← catalogue

Mire megvénülünk (1. kötet)

by Mór Jókai · Hungarian · Gutenberg #47541 · 353,529 chars · public domain (US)

The Project Gutenberg eBook of Mire megvénülünk (1. kötet)
    
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Mire megvénülünk (1. kötet)

Author: Mór Jókai

Illustrator: Willy Pogány


        
Release date: December 5, 2014 [eBook #47541]
                Most recently updated: July 3, 2025

Language: Hungarian

Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/47541

Credits: Albert László


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MIRE MEGVÉNÜLÜNK (1. KÖTET) ***

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

23. KÖTET

MIRE MEGVÉNÜLÜNK

Irta

JÓKAI MÓR I.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1909

MIRE MEGVÉNÜLÜNK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

ELSŐ KÖTET

POGÁNY VILMOS RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1909

Minden jog fentartva.

Franklin-Társulat nyomdája.




I. Dezső naplója.

Én voltam akkor tiz éves, a bátyám, Loránd, tizenhat éves; édes anyánk
még fiatal volt és apánk, bizonyosan tudom, hogy nem volt több
harminczhat évesnél. Nagyanyánk, apám anyja, szintén ott lakott velünk;
és volt akkor hatvan éves. Szép sűrű fehér haja volt, tiszta fehér, mint
a hó. Gyermekkoromban sokat gondolkoztam rajta, milyen nagyon
szerethetik az angyalok azokat, a kiknek ilyen szép fehérre mossák a
hajukat, akkor még azt hittem, hogy az embernek a sok örömtől lesz fehér
a haja.

Az igaz, hogy nem is volt semmi bánatunk, egész családunknál bizonyos
titkos egyetértés látszott szerződésileg megállapítva lenni, mely
szerint mindenki kötelezte magát a többieknek lehető legtöbb örömet s
lehető legkevesebb bánatot okozni.

Soha sem hallottam, hogy valaha pörölt volna valaki a házunknál.

Soha sem láttam duzzogó arczot, tegnapról mára eltett haragot,
szemrehányó tekintetet semmi viszonylatban; anyám, nagyanyám, apám,
bátyám és én, úgy éltünk, mint a kik egymás gondolatát is értik, s csak
abban versenyeznek, hogy ki szereti jobban a másikat s kit jobban a
többi közől?

Hogy az igazat megvalljam, mégis legjobban szerettem az egész
családunkban a bátyámat. Ez természetesen nem annyit tesz, hogy kétségbe
ne ejtett volna az a kérdés, hogy ha meg kellene a négy közől háromtól
válnom, s csak egyet tarthatnék meg magamnak, melyiket választanám?
hanem ha úgy mind együtt maradhatunk szépen a végtelen, kigondolhatatlan
időkig, hogy soha közőlünk senki meg ne haljon, el ne váljon, hát akkor
csak a bátyámmal szerettem volna mindig együtt járni.

Olyan jó is volt hozzám. Kicsiny, porbanjátszó gyerek koromban már ő
fogta a kezem, hogy el ne essem, ő játszott velem gyermekjátékokat, mik
őt nem mulattatták, csak engemet: tőle tanúltam az ábéczé legelső betűit
játszva megismerni; vele jártam fel a kisvárosi iskolába, hol ő már nagy
diák volt; s ha őt korábban haza ereszték a leczkéről, megvárt az iskola
udvarán, hogy egyedül ne menjek haza. Mikor ráért, nekem játékszereket
faragott, rajzolt, épített, ragasztott, minden képzelhető anyagból;
mintha egyébre sem volna gondja, mint nekem örömet szerezni. Ha csínyt
tettem, nem árult be, ha kisült rám, kimentett, sokat magára is vállalt.
Minden gyermek elkényesül, durczás, nyűgös lesz, ha látja, hogy nagyon
szeretik, én is az voltam; s ő minden rosszalkodásomat tűrte csendes
vérrel; soha vissza nem ütött, pedig én hányszor megtéptem a haját;
hanem ha valami rossz cseléd, vagy pákosztos iskolasuhancz megriasztott,
a mi nálam könnyen állt, akkor haragba jött, és nem kimélt senkit.
Iszonyú erős volt. Én nem hittem, hogy a városban legyen nálánál erősebb
ember. Iskolatársai rettegtek öklétől, s nem mertek vele kikötni soha;
pedig nem látszott valami izmosnak; inkább karcsú volt és gyöngéd arczú,
mint egy leány.

Még most is csak ő róla tudok beszélni!

Ott hagytam el, hogy a mi családunk igen boldog volt.

