Gutenberg · e01.org
Cover of Mire megvénülünk (2. kötet)
Project Gutenberg cover, or a typographic cover where none is held.

Gutenberg · ebook 47542

Mire megvénülünk (2. kötet)

by Mór Jókai · Hungarian · public domain in the US

  • Language Hungarian
  • PG edition 2014
  • Rights public domain (US)
  • Source Project Gutenberg
0%

Contents

    Mire megvénülünk (2. kötet) by Mór Jókai is a Hungarian public-domain text held from Project Gutenberg (ebook #47542). Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

    POGÁNY VILMOS RAJZAIVAL

    BUDAPEST

    FRANKLIN-TÁRSULAT

    magyar irod. intézet és könyvnyomda

    1909

    Minden jog fentartva.

    Franklin-Társulat nyomdája.

    XIII. Melyik tériti el a másikat?

    Reggel felé gördült be a hintó a lankadombi kastély udvarára.

    Topándy a folyosón állva várta az érkezőt s eléje sietve, lesegíté a fiatal hölgyet a hintóból, nagy tisztességgel kezet csókolva neki.

    Lorándra pedig, ki a kocsis mellől szállt le, kérdő bámulattal tekinte.

    A hölgy felelt helyette.

    – Egy kicsapott diákot hoztam, a ki ispán akar lenni magánál. Meg kell őt fogadni.

    Azzal az elésiető cselédekre bizva, hogy úti lomjait hordják utána, ő maga minden további szóvesztegetés nélkül felment a kastélyba, Lorándot magára hagyva Topándyval.

    Topándy szokott gunyoros kedvében fordult az ifjúhoz.

    – No, fráter, téged jól berekomendáltak! Kicsapott diák; ezzel sok van mondva. Hát öcsém: ispán akarsz-e nálam lenni, vagy tiszttartó, vagy præfectus? Mert az mindegy. Válaszsz olyan titulust, a milyen tetszik.

    Konyítasz-e valamit ehhez a mesterséghez?

    – Gazdaság körül nőttem fel. Nem szentírás biz az.

    – Jól van, fráter! Hát megismertetlek vele, mi nálam az ispánnak a dolga. Tudsz-e négyesben szántani? Tudsz-e asztagot rakni, fennálva a kévék tetején? Tudsz-e elől rendet vágni tizenkét kaszással a sarkadban?

    Tudsz-e ágyást csinálni nyolc szérűre, mind a nyolczat kinyomtatni, bemérni, szekérre rakni?

    Loránd nem volt meglepetve a kérdésektől.

    Azt felelte mindenre, hogy tud hozzá.

    – No azt szeretem; – szólt Topándy. – Hozzám sokan jöttek már híres, kitanult œkonomusok, csattos czipőkben gazdatiszteknek ajánlkozni, de a mint azt kérdeztem tőlük, hogy tudnak-e trágyát rakni a szekérre? mindannyi megfutott. Szeretem, hogy te még itt állsz. Hát a conventio tudod-e, mi lesz?

    – Tudom.

    – Már hogy tudnád?

    – Addig, a meddig hasznossá nem tudom magamat tenni, semmi; azontúl pedig annyi, a mennyi egyik napról a másikra kell.

    – Ez okos beszéd. Hát valami tiszti lakás, iroda, vagy mi felől nincsenek igényeid? Mert az egészen szabad tetszésedre lesz bizva. Nálam az ispán ott lakhatik, a hol akarja; – akár a birkaakolban, akár a tehénistállóban, akár a bivalyosban. Nekem mindegy: szabad választásra bízom.

    Topándy hamis szemszúrással kacsintott Lorándra, hogy mit mond erre?

    Loránd pedig a legkomolyabb arczczal válaszolá, hogy legszükségesebb lesz jelenléte a birka-akolban, ott fog megtelepedni.

    – No, e szerint hát megalkudtunk, – szólt nagyot nevetve Topándy. – Majd meglátjuk, hogyan álljuk ki egymás barátságát? A szegődést elfogadom; mikor meg tetszik unnod, meg se tessék mondanod: ott a kapufélfa.

    – Nem fogok hozzá fordulni.

    – Bravo! Becsülöm az elszántságodat. Most hát gyere fel öcsém, az asszony majd kiadja számodra az öt napra való cselédkenyeret, szalonnát, lebbencset, levesbe főzni valót és az átalag vinkót; vedd át; majd a juhász megtanít rá; hogyan kell sütni, főzni?

    Loránd az arczát sem fintorította félre a sajátságos ispán-fogadási föltételekre: mindenbe belenyugodott, mint a ki mindezt leghelyesebbnek találja.

    – No hát gyere utánam, fráter ispán!

    Azzal bevezette őt Topándy a kastélyba, még azt se kérdezte tőle, hogy hívják? Gondolta, úgy is odább szökik holnapután.

    A nagyságos asszony épen az előteremben volt, a hol reggelizni szoktak.

    Míg Topándy mutogatta Lorándnak az aklokat, a mikből hálószobát választhat magának tetszése szerint, az alatt ő nagysága elkészítteté a kávét, a villásreggelit, szilvapálinkát a szép sávolyos abroszszal terített kerek asztalra, melyre három csésze s ugyanannyi éteszköz és asztalkendő volt föltéve.

    Mikor Topándy belépett, maga után eresztve Lorándot, ő nagysága épen azzal volt elfoglalva, hogy az ezüst főzőgépből az illatos moccanedvet a csészékbe öntögesse, míg a kövér bivalytej a fehér mázos lábasokban párolgott előtte. Topándy levetette magát a legközelebb talált székre, s hagyta Lorándot állva várni, míg ő nagysága ráér a lebbencset és tarhonyailletményt kimérni számára.

    – Maga nem ül oda! – riadt rá a szép hölgy. Topándy felugrott hirtelen.

    – Bocsánat, hát kinek a helye ez?

    – Azé az úré ott! – mutatott Lorándra fejével a hölgy, mindkét keze el lévén foglalva az ibrikkel.

    – Tessék, kérem alássan, – szólt Topándy, helyet csinálva Loránd előtt.

    – Maga ott fog mindig ülni; szólt a hölgy letéve a kávés üstöt s ujjával a helyre mutatva, mely balfelől az övé mellett volt megterítve. – Reggelinél, ebédnél, vacsoránál.

    Ez máskép hangzik, mint a háziúr biztatása; a lebbencs, tarhonya és cselédkenyér.

    – Ez lesz a szobája itten jobbra! – intézkedett a hölgy tovább. – Györgynek hívják az inast, a ki ki fogja szolgálni; a kocsisok közül János fog állni rendelkezésére.

    Loránd egyik bámulatból a másikba esett. Valami észrevételt akart tenni; de maga sem tudta, mit?

    Topándy azonban homéri hahotára fakadt. Szinte elfulladt bele.

    – Hiszen öcsém! mért nem mondtad, hogy az asszonynyal már elvégezted a szerződést? Akkor nem vesződtem volna veled. Ha igy van, aludjál a pamlagomon, s igyál a poharamból.

    Loránd akarta játszani a kevély szegényt. Megrázta fejét daczosan.

    – Aludni fogok a szénában, s iszom a vederből.

    – Tanácslom önnek, hogy tegye azt, a mit én mondok, – szólt a hölgy, agyonsujtva villogó tekintetével a két férfit.

    – Bizony öcsém, – mondá Topándy, – annál okosabb tanácsot én sem adhatok neked. Üljünk le tehát és igyunk legalább bruderschaftot egy pohár papramorgóban.

    Loránd jónak látta a hölgy parancsoló tekintete előtt meghunyászkodni s elfogadni a mutatott helyet, mire aztán az végtelen jó kedvvel elnevette magát. Olyan kedves volt, olyan természetes, olyan szeretetreméltó, mikor így nevetett.

    Topándy meg nem állhatta, hogy meg ne csókolja a kezét.

    Az úrhölgy nevetve, tréfás negéddel nyujtá Loránd felé a másik kezét.

    – No hát maga is! No? Hát micsoda?

    Loránd is megcsókolta a másik kezét.

    Mire aztán mind a két kezét összecsapta a feje fölött, úgy kaczagott – az úrhölgy – a czigányleány.

    – Nini! Magának én egy levelet is hoztam a városból; – szólt a hölgy, elővéve tárczáját. – Ugyan jó, hogy az a zsivány pugyillárisostól el nem vette tőlem; a maga levele is odaveszett volna.

    – Zsivány? – szólt elkomolyodva Topándy. – Micsoda zsivány?

    – No hát, itt a Fejbetörő csárdájában, mikor megálltunk itatni, egy zsivány rajtunk rontott, azután ki akart rabolni. A pénzt már odadobtam neki, meg a karpereczemet, hanem még ezt a gyűrűt is le akarta húzni az ujjamról: de én nem engedtem. Aztán megfogta a kezemet, s hogy ne sikolthassak, a szájamba dugta a pisztoly végét, – a bolond.

    A hölgy olyan könnyűvérű negéddel adta ezt elő, hogy Topándy nem tudta, tréfál-e ez most vagy valót beszél?

    – Micsoda mese ez?

    – Mese?! kiáltották rá egyszerre két oldalról, egyfelől a nagyságos asszony, másfelől a kis szobaleány. Ez telelármázta fülét, hogy ő mennyire meg volt ijedve, még most is reszket, amaz pedig feltűrte karjáról a ruha hímzett szegélyét s odatartá Topándy elé a karját.

    – Nézze, hogy lement a bőr kezemről, a mint megszorította a rabló; s nézzen ide: az inyem egészen fel van hasadozva, a hogy a pisztoly végét a számba dugta, szólt szétnyitva korallpiros ajkait, mik közül a leggyönyörűbb fehér fogsor ragyogott elő. – Jó, hogy ki nem ütötte egy pár fogamat!

    Bizony azért nagy kár lett volna.

    [Illustration: Ezen a pisztolyon a Sárvölgyiek czimere van. ]

    – De hát hogy szabadultatok meg? – sürgeté Topándy aggodalommal.

    – Bizony nem tudom én, hogy látott volna-e engemet még valaha, vagy soha sem, ha ez a fiatal ember ott nincs és segítségünkre nem jön. Hanem aztán a mint ez odaugrott, kikapta a zsivány kezéből a pisztolyt: az is egyszerre fogta magát és elszaladt.

    Topándy még egyszer rázta a fejét. Nagy sor ezt elhinni.

    – Még tán most is itt van a zsebében a pisztoly, a mit a zsiványtól elvett. Adja ide; de ne bolondozzanak itt vele, mert elsül s még valakit meglő.

    Loránd átadta Topándynak a rablótól elvett pisztolyt.

    A fegyver csöve bronzból volt; agya ezüst czifrákkal kiverve.

    – Csodálatos! – szólt Topándy, szemügyre véve a pisztoly czirádáit. – Ezen a pisztolyon a Sárvölgyiek czímere van.

    Azonban nem folytatta tovább. Eltette a pisztolyt a zsebébe. Lorándnak pedig kezét nyujtá az asztalon keresztül.

    – Öcsém, derék gyerek vagy; becsüllek érte, hogy ilyen bátran védelmezted az enyéimet, s annyival több okom van beleegyezni, hogy velem egy födél alatt lakjál ezentúl; ha csak te magad nem félsz, hogy az a födél miattam rád szakad. – Milyen volt az a rabló? szólt ismét a nőkhöz fordulva.

    – Nem láthattuk, mert eloltotta a gyertyát s azután nagyhamar elfutott.

    Lorándnak feltünt, hogy az asszony nem akar emlékezni a rabló arczvonásaira, a miket pedig jól kivehetett a szeszláng mellett; s különösen, hogy egy szóval sem említette azt, hogy a rabló czigány volt.

    – Nem tudom, milyen volt, – ismétlé, kifejezéssel tekintve Lorándra – egyikünk sem láthatta, mert sötét volt. Azért is nem lőhetett rá az elvett pisztolylyal szabadítónk, mert a sötétben bajos volt czélozni. Ha nem talál, a zsivány mindnyájunkat megölhetett volna.

    – Ez szép kaland! – dörmögé Topándy. – Máskor nem engedem, hogy éjszaka utazzatok.

    – Majd fegyvert hordok én is magammal máskor.

    – Ezt a mocsári tanyát pedig nem tűröm itt a közelben tovább; ott végtére is olyan embernek kell lakni, a ki mi ránk leskelődik. Mihelyt a Tisza árja jön, felgyujtatom körülötte a nádast, s akkor aztán a kazal is ott ég.

    Ezalatt megtalálta az asszony a levelet.

    – Itt van, – szólt odanyujtva azt Topándynak.

    – Nő-írás; – szólt rátekintve a czimzetre Topándy.

    – Hát még azt is meg lehet ismerni a betűkről, hogy asszony írta-e vagy férfi? – kérdezé naiv kiváncsisággal kandikálva az írásba a szép asszony.

    Loránd is odatekintett, s úgy tetszék neki, mintha ezt az írást már látta volna valahol. De sehogy sem jutott eszébe, hogy hol? Idegen kéz írása; semmi nőismerőse kézvonásaihoz nem hasonlítanak a betűk; pedig mégis látta azt valahol!

    Töprenghetel, gondolkozhatol azon jó fiu, sokáig: soha sem fogod te azt kitalálni. Nem gondolkoztál te arról soha, a ki azt írta, észre se vetted, hogy a világon van: Fanny írása az, a bohókás csere-leánykáé: valaha Dezső mutatott neked hasonló írást egy pillanatra, mikor anyád csókját tudatta veled a gyermektárs leveléből. Most pedig azt írta az ismeretlen kéz Topándynak, hogy e napokban egy fiatal ember fog hozzá vetődni, sárosan, rongyosan, ne kérdje tőle honnan jön, miért fut? nézzen jól nemes arczába, s abból meg fogja tudni, hogy ez ifjú nem aljas bűn miatt kénytelen kerülni az üldözésére kiindult világot.

    Topándy hosszasan nézett az előtte ülő ifjú arczába: vajjon ez-e az igazi?

    Ő is jól ismerte már akkor az országgyűlési ifjuság társulatának történetét.

    Nem kérdezősködött.

    *

    Az első naptól fogva egészen otthon volt Topándy házánál Loránd.

    Topándy úgy bánt vele, mint egy herczeg az egyetlen fiával, kiben trónörököst nevel; Loránd pedig úgy viselte magát irányában, mint egy szegény ember fia, ki az apja házánál tanulja a szolgálatot.

    Mind a ketten sok rendkívüliséget találtak egymásban, s mindkettő szerette volna e rendkívüliségek okát kifürkészni a másikban.

    Loránd megjegyzé nagybátyjában, hogy ez istentagadó kérgen belül valami mély érzés rejlik ott, a minek nyitjára senki sem akadt még; Topándy pedig ismeretlen unokaöcscsében azt sejté, hogy e nagy léleknyugalom tengertükre alatt egy korán feldúlt élet örvénye sötétlik.

    Sokat próbáltak egymás lelkébe behatolni – és hasztalan.

    A nagyságos asszony élet-titkával mindjárt az első nap megismerkedett Loránd. Mikor este vacsora után kezet akart neki csókolni, eldugta a háta mögé a kezeit s nem engedte neki e tisztességtételt.

    – Hallja maga, édes lelkem; nekem többet ne csókoljon kezet és engemet ne is nagyságoljon. Én csak egy szegény czigányleány vagyok; apám, anyám, minden pereputtyom sátoros czigány. A nevem Czipra. Cseléd vagyok a háznál, akit a nagyságos úr tréfából selyemben, csipkében járat, s nagyságoltat a cselédekkel; miért azok aztán kinevetnek. Persze, csak a hátam mögött, mert ha szembe tennék, felpofoznám őket. De maga ne nevessen a hátam mögött. Árva czigányleány vagyok. A nagyságos úr a szemétről szedett fel; a nagyságos úr igen jó hozzám, s én meghalnék érte, ha rá kerülne a sor. Ez az egész állapot: látja.

    A czigányleány nedves szemekkel tekinte Topándyra, ki mosolyogva hallgatta őszinte vallomását, mintha helyeselné azt. Azután, mintha nagyságos ura helybenhagyását elértette volna, fordult ismét Lorándhoz.

    – Azért csak híjon maga engemet Cziprának.

    – Jól van, Czipra hugom, – szólt Loránd kezét nyujtva eléje.

    – «Hugom?» – No látja, ez szép magától, hogy ezt is hozzáteszi.

    Azzal megszorítá Loránd kezét s magukra hagyta a férfiakat.

    Topándy azonban más tárgyra vitte át a beszédet, s nem beszélt Lorándnak Czipráról többet.

    Elébb meg akarta figyelni, mi hatást fog az ifjúra tenni e fölfedezés?

    Az első napok elárulták azt.

    Loránd ettől fogva nem hogy bizalmasabbá, sőt tartózkodóbbá lett a vélt háziasszony irányában, mióta az kivallá neki, hogy ő nem háziasszony, hanem csak czigányleány. A mellett oly kimélettel bánt vele, mint a ki tudja jól, hogy a legkisebb sértés kétszeresen fáj annak, a ki azért nem panaszolhat. Előzékeny, figyelmes volt irányában, mint a ki a boldog nő álarcza alatt látja a mélyen eltitkolt boldogtalanságot és ártatlanságot. Cziprát az ismeretlenek a ház asszonyának hitték, az ismerősek a háziúr kedvesének; pedig az nem volt más, – mint egy asszonynak öltöztetett szűz.

    És ezt a titkot Loránd meg tudta sejteni.

    Ha Topándy figyelt ő rá, ő is figyelt Topándyra. Ő észrevette, hogy Topándy nem őrzi, nem félti ezt a leányt; egyedül hagyja utazni, rábízza vagyona nagy részét, elhalmozza ajándékaival, és azontúl nem törődik vele. Pedig van valami ragaszkodás hozzá, a mi több a megszokásnál; a leányon esett legkisebb bántalmat bárkin is megtorol; a miért az egész cselédség jobban fél Cziprától, mint magától az uraságtól, s ha véletlenül a kettőjük akarata összeütközik, mindig a Czipráé jön foganatba.

    Topándy viszont észrevette Lorándon, hogy az nem fut a szép arcz után; még hozzá: egy olyan hölgy arcza után, a kit megnyerni nem nehéz, mert senki sem őrzi; s eldobni megint könnyű, mert csak czigányleány. Valami tárgynak kell e szívben lenni, mely azt betölti, vagy egy végtelen űrnek, a mit be nem képes tölteni semmi.

    Topándy zajos életet élt, mikor czimborái akadtak hozzá; hanem mikor egyedül maradt, egészen más ember volt; a milyennek csak maga előtt szeretett látszani.

    A természet-búvárlat volt szenvedélye.

    A kastély egyik földszinti zugában vegytani laboratoriuma volt; természettudományi kisérletekkel töltötte az időt, gépekkel vesződött, csillagokban buvárkodott, a föld mélyének titkait tanulmányozta.

    Ilyenkor csak Lorándot szivelte maga körül. Benne föltalálta azt, ki tudományos szenvedélyét osztani képes volt; bár kételyeit nem vette is föl.

    – Az anyag minden! A természetbúvárok nagy részének régi jelszava ez, s azért olyan rokon elem a természetbúvárlat a mindent tagadással.

    Gyakran meglepte Czipra is a két férfit e csendes mulatságuk közepette s úgy el tudta őket bámulni órahosszat; s ha nem értette is, a mi e magas tudományban fogalmain túl ment, el tudta magát mulattatni Cartesius elmerülő ördögöcskéin, rá mert ülni a villanyos szigetre, s öröme határtalan volt, ha ilyenkor Loránd ujjával közel érve hozzá, villanyszikrákat csalt ki ruhájából, kezeiből. Sőt abban is tudott élvezetet találni, ha a nagy távcsöveken az ég csodáit órahosszat elnézegetheté.

    Loránd szivesen felelt neki minden kérdésre: pedig szegény leány annyira az elejétől kezdve nem értett mindezekhez.

    Pedig milyen bűbájos gondolat: mindent tudni!

    Egyszer, mikor nagyon jól megmagyarázta neki Loránd a nap-spectrum elméletét, a leány felsóhajtott s hirtelen odahajolva Lorándhoz, azt sugá neki elpirulva:

    – Tanítson meg engemet olvasni!

    Loránd rábámult; Topándy pedig félvállról azt kérdezte tőle:

    – Ugyan már minek volna neked az olvasnitudás?

    A leány összetette keblén kezeit és áhítattal rebegé:

    – Szeretnék imádkozni tudni.

    – Imádkozni-e? Hát aztán miért imádkoznál? Van valami, a mi nélkül nem lehetsz el?

    – Van.

    – Vajjon mi lehet az?

    – Azt szeretném épen megtudni az imádkozás által.

    – Hát magad sem tudod, hogy mi?

    – Nem tudom kimondani, hogy mi!

    – S ismersz valakit, a ki azt meg tudja neked adni?

    A leány felmutatott az égre.

    Topándy vállat vont rá.

    – Eredj, bohó, nem leánynak való az olvasás. Az asszonyféle úgy jó, ha nem tud semmit.

    Azzal a szeme közé kaczagott a leánynak; Czipra sirva kelt föl és elment.

    Loránd megszánta az árva teremtést, a ki selyemben, finom keztyűkben jár és a betűket nem ismeri – és az Istenhez nem bir emelkedni.

    Loránd kedélye annyira elsekélyült már e pusztai magányban, hogy tudott másokat szánni.

    Idegen név alatt, senkitől nem ismerve, jól elrejtve a világ elől, feledni tudta a magas ábrándokat, mik egykor töretlen pályát mutogattak előtte, s melyen a sors az első lépésnél kikaczagta. Letett arról a gondolatról, hogy ez a czím is legyen a világon: nagy hazafi az, a kinek nagy hivatala van. A kinek ez nem kell, maradjon az eke szarvánál. Az ambitiónak csak rendes vonalozott útjai lehetnek, s a sikert kell kezdeni az esküdtségen, vagy a tiszteletbeli aljegyzőségen, – ha az ember csak honoratior: tertia non datur! Nagy emberek; sine titulo? azokra szűk szállások várnak.

    Hanem hiszen a kinek duzzogni tetszik, arra nézve igen szép pálya a mezei gazdaság; s a ki el akarja temetni magát, annak élve is szolgál temetővel a föld; igen szép, regényes, virágos búzakalászos temetővel; melynek közepéből az élet boldog halottjai vígan kinevetik azokat, a kik lótnak-futnak, fáradnak, lármáznak, firkálnak, azt hiszik, hogy tesznek valamit s aztán ők is csak odajutnak, a hova a többi.

    Loránd már aziránt is kezdett elfásulni, hogy minő szomorú kötelezettség áll előtte az évek határidejének leteltén. Még az messze idő. Az ember szép csendesen is meghalhat odáig; talán az a másik is elveszhet addig, a ki e titkot őrzi. És talán az ember lelkén is megvastagszik a bőr tíz évi földtúró munka után, miként arczán és tenyerén, hogy akkor nevetni fog egy olyan fogadáson, melyet ifjú túlfeszült kedélylyel teljesített volna; s a mit ha nevetve elutasít magától, senki sem lesz, a ki azt ne mondja rá, hogy okos ember volt; s ha ellenkezőt mondhatna is valaki, hol találhatná meg őt, hogy ezt szemébe mondja? Saját magával pedig talán megalkuszik akkorra az ember.

    Otthon maradt családja iránt is meg volt nyugtatva félig-meddig. Dezsőtől gyakran kapott levelet álczímzete alatt; otthon egészségesek s az elbukott fiú sorsát jó szívvel viselik.

    Megtudta azt is, hogy Bálnokházyné nem tért vissza férjéhez, külföldre ment azzal a szinészszel, kivel korábbi ismeretsége volt már. Ez is ki volt hát törülve emlékéből.

    Fehér lap volt az egész kedélye, a melyen a más ember bajának is volt helye.

    Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy ez a szegény leány mennyire ragaszkodik hozzá egyűgyűségében; mit azelőtt nem tudott, szégyenleni tudja magát, ha Loránd előtt éri valami csintalan tréfa Topándy vendégei részéről. Szánta ezt az elveszett lelket.

    Egyszer, mikor hosszasabban mulattak együtt Topándyval optikai észleletek mellett a magányos műtevő szobában, Lóránd bátorságot vett magának, hogy előhozza e tárgyat.

    – Igazán úgy nőtt fel ez a leány minden ismeret nélkül?

    – Bizony nem ismer az se Istent, se ábéczét.

    – S miért nem engedi ön, hogy megismerje, szegény?

    – Az ábéczét? Mert ez ránézve egész fölösleges dolog. Nekem bolond kedvem jött egyszer az utczáról fölszedni egy meztelen czigány gyereket, azzal a fogadással, hogy ebből boldog embert fogok csinálni. Mi a boldogság a világban? A kényelem és az ismeretlenség. Ha saját gyermekem van, azzal is így teszek. Az az életnek a titka, hogy az embernek jó gyomra, jó álma, és jó szíve legyen. Ha végig gondolok rajta, hogy egész életemben mi keserűségek értek? annak az alapja mind az volt, a mit tanultam. Sokszor éjszakákon át elkínzott valami eszme; a míg cselédeim boldogul horkoltak.

    Akartam egy olyan boldog embert látni magam előtt, a milyen az én ideálom; a kit nem kínoznak azok a czifra válogatott torturák, a miket a czivilizált világ, sub titulo «jó erkölcs» egymás üldözésére feltalált. Tehát – azon kezdtem, hogy Cziprával nem ismertettem meg az ábéczét.

    – De hát az Istent?

    Topándy elvette szemét a távcsőtől, melylyel épen a csillagos égre kinézett.

    – Magam sem ismerem.

    Loránd bántott kedélylyel fordult el tőle, Topándy észrevette azt.

    – Édes fiam, húsz éves gyermekem; te talán többet tudsz, mint én; kérlek, ha te ismered, taníts meg engemet is rá.

    Loránd vállat vont. Azután elkezdett a kéz alatt levő tárgyakról beszélni.

    – Mutat-e ez a Dollond-féle telescop csillagokat a tejútban?

    – Igen: az egész tejutat millió csillagképletre osztja szét, minden egyes csillag egy nap.

    – Hát az «éjszaki vadászkutya» fejében levő ködöt felderíti-e?

    – Az köd marad előtte. Gömbölyű köd; körülötte egy gyűrű, ködből.

    – Talán a Gregory-féle távcső, mit most küldtek Bécsből, jobban nagyít?

    – Igaz. Hozd elő. Még azóta, hogy ez megjött, nem volt tiszta idő, hogy kisérletet tehettünk volna.

    Topándy nagy érdekkel nézett fel az új távcsövön az égbe.

    – Áh! – szólt meglepetve. – Ez igen jó cső. A csillagköd ritkul, néhány apró csillag kiválik a gyürűből.

    – Hát a tömeg maga?

    – Az a köd marad. Atomjait még ez sem bonthatja szét.

    – Hát a Chevalier-féle mikroskópot nem kisértjük-e most meg?

    – Jó lesz, készítsd el.

    – Mit tegyünk alá? Egy rhinchitest?

    – Nem bánom.

    Loránd meggyújtá a légszeszt, mely fényt vetett a górcső tárgyaira, s elébb maga nézett bele, hogy eltalálja a helyes gyúpontot. Azután elragadtatva szólt:

    – Nézze ön! Nincs az a mesebeli vért Homer Iliásából, mely e kicsi rovar-szárnypaizshoz fogható legyen. Csupa smaragd és zománczozott arany.

    – Valóban az.

    – És most figyeljen ön oda: e kis rovar két szárnya között van egy kis élősdi féreg és annak is van két szeme, élete, életének czélja, a vér lüktet ereiben, s e féreg gyomrában megint más férgek élnek, s azokat már e mikroskóp nem mutatja meg.

    – Értem, – szólt az atheista, Loránd szemébe tekintve. Te most megmutattad nekem, hogy a milyen végtelen a teremtés eszméje a rettenetes mindenségig, olyan végtelen az lefelé a képtelen semmiségig: és ez az Isten!

    Loránd arczán a magasztos megnyugvás mutatá, hogy ez volt czélja.

    – Kedves öcsém, – szólt Topándy, két kezét Lóránd vállára téve. – Ezt az eszmét én régóta ismerem. A végtelenség előtt én is leroskadok, s azt is felfogom, hogy mi is egy osztályt képezünk fölfelé a csillagokhoz, s egy fokozatot lefelé az ázalék-férgekhez. Hanem azután eddig van. S talán ez a féreg, a kit én megöltem, hogy a szárnyában gyönyörködjem, épen úgy hitte azt, hogy ő a mindenség közepe, a ki körül a világ forog: mint Plato tollatlan kétlábú állatai, s midőn haldokolva utolsó zöngését hallatta, talán épen úgy követelte, hogy e bosszúra hívó hangot följegyezze valaki, mint mikor Varsóban négyezer martyr énekelte utoljára: hogy «nincs még oda!»

    – Nem az a hitem, uram. Az ephemer rovar története az egy nap; az ember története az egy élet; a nemzetek története a századok és a világok története az öröklét; s az örök igazság eljön mindenkire az elmaradhatlan egymásutánban.

    – Megengedem öcsém; még azt is néked hagyom, hogy az üstökös-csillagok bizonyosan ilyen hosszú igazságra elbocsátott pörkeresői a makrokozmosznak, a kik egyszer valamikor mind meglelik apai örökségüket; a miből őket valami zsarnok nap kilóditotta, hanem azt viszont te engedd meg nekem, hogy ránk, gondolkozó, gondolataikat elmés káromkodásokban kifejezni tudó férgekre, vagy ha akarod csillagokra: a gondviselésnek épen semmi gondja. Mindennek, mindennek van gondviselése: legyen úgy, elhiszem; de annak az élődi fajnak nincs; ha csak annak nem veszszük, hogy egyszer-egyszer egy dögvész neki indúl, mikor már nagyon el van népesülve ez a faj a földön, s megritkítja azt.

    – Uram, engemet sok csapás ért a földön. Nagyon sok! és olyan, a mit válogatva oszt a sors; de azért egyet meg nem ingatott bennem: a hitet.

    – Engem nem ért soha semmi csapás. Nem tett skeptikussá a szenvedés.

    Mindig kedvem szerint tölt az élet. Ha imádságért osztaná valaki a jót, nekem nem volna betevő falatom. – Az álszenteskedők hajtottak erővel ez útra. Talán, ha azokkal nem lennék körülfogva, elhallgatnám hitetlenségemet, nem csinálnék másoknak botrányt vele; nem keresném, hogyan boszanthatom a világ hypokritáit azzal, amit ők káromlásnak neveznek? Hidd el öcsém, hogy egy millió ember közül, egy hiján mind, csak egy gazdag hitelezőnek nézi a gondviselést, a kitől mindig lehet kölcsönt kapni, de mikor kamatfizetésről van a szó, akkor csak az az egy emlékezik meg róla.

    – És az az egy elég arra, hogy megdicsőüljön benne az eszme!

    – Az az «egy»? – Hanem az az egy te nem fogsz lenni öcsém.

    Loránd bámulva kérdezé:

    – Miért nem?

    – Azért nem, hogy ha sokáig itt maradsz én közelemben, te neked is múlhatatlanúl olyan mindent tagadóvá kell lenned, mint én vagyok.

    Loránd magában mosolygott.

    – Oh, kegyes öcsém, nem én rólam fog az rád ragadni, a ki gúnyt űzök, botrányt csinálok, hanem arról a másikról, a ki harangszóra imádkozik.

    – Ön Sárvölgyit érti?

    – Hát kit értenék mást? Te ezzel az emberrel naponkint érintkezni fogsz, s utoljára is azt fogod mondani, a mit én: «ha így kell a mennyországba jutni, akkor én inkább itthon maradok».

    – De hát mi ez a Sárvölgyi?

    – Egy álszenteskedő; a ki valamennyi szentnek sorba hazudik, s kicsalná az arkangyalok szemeit, ha nem vigyáznának magukra.

    – Ön nagyon gyűlöli azt az embert.

