talán meg is szeretem.

Az ifjú grófnak kedve napról-napra jobban komorodott, a mint a várossal
és ennek lakosaival naponkint jobban és jobban megismerkedett. Könnybe
borultak többnyire szemei, valahányszor sétálásairól hazatért, melyeket
vagy az atyjával, vagy az öreg Istókkal, vagy Mályvási kapitánynyal, az
öreg grófnak régi barátjával tett, mivel valamerre ment, mind csak
nyomorúságra akadt, melynek elegendő segedelmet nem nyujthatott,
kesergést hallott, melyet meg nem enyhíthetett, könnyhullajtásokat
látott, melyeket meg nem vigasztalhatott. Keserűségében annyira ment,
hogy felét a városnak őrültnek, felét pedig gonosznak mondotta. Ellenben
pedig az ő falujáról, kertjéről, Manczijáról és gyönyörű völgyéről,
melyben neveltetett oly indulatosan beszélt, hogy az öreg Mályvásit
sokszor egészen elbájolta.

E próbált és érdemes vitéz, ki Pesten penziójából és vékony ősi
vagyonából élt, az ifjú grófot úgy megszerette, hogy végtére szüntelen
körülötte volt. Egészen akaratára hagyta ő e különös ifjút és csak
imitt-amott intette meg, hogy vigyázzon magára, mivel jó szívével
egy-két gazember már visszaélt volt.

Az első pénteken reggel a budai várat akarván megnézni, valamerre
tekintett, csoportonkint látta a rongyos koldusokat házról-házra járni.
Az elsőknek pénzt adván, hozzácsődültek a többiek is, a kik adakozását
még messziről megsajdították. Az egész váron keresztül menvén, alig
látott egyebet koldusnál és pénze egészen elfogyott. Ez történt vele
másnap Pesten is. Hogy van az, édes bácsim, mondá Mályvásinak, hogy e
gazdag városokban annyi szegényt látni, holott a mi szegény falunkban
egy sincs?

– Egy sincs? kérdezé álmélkodva a kapitány, s minekutána neki a gróf
bizonynyal mondotta volna, hogy az első koldusokat e városokban látta,
nem tudott neki egyebet felelni, hanem hogy a kis helységben könnyebb a
szegényeket mind számba venni, mind segíteni, mintsem a nagyobb
városokban. Az atyja neki otthon e kérdésre imígy felelt meg: A mi
falunkban, édes fiam, kevesebb ugyan a nép és így a szegény is; de csak
járnának koldulni némelyek mégis, ha azt a rendelést nem tettem volna,
hogy mindaddig, míg a szegény dolgozhat, munka nélkül ne maradjon; a
többieknek gyámolítására pedig a templomban zárt persely tartassék,
melybe kiki annyit tegyen, a mennyi tőle ünnepenkint kitelhet. Ehhez az
uraság annyit ád, a mennyi szükséges az erőtlen szegényeknek
tisztességes eltartására.

– Ezt a nagy városokban végbevinni lehetetlen, mondá a kapitány. A
szegények institutuma nem győzi őket tartani.

– Elhiszem, felelé az öreg gróf; mert a házról-házra kolduló
szegényeknél sokkal több az olyan, a ki dolgozni nem akarván, vagy
munkát nem kapván, a házi szegénynek neve alatt az alamizsnához fúrja
magát, nem annyira hogy szükségeit megenyhítse, mintsem hogy jobban
élhessen. Én jobbaknak tartanám a műházakat, melyekbe a házról-házra
járó koldusokat egybe kellene gyüjteni s melyekből még a házi
szegényeknek is munkát lehetne adni. Fő törvénynek pedig azt tenném,
hogy az egészségesek közül az vegyen több segítséget, a ki többet
dolgozik.

– Már akkor, tudom, fele is elenyészne a házról-házra járó koldusoknak,
mondá a kapitány; mert sok van közöttük olyan, a ki egész héten
kofáskodik, vagy könnyű munkából jól él és pénteken vagy szombaton
rongyokba öltözködvén, a külső városból bejön és koldul. Sokan közülök
jobban élnek, mint mesterembereink.