Szükséget nem szenvedtünk; szép házunk volt, kényelmünk ott benn, a
cseléd is jóllakott nálunk, s ha ruhánk szakadt, újat kaptunk helyette;
s hogy jó barátaink is voltak, azt minden névnap alkalmával
tapasztalhattam, mikor zengett a házunk az ismerősök jókedvétől; s hogy
a városban tiszteltek bennünket, azt láthattam abból, hogy mikor apámmal
végigmentünk az utczán, minden ember köszönt: a mire én akkor nagyon
sokat adtam.

Apám igen komoly férfi volt; csendes, kevés beszédű ember. Halvány arcza
volt, hosszú fekete bajusza és sűrű szemöldei. Ha egyszer-egyszer
összehúzta azokat a szemöldeit, meg lehetett rettenni tőle; hanem neki
gondja volt rá, hogy senki se rettegjen tőle: esztendőben egyszer
történt az, hogy valakire haragosan nézett. Hanem jókedvűnek nem láttam
soha. Mikor a legvidámabb lakomák voltak is nálunk: vendégeink hahotával
nevettek egy-egy vidám ötleten; ő pedig úgy ült ott az asztal végén,
mint a ki nem is hallotta azt. Ha édes anyánk nyájasan vállára borult,
ha bátyám megcsókolta arczát, ha én ölében ténferegtem, s
kérdezősködtem, a hogy gyermekek szoktak, megfelelhetetlen tárgyakról:
olyankor szép méla szemei oly kimondhatatlan szeretettől sugárzottak,
oly bűbájos édesség áradt azokból alá; de mosolygás az sem volt soha,
meg nem nevetteté őt senki.

Nem is volt az az ember, a kinek ha a bor, vagy a jókedv megoldja
nyelvét, akkor bőbeszédű lesz, elmond mindent, a mi szivén van; beszél
jövőről, múltról, igér, fenyeget, dicsekedik; neki nem voltak fölösleges
szavai.

És még valaki volt ilyen komoly a családunkban, a nagyanyám; ő is épen
ily hallgatag volt, ő is épen így őrizkedett sűrű szemöldeit összevonni;
pedig azok már akkor fehérek voltak; épen így őrizkedett haragos szót
kiejteni; és épen így nem tudott nevetni, mosolyogni; hanem a helyett
sokszor vettem észre, hogy szemei szüntelen az ő arczán függnek; és néha
az a gyermekes gondolatom támadt, hogy apám azért viseli magát olyan
komolyan, mert tudja, hogy az édes anyja nézi.

Ha aztán véletlenül szemeik összetalálkoztak, úgy látszott, mintha
kitalálták volna egymás gondolatát; valami régi-régi eltemetett
gondolatot, a mit ők együtt őriznek, s gyakran láttam, hogy öreganyám
fölkelt néha örök kötése mellől, s mikor apám úgy elmerengve ült
közöttünk, s alig vette észre, hogy anyám, bátyám és én mellette
vagyunk, hizelgünk és alkalmatlankodunk neki; nagyanyám megcsókolá
homlokát, mire apám hirtelen más arczot látszott ölteni, nyájasabb lett,
beszélgetni kezdett velünk; erre aztán nagyanyám újra megcsókolá s
visszatért kötéséhez.

Erre én mind csak most emlékszem vissza, akkor nem találtam benne semmi
különöst.

Egy este mindnyájunkat meglepett az, hogy apánknak szokatlanul jó kedve
támadt.

Mindnyájunkhoz igen gyöngéd, nyájas volt; Loránddal sokáig
elbeszélgetett, kikérdezé tanulmányaiból, közlötte vele, a mit még
hiányosan tudott; engemet lábaihoz ültetett, s fejemet simogatta;
kérdéseket intézett hozzám latinul s megdicsért, hogy azokra helyesen
tudtam felelni; édes anyánkat többször megcsókolá, s vacsora multával
vidám történetkéket mesélt a régi időkből, s mikor azokon elkezdtünk
nevetni, ő is velünk nevetett.

Olyan jól esett nekem, hogy egyszer valahára apámat nevetni láttam.
Olyan új volt ez rám nézve, hogy szinte reszkettem bele az örömtől.

Csak öreganyánk maradt komolyan. Mentől derültebb arcza lett apámnak, az
ő fehér szemöldei annál jobban összehúzódtak; szemeit soha egy perczre
is le nem vette apám arczáról, s valahányszor az vidám, derült arczával
felé tekintett, nagyanyám mindig fázósan összeborzadt.

Nagyanyám nem is hagyhatta szó nélkül apám szokatlanul felhangolt
kedélyét.

– Milyen jó kedved van ma, édes fiam!