    – Hogy gyűlölöm-e? Ez az egy tulajdonsága van a szívemnek, hogy ezt az embert gyűlölöm.

    – Azért, mert kegyeskedő? Mai világban pedig az is egy neme a bátorságnak, ha valaki a pietásokat külsőleg is ki meri mutatni a skeptikus, a közönyös világ előtt. Nekem kedvem volna ez embert védelmezni ön ellenében.

    – Volna kedved? Jól van. Fogjunk akár most mindjárt hozzá. Húzz magadnak ide egy széket és hallgass rám. Én leszek az «advocatus diaboli».

    Elmondok neked egy történetet erről az emberről. Ez ismét nem velem történt; én csak egyszerű tanúja voltam a történetnek. Engem nem bántott ez ember soha! engem nem bántott soha senki. Még egyszer mondom neked, hogy nekem semmi panaszom, sem az emberekre, sem az alattuk, vagy felettük lehető lényekre. Ülj mellém öcsém.

    Loránd elébb föléleszté a tüzet a kandallóban; eloltá a mikroskóp légszesz-világát: hogy a szobában csupán a pattogó hasábok vörös fénye, s a láthatáron emelkedő hold az ablakon át vetett derengő világot.

    Azután leült egy karos szalmaszékre, Topándyval szemközt.

    – Volt nekem fiatal koromban egy igen kedves barátom, rokonom; a kivel eleitől fogva együtt jártuk az iskolákat: még pedig annyira együtt, hogy a klasszisban is egymás mellett ültünk mindig. Az én pajtásom volt az osztályban a megingathatlan első, én mindjárt utána; néha kettőnk közé jutott válaszfalnak ez a Sárvölgyi; a ki már akkor is nagy hízelgő és árulkodó volt, s ezen az úton néhányszor kitolt a helyemből, a mire a kis diákok oly sokat tartanak. Én persze már akkor is olyan istentelen voltam, a kire nem győztek eleget panaszkodni.

    Később, hogy a franczia háború alatt idebenn az iskolák rendre is sokat szenvedtek: kiküldtek bennünket együtt Heidelbergbe. Az ördög ezt a Sárvölgyit oda is utánunk hozta. Szülői pöffeszkedő emberek voltak; a mit a mi szülőink tettek, azt nekik is utánozni kellett. Hisz küldhették volna fiúkat Jénába, Berlinbe, vagy Ninivébe; de épen oda kellett neki jönni, a hol mi is ott vagyunk.

    – Még nem mondta ön meg barátja nevét – szólt Loránd, ki aggódva figyelt a történet kezdetére.

    – Vagy úgy? Hiszen a névre nincsen semmi szükség. Barátom volt. A történetre nézve mindegy, akárhogy hítták; egyébiránt nehogy azt hidd, hogy mesét mondok, a nevét is tudathatom veled: Áronffy Lőrincznek hítták.

    Loránd minden idegén delejes zsibbadás futott végig, midőn atyja nevét hallá kimondani. Azután egyszerre elkezdett a szíve sebesen dobogni.

    Érzé, hogy itt áll a kripta ajtaja előtt, melynek titkát annyiszor kisérte megfejteni.

    «– Soha délczegebb alakot, nemesebb kedélyt, melegebb szívet nem ismertem nálánál, – folytatá Topándy; – nemcsak mint rokonomat: de mint ideálját az akkori ifjúságnak, bámultam és szerettem. Mindenféle apró titkocskák közössége, miket csak az ifjak értenek egymás között, azt a bizalmas összetartást szilárdíták meg közöttünk, a mi a késő vénségre ki szokott hatni. Akkor keletkeztek Európaszerte azok a szabadelvű világnézetek, miknek olyan varázsló hatása szokott lenni a fiatalságra; akkor ébredezett itthon is valami, a mit most már nemzeti önérzetnek neveznek; maga a világbölcsészet egészen új ellentétekben fordult egymás ellen a közéletben, úgy mint a magánéletben.

    Mind ez bensővé tette a viszonyt, mely közöttünk gyermeki megszokás volt ez ideig.»

    «Két évig voltunk az akadémiákon; elég zajban, kedvben tölt el a két év.

    Ha pénzünk volt, azt elköltöttük együtt; ha nem volt: együtt koplaltunk.

    Egymásért nélkülöztünk, egymásért verekedtünk, egymásért becsukattuk magunkat. Itt már nagyon keveset találkoztunk Sárvölgyivel; az akadémia nagy erdő, nincs az ember úgy összeszorítva benne, mint a gymnasium padjain.»

    «Épen a franczia háború legnagyobb hevében az az ötletünk támadt, hogy egy írott ujságot szerkesztettünk magunk között.»

    (Loránd még nagyobb érdekkel kezde figyelni.)

    «No ez nem volt valami országháborító kérdés, mindössze is annyiból állt, hogy mi a hírlapban mindazt, a mit az Augsburger nagy pathoszszal adott elő, tréfás gúnynyal travestáltuk, a kik olvasták, nevettek rajta.»

    «Hanem a vége mégis az lett a mulatságnak, hogy egy szép napon mi ketten megkaptuk a consilium abeundit.»

    «Engem bizony nem nagyon keserített az; annyi transcendentalis tudományt, annyi világismeretet belém vertek már, hogy szinte vágytam haza a falusi kántor társaságába, a ki még azt hiszi, hogy az anekdota-mondás a legelső tudomány a világon.»

    «Csak két napunk maradt Heidelbergában, hogy holmiainkat összeszedjük, filisztereinkkel megalkudjunk, s úgynevezett «kincseink»-től búcsút vegyünk. E két nap alatt csak kétszer láttam Áronffyt. Egyszer az első nap reggelén, midőn igen izgatottan jött hozzám, s azt mondá: «fogom a fülét annak, ki bennünket elárult; – ha nem térek vissza, lépj nyomomba és boszulj meg». Én kérdeztem tőle, miért nem választ engem segédének?

    Arra azt felelte: «Mert te is érdekelve vagy, s utánam kell következned». – És azután másnap este, midőn ismét hazajött, egészen fásult, lelankadt kedélylyel! – beszéltem hozzá: alig adott választ, s midőn végre azt kérdezém tőle: «talán megöltél valakit?» azt felelte rá határozottan: «igen».»

    – Ki volt azon ember? – kérdé Loránd szorongva.

    – Ugyan ne vágj a szavamba! majd megtudod! – förmedt rá Topándy, s folytatá a történetet:

    «E naptól fogva egészen megváltozott Áronffy. A kedélyes, jókedvű fiúból egyszerre hallgatag, komoly, fás ember lett, a kivel nem lehetett többé mulatni. Kerülte a világot, s úgy vettem észre, hogy az egész világban legjobban került engem.»

    «Azt hittem, hogy én tudom, miért van ez?»

    «Azt hittem, hogy én tudom komolyságának titkát. Megölt egy embert, a kit párbajra ő hívott ki. Ez nyomja lelkét. Nem tud elég hidegvérű lenni, hogy egy ilyen bagatellet kiverjen a fejéből. Más ember bravournak számítja azt, s legalább is a mások üldözésétől tart miatta, de saját maga nem üldözi magát érte. Majd elfelejti mire megvénül.»

    «Az én atyámfia azonban csak évről-évre komoly kedélyű ember maradt, s ha később találkoztam is vele, fanyar, oly élvezhetlen volt rám nézve a társaság, hogy bíz én nem is igen örömest kerestem aztán fel.»

    «Pedig a mint hazaérkezett, azonnal megházasodott. Még Heidelbergbe menetele előtt jegyzette el mátkáját; ki igen kedves, szép, szelid leányka volt. Szerették egymást. Hanem azért Áronffy borult kedélyű maradt. Házassága első évében fia született, később ismét egy másik.

    Mondják, hogy szép, okos volt mind a kettő. Ez nem derítette őt fel soha. Mindjárt a mézeshetek után elment a hadjáratba, s ott úgy viselte magát, mint a ki azt akarja, hogy minél előbb levágják. Később minden hír, a mit felőle kaptam, azt erősítette, hogy Áronffy gyógyíthatlan kedélybetegségben szenved. – Érdemes-e erre egy ember, a kinek elkoppantottuk az élete gyertyáját?»

    – Hogy hívták azt, a kit megölt? – sürgeté újult nyugtalansággal Loránd.

    – Mondtam már, hogy majd megtudod; nem fut el előled a história!

    Hallgasd tovább.

    «Egy napon, lehetett már tizenkét éve annak, hogy a heidelbergi iskola porát levertük csizmáinkról, én egy csomagot kapok Heidelbergából, az ottani helyhatóság komitivájával, melyben tudtomra adatik, hogy bizonyos Stoppelfeld doktor ezt a lepecsételt csomagot hagyta nekem végrendeletileg.»

    «Stoppelfeld? Stoppelfeld? Törtem raja a fejemet, ki lehet az, a ki az óperenczián túlról még nekem testálhat valamit? Végre eszembe jutott, hogy járt velünk együtt a tanórákra egy hosszú szőke hajú medikus, a ki híres legény volta maga idejében minden Keilereinál és Kneipereinál. Ha nem csalódom, schmollist is ittunk egymással, s valami paukereinál két rossz kardot fürészszé duelláltunk egymás kezében.»

    «Felbontom a csomagot, s abban találok egy levelet, mely hozzám volt intézve.»

    «A levél még most is megvan nálam, de tudom könyv nélkül minden szavát, annyiszor elolvastam azt. Ez volt a tartalma:»

    «Bajtárs uram! Emlékezhetel rá, hogy Heidelbergből elutazástok előtti napon egyik fiatal collegánk, Áronffy Lőrincz, valamely becsületbeli ügy elintézése végett segédeket keresett az ismerősök között. Történetesen engem talált legelőször megszólítani. Én természetesen elfogadtam a felhivást és kérdezém okát és tárgyát. Minthogy te is ismered, ő megmondta azt nekem, tehát nem irom ide. Azt is közlötte velem, miért nem választott téged segédjének? és egyuttal lelkemre köté, hogy ha ő el találna esni a párbajban, tudassam azt veled, s te folytasd azt. Én elfogadtam a cartell-megvívést, s elmentem vele a kihívandóhoz.

    Előadtam neki, hogy ilyen esetben verekedni szokás és verekedni kell; ha ki akar alóla bujni, kénytelen lesz megszökni az akadémiáról.»

    «A kihívott nem utasította vissza a kihívást, hanem azt mondá, hogy miután ő gyönge testalkatú, közellátó és mindennemű fegyverben gyakorlatlan, az amerikai párbajt választja.»

    … Topándy véletlenül Loránd arczára pillantott, azt hitte, a színváltozás, mit ez arczon lát, a kandallóban fellobanó, s megalvó láng tétova viszfénye.

    «A levél ezt mondja tovább:»

    «Akadémiánkon nagyban divatozott akkor az az ostoba neme a párbajnak, hogy két ember sorsot huzzon, s a melyiknek a neve kijön, az lője magát főbe bizonyos idő mulva. Ostobaság! Már akkor is volt annyi eszem, hogy hasonló eseteknél, ha segédűl hívtak, iparkodtam a feleket rábirni, hogy mentől hosszabb határidőt szabjanak, igen helyesen számítva, hogy tíz, tizenkét év alatt a legkeserűbb ellenségek kibékülhetnek, jó barátokká lehetnek; a győztes fél lehet nagylelkű, elengedheti ellenének a meghalást, vagy a vesztesnek nőhet meg ez alatt a hája, s elfelejtheti commode az ilyen bolond kötelezettséget.»

    «Ennél az esetnél tizenhat évi haladékot eszközöltem ki a felek között.

    Ismertem az embereimet; míg az árulkodó Schulfuchsból tisztességes ember válik, míg a büszke, délczeg fiú kellő flegmához jut, hogy egymással valahogy kiegyenlíthessék különbségeiket, arra kell tizenhat év.»

    «Áronffy pattogott eleinte; vagy mindjárt vagy sohasem! de végre is segédei szavát meg kellett fogadnia; s mi sorsot húztunk fölöttük.»

    «Áronffy neve jött ki.»

    … Loránd merev szemekkel bámult az elbeszélöre, s már nem érzett semmit a külvilágból, minden idegével a regére hallgatott.

    «A kihuzott nevet átadjuk a nyertes félnek, annak áll jogában e névjegyet, a tizenhat év leteltével, ha ellenfele elmulasztaná a kötelezettsége végrehajtását, neki megküldeni; eszébe juttatva tartozását.»

    «Azzal szétmentünk, ti hazautaztatok, s én azt hittem, hogy el fogjuk felejteni a dolgot, mint annyi sok mást.»

    «Azonban csalódtam. Ez az egy halálom órájáig mindig emlékemben marad, mindig kínoz, mindig üldöz. Tudakoztam magyarországi ismerősemtől a két ellenfél felől, s a mit megtudtam, csak növeli aggodalmamat. Áronffy büszke és komoly férfi. Ostobaság ugyan az embernek megölni magát, mikor boldog, mikor jó dolga van; hanem egy büszke ember mégis inkább engedi testén, mint lelkén rágódni a férgeket, s nem fogja viselhetni azt a gondolatot, hogy egy embernek, kit tegnap még neki volt joga megvetni, holnap e megvetés jogát saját maga ellen engedje át. Meghal, de meg nem szégyenül. Bolond érte; de következetes.»

    … Loránd minden tagján a hideg veriték csorgott végig.

    «Én a halál küszöbén állok, folytatá Stoppelfeld levele; a szíverem kövesűl meg; a napot, az órát tudom, melyben elvégzek mindent, s e gondolat nem nyugtalanít annyira, mint az, hogy most nem mehetek magam, hogy nem kereshetem fel magam azt az embert, a ki Áronffyt kezében tartja, hogy megmondanám neki: ime, uram, tizenkét év letelt. Önnek ellensége tizenkét év óta szenvedett már egy rettenetes fogadás miatt, neki az élet minden öröme meg volt keserítve, előtte a jövendő örök homálylyal volt borítva; elégelje meg ön az áldozatot, ne kivánja a legnagyobbat is.

    Adja vissza az élet verőfényének ez örökké borult egű végzetét; adjon vissza egy embert családjának, hazájának, az Istennek! – De én nem mehetek. Itt kell ülnöm mozdulatlanul, s számlálnom érütéseimet, s számítgatnom, hogy mennyi van még hátra az utolsóig?»

    «Azért fordultam tehozzád, te ismerős vagy mind a kettővel; barátja voltál az egyiknek; menj, szólj, tégy érte. Lehet, hogy én nevetséges bolond vagyok; árnyék elől irtózom; de ez engem kinoz, gyötör; meghalni nem enged. Vedd át tőlem e hagyományt, hadd pihenjek csendesen poraimban. Úgy áldjon meg téged az Isten!»

    «Azon férfi, ki Áronffy szavát bírja, mint tudom, igen kegyes ember, könnyű lesz rábeszélned – a neve Sárvölgyi.»

    … E szóknál felkelt Topándy székéről, s az ablakhoz ment, kitárva annak mindkét szárnyát; olyan nehéz a levegő idebenn. A hideg holdvilág odasütött Lóránd homlokára.

    Topándy ott az ablakon állva folytatá a kezdett rémregét. Nem volt nyugalma ülve beszélni ezt el. Nem is úgy beszélt, mintha csak Lórándhoz szólna csupán, akarta, hogy hallja meg azt a néma ég is és bámuló hold és a reszkető csillagok, a lehulló meteorok, s czáfoljanak meg egy földi férget, a ki beszél.

    «Én rögtön magam átsiettem az emberhez. Kinek küszöbét át nem léptem soha, kinek soha nem köszöntem, ha találkoztunk; most elmentem hozzá nyájas, békeajánló arczczal. Én nyujtottam neki előbb a kezemet, hogy legyen közöttünk béke ezentúl. Én kezdtem el magasztalni kegyességét, erényeit. Én kértem tőle bocsánatot azon bántalmakért, miket eddig rajta elkövettem, kivánjom tőlem bármi vezeklést, én alája vetem magamat.»

    «Az ember kegyes alázattal fogadott: megszorítá kezemet. Lelkére mondá, hogy semmi bántalomra nem emlékszik, mely tőlem érte volna valaha.

    Ellenkezőleg elszámlálta, mennyi jót tettem vele életében: kicsiny iskolás diák korától fogva. Mennyi javammal élt, milyen sok szívességet tapasztalt részemről? a mire én azt mondhattam, hogy bizony nem emlékszem rá.»

    «Siettem egyenesen látogatásom czéljára térni.»

    «Mondám neki, hogy a mi ezúttal házához vezérelt, olyan ügy, melylyel egy régi jó barátomnak tartozom, s kértem, hogy olvassa végig azt a levelet, melyet épen ma kaptam.»

    «Sárvölgyi végig olvasá a levelet; én folyvást arczára figyeltem míg olvasott. Egy perczre sem hagyta el azt ama stereotyp édeskés mosolygás, a mitől engem a hideg lel, ha látom.»

    «Mikor készen volt a levéllel, csendesen összehajtá azt és visszaadta.»

    «Nem jöttél rá, szólt hozzám, jámbor arczczal, hogy az az ember, ki e levelet írta – őrült?»

    «Őrült? kérdezém én, megütközve.»

    «Kétségen kívül, felelt Sárvölgyi; ő maga is azt írja, hogy idegbaja van, rémeket lát, árnyékától irtózik. Ez az egész történet: mese. Nekem nem volt soha semmi összezördülésem Áronffy barátunkkal, a mi akár amerikai, akár khinai párbajra adott volna alkalmat; ez elejétől végig: költemény.»

    «Én tudtam, hogy nem költemény; valami párbaja volt Áronffynak, de soha sem tudtam meg, hogy kivel? nem is kérdezősködtem nála e felől tovább, miután arra a kérdésemre: talán embert öltél? azt felelte: igen. Értette saját magát. Tovább hatoltam ez ember szivébe.»

    «Uram, szomszédom, felebarátom! Légy ember! légy keresztyén, a mivel kérkedél, a minek tartatni akarod magadat; tekintsd, hogy e felebarátunknak kedves, szerető családja van: ha nálad van az a névjegy, a mit tizenkét év előtt párbaj-segéde átadott, ne kínozd, ne gyötörd vele tovább: írd rá, hogy «ki van egyenlítve», s add át nekem e rettentő kötlevelet. Holtomig tisztelni foglak érte. Úgy is tudom, hogy a határidő előtt egy nappal ezt fognád tenni. Nem használnád azt a rettentő hatalmat, mit a vaksors kezedbe adott, hogy névjegyét üresen küldd meg hozzá, figyelmeztetve, hogy az idő letelt. Te megbocsátanál neki akkor. De tedd azt most.

    Ez ember élete nyarán keresztül borult volt e kínos tartozás miatt, mely szüntelen boldogsága felett függött: engedd az őszi napsugárt fejére sütni. Nyujtsd ki feloldó kezedet felé most mindjárt.»

    «Sárvölgyi bizonynyal állítá, hogy nála semmiféle cartellje nem volt és most sincs Áronffynak, hogy is tehetem fel ő róla, hogy az ő lelkéhez férne: a boszúállást éveken keresztül tartogatni? Az ő múltja, az ő jelen élete megczáfol minden ilyen vádat. Neki nem volt soha semmi ellenkezése Áronffyval, s ha lett volna, rég megbocsátott volna neki érette.»

    «Én még mindig nem eresztettem az embert a kezemből. Azt mondtam neki, hogy gondolja meg, mit cselekszik? Áronffy egykor azt hagyta rám, hogy ő ez ügyben elvész; folytassam én tovább, s én is tudom egy nemét a párharcznak, a mi túltesz még az amerikain is, mert gombostűszúrásokkal gyilkolja az embert agyon. Tehát gondoljon rá, hogy a jámbor, szelid és távollevő Áronffy után a szomszéd pogányt ne szerezze meg cserébe örökké lerázhatlan ellenségül.»

    «Sárvölgyi esküdött, hogy nem tud e tárgyról semmit. Megesküdött Istenre és minden szenteire, hogy legkisebb része sincsen Áronffynak semminemű veszedelmében.»

    «Miért van hát Áronffynak oly borult kedélye?»

    «– S te ezt nem tudnád? szólt a farizeus, meglepetést mutató arczczal; nem tudnál felőle semmit? Hát megsugom neked bizalmasan. Áronffy családi életében nem volt boldog. Hiszen tudod, a mint hazajött, megházasodott, rögtön rá elment a fölkelő sereggel, onnan egy önkéntes csapattal tovább, az egész háborút végig harczolta, úgy tért vissza, úgy került ismét családjához; de most is azt a férget hordja még szivében.»

    Jó, hogy a tűz már elhamvadt; – jó, hogy a hold elé sötét felhő vonult; – jó, hogy az elbeszélő nem láthatta hallgatója arczát, mikor ezeket mondá.

    «És én oly bolond voltam, hogy azt elhittem neki! Hitelt adtam a rágalomnak, a mivel egy becsületes ember angyaltiszta nejének jó hírét leköpték. Meg hagytam magamat ilyen otromba módon csalni! Meg hagytam magamat nyugtatni azzal az ámítással, hogy sok szomorú ember van a világon, a kinek a felesége szép.»

    «Hanem egyszer, mégis, véletlenül összetalálkozva Áronffy anyjával, előhoztam neki a mesének tartott levelet; s az öreg asszonyság ezt nagyon köszönte; de kért, hogy Áronffynak ne szóljak e felől.»

    «Azt hiszem, hogy azóta mindig vigyázott fia magaviseletére.»

    «Négy évig megálltam, hogy Sárvölgyi személye iránt tiszteletteljes távolban tartsam magamat.»

    «Hanem volt egy napja az évnek, mely vörössel jegyezve állt naptáramban: a Heidelbergából elutazásunk előtti évforduló.»

    «Mikor aztán az a tizenhatodik évforduló is eljött, utána harmadnapra levelet kaptam, melyben tudtomra adták, hogy Áronffy azon a veresjegyű napon családja körében megölte magát.»

    Az elbeszélő itt elhallgatott s kezeit leeresztve, nézett ki a világos éjszakába, a szobában mély hallgatás volt, csak a nagy perczinga számlálta a multat és jövőt.

    «Nem tudom, mit tettem volna, ha akkor e hypokritát megkapom; de ő akkor épen elutazott: számomra egy levelet hagyott hátra, melyben még ő sajnálkozik, hogy szerencsétlen barátunk, (barátunk!) ily szomorú véget ért; bizonyosan családi viszályok vitték erre. Megrója érte, hogy oly kevés lélekerővel bírt, s igéri, hogy lelkéért imádkozni fog.»

    «Ha-ha-ha-ha!»

    «Megöl egy embert hidegvérrel, miután tizenhat évig gyötörte! Megküldi neki a halálintést levélben! Kényszeríti a kegyes, szelid, becsületes családapát önkezével szakítani el életét.»

    «Hideg, mosolygó arczczal használja fel a pokoli hatalmat, mit a vaksors, s egy magas lélek túlcsigázott becsületérzete, a katonai rang tisztasága, kezébe adott; s azután vállat von, kezét dörzsöli, szemeit ég felé forgatja, s azt mondja: «az öngyilkosok számára Istennél sincsen irgalom.»»

    «Ki hát az, a ki az igaz embert az álnoknak két kezébe adja; hogy a míg a jobbal a testét, ballal a lelkét fojthassa meg?»

    «Nos, bölcs ifjú, hát jer, védelmezd ellenemben ezt a jámbor férfit.

    Mondd el, mit tanultál?»

    De a bölcs ifjú nem mondta el, hogy mit tanult; aléltan, eszméletlenül hevert a széken, hátradűlt arczára teljes fényében sütött a hold.

    XIV. Két leány.

    Nyolcz év telt el az időből.

    A pusztába eltemetett ifjúból férfi lett, arcza megnyúlt, a szakáll körülnőtte; régi ismerősei közül kevesen ismertek volna már rá. Igazi nevétől maga is elszokott régen.

    Topándy házánál folyvást megvolt a régi házi rend; Czipra a háziasszony, ki az asztalfőn elnököl; Loránd a külgazdasági mindenes, ki a háznál lakik, az asztalnál ül s a jövőmenő czimborákkal per-tu van; velük együtt iszik és mulat.

    Iszik és mulat!

    Mit is tegyen egy ifjú ember egyebet, a ki előtt az életnek nincsen semmi czélja?

    Négyszem közt Cziprával is per-tu van; mások előtt tensasszonyozza.

    Egy estebédnél Topándy azt mondá Cziprának és Lorándnak:

    – Gyerekek; a napokban még egy új gyerek jön a házhoz. Egy igen kedves rokonomat, a kivel olyan nagyon szerettük egymást, hogy soha se szóltunk egymáshoz, elvitte az ördög. Én ugyan nem hiszem, hogy volna ördög a világon; de arra a rövid időre, míg ezt elvitte, mégis megengedem, hogy legyen. Ma kaptam a leányától egy lamentabilis levelet; igen szépen, fájnul van írva, nincs az a kanczellista a vármegyében, a ki szebben kalligrafiázzon és rendesebben konczipiáljon.

    Tehát azt írja szegényke, hogy a papa halála után mindjárt megrohanták a házat azok a minden pietást lábbal taposó sadduceusok, a kiket hitelezőknek neveznek; mindent lepecsételtek, elfoglaltak; még az ő zongoráját is! még a saját kezével rajzolt képeit is elliczitálták, sőt a Gedenkbuchot, a mibe annyi okos és nevezetes ember annyi ostobaságot sajátkezüleg összeírt, azt is eladták; a táblája végett megvette a dohánykereskedő egy tizesen.

    A szegény leánykát eddig az apáczáknál nevelték, azoknak is tartozik három negyedévi salláriummal, s jelenleg úgy áll a nap alatt, hogy a parazolján kívül nincsen egyéb födél, mely alá magát meghúzhassa.

    Volna ugyan még valami anyja is, hanem annak a társaságát bizonyos okoknál fogva nem keresheti fel; egyéb rokonait és ismerőseit már mind sorra próbálgatta, de azoknak mind alapos kifogásaik vannak családjuknak ez útoni szaporodására nem vállalkozni, szolgálni nem mehet, mert arra nem tanították; ő tehát eszébe juttatta magának, hogy van még valahol Ázsia határán egy félbolond rokona (az én vagyok); jó lesz egyenesen azt fölkeresni, s beállani hozzá princzesznek. – Én egészen helyeslem a hugomasszony argumentatióját; s már el is küldtem neki a szükséges úti költséget, kifizettem a zárdai tartozását, s arra is küldtem neki pénzt, hogy rangjához illő decorummal jelenhessen meg közöttünk.

    Topándy nagyot nevetett saját előadásának.

    Csak maga nevetett, a többiek nem osztoztak benne.

    – Tehát már ezután kisasszony lesz a háznál: fáin, művelt, sentimentalis fehérszemély; a ki előtt meg kell nézni az embernek elébb, hogy milyen szót ad ki, s a ki valószinűleg mindnyájunk magaviseletét ránczba fogja szedni.

    Czipra boszúsan taszította el magát székestül az asztaltól.

    – No no, te ne félj semmit. Téged nem fog ő ránczba szedni, arról biztosítva vagy. Neked korlátlan uralkodásod van a házon, azt már tudod; a mit te rendelsz, parancsolsz, az történik, és akaratod ellen egy árva malacz sem jut az asztalunkra. Maradsz, a mi voltál: életnek és halálnak ura a háznál. Mikor akarod, mosás van a háznál, s minden ember tartozik beszámolni az utolsó ingéről is; a mi nem tetszik a háznál, azt kidobhatod az ablakon, s a mit megkivánsz, bevásárolhatod. Az új kisasszony egyetlen egy kulcsot sem fog elvenni tőled, a mi most azon az ezüst lanton, piros övedre akasztva függ; s ha csak az öcsémet meg nem hódítja, ellened pártot nem fog üthetni.

    Még akkor is én foglak védelmezni.

    Czipra durczásan vállat vont.

    – Tegye, a mi neki tetszik.

    – Mi is teszszük, a mi nekünk tetszik, ugy-e bár?

    – Maguk? – szólt Czipra, fekete szemeivel élesen nézve Topándyra. – Maguk azt teszik majd, a mi annak a kisasszonynak fog tetszeni. Oh előre látom én azt. A mint be fogja tenni a lábát, minden ember azt fogja csinálni, a mit ő csinál. A hogy ő fog mosolyogni, úgy fog rá vissza mosolyogni minden. Ha ő németül beszél, úgy fog beszélni az egész ház; ha ő lábujjhegyen jár, úgy fog járni az egész ház, ha neki a feje fáj, suttogva fog beszélni mindenki a háznál; nem úgy, mint mikor a szegény Cziprát a forró hideg lelte, s aztán kilencz férfi odajött az ágyához, circumdederumot énekelni, s paprikás pálinkával kinálták.

    Topándy még jobban nevetett ezen invectivákra: a szegény czigány leány égő két szemét Loránd arczán feledé és azután addig feledé ott, míg a két égő szemből két vízben úszó szem lett. Akkor felugrott, feltaszította a székét és elfutott az asztaltól.

    Topándy csendes vérrel emelte föl a felfordított széket s ismét helyére tette; azután utána ment Cziprának, s egy percz mulva karjára öltve hozta vissza az étterembe, szerfelett tréfás prosopopœával és spanyol grandhoz illő udvariassággal, a mit a szegény bolond czigány leány nem értett el.

    Olyan könnyen meg tudott haragudni, s aztán olyan könnyen ki hagyta magát engesztelni. Megint leült a helyére és tréfált, kaczagott, – mindig és folyvást a finom nevelésü jövevény rovására.

    Loránd kiváncsi volt megtudni az új családtag nevét.

    – Valami Bálnokházy udvari tanácsosnak a leánya; – szólt Topándy, ha jól megtanultam: Melanie.

    Loránd megdöbbent. Egy arcz a multból!

    Különös, hogy itt kell vele találkoznia.

    Egyébiránt, olyan régen volt az, hogy látták egymást! Bizonyosan egyik sem fog a másikra ismerni többé.

    Melanienak másnap este kellett megérkeznie.

    Reggel jókor felkereste Czipra Lorándot saját szobájában.

    A fiatal embert épen tükre előtt találta.

    – Ahá! – szólt hozzá nevetve, – maga épen tanácsot tart a tükrével, hogy elég szép-e? Szép, szép; hányszor mondjam már? higyje el egyszer.

    Pedig Loránd nem azon tanácskozott a tükrével; hanem hogy eléggé elváltozott-e már az arcza?

    – Jőjjön no, – szólt Czipra, bizonyos lanyhasággal. – Majd én fölcziczomázom; legyen még szebb; hadd akadjon meg a szeme rajta annak a nagyságos kisasszonynak. Űljön le, majd én felbodorítom a haját.

    Lorándnak pompás gesztenyeszinű haifürtei voltak, oly simák, mint a selyem, és tömötten kétfelé omlók. Ezekbe a szép hajfürtökbe bolondult úgy bele Bálnokházyné valaha; ezeket a szép hajfürtöket szokta Czipra sajátkezűleg felbodorítani, minden nap, minden reggel; – ez az ő szabadalmai közé tartozott. És úgy értett hozzá.

    Loránd pedig olyan bölcs volt, hogy engedte magát szolgáltatni, s átengedé Czipra finom ujjainak azt az előjogot, hogy hajfürteiben babráljanak.

    – Ne féljen, na! – Ma nagyon szép fog lenni; szólt Czipra, együgyű szemrehányással, az ifjúnak.

    Loránd pedig tréfásan átkarolta derekát s azt mondta neki:

    – Abból pedig ma semmi se lesz, kedves Czipra, mert ma gabonát kell szeleltetni, a hajam mind tele lesz porral. Inkább, ha jó akarsz hozzám lenni: tedd meg, hogy vágd le a hajamat.

    Czipra arra is készen volt. Ő volt Loránd frizeurje és Topándy borbélya.

    Ezt ő egészen természetesnek találta.

    – Hát, hogyan parancsolja a haját? Kerekre? vagy rövidre? Elől meghagyjam fürtöknek? micsoda?