– Tudok én a külső országokban olyan műházakat, folytatá szavait az öreg
gróf, melyekben még a legerőtlenebb személyeknek is tudnak munkát adni.
Egyikben olyan masinát láttam, melyet egy ülő öreg ember saját terhével
hajtott, mint a vasgolyóbis, mely a nyársat forgatja. Minden második
órában más öreg embert ültetnek egy födeletlen ládába s vele együtt jó
magasra felvonják. Az ilyen műházak külső segítség nélkül nem
szűkölködvén, az alamizsnát, mely a templomokban összegyülne, mind az
ispitályoknak lehetne adni.

Az ifjú gróf ispitályt még sohasem látott. A kapitányt tehát arra kérte,
hogy vezesse el másnap a betegekhez; az atyjától pedig ismét pénzt kért.

– Hallod-e Laczi! te engemet koldussá teszel, ha oly bőven adakozol.

Az ifjú grófnak könnybe borultak szemei s atyjától a pénzt szinte félve
vette el.

Mályvásit kéz alatt arra kérte a gróf, hogy ismertesse meg fiával minden
tartóztatás nélkül a városi nyomorúságot és hogy könyörületes
adakozásának semmi akadályt ne vessen. A ki, úgymond, maga szerencsétlen
nem volt, vagy legalább az idegen szerencsétlenségnek keserű
következéseit saját szemeivel nem látta, másokon könyörülni nem tud.
Remélem azonkívül, hogy fiamat a városi nyomorúságnak rettenetes képei
hamar visszaűzik örökös jószágába, hol, Istennek hála, a csendes
boldogság uralkodik.

Az ifjú gróf megjárván az ispitályban a nagy szobákat, a hol a betegek
fekszenek, elosztogatta ezeknek ismét az egész sommát, melyet atyjától
vett. A gyógyulók szobájában meglátott végtére egy halavány ifjú embert
egy kesergő menyecskével. Mind a ketten kopott ruhában és gondolatokba
merülve ültek egymás mellett. A férfi könyökére támasztván fejét, meredt
szemmel nézett maga elejébe; az asszony pedig sírdogálni látszott. Az
ifjú grófnak irántuk való kérdezősködésére az ispitálynak lelkipásztora
imígy felelt: Ez egy szerencsétlen asztalos mester, úgymond,
feleségestől. A ház, melyben mint kezdő zsellérkedett, a házigazda
kocsisának gondatlansága által meggyúlván, ennek a szegény embernek is
fája, deszkája, szerszáma, egyszóval minden vagyona elégett. Ezt ő úgy
szívére vette, hogy halálos nyavalyába esett, mely egy ideig még eszétől
is megfosztotta. Felesége kézimunkájával eleinte mind beteg férjét, mind
magát két kis gyermekével együtt tartogatta, de hosszas lévén a
nyavalya, végtére a keresztény irgalmassághoz folyamodott, csak azt
kérvén a várostól, hogy míg ő magát gyermekeivel együtt mosással és
varrással, a mint lehet táplálgatja, nyavalyás férjének gondját
viseltetni méltóztasson. Most már veszedelmes nyavalyájából kigyógyult
ugyan, de a búbánat és szorgalom jövendőbéli kenyere iránt oly nagyon
epeszti, hogy eszét újra féltjük.

Erre a gróf az asztaloshoz közelítvén, könyörületes tekintettel kezet
nyújtott neki, mondván: Szegény szerencsétlen ember! ne aggódj
olyannyira szomorú sorsodon. Bízz az Istenben! Atyja ő minden
ügyefogyott embernek.

Az asztalos felemelkedvén üléséről, kezet fogott az ismeretlen gróffal.
Csak ez a gondolat is egyedül, mondá bágyadt szózattal, mely bennem a
lelket feltartja. Mert a mennyei Atya nem lehet oly irgalmatlan, hogy
engemet a veszedelmes nyavalyából csak azért segített volna ki, hogy
ártatlan gyermekeimmel együtt koldulni járjak. De oh! mitévő legyek?
hova forduljak segítségért? mindeddig nem tudom.