– Holnap kiviszem a gyermekeket falura; annak mindig előre szoktam
örülni; – válaszolt rá apám.

Falura megyünk! Ez nekünk is kedves hang volt. Odafutottunk apánkhoz,
kezet csókolni érte; milyen boldoggá tett bennünket ez igérettel!
Látszott is arczán, hogy ő azt tudja jól.

– Épen azért feküdjetek le jókor, hogy el ne aludjátok a reggelt; a
kocsi hajnalban már itt lesz.

Azzal elbúcsuzott tőlünk, megcsókolt mind a kettőnket, s mi elmentünk
hálószobánkba lefeküdni.

A lefekvés csak könnyű, de az elalvás nehéz, mikor az ember még gyermek
és azt igérik, hogy holnap kiviszik falura.

Volt egy kedves szép falusi jószágunk, nem messze a várostól, a bátyám
is úgy szeretett ottan. Rá nézve is kettős ünnep volt az, mikor sátoros
ünnepeken atyánkkal kimentünk oda.

Anyánk és nagyanyánk, nem tudtuk miért, soha sem jöttek velünk; azt
mondták, hogy nem szeretnek falun.

Mi úgy csodálkoztunk ezen: nem szeretni falun? a mezőn, a virágos réten
járni; a drága illatos levegőt szívni; a szép, okos, hasznothajtó házi
állatokat maga köré gyűjteni? Lehet-e olyan ember a világon, a ki ezt ne
szeresse? Gyermek, tudom, hogy nincs.

Alig tudtunk aludni bátyámmal együtt. Én kifogyhatatlan voltam a holnapi
öröm elszámlálásában. Vajjon gondját viselték-e a virágos kertünknek
odakinn? Milyen nagyra megnőhetett már azóta a tarka borju? valjon
megismer-e még? elveszi-e kezemből a sós kenyeret? A galambjaim azóta
hogy megszaporodhattak! A cseresznye is érik a kertben, meg a szamócza;
a szépit anyánknak fogjuk haza hozni!

Bátyám meg a vadászatnak örült. Hogy fogja bejárni az erdőt, a nádast,
milyen szép zöld nyakú vadkacsákat fog lőni! mennyi tarka madártojást
hoz nekem majd haza.

– Oh én is elmegyek veled.

– Dehogy jösz! valami bajod eshetnék. Te addig otthon a kert alatt
horgászol a patakban, s fogsz apró halacskákat.

– S azokat délre megsütjük!

Oh, milyen jó lesz!

Nagyon sokáig nem tudtunk egymástól elaludni: hol egyikünknek, hol
másikunknak jutott valami eszébe, a mit még fel kellett emlegetni. Oh
mennyi öröm vár ránk holnap!

Nagy csoda lesz, ha egész éjjel azzal nem álmodunk.

Késő éjjel valami nagy csattanás riasztott fel álmomból. Az igaz, hogy
mindig puskával álmodtam. Lorándot láttam vadászni s féltettem, hogy meg
találja lőni magát.

– Mit lőttél Loránd! – kérdezém félálmosan.

– Maradj csendesen! – szólt bátyám, ki a mellettem való ágyban feküdt, s
a csattanásra fölkelt. Megnézem, mi történt odakinn? – Ezzel kiment.

Több szoba választotta el hálószobánkat szülőinkétől; nem hallhattam
semmi neszt: csak hogy az ajtókat nyitogatták itt is, ott is.

Nemsokára visszatért Loránd. Azt mondta, hogy csak aludjam csendesen
tovább. Nagy szél támadt, az egy nyitva maradt ablakot becsapott, az
üvegek mind összetörtek, az szólt olyan nagyot.

És ezzel elkezdett öltözködni.

– Minek öltözöl fel?

– Hát a tört ablakot be kell csinálni valamivel, hogy a szél be ne
fújjon rajta: édes anyánk hálószobájában van az. Csak te aludjál
csendesen.

Azzal fejemre tette a kezét; olyan volt ez a kéz, mint a jég.

– Hideg van odakinn, Loránd?

– Nincs.

– Hát mért reszket úgy a kezed?

– Igaz. Nagyon hideg van. Aludjál, kis Dezső.

A mint azután egy közbülső ajtót távoztában perczre nyitva hagyott, az
alatt áthangzott hozzám anyám kaczagása. Az az ismerős, csengő, édes
hang, a mi a naiv kedélyű nőket úgy jellemzi, a kik gyermekeik között
maguk a legnagyobb gyermekek.

Valjon min kaczaghat anyám olyan nagyon ily késő éjszaka? Hogy az ablak
kitört?