    – Adsza az ollót, majd megmutatom: – szólt Loránd; s azzal kivéve Czipra kezéből az ollót, egyik markával homlokán összefogta az egész üstökét, s a másik kezével azt tőbül levágta; a lenyírt csomagot elhajítva a földre. – Csak így a többit is.

    Czipra az ijedtség hüledésével rebbent vissza e gyilkos tettre, olyat sikoltva, mintha saját testébe vágtak volna azzal az ollóval. Ez a szép selyemhajcsomag a földön.

    Már most a többit is ilyen rövidre kell vágni, az természetes.

    Loránd leült előtte egy székre, a honnan a tükörbe láthatott s intett neki, hogy fogjon hozzá.

    Czipra alig tudott erőt venni magán, hogy azt megtegye. Ezt a szép főt, melyen lopva annyiszor elmerengett, úgy elékteleníteni! ezt a sűrű hajsátort, melynek villanyos tömkelegébe ha ujjai elmerültek, úgy érzé mindannyiszor, mintha saját lelke amazéval vegyülne össze, a mindennapi ábrándos ölelkezésnek e delejes tárgyát, most levágni tőből; simára, mint egy vármegyei rab fejét!

    Hanem azután elégtétele volt abban a gondolatban, hogy így majd nem fogja más oly hamar észrevenni az elcsúfítottat; nem ragadja meg így oly hirtelen a jövevény hölgy szivét; tehát csak le azzal a sámsoni bűverővel az utolsó szálig! Ez a gondolat kegyetlen erőt kölcsönzött ollójának.

    Mikor aztán egészen simára volt lenyírva Loránd feje, olyan furcsa volt ránézni. Oly tréfásan esetlennek látszott, hogy ő maga is elnevette rá magát, mikor a tükör felé fordult.

    A leány is együtt nevetett vele. Nem állhatta meg, hogy a szemébe ne kaczagjon; azután meg elfordult tőle, kihajolt az ablakba, úgy kaczagott.

    Tulajdonképen nehéz lett volna megkülönböztetni, hogy kaczag-e vagy sír?

    – Köszönöm, Czipra hugom; – szólt Loránd megölelve a tőle elfordult leány derekát, ma az ebéddel ne várjatok; mert kinn leszek a szérűn.

    Azzal kiment a szobából.

    Czipra pedig, a mint egyedül maradt, mielőtt valaki meglephette volna, letérdelt a padlóra, összeseperte kezeivel a levágott hajfürtöket a földről; mind, mind; egy szál se maradjon belőle másnak; s az egész bűbájos csomagot elrejté keblébe. Talán soha sem is fogja azt onnan elvetni.

    [Illustration: A leány is együtt nevetett vele. ]

    – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Czipra azzal az ösztönnel, a mit a természet csak a nőknek adott, előre érezé, hogy az, a ki most érkezik a házhoz, neki mindenben ellentéte, mindenben vetélytársnéja lesz; hogy ebből harcz fog lenni, életre és kárhozatra.

    Egész nap azon töprengett, milyen lesz az új ellenség megjelenése.

    Talán valami finnyás, büszke, előkelő arczhordáshoz szokott báb? No, így jőjjön csak, ezt szép lesz megalázni.

    Könnyű munka. A tönkrejutott kevélyt elgázolni. Szökni fog a háztól, vagy sárgaságba esik a sok boszantás miatt, s megvénül ideje korán.

    Vagy tán valami kényeskedő, érzékeny, nebántsvirág; a ki multját siratni jő ide; a ki minden szóban czélzást lát, a ki helyzetét mindennap át meg átérzi. Oh ennek is jól meg lesz vetve a fejealja, hogy minden reggel nedves legyen a vánkosa a könyektől. Mert irgalomra ne számítson. Vagy talán épen annak ellenkezője lesz? Vidám, könnyelmű, csapongó madár! A ki minden helyzetbe beletalálja magát; csak a mai nap legyen derült, a tegnapot nem siratja, a holnapért nem aggódik. Lesz rá gond, hogy jó kedve szárnyait megnyírják! Annál nagyobb diadal lesz a mosolygó arczból síró arczot csinálni.

    Vagy talán léha, rest, semmivel sem törődő házi czifraság? a ki csak piperézkedni szeret, óra hosszat elül a tükör előtt, s este lámpánál regényt olvas. Oh minő tréfa lesz azt űzni, hajtani a falusi munka után, drága kezeit beleártatni a bőrkérgesítő gazdasszonykodásba, s nevetni ügyetlenségein.

    Vagy pedig hizelgő, alattomos, mindenkinek kedvét kereső macska? Nem fog messze menni vele! Le lesz álarczozva, mielőtt bársony kacsóinak körmeit mutogathatná.

    Vagy tán rideg, minden megbántáson túlemelkedni akaró, senkitől nem érdekelt, senkivel nem törődő érczbálvány akar lenni? Annál jobb! Így is lesz, a ki meg fogja találni azt az érző részét, a min meg lehet sérteni, porrá törni, megolvasztani.

    Mert akár milyen, akár mekkora legyen, arról bizonyos lehet, hogy itt egy ellenségre talál, a kivel semmi kegyelemre ki nem alkudhatik.

    Oh, Cziprától őrizkedni jó! Cziprának két szíve van; egy jó, meg egy rossz! az egyikkel szeret, a másikkal gyűlöl. S mentül jobban szeret egyikkel, annál jobban gyűlöl a másikkal. Ő belőle lehetne igen jó, szelid, áldott teremtés, a kinek nagyító üvegen keresztül kellene keresni a hibáit, hogy megláthassa valaki; de ha fölébresztik azt a másikat, akkor nem fognak a régire találni többé.

    Cziprának minden csepp vére azt kivánta, hogy annak a másiknak minden csepp vére annyi könycseppé változzék át.

    Így vártak Melaniera Lankadombon.

    Még nem volt este, hogy a hintó megérkezett, mely Melanie elé volt a tiszafüredi állomásig küldve.

    Melanie nem várt, míg elfogadására érkezik valaki, le tudott szállni maga a hintóból s feltalált maga a verandára, az eléje jövő Topándyval már az ajtóban találkozott össze. Ő kezet csókolt nagybátyjának, az megcsókolta unokahuga homlokát s bevezette a tornáczba.

    Ott várt reá Czipra.

    A czigány leány tiszta fehér ruhát viselt, fehér kötényt és semmi ékszert magán. Keresve kereste, hogy egyszerű legyen; azt a városi kisasszonyt azzal lepje meg. Hiszen öltözhetett volna csipkés selyembe is, mert van elég.

    Pedig tudnia kellett volna, hogy a jövevény nem lehet czifra; mert – gyászol.

    Melanien pedig a legegyszerűbb fekete ruha volt, minden diszítmény nélkül, csak nyaka körül és kezefején volt egy-egy csinos horgacsolt csipkekörék.

    Ez is épen olyan egyszerű volt, mint ő. Szép halvány, megnyult arcza, még gyermeteg vonásokkal, nyugodt, szelid tekintete rokonszenvet sugárzott maga körül.

    – Fogadott leányom, Czipra. – Szól Topándy, bemutatva őket egymásnak.

    Melanie azzal a nevelt hölgyekkel közös nyájassággal, mely mindenki irányában eltalálja a simaság mértékét, nyujtá kezét a leánynak s szeliden üdvözölte.

    – Jó estét, Czipra.

    Czipra keserű gúnynyal mondta rá:

    – Ugy-e, bolond egy név?

    – Sőt inkább, egy istennő neve: Cypria.

    – Micsoda istennő? Pogány? – Ez nem tetszett Cziprának; összevonta sötét szemöldeit s fejét ingatta elutasítólag.

    – És egy bibliai szent nőt is úgy hívnak: Czippora: Mózes neje.

    – Bibliai? Kapott e szón a czigány leány s felvillanó szemekkel tekinte Topándyra, mintha mondaná neki: hallod ezt? – Csak akkor fogadta el Melanie kezét, hanem aztán nem is eresztette el többet.

    – Erről a bibliai szent asszonyról sokat kell még megtudni! Jőjjön velem. Megmutatom szobáját.

    – Legyünk te és te. – Mondta Melanie, Czipra vállára hajolva szeliden.

    Czipra azon vette észre, hogy megcsókolták egymást.

    Topándy vállat vont, nevetett s hagyta őket együtt elmenni.

    Az ujon érkezett leány semmi elfogultságot sem mutatott Czipra irányában; ellenkezőleg, úgy viselte magát, mintha gyermekkori ismerősök volnának.

    Mindjárt a legnagyobb bizalommal szólt hozzá, a mint Czipra a számára rendelt lakószobába átvezette.

    – Sok bajod lesz velem eleinte, kedves Cziprim; mert én oly ügyetlen vagyok. Most veszem észre, hogy semmit sem tanultam eddig, a mivel magamnak, vagy másnak hasznot tehetnék. Olyan gyámoltalan vagyok. De te annál ügyesebb vagy, tudom; majd tőled tanulok. Oh te nagyon sokat meg fogsz engem szidni, mikor valamit elkontárkodom; de mikor leány leányt szid, az még jól esik. Ugy-e bár, megtanítsz engemet, hogyan kell gazdasszonynak lenni?

    – S te meg akarnád azt tanulni?

    – Természetesen. Örökké nem maradhat az ember rokonainak a terhe; akár valami szegény ember vesz el valaha, akár valami idegennél kell szolgálnom, mindegyik csak úgy veheti hasznomat.

    Magában e szavak értelmében annyi keserű volt; de a tönkrejutott nagy úr árvája annyi megnyugvással, oly kibékült kedélylyel mondta el azt, hogy Czipra szivében minden húr lehangolódott bele, mint mikor a hárfán nedves köd vonul keresztül.

    Ezalatt behozták Melanie úti bőröndjét, csak egy volt és semmi skatulya hozzá; – csaknem hihetetlen!

    – Jól van! tehát kezdd el legelébb is azon, hogy saját holmidat szedd rendbe. Itt vannak a szekrények ruháid, fehérneműid számára. Ezeket tartsd magad kéz alatt. A ki után a fél harisnyát az egyik szobából, a másik felet a másikból kell összekeresgetni a szobaleánynak, az olyan kisasszonyból nem lesz jó gazdasszony.

    Melanie lehajolt egyetlen úti bőröndje mellé s azt felnyitva, kiszedegeté belőle legelébb is, a mi legfelül volt, felső ruháit.

    Csak négy darab volt, egy perkál, egy batiszt, egy hétköznapi s egy ünneplő.

    – Kissé gyűröttek lettek a bemálházás miatt; légy szives majd egy vasalót adatni, ki kell vasalnom, mielőtt helyeikre akasztanám.

    – Magad akarod kivasalni?

    – Természetesen. Kevés van: azt meg kell becsülnöm; cseléd kiégethetné; pedig ennek soká el kell tartani.

    – Miért nem hoztál magaddal többet?

    Melanie arczát egy perczre halvány rózsaszín pír futotta be; azután ismét nyugodtan felelt ez indiscret tudakozásra:

    – Csak azért nem, kedves Cziprim, mert a többit lefoglalták hitelezőink, a kiknek tartoztunk.

    – S nem tehetted volna el hamarabb előlük?

    Melanie kezét mellére szorítva, az erkölcsi iszony bámulatával mondá:

    – Hogyan? Hisz akkor megcsaltam volna őket.

    Czipra észrevette magát.

    – Igaz. Igazad van.

    Czipra segített Melanie holmiait elrakosgatni a szekrénybe. Megbirált asszonyi műértői szemmel mindent. A fehérneműeket nem találta elég finomaknak; ellenben a himzés rajtuk egészen kielégítette.

    Ez Melanie saját kézimunkája. – Könyvféle csak egyetlenegy volt a bőröndben: egy imádságos könyv. Czipra kinyitotta, belenézett. Voltak benne aczélmetszetek. Egy szép hölgy mellképe, hét csillaggal a feje körül, ki könyező szemét égnek emeli s egy térdeplő ifjú férfi képe, kinek szép lehajtott fejére az égi világosság ömlik alá. Sokáig elnézegette a képeket. Vajjon kik lehetnek azok?

    Semmi ékszer sem volt az érkezett hozománya között.

    Cziprának feltünt, hogy még a függő is hiányzik Melanie fülgömbjaiból.

    – Függőid is ott hagytad? kérdé; – hogy a kérdésben a mi gyöngédtelen van, azt eltakarja, csak suttogva.

    – Az ügyvéd azt mondta, szólt Melanie lesütött szemmel, – hogy ezek a függők is a hitelezők pénzéből vannak véve; és igaza volt; odaadtam neki azokat.

    – De így be fog füleiden a fúrás forrni; szólt Czipra, adok neked egyet az enyéimből.

    Azzal elfutott szobájába s percz mulva visszatért egy pár fülbevalóval.

    Melanie éppen nem titkolta örömét az adományon.

    – Nézd; az enyim is ilyen zafirköves volt; csakhogy a kövei nem voltak ilyen nagyok.

    És megcsókolta Czipra arczát s engedte általa a függőket fülébe berakatni.

    A függőkkel a mellcsatt is együtt jár. Czipra azt is felkapcsolá Melanie himzett nyakkörékére s itt megakadt a tekintete magán a csinos köréken: ujjaival megtapogatá azt; közelről megnézte s nem találta ki: «hogy készűlt ez? nincs hímezve, nincs kötve, nincs szőve».

    – Nem ismered még? ez horgacsolva van, nem régi mesterség, de igen könnyű. Jer, mindjárt megmutatom.

    Azzal hirtelen elővett tárczájából egy pár horgacsoló tűt, gyapotczérnát s elkezdte a műtételt Cziprának magyarázni, azután kezébe adta, hogy próbálja meg. Rögtön sikerült a kisérlet; Czipra is tanult valamit a jövevénytől; s úgy vette észre, hogy még sokat fog ettől tanulni.

    Czipra egy óráig volt együtt a jövevénynyel s egy óra mulva arra a gondolatra jött, hogy ő még csak most kezd el – leány lenni.

    Vacsorakor már úgy jelentek meg, hogy egyiknek a karja a másiknak a nyaka körül volt fonva és viszont.

    Az első est Cziprának teljes örömére folyt le.

    A jövevény lyányka egyike sem volt azon gyűlölt képek közül, a miket ő képzelme boszorkányüstjéből előidézett; nem volt vetélytársnő; nem volt úrhölgy; társnő volt. Egy tizenhét éves gyermek, a kivel együtt lehet fecsegni, eltölteni az időt s nem kell előtte válogatni a szót, mert még nem sértékeny. S úgy látszott, hogy Melanie is szereti azt, hogy van egy leány a háznál, kinek jelenléte népessé teszi a magányt.

    Czipra azzal is meg lehetett elégedve, a mint Loránd irányában viselte magát Melanie. Szemei sohasem keresték az ifjú arczát, bár nem is kerülték tekintetét. Közönyösen találkozott vele s egész napi szóváltás vele annyiból állt, hogy megköszönte neki az asztalnál, ha vizet töltött a poharába.

    És valósággal Loránd oly szigorú egyszerűségre reducálta külső előnyeit az által, hogy ily rövidre nyírt koponyával járt s azzal a semmivel nem törődő taglejtéssel élt minden mozdulatában, a mit a mezei munkával foglalkozók szoktak elsajátítani, hogy Melanie szemeinek nem is volt okuk rajta miért különösen megakadni.

    Oh, ahhoz nem értenek egy tizenhét éves leányka szemei, hogy egy porlepte, elhanyagolt, ellazúlt külső alatt meg tudják érteni, mi az a férfiszépség?

    Loránd is meg lehetett a felől nyugodva, hogy Melanie nem ismerte fel.

    Egyetlen csilláma a meglepetésnek nem mutatkozott arczán, egyetlen vizsgáló tekintet nem árulá el, hogy ő e messzeföldön véletlenül vele találkozó férfiban régi ismerős arcz eredetijére gondol. Idegen volt ránézve Lorándnak arcza, járása, hangja.

    Az arcz megférfiasodott, a járás parlagi modort vett fel s a hajdani szép diskánt hang alámélyedt erőteljes baritonná.

    Nem is igen találkoztak egyébkor, mint ebédnél, vacsoránál, reggelinél.

    Melanie a nap egyéb részét szüntelen Czipra mellett tölté.

    Czipra idősebb volt nálánál hat évvel, jól illett neki a protectori szerep; az a nyers, rövid elbánású utasítgatás; a mi mégis tele volt kedélylyel; az a folytonos asszonyi zsémbelés, a miről maga Topándy azt mondta, hogy ha egy óráig nem hallaná Cziprát zsémbelni, azt hinné, halottak országába jutott; az ember megszereti azt. És ez ügyes, gyors kezű, gyors nyelvű lány mellett, kinek minden tagja csupa villany és ruganyosság, olyan kiegészítő ellentét volt a tanoncz neophyt bűbájos ügyetlensége: mennyit nevettek együtt, mikor Melanie jött jelenteni, hogy elfeledett élesztőt tenni a már meg is dagasztott kalácstésztába, mindkét keze tele ragadós kovászszal, mintha téli keztyű volna rajtuk!

    Vagy mikor köténybe szedte a kis sárga pelyhes mai csirkét, Czipra parancsára, hogy meleg szobába vigye őket a hideg udvarról s e közben élénk párharczba elegyedett a féltékeny kotlóval, mely harcz utoljára is Melanie futásával végződött.

    Ezer ilyen bohó semmiségen mennyit tud két leány nevetni együtt!

    S ezer még bohóbb semmiségről mennyit el tudnak csevegni: mikor este holdvilágnál kinyitják a kertre nyíló ablakot s a himzett ablakvánkosra dűlve, élfélig elbeszélgetnek; mindenről, a mi senki mást nem érdekel.

    Melanie sok új dolgot tudott mondani Cziprának, a mit az örömest hallgatott.

    Czipra különösen egy tárgyat szeretett volna tőle kivenni, a mit tréfás czélzatokkal érintgetett egyszer-másszor.

    Mikor egyszer-egyszer Melanie, önmagától észre nem véve, nagyot sóhajtott.

    – Valami távollevőnek szólt e sóhaj?

    Vagy mikor ebédnél legkedvesebb falatját tányérján feledte.

    – Valami távollevőre gondolt most valaki, a ki talán éhezik?

    – Oh, «az» nem éhezik. – Sugá vissza Melanie.

    Tehát valaki mégis van!

    Ez Cziprát megörvendezteté.

    Az esti beszélgetéskor fölvette e tárgyat:

    – És ki az az «Az»?

    Melanie pedig elértette, hogy a három «az» közül az egyik mit jelent?

    – Oh, az egy igen kitünő ifjú. Több külföldi fejedelem megbizottja.

    Rövid idő alatt nagy hírnevet szerzett magának. Mindenki magasztalja.

    Sokat járt a házunkhoz papa életében s engem még kicsiny koromban neki szántak.

    – Szép ember?! – kérdi mohón Czipra. Ez volt a fő megtudni való.

    Melanie e kérdésre csak szemjátékkal felelt. De Czipra meg lehetett elégedve a válaszszal. Legalább is olyan szép ember Melanie szemeiben, mint az övében Loránd!

    – Hozzá fogsz menni?

    E kérdésre Melanie finom bal kezét oda tartá Czipra elé, negyedik ujját magasabbra emelve, mint a többit. Azon volt egy karikagyűrű.

    Czipra lehúzta ujjáról a gyűrűt s belenézett. Betűket látott benne. Ha ismerné azokat?

    – Ez az ő neve?

    – Nevének előbetűi.

    – Hogy hívják?

    – Gyáli József.

    Czipra visszahúzta Melanie ujjára a gyűrűt. Nagyon meg volt elégedve ezzel a felfedezéssel. Egy régi kedves, a ki szép ember, kitünő, nevezetes férfi, gyűrűje ott az ujján. Szent a béke.

    Most már egészen hitt Melanienak; hitte, hogy az a közöny, melyet Loránd irányában tanúsít, nem tettetés. El van már az a hely foglalva mástól.

    Hanem ha Melanie felől megnyugodott is, annál kevésbbé lehetett csalódásban Loránd szemeinek békés intentiói felől.

    A hogy ezek a szemek Melanie arczával vétkeznek minden nap!

    Hiszen ki vehetné rossz néven, ha férfiszemnek tetszik a «szép»? Örök kiváltság. A szép arczot szembenézni, még utána is nézni: ki róhatná azt meg?

    Ah, de asszonyi szemnek megvan az a csodás adománya, hogy különbséget tud tenni tekintet és tekintet között. A féltés prismáján keresztül színekre törik a szemsugár; s ez a csodálatos optikai elemző megmondja: ez itt a kiváncsi pislogás, ez itt a kaczér kacsintás, ez itt a sárga féltés, ez itt az égő szerelem, ez itt a sötétkék elmerengés.

    Czipra nem tanulta az optikát, hanem ezt nagyon jól értette.

    Nem is látszott rá figyelni, mintha nem is venné észre, nem is járnának ott a szemei, mégis mindent látott, tudott.

    Loránd szemei elemészték a szép hajadon alakját.

    Minden látáskor megteltek vele: mint megtelik a méh a virág láthatlan mézével s lassankint sejtet tölt vele. Minden pillantása egy ilyen hazatérő méh volt, mely szerelem mézét hordja haza a zúgó, rajzó szívbe.

    Vehette azt észre különben Czipra abból is, hogy Loránd azóta sokkal tartózkodóbban viselte magát irányában, mióta Melanie a házhoz került.

    Nagyon szorgosnak találta jelenlétét minden mezei munkánál, hogy mentől kevesebbet legyen otthon.

    Czipra nem állhatta sokáig e kínzást.

    Egyszer négyszemközt találva Lorándot, dévaj gúnynyal fordult neki:

    – Bizony pedig, barátom Bálint (Loránd álneve ez volt), arra a kis leányra hiába pislogunk – mert annak már vőlegénye van.

    – Igazán? – szólt Loránd, megsimogatva a leány gömbölyű állát, mintha egy kényes virágbimbóhoz nyúlna.

    – Nono, minek az a nagy nyájasság egyszerre? Ha én, lelkem, annyit néznék egy leányra, azt is régen megláttam volna, hogy karikagyűrű van a kezén; az pedig jegygyűrű szokott lenni.

    – Hát sokat nézek én erre a leányra? – kérdé Loránd tréfás hangulattal.

    – Valahányszor én önre nézek.

    Ez szemrehányás is volt és vallomás is.

    Czipra iparkodott e gyöngéd mondás lehető hatását rögtön eltörölni azzal, hogy mértéktelenül felkaczagott.

    – Barátom, Bálint! Annak a kisasszonynak a vőlegénye igen nagy úr! Külső országi fejedelemnek fiskálisa; hintóba jár, nagyságos úrnak hívják; mihelyt Melanienak egy nagy pörét megnyeri, a mi őket megint úrrá teszi, azonnal el fogja venni. És igen szép ember ám: nem olyan mint maga.

    Fáin, csinos gavallér.

    – Gratulálok hozzá! – szólt nevetve Loránd.

    – De igen. Nekem Melanie mondta: – a nevét is megmondta. Gyáli Józsefnek hivják.

    – Haha!

    Loránd nevetve s jókedvűen megcsipve Czipra csattanó orczáját, odább ment.

    Nevetett, de a mérges nyíl szúrásával szívében!

    Oh be rossz szolgálatot tett magának Czipra, mikor ezt a nevet kimondta Loránd előtt.

    XV. Ha szereti hát szeresse!

    Loránd egész lényét kifordítá alapjából, a mit Czipra mondott neki.

    A halálos ellenség mátkája ez a leány! Azé az emberé, a ki miatt neki meg kell halni. És ez az ember kaczagni fog, midőn őt, a túlzott becsületérzés áldozatját, a kriptába lopva elszállítják s ugyanekkor tán nászéjén világos virradtig fog tánczolni s gyönyörködik azon arcz mosolyában, mely az elveszettet még csak meg sem sirathatja.

    Oh ez kárhozatra vivő gondolat!

    Nem, nem! Nem a kárhozatra: még annál is odább, még onnan is vissza: bele abba a mondhatatlan körbe, a hol a becsvágy hátramarad s az erkölcsi érzéketlenség az úr. Loránd szívéből az a gondolat képes volt kiszorítani azt a meggyőződést, hogy ha egy becsületes ember ellenségének kezébe adta az életét, vagy a becsületét, kettő közül csak a másodikat válthatja ki.

    Ez órától fogva egészen más életrendet követett.

    Most már a mezei munkák megtörténhettek az ő felügyelete nélkül is: nem volt jelenlétére olyan minden órai szükség. Sokkal több ideje jutott az otthon maradásra.

    Nem is tartotta magát többé távol a házi leányoktól; utánuk járt, fölkereste őket: elmés volt a társalgásban, válogatós az öltözékben s hogy ügyességével remekeljen: mind a két leánynak egyszerre udvarolt; kinek színből, kinek szívből.

    Topándy nevetve nézte őket. Nem bánta, akármi fordulatot vesz ez ügy.

    Cziprát ép úgy szerette, mint Melaniet s az ifjút mindkettőnél jobban. A három közül csak egy pár válhatik; a melyik összetalál, arra ő is ráadja az áldást. Lotteria ez! Idegen kéz ne húzzon benne más számára sorsot.

    Hanem Czipra egészen tisztában volt már mindennel. Loránd nem ő érte maradoz otthon.

    Ő maga is kénytelen volt elismerni azt a fölényt, a mit Melanie gyakorol a háznál; átgondolt, finom, szerény magaviseletével; ő mindenben oly okos, oly eszes. A legkényesebb helyzetben úgy fenn tudja tartani a nők méltóságát, a min még rajta van a hajadoni ártatlanság hamva. Ha víg czimborák ülnek az asztalnál, Topándy czinikus jó kedvében kétértelmű tréfákkal iparkodik zavarba hozni a lánykákat, kiknek az asztalnál úrnői szerepet kell játszani; Czipra olyankor lármás negéddel utasítja őt rendre, míg Melanie okosan, szellemdúsan kerüli ki a tréfa nyílhegyét, sem ostoba pruderiet, sem hideg érzéketlenséget nem vetve ellenében: s hogy uralkodik ezáltal minden szíven!

    Oh bizonynyal, ő az uralkodónő a háznál; ő a legkedvesebb, legszebb, a legokosabb; övé minden diadal!

    Ilyenkor aztán Czipra kétségbe volt esve, ha erre gondolt.

    «Pedig hiába! Azért akármilyen okos és szép, és bűbájos az a másik, azért mégis én vagyok az igazi! ezt érzem, ezt tudom; de nem tudom bebizonyítani! Téphetnénk csak ki a szíveinket s hasonlíthatnánk össze; – de hát azt nem lehet.»

    Cziprának azt kellett mindig látni, hogy ő vele mindenki csak enyeleg, amahhoz pedig komolyan közelít.

    Ez egészen megmérgezte lelkét.

    Minden szellemi műveltség nélkül, az erkölcsi tartalék kincséből egyedül annnyival felruházva, a mennyit a természet és az ösztön szívébe oltott, hit és erény magas fogalmait csak álomképpen sejtve; ez a leány képes volt arra, hogy azt, a kit jobban szeretnek, mint őt, megölje.

    Megölje, de nem úgy, a hogy a rege királyasszonya megölte a tündér Hófehérkét, a miért a gnómok azt súgták untalan fülébe: «szép vagy, szép vagy, szép királyné; de Hófehérke még szebb!» Czipra meg akarta őt ölni, de úgy, hogy ne haljon meg, azután is éljen. Csak annak haljon meg, a minek most látszik.

    Czigány leány volt, pogány leány volt, szerelmes leány volt.

    Az örökölt hajlam, az elvadító nevelés és a szenvedély vitte odáig, a hol ezt ki tudta gondolni.

    Pokoli gondolat volt! A megszelídítetlen ördög tanácsa, ki egy védetlenül hagyott nőszívbe belopta magát.

    Egyszer csak eszébe jutott össze-vissza forgatni a kastélyban a lakási rendet; cselédeket űzött, hajtott rendes laktanyáikból, máshová költöztette őket, a férfiakat kikergette szobáikból, azon ürügy alatt, hogy a falszőnyegek nagyon rongyosak már, azokat letépette, a szobákat újra szőnyegezteté: olyan felfordult világot csinált, hogy Topándy megszökött előle a városba, míg a szobákkal ismét rendbe jön.

    A kastélynak négy homlokzata volt s a szerint vonult át rajta két, egymást keresztbeszelő folyosó; az egyik folyosó főajtaja az udvarra nyílt, a másik a kertre vezetett. E folyosóról nyíltak jobbról balra a szobák.

    A nagy házfelforgatás alatt Czipra átköltözteté Lorándot az átellenes szobák egyikébe. A másikat, mely a folyosóról amazzal szembe nyílt, Melanie ideiglenes szobájául rendezé be. Hiszen nem sokáig tart; holnapután ismét rendbe jönnek s akkor mehet kiki ismét rendes helyére vissza. És akkor az a pokolbeli gondolat támadt szívében: «ha szereti, hát szeresse!»

    Estebédnél csak hárman ültek egyedül az asztal mellett. Loránd a szokottnál is szórakozottabb volt; alig beszélt velük valamit; ha Czipra szólt hozzá, válaszában oly valami elfogultság volt, a mit lehetetlen volt észre nem venni.

    Czipra pedig különösen tréfás kedélyben volt ma.

    – Bálint barátom, maga álmos! Pedig jó lesz, ha az éjjel vigyáz ránk, hogy el ne lopjanak bennünket.

    – Zárkózzál be jól, kedves Czipra, ha félsz.

    – Zárkózhatom, szólt Czipra könnyűvérű nevetéssel; mikor ezek az átkozott cselédek úgy elrontották ezen az oldalon minden ajtó zárait, hogy egy nyomásra mind kinyílik.

    – Jól van, hát majd vigyázok rátok.

    Azzal Loránd jó éjt kivánt nekik, vette a gyertyáját és eltávozott.

    Czipra sürgeté Melaniet is.

    – Mi is lenyugodjunk jókor, mert holnap korán talpon kell lennünk.

    Ez este a szokott ablaktársalgás is elmaradt.

    A két leány kezet szorított, jó éjt kivánt egymásnak s azzal Melanie eltávozott szobájába.

    A mellette való szobában hált Czipra.

    A mint Melanie becsukta maga mögött az ajtót, Czipra elfujta a gyertyát saját szobájában és sötétben maradt. Öltözetestül veté le magát ágyára s azután könyökére emelkedve, hallgatózott.

    Egyszer aztán úgy tetszék neki, mintha a folyosó átellenes szobájának ajtaja halkan nyikorogna.

    A szívlüktetés majd kiszakította keblét.

    «Ha szereti, hát szeresse.»

    Azután leszállt ágyáról s lélekzetét visszafojtva odacsúszott az ajtóhoz s a kulcslyukon átnézett Melanie szobájába.

    Ott még gyertya égett.

    Hanem Melaniet nem láthatá e helyről. Öltönysuhogásról gyanítá, hogy Melanie felöltönyét veti le. Most csendes léptekkel közelít az asztalhoz, melyen a gyertya ég. Fehér hálóköntösben van, haja félig lebontva; kezében az a kis fekete könyv, a miben azokat a glóriás képeket annyiszor megbámulta Czipra, a nélkül, hogy merte volna kérdezni: kik azok?

    Melanie az asztalhoz érve, a kis imakönyvet tükre táblájához támasztá, térdre ereszkedék, két kezét összekulcsolva az asztal szélére nyugtatá és imádkozott.

    És e perczben a megdicsőülés sugárzott egész alakjáról!

    Szép volt, mint egy imádkozó szeráf, mint egyike azon fehér tüneményeknek, kik az örök dicsőség pálmaágával a megnyílt mennybe légalakjaikkal fölemelkednek.

    Czipra megsemmisülten rogyott össze.

    Most látta, hogy van egy emberfölötti tünemény, mely előtt minden szenvedély térdre roskad, minden indulat kristálylyá jegesül; egy imádkozó szűz alakja! A ki e látományt meglopta, az minden bűnös gerjedelmet elvesztett szívéből.