– Mennyi pénz kell neked arra, hogy magadnak szerszámokat és fát
szerezhess? – kérdezé a gróf.

Az asztalos nyomozó szemmel nézvén reá, könnyen kitanulta tekintetéből,
hogy e kérdést neki nem csupa mulatságnak okáért, hanem oly szívvel
teszi, mely rajta, hacsak lehet, minden bizonynyal segít. A bizodalom
tehát gyenge szivében véletlenül feléledvén, erőtlen inait oly
hathatósan megillette, hogy a székre le kellett dőlnie. Felesége sírva
fakadt félénk örömében, melyet benne a grófnak reménytámasztó kérdése
okozott s férjének orrát és halántékait eczettel mosogatta. Magához
térvén az asztalos, oh uram! úgymond, sok kell ahhoz, felette sok! Nem
hiszem, hogy e szűk időkben jó ismerőseimtől csak negyedrészét is
összeszedhessem. Az ismeretlen emberektől pedig mit várjak?

A gróf azalatt nem tudta könyörülésében, mit tévő legyen? Már a
kapitánytól akart pénzt kölcsön kérni, már a lelkipásztornál tanácsért
esedezni, már meg zsebébe nyult s üresnek találván, elkeseredett. Az
asztalos feleletét hallván, még egyszer kérte, hogy mondja meg,
mennyivel lehetne rajta bizonyosan segíteni?

– Legénykoromban, mondá az asztalos, száz tallérkát szereztem magamnak
össze. Feleségem szinte annyit gyüjtött leány korában kézimunkájából.
Ezzel a sommával tettem meg a kezdetet.

A gróf ennél többet nem akarván tőle hallani: Légy jó reménységgel,
úgymond, szegény ember! én neked ennyi pénzt azonnal szerzek. Kapitány!
siessünk haza. Ha térden állva kell is az atyámat kérnem, ennyit még
kikérek tőle. De azután, édes bácsim! azután bucsut veszek azonnal Pest
városától és haza megyek. Én itt ezt a sok irtóztató nyomoruságot többé
nem nézhetem.

Haza érkezvén, egyenesen az atyja szobájába szaladt, de üresen találta.
Az inastól hallván, hogy az öreg gróf csak későn este fog haza érkezni,
hol vegyek pénzt, édes bácsim! mondá a kapitánynak, hogy azt a
szerencsétlent megvigasztalhassam?

Mályvási vállat vonván, csak azt felelte kérdésére, hogy az tőle, mint
szegény legénytől, ki nem telik; egyébiránt tiszta szívből adna neki
kölcsön, a mennyit kivánna.

Azalatt meggondolván magát a gróf, tegnap érkeztek el, úgymond, utánunk
paripáink; én az enyimet eladom. Gyalog is eljárhatok én; az a
szerencsétlen pedig e pénz nélkül mit csináljon?

A kapitány melléhez szorítván a grófot, a háznak gazdája talán megveszi,
úgymond. Ehhez tehát a gróf a kapitánynyal együtt azonnal lement.
Hallod-e, házi gazda! adj te nekem a paripámért háromszáz forintot!

Nagyságos uram! nekem paripa nem kell. Én még szamáron sem tudnék ülni,
nem hogy lovagoljak.

A kapitány szemeivel jelt adván a gazdának: De ha paripáját lezálogolja
kelmednek a gróf, úgymond; még az atyja haza jön, csak ád kelmed neki
annyi pénzt kölcsön?

– Kétszáz forintot adok érte, de többet nem.

– Adj, kérlek, háromszázat! Épen ennyire van szükségem, hogy egy
szegényt megboldogíthassak.

A gazda a kapitányt jól ismervén és jeladásait megértvén, oda adta neki
a háromszáz forintot. Ezzel a sommával visszaszaladt ő az asztaloshoz. A
kapitány alig győzött utána ügetni. Itt a háromszáz forint, mondá a
gróf, amint az asztalost meglátta; végy magadnak rajta szerszámot és
fát!