Még akkor nem tudtam, hogy van egy irtóztató betegség, a mi a nőket
pokoli kínnal rohanja meg, s e szívtépő kínok között folyvást nevetni
kényszeríti.

Megnyugodtam abban, a mit bátyám mondott s erővel arczra fordultam
vánkosomba, hogy szemeimet álomra kényszerítsem.

Késő reggel volt már, mire fölébredtem ismét. Akkor is bátyám költött
fel. Ő már egészen fel volt öltözve.

Nekem a falura menetel jutott eszembe.

– Itt már a kocsi? Miért nem költöttél fel hamarább? Lám, te már fel is
öltöztél.

Azzal én sietve fölkeltem, s elkezdtem öltözni, mosdani.

Bátyám segített öltöznöm és sok gyermekes fecsegésemre nem szólt semmit.
Nagyon komoly volt, és mindig olyan helyre nézett, a hol nem volt semmi
látni való.

– Bántott valaki, Loránd?

Bátyám nem felelt semmit, csak odahúzott térdei közé s hajamat
megfésülé. Ingem gallérja a nyakkendő alá volt gyürődve, azt
megigazította; és folyvást olyan szomorúan nézett reám.

– Van valami bajod, Loránd?

Még a fejével sem intett, sem azt, hogy «van», sem azt, hogy «nincs»;
csak csendesen kötötte nyakkendőmet csokorba.

Volt egy kék viktoria dolmánykám, piros hajtókával és apró pitykékkel.
Én azt akartam felvenni; Loránd pedig a sötétzöld ünneplő kabátomat
akarta rám adni.

Én ellenkeztem vele.

– Hiszen falura megyünk! oda a pitykés dolmány épen jó lesz. Miért nem
adod azt ide? Mert neked nincs olyan!

Loránd nem szólt semmit, csak rám nézett azokkal a nagy szemrehányó
szemeivel. Nekem aztán nem kellett több; rám hagytam adni a sötétzöld
kabátot. Hanem azért még mindig duzzogtam miatta.

– Hiszen úgy felöltöztetsz, mintha examenre mennénk, vagy temetésre.

Erre a szóra Loránd egyszerre magához szorított, ölébe ragadt, letérdelt
elém és elkezde hevesen sírni, de oly zokogva, hogy a könyei
összenedvesitették hajamat.

– Loránd! mi bajod? Loránd! – kérdezém én ijedten, de ő nem tudott
szólni a sírás miatt. Ne sírj, Loránd! Én bántottalak? Ne haragudjál.

Mikor aztán sokáig sírt, és folyvást átölelve tartott, egyszer nagy,
reszkető sóhajtással lélekzetet vett és halkan rebegé fülembe:

«Meghalt az atyánk.»

Én olyan gyermek voltam, a ki nem tudott sírni: csak a férfikor tanított
meg rá.

Olyankor, mikor sírnom kellett volna, csak azt éreztem, mintha valami
féreg fúrna a szívembe s valami bágyadás fogott el, a mitől nem éreztem
semmit, a mi rendes öt érzékkel kivehető; – bátyám sírt helyettem is.
Utoljára aztán megcsókolt, s kért, hogy jőjjek magamhoz.

Hiszen én magamnál voltam, láttam, hallottam mindent; de úgy nem volt
rám hatása semminek, mint egy darab fára.

Szerencsétlen természetem volt; nem birtam semmivel mutatni, a mi fáj.

De olyan nagy is volt ez a gondolat, hogy az én eszem nem birta még azt
végig érni.

Hogy az atyánk meghalt!

Tegnap este még velünk beszélt, még megölelt, megcsókolt; azt igérte,
hogy kivisz falura és ma már nincs sehol, meghalt.

[Illustration: Meghalt az atyánk!]

Lehetetlen ezt felfogni! Gyermekkoromban sokat tépelődtem azzal a
gondolattal, hogy mi van a világ végén túl? Az ür! Hát azt az ürt mi
veszi körül? Hát azontúl van-e még valami? Sokszor az őrüléshez voltam
közel a tépelődés miatt. Most ugyanez az észvesztő kábulat fogott körül.
Hogyan lehessen az, hogy az apám meghalt?

– Menjünk anyámhoz! – ez volt legközelebbi gondolatom.

– Majd utána megyünk. Ő már elutazott.

– Hová?

– Falura.

– Miért utazott el?

– Mert beteg.

– Hát miért kaczagott az éjjel úgy?

– Mert beteg.

Ez még inkább megfoghatatlan volt az én eszemnek.

Ekkor egy gondolatom támadt. Arczom hirtelen felderült.