    Ismét az áruló judáslyukhoz hajolt, ismét átnézett. A leány folyvást imádkozott. Mikor szemeit fölemelte, azok úgy ragyogtak; két könycsepp ragyogott bennük.

    Czipra a mellét verte néma fájdalmában. Ez tud repülni, én pedig csak a földön csúszok!

    Mikor aztán elvégezte a leány az imádkozást, rányitott a két dicsfényes képre s azokat boldog elragadtatással többször megcsókolá. Így csókolja a szenvedő jóltevője kezét, az árva atyjának, anyjának arczképét, a nyomorult védtelen ember az Isten arczát, ki védi ködoszlop alakjában azt, a ki árnyékába hajtja le fejét.

    Czipra haját tépte kétségbeesésében s homlokával verte a földet, vonagolva, mint egy féreg.

    E zajra Melanie felriadt s odasietett az ajtóhoz, megnézni, mi baja Cziprának?

    Czipra, a mint észrevette Melanie közeledtét, felszökött helyéből s mielőtt Melanie benyitott volna hozzá, kirohant a másik ajtón a folyosóra.

    Itt új megdöbbenés várt reá.

    A folyosó szögletén, a hol a két tornácz átszeli egymást, ott találta Lorándot, egy asztal mellett ülve. Az asztalon lámpa égett, Loránd előtt könyv volt, mellette székéhez támasztva a rézfokos.

    – Mit csinál ön itt? – kérdé Czipra, visszariadva.

    – Titeket őrizlek, – felelt Loránd. Miután azt mondtad, hogy szobáitok ajtajai nem záródnak, itt virrasztok reggelig, hogy valaki rátok ne törjön.

    Czipra visszaszökött szobájába. Szemben találkozott Melanieval, ki gyertyáját kezében tartva, sietett ki hozzá, kérdezve, hogy mi baj?

    – Semmi, semmi. Zajt hallottam odakinn. Megijedtem tőle.

    Nem kellett magát tettetnie, mert minden ízében reszketett.

    – Te félsz? – szólt Melanie bámulva. Lásd, én nem félek. Jó lesz, ha kijövök hozzád s együtt maradunk az éjjel.

    – Igen, jó lesz, felelt Czipra. Te feküdjél az én ágyamba.

    – Hát te magad?

    – Én? – kérdezé szilaj tekintettel Czipra. – Majd csak itt!

    Azzal végigvágta magát a földön az ágy előtt.

    Melanie ijedten hajolt le hozzá, megfogta karját, emelgette, engesztelé, kérdezgeté tőle: «Cziprim? Mi bajod? szólj, mi lelt?» – Czipra nem felelt, nem mozdult, nem nyitotta fel szemeit.

    Mikor aztán Melanie, látva, hogy nem bir bele lelket verni, rémülten felállt s kezeit összekulcsolva rebegé:

    – Jézus, Mária! mi történt? – Akkor hirtelen fölemelkedett Czipra fektéből s elkezdett nevetni.

    – Hahaha! hahaha! Most ugyan megijesztettelek.

    És azután dévajon henteregve a földön, kaczagott egyre, mint a kinek sikerült társnéját ugyan jól megtréfálni.

    – Hogy megrémültem! – rebegé Melanie, két kezét hullámzó keblére nyomva.

    – Feküdjél az ágyamba, biztatá őt Czipra; én itt hálok a földön. Tudod, hogy megszoktam a földön hálni, pokróczczal takarózni.

    «Czigány asszony volt az anyám,
    Megtanított földön hálni,
    Télvízben mezítláb járni,
    Rongyos sátor volt a tanyám.»

    E bizarr dalt, sajátságos bús dallamával kétszer is eléneklé Melanienak s azután hirtelen maga körül göngyölte az ágy elé terített pokróczot, egyik karját feje alá tette és úgy maradt mozdulatlanúl; Melanienak semmi szavára nem felelt többet.

    Másnap, hogy Topándy haza érkezett a városból, alig rakta le az úti gunyát magáról, midőn Czipra rajta rontott.

    Megfogta erőszakosan a kezét és vad tűzzel nézve szemébe, azt mondá:

    – Uram! Én nem élhetek így tovább. Én elölöm magamat. Tanítson meg engemet imádkozni.

    Topándy bámulva tekinte rá, s gúnyolódva húzta fejét vállai közé.

    – Hát te hozzád mi ütközött most, hogy így rám rontasz? Azt gondolod, a bodajki búcsúról jövök, minden zsebem tele szentek hegedűjével, olvasóval, meg mézeskalács-szentekkel? Hát lévita vagyok én? barát vagyok én, hogy rajtam keresed az imádságot?

    – Tanítson meg engemet imádkozni. Elég régen könyörögtem érte, nem várok tovább.

    – Eredj. Ne veszekedjél. Magam se tudok. Hol vegyem a neked valót?

    – Az nem igaz. Ön tud olvasni. Önt megtanították mindenre. Ön csak eltagadja, hogy ismeri az Istent, mert szégyenkedik előtte? de én vágyom eléje! Engem tanítson imádságra!

    – Nem tudok én egyebet, rózsám, mint a bakkancsos imádságát.

    – Jól van, megtanulom azt.

    – Azt elmondhatom előtted.

    – No hát mondja!

    Czipra úgy tett, mint Melanietól látta; térdreereszkedék az asztal előtt, két kezét áhítattal összetette, s az asztal szélére nyugtatá.

    Topándy furcsául rázta a fejét; ez komolyan veszi a dolgot.

    Azután odaállt eléje, hátratette két kezét s elkezdte előtte mondani a bakkancsos imádságát:

    «Adjon Isten három «B»-ét,
    Három «F»-et, három «P»-ét;
    Bort, búzát, békességet,
    Fát, füvet, feleséget,
    Pipát, puskát, patrontást,
    És egy butykos pálinkát!
    Ikétum, pikétum, holt! berdo! vivát!»

    A szegény nyomorult teremtés az első mondatokat oly mohónkapó áhítattal rebegte az istentelen szája után; – hanem azután, mikor a mondat határozottan tréfás fordulatot kezdett venni, hirtelen dühösen felugrott térdeiről, s mielőtt Topándy ellenőrizhette volna, egy olyan egészséges pofont alkalmazott az orczájára, hogy a füle is megcsendült bele; azzal elfutott s becsapta maga után az ajtót.

    Topándy sóbálványnyá lett bámulatában. Hogy Cziprának hirtelen-keze van, azt tudta; de hogy ezt a gyors kezecskéjét valaha az ő urának és jóltevőjének orczája ellen föl merje emelni egy rövidke tréfa miatt, azt csakugyan nem volt képes megérteni.

    Ennek valami nagy bajának kell lenni.

    Egyébiránt a kapott pofonról ő sem szólt senkinek, Czipra sem. A legfelső találkozáskor ismét azok voltak egymás irányában, a kik eddig: az egyik az ingerkedő, csipkelődő, tréfás, bohó, a másik a dévaj, durczás, elkényeztetett kópé.

    Topándy asztal felett még czélozgatni is mert e tréfás jelenetre, Lorándnak mondva ebéd után:

    – Bálint öcsém, kérdezd meg Cziprától, hogy nem mondaná-e el az asztaláldást, a mit tőlem tanult; hanem megfogd elébb a két kezét.

    – No no! – fenyegetőztek Czipra lángvörösre gyuladt arczczal. Csak sokat tréfálózzanak velem. Kezemben az életük. Egyszer farkasalmát főzök az étel közé s mindnyájukat megmérgezem magammal együtt.

    Topándy mosolyogva vonta őt keblére, megsimogatva kondor fejét; Czipra érzékenyen szorítá ajkaihoz az ő ura kezét, csókjaival nedvesítve azt; – azután eltaszítá őt magától mind a két kezével s kiment a konyhába tányérokat törni, cselédek haját tépni.

    XVI. Az a gyűrű.

    A tizedik év is eljött. Lefelé járt már. És Loránd kezdett már nem törődni a végzetes határidővel.

    Szerelmes volt.

    Ez az egy gondolat elűzte szívéből a többit; életunalom, atheismus, misanthropia, mind eltünt életköréből, mint bolygófény a napsugár elől.

    Melanienak is tetszett az ifjú.

    Szenvedélyei nem voltak erősek, okos leány volt; hanem annyit bevallott magának, hogy ez a fiatal ember neki tetszik. Arczvonásai nemesek, modora gyöngéd, állása is elég biztos arra, hogy egy asszonyt eltarthasson.

    A szép platánfák árnya alatt sokszor sétált Loránddal egyedül, míg Czipra magányosan ült kesergő czimbalma mellett s verte rajta a régi pusztai emlékeket – maga-magának.

    Lorándnak nem volt nehéz észrevenni, hogy Melanie is örömest jár ott, a hol ő fel szokta keresni, s szivesen hallgatja a rokonszenvű szív apró vallomásait. Hanem ő maga azért oly zárkózott. És az a karikagyűrű folyvást ott az utján. Ha ez a bűvzár lepattanhatna onnan?

    Pedig már szinte két év elmult azóta, hogy az apa halálát meggyászolá, a fekete ruhát rég letette; s az árvaság kenyere ellen sem lehet panasza, Topándy mindennel elhalmozta, a mi nőnek kedves, mintha tulajdon leánya volna.

    Egy délután Loránd bátorságot vett magának megfogni Melanie kezét. Egy domború hídon álltak, mely a parkon átkanyargó patak fölé volt építve, annak a karfájához dűlve nézték a vízfenék úszó virágait; – vagy talán egymás alakját a víz tükrén.

    Tehát Loránd megfogá Melanie kezét s azt kérdezé tőle:

    – Miért kegyed örökké oly szomorú? Hová repülnek ezek az örök sóhajok?

    Melanie a kérdező arczába nézett nagy, okos szemeivel s megtudta annak minden vonásából, hogy szív intézte e kérdést a szívhez?

    – Lássa ön: már ez elég nagy ok a szomorúságra nekem, hogy ezt soha sem kérdezte tőlem senki, és ha kérdezte volna, soha sem mondhattam volna meg senkinek.

    – Tehát tiltva van e kérdés?

    – A kinek megengedtem, hogy észrevehesse azt, hogy bánatom van, annak megengedtem azt is, hogy megkérdezze tőlem, mi az? Lássa ön, nekem van anyám, és még sincs anyám.

    A lyánka itt félrefordítá arczát.

    Loránd értette ezt jól; de épen ez a tárgy volt az, a miről még többet akart megtudni, hiszen saját sorsa volt vele kapcsolatban.

    – Mit tesz ez, Melanie?

    – Ha azt elmondom önnek, át fogja látni, hogy semmi titkom sem lehet ön előtt többé a világon.

    Loránd szótlanul, kérőleg tette össze két kezét.

    – Most körülbelül tíz éve, hogy anyám egy este elhagyta házunkat s azóta soha vissza nem tért. A mende-monda egy ifjú eltünésével hozta kapcsolatba az ő eltávozását, ki házunknál lakott, s kinek politikai vétség miatt ugyanazon este szökni kellett.

    – Hogy hívták azt az ifjút? kérdezé Loránd.

    – Áronffy Loránd volt a neve. Távoli rokonunk. Igen szép ifjúnak tartották.

    – És azóta nem hallott kegyed anyjáról hírt?

    – Soha sem. Azt hiszem, valahol álnév alatt Németországban, mint szinésznő, keresi a világot, hogy eltemesse magát a világ elől.

    – Hát az az ifjú hová lett? Nincs vele többé?

    – Úgy tudom, kiment Keletindiába, onnan írt öcscsének, Áronffy Dezsőnek s minden vagyonát ráhagyta, azóta ő sem tudott magáról semmit.

    Valószínű, hogy meghalt.

    Loránd fellélekzett. Nem tudnak felőle semmit. Azt hiszik, Keletindiákra ment.

    – Néhány hét mulva ismét itt lesz az évfordulója azon szerencsétlen napnak, melyen anyámat elvesztettem; anyámat, a ki még most is él, és ez a nap mindig fátyollal közelít felém; a bánat, a szégyen, az elhagyottság érzete akaratlanul elnyomja kedélyemet. Most már tudja ön legféltettebb titkomat; és nem fog megitélni érte?

    [Illustration: Felhozzam a vizből? – kérdezte Loránd. ]

    Loránd gyöngéden odavoná ajkaihoz a finom kezecskét s annak rózsás ujjahegyét megcsókolá, mi alatt szemeit folyvást kérdőleg szegezé azon karika-gyűrűre, a mi ez ujjak egyikén volt.

    Melanie elérté a kérdést, mely az ékesenszóló tekintetben oly forrón volt kifejezve.

    – Ön azt kérdi tőlem, úgy-e bár: nincsen-e még ennél is féltettebb titkom?

    Loránd némán igenlé e vonatkozást.

    Melanie lehúzta ujjáról azt a gyűrűt, s azután két ujja hegyei közé fogta.

    – Igaz. De ez nem élő titok rám nézve többé. Én annak, a kihez e titok fűzött, meg vagyok már halva. Mikor eljegyzett, még gazdag voltam; atyám volt, a ki hatalmas befolyással bírt. Most szegény vagyok, árva és elhagyott. Az ilyen gyűrűkről meg szoktak feledkezni.

    Abban a perczben kipattant kezéből a gyűrű, s a hídról felszökve, a vízbe esett, a tulipános nymfeák levelei között eltünve.

    – Felhozzam a vízből? kérdezé Loránd.

    Melanie ránézett, szeliden, ábrándosan és azt mondta:

    – Hagyja ott…

    Loránd magánkívül a boldogságtól szorítá ajkaihoz a nála felejtett szép kezet s forró csókjaival halmozá el először a kezet, azután annak átadóját. A virágos fákról virágkelyhek hullottak le fejeikre; olyan koszorús fővel tértek vissza, mint vőlegény és menyasszony.

    Loránd még aznap beszélt a felől Topándyval, hogy nagy ideje volna az ispánlakot fölépíteni, a mi oly régi tervben volt.

    – Aha! – szólt Topándy nevetve. Értem. Úgy jöhet, hogy az ispán megházasodhatik, s akkor kell külön lakának lenni, a hova feleségét vigye. Meglesz három hét alatt.

    Loránd egészen boldog volt.

    Szerelmét viszonozva látta, s élete sötét rémétől megszabadult.

    Melanie nemcsak a felől győzte meg, hogy benne Áronffy Lorándra ismerni nem lehet többé; sőt a felől is megnyugtatá, hogy azt a hajdani Áronffy Lorándot rég meghaltnak, elpusztultnak hiszi minden ember; senkinek gondja nincs rá többé: vagyonát is elfoglalta a testvér, bár jövedelmének illető részét titkon mindig megküldi testvérének. Ez egy emberen kívül senki sem tud semmit. Az pedig hallgatni fog örökké, ha megtudja, hogy testvérének élete függ további hallgatásától.

    A szerelem ellopta Loránd lelkének aczélját!

    Egészen megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy egy olyan fogadást, a mely valakit Isten és ember, és természet törvényei megszegésére kötelez, megtartani bolondság. Ki vetheti szemére, ha meg nem tartotta?

    Ki ismerhetne rá ezentúl? e helyzetben, ez arczczal, e név alatt? Nem született-e ő újra? Nem egészen más ember-e az, a kinek életét folytatja most? Nem bevégezte-e már azt az életet, a mit eljátszott akkor?

    Bolond volna, ki a rosszak irányában a végletekig vinné a becsületérzést, és végre, ha volna is ember, a ki e szószegésre azt mondaná: bűn! nincs-e Isten, ki ugyanarra azt mondja: «erény volt!»

    Erős bástyát talált ez önvédelemre ama családi sírbolt falaiban is, melynek üregében öreg anyja oly rettentő átkot mondott az utolsó lakóra.

    Hisz neki is tett fogadást. És e fogadás is erős volt. Két ellenkező fogadás egymást eltörli. Inkább tartozik megtartani azt, mit szülőjének, mint azt, a mit gyilkosának adott.

    Szép sophismák ezek mind! Loránd bennök kereste menedékét.

    És aztán e szép szemekben. Lehet-e meghalni annak, a kire e két csillag mosolyog? Lehet-e a megsemmisülést kivánni a mennyország kapujában?

    És aztán az is jól esik, hogy e mennyországot épen azon ellenségtől vegye el, ki szeretné őt a hideg földbe letemetni!

    Loránd kezdte magát megadni sorsának. Óhajtott élni. Kezdte sejteni, hogy még van boldogság a világon. Csendes, félrevonult, eltitkolt boldogság, a miről csak az a két ember tud, a ki azt egymásnak cserébe adja.

    Sokszor látjuk az életben e tüneményt. Egy-egy délczeg gavallér, a ki a divatvilág első arszlána volt, csak eltünik a salonok illatszeres gőzköréből s évek mulva alig ismerünk rá az elhanyagolt külsejű, durva kabátos falusi gazdában. Boldog családélet alakította így át. Nem lehetséges-e, hogy ugyanazon boldog érzés, mely ezt kivetkőzteté fényes gombos frakkjából, a büszke jellemet is leöltse az ifjúról, s adjon fel helyette jó kényelmes, tág és vízmentes hétköznapló zubbonyt: a világ iránti közönyt és érdektelenséget? Hadd kiabálja az ellenség gúnyhahotával az ország egyik szélétől a másikig, hogy Áronffy Loránd nem gavallér, nem lovag; a feleség mosolygása kárpótol az elvetett büszkeségért.

    Most csupán még csak arra az egyre van szükség, hogy az egyetlen ember, kinek hollétéről tudnia szabad, a testvér, örökre elhallgasson azzal.

    Vajjon felfedezzen-e neki mindent? a fogadott párbajt és a házasságot s egészen kezébe adja az élete fölötti uralmat, hogy fenntartsa a fenyegető rejtelmet, melylyel eddig távol tartotta őt és szülőit magától?

    Ezt meg kell még gondolni jól. Ezt ki kell főzni jól.

    Loránd nagyon mélázó lett néhány nap óta.

    Egyszer ebéd után Czipra megfogta kezét s azt mondá neki enyelegve:

    – Maga nagyon eltöprenkedik valamin. Maga igen halavány. Jőjjön, majd mondok magának szerencsét.

    – Szerencsét?

    – No igen: majd én magának kártyát vetek. Tudja:

    «Czigány asszony volt az anyám,
    Megtanított kártyát vetni,
    Tolvajt rostán kipörgetni.
    Túlteszek vele sok banyán!»

    – Jól van, Czipra hugom, hát mondj nekem szerencsét.

    Czipra úgy örült neki, hogy Lorándot egyszer ismét egyedül láthatja czigányos pompájú szobájában. Leültette őt a bársony tábori székre.

    Maga pedig letelepedett a tigrisbőrre, s elővette zsebéből kártyáit. Két év óta mindig magával hordta azokat. Ezek voltak egyedüli tanácsadói, barátjai, tudománya, hite, imádsága: a jövendőmondó kártyák.

    Valamit csak kell az embernek hinni!

    Először megkeverte a kártyákat, azután tenyerére téve, Loránd elé nyujtá.

    – Itt van, emelje meg. Annak kell emelni, a kinek jövendőt mondanak. Ne bal kézzel; az nem jó. Jobb kézzel maga felé.

    Loránd megtette kedvéért azt a tréfát.

    Czipra kirakta maga elé a kártyákat.

    Azután térdére nyugtatva könyökét s tenyerébe fektetve szép nap-aranyozta arczát, nagy figyelemmel vizsgálta végig az ismeretes ábrákat.

    A szívlovag épen a középre jutott.

    – Magának valami utazás áll; kezdé komoly arczczal magyarázni a czigány leány. A gyászos asszonynyal fog találkozni. Nagy öröm. A virágbokréta az öröm. A szívleány egy sorban áll. Jól talál össze. Hanem az irigy-leány, meg a gyilkos közbül állanak és elválasztják. A kutya hűséget, a macska ravaszságot jelent. Bús-leány a kutya mellé jutott. – Vigyázzon magára, mert magát valami nő, a ki haragszik, meg akarja ölni.

    Loránd oly szánalmas mosolylyal nézett Cziprára, hogy annak el kellett érteni az ifjú gondolatát.

    Ő is úgy némán felelt meg rá. Három ujja hegyét keblére nyomta, s aztán csendesen ingatva kezét, mutatá, hogy «az» nem ő! A sárga ruhás nő, az irigy-leány a kártyában, valaki más. Mutatóujját arra a zöld ruhásra tette, – az a bús-leány. És Loránd most vette észre, hogy Czipra régóta zöld ruhát hord, mint a bús-leány ott a szerencsemondó kártyában.

    Czipra hirtelen összecsapta a kártyákat.

    – Vessük ki még egyszer. Emelje meg háromszor egymás után. Így.

    Újra kirakta a kártyákat.

    Loránd észrevevé, hogy a mint a kártyák egymás mellé jutottak, Czipra arcza egyszerre átpirult, szemei elkezdtek szokatlan tűzben ragyogni.

    – Nézze, most a bús-leány épen mellette van, és azon túl van a gyilkos.

    Az irigy-leány a szívleány túlsó szögletben. Másik oldalon az öreg asszony. Feje fölött az égő ház. Őrizkedjék valami nagy szerencsétlenségtől. Valaki bántani akarja nagyon. De valaki védelmezni fogja.

    Loránd nem akarta nagyon megkeseríteni a szegény leányt azzal, hogy együgyűségeért a szemébe nevessen.

    – Kelj fel már Czipra, elég volt ebből a játékból.

    Czipra szomorúan szedte fel kártyáit. De nem fogadta el Loránd kezét, ki fel akarta őt a földről segíteni. Felszökött magától, mint a zerge.

    – De hát mit csináljak? mikor egyébhez nem értek.

    – Jőjj, játszd el nekem az én kedves nótámat a czimbalmon. Olyan régen nem hallottam már.

    Czipra megszokta a szófogadást; rögtön hozzáült hangszeréhez, s elkezdte a pusztai ábrándot verni rajta, a mit annyian csodálva emlegettek már, a kik azt mondták, hogy itten egy művész és egy költő lelke kisért.

    A zenehangra előjöttek a szomszéd szobákból is Melanie és Topándy.

    Melanie Czipra mögött állt meg; Topándy széket húzott melléje, s pipázott erősen.

    Czipra verte az érző húrokat s az alatt vette észre, hogy Loránd folyton folyvást odaszegzi szemeit boldog elragadtatással, a hol ő ül; csak hogy nem az ő arczára, hanem azon túl, azon felül, a mögötte álló leányéra.

    Egyszer aztán kiesett kezéből a hangverő toll, eltakarta két kezével arczát és azt mondá fuldokolva:

    – Ah – ez a pipafüst megöl!

    Arra Topándy még egy hosszú füstgomolyt fujt tréfásan a leány arczába; hadd szokjék hozzá, s inte Lorándnak, hogy menjenek innen oda, a hol korlátlanabb szabadság uralkodik.

    Czipra pedig elkezdé hangoló-kulcsával leajzani a czimbalom húrjait.

    – Minek eregeted le a húrokat? – kérdé Melanie.

    – Nem játszom én ezen többet.

    – Miért ne játszanál?

    – Meglásd, hogy úgy lesz, nekem mindig koporsó áll a kártyában; vagy mellette, vagy alatta, vagy fölötte, de mindig: ha nem hiszed, nézzed bár!

    S azzal szétteríté ismét az asztalon kártyáit s szomorú diadallal mutatott a képletre:

    – Nézd; most is itt a koporsó a zöld-leány alatt.

    – Ah, hiszen te nem az vagy; – szólt Melanie félig tréfából, félig vigasztalva; – hanem emez.

    S a szív-leányra mutatott kezével.

    Czipra pedig – valami mást látott meg, mint a mit mutattak neki.

    Hirtelen megkapta Melanie gyönge kézcsuklóját aczélerejű jobb kezével, s baljóslatú bal keze mutatóujjával rámutatott a fehér kéz fehér ujján még fehérebbnek maradt üres körvonalra.

    – Hová lett innen «az a» gyűrű?

    Melanie arcza mélyen elpirult e szóra; Czipráé annál jobban elsápadott.

    A pokol mély setétsége látszott a czigány leány felnyilt két szemében!

    XVII. A sárgaruhás nő a kártyában.

    Loránd elodázta a míg lehetett, az időt, hogy Dezsővel tisztába jőjjön az iránt, mihez tartsák mindketten magukat, ha a végzetes tiz év is letelt?

    Anyja és nagyanyja bizonyosan sürgetni fogják, hogy ha letelt a határidő, tudassa velük fiúk hollétét. Ha pedig azok megtudják azt, s őt felkeresik, akkor a mentő alakoskodásnak vége van; a boldog ember, ki Tátray Bálint személyében él, kénytelen lesz helyet adni Áronffy Lorándnak, a ki nem választhat, csak a meghalás és a világ csúfsága között.

    Mikor tíz év előtt Dezsővel megfogadtatá, hogy szülőinek ez idő alatt hollétét el nem árulja, az a kiszámított véggondolata volt, hogy a napok végeztével, a hogy fogadta, úgy meg is fogja tartani végzetes kötelezettségét. Élete végéről egyedül Dezső fog értesülni, s a két anya előtt azontúl is titkolni fogja bátyja történetét.

    Azok az idő alatt hozzászoktak már, hogy őt távol tudják, s a testvér haláluk órájáig fogja őket csalogatni azzal a boldog ámítással, hogy fiuk még valaha ismét bekopogtat az ajtón, s mutogatni fogja a leveleket, miket a testvér írt; mikor az már régen ott lesz, a honnan nem járnak fel a napvilágra izenettel; s a jó szelid anyák mindennap meg fogják teríteni a várt fiú számára az asztalt, mikor már az ivópohár is magától elpattant régen.

    E tiszta, hideg, átlátszó ábránd helyén most e forró chaos!

    Mit tegyen most, midőn élni, az életnek örülni, boldog napokat látni akar?

    Akárhol jár, utczán, mezőn, a háznál, mindenütt e tömkelegben járva érzi magát; mindenütt e végtelen láncz csörömpöl utána, mely, a hol elvégződnék, ott újra kezdődik ismét.

    Nem is veszi észre, ha mellette elmegy valaki: köszön-e, vagy nem köszön?

    Menekülni, adott szótól életét megváltani, kizárni az egész világot titkából: ez a fejtörő feladat. Mit mond a büszkeség? mit mond az apa emléke, ki hasonló esetben meghajolt önbüszkesége előtt, s életet, boldogságot martalékul dobott becsületének? mit mond a két anya siralma? s hogy küzd meg ennyi erős ellenséggel a lágykezű szerelem egymaga?

    Hogyan rázhatná le magáról Tátray Bálint azt az egész világot, mely Áronffy Lorándhoz, mint egy nyúlós iszaptenger, tapad?

    A mint elgondolkozva halad a falusi lakok sövénye mellett, kalapját mélyen lenyomva szemébe, észre sem veszi, hogy a túlsó félről egy hölgy vág keresztül a görönyös utczán, egyenesen feléje tartva, s a mint melléje érkezik, negédes vidámsággal megszólítja:

    – Jó napot, Loránd!

    Az ifjú, rettegett neve hallatára, riadtan tekinte föl, s a megszólító arczába nézett.

    Az pedig a kétségtelen felismerés vidor mosolyával ragadta meg kezét.

    – Igen, igen! Én ráismertem önre annyi időóta, ön pedig már nem is ismer tán többé, kedves Loránd!

    Oh! Loránd is nagyon jól ráismert! Ez a nő Bálnokházyné volt…

    Bálnokházyné arczán most is meg voltak a hajdani szép nemes vonások; csakhogy modorában a régi hajlékony úrias rátartást bizonyos kellemetlen szabadelműség váltotta fel, a mely tulajdonává lesz oly nőknek, kik sokszor kénytelenek magukat mindenféle balhelyzetből tréfás könnyelműséggel keresztülvágni.

    Utiasan volt öltözve, divatos, bár kissé gyűrődött piperével.

    – Kegyed itt? – kérdé tőle Loránd elbámulva.

    – Itt bizony. Egész véletlenül. Épen most szálltam le a kocsiról Sárvölgyiéknél. Valami nagy zálogos pörömet nyertem meg, s a végett jöttem az «öreg»-hez, hogy ha eladhatnám neki a megnyert jószágot, a mire hajlandónak igérkezett. Aztán most egyúttal a leányomat is hazaviszem.

    – Igen?

    – Igen ám. Tudja: szegényke, elég sokáig élt már árvaságban egy félbolondnak a házánál. De ugyan kérem, nyujtsa a karját, hadd kapaszkodom bele; biz azt hiszem, hogy még most is fél tőlem, pedig ezen az átkozott göröngyös falusi utczán olyan nehéz járni, a ki nincs hozzászokva. Azért is adom el a megnyert jószágot, hogy oda fenn kell laknunk Bécsben.

    – Igen?

    – Minthogy Melaniemnek jövendőbelije is ott lakik.

    – Igen?

    – Ön tán ismerni is fogja, valaha jó barátok voltak, Gyáli Pepit?

    – Igen?

    – Oh az nagy carriéret csinált! Rendkívüli híres ember. Iszonyú sokra vitte. Egész csoda az a fiatal ember.

    – Igen?

    – Hanem ön itt csak egyre mondogatja nekem a sok «igen» t; beszéljen már hát ön, hogy került ide? Hogy találom itten?

    – Én itt ispán vagyok Topándy úrnál.

    – Ispán? Ah, hahaha! A rokonánál?

    – Ő nem tudja azt, hogy én rokona vagyok.

    – Tehát icognito? Azóta mindig? Épen mint én: én is azóta hetedik nevem alatt járok a világban. No ez dicső. És most olyan véletlenül találkozunk együtt. Annál jobb: legalább elvezet ön Topándy lakásáig; nem húznak le az istentagadó kutyái, az ön védelme alatt. – Hanem aztán ezuttal megvédelmezzen ám!

    Lorándnak az is rosszul esett, hogy ez a nő most tréfára fordítja azokat az emlékeket, a mikbe mindkettőjök szégyene van eltemetve.

    Egyébként elég udvarias volt hozzá: gondoskodott, hogy útközben a pocsolyákat kikerültesse vele, s kezét fogta, míg valami gyaloghídon átment.

    Topándy épen kastélya tornáczán volt a két leány társaságában, midőn Loránd az idegen hölgyet bevezeté.

    Loránd legelébb is Melaniehoz ment vele:

    – Tisztelt nagysád, ime, ki után annyit sóhajtozott… – azután Topándyhoz fordult: Bálnokházyné ő nagysága!

    Melanie egy perczre meg volt lepetve: csak bámult az érkezőre, mintha nehéz volna egyszerre ráismerni, míg az színpadi elragadtatással hozzárohant, megölelte, kebléhez szorítá, összecsókolta; zokogott, letérdelt előtte, ájuldozott, ismét ölre fogta; a hogy ezt számtalanszor látni érzékeny nézőjátékok ötödik felvonásának zárjelenetében.

    – Milyen szép lett! Milyen angyal! Az én kedves, egyetlen, imádott Melaniám! A kiért én mindennap imádkoztam, kiről mindennap álmodtam. – Hát te, szólj, oh szólj, gondoltál-e néha reám?

    Melanie anyja fülébe súgott:

    – Majd ha egyedül leszünk.

    Az asszonyság jobban tudta ezt: («majd ha egyedül leszünk, akkor beszéljünk hideg, prózai tárgyakról; de mikor látnak, akkor sírjunk, ájuljunk el és ölelkezzünk»). Azért e találkozási scénának még egyszer elől kelle vala kezdődni, ha Topándy szépen meg nem kéri az asszonyságot, hogy legyen szíves besétálni a szobába, a hol tágasabb tér s alkalmasabb elájuláshoz való előkészületek vannak kézügy alatt.

    Itt azután vidám, csevegő lett az asszonyság. Köszönte ezer milliomszor Topándynak (a vén bolond istentagadónak), hogy gyermekének menhelyet adott, hogy egyetlenkincsét megőrizte. Azután szétnézett, hogy kinek köszönhetne még meg valamit? meglátta Cziprát.