– Az Isten fizesse meg az Úrnak e különös jóakaratát. Én azonnal írást
adok magamról, hogy mind az interest, mind pedig idővel a tőkepénzt is
köszönettel visszafizetem.

– Nekem a te írásod, jó ember, nem kell. A pénzt pedig nem azért adom,
hogy nekem visszafizesd, hanem hogy rajta szerszámot és fát végy. Isten
hozzád!

– Boldog Isten! sóhajtá az asztalos, az égre emelvén szemeit; de azon
szempillantásban sietni látván magától a grófot: Még egy kérésem van az
Úrnál, kiáltja vala utána. A gróf visszafordult és megállott. Micsoda
nevet nevezzek, folytatá szavait az asztalos, ártatlan gyermekeimmel az
Istennek szine előtt, mikor jótévőmért velök imádkozni fogok?

– Én gróf Kaczajfalvi László vagyok, felelé a gróf könnybe borult
szemmel. Ha ujra megszorulsz, Kaczajfalván feltalálhatsz.

A körülállók a gyógyuló szegényekkel együtt sírva fakadtak ezen érzékeny
eseten; a városban pedig alig tudták magukkal az emberek elhitetni, hogy
egy ismeretlen ifjú egy ilyen szegény emberen segített légyen, a nélkül,
hogy tőle legkisebb hasznot várjon.

Az ifjú gróf mindeddig pazarlott! de a pénznek nagy becsét az efféle
alkalmatosságokban ismerni megtanulván, fösvénykedni kezdett. Eljött az
öreg grófhoz egy reggel különféle drága portékákkal egy kalmár. Ez a
szép zsebóra gyönyörű emlékezet volna Manczinak, mondá az öreg gróf. Az
ifjú gróf szinte elnyelte vizsgáló szemeivel az órát. Manczinak? úgymond
s megkérdezte az árát. Azután kezében tartván és sokáig nézegetvén, még
egyszer mondotta lassú szózattal: Manczinak? örök emlékezetül? és ezt
mondván, mosolygott.

Azalatt Mályvási megpanaszolta rövid szókkal az öreg grófnak, hogy ma
korán reggel házi gazdájának szerencsétlen vejét az ispitályba kellett
vitetni.

– Az ispitályba? kérdezé az ifjú gróf s visszaadta a kalmárnak
lassacskán az órát, a nélkül, hogy szemeit róla elvonta volna. A kalmár
olcsón akarta neki odaadni, de ő nagyot sóhajtván, ah! úgymond, én meg
nem vehetem.

Az öreg gróf elfordulván fiától, felemelte örömkönnyekbe borult szemeit
az égre s hálát adott magában az Istennek. Mályvási pedig megnyomta
kezét, e szókat súgván elejébe: szerencsés atya! Az ifjú gróf azonban
megnézte a többi drágaságokat is, sóhajtozott s végtére semmit sem
vásárolt.

Esténkint Manczinak irdogált leveleket, melyekben, a mit látott, hallott
és tapasztalt, mind tudtára adta. Az óra, édes Manczim! szép, felette
szép volt. Ah! mily örömest megvettem volna számodra! De ha meggondolom,
hány szerencsétlenre akadhatok még e két nagy városban, még az atyámnak
dolgai miatt itt kell mulatnunk? hány háladatos könnyhullajtást láthatok
még azoknak bágyadt szemeiben, a kiken segíthetek? Oh bocsáss meg, édes
Manczim! egy ilyen könnyhullajtás édesebb örömet, kellemetesebb
elégedést okoz énnekem, mintsem ha száz órát adnék neked, ki az ilyen
csecse nélkül, tudom, nem szükölködsz.