– Loránd! Hiszen te tréfálsz; te bolondozol velem. Csak rám akartál
ijeszteni. Mi mind megyünk ki falura, mulatni: s te csak az álmot
akartad kiverni a szememből azzal, hogy atyánk meghalt.

Loránd e szóra összekulcsolta fején kezeit, s a mozdulatlan fájdalom
torzulatával arczán, nyögé:

– Oh Dezső, ne kínozz! ne kínozz ezzel a nevető arczczal!

És azután még jobban megijedtem, elkezdtem reszketni, átöleltem egyik
karját s könyörögtem neki, hogy ne haragudjék: hiszen én elhiszem, a mit
mondott.

Láthatta, hogy elhiszem, mert minden tagom reszketett.

– Jerünk oda hozzá, Loránd.

Bátyám merően rám nézett, mintha eliszonyodott volna attól, a mit
mondtam.

– Atyánkhoz?

– Oda. Hátha én szólok hozzá és fölébred.

Loránd két szeme olyan lett erre, mint a tűz. Látszott, hogy valami nagy
könyhullatás rohamát tartóztatta erővel vissza. Azután fogai közül
mormogá:

– Ő nem ébred fel többé.

– Meg szeretném őt csókolni.

– A kezét.

– A kezét és az arczát.

– Csak a kezét szabad megcsókolnod: – monda bátyám szilárdul.

– Miért?

– Mert én mondom! – felelt keményen.

E szokatlan hang egészen megriasztott: azt mondtam neki, hogy szót
fogadok; csak vigyen át atyámhoz.

– Jer hát. Add kezedet.

S azzal kézen fogva vezetett két szobán keresztül. A harmadikban
nagyanyánk jött ránk szembe.

Nem láttam arczán semmi változást, csak sűrű fehér szemöldei voltak
mélyen összevonva.

Loránd odament hozzá s lassan suttogott hozzá valamit, a mit én nem
hallhattam, de jól láttam, hogy rám integetett szemével.

Nagyanyám csendesen inte fejével, hol helyeslően, hol tagadóan; azután
odajött hozzám, fejemet két keze közé fogta s sokáig nézett arczomba,
fejét csendesen ingatva.

Csendesen rebegé:

– Épen ilyen volt gyermeknek.

Azzal levágta magát arczczal a földre és sírt.

Loránd megfogta kezemet s vont ki magával a negyedik szobába.

Ott volt a koporsó. Még nyitva volt; csak a szemfedővel volt végig
leterítve.

Ma nincs még annyi erőm, hogy le tudjak írni egy koporsót, melyben
atyámat láttam kiterítve; sokan tudják, mi az? és senki sem akarja tőlem
megtanulni.

Csak egy öreg asszonycseléd volt a szobában, senki más nem virrasztott.

Bátyám magához ölelte fejemet s úgy álltunk ott sokáig; mintha mi is, és
minden, a mi ebben a szobában van, meg lett volna halva.

Egyszer aztán azt mondta a bátyám, hogy már most csókoljam meg atyám
kezét s aztán menjünk.

Szót fogadtam neki, ő felemelte a szemfedő szegélyét s én két viaszsárga
kezet láttam összetéve, mikben rá nem ismertem volna azokra az erős,
izmos kezekre, miknek gömbölyű ujjain kicsiny koromban annyiszor
játszottam a megbámult czímeres gyűrűkkel, egyikről a másikra húzva fel
azokat.

Megcsókoltam mindkét kezét. Az olyan jól esett!

Azután fájó kérdéssel tekinték fel bátyámra: szerettem volna arczát is
megcsókolni. Ő elérté tekintetemet s elvont onnan.

– Jer velem. Ne maradjunk tovább.

És az nekem oly nagyon fájt!

Bátyám azt mondta, hogy várjak szobámban, és ki ne mozduljak addig, míg
ő a kocsikat elrendezi, melyek bennünket elfognak szállítani.

– Hová?

– Ki, a falura. Itt benn maradj, sehova ne menj. Még ezenfelül rám is
zárta az ajtót.

Ezen aztán én úgy elgondolkoztam. Miért megyünk mi most falura, ha
atyánk halva fekszik? Miért kell nekem addig a szobában maradnom? Miért
nem jön semmi ismerősünk felénk? Miért suttognak olyan csendesen a ház
körül járók? Miért nem harangoznak, ha ilyen nagy halott van a háznál?

Mindez egészen zavarttá tette agyamat: semmire sem birtam magamnak
választ adni, és senki sem jött felém, a kitől valamit kérdezhettem
volna.