    – Ugyan kérem, – szólt Lorándhoz; még nem mutatott be tisztelt nejének.

    Általános lett a zavar.

    Csak Topándy maradt kivétel, ő felelt nyugodt humorral:

    – Az az én gyámleányom; és még hajadon.

    – Ah! Bocsánat ügyetlenségemért; én bizony azt hittem, hogy már nő.

    Bálnokházynénak volt már ideje észrevenni azt is, hogy Czipra szemei, mikor Lorándra tekint velük, hasonlítanak a hű asszony szemeihez; s édes alkalma volt egyszerre két embert szívig megsérteni, talán hármat is?

    – No de hiszen, a mi nincs, az lehet, kedves Loránd; ugyebár?

    – Loránd! rebegé egyszerre három hang.

    – Itt van ni! Most meg már elárultam önt! De hát végre is, mire való lehet itt a titkolózás, merő jó barátok és rokonok között? Igen: ő Áronffy Loránd, kedves rokonunk. S te nem ismertél rá Melanie, ez ideig?

    Melanie fehér lett, mint a fal.

    Loránd nem felelt semmit.

    Válasz helyett közelebb lépett Topándyhoz; az megszorítá kezét, s e kézszorítással ott tartá maga mellett.

    Bálnokházyné nem engedett mást is szóhoz jutni.

    – Nem fogok sokáig terhére lenni, kedves urambátyám. Szállva itt vagyok a szomszédban, Sárvölgyi úrnál, a ki jószágunkat meg fogja venni; mert egy nagy zálogos pört nyertünk meg.

    – Igen?

    Bálnokházyné nem magyarázta tovább a zálogos pör genesisét Topándy előtt, a ki most maga esett bele abba a rossz szokásba, hogy mindenre «igen»-t mondjon, mint az imént Loránd. (Azt pedig mindketten igen jól tudták, hogy a magyar nyelv természete nem tűri kérdésre feleletül az «igen»-t; így például, ha e kérdés négyszeres változatára; «te voltál ma a kertben?» más nemzet változatlanul «yes», «oui», «ja wohl»-lal válaszol, a magyar, a szóadás szerint, így felel: «Én». – «Voltam.» – «Ma.» – «Ott», hanem ezúttal olyan jól esett mindenre e száraz, hideg, folytatásra nem buzdító «igen»-t mondhatni).

    – E végett néhány napig itt kell mulatnom.

    – Igen?

    – Remélem, kedves urambátyám, nem fogja tőlem megtagadni azon örömet, hogy ez idő alatt Melanie ott lehessen mellettem? Én ugyan sokkal illendőbbnek találtam volna, hogy egyenesen kegyed házánál alkalmatlankodjam, ha Sárvölgyi elébb igen szívélyesen fel nem ajánlotta volna vendégszeretetét.

    – Igen? (Topándy tudott néha igen kacskaringós igeneket mondani.)

    – Azért ne nehezteljen azon kérésemért, hogy egyetlen Melaniemet azon időre magamhoz viszem. Majd később vissza fogom őt hozni újra, s itt hagyom mindaddig, míg a sors úgy nem kivánja, hogy bennünket elhagyjon végképen.

    Itt igen kegyes matronai arczot csinált Bálnokházyné. Kivánta, hogy megértsék, miről van szó?

    – Igen természetesnek találom kegyed kivánságát, – szólt Topándy röviden, – s ismét az asszonyságra nézett, mintha mondaná: «mit tetszik még tudni a mulattatásunkra?»

    – Kegyednek addig is végtelen köszönettel tartozom, hogy pártját fogta szegény elhagyatott árvámnak. Az ég meg fogja jutalmazni érte.

    – Nem tettem fizetésért.

    Bálnokházyné szemérmesen nevetett; mintha akarna is, nem is tréfát elérteni, olyankor, midőn magasabb sphaerák lakóiról van szó.

    – Kegyed – kedves bátyám – még mindig oly tréfás bizonyos tekintetekben.

    – Oly istentagadó? akarta mondani, kedves hugom, ugy-e? Valóban keveset változtam vénségemre.

    – Oh ismerjük mi jól! – szólt malasztteljes hangon az úrhölgy; – csak kívül mutatja azt, de szívét ismeri mindenki.

    – S fut előle, a merre lát, kedves hugom, ugy-e bár?

    – Nem, nem, nem: épen ellenkezőleg, szabódék ő nagysága. Ne értse félre, kedves bátyám mostani eltávozásunkat, hogy bebizonyítsam, mennyire sokat tartunk mindnyájan azon áldásteljes közellétre, a mi a kegyedé: csak egy szót súgok kegyednek, a mi meg fogja győzni legőszintébb tiszteletünk felől.

    E szót csakugyan súgva mondá Topándynak, keztyűs kezével annak vállára támaszkodva.

    – Kedves urambátyámat akarom fölkérni, hogy midőn az ég felhozza azt a boldog napot, legyen Melaniemnek násznagya.

    E szóra mégis elmosolyodott Topándy; s Bálnokházyné kezét karja alá húzva, azt mondá:

    – Jól van, asszonyhugom. Még több is leszek, nemcsak az. Ha az égnek az a bizonyos napja úgy fog sütni, a hogy én óhajtom: ez az én istentelen kezem két embert boldoggá fog tudni tenni. Ha azonban az ég napjának nem úgy tetszik sütni, a hogy én gondolom: akkor áldást, szeretetet, gratuláló verset, hosszú fohászkodást és mindent, a mi pénzbe nem kerül, én is adok quantum satis, a mennyi csak elég. Tehát attól a boldog naptól függ, a mit e kérdésre válaszolok.

    Bálnokházyné szívéhez szorítá Topándy kezét s ég felé forgatott szemekkel rebegé, hogy ily jó rokonnal csak jó kedvében áldja meg választottait a gondviselés; és azután Melaniet is odavonta, hogy köszönje meg végtelen jóságú bátyjának azt a kegyes gondoskodását, a mivel iránta viselkedik. Loránd kedvetlenül nézett e csoportozatra, míg Czipra észrevétlenül kilopta magát a szobából.

    – És most talán lesz olyan szíves Loránd öcsénk, hogy elkísér bennünket Sárvölgyi úr házához?

    – Házáig, – igazítá ki Loránd a mondatot.

    – Hol van kedves barátnéd, Melanie: az a kedves szép teremtés? Végy tőle rövid búcsút. De hová lett?

    Loránd nem mozdult, hogy Cziprát fölkeresni menjen.

    – Hiszen majd találkozunk még a kedves gyermekkel, – szólt Bálnokházyné, észrevéve, hogy arra hiába várnak. Nyujtsa karját, Loránd.

    Ő maga jobbfelül Lorándba kapaszkodott s inte Melanienak, hogy foglalja el helyét az ifjú másik oldalán, mit azonban a leány nem tett, hanem anyja karjába fogódzott. Így haladtak az utczán végig. Bálnokházyné még onnan is nagy szeretettel visszaintegetett Topándynak, ki az ablakból nézett utánuk.

    Melanie egy szólt sem szólt az egész úton.

    Bálnokházyné annál többet csevegett; kérdezősködött, tudakozódott.

    – Az öreg úr, úgy látszik, rossz harmoniában él Sárvölgyivel?

    – Igen.

    – Még mindig oly szentségtörő, istentagadó?

    – Igen.

    – És ön ki tudta őt ennyi ideig állani?

    – Igen.

    – Pedig ön maga oly kegyes, istenfélő ember volt mindig? és most is az?

    – Igen.

    – Tehát Topándy és Sárvölgyi kijelentett viszálykodásban élnek egymással?

    – Igen.

    – Hanem azért ön csak meg fog bennünket látogatni többször, a míg itt leszünk?

    – Nem.

    – No hála az égnek, hogy valahára egy «nem»-et is hallok öntől. Az a sok «igen» már idegessé kezdett tenni. Tehát ön is az ellenségek közé tartozik?

    – Igen.

    Ezalatt elég sietve, elértek Sárvölgyi küszöbéig. Itt megállt Loránd és nem lépett többet előre.

    Bálnokházyné megfogta Melanie kezét, hogy előtte el ne menjen.

    – Nos? hát? kedves Loránd, nem fog tőlünk búcsút se venni?

    Loránd Melaniera nézett, az fel sem emelte szemeit.

    – Isten önnel asszonyom; – szólt Loránd röviden; kalapot emelt, köszönt és eltávozott.

    Bálnokházyné egy tekintetet vetett utána azokkal a szép, kifejezésteljes, mindentmondó szemeivel. – Azok a szép, mindentmondó szemek teljes tele voltak öldöklő gyűlölettel.

    Mikor hazatért Loránd, Czipra a házajtóban várta.

    Mutatóujját felemelve, ezt sugá fülébe:

    «Ez volt a sárgaruhás asszony!»

    Pedig nem volt rajta semmi sárga.

    XVIII. A halálra intő.

    Loránd kimerülten veté magát karszékébe.

    Tehát vége minden menekülési kisérletnek.

    Fel van ismerve, és épen azon asszony által, ki őt legkeserűbben tartozik gyűlölni a világon.

    A Nemesis! A jól megfizető örök igazság keze!

    Ezt az asszonyt ő az út közepén hagyta el, melyen szenvedélyesen rohantak együtt a gyalázatba, s most ez asszony állja útját, midőn az életbe vissza akar térni.

    Nincs semmi remény az irgalomra! Ki is fogadná el azt: ilyen kezekből! ilyen áron! Üdvösség volna is, el kellene utasítani az ilyen ajándékot.

    Isten hozzád, nyugalmas boldog élet! Isten hozzád, mámoros szerelem.

    Csak egy út van, és ez az egyenes: – a nyitott sír felé.

    Nevetni fognak az elbukott fölött, de legalább szemébe nem fognak nevetni.

    Az apa is elment ezen az úton, pedig annak szerető neje, növendék gyermekei voltak: ő egyedül áll a világban. Nem tartozik senkinek semmivel.

    Van ugyan még egy pár földön lézengő árny, a kihez köti valami gondolat; de hisz azok is nem sokára utána fognak menni, s addig nekik sem olyan hosszú már az út.

    A végzetnek teljesülni kell.

    Az apának a vére baljóslat a fiakon. Egyik kisértet a másikat vonja maga után kezénél fogva, míg végre valamennyien otthon lesznek.

    Csak néhány nap még az élet.

    E néhány nap alatt vígnak, derültnek kell lenni; meg kell csalni minden szemet és szívet, a ki figyelve kiséri az útja végéhez közelitőt; hogy senki se gyaníthasson semmit.

    Még egy óvatosan elintézni való körülmény volt hátra.

    Dezső megteheti azt, hogy a végzetes napnál hamarabb eljő. Legközelebbi levelében ilyesmire példálózott. Ezt meg kell akadályozni. Másként kell elintézni a találkozást.

    Rögtön levelet írt öcscsének, hogy az utolsó napon, mely az évforduló előtt van, jőjjön eléje Szolnokig, s ott a vendéglőben várjon reá.

    Topándy cynismusát veté okul. Nem akar ezzel zűrhangzatot hozni ama gyöngéd jelenetbe. Ott találkozni fognak, s onnan azután együtt meglátogathatják szülőiket.

    A terv egészen érthető és természetes volt. E levelet rögtön postára küldé Loránd.

    Így hárítja el a gondosan útra készülő az akadályokat, a mik elindulásakor visszatartóztathatnák.

    Alig küldé el levelét, midőn Topándy belépett szobájába.

    Loránd eléje ment. Topándy megölelte; megcsókolá.

    – Köszönöm neked, hogy épen hozzám menekültél, midőn üldöztek, kedves Loránd öcsém, különben nincs szükséged e bujdosást folytatnod többé. A mi tiz év előtt történt, azt rég elmosták a későbbi események; s te újra visszatérhetsz a világba bántatlanul.

    – Azt rég tudom; hisz hírlapokat olvasunk; de én szeretek itt maradni, s meg vagyok elégedve ezzel a világgal.

    – De neked anyád és testvéred is van; a kik előtt nincs okod bujdokolni.

    – Csak akkor kivánok velük találkozni, mikor úgy mutathatom be magamat előttük, mint boldog embert.

    – Az csak rajtad függ.

    – Nehány nap határozni fog.

    – Siess vele minél elébb. Egy dolog jusson eszedbe; Melanie Sárvölgyi házában van most. A milyen nagy lelki örömömre szolgál nekem arra a hypocratesi halálarczra gondolni, a mit a farizeus váltani fog, mikor e csacska asszony kifecsegi előtte, hogy az a fiatal férfi, ki itt tőszomszédjában lakik: Áronffy Lőrincz fia! ép olyan aggodalom rád nézve, hogy ő ezt megtudja. Mert bizony hidd el, hogy mindent el fog követni arra, hogy te, e ki amaz éjszakára emlékezel, a mikor a végtelen nagyokról és parányokról beszéltünk együtt, ebben a földben gyökeret ne verhess. Még lebeszéli Melaniet.

    Loránd könnyelmű kedélylyel szólt, vállat vonva:

    – Nem Melanie az egyedüli leány a kerek földön.

    – Úgy is jó. Nem bánom. Nekem már egyszer te vagy a fiam; s a kit te hozasz ide, az a leányom. Csak hozd minél előbb.

    – Nem vetek neki egy hetet.

    – Úgy még legjobb. Ha akarsz, tedd gyorsan. Az ilyen dolognál vagy rögtön, vagy épen ne, vagy bátran, vagy sehogy se.

    – A bátorságban nem lesz hiány.

    Topándy menyegzőről beszélt, Loránd pedig pisztolyról.

    – Tehát egy hét mulva kézfogódon akarok áldomásozni.

    – Minden bizonynyal!

    Topándy nem akart tovább hatolni Loránd titkába. Azt sejté, hogy az ifjú két leány közül válogat, azt nem gyanítá, hogy egy harmadikat választott már: azzal a lefelé fordított fáklyával.

    Lorándnak pedig a következő napok alatt oly derült kedve volt, mint egy vőlegénynek menyegzője előtti héten; – olyan derült kedve; – mint apjának a halála előtti estén.

    Az utolsó előtti nap is eljött; ismét május volt, de nem oly rideg, mint tíz év előtt. Virágillatos lég a parkban, tele pacsirta-dallal, fülemüle-énekkel.

    Czipra lepkéket kergetett a pázsiton.

    Azóta, hogy Melanie eltávozott a háztól, ismét visszatért csapongó kedve. A játszi dalos madárral együtt játszott a szép tavaszban ő is.

    Loránd engedte neki, hogy enyelgései körébe bevonja:

    – Hogy illik nekem ez a jáczint a hajamban?

    – Nagyon szép vagy vele, Czipra.

    A czigány-leány levette Loránd fejéről a kalapot s levélből koszorút font körüle, így tette vissza; ide-oda illesztgetve homlokán, míg eltalálta, hogyan fog illeni legjobban!

    Azután karja alá fűzte kezét, forró arczát odafekteté vállára s együtt sétált vele.

    Szegény leány! Mindent elfeledett, mindent megbocsátott már!

    Hat nap óta nem volt a háznál az az uralkodó vetélytársné; Loránd nem búsult, nem merengett utána, Loránd jókedvű volt, tréfált, enyelgett: mulatott. Czipra azt hitte, hogy talán ismét közelítenek csillagaik egymáshoz.

    Loránd pedig nevetve, vígadva gondolt arra, hogy még egy nap az élet: s akkor aztán Isten veled szép illatos mező, Isten veled madárdalos viszhang, Isten veled szép, szerelmes czigány leány!

    Karöltve mentek végig a hídon, azon a kis hídon, mely a patak fölött ívlik. Ott megálltak a híd közepén s a karfának dűlve lenéztek a vízbe; azon a helyen, a hol Melanie jegygyűrűje a vízbe húllott. Lenéztek a víztükörbe, a sima hab visszatünteté alakjaikat; a czigányleánynak most is zöld ruhája volt, rózsaszín szalaggal; – Loránd most is Melanie arczát látta a víz tükrén.

    Ezen a helyen volt az ő keze a kezében; ezen a helyen mondá az elvesztett gyűrűre «hagyja ott»; ezen a helyen ölelte őt karjai közé!

    És holnap már ez sem fog fájni.

    Topándy is csatlakozott hozzájuk.

    – Tudod mit, Loránd? – szólt derülten az öreg manikhéus; – azt gondoltam, hogy ma délután én is elmegyek veled Szolnokra. Annak a napját, hogy öcséddel találkozol, meg kell ülnünk; csinálunk «magnum áldomást!».

    – Engem nem visznek el magukkal? kérezkedék Czipra fél tréfával.

    – Nem!! volt rá egyszerre mind a két oldalról a felelet.

    – Miért nem!

    – Mert nem való vagy oda. – Nincs ott helyed.

    Ezt is ketten felelték.

    Topándy értette alatta: nem vehetsz részt férfi-tivornyákban; ki tudja hova jutsz még? Loránd pedig – egészen mást érttet.

    – Hát aztán mikor jön vissza Loránd? – sürgölé Czipra.

    Eléb hazatér szülőihez; – felelt Topándy.

    «Valóban oda!» gondolá Loránd. Apámhoz és nagyapámhoz.

    – De csak nem marad oda örökké?

    Erre mind a két férfi nagyot nevetett. Micsoda kifejezés ez a szó «örökké!» ember szájában. Van az időnek mértéke?

    – Mit hoz ön nekem, ha visszajön? – kérdé gyermetegen a leány.

    Loránd olyan kegyetlen volt, hogy tréfálni tudott; leszakított egy lizinka-levelet, mely olyan gömbölyű, mint egy kis pénz; azt a tenyerére tette és azt mondá:

    – Valamit, a mi e levél körületénél nem nagyobb.

    Ketten azt értették e példából, hogy «gyürűt», ő maga azt értette, hogy «golyót» a homloka közepén.

    Milyen kegyetlenek egy halálra kész ember tréfái. Ez enyelgések között a hajdú zavarta fel őket, ki jött jelenteni, hogy oda fenn egy ifjú pár várakozik, ki Loránd úrfival akar beszélni.

    Loránd szíve nagyot dobbant! Ez Dezső!

    Nem kapta volna a levelet? Nem engedett volna bátyja kivánatának?

    Csakugyan eléje sietett egy nappal hamarább, mint kimért engedélye volt rá?

    Loránd felsietett a kastélyba.

    Topándy utána kiáltott:

    – Ha jó barátod, fogd itt és hozd le a parkba magaddal; együtt ebédeljen velünk.

    – Itt fogjuk várni a hídnál: egészíté ki a meghívást Czipra, s ott maradt a hídon, s maga sem tudta miért, úgy el tudta nézegetni azokat a nympheákat a víz felett, a mik Melanie gyűrűjét elrejték.

    Loránd egészen borult kedélylyel sietett a folyosókon végig; ha öcscse jött meg, ez rá nézve az utolsó órákat kétszeresen kínossá fogja tenni.

    Az alakoskodás, a cynicus hetykeség komédiája nehéz szerep lesz ő vele szemben.

    A jövevény a teremben várt reá.

    Midőn Loránd benyitott és szemközt állt vele; egészen új meglepetés fogadta.

    Az az ifjú gavallér, ki őt úgy sietett legelébb fölkeresni, nem az öcscse volt Dezső, hanem – Gyáli.

    Gyáli Pepi most sem volt magasabb, most sem látszott férfiasabbnak, mint tíz év előtt; olyan gyermeteg arcza, olyan apró porczikái, olyan finom mozdulatai voltak most is. A divatról most is oly correct fogalmakkal birt; s ha valami különbséget tett rajta az idő, azt csak bizonyos előkelő, úrias modorban lehetett rajta észrevenni; a mit megszoknak azok, kiknek sokszor van alkalmuk protectori szerepet játszani hajdani barátaik irányában.

    – Jó napot, kedves Loránd! – szólt vidám, kedélyes hangon Gyáli, amazt megelőzve. – Rám ismersz-e még?

    («Ah, gondolá Loránd; itt vagy halálraintőnek?»)

    – Nem akartalak elkerülni; a mint megtudtam Bálnokházynétól, hogy itt vagy, sietlek fölkeresni.

    Tehát csakugyan «ő» hozta nyomába!

    – Nekem itt Bálnokházyné ügyében volt dolgom Sárvölgyivel; holmi törvényes egyesség.

    Loránd lelkén egész gondolatroham vonult azalatt keresztül, a míg Gyáli a bevezető szavakat elmondá: – hogyan viselje most magát ez emberrel szemben?

    – Remélem – szólt a vendég, nyájasan nyujtva Loránd elé kezét, hogy az a tréfás összekoczczanás, a mi tíz év előtt történt közöttünk, rég feledve van nálad, úgy mint nálam.

    («Ez emlékeztetni akar rá, ha megfeledkeztem volna róla!»)

    – S mi ismét fidélis czimborák leszünk.

    Loránd készen volt a perrel, mely mint villám, egy percz alatt támadt és lejárt agyában. «Ha ezt az embert én innen most kirugdalom, a hogy módomban volna, a katasztrófa eredetét mindenki világosan érteni fogja, s úgy veszi, mint a megsértettnek adott elégtételt. Nem: ez a diadaluk ne legyen azoknak! lássa meg ez a nyomorult, hogy az, a ki saját halálával néz szemközt, semmivel sincs hátrább a derült jó kedvben, mint az, ki őt odáig üldözni gyönyörűséggel vágyik.»

    Loránd tehát nem dühöngött, nem mutatott se daczot, se borus arczot, hanem mint hajdan diák korában szokta, belecsapott a piperkőcz tenyerébe, s megrázta azt emberül.

    Szervusz Pépó! De hogy az ördögbe is ne ismertem volna rád! Csakhogy én azt képzeltem magamban, hogy velem együtt te is megvénültél annyi idő óta, s most elém állsz, mint a hajdani tacskó. Csaknem azt kérdeztem tőled, hogy mi lesz a leczke holnap?

    – No, látod: annak örülök! Semmi sem esett rosszul életemben, csak az, hogy tőled haraggal váltam el. Mi! a vidám czimborák! és valaha összeveszni! Aztán miért? Egy rongyos ujságért! Az ördög vigye el valamennyit. Összevéve sem érdemlik meg, hogy két jó czimbora egymásnak a hátára mászszon miattuk. No! de szó se többet erről!

    – Ne bizony, fiú, ha jót akarsz. Mi különben is falusi emberek vagyunk, a kik sokat felveszünk egymástól. Ma lehunczutoljuk egymást s holnap együtt filkózunk.

    Hahaha!

    – De mutass be az öregnél. Hallom, hogy vialis bolond az öreg. Nem szereti a papokat. No hiszen tudok én neki annyi anekdotát a papokról, hogy egy hétig kitartom vele. Jer, ismerkedtess meg. Tudom, hogy be nem áll a szája a nevetéstől, ha én rákezdem.

    – Az persze magától értődik, hogy itt fogsz maradni nálunk.

    – Természetesen! Az öreg Sárvölgyi már úgy is savanyú képeket csinált vendégei szokatlan szaporodásán; s átkozott csúf gazdasszonya van. Az is alkalmatlan, hogy a két dámának örökösen szépeket mondjon az ember. Az ember nem azért jön falura. Apropos! Neked valami szép czigány leányod van itt? azt hallom.

    – Már azt is megtudtad?

    – Remélem, hogy csak nem vagy rá féltékeny?

    – Oh! a patvart! egy czigány leányra?

    («No iszen csak azzal kezdj! gondolá Loránd, legalább azt a pofont, a mit én nem adhatok neked, megkaphatod «per procura».»)

    – Hahaha! Czigány leányért nem duellálunk, úgy-e pajtás?

    – Még más leányért sem.

    – Okos ember lettél, velem együtt: ezt szeretem. Az asszony csak asszony. A többek közt, mit szólsz Bálnokházynéhoz? Én úgy találom, hogy most is szebb még, mint a leánya. Mai foi! becsületemre mondom! Az a tíz esztendei szinpadi cursus csak használt neki. Azt hiszem, hogy most is szerelmes még beléd.

    – Az nagyon természetes. Szólt Loránd tréfás gúnynyal.

    Ez alatt leértek a parkba; Topándyt és Cziprát ott találták a hídnál.

    Loránd bemutatta Gyáli Pepit, mint hajdani iskolatársát.

    E névre Czipra egészen átdelejesült, Melanie vőlegénye! – A vőlegény tehát utána jött menyasszonyának. Oh milyen kedves ember ez a Gyáli Pepi! Igazán szeretetreméltó ifjú!

    Gyáli egészen félreértette azt a kedvező benyomás, a mit neve és megjelenése Czipránál előidézett; hajlandó volt azt ellenállhatlan hódítói szerencséjének betudni.

    Az öreggel röviden megismerkedve, nagy hirtelen átvette az udvarlói szerepet, a mire minden gavallér a nélkül is világi szabályok szerint kötelezve van. Aztán: czigány leány. Aztán: Loránd nem féltékeny.

    – Nagysád egy percz alatt megtanított engem valamire, a min egy egész nap hiába törtem a fejemet.

    – Mi lehet az? – kérdezé Czipra kiváncsian.

    – Az, hogy mint szeretheti valaki a rántott halat és a rántott zsemlyét Sárvölgyi házánál jobban, mint Topándy úrnál a toros káposztát?

    – Ki lehet az?

    – Azt nem tudtam megérteni, hogy Melanie kisasszony mint birta magát rá, hogy ezt a háztájat amazzal felcserélje: de most már tudom; itt nagy üldözést kelle kiállania.

    – Üldözést? szól Czipra bámulva, a férfiak is megnézték e szóért. Ugyan ki üldözte volna itt?

    – Ki? Hát ezek a szemek! – szólt Gyáli, Czipra szemébe hizelegve. Ilyen versenyt nem állhatott ki szegény. Igen természetes, hogy a hold, bármilyen kedves és költői tünemény, a nap elől mindig elszökik.

    Cziprának nagyon meglepő volt e beszéd. Sokan vannak, a kik nem szeretik a túlterhelten édest.

    – Ah, Melanie sokkal szebb, mint én; – szólt szemeit lesütve, s nagyon elkomolyodva.

    – Hiszen nekem tartozó kötelességem ezt úgy hinnem, mint az apostolok minden csudáit; de mit tehetek róla, ha kegyed eretneket csinál belőlem.

    Czipra félrefordította a fejét, s sértett szeméremmel nézett le a vízbe;

    Loránd pedig, ki Gyáli háta mögött állt, azt gondolá magában:

    («Ha én most téged nyakadnál fogva ebbe a vízbe belefojtanálak: azt te megérdemlenéd, és az az én lelkemnek jól fogna esni; de arról megtudnák, hogy gyűlöltelek; s azzal ne dicsekedhessék soha senki! A te neveddel az enyim még a halálban se keveredjék össze.»)

    Mert hogy Gyáli megjelenése ezen a napon nem volt egyébre való, mint Lorándot figyelmeztetni rettentő kötelességére, azt Loránd tudhatta szentül.

    – Pajtás! – szólt Loránd, tréfásan ütve Gyáli vállára; most már mégis meg kell mutatnom, hogy milyen hadvezér lett volna belőlem? Nekem ma délután sürgős utam van, Szolnokra.

    – Oh, csak eredj! miattam ne aggódjál. Tégy egészen kedvtelésed szerint.

    – Nem úgy van az Pépó, te nem fogsz az alatt itt maradni.

    – Mennykőt! Tán csak kilöksz?

    – Oh ho hó! Ma éjjel nagyszerű dáridót csapunk Szolnokban, az én ujjászületésem ünnepélyére. Valamennyi víg czimbora a környékből mind hivatalos rá. Oda neked is velünk kell jönnöd.

    – Áh! A te ujjászületésed ünnepélyén! – kiáltá fel extasiált hangon Gyáli s azonközben mentegető kacsintással nézett Czipra felé. – Már úgy, bármennyire vonzanak is egyéb mágnesek e helyre; de oda okvetlenül el kell mennem. A te «ujjászületési» ünnepeden nekem toasztoznom kell, Loránd pajtás!

    – Az öcsém is ott lesz: a Dezső gyerek.

    – Ah! A kis Dezső? Az a kis kurucz fiú? No annál inkább. Azzal sokat fogunk kötődni. Hajdanonta is nagyon mulatságos fiú volt ő azzal az ő komoly arczával. No, úgy veletek megyek. Megadom magamat. Capitulálok.

    Tehát ma éjjelre Szolnokba megyünk.

    Hiszen tudni lehetett ezt jól; nem épen ezért jött-e ide, hogy azon az egy napon Loránd agoniájában gyönyörködjék?!

    – Igen Pépó; biztatta őt Loránd; ott vigan fogunk lenni, mint voltunk valaha, tíz év előtt. Sok félretett öröm vár nálunk; azt mind egyszerre ki hagyjuk törni. Tehát velünk jösz te is.

    – Okvetlen, csak az úti köpenyemért légy szives elküldeni valakit a szomszédba. Veletek megyek. A te «ujjászületésed» ünnepére!

    És ismét nyájasan megszorítá Loránd kezét, mint a ki szavakban nem képes kifejezni mind azt a jó kivánatot, a mitől szive túlömleni készül.

    – No látod, hogy mégis lett volna belőlem hadvezér; szólt Loránd nevetve; milyen szépen elfogtam az ostromló sereget.

    – Ah, semmi esetre sem; a bloquade fentartatik.

    – A kiéheztetés azonban nehezen fog menni a jól táplált helyőrség mellett.

    A szegény czigány leány mind nem értette e banális tréfákat, a mik az ő rovására mondattak; ha értette volna is, nem azért volt-e czigány leány, hogy ilyen modorban enyelegjenek vele? Nem így szokott-e vele tréfálni maga Topándy és a többi víg czimborák?

    Hanem ezúttal Czipra nem nevetett a tréfákon annyit, mint máskor.

    Az valami oly undorító hatást gyakorolt szivére, mikor az ifjú dandy oly könnyelműen beszélt Melanieról s még ócsárlá azt más leány szeme előtt!

    Hát mind így beszélnek a férfiak szeretőikről? S minden leányról így beszélnek a férfiak?

    Az öreg Topándy azonban más fordulatot adott a társalgásnak. Első tekintetre megismerte ő az emberét. Ennek több gyönge oldala is van.

    Elkezdte őt «méltóságod»-nak czímezni, s kérdezősködött azon külföldi fejedelmek után, a kiknek teljhatalmú megbizottja méltóztatik lenni Gyáli úr.

    Ez hatott.

    Gyáliból egyszerre más alak lett; dignitásának fölemlítésére mintha nyársat nyelt volna, tekintélyes tartást iparkodott fölvenni; addig félrevágott figaróját egyenesen húzta homlokára, kezét hátradugta sötétlilaszín frakkja szárnyai alá, s száját diplomatiai lefelé húzott szögletekbe idomítá.

    Ez fölséges alkalom volt nagyszerű dicsekedéseket kitálalhatni. Az a másik hadd lássa, hogy hová repült ő, míg a többi a földhöz ragadva elmaradt.

    – Épen egy nagyszerű perét fejezendem most be a hohenelm-weitbreitsteini fejedelem ő kegyelmességének.

    – Uralkodó fejedelem, persze? – kérdezé Topándy naiv csodálkozással.

    – Hisz azt tetszik tudni.

    – Oh, hogy ne? kérem. Ott fekszik tartománya mindjárt, a hol a lippedetmoldi, schwarczburg-sondershauseni és reusz-májor nagyfejedelemségek szögletei összeérnek.

    Oh be nagyon el kellett telve lenni önhittséggel Gyálinak, hogy a vén táblabiró e sajátságos geografiai helyhatározására azt felelje, hogy «igen».

    – Méltóságod bizonyosan eddig is kitünő állást foglal már el e nagyfejedelemségben?

    – Kamarási czímem és rangom van ő kegyelmességétől.

    – De bizonyosan még többre is viheti.

    – Oh igen. Mihelyt ő kegyelmessége dominiumait, a mikre anyai ágon van örökösödési igénye ő kegyelmességének, megnyertem: ötezer holdnyi birtokot fog számomra inscribálni.