Igy mult el egy hónap. Az ifjú grófnak epekedése a városi élet ellen
naponkint növekedett, mivel naponkint több és több szerencsétleneket,
nyomorultakat és szegényeket látott, a kiken nem segíthetett. Ha valaha
a pesti és budai szerencsétleneket elfelejthetem, mondá az atyjának,
csak akkor lehetek egészen boldog. Vajha e városokat sohasem láttam
volna. Fájni fog szivem, még élek, valahányszor az idevaló nyomorúság
eszembe jut.




XVIII.

A dupla öröm.

A mint egyszer Mályvásival az ifjú gróf a Duna mellett sétálgatott,
hozzá sompolyodván egy öreg asszony. Nagyságos uram! úgymond, legyen,
kérem, oly kegyes és látogasson meg egy szegény asszonyságot, a ki
nagyságoddal igen örömest megismerkedne.

Az ifjú gróf oldalvást Mályvásira tekintvén, szinte kérdezni akarta
tőle, mit tévő legyen? De a kapitány az öreg asszonyra mosolyogván:
Anyjuk! úgymond, most egyszer megcsalódtál. Ez a legény nem a te hálódba
való ponty!

– Ha ezen úrfi gróf Kaczajfalvi László, minden bizonynyal meg nem
csalódtam és ha tiszt uramnak az ifjú gróffal utánam jönni tetszik,
saját szemeivel láthatja, hogy meglett és beteges asszonyság, a ki a
gróffal szólani kíván.

Az öreg asszony elvezette őket egy házba s fölmenvén velük a
garádicsokon, megnyitott egy ajtót s beeresztette őket a beteg
asszonysághoz, ki egy karszékben ült. Halavány orczáját futékony
pirosság borította el, amint a grófot meglátta. Fel akart kelni, de
erőtlensége nem engedte. Megdőlvén könyökével a széknek karjára, könyező
szemeit a keszkenővel eltakarta ugyan, de zokogásait el nem titkolhatta.

Egy-két szempillantásig tartó hallgatás után Mályvási megszólítván, az
asszony, úgymond, ezen ifjúval szólani kívánt?

Igenis, mondá viszontag az asszony, szembetünőképen azon iparkodván,
hogy illetődését eltitkolja; de örömest négyszemközt szólanék vele
egy-két szempillantásig. Az úr tehát engemet nagyon lekötelezne, ha vele
magamat hagyna.

A kapitány meghajtván magát, kiment.

– Az úrfi gróf Kaczajfalvi Jánosnak a fia és a neve László?

– Az vagyok és Lászlónak hínak. Te, az asszony, látom, rosszul érzi
magát.

– Hallod-e, Laczi! Nekem egy fiam volt, ezen egyetlen egy fiamat
elvesztettem, Istenem, hová legyek? Cselekedje meg nekem, haldokló
asszonynak, a gróf, azt a barátságot és látogasson meg némelykor! Óh
Laczim, édes Laczim! A gróf nagyon eszembe hozza nekem az én kedves
fiamat! Őtet is Laczinak hítták. Az atyád, a grófnak ura atyja mint van?
Nem szomorkodik-e?

– Oh! ne grófozz te engemet, kérlek! Mondd nekem: Te! Én is örömestebb
beszélek így veled. Te szerencsétlen vagy, úgy-e?

– Felette szerencsétlen! Az atyád boldog-e?

– Az atyám? Boldogabb nehezen lehetne. Segíthetek-e rajtad valamivel, jó
asszony?

– Az édes anyádról sohasem hallottál semmit?

– Az édes anyámról? Nem hallottam. Te nekem rendesnek tetszel! Az atyám
sohasem szólott nekem róla semmit. Ismerted talán? A gróf ezt mondván,
közelebb lépett hozzá.

Az asszony oda nyujtotta neki kezét, ő pedig ezt ajakihoz nyomta. Amaz
még közelebb vonván magához a grófot, megölelte és sírva fakadván: Fiam,
úgymond, édes László fiam! Ezer hála neked, felséges Istenség! hogy
halálom elótt nekem ezt a nagy kegyelmet megadtad! Laczi! én vagyok a te
szerencsétlen anyád.

[Illustration: Az úrfi gróf Kaczajfalvi Jánosnak a fia?]