Egyszer, nagy sokára (nekem úgy tetszett, hogy hosszú idők múltak el,
meglehet, hogy tán csak néhány óranegyed volt az) ott tipegett el a
folyosó ablaka előtt a vén asszonycseléd, ki az imént odabenn
virrasztott. Bizonyosan más váltotta fel.

Az ő arcza most is olyan közönyös volt, mint mindennap. Szemei ki voltak
ugyan sírva, hanem hiszen én mindennap láttam őt sírni, ha jó kedve
volt; ha rossz kedve volt; nem tett nála különbséget.

Az ablakon keresztül megszólítottam.

– Zsuzsi néni, jőjjön ide!

– Mi kell, édes kis Dezsőkém?

– Zsuzsi néni, mondja meg nekem igazán, miért nem szabad nekem az atyám
arczát megcsókolnom?

A vén cseléd vállat vont, s cynikus egykedvűséggel felelt rá:

– Bolond maga, kicsi Dezső. Azért, mert – nincs neki feje, szegénynek.

Nem mertem visszatérő bátyámnak megmondani, mit hallottam az öreg
Zsuzsitól.

Azt mondtam neki, hogy a hideg lel, mikor azt kérdezte, hogy mért
reszketek olyan nagyon?

Azután csak rám adta köpenyemet s azt mondta, menjünk a kocsihoz.
Kérdeztem, hogy nagyanyánk nem jön-e velünk? ő azt felelte, hogy az még
hátul marad. Mi ketten ültünk az egyik kocsiban; egy másik még
várakozott az ajtóban.

Nekem úgy tetszett az, mintha csak álmodnám. Az esős, borongós idő, a
mellettünk elmaradó házak, az emberek, kik csodálkozva néztek ki az
ablakon, egy-egy ismerős arcz, ki mellettünk elhalad s ránk bámultában
elfelejt köszönteni; mintha mindenik kérdezné magában: miért nincs e
fiuk apjának feje? Azután a hosszú jegenyefasorok a város végén, miket
úgy hajtogat a szél, mintha valami nagy, nehéz gondolat alatt csóválnák
fejeiket; és mormogó habok a híd alatt, a min keresztül mentünk, mintha
azok is tanakodnának valami mély titok fölött, a mi annyiszor volt rájuk
bízva és a mit még senki sem talált ki: miért nincsen némely halottnak
feje?

Úgy öntözött, úgy borzasztott valami, hogy ez iszonyú kérdéssel
bátyámhoz forduljak. Legyőztem a rémet, nem kérdeztem meg. Sokszor
mondják azt a gyermekeknek, kik hegyes kést tartanak szemeik elé, vagy
magas hídról néznek le a vízbe: «Vigyázz, mert az ördög megtaszít», úgy
éreztem én magamat ezzel a kérdéssel; kezemben volt a fogója, szívemnek
állt a hegye, párkányán ültem, lenéztem az örvénybe; úgy hítt valami,
hogy taszítsam az elevenbe, szédüljek bele. Meg tudtam magamat
tartóztatni.

Az egész úton nem beszéltünk bátyámmal semmit.

Falusi lakunkba érve, házi orvosunk jött elénk és azt mondta, hogy
anyánk még rosszabbul van, mint eddig; látásunk csak nehezítené baját,
jó lesz, ha szobánkban maradunk.

Két óra mulva utánunk megjött nagyanyánk is.

Megérkeztével nagy suttogás támadt a háziak között, mintha valami
rendkívülihez készülnének, a mit nem kell az egész világnak megtudni.
Azután nagy hirtelen, a szokottnál korábban ebédhez ültünk, senki sem
tudott enni, csak úgy néztük végig az egészet. Azután bátyám is sugdosni
kezdett nagyanyámmal. A mint egyes szavakból kivehettem, arról
beszéltek, hogy vigyen-e puskát magával, vagy sem? Loránd akart vinni,
nagyanyám ellenzette. Végre mégis megegyeztek abban, hogy vihet magával
puskát és lőszert, de addig ne töltse meg a fegyvert, míg szükségét nem
látja.

Én ezalatt csak úgy támolyogtam egyik szobából a másikba. Látszott, hogy
mindenkinek volt valami nagyobb gondja annál, hogy velem foglalkozzék.

Délután azonban, mikor bátyámat készülődni láttam az útra, a
kétségbeesés erőt vett rajtam:

– Vigy engemet magaddal.

– Hisz azt sem tudod, hová megyek?

– Nem bánom, akárhová: csak vigy magaddal; mert én nem tudok itt
magamban maradni.

– Majd megkérdem nagyanyánktól.

Bátyám néhány szót váltott nagyanyámmal, s azzal visszajött hozzám.