    – Hohenelm-Weitbreitsteinben?

    – Nem. Itt Magyarországon.

    – Azt hittem Hohenelm-Weitbreitsteinben; mert az igen szép vidék.

    Gyáli kezdte észrevenni, hogy mégis több mint együgyűség mondatja a hitetlennel ezeket az elismerő magasztalásokat, mikor az épen arról kezdett el tudakozódni, hogy a Corpus Juris hányadik törvényczikkelyébe van beiktatva ő kegyelmességének magyar indigenatusa, melynél fogva oly szabadon inscribálhat itten uradalmakat? akkor nagyon kényelmetlenül kezdé magát érezni Gyáli s inkább arra fordította a beszédet, hogy ő kegyelmességéről kezdett pletykázni, hogy az milyen derék, szabadelvű ember; felhordott róla százféle adomát, hogy kergette ki a jezsuitákat birodalmából? hogy bánt el a muckerekkel? minő tréfákat követett el az apáczákkal? hogy tudja üldözni a pietistákat s egyéb ily adatokat, a mik mind fölöttébb terhelő körülmények lehetnek ő kegyelmességére, a hohenelm-weitbreitsteini nagyfejedelemre nézve; azon esetben – ha csakugyan létezik ily nevű nagyherczegség és uralkodó valahol a világon.

    Ez a thema aztán eltartott az ebéd végeig.

    Czipra nagyon ki akart ma tenni magáért. A búcsú-ebédre mindent kitálalt, a mit valaha ellesett, hogy azt Loránd szereti: és Loránd olyan háládatlan volt, hogy csak Gyálit engedte komplimentirozni a bevett jókért; ő egy jó szót sem tudott neki adni.

    Pedig, ki tudja, mikor ül ennél az asztalnál megint?

    Ebéd végeztével Lorándnak néhány perczre még szét kellett nézni a háznál; minden cselédnek utasítást adni, hogy két hétig, míg ő ismét visszakerül, mi munkát végezzenek a mezőn, a kertben, az erdőn?

    Mindenkit jól helybenhagyott s borravalót osztott ki, hogy azt igyák meg az ő egészségére, ki holnap nagy ünnepnapját fogja ülni.

    Topándy is félrenézett a szükséges utikészületeket megtenni, Czipra volt a háziasszony; az ő feladata volt egyébkor is a magára maradt vendéget mulattatni; Topándy bizony nem törődött azzal, hogy valakit, a kinek jóltartásáról gondoskodott, még mulattasson is. Ott van Czipra, hallgassa, a mit az beszél.

    S még nem volt rá eset annyi víg czimbora megfordultán, hogy ezen valami botrány keletkezett volna. E finom nagyvárosi gavallér még inkább itthon találhatja magát.

    Ez alatt visszaérkezett a hajdú, a kit Sárvölgyiékhez küldtek, hogy hozza el Gyáli utiköpenyét.

    Ugyanaz egy levelet is hozott Loránd számára a kisasszonytól.

    «A kisasszonytól?»

    Loránd elvette tőle a levelet, s mondta, hogy a köpenyt vigye a vendég úr szobájába fel.

    Ő maga sietett saját szobájába.

    A mint a termen keresztül haladt; szemközt jött rá Czipra szobájából Gyáli. Olyan sajátságosan zavarodott arcza volt a dandynek, mint mikor valaki véletlenül a meggyujtott szivarral együtt a gyufán levő kén illatát is be találta lélekzeni, aztán egy ideig álmélkodva kapkod a levegő után.

    – Barátom! – szólt Lorándhoz; – ez a te czigány lányod valóságos nőstény párducz! És igen jól dressiroztad, azt mondhatom! – Hol itt egy tükör?

    – Ugy-e bár? mondá rá Loránd. Azt se tudta, mire mondja azt; hallotta, de nem eszmélt rá.

    Csak az a levél! Melanie levele!

    Úgy sietett vele szobájába érni.

    Ott egyedül lévén, bezárta az ajtót, megcsókolta a finom rózsaszín levélkét, annak azurkék betűit; a piros pecsétet rajta; kebléhez szorítá; mintha szivétől akarná megtudni, hogy mi van benne?

    De hát mi is lehet benne?

    Loránd letette maga elé a levelet s öklével ránehézkedett.

    «De hát okvetlen meg kell-e nekem tudnom, hogy mi van e levélben írva?»

    «Hát ha azt írja benne: hogy szeret, hogy boldogságát várja tőlem, hogy szerelmét veti a mérleg másik felébe egy egész elveszett világért? Hogy kész követni a tengereken túl, az ismerősök gúnyhahotáján túl s elveszni velem együtt az elfeledett alakok csoportjaiban.»

    «Nem töröm fel a levelet.»

    «Utolsó lépésem ne legyen ingadozó.»

    «És hátha csak ennyi véletlennek látszó találkozás nem egyéb egy jól kifőzött boszútervnél? Hátha mindezek rég egyetértettek már, s csak azért jöttek össze, hogy odáig vigyenek, a hol majd bevallom, hogy meg vagyok alázva; hogy koldulom a boldogságot, a szerelmet: hogy félek az egy haláltól, mert szerelmes vagyok az élet mosolygó arczaiba s mikor ezt bevallottam, a szemembe kaczagjanak, és ott hagyjanak az egész világ megvetésének; énmagam megvetésének?…»

    «Csalatkozzanak hát!»

    Loránd fogta a szép levélkét és elzárta azt iróasztala fiókjába, feltöretlenül, olvasatlanul.

    Hadd legyen az az utolsó gondolatja, hogy talán szeretve volt, s hadd tegye ezt az utolsó gondolatot könnyűvé az a kétely, hogy «talán?»

    És most készüljünk arra az útra.

    Loránd két jó öblös pisztolyt szokott magával hordani az úton, azokat most újra gondosan megtölté; kettős adag lőport eresztett beléjök, s mindegyikbe egyet azok közül az aczélhegyű golyók közül, a mik vadászaton olyan jó szolgálatot tesznek, átfurják a vadkan koponyáját s nem lapulnak el rajta, mint a közönséges ólomgolyó. E pisztolyokat saját utitáskájába rejté.

    Hajdújának meghagyta, hogy annyi tiszta fehérnemüt rakjon el számára a bőröndbe, a mennyi két hétig elég lesz, mert tovább is fognak utazni.

    Topándy két kocsiba fogatott; az utazó hintóba és a bérkocsiba.

    Mikor a kocsik elé jártak, Loránd felvette utiköntösét; rágyujtott rövidszárú tajtékpipájára s lement az udvarra.

    Czipra a kocsik körül rendezett, ügyelve, hogy kinek-kinek az ülésben legyen a köpenyege; a bőröndök jól felkötözve, s különösen a pinczetok, a huszonnégy válogatott borral, biztos helyre juttatva.

    – Mégis jó leány vagy te, Czipra! – szólt Loránd, gyöngéden megveregetve a leány hátát.

    – «Mégis?»

    Aztán már olyan nagyon van hozzá esküdve ahhoz a pipához, hogy egy perczre sem veheti ki a szájából? – Pedig egy búcsúcsókot talán mégis megérdemelt volna.

    – Te ülj nagybátyámhoz a hintóba, Pépó! – szólt Loránd a dandyhez; – velem koczkáztatnád az életedet, hogy valahol felfordítalak az árokba s kitörik a nyakad. Pedig kár volna ilyen reménydús ifjúért.

    Loránd felkapott a kocsi-ülésbe s maga vette kezébe a gyeplőt.

    – No hát Isten veled, Czipra! – A hintó előre hajtott, a szekér utána.

    Czipra kiállt az utczaajtóba, s onnan nézte, míg láthatta az eltávozót, fejét szomorúan a küszöbnek támasztva.

    Még csak egyszer sem tekintett az vissza!

    És már most hát megy nyargalva a végzet elé.

    És mikor majd az est utóléri az utazókat s az éj millió fénye feltünik, elsőrendű csillagaival és csillagködeivel, s az árokpartokon felcsillámlanak az apró szentjános-bogárkák, akkor elég ideje lesz végig gondolni az ifjúnak azon a themán, hogy a végtelen nagyoknak és a végtelen parányoknak örök törvénye van; de mi a közbeeső férgek története? az egynapos légyé? a nagyravágyó emberé s a létükért küzdő nemzeteké? «Íme két kezébe adja a sors az igazat a gonosznak, hogy míg jobbjával életét oltja ki, baljával lelkét fojthassa meg.»

    XIX. Fanny.

    Valami bölcs, a ki a mellett költő is volt, azt mondá: legjobb hír az egy nőről, ha semmi híre sincs. Én még hozzá teszem: legjobb élettörténet az, a melynek nincsen története.

    Ilyen életregény Fannyé és az enyim.

    Nyolcz éve múlt már annak, hogy a fürstenalléi pékházból helyettem cserébe elhoztak egy kis leányt; a kis leányból azóta nagy leány lett, – és még mindig az én helyemet foglalta el.

    Mennyire irigykedtem rá az első napokon, hogy e helyet át kellett engednem: e szentelt emlékezettel körülfátyolozott helyet családunk gyászos lakában, anyáim fájó szívében: s mennyire áldottam érte később a sorsot, hogy e helyet betöltve tudtam általa.

    Engem az életpálya messze vidékre vezetett magával, évenkint egy pár hónapot tölthettem csak otthon; anyám megőszült volna, nagyanyám megőrült volna a rettentő magányban; ha az ég egy oltalmazó nemtőt nem küld le közéjük.

    Oh mennyit köszönhetek én Fannynak.

    Anyám arczának minden mosolygását, nagyanyám életének minden újabb napját – neki kell köszönnöm.

    Minden évben, midőn az iskolai szünidőkre hazatértem, a derült hosszútűrő békét találtam hajlékunkban.

    A hol annyi joga van mindenkinek naponkint őrjöngve átkozni a sorsot, az embereket, az egész világot; a hol fájdalomnak kellett uralkodni minden gondolatban; nem találtam mást, mint békét, türelmet és reményt.

    Ő volt, a ki biztatta őket; hogy határideje van a szenvedésnek; ő vigasztalta őket közelebb hozott reményekkel; ő csalogatta őket ezer lehetséges változatával a véletlen örömnek; a mi eljöhet talán holnap, talán holnapután.

    És ő saját magáról mintha nem is eszmélt volna.

    Mennyi lemondás kell ahhoz, hogy egy szép, életvidám gyermek ifjúsága legragyogóbb éveit két fájdalomtörte nő ápolásának áldozza föl, hogy velük együtt szenvedjen; hogy nehéz kedélyüket tűrje, hogy kínos eszmejárásukat naponkinti tanulmányává tenni ne irtózzék.

    És ő mind ezzel nem volt nekünk adós. Hiszen csak csereleány volt a háznál.

    S mikor én Pozsonyból eljöttem, Frommék házát elhagytam, szülői haza akarták őt is vinni; s akkor Fanny könyörgött nekik, hogy hagyják őt még egy évig; ő úgy szereti azt a szegény szenvedő anyát.

    És azután minden évben még egy évet, megint újra egy évet kért, s ott maradt kis lakunkban, míg felnőtt hajadon lett.

    Pedig Pozsony víg, zajos főváros. Frommék háza nyitva a világ előtt s a virág nyílni akar tavaszkor: az ifjú leánynak joga van élni s az életnek örülni.

    Fanny önkényt kizárta magát az életből. A mi házunknál nem volt vigalom.

    Szülőim ugyan sokszor biztatták, hogy el fogják vinni mulatságokba; ők is vele mennek.

    – Az én kedvemért? Azért, hogy én mulassak, ti is odajönnétek a vigalomba? S mulatság volna nekem az? Maradjunk itthon. – Majd lesz még rá idő.

    És midőn így áldozott, tudta azt akként tenni, hogy ez ne lássék áldozatnak.

    Vannak sokan, jó, türelmes kedélyű leánykák, kiknek ajka nem panaszol! de panaszkodnak némán a tört szemek, a sápadt arcz, a borult kedély s tanúbizonyságot tesznek az eltemetett vágyakról.

    De Fanny arcza piros volt és mosolygó; szemei elevenek és tüzesek, kedélye mindig vidám, nyílt, elégült; minden vonása azt vallotta, hogy a mit tesz, az szívéből jő s szívének jól esik. Derült, örökvidám jelensége megvilágítá körüle az egész borongós kört; mint mikor angyal jár a sötétben, dicsfénynyel alakja körül.

    Évről-évre így találtam őt otthon, midőn szünnapjaimra haza kerültem: s évről-évre egy elhatározott gondolat kezdett közöttünk megállapodni.

    Nem beszéltünk mi arról soha; de azért tudtuk mindannyian.

    Tudta ő, tudtam én, tudták az ő szülői és az enyéim; nem is gondoltunk rá, hogy az máskép lehessen. Csak idő kérdése volt közöttünk e gondolat.

    Annyira nem kétkedtünk benne, hogy nem is beszéltünk róla soha.

    Mi nem adtunk egymásnak hajfürtöket emlékül, mi nem esküdtünk egymásnak holdra, csillagokra, minden istenekre; mi gyűrűt sem váltottunk egymással; olyan jól tudtuk azt, a mit tudunk.

    Mikor aztán én elvégeztem a pálya előkészületeit, ügyvéd lettem, mikor a legelső agentiát kaptam, uradalmi fiscalatus állomásában, akkor egy napon karom alá vontam Fanny kezét, és azt mondtam neki:

    – Kedves Fanny, emlékezel-e Jákob történetére a szent históriából?

    – Emlékszem.

    – Nem gondolod-e, hogy Jákob igen jeles fiú volt, mert hét évig tudott szolgálni, hogy a feleségét megkapja?

    – Nem tagadom, hogy az volt.

    – Akkor el kell ismerned, hogy én még derekabb fiú vagyok; mert én már nyolcz esztendeje szolgálok – érted.

    Fanny felnézett rám azokkal a nyári hajnal mosolygású szemeivel, s gyermeteg derültséggel felelt:

    – És hogy még derekabb ember légy, tehát még két esztendeig kell várnod.

    – Miért? – kérdeztem én tőle neheztelve.

    – Miért? – szólt ő szelíd komolysággal. Hát nem tudod-e, hogy egy üres hely van asztalunknál, a mely míg be nincs töltve, addig nem lehet itthon öröm ennél a háznál. Tudnál-e boldog lenni, ha anyád szemeiből mindennap azt kellene olvasnod: hát a másik hol van? Minden örömöd sértené ezt a szenvedő szívet, s annak minden néma tekintetében szemrehányás volna, hogy mi örülni tudunk. Oh Dezső, itt nem lehet mennyegző addig, a míg a gyász tart!

    [Illustration: Karom alá vontam Fanny kezét. ]

    És a midőn azt mondta, hogy ne szeressem még, akkor kényszerített, hogy még jobban szeressem.

    – Mennyivel magasabb vagy nálamnál!

    Hiszen elfut az a rövid két év is, mint a többi. Nem tegnaptól fogva gondolunk mi egymásra, s a míg megvénülünk, elég időnk lesz boldognak lenni. Én várok s e várásban nekem elég örömöm van.

    Oh mint szerettem volna e szóért megcsókolni; de sokkal szentebb volt előttem ez arcz, minthogy szentségtörésnek ne tartottam volna azt ajkaimmal érinteni.

    – Mi tehát maradunk, a hogy voltunk.

    – Jól van.

    – Semmi szó erről még két esztendeig, a mikor Loránd tilalma alól becsületszavad felszabadul, s te felfedezheted, hogy ő hol van? Miért e hosszas titkolózás? azt én nem értem: titkaitokba soha sem igyekeztem mélyebbem behatni, mint a mennyire magatok hívtatok; de ha fogadást tettél rá, tartsd meg; s ha e fogadással tíz évig tartó gyászt öltöttél fel családoddal, magaddal és velem; viseljük azt, míg le nem szakad rólunk.

    Én megszorítám a kedves leány kezét; elismertem, mily szörnyű igaza van; ő aztán vidor, játszi kedélylyel sietett anyámhoz vissza, és soha senki nem vette volna észre arczáról, hogy ő néhány perczig komoly is tudott lenni.

    És még egy merész kisérletet koczkáztattam e tárgyban.

    Lorándnak írtam, elébe terjesztve, hogy bizony már olyan tiszta a láthatár köröskörül, hogy ő akár trombitaszóval járhatja körül az országot, hirdetve, hogy ő ez és ez, s nem fog senkire találni, a ki őt elfogja; minthogy tehát úgyis mindegy, akár tíz év, akár nyolcz; engedje el már azt az utolsó két évet, s bocsásson bennünket magához.

    Erre aztán Loránd ezt a rövid sort írta vissza:

    «A mire becsületszavunkat adtuk, arra nem szoktunk alkudozni.»

    Ez rövid elutasítás volt.

    Többször aztán nem alkalmatlankodtam neki ezzel a kéréssel. Vártam és tűrtem, míg a napok letelnek…

    … Oh Loránd! Én te érted két évet adtam oda a mennyországból e földön!

    XX. A végzetes nap.

    Végre tehát eljött ez is!

    A napokat számláltuk már, a mik még hátra vannak.

    Egy héttel a határnap előtt levelet kaptam Lorándtól, melyben arra kér, hogy ne menjek eléje Lankadombra, hanem inkább adjunk találkozót egymásnak Szolnokon; nem akarja ez érzékeny jelenetet Topándy sarcasmusai által megrontani.

    Nekem így is jó volt.

    Napok óta minden készen állt már az útra. Elékeresgettem mindent, a mi emlékül maradt rám a tíz év előtti időkből, midőn Lorándtól elváltam, az utolsó emléklapig. Ez foglalta el most minden gondolatomat.

    Nagyon hasztalan fáradság lett volna tőlem a nők előtt arról beszélnem, hogy az út milyen rossz ilyenkor az Alföldön; hogy egy nappal később Loránd úgy is hozzájuk jön. Nem is kisérlettem meg, hogy őket lebeszéljem az útról. Ki maradt volna közülök ilyenkor otthon; ki engedte volna el egy perczét is annak a napnak, a mikor már Lorándot ölelni szabad? Mind eljöttek velem.

    Egy nappal hamarább érkeztünk Szolnokra, mint Loránd; csak arra kértem őket, hogy addig maradjanak szobájukban, míg én beszéltem Loránddal.

    Megfogadták és benn maradtak egész nap a fogadó egyik szobájában, míg én egész álló nap az udvaron ácsorogtam, lesve minden érkező kocsit.

    Pedig ezuttal szokatlanul sok vendége jött a fogadónak; Topándy víg czimborái a környékből, kiknek Loránd itt adott találkozót. Néhányat ismertem személyesen, a többit híréből. Azokkal is hamar megvolt az ismeretség.

    Mindannyian azzal a tudomással jöttek, hogy ma egy víg éjszakát fogunk tölteni annak az örömére, hogy Loránd ismét visszatér a nagy világba, honnan mint nemzeti martyr, eddigelé száműzve volt.

    Nekem csak az tűnt fel különösen, hogy minek írta hát nekem Loránd azt, hogy nem akarja első viszonttalálkozásunk elégiai hangulatát a lankadombi stoicusok lármája által zavartatni, ha az egész epicuri szövetséget mind ide csődíti? a mi összejövetelünknek majd nagyon is dythyrambi hangulatot fog adni.

    No de hát legyen mulatság. Én a mulató embereket is szeretem.

    Késő este volt már, midőn egy ötlovas hintó hajtatott be a fogadó udvarára; a legelső kiszállóban Gyálit ismertem fel.

    Hát ez mit keres itt köztünk?

    Utána egy virgoncz öreg úr szállt ki a kocsiból, fölfelé fésült bajuszára, neki hegyesedő szemöldökeire, a régi időkből emlékeztem. Ez nagybátyám, Topándy.

    Csodálatos! Loránd azt írta, hogy épen ő miatta keres egy közönyös találkozó helyet.

    Topándy egyenesen felém jött.

    Oly komoly volt az arcza, midőn hozzám érve, kezemet megfogta, hogy szinte megzavart vele.

    – Te Áronffy Dezső vagy? mondta; s két kezével megfogta vállamat, hogy szemembe nézzen. Ha nem mondod is, rád ismerek. Mintha csak boldogult atyádat látnám magam előtt. Oly szakasztott hasonlatosság!

    Ezt már sokan mondták, hogy atyám ifjúkori arczához nagyon hasonlítok.

    Topándy azzal érzékenyen megölelt.

    – Hol van Loránd? – kérdezém én tőle. Nem jött el?

    – Más szekéren jön utánunk; – felelt ő, s egész hangján felismerhető volt a legnagyobb meghatottság. Mindjárt itt lesz. Ő nem szeret hintóban ülni. Maradj itt és várj reá.

    Azzal a körüllézengő czimborákhoz fordult:

    – Mi meg, pajtások, menjünk addig a terembe Hagyjuk ezeket a fiúkat magukra, mikor találkoznak. Tudhatjátok, hogy ilyen jelenethez nem kell publicum. Tehát előre! marsch, nemes galléria!

    Ezzel beterelte valamennyi pajtást a folyosóról: Gyálinak arra sem adott időt, hogy elmondhassa, mennyire örül találkozásunknak.

    Egyre talányosabb lett előttem ez összejövetel. Hisz Topándy maga érzi azt legjobban, hogy mi ebben az órában az átérezni való? Mi szükség volt őt kerülnünk?

    Most zörgött a szekér, a két paripa vágtatva nyargalt be az udvarra, a könnyű úti kocsival. Ő maga hajtotta a lovakat.

    Alig ismertem rá. Nagy körszakálla, röviden nyírt haja, portól lepett arcza egészen más alakot állítottak elém, mint a milyennek én szoktam Lorándot albumomba lerajzolni, képzelet után, a hogy én hittem őt magam előtt látni, s a hogy anyám és nagyanyám igazítottak rajta, hogy de biz ilyen, meg olyan; ez hiányzik, ez a vonása más, ez több, ez kevesebb, ez másként van; számtalanszor mulattunk mi ezzel.

    Loránd egyik képhez sem hasonlított, a mít én rajzoltam. Izmos, erős, nyers falusi gavallér volt.

    A mint leugrott a szekérről, egymás elé siettünk.

    A fogadói udvar közepe nem volt arra való, hogy itt egymással valami érzékeny jelenetet játszunk el. Különben sem szerette egyikünk is a komédiázást.

    – Jó estét, öreg!

    – Jó estét bátyám!

    Ez volt mindössze, a mit egymáshoz szóltunk, kezet szorítottunk, megcsókoltuk egymás arczát s siettünk be az udvarról, egyenesen a czimborákkal telt terembe.

    Azok falrengető éljennel fogadták Lorándot, Loránd mindannyival sorba csókolódzott.

    Valami elkeserült megyei szónok dikcziót is akart hozzá tartani, de Loránd azt mondta, hogy tartsa ezt akkorra, majd ha bor lesz az asztalon; a száraz toasztokat nem kedveli.

    Azután ismét visszakerült hozzám, s megfogta két kezével az arczomat.

    Terringettét, öreg; hiszen te egészen megtollasodtál! Mi a mennykő? Én azt hittem, hogy most is olyan kis gyerek vagy, s iskolába jársz. Hiszen félfejjel magasabb vagy, mint én. Még megérem, hogy meg is házasodtál, tudtom, hírem nélkül. Micsoda?

    Loránd úgy hányivetiskedett, mintha azt előttem akarná velem éreztetni, hogy ámbár én már férfi vagyok; azért ő nekem mégis bátyám.

    Jó, jó.

    Hanem én azért karonfogtam s félrevontam őt egy szögletbe.

    – Kedves bátyám. Anyánk és nagyanyánk is itt van.

    Erre szilajon kirántotta karját kezemből.

    – Ki mondta neked, hogy ezt tedd? – dörmögött rám ingerülten.

    – Csak csendesen, kedves Loránd. Nem követtem el semmi hibát, még alakhibát sem. Te holnap lesz tíz esztendeje, azt mondtad, hogy tíz év mulva mondhatom meg anyámnak, hol vagy? Aztán te magad írtad, hogy a mai napon legyek Szolnokban. A holnap adandó válaszszal tartoztam anyámnak, a mai megjelenéssel neked. Szolnok a mi lakóhelyünkhöz két napi járó föld; tehát – hogy mind a két kötelezettségemnek eleget tegyek, magammal kellett őket hoznom ide.

    Loránd éktelenül dühös lett.

    – A kaszakő üssön meg minden prókátort, a hány a világon van! Most ihol van, kileguléjuskodol a legvilágosabb igazságomból.

    – De, hát kedves Loránd, bánt tégedet az, hogy ők, szegények, egy nappal hamarább lássanak meg téged?

    – Jól van. Kezd rá! – Bolond beszéd. – Itt mi most egy jó napot akartunk magunknak csinálni, s te most elrontod vele.

    – Hát hisz azért mulathattok, a meddig tetszik.

    – Igen? a meddig tetszik! s aztán akkor azon részeg disznó módra menjek az anyámnak magamat bemutatni, úgy-e?

    – Nem szoktál te részeg lenni soha, Loránd.

    – Ejh, mit tudod te? Én nagyon garázda vagyok, mikor bekaptam. Bolond gondolat volt ez tőled, öreg.

    – Hát, tudod mit? Tedd a találkozást előbbre, s azután a mulatságot.

    Loránd kicsinyben mult, hogy birokra nem kelt velem ezért a szóért.

    – Mondtam már, egyszer mindenkorra, fiskális úr, hogy nem alkuszunk! Itt nincs transactio, – fiskális úr!

    – Már azért csak ne fiskális urazz.

    – Megállj hát. Ha te olyan átkozottul pontos tudtál lenni a napok kiszámításában, hát még én majd tökéletesítem az astronomiai és chronologiai tanulmányaidat. Vedd elő az órádat, s igazítsd az enyimhez.

    Mikor szavadat adtad, Pozsonyban, a barátoknál épen háromnegyedet ütött.

    Tizenkettőre. Holnap este háromnegyed tizenkettőre szabadul fel a becsületszavad, akkor aztán tehetsz velem, a mit akarsz.

    Én nagyon rossznak találtam ezt a hangot, s kedvetlenül fordultam félre.

    – No, no; ne neheztelj öreg; szólt aztán Loránd, odahúzott magához és megölelt. Ne haragudjunk mi még ma egymásra, ha eddig nem haragudtunk.

    De azt látod, hogy micsoda helyzetben vagyok? Ennyi korhely pajtást, ennyi istentagadót összecsődítettem, nem tudva, hogy te anyámmal együtt jösz. És ezek nekem tíz évig hű bajtársaim voltak, sok rossz, sok jó napot megosztottam velök; nem mondhatom most nekik, menjetek Isten hírével, mert az anyám itt van. Én sem tehetem, hogy fancsali pofával üljek itt közöttük reggelig. Reggel tehát el leszünk mindnyájan ázva.

    Én, ha győzöm is a bort, de a fejem nehéz lesz utána. Szükségem van arra a néhány órára, a mit kértem tőled, hogy kiheverjem magamat, s azután tisztult fővel léphessek szegény kedveseim elé. Magyarázd meg ezt nekik.

    – Ők tudják azt már, s holnapnál elébb nem is kérdezősködnek utánad.

    – No, így hát szent a béke közöttünk, öreg.

    Mikor aztán a társaság látta, hogy már kimagyaráztuk magunkat s parolázni kezdünk, odacsődült mindenki körénk, s azután lett olyan lárma, hogy én most sem tudom, ki miről beszélt benne? Annyit tudok, hogy Gyáli Pepi egy párszor belém akart kötni, hogy valami beszélgetést kezdjen s hogy olyankor mindig a hozzám legközelebb esőtől kérdeztem azt, hogy «meddig szándékozik itt mulatni?» «hogy érzi magát?» s más ilyen meglepő bárgyuságot.

    Ezalatt megteríték a hosszú asztalt a terem közepén; felrakták a borokat, előhozták a párolgó, illatos ételeket, kinn a folyosón rárántotta a mezőtúri banda a hallgató nótát s kiki iparkodott helyet foglalni.

    Nekem oda kellett az asztalfőre ülnöm Loránd mellé. Balról Loránd mellett ült Topándy, jobbról én mellettem Gyáli Pepi.

    – No öreg, ma te is velünk iszol, úgy-e? – szólt hozzám dévánkodva Loránd, s pajtásosan átölelte a nyakamat.

    – Nem, bátyám, tudod, hogy én soha sem iszom bort.

    – Soha sem? Még ma sem? Még az én egészségemért sem?

    Ránéztem. Miért akar ez ma engemet különösen leitatni?

    – Nem, bátyám. Tudod, hogy fogadásom tartja, hogy nem iszom bort, s becsületes ember megtartja azt, a mit fogadott, akármilyen absurdum is.

    Soha sem felejtem el azt a tekintetet, a mit e szónál Loránd vetett rám.

    – Igazad van, öreg. Azzal megrázta a kezemet. Becsületes ember megtartja a fogadását, akármilyen absurdum is…

    És a míg ezt mondta, oly komoly volt: oly riasztó hidegséggel nézett a mellette ülő Gyáli szemébe. Az pedig mosolygott. Azokkal a szép leányos, gömbölyű ajkaival olyan nyájasan tudott mosolyogni.

    Loránd vállára ütött.

    – Hallod-e ezt, Pépó? Az én öcsém megállja, hogy nem iszik bort, mert a becsületes ember megtartja a fogadását. Jól teszed, Dezső! Ki mit kimondott, legyen ura szavának.

    Aztán röviden hozzáfogtak a dáridóhoz.

    Sajátos tanulmány egy bornemisszára nézve végig nézni egy egész éjszakai férfi-tivornyát, egészen józan fővel; s e divina komédiában, hol tudtán kívül mindenki szerepel, egyedül lenni publikum és kritikus.

    Az első felvonást megkezdik a toasztok. Kinek az Isten hazánkban szónoki tehetséget adott (s kinek ne adott volna?), fölemeli poharát, csendet kér, eleinte kap is, később stentori hangerőfeszítéssel eszközöl – ha nem kap; s igen komoly arczczal, igen komoly frázisokat mond; az egyik tudja czifrázni, a másik győzi pathossal; harmadik a classikusokból idéz, negyedik humorizál, s maga elneveti a javát, s valamennyi végzi nagy pohárcsöngéssel, ölelkezéssel, csókolózással; a trombitatusban elvesző éljen harsogása mellett.

    Később tüzesebb szónoklatok jőnek: hazafi-keservek általános kifakadása.

    Az agyak mind jobban áthevülnek: mindenki ráül kedvencz pálczalovára s ugratja azt maga alatt; a nemzetgazdász, a művész, a gazda, a menyecskék lovagja, mind saját élményeiről kezd beszélni! minden szokásos megtartása nélkül a conversationalis tempóknak, hogy egyik ember várja ki, míg a másik elvégezte; sőt inkább egyszerre valamennyi beszél; egyik a másik szavába, míg utoljára az, a ki egy bús nótára rágyújt, valamennyi elől elveszi a vezetést; a dal általános lesz, s kiki magáért meg van a felől győződve, hogy szebben a világon sehol sem énekelnek.

    S e közben az asztal megtelik üres palaczkokkal.

    Azután a paroxismus egyre fokozatosan halad fölfelé. A ki eleinte szónokolt, most már dadog, belesül s káromkodással vágja ki a kudarczot; amott ül egy, ki már harmadszor kezdett valami beszédhez, de a multakért gyászoló keserv annyira elfojtotta érzelemtől túláradó keblét, hogy mindannyiszor könnyekben tört ki, az általános hahota közepett. Másik, ki már az egész czimboraságot végig csókolta, most a czigányok közé tör s azokkal csókolódzik rendre; testvériséget esküdve brúgosnak, klarinétosnak.