Az én anyám? az atyám hitvese? kérdezé hangos szóval és mély
álmélkodással a gróf. De miért nem laksz tehát férjeddel? Vagy talán
csak tréfálsz? De igazat kell mondanod, amint látom, mert sírsz!

– A te szíved, édes fiam! semmit sem mond neked?

– Az én szívem? Semmit sem. De mit is mondhatna? Én téged nem ismertelek
és azt sohasem hallottam, hogy velem valaha jót tettél volna.

Az asszony az égre emelvén töredelmességgel s bűnének megvallásával
teljes tekintetét: Ennél, úgymond, egyebet, Istenem! nem érdemlettem.

A gróf átvizsgálván az asszonyt, megrázta vagy kétszer bizalmatlanul
fejét s még egyszer azt kérdezte tőle, miért nem laksz tehát az
atyámmal? Második kérdésére sem vévén feleletet, egyszersmind pedig a
szerencsétlennek sírása által nagyon megilletődvén, egyszerre megfordult
és a szobából kiszaladt. Az asszony fel akart kelni, de a fájdalom a
székre visszavonta. Laczi! úgymond fennszóval, Laczi! ne hadd el szegény
édes anyádat! Az ifjú gróf magán kívül lévén, a szerencsétlennek
kiáltását nem hallotta.

– Hová oly sietve? kérdezé Mályvási.

– Az atyámhoz, felelé a gróf, ide hívom az anyámhoz.

A kapitány utána sietett, de semmikép el nem érhette.

Az atyjához berohanván a gróf, igaz-e? atyám! úgymond, hogy nekem van
még anyám?

Az öreg gróf megijedvén: Mit kérdezel te, úgymond, boldogtalan fiú!
mikép jutsz e kérdéshez?

Felette természetesen, mert szinte magától az anyámtól jövök. Ő nekem
nem akarta megmondani, miért nem lakik veled? E mellett pedig sír és azt
mondja, hogy szerencsétlen. Te csak nem vagy talán az oka, hogy
szerencsétlen?

Nagy illetődéssel felkelvén üléséről az öreg gróf: Az anyád ugyan él
még, fiam! úgymond, de meg nem érdemli, hogy te az ő fia légy. Erre
elbeszélte fiának oly kiméléssel, amint csak lehetett, a mit az olvasó e
könyvnek elejéből már tud. Egynéhány rövid fejtegetés után átlátta
végtére az ifjú gróf, hogy az édes anyja férjét elhagyván, nagyot
vétett. De annyival állhatatosabban megmaradt annál, hogy már most
könyörülést érdemel, mivel szerencsétlen.

– Ő boldogtalan, mondá az atyjának, a nélkül, hogy ellenkezésének okaira
figyelt volna, te férje vagy, én pedig fia vagyok. Jer velem hozzá!
Hányszor mondtad te azt nekem, mikor oktattál, hogy a szerencsétlennek
nincs egyéb neve, hanem szerencsétlen és hogy e név szent just ád néki,
akárki és akármi legyen, a mi segedelmünkre. Óh atyám! mondá végtére,
amint vonakodását látta, te legjobb vagy amaz emberek között, a kiket
ismerek! Ha az indulatok a te szívedet is elzárhatják a boldogtalanok
elől, ne gúnyold nekem többé a nagyokat, kiknek szívét a büszkeség úgy
megedzi, hogy az idegen nyomorúságot hidegvérrel nézhetik. Jer velem,
édes atyám! jer, kérlek, velem! Lám! mondom, hogy szerencsétlen.

Az atyja tovább ellent nem állhatott. Egy fertály óra mulva kinyitotta
neki az ifjú gróf amaz ajtót, mely szerencsétlen anyjának szobájába
nyílt. Az öreg gróf megállott a küszöbön, az asszony pedig felemelvén
karjait az égre, irgalmas Isten! kiáltja vala szüszorulással, hát még
sem elég? Azután pedig képét a keszkenővel eltakarta.