– Velem jöhetsz; vedd a pálczádat és köpenyedet.

Ő puskáját vállára vetette s kutyát is hozott magával.

Ez a gondolat azután megint újból kínzott.

«Apám meghalt, és mi ma délután vadászni megyünk, nagyanyánk
engedelmével, mintha semmi sem történt volna.»

A kertek alatt mentünk le, az agyagvermek hosszában: bátyám olyan utat
látszott keresni, a hol nem találkozunk senkivel. A vizslát pórázon
vezette, hogy el ne kalandozzék.

Nagy utat mentünk, a tengeri-földek és csalitok között barangolva, a
nélkül, hogy Lorándnak csak egyszer is eszébe jutott volna a puskát
leemelni válláról; csak a földet nézte mindig; s a kutyáját csitította,
mikor az neki akart indulni a cserkészésnek.

E közben jó messze eltávoztunk a falutól.

Én jól elfáradtam már, de azért egy szóval sem mondtam, hogy térjünk
vissza; inkább mentem volna világ végtelen végéig, minthogy hazatérjünk.

Már alkonyodott, mikor egy kis nyárfaerdőbe értünk; ott bátyám azt
mondta, hogy pihenjünk meg. Leültünk egymás mellé egy levágott
faderékra.

Bátyám megkinált valami sülttel, a mit számomra hozott tarisznyájában.
Milyen rosszul esett az nekem; ő azt hiszi, hogy én éhes vagyok. A
sültet aztán odaadta a vizslának, a vizsla félrement vele a bokorba, s
ott elkaparta a haraszt közé. Az sem volt éhes.

Ott azután elnéztük, mint megyen le a nap? Falunkból a tornyot sem
láttuk már, olyan messzire eljöttünk s én még sem kérdeztem, hogy nem
térünk-e még vissza?

Az idő egyre borongós volt, csak naplement után nyiltak meg a felhők,
hogy a lemenő nap viharjósló vörös tüzével elboríthassa az eget; a szél
egyre fújt. Én azt mondtam bátyámnak, hogy csunya szél fúj s ő azt
mondta rá, hogy az nekünk jó.

Hogy mire jó nekünk ez a nagy szél? azt nem birtam kitalálni.

Mikor aztán az ég lassankint a tűzvörösből lilaszínre, a lilaszínből
szürkére, a szürkéről feketére vált, akkor bátyám megtöltötte puskáját s
a vizslát elbocsátá a pórázról. Kezemet megfogta s azt mondta, hogy már
most ne szóljak semmit, hanem maradjak mozdulatlan.

Így vártunk hosszú ideig a zúgó éjszakában.

Én törtem rajta a fejemet, mi oka lehet annak, hogy mi most itt vagyunk?

Egyszer vizslánk a távolból elkezdett üvölteni.

Olyan üvöltés volt az, a milyent soha nem hallottam tőle.

Néhány percz mulva nyargalva jött hozzánk vissza; sírva, nyihogva ugrált
reánk, kezeinket nyalta, s aztán megint tova futott.

– Most már jerünk! – szólt Loránd puskáját karjára vetve.

Sietve haladtunk a kutya nyomán, s nemsokára kiértünk az országútra.

A sötétben egy szénás szekér, négy ökörtől vonva, csendesen haladt
végig.

– Dicsértessék az úr Jézus! – szólt az öreg béres, megismerve bátyámat.

– Mind örökké.

Kevés vártatva azt kérdé tőle: nincsen semmi?

– Nem kell félni, nem lesz semmi.

Azután csendesen ballagtunk a szénás szekér mögött.

Bátyám levette fövegét, úgy ment; azt mondta: nagyon melege van.

Az öreg béres egyre hátramaradt hozzánk.

– Nem fáradt el, Dezső úrfi? – kérdezé – felülhetne a szekérre.

– Mit gondol, János? szólt bátyám; – erre a szekérre!

– Igaz. Igazság. – Szólt az öreg szolga; csendesen keresztet vetett
magára s előre ment az ökreihez.

Mikor a faluhoz közel értünk, az öreg János ismét odajött hozzánk.

– Már most jobb lesz, ha az úrfiak a kertek alatt kerülnek haza; én így
egyenesen magamban könnyebben átmegyek a falun.

– Gondolja, hogy most is strázsálnak? – kérdezé bátyám.

– Persze. Tudják már. Nem lehet nekik rossz néven venni: a szegény
jámboroknak tíz esztendő alatt kétszer verte el határukat a jég.

– Ostobaság! – felelt rá bátyám.

– Meglehet; – sóhajtá fel a pórcseléd. – Hanem a szegény ember már azt
hiszi.