    Az asztal túlsó végén egy kholerikus természetű czimbora, ki minden tort verekedéssel szokott végezni, már kezd garázdálkodni, s öklével veri az asztalt, s esküszik, hogy azt, a ki őt megbántotta, még ma meg fogja ölni. Szerencséje, hogy nem tudja, kire haragszik? A víg danoló nem tartja már elégnek a jó kedvre, hogy torkát neki ereszsze, tenyereivel tapsoljon és lábaival tomboljon; most már az üres palaczkokat, tányérokat kezdi a falhoz csapkodni s gyönyörködik benne, hogy ennyi cserép tanusítja diadalát.

    Egy félrecsapott kalappal, a szoba közepén tánczol nagymagában, abban a boldog meggyőződésben, hogy mindenki őt nézi, míg egy áldott természetű czimbora már odajutott, hogy feje hátrahanyatlik a szék támlájára, s csak olyankor neszel fel, mikor pohárkoczintásra szólongatják, akkor sem tudja már, hogy mit iszik: bort-e, vagy timár-csávát?

    Hanem azután később nem megy ily fokozatban a láz lefolyása.

    Ennek is, mint más lázrohamnak, megvan a krizise, melyen túl fordulat áll be.

    Éjfél után már a zűrzavaros lárma lecsendesül. A bor első hevítő hatása már lecsillapult. Egy-kettő, a ki nem birt vele megküzdeni, megadta magát, s azt lefektették aludni, a többi helyen maradt, s most már folytatják az ivást; nem azért, hogy mámort adjon, hanem virtuozitásból: mutassa meg kiki, hogy nem hagyja magát megverni a bortól.

    Ekkor kezdődik azután csak az igazi hősök szerepe. A kiknek az első pohár nem oldotta fel mindjárt, s a tizedik nem kötötte le nyelvét.

    Most kezdenek el aztán csendesen inni s ivás közt anekdotázni.

    Egyik ember nem vág már a másik szavába; hanem mikor amaz elvégezte a magáét, azt mondja «tudok én annál sokkal jobbat»; s rákezdi, hogy «itt meg itt történt, magam is ott voltam».

    Az adomák néha a trágárságokig mennek, s olyankor nekem rosszul esik Loránd kaczagását hallanom, oly tréfák fölött, a mikben a nők megvetése van kifejezve.

    Csak az nyugtatott meg, hogy ily késő éjfél utáni órában a «mieink» rég elnyugodtak már, nem lehetséges, hogy anyám, vagy más közülök, kegyelendő kiváncsiságból, a mellékajtón hallgatózzék, Loránd szavára lesve.

    Egyszer aztán Loránd vette át a társalgás vezetését.

    Azt hozta fel, hogy vajjon a világ minden nemzete közül melyik a leghíresebb ivó?

    Ő mindjárt a maga részéről előre kimondta, hogy a németet tartja a leghíresebb ivónak.

    Ez állítása természetesen nagy nemzeti ellenszegüléssel találkozott.

    A magyar elsőbbségét e téren sem engedék át.

    Akadt egy pár békülékeny kedély, a ki az által akart egyezséget létrehozni, hogy elfogadta majd az angolt, majd a ráczot elsőnek az ivásban: a mivel természetesen egyik vitázó felet sem elégítette ki.

    Loránd egymaga az egész ország közvéleménye ellen azt merészkedett állítani, hogy a németek a világon a legjobb ivók. Felhozott rá hirhedett példákat.

    – Halljátok ezt! Egyszer Batthyány herczeg két gönczi hordó aszút küldött ajándékba a hyberni konfratereknek. A drága magyar borra azonban rettenetes vám volt vetve a Lajtán túl. Az ajándékvevőknek húsz lázsiást kellett volna fizetni a borért, a mi nagyon szép pénz. A konfraterek tehát, hogy fizetni ne kelljen, s a bor se veszszen kárba, ott egy álló helyben a vámon kívül megitták a két gönczi hordó tartalmát.

    Ah, ennél kétszer-háromszorta jobb ivókat tudtak neki felhozni a Lajthán innenről.

    Loránd még sem engedett.

    – Hát mikor a te druszád, Henneberg Pépó, – mesélt Loránd, Gyálihoz fordulva, – azt a szokást hozta be, hogy a mint egy hosszú asztalnál együtt ültek, a vendégei fülönfüggőin végig egy zsinórt húzott, s akkor aztán valahányszor ivott, valamennyinek fenékig kellett űrítni a kupát, ha azt nem akarta, hogy a fülegombja leszakadjon.

    – Ah, az mi nálunk nem mehet, mert a mi füleink nincsenek kifúrva! – Kiáltá erre az egyik.

    – Mi iszunk kényszerítés nélkül is! – replikázott a másik.

    – Mindent megtesz a magyar, a mit a német meg tud tenni!

    Ez volt az általános felkiáltással elfogadott határozat.

    – Még a wartburgi pohárürítést is? – kiálta fel Loránd.

    – Mi az ördög az a wartburgi pohárürítés?

    – Hát a wartburgi czimborák megtették azt, mikor jó kedvük volt, hogy egy pisztolyt megtöltöttek keményen golyóra, akkor a pisztoly öblét megtölték színültig borral; azután felhúzták a pisztoly sárkányát, ilyenformán sorban kiüríték egymás barátságért ezt a furcsa poharat.

    (Látlak Loránd!)

    – Nos hát melyiteknek van kedve ezt a pohárürítést a német gavallérok után megcsinálni.

    Topándy közbeszólt:

    – Nekem nincs, de neked se legyen!

    – Nekem van.

    Ezt a szót pedig nem Loránd mondta, hanem Gyáli.

    Ránéztem. Ez az ember józanon maradt. Csak kóstolgatta a bort, a míg mások itták.

    – Ha van kedved, hát próbáljuk meg! – legénykedék Loránd.

    – Szívesen, csak tedd meg te elébb.

    – Én megteszem, de te nem fogod utánam tenni.

    – Ha te meg, én is meg. De én meg azt hiszem, hogy te nem fogod előttem megtenni.

    Rajtam egy világos gondolat rémlett át, mely egész testemet végig borzongatta Mindent látok: mindent értek most már; tíz év minisztériuma fel van fedve előttem: látom a futót, látom az üldözőt, s kezemben tartom mind a kettőt, olyan aczélszorítással, mintha Isten kölcsönözte volna ide e perczre pallosviselő arkangyala kezét.

    Beszéljetek csak!

    Loránd arcza egész lázasan ki volt pirulva.

    – Jól van, ficzkó! fogadjunk, ha tetszik.

    – Mibe?

    – Húsz palaczk pezsgőbe! azt itt megiszszuk.

    – Tartom a fogadást.

    – A melyikünk visszahúzza magát a tréfától, veszti a bánatpénzt.

    – Itt van!

    Mind a ketten tárczáikba nyúltak, s kivetettek az asztalra egy-egy száz pengőst.

    Én is a tárczámba nyúltam s kivettem belőle egy összehajtott papirt; de nem volt bankjegy.

    Loránd a hajdunak kiáltott.

    – Vedd elő a táskámból a pisztolyaimat.

    A hajdú odatette mind a kettőt eléje.

    – De megvannak-e igazán töltve? – kérdezé Gyáli.

    – Nézz be a csövébe, ott mosolyog rád a golyó aczélhegye.

    Gyáli jobbnak látta hitelt adni, mint a pisztoly csövébe nézni.

    – Tehát áll a fogadás, a melyikünk nem meri kiinni a magáét, fizeti a pezsgőt.

    Loránd fogta a poharát, hogy a bennelevő veres bort áttöltse a pisztoly öblébe.

    Az egész társaság elhallgatott e jelenet alatt, valami kínos feszültség ülte el a mámorkábított idegeket; minden szem odameredt Lorándra, mintha meg akarnák gátolni ez őrjöngő tréfa végrehajtásában. Topándy homlokán nehéz verítékcseppek gyöngyöztek.

    Én csendesen odatettem kezemet Loránd kezére, melyben a fegyvert tartá s e nagy csendesség alatt azt kérdeztem:

    – Nem jó volna, ha sorsot húznátok arra nézve, hogy melyitek tegye meg elébb ezt a tréfát?

    Mind e ketten zavarodva néztek rám, mikor a sorshúzást említettem.

    Fel volna titkuk fedezve?

    – Csakhogy ha sorsot húztok ezúttal, – folytatám én csendes hangon, – ne mulaszszatok el egymás néviratáról magatoknak meggyőződést szerezni, nehogy az a tréfa ismétlődjék, a mi történt tíz év előtt, midőn arra sorsoltatok, hogy melyitek tánczoljon a fehér elefánttal?

    Gyálit olyan fehérré láttam válni, mint a papiros.

    – Micsoda tréfa? – hebegé, s kezdett székéről fölemelkedni.

    – Mindig olyan tréfás gyerek voltál bizony te Pépó; akkor is velem húzattátok ki a sorsot, s azt mondtátok, hogy vessem a kihúzottat és a benmaradtat is a kandallóba: én azonban a helyett a tánczrendet dobtam bele, s amazokat eltettem, megtartottam. Te a saját neved helyett is a bátyámét írtad a papirra, s akármelyiket húztam ki: Áronffy Loránd jött ki a kalapból. Nézd: a két sorsjegy most is itt van nálam, ugyanazon kétfelé szakított papir két darabja, ugyanazon névvel mind a két darabján, a levél túlsó oldalán Bálnokházyné írása.

    Gyáli, mint a kisértetlátó emelkedett fel e szavaim alatt ülő helyéből: rám meredve kővé fagyott tekintetével.

    Pedig én nem fenyegettem őt. Én tréfásan enyelegtem vele. Én mosolyogva terjesztém ki a két lilaszín papirdarabot, a mi szakadékainál egymásba illett.

    Hanem Loránd villámló szemekkel nézett végig rajta, s a mint az előkelő magatartású alak vele szemben állt, úgy öntötte arczába a kezében tartott pohár tartalmát, hogy a sötét veres bor végigcsurgott hímzett fehér mellényén.

    Gyáli letörölte arczáról asztalkendőjével a meggyalázás nyomát s előkelő hidegséggel mondá:

    – Hasonló állapotban levő emberekkel nem lehet vitázni. Ittas emberek bántalmára nem felelünk.

    Azzal elkezdett az ajtó felé hátrálni.

    Mindenki el volt ámulva e jelenettől s hagyta őt menni. Mintha mindenki egyszerre ki lett volna józanulva, s az első meglepetés pillanatában senki sem tudna magának tanácsot adni, mi történjék itt most?

    [Illustration: Úgy szorítottam az embert félkezemmel a falhoz, hogy eviczkélt, mint egy denevér. ]

    Hanem én… én nem voltam ittas; nem kellett kijózanodnom.

    Felugrottam helyemről, egy szökéssel utólértem a távozót s megkaptam azt, mielőtt az ajtót elérhette volna, mint a hogy a bőszült tigris megragadja a nyomorult cziczkányt.

    – Én nem vagyok ittas! én nem ittam bort soha, tudod azt! – ordíték rá, nem ismerve önmagamra többé s úgy szorítottam az embert félkezemmel a falhoz, hogy eviczkélt, mint egy denevér. – Én leszek az hát, a ki ezt az átkozott hamisítványt pofádhoz kenem; nyomorult!

    És tudom jól, hogy ez az egy ütés, a mit akkor neki szántam, utolsó fejezet lett volna az ő életében; – a mi nagy kár lett volna, nem ő érte, de én végettem; – ha az ég egy mentőt nem rendelt volna mellém, a ki e rossz munkában meggátoljon.

    Egyszerre csak megfogta valaki hátulról ütésre emelt öklömet: én odatekintettem s – karom zsibbadva hanyatlott alá.

    Fanny fogta meg kezemet.

    – Dezső, – kiáltá eliszonyodott arczczal az én kedvesem. – Ez a kéz az enyim! Ezt a kezet nem szabad beszennyezni neked.

    Érzém, hogy igaza van. Le hagytam éktelen dühömet fegyverezni; bal kezemmel kilöktem a reszkető nyomorultat az ajtón; nem tudom, hova esett; s aztán visszafordultam, hogy Fannyt keblemre öleljem.

    Már akkor anyám és nagyanyám is ott voltak a teremben.

    Oh, a szegény nők ez egész kínos estét a mellékszobában tölték, csöndesen viselve magukat, hogy ottlétüket el ne árulják, hogy Lorándnak egy szavát elleshessék, s az utolsó rémséges jelenetet, melynek minden szavát hallani lehetett, ők is átrettegték, s mikor az én dühkiáltásomat hallák, nem tarthaták vissza magukat tovább, előrohantak, odaveték magukat a tivornyázók közé, e sikoltással «fiam! fiam!»

    Mindenki fölállt e tiszteletreméltó jelenet előtt. Két térdeplő asszony egy halálból ébredt ifjú ölén.

    Mindenkit józanságra rázott a meglepő elszörnyedés. Elmult a mámor, el a borszülte kábulat.

    – Loránd! Loránd! – sikolta anyám, görcsösen szorítva keblére bátyámat, míg nagyanyám szótlanul, sem szólni, sem sírni nem tudva, szorongatta kezét.

    – Oh kedves Loránd…

    Loránd azonban megfogta a két matróna kezét s odavezeté őket hozzám.

    – Ezt öleljétek, ne engem: – ezé a diadal!

    Ekkor meglátta azt a vállamra borult jó angyalt, ki kezemet most is kezében tartá. Most eszelt arra a szóra, a mivel a mult perczben Fanny titkunkat elárulá: «ez a kéz enyim». – S rám mosolygott.

    – Vagy úgy? Hiszen te már kezedben tartod jutalmadat… Hagyd hát ezt a két síró asszonyt nekem!

    Azzal arczra veté magát előttük a földre s lábaikat átkarolva, a port csókolta drága lábnyomaik alatt:

    – Oh, én drágáim! Oh, én szeretteim!

    XXI. Az a levél.

    Mit beszéltek, mit éltek át azon éjszakán az oly régen epedők, azt ne tegyük papirra. Vannak szent dolgok, a mik nem kivánnak közlátványnyá lenni.

    Loránd bevallott mindent s bocsánatot nyert mindenért.

    És azután úgy örült a bocsánatnak, mint egy gyermek, kit újra kegyelembe fogadtak.

    Loránd valóban úgy érzé, mintha ott kezdené most az életet, a hol tíz évvel ezelőtt ketté szakítá, s a mi tíz év alatt történt, az mind csak egy nehéz álom lett volna, melyből csak a férfikor sűrű szakálla maradt meg.

    Reggel jó későn ébredtek fel Dezsővel együtt. Az álom jól esett egyszer!

    Az álom – ezuttal a halál helyett.

    – Te öreg, – szólt Loránd öcscséhez – én még egy kalandos tréfát tartogatok számotokra, mivel meg akarlak benneteket lepni.

    A fenyegetés olyan jó kedvvel volt mondva, hogy Dezsőnek épen nem volt oka nagyon megijedni.

    – Csak ide vele.

    Loránd előre nevetett a hatásnak.

    – Én nem fogok most veletek menni haza.

    – Hát mit csinálsz? – kérdé Dezső, épen úgy elbámulva, a hogy Loránd előre várta tőle.

    – Megszököm tőletek; szólt, a fejét rázva jó kedvében.

    – Ah! Az merész vállalat. De megmondod, hogy hova szököl?

    – Haha! Nemcsak megmondom, hogy hova szököm? sőt téged is magammal viszlek, hogy vigyázz rám ezentúl is, ha már eddig vigyáztál.

    – Azt nagyon okosan teszed. – S szabad megtudnom, hogy hová?

    – Vissza Lankadombra.

    – Lankadombra? Tán ott felejtettél valamit?

    – Igen. Az eszemet. – No! ne nézz rám olyan furcsán, mintha azt akarnád kérdezni, hogy «hát volt?» – Te, ugyebár tisztában vagy ezzel a kis csereleánynyal? Úgy látom, hogy anyánk és nagyanyánk is eléggé belé vannak szerelmesedve, hogy Fannyt rajtad kívül másnak oda ne adják; hanem még az én áldásom hátra van, öreg; azt még nem kaptad meg.

    – Biztat a remény, hogy talán meglágyíthatom kemény szívedet.

    – Nem olyan hirtelen. Mondok neked valamit.

    – Hallgatom.

    – Végrendeletemben minden világi javamról lemondtam a te javadra; a pecsétes levél ott van nálad. A hogy ismerlek, úgy hiszem, hogy éktelen örömet fogok neked szerezni vele, ha végrendeletemet tőled visszakérem, s azt mondom, hogy már most fele vagyonoddal szegényebb fogsz lenni, mert a másik fele kell nekem.

    – Ezt tudom, a nélkül, hogy tőled várnám, hogy megtaníts rá! De mi köze a te ó-testamentomodnak az én szívem evangeliumához?

    – Oh, be vastag a te fejed, öreg; hogy még sem értesz! Halljad tehát ultimátumomat. Én nem adom beleegyezesemet abba, hogy te házasodni indulj – én előttem!

    Dezső Loránd nyakába borult, most értette már.

    – Neked van, a kit szeretsz?

    Loránd mosolyogva igenlé.

    – Persze, hogy van. Hanem hát, tudod, hogy ez az ostoba ficzkó (ej, be hatalmasan megszorongattad a torkát!) mennyire összezavarta az egész életre való számításomat. E miatt nem jöhettem vele tisztába, a minek a folytatása a mai napon túl esik. Hanem most már annál jobban sietek. Fél óra kell rá, hogy anyáinkat értesítsük; fél óra, hogy kocsira üljünk; ők azalatt itt maradnak; mi az öreg Topándyval visszarepülünk Lankadombra; estig elvégzünk mindent, s holnap itt vagyunk, mint két futó bolond, a ki abban versenyez, hogy melyik tudja a másikat nagyobb gyorsasággal nyargalvást magával repíteni; – oda, a hol boldogsága vár reá?

    Lankadombig én hajtom a lovakat, Lankadombról vissza meg te. – Szegény lovak!

    Dezső nem mert ez örömhírrel maga menni anyjához. Fannyra bízta, hogy készítse rá elő; hiszen meglehet, hogy az öröm megölte volna. Azt mondták, hogy Lorándnak hivatalos elintézendői vannak, a mik egy napra Lankadombra szólítják s Topándyval együtt útnak indultak.

    Topándy be volt avatva a titokba, s gondolta, hogy neki Loránddal kell menni: násznagyra lehet szükség.

    Loránd körül egészen átváltozott a világ; ő azt hitte, hogy «körüle», pedig «benne» volt az átváltozva.

    Valóban újjá születve: egészen más emberré lett, mint volt tegnap. A tegnapi zajos jó kedv olyan rosszul rejté a halálmegvető elszántságot, mint a milyen jó árulója volt mai mélázása a szívet eltöltő boldogságnak.

    Az egész úton Dezső alig vehette szavát, de arczán olvashatott mindent, a miről gondolkozik; s ha egyszer-egyszer megszólalt, magasztalva a szép májusi mezőt, abból is kitalálhatá, hogy a szív is tavaszt érez belül.

    Milyen szép ismét élni, boldognak, vidámnak lenni, reményleni, a jövőtől jót várni, szeretni, és szerelmében büszkélkedni, fölemelt homlokkal járni, egynek mindene lehetni!

    Délre megérkeztek Lankadombra.

    Czipra kifutott eléjük s összecsapta kezeit.

    – Magukat kergették! Hogy már itthon vannak. Most ugyan ebéddel nem várta senki.

    Loránd volt az első, a ki leugrott a szekérről, nyájasan nyujtva a leánynak kezét.

    – Megjöttünk, Czipra hugom. Ha nem is vártál ebéddel, jut a tiedből nekünk is.

    – Nem abból. Szólt a leány suttogva és elpirulva. Tudja, hogy én a cselédek ételéből szoktam enni, mikor maguk nincsenek itthon, s még vendéget is hoztak. Kicsoda az az úr?

    – Az az öcsém, Dezső, nagyon jó fiú. Csókold meg szépen, Czipra hugom.

    Czipra nem parancsoltatott magának kétszer; Dezső megkapta a csókot.

    – Most aztán adj neki szobát; ma itt maradunk. Nekem pedig küldj a szobámba mosdóvizet, nagyon porosak lettünk az úton; pedig ma szépek akarunk lenni.

    – Igazán? – Czipra azzal kézenfogta Dezsőt s a míg szobájáig elvezeté, egész élete históriáját kikérdezte: hol lakik? miért nem látogatta meg Lorándot hamarább? van-e már neje! jön-e még ide vissza valaha?

    Dezső már annyit tudott Loránd leveleiből Czipra felől, hogy a szegény leány minden kérdésére szívesen felelhetett, s az első látásra szíve minden titkát kibeszélte előtte. Jaj, hogy örült annak Czipra.

    Loránd pedig be sem várta az ezúttal hátul jövő Topándyt, hanem futott szobájába.

    Az a levél! Az a levél! – Ez volt eszében az egész úton.

    Legelső volt: azt kivenni a zárt fiókból és elolvasni.

    Ezúttal nem tanakodott magában hosszasan, feltörje-e a pecsétet? El is szakadt a boríték a kezében, a mint e pecsét nem akart engedni.

    És azután olvasta a következőket:

    «Uram.»

    «Azon percz, melyben önnek nevét meg kelle tudnom, örök választófalat emelt közöttünk. Annak az emléknek, a mi önt terheli, folytatása nem lehet a kettőnk közötti szövetség. Ön, ki a szerencsétlenségbe rántá le anyámat s abban hűtlenül elhagyá, nem ajánlhat nekem boldogságot s nem követelhet tőlem. Én Tátray Bálintot meg fogom könyezni, mint halottamat, kinek ábrándjaim adtak éltet, s kit a hideg való eltemetett; de Áronffy Lorándot nem ismerem. Ezt kötelességem önnek elmondani, s ha ön, mint hiszem, lovagias ember, úgy ön is tartozásának fogja venni, hogy, ha az életben találkozni fogunk, arról, a mi Tátray Bálint volt: többé ne emlékezzék.»

    «Isten Isten önnel.» – «Melanie.»

    Loránd vert szívvel rogyott le székére.

    Hát ez volt a megcsókolt levél tartalma?

    Ez volt abban a levélben, a mit a halálország küszöbén nem mert fölnyitni, nehogy a boldogság, a mi abból reá sugárzik, megrendítse léptei szilárdságát. «Ah! hisz ezek könnyűvé akarták rám nézve tenni a meghalást.»

    «Ilyen levelet írni énnekem! Ilyen szavakat mondani, annak, a kit valaha szerettünk.»

    «Hiszen igaza van. Nem voltam a bibliai József Putifárné ellenében; de a szerelem nem kezdődik-e bocsánaton? Vádoltam-e én őt a gyűrű birtokáért, a mit a vízbe ejtett? s kitől tudhatja ő, hogy az én bűnöm nagyobb volt-e e vízbedobott gyűrűnél?»

    «És ha hajam száláig elmerült bűnös volnék abban, a mivel vádol, lehet-e egy angyalnak, a ki semmit sem tudhat arról, mi történik a pokolban: ily hideg szavakat adni ilyen gondolatnak?»

    «Meg akartak ők engemet ölni!»

    «Be akarták mögöttem zárni az ajtót, mint nápolyi Johanna tett férjével, mikor az gyilkosaival küzdött.»

    «És tisztára akarták mosni az orgyilkost, rám vetve a vádat, hogy megöltem magamat megvetett szerelemért.»

    «Mindent jól tudtak, mindent kiszámítottak hideg kegyetlenül. Megvárták az órát, a mikor jönni kell, s kiköszörülték a kést, mielőtt kezembe veszem.»

    «És én még sem fogom őt soha gyűlölhetni! Szívembe döfte a tőrt és én csak a csókra emlékezem, a mit adott…»

    Szelid kéznyomás érinté vállát e perczben.

    Zavarodottan tekinte föl. Hát Czipra állt a háta mögött. A szegény czigány leány nem engedheté, hogy más szolgáljon Lorándnak; ő maga hozta el neki a mosdóvizet.

    A leány arczán látszott a gyöngéd rémület, ő rég szemlélhette Lorándot így, tőle észrevétlenül.

    – Mi baja? – kérdezé tőle, remegő aggodalommal.

    Loránd nem tudott szólni. Csak az elolvasott levélkét mutatta fel neki.

    Czipra nem érti az irást. Czipra nem tudja azt, hogyan lehet néma betükkel valakit megmérgezni, szívet fenékig megsérteni, megölni? csak azt látja, hogy Loránd a levéltől beteg.

    Ismeri azt a rózsaszín papirt, ismeri azokat a finom vonásokat.

    – Ezt Melanie írta!

    Válasz helyett Loránd egy keserű, mondhatlan fájdalommal teljes tekintetet vetett arra a levélre.

    És a czigány leány elérti, mi van e tekintetben mondva? mi van abban a levélben írva? s vadállati dühvel kapta ki azt Loránd kezéből és szikrázó szemekkel, szilajon tépi azt ezer darabra, s a földre vágva, eltapossa annak foszlányait, mint a hogy futó pókokat szoktak eltaposni.

    S azután két kezébe rejti arczát s ő sír Loránd helyett.

    Loránd odamegy hozzá s kezét megfogva, szomorúan mondá neki.

    – Látod, látod, nem azok a czigány leányok, a kiknek az arczuk barna, a kik sátor alatt születtek, a kik kártyát vetnek, abból imádkoznak.

    Azután Czipra kezét kezében tartva, sokáig járt vele alá s fel szobájában szótlanul. Egyik sem tudott a másiknak mit mondani. Csak gondolkoztak egymás felől, hogy lehetne ezt a másik szomorú lényt megvigasztalni? és nem találták ki soha.

    E szomorú mélázásból Topándy megérkezte veré fel őket.

    – Most egyre kérlek, Czipra, ha engemet szeretsz; – monda Loránd.

    Ha szereti-e?

    – Arról, a mit most láttál, ne szólj senkinek egy szót se. Velem nem történt semmi. – engemet e pillanaton túl ha szomorúan látsz, kérdezd meg, mi bajom? meg fogom vallani. De «az» a halovány arcz nem lesz azok között, a mikért gyászolok.

    Czipra örült e szónak.

    – Bátyám és öcsém előtt mutassunk derült arczot. Jó kedvünk legyen. A fulánkot nem látja senki.

    – S ki tudja, még a méh is belehalhat abba. Czipra baljóslatú arczczal távozott, ezt mondva. Az ajtóban még egyszer visszafordult.

    – A kártya mind megmondta ezt nekem az éjjel. Éjfélig mindig azt vetettem. Hanem magának még mindig áll a gyilkos. A Zöldruhás leány pedig még mindig védi. – Lássa: én ilyen bolond vagyok. De ha nincs más, a miben higyjek.

    – Lesz Czipra más is; – szólt Loránd, – most öcsémmel elutazom, az ő lakodalmát megülni, akkor visszatérek.

    Ekkor aztán nem kellett Cziprát biztatni többet, hogy legyen egész nap jó kedvű. Önként is jött neki.

    Szegény leány: olyan kevés elég volt neki, hogy boldog legyen.

    Loránd pedig, a hogy Czipra eltávozott, felszedegette a földről a széttépett, eltaposott papirrongyokat, nagy gonddal összeilleszté őket az asztalon, míg szó szóhoz talált, s akkor még egyszer és újra elolvasá azt.

    Szobája ajtaja előtt léptek hangzottak, vidám beszéd, nevetéssel vegyest, Topándy és Dezső jöttek hozzá; Loránd szétfujta asztaláról a papirrongyokat, elrepültek szanaszét, s azzal ajtót nyitott s ő lett a harmadik nevető alak mellettük.

    XXII. A tudtán kivül rém.

    – Min nevettek hát olyan nagyon?

    – Hallod-e, mi tanácsot adott nekünk Czipra? – szólt Topándy. – Minthogy ő bennünket ebéddel nem várt, azt indítványozza, hogy menjünk át Sárvölgyihez, ott nagy trakta lesz ma. Valakit várnak.

    – A ki valószinűleg nem fog az ebéd idejére megérkezni – tevé hozzá Dezső.

    Czipra a folyosó túlsó végéről beleszólt a társalgásba.

    – Itt volt nálam a vén gazdasszony Sárvölgyitől. Tortasütőt kért kölcsön, meg jeget; mert ma a Gyáli úr vissza fog érkezni Szolnokból.

    – Vivát! – mondá rá Topándy.

    – S minthogy azt látom, hogy maguk az ifjú urat ott felejtették, hát már most csak menjenek el maguk Boris asszony süteményét elkölteni, különben megint engemet átkoz össze.

    – El is megyünk, Czipra hugom; – szólt Loránd. – Igen, igen; ne tessék rajta nevetni. Vedd a kalapodat Dezső: elég szépen kicsipted magad falusi látogatáshoz; megyünk át Sárvölgyiékhez.

    – Sárvölgyiékhez? – szólt Czipra, kezeit összecsapva s már erre ő is közelebb jött Lorándhoz. – Maguk Sárvölgyiékhez akarnak menni?

    – Nem épen Sárvölgyi kedvéért, – szólt Loránd igen komolyan, – a ki különben igen kegyes, jámbor férfiú, hanem vendégeiért, a kik Dezsőnek régi ismerősei. Nem is mondtam még neked Dezső. Bálnokházyné és leánya itt vannak Sárvölgyinél valami pörös ügyben. Azokat, ha már egy faluban vagyunk, nem kerülheted el.

    – El lehetnék ugyan náluk nélkül, – viszonzá Dezső közönynyel; – de nem bánom, látogassuk meg őket, nehogy szándékot lássanak a kikerülésben. Te beszéltél már velük?

    – Oh igen. Mi jó hangulatban vagyunk egymáshoz.

    Loránd áldotta magában egykori óvatosságát, hogy Melanieről sohasem írt Dezsőnek egy szót is. Úgy látszik, Dezső sem járt utána, hogy gyermekkori eszményképe hova tűnt el? Más kép foglalta el helyét.

    – Azonkívül is, minthogy Gyáli az asszonyságok ügyvédje, ki holmi pörös egyezséget lett volna itt létrehozandó Sárvölgyivel s minthogy Gyálit, te kedves barátom, manu propria expediáltad ki Szolnokból s az rögtön postára ült s azóta Pesten van; ha odább nem futott; tehát egyúttal hivatalos kötelességed is magyarázatot adni az ügyvédjükre várakozóknak, hogy hova tetted az emberüket? Ha van bátorságod hozzá?

    Dezső eleinte húzódott a látogatástól, hanem az utóbbi megbízás és bátorságának kétségbevonatala megejték akaratát.

    – Hogy van-e bátorságom? No azt majd meglátod. És egyúttal azt is meg fogod látni, hogy milyen szóbeli védelmet tudok ügyvédileg hevenyészni?

    Fogadom, hogy ha én előadom az esetet, ők maguk is nekünk fognak igazat adni.

    – Oh tedd azt, kérlek. – Szólt Loránd, tréfásan összetett kézzel könyörögve öcscsének.

    – Meg is teszem.

    – Siess hát, hozd a kalapodat és menjünk.

    Dezső elszánt léptekkel indult a kalapjáért.

    Czipra utána nevetett. Ő tudta, hogy mi lesz ebben a nevetni való? Ez a menyasszony előtt fogja a vőlegényt meggyalázni. Hogy mivel? azt ő maga sem tudta; de annyit a férfiak beszédéből már kivehetett, hogy Gyálit valami égrekiáltó gyalázatért ez éjjel a társaságból kivetették. Tegnap óta ő is gyűlölte ezt az embert.

    Loránd pedig a boszúállás kéjétől szikrázó szemekkel nézett távozó öcscse után.

    Topándy megfogta Loránd kezét.

    – Ha hinném a kherubimokat, azt mondanám: egy öldöklő angyal szállt beléd, a ki ezt a gondolatot sugallta neked. Tudod-e azt, hogy Dezső oly szakasztott mása annak az alaknak, a mi atyád volt, midőn az akadémiákról hazakerült; arcza, termete, hangjának zengő mélysége, a szemeiben fel-felvillanó tűz, s az a megölő szemöldökránczolás. S te most ezt a fiút odaviszed Sárvölgyi elé, hogy végig regéltess vele egy irtóztató történetet egy emberről, ki jó barátját a legördögibb módon akarta megölni, épen úgy, mint ő.