Az ifjú gróf hozzá sietvén: Anyám! úgymond, édes anyám! Én ugyan még nem
szeretlek, de látom, hogy kevés idő alatt szeretni foglak, mert bánod,
hogy férjedet elhagytad. Megfogván azután kezét, megcsókolta és szívéhez
szorítgatta.

Gróf uram! mondá az asszony az öreg Kaczajfalvinak nagy illetődéssel, ha
talán azért jön hozzám. Zokogásában többet nem szólhatott.

Az asszony, reménylem, bocsánatot én tőlem nem vár, mondá komoran az
öreg gróf.

Dehogy nem vár, kiáltá viszontag az ifjú gróf. Atyám! e kebel adta nekem
az életet, ezen emlők tartották azt fenn bennem. E kezek hordoztak
engemet, e kezek ápoltak. Édes szülőim! tik énbennem együtt éltek; miért
nem akartok egyébiránt is együtt élni? Ime atyám! ez az én édes Anyám!
bocsáss meg neki, fiadnak és az ő fiának kedvéért!

Mindenható Isten! mit hallok? mondá az asszony, álmélkodó tekintetet
vetvén az ifjú grófra s azon szempillantásban fiának lábaihoz borulván
és térdeit átfogván, ne bocsáss meg nekem, úgymond, méltán bosszankodó
férjem! A te bocsánatod nélkül is szerencsés vagyok én, mert e
nemesszivű ifjú az én fiam! Az ifjú gróf felemelte és megölelte az
anyját, ez pedig vállára bocsátván fejét, könyekkel áztatta fiának
orczáját. Az ifjú gróf férfias tekintetet vetvén atyjára. Atyám! úgymond
fontos szózattal, az én anyám jó! Én a Mindenhatónak hálákat adok, hogy
rá akadtam. Megátkozzam-e ezen órát, mivel a te szíved a nemes
erkölcshöz, a magába térő szerencsétlenhez hideg?

Az öreg gróf az égre tekintvén, odament hitveséhez, megfogta kezét, egy
darabig ránézett, azután reszketni kezdett s orczáját fiának másik
vállára bocsátván: Veronka! úgymond, én neked megbocsátok.

Az ifjú gróf az atyját egyik karjával, az anyját pedig a másikával
magához szorítván, ártatlan mellén találkoztak össze szülőinek ajkai a
békecsókra. Azután az öreg gróf karjai közé vevén hitvesét: Menj fiam!
úgymond és rendeld ide a hintómat. Az ifjú gróf nyíl gyanánt szaladt
haza a hintóért, a szolgát szülőinél hagyván. Azalatt az öreg gróf még
egyszer bizonyossá tévén bocsánatjáról hitvesét, lerajzolta neki
rövidesen fiuknak nevelését, érzékeny szívét, ártatlanságát és nemes
erkölcsét a végből, hogy édes anyja iránta való itéletében meg ne
tévedjen.

A hintó elérkezvén, haza vitték a háladatos öröm és az anyai szeretet
között édesen habzó asszonyságot. Az ifjú grófnál nem volt széles e
világon szerencsésebb ember. Lángoló szemmel nézegette szülőinek már
egyikét, már másikát s valahányszor édes atyját édes anyjára
barátságosan tekinteni vagy mosolyogni látta, mindannyiszor édes
atyjának nyilván vagy legalább szívében mély tisztelettel hódolt.

De még egy másik öröm várakozott e nemesszívű fiúra, szinte mintha az
eset meg akarta volna nagy tettét jutalmazni, mely által szülőit
egymással kibékítette.

Mályvásival ki akart ő menni a városnak erdőcskéjébe, amint a külső
városnak egyik utczájában a kocsiból meglátta, hogy egy felső ház előtt
a nép összegyül. Közelebb jutván, értelmesebben látta, hogy a városnak
egyik hajdúja kezénél fogva húz maga után egy tisztességes öltözetű
leányt, a másik pedig szitkok között bottal fenyegeti, ha vezetőjét jó
sze

Showing first 200,000 characters. Full text: gutenberg.org/ebooks/47835