    – Csitt! Dezső nem tud erről semmit.

    – Annál jobb. Egy élő lény, a ki nem sejti, hogy ő arra az emberre nézve, a kit meglátogat, a legfélemletesebb túlvilági rém. A megölt apa, ki fiában feltámadt! – Ezért a bekövetkező óráért egyet elismerek az eddig tagadott fogalmak közül: – a pokol létezését…

    Dezső visszatért.

    – Nézz körül bennünket, Czipra hugom, – szólt Loránd a mindig közelében tévelygő leányhoz. – Elég szépek leszünk-e? Megakadhat-e rajtunk a szépek szeme?

    – Menjenek, – monda Czipra, tréfás haraggal megtaszítva Lorándot; – mintha nem jól tudnák azt maguk. Vigyázzanak inkább magukra, hogy ott ne vesszenek. Az ilyen szép legényeket hamar elkapják ám.

    – Nem, Czipra! mi visszatérünk hozzád – szólt Loránd, oly gyöngéden szorítva magához Cziprát, hogy Dezsőre nézve fölösleges maradt minden további kérdezősködés azon tárgy felől, a miért tulajdonképen Loránd ide hozta őt. Helybenhagyta bátyja választását: a leány szép, természetes, jó kedélyű, s látszik, hogy szereti. Mi kell több? – Ne félj, Czipra hugom; nem maraszt ott bennünket senki szép két szeme.

    – Ejh, nem is a szép szemektől féltem én magukat – szólt Czipra csintalan fürgeséggel csúszva ki Loránd karjából – hanem Boris asszony tortájától: – az itt nem lesz.

    Erre aztán mind a hárman nevettek: utoljára még Dezső is; pedig ő nem tudta még, hogy miféle mythologiai ijesztő szörny lehet egy olyan balsorsszülte czukorsütemény, a mely Boris asszony kezéből kikerül?

    Topándy mind a két fiút megcsókolá. Sajnálta, hogy ő is velük nem mehet s kérte Lorándot, hogy csak maradjanak ott sokáig.

    Czipra a kapuig kikisérte őket. Loránd ott kezet szorított vele, s szép gyöngéden megcsókolta a leány kezét. A leány nem tudta, hogy szégyenelje-e azt, vagy örüljön neki?

    Azután háromszor is visszafordult Loránd, míg Sárvölgyi lakáig értek, s kezével köszöngetett Czipra felé.

    Dezsőnek semmi további felvilágosításra sem volt már szüksége ebben a pontban. Azt hitte, hogy a legjobban van értesülve.

    – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Borcsa asszonynak pedig azalatt volt drága dolga otthon.

    – Az is bolond volt, a ki azt kitalálta, hogy valami vendégséget bizonytalan időre rendeljen meg. Nem tudni: egy órakor, két órakor, három órakor, este, vagy éjfél után lesz-e itt az, a kire várakozni kell?

    Húszszor is kifutott már az utczaajtóba, megnézni, jön-e már? még sem jön? Minden kocsizörgés, minden kutyaugatás kicsalta az utczára, a honnan aztán annál mérgesebben tért vissza, dohogva:

    – A leves mind elfő már, négyszer is fel van töltve már. A lepény szilánkká száradt. A kappan olyan már, mint a csontváz. A felfújt kása mind összeesett. Szerencse, hogy a fánkot még tegnap kisütöttem, azt ma csak fel kell melegíteni: úgy nagyon jó lesz. De hol az ördögbe is jár az a pipogya városi gavallér? Verje meg a csoda a nagyvárosi bélét, ha még ennyi időre sem éhezett meg.

    Néha egy-egy rémgondolat is felsüstörgött előtte rántásos serpenyőjéből.

    – Hátha az a czigányleány megint? Ármány-adta czigány leánya! Még kitelik tőle, hogy a mint ott ő náluk leszálltak az urak: ezt a vendéget is megreggelizteti magánál s csak úgy ereszti vissza. Ez ugyan képtelenség volna, minthogy a városi úrfi az itteni kisasszonynak mátkája; de a czigány leánynak is átkozott szemei vannak. Aztán sok mesterséget tud: megbabonázza az embert. Az átkozott czigány leány; mikor valami babonát mond, hát attól az ő fánkja mind szép szalagot kap körül, másik babonamondására meg az én fánkom mind úgy összezsugorodik a forró zsírban, mint a furkó; pedig ugyanabból a lisztből való, ugyanazzal az élesztővel. Ez a fertelmes czigányleány sok ilyen megrontásra képes.

    Ne is mutatta légyen magát valaki a háziak közül, Borcsa asszony láttávolában, mert kikapta tőle a magáét.

    – No, a nagyságos úr megint hozott a nyakamra olyan vendéget, a ki azt hiszi, hogy este harangozzák a delet. Kár volt tegnapra nem invitálni; akkor talán mára csak megérkezett volna. Én mindent akár újból kezdjek el főzni.

    – Mondhatom, hogy derék vőlegény az ilyen, kisasszony! A ki várat magára. Ha én ilyen szép kisasszony vőlegénye volnék, fél nappal hamarább jönnék az ebédre, nem fél nappal később. No iszen lesz ezzel kínja, ha valaha otthon főzet. Hanem iszen Bécsben nem főznek otthon.

    Minden ember vendégfogadóból él. Ott lehet délután hat órakor ebédelni.

    Legalább, a mit a délben ebédelők meghagytak, azt összevagdalják s csinálnak belőle új kófernyát a később jövő úri vendégeknek. Köszönöm alássan!

    Végre mégis épen az utolsó kutyaugatásnál, melyre Borcsa asszony már ki sem méltatá tekinteni a konyhából, többszörös férfi-léptek hangzanak a folyosón; s midőn e hangra Boris asszony nagy felkészüléssel előrohan, hogy majd mint megmutatja ő most mindjárt annak a bécsi úrnak, mint szokás a vendégszeretetet élőszóval kifejezni itt az alföldön? nagy bámulatára nem a bécsi gavallért, hanem a szomszéd úrfit látja maga előtt egy másik idegen úrfival.

    – Lehet az uraságokkal szólni? – kérdi Loránd a feltüzelt amazontól.

    – Igenis. Odabenn vannak a nagy szobában. Hát azt a bécsi urat nem hozták el?

    – Az csak ebéd után fog eljönni, – szólt Loránd, ki ráért Borcsa asszonynyal még humorizálni is.

    Azzal bementek, Borcsa asszonyt ott hagyva a kétség maró kigyóinak martalékul.

    – Vajjon való volt-e ez, vagy tréfa? Vajjon mit akarnak ezek itten?

    Vajjon miért nem hozták el azt, a kit elvittek? Vajjon soká fognak-e ezek itt maradni? Vajjon nem üt már bele a mennydörgő mennykő ebbe az egész vendégségbe?

    Az uraságok mind együtt voltak a nagy teremben.

    Ők is azt hitték, hogy az ajtóban hangzó léptek azt hozzák, a kire várnak. S nagyon türelmetlenül vártak már. Gyáli azt izente, hogy a mint menekülhet a szolnoki tivornyából, azonnal kocsira ül és visszatér.

    Melanie hullámzott hajfürtein gondoskodó anyai kéz nyomai látszottak, s Bálnokházyné maga is igen hatásos tünemény volt négy-négy hunczutkával a két halántékától a homlokán körül; még Sárvölgyi is előkereste e napra fecskefarkú fekete frakkját, akkori időben a tisztelgési gála kizárólagos jelmezét.

    Nagyon nagy ünnepélyre készülhettek itt ma!

    Mikor aztán a három, udvariasan elősiető alak előtt megnyilt az ajtó, s a két testvér belépett rajta: egy ijedelemmé vált mind a három mosolygó tekintet.

    «Hát te még közelíthetsz hozzám?» Ez volt Melanie ijedelme.

    «Hát te még nem haltál meg?» Ezt kérdezé Bálnokházyné tekintete Loránd arczától.

    «Hát te föltámadtál-e?» Ez a kérdés volt Sárvölgyi merev tekintetében, melyet Dezső arcza igéze meg.

    – Testvérem: Dezső. – Szólt Loránd, elfogulatlan bizalmas hangon; bemutatva az öcscsét. Tőlem hallotta meg nagysádtok ittlétét, azért meg fog bocsátani Sárvölgyi úr, ha öcsém kivánatának engedve, nehány perczét látogatásunkkal elraboljuk.

    – Kérem: tessék helyet foglalni. Örülök a szerencsének: – szólt Sárvölgyi, oly szorongatott hangon, mintha a torkát fojtogatná valami láthatatlan kéz.

    – Úgy-e nagy fiú lett ebből a Dezsőből, nagysád? – szólt Loránd, Bálnokházyné és Melanie közt foglalva helyet, míg Dezső Sárvölgyivel szemközt ült le, ki folyvást nem bírta róla szemeit levenni.

    – Nagy és szép fiú. – Bizonyítá Bálnokházyné. – Milyen kicsiny volt még, mikor Melanievel együtt tánczolt!

    – S milyen féltékeny volt bizonyos emberekre.

    Ennél a szónál hárman is vetettek intő tekintetet Lorándra, hogy «ne tovább!» Bálnokházyné, Melanie és Dezső. Milyen indiskrétek ezek a falusi emberek!

    Különösen Dezsőnek igen megnehezült, az ilyen bevezetés után, kellemetlen mondókájához hozzá kezdeni.

    Loránd pedig valóban jó kedvre volt hangolva. Az a látvány, hogy tegnapelőtti kedvese milyen ünnepélyes piperével készült megülni azt a napot, melyen szegény nyomorult, eldobott szeretője magát főbelőni tartozik, olyan humort keltett szívében, a minek lehetetlen volt szavaiban meg nem érzeni. Csak azért is ezt folytatta.

    – Tessék elhinni. A bohó ficzkó még rám is féltékeny volt. Majd megölt.

    Pedig mi nagyon hívek vagyunk az emlékeinkhez.

    Dezső meg nem foghatta, micsoda bolondság ütközött a bátyjához, hogy ez most őt, Melanieval együtt ilyen hamis helyzetbe akarja hozni? Talán jó volna a tárgyhoz látni és félbeszakítani ezt a beszédet.

    Bálnokházyné arczán felismerhető volt bizonyos megvetéssel határos gúny, midőn Lorándra tekintett, mintha azt akarná mondani: «tehát csakugyan győzött a próza a becsületérzés poézise felett? Megél az ember halála napján túl is, csak kellő flegmával bírjon hozzá? Szégyen a futás, de hasznos; hanem hát így is csak meg vagy te ölve.»

    Ezt a gúnyt majd mindjárt elűzzük erről a szép arczról.

    – Tisztelt nagysádtok, – szólt Dezső hideg nyugalommal. – Az illendő tisztelgésen kívül is, mely nagysádtok látogatására hozott, van egy indok, mely kötelességemmé tette, hogy ide jőjjek. Számot kell nagysádtoknak arról adnom, hogy nagysádtok ügyvédje miért nem jött ma ide vissza, s miért nem is fog egy ideig visszajönni?

    – Az Istenért! Csak nem érte valami veszély? – kiálta fel ideges ingerültséggel Bálnokházyné.

    – Oh, a felől legyen megnyugodva, nagysád; ő ép, egészséges, csupán az a változás történt, hogy jelenleg kelet helyett nyugat felé utazik nagy sietve.

    – No és mi oka lehet arra?

    – Az indok, mely őt innen eltávolítja, meg kell vallanom, hogy én vagyok.

    – Ön-e? – csodálkozék Bálnokházyné.

    – Ha megengedik nagysádtok, s türelmük van hozzá: messze kell kezdenem a történetet, mely e sajátszerű végzetet felvilágosítja.

    Loránd vette észre, hogy Melaniet nem nagyon érdekli az, hogy Gyáliról mit beszélnek. Közönyös iránta; hiszen már vőlegénye.

    Tehát elkezde neki szépeket mondani; magasztalta szép hajfürteit, eleven arczszínét s más egyebeket, a miknek magasztalásához ingyen lehet hozzá jutni.

    Míg szeretője volt, addig nem mondta neki, hogy milyen szép. Érthetett belőle. A kinek hizelgünk, azt már nem szeretjük.

    Dezső pedig folytatá az elkezdett történetet.

    – Épen ma tíz esztendeje annak, hogy Pozsonyban az országgyűlési fiatalságot az írott országgyűlési napló terjesztése miatt üldözőbe vették. Csupán egyet nem bírtak megtudni, azt, hogy ki adta át eredetileg a leírandó első példányt a többieknek? míg egyike az illető legközelebbi barátainak azt el nem árulta.

    – Régi dolgok már ezek, kedves öcsém: – szólt fitymáló hangon Bálnokházyné.

    – Következéseik azonban mind e mai napig kihatottak, s én nagyon kérem nagysádtokat, hogy hallgassák végig e történetet s azután mondjanak itéletet fölötte. Nagysádtoknak szükséges megismerni az embereiket.

    (Oh be ártatlan gyerek ez a Dezső! Egyébiránt nem is sejti, hogy az, a kiről ő beszél: Bálnokházyné leendő veje.)

    – Az, a kit barátja elárult, Loránd bátyám volt, s a ki barátját elárulta, az volt Gyáli.

    – Az nem bizonyos; – szólt Bálnokházyné. – Ilyen eseteknél a látszat és a szenvedély szemüvege gyakran csal. Az is meglehet, hogy Áronffy urat más valaki árulta el, tán valami könnyelmű asszony, a kinek «uramöcsém» minden titkát kifecsegte s a ki azt megint odább adta nagyravágyó férjének, hogy az saját érdemei szaporítására használja fel.

    – Bizonyosan tudom, hogy állításom helyes, feleselt Dezső, miután egy nagylelkű úrhölgy, ki nemtőként őrködött bátyám felett, ez árulásról magas állású férje által értesülvén, erről Lorándot sajátkezűleg írt levélkében értesíté.

    Bálnokházyné ajkába harapott. A méltatlan magasztalás is a szívig hat. Ő volt az a nagylelkű nemtő, kinek Dezső nevezte, s az a könnyelmű asszony, kinek maga nevezte magát. A prókátor jól érti a visszavágást.

    Melanie szerencsére nem hallá ezt, mert ugyanakkor Loránd azzal a természeti csodával mulattatá, hogy milyen különös az, hogy mikor még a kisasszony Topándynál volt, a jáczintok olyan szép tündércsengetyűs virágfüzérek voltak s egy hét mulva, milyen sima bogyófüzérek vannak azok helyén. Hogy tudnak a virágok ilyen hirtelen elváltozni?

    – Jó, – monda Bálnokházyné. – Tehát engedjük meg, hogy mikor Gyáli, Áronffy urak kis diákok voltak, akkor egyik a másikra árulkodott. S mi történt azután?

    – Én valóban csak ma éjjel óta tudom azt, a mi történt. Akkor este épen látogatóban voltam Lorándnál s Gyálit is ott találtam nála. Tréfálni látszottak. Arról enyelegtek, hogy a búcsú-tánczvigalmon ki legyen a tánczosa annak az igen tiszteletreméltó hölgynek, ki nagysád kiséretében gyakran látható volt, s kinek a jó szíve és annak megfelelő áldással halmozott termete mellé azon igen méltánylandó hajlama is vala, hogy igen szeretett tánczolni. A két ifjú diák azon vitázott előttem, hogy ki fog a tante-al tánczolni?

    – Persze, mint «szerencse» fölött.

    – Természetesen. Egyik sem akarván a másiknak előnyt engedni, végre azt határozták, hogy a sorsra bízzák az eldöntést; az asztalon hevert egy darabka papir: az egyetlen írószer, a mi Loránd szobájában található volt, miután a többit, házmotozástól tartva, épen akkor mind elégeté. E darabka lilaszín papirt szakíták kétfelé s arra írt mindenki egy nevet, azt kalapba veték s engem szólítottak fel, hogy húzzam ki az egyiket. Én kihúztam és Loránd nevét olvastam le róla.

    – El szándékozik ön még azt is mondani, hogy bátyja hogy mulatott aztán ezen a tánczestélyen? Melanie még nem hallotta.

    – Nem szándékozom erről a napról többet beszélni; s egyszerre tíz évet fogok ugrani. Hanem annyit az érdekfeszítés elve ellen sietek kimondani, hogy a kihúzott névjegy nem a tante-al való tánczra szólt, hanem a Loránd és Gyáli közötti összeütközés által eredményezett amerikai párbaj sorsjegye volt.

    Dezső nem vette észre, hogy Sárvölgyi arczán a rezes foltok hogy kigyulladtak e szóra: «amerikai párbaj» s azután, hogy halaványodott el megint egyszerre.

    – Megálljon csak, kedves öcsém – - szólt közbe Bálnokházyné; mielőtt folytatná: engedjen egy kérdést. Szokás-e társaságban «még meg nem történt» párbajokról beszélni?

    – Igenis szokás, ha valamely párbaj az egyik fél gyáva magaviselete miatt lett lehetetlenné.

    – Gyáva magaviselet miatt? – szólt Bálnokházyné, szúró tekintetet vetve oldalvást Lorándra. Ez neked szól.

    Loránd pedig épen akkor azt mesélte Melanienak, hogy tegnapelőtt éjjel, a hogy a szép holdvilág rásütött a zongorára, mely azon módon nyitva maradt, a hogy a kisasszony hagyá, egyszerre csak halk tündéri hangok kezdének el ömledezni a zongorából. Hanem biz az nem volt szellem, a ki a billentyükön játszott, hanem a Czipra házi menyétje, mely éjszakai pillangókat vadászva, végigfutott rajtuk.

    – Igenis – szólt Dezső, Bálnokházynénak válaszolva, egyike a vívás feltételeit elfogadott feleknek oly magaviseletet tanusított ez alkalommal, mely őt minden tisztes társaságból kizárja. Gyáli a saját neve helyett is Lorándét írta utánzott kézírással a czédulára.

    Bálnokházyné hitetlenül pittyeszté ajkát.

    – Hogy lehet ezt bizonyítani?

    – Úgy, hogy én nem vetettem a tűzbe azt a két sorsjegyet, mint Gyáli hivé, hanem helyette a lehozott tánczrendet; a két czédulát pedig eltettem és megtartogattam mai napig; sejtve, hogy a kiszámított ravaszságnak tán fontosabb oka is lehet.

    – Megbocsát ön. De itt egy igen súlyos vád van emelve egy távollevő ellen, a ki nem védheti magát s a kit e szerint a legelső legközelebbi embernek kötelessége védni, bárha a kimélet félretevésének árán is. Van arra valami bizonyság, valami autentikus tanúság, hogy az ön által tartogatott czédulák, melyek közül az egyik hamisított, valóban azonosak ama sorsjegyekkel, a mikből ön épen a hamisítottat húzta ki?

    Bálnokházyné nagyon a végletekig ment, midőn egy férfinek igazmondási hitelességét veti a kétség latjára; hanem nagyon megjárta vele.

    Prókátorral volt dolga.

    – Kétségtelen az azonosság, kedves jó rokonom, miután e két czédula nem más, mint két összeillő darabja ugyanannak a levélkének, a miben Loránd jószivű nemtője őt tudósítá Gyáli árulásáról, a czédulák túlsó oldalán most is ott van e nagyon tisztelt hölgy kézírása; dátum és vízjegy rajta.

    Bálnokházyné keble lihegett a dühtől. Ez a huszonhárom éves ifjú olyan nyugodtan teszi őt semmivé, mint ugyanakkora darab papirt, a milyenről szó van.

    Dezső csendesen vette elő tárczáját s bontogatá ki a végzetes jegyzékeket.

    – Jól van, elhiszem – lihegé Bálnokházyné, kinek képe a nyolcz kacskaringós hunczutkával a homloka körül olyan volt e perczben, mint egy szép Meduzafő, melynek kigyói önarcza felé fordultak vissza.

    Elhiszem, a mit mond. Nem kételkedem felőle; s azzal fölkelt a pamlagról s az ablakba vonult.

    Dezső is felállt erre székéről, látva, hogy az ülés fel van oszlatva, hanem annak a vágyának még sem állhatott ellent, hogy szivének összegyűlt keserűségét valaki előtt ki ne öntse, s ha már a nagyságos asszony neheztel; a kisasszony haszontalanságokról fecseg Loránddal, tehát egyedüli hallgatójához kénytelen egyenesen szavait intézni;

    Sárvölgyihez, ki mint egy megigézett, most is ülve marad, s folyvást Dezső arczán függ tekintete. A félelemmel, iszonyattal itatott tekintet nem bír megválni attól, a mitől retteg.

    – És ez az ember engedte legkedvesebb barátját tíz évig a halál gondolatával kelni és feküdni; engedte őt idegen házaknál bujdokolni, kerülve anyja ölelését. Nem jutott neki egyszer is eszébe, hogy azt mondja neki: élj tovább, ne üldözd tenmagadat; gyermekek voltunk, játszottunk; tréfát űztem veled…

    Sárvölgyi kékült, zöldült.

    – Uram. Ön keresztyén férfi, ki Istent hisz, és bízik azokban, a mik szentek; mondja ön, van-e a pokolnak elég kínja, mely egy ily módon lerombolt ifjuságért elég bűnhödés legyen?

    Sárvölgyi remegve iparkodott magát felemelni ingadozó kezével. Nem hitt egyebet, mint hogy most végórája ütött.

    – Nincs! – felelt meg magának Dezső. Ez ember az utolsó napig tartogatta gyűlöletét, s midőn az utolsó évforduló napja eljött, még fölkereste áldozatát, hogy figyelmeztesse őt iszonyú fogadására. Oh uram: ön nem tudja talán, mi rettentő végzet ez a mi családunkban? Így halt meg nagyatyám, így hagyott el bennünket szeretett jó atyám, ki oly jó, oly nemes szívű volt, s ki egy keserű pillanatban, családi boldogsága közepett önkezével oltá ki életét. Éjjel, lopva vittük ki őt a temetőbe.

    Ima nélkül, áldás nélkül tettük le a kriptába, a hol ő már a hetedik volt; s azon éjjel nagyanyám őrjöngve átkozá meg azt, ki a nyolczadik helyet elfoglalja a véráldozatok sorában.

    Sárvölgyi arcza úgy vonaglott, mint egy galvanizált halotté. Dezső azt hitte, a nagy részvét hatotta meg a kegyes férfiút s annál hevültebben folytatá.

    – Ez az ember tudta azt jól: ismerte családunk szerencsétlen balvégzetét, s hidegvérrel vezette

    Edition notice Project Gutenberg source, credits & licence

    The reading text above is the public-domain work. The Project Gutenberg header, production credits and licence are kept here as provenance rather than shown before the book.

    Title
    Mire megvénülünk (2. kötet)
    Author
    Mór Jókai
    Release date
    December 5, 2014 [eBook #47542]
    Language
    Hungarian
    Credits
    Produced by Albert László from page images generously made
    Most recently updated
    October 24, 2024
    Front matter as received (title page, contents)
    MAGYAR REGÉNYIRÓK
    
    KÉPES KIADÁSA
    
    Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
    
    MIKSZÁTH KÁLMÁN
    
    24. KÖTET
    
    MIRE MEGVÉNÜLÜNK
    
    Irta
    
    JÓKAI MÓR
    
    II.
    
    BUDAPEST
    
    FRANKLIN-TÁRSULAT
    
    magyar irod. intézet és könyvnyomda
    
    1909
    
    MIRE MEGVÉNÜLÜNK
    
    REGÉNY
    
    IRTA
    
    JÓKAI MÓR
    
    MÁSODIK KÖTET
    Header as received
    The Project Gutenberg eBook of Mire megvénülünk (2. kötet)
        
    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
    most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
    you will have to check the laws of the country where you are located
    before using this eBook.
    
    Title: Mire megvénülünk (2. kötet)
    
    Author: Mór Jókai
    
    Illustrator: Willy Pogány
    
    
            
    Release date: December 5, 2014 [eBook #47542]
                    Most recently updated: October 24, 2024
    
    Language: Hungarian
    
    Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/47542
    
    Credits: Produced by Albert László from page images generously made
            available by The Internet Archive
    Full Project Gutenberg licence
        
    
    Updated editions will replace the previous one—the old editions will
    be renamed.
    
    Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
    law means that no one owns a United States copyright in these works,
    so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
    States without permission and without paying copyright
    royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
    of this license, apply to copying and distributing Project
    Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
    concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
    and may not be used if you charge for an eBook, except by following
    the terms of the trademark license, including paying royalties for use
    of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
    copies of this eBook, complying with the trademark license is very
    easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
    of derivative works, reports, performances and research. Project
    Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
    do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
    by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
    license, especially commercial redistribution.
    
    
    START: FULL LICENSE
    
    THE FULL PROJECT GUTENBERG™ LICENSE
    
    PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
    
    To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
    distribution of electronic works, by using or distributing this work
    (or any other work associated in any way with the phrase “Project
    Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
    Project Gutenberg License available with this file or online at
    www.gutenberg.org/license.
    
    Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg
    electronic works
    
    1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg
    electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
    and accept all the terms of this license and intellectual property
    (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
    the terms of this agreement, you must cease using and return or
    destroy all copies of Project Gutenberg electronic works in your
    possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
    Project Gutenberg electronic work and you do not agree to be bound
    by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
    or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
    
    1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
    used on or associated in any way with an electronic work by people who
    agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
    things that you can do with most Project Gutenberg electronic works
    even without complying with the full terms of this agreement. See
    paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
    Gutenberg electronic works if you follow the terms of this
    agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg
    electronic works. See paragraph 1.E below.
    
    1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
    Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
    of Project Gutenberg electronic works. Nearly all the individual
    works in the collection are in the public domain in the United
    States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
    United States and you are located in the United States, we do not
    claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
    displaying or creating derivative works based on the work as long as
    all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
    that you will support the Project Gutenberg mission of promoting
    free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg
    works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
    Project Gutenberg name associated with the work. You can easily
    comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
    same format with its attached full Project Gutenberg License when
    you share it without charge with others.
    
    1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
    what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
    in a constant state of change. If you are outside the United States,
    check the laws of your country in addition to the terms of this
    agreement before downloading, copying, displaying, performing,
    distributing or creating derivative works based on this work or any
    other Project Gutenberg work. The Foundation makes no
    representations concerning the copyright status of any work in any
    country other than the United States.
    
    1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
    
    1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
    immediate access to, the full Project Gutenberg License must appear
    prominently whenever any copy of a Project Gutenberg work (any work
    on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
    phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
    performed, viewed, copied or distributed:
    
        This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
        other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
        whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
        of the Project Gutenberg™ License included with this eBook or online
        at www.gutenberg.org. If you
        are not located in the United States, you will have to check the laws
        of the country where you are located before using this eBook.
      
    1.E.2. If an individual Project Gutenberg electronic work is
    derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
    contain a notice indicating that it is posted with permission of the
    copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
    the United States without paying any fees or charges. If you are
    redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
    Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
    either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
    obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg
    trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
    
    1.E.3. If an individual Project Gutenberg electronic work is posted
    with the permission of the copyright holder, your use and distribution
    must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
    additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
    will be linked to the Project Gutenberg License for all works
    posted with the permission of the copyright holder found at the
    beginning of this work.
    
    1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg
    License terms from this work, or any files containing a part of this
    work or any other work associated with Project Gutenberg.
    
    1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
    electronic work, or any part of this electronic work, without
    prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
    active links or immediate access to the full terms of the Project
    Gutenberg License.
    
    1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
    compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
    any word processing or hypertext form. However, if you provide access
    to or distribute copies of a Project Gutenberg work in a format
    other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
    version posted on the official Project Gutenberg website
    (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
    to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
    of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
    Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
    full Project Gutenberg License as specified in paragraph 1.E.1.
    
    1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
    performing, copying or distributing any Project Gutenberg works
    unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
    
    1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
    access to or distributing Project Gutenberg electronic works
    provided that:
    
        • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
            the use of Project Gutenberg works calculated using the method
            you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
            to the owner of the Project Gutenberg trademark, but he has
            agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
            Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
            within 60 days following each date on which you prepare (or are
            legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
            payments should be clearly marked as such and sent to the Project
            Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
            Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
            Literary Archive Foundation.”
        
        • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
            you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
            does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
            License. You must require such a user to return or destroy all
            copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
            all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
            works.
        
        • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
            any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
            electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
            receipt of the work.
        
        • You comply with all other terms of this agreement for free
            distribution of Project Gutenberg™ works.
        
    
    1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
    Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
    are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
    from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
    the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
    forth in Section 3 below.
    
    1.F.
    
    1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
    effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
    works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
    Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
    electronic works, and the medium on which they may be stored, may
    contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
    or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
    intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
    other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
    cannot be read by your equipment.
    
    1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
    of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
    Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
    Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
    Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
    liability to you for damages, costs and expenses, including legal
    fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
    LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
    PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
    TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
    LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
    INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
    DAMAGE.
    
    1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
    defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
    receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
    written explanation to the person you received the work from. If you
    received the work on a physical medium, you must return the medium
    with your written explanation. The person or entity that provided you
    with the defective work may elect to provide a replacement copy in
    lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
    or entity providing it to you may choose to give you a second
    opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
    the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
    without further opportunities to fix the problem.
    
    1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
    in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
    OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
    LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
    
    1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
    warranties or the exclusion or limitation of certain types of
    damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
    violates the law of the state applicable to this agreement, the
    agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
    limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
    unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
    remaining provisions.
    
    1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
    trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
    providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
    accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
    production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
    electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
    including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
    the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
    or any Project Gutenberg work, (b) alteration, modification, or
    additions or deletions to any Project Gutenberg work, and (c) any
    Defect you cause.
    
    Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg
    
    Project Gutenberg is synonymous with the free distribution of
    electronic works in formats readable by the widest variety of
    computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
    exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
    from people in all walks of life.
    
    Volunteers and financial support to provide volunteers with the
    assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg’s
    goals and ensuring that the Project Gutenberg collection will
    remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
    Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
    and permanent future for Project Gutenberg and future
    generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
    Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
    Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.
    
    Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
    
    The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
    501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
    state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
    Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
    number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
    Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
    U.S. federal laws and your state’s laws.
    
    The Foundation’s business office is located at 41 Watchung Plaza #516,
    Montclair NJ 07042, USA, +1 (862) 621-9288. Email contact links and up
    to date contact information can be found at the Foundation’s website
    and official page at www.gutenberg.org/contact
    
    Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
    Literary Archive Foundation
    
    Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
    public support and donations to carry out its mission of
    increasing the number of public domain and licensed works that can be
    freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
    array of equipment including outdated equipment. Many small donations
    ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
    status with the IRS.
    
    The Foundation is committed to complying with the laws regulating
    charities and charitable donations in all 50 states of the United
    States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
    considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
    with these requirements. We do not solicit donations in locations
    where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
    DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
    visit www.gutenberg.org/donate.
    
    While we cannot and do not solicit contributions from states where we
    have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
    against accepting unsolicited donations from donors in such states who
    approach us with offers to donate.
    
    International donations are gratefully accepted, but we cannot make
    any statements concerning tax treatment of donations received from
    outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
    
    Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
    methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
    ways including checks, online payments and credit card donations. To
    donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.
    
    Section 5. General Information About Project Gutenberg electronic works
    
    Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
    Gutenberg concept of a library of electronic works that could be
    freely shared with anyone. For forty years, he produced and
    distributed Project Gutenberg eBooks with only a loose network of
    volunteer support.
    
    Project Gutenberg eBooks are often created from several printed
    editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
    the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
    necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
    edition.
    
    Most people start at our website which has the main PG search
    facility: www.gutenberg.org.
    
    This website includes information about Project Gutenberg,
    including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
    Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
    subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

    Source: Project Gutenberg ebook #47542. Public-domain status is recorded per item; the licence text above is reproduced unchanged.

    Source
    Project Gutenberg
    Record
    ebook 47542
    Rights
    public domain (US)
    Rendered
    2026-11-21
    Completeness
    First 200,000 characters rendered.