Loránd megtaszította a bérest könyökkel s rám mutatott, hogy ne
beszéljen én előttem.

Az én agyam aztán csak még zavartabb lett erre.

Loránd azt mondta az öreg béresnek, hogy majd a kertek alá fogunk
kerülni; azonban, midőn az jól előre haladt a szekérrel, mi csak ismét
nyomába mentünk s követtük nagy távolban egész odáig, hol a faluban a
legvégső házsor kezdődik.

Bátyám itt egyre óvatosabban kezde körültekintgetni, s jól hallám a
sötétben, a mint puskájának egyik sárkánya kettőt kattant.

A szekér csendesen ment előttünk a falu hosszú utczáján végig.

A helység háza felől mintegy hat vasvillás ember jött szemközt.

Bátyám azt mondá, hogy vonuljunk be egy sövény mögé, s rám parancsolt,
hogy a kutyánk száját fogjam össze, nehogy ugatni találjon, mikor azok
elhaladnak.

A vasvillás őrök elmentek a szekér mellett, elhaladtak előttünk is;
hallottam, a mint az egyik azt mondta a másiknak:

– Lám, ez az átkozott szél is azért fúj most ilyen nagyon!

Miért? De hát miért?

A mint azok elhaladtak, bátyám megfogta kezemet s azt mondta: No már
most siessünk, hogy előbb otthon legyünk, mint a szekér.

Azzal végigfutott velem a zsellérház hosszú udvarán, egy sövényen
keresztül emelt, maga is utánam mászott; azután még egy pár idegen
kerten mentünk keresztül, mindenütt a sövényt áthágva; míg végre saját
kertünkbe jutottunk.

De hát Istenem, vétettünk mi valamit, hogy így futunk, hogy így
bujdoklunk?

Mire az udvarra értünk, a szekér is épen beért. Három béres várt rá az
udvaron, azok mindjárt betették utána a kaput.

Nagyanyánk kinn állt a folyosón s megcsókolt bennünket, mikor
megérkeztünk.

Azután pedig rövid suttogás támadt bátyám és a cselédek közt; mire azok
villáikat fogták s elkezdték a szénát lehányni a szekérről.

Nem érnének-e erre nappal?

Nagyanyám leült egy padra a folyosón s fejemet ölébe fogta; Loránd
lekönyökölt a folyosó párkányára s a munkát nézte.

A szénát egyre hányták, a nagy szél a folyosóig hordta a polyvát, senki
sem mondta nekik, hogy vigyázzanak jobban.

Olyan rejtélyes volt nekem ez az éjszakai munka.

Egyszer csak azt láttam, hogy Loránd bátyám megfordult álló helyéből, s
elkezdett sírni; arra nagyanyám felugrott; egymás keblére borultak; én
odafogóztam mindkettőnek a ruhájába és rettegve néztem fel rájuk. – Még
csak egy lámpa sem égett a folyosón.

– Csitt! – sugá nagyanyám; – ne sírj oly hangosan. Ő maga is elfojtá
zokogását. Jerünk!

Azzal megfogta kezemet s bátyám vállára támaszkodva lejött velünk együtt
az udvarra, a szekérig, mely a kertajtó előtt állt.

Kétfelől nagy halom széna takarta azt el szem elől; csak akkor lehetett
rá látni, mikor a hátuljához értünk.

Azon a szekéren volt apám koporsója.

Tehát ez volt az, a mit mi éjnek éjszakáján a faluba beloptunk; a mit
bujdokolva kisértünk, a mit rejtegettünk; a miről suttogva beszéltünk; a
mit titokban sirattunk. Apám koporsója.

A négy béres leemelte azt a szekérről, s azután vállra véve vitte a kert
felé. Mi mentünk utána, fedetlen fővel és hallgatva.

Kertünkön kis patak folyt keresztül; e patak mellett volt egy kis
gömbölyű épület, melynek czifra vasajtaját én soha sem láttam nyitva.

Kicsiny gyermekkoromtól fogva, mikor még nem birtam felkelni a földről,
ha egyszer leültem, emlékemben van ez a kis kerek épület.

Mindig úgy szerettem, úgy féltem közelében; úgy akartam tudni, mi lehet
abban belül? Zubbonyos kis fiú voltam, mikor a szines kavicsokat
kiszedtem vakolatából s játszottam velük a porban, s ha egy kavicscsal
meghajítottam a vasajtót, elfutottam a zengéstől, a mit az ütésre adott.

A vad borostyán köröskörül befutotta az épületet, lehajlott már az
ajtajára is, belefonta magát a kilincsbe, s az ajtófélbe kapaszkodott;
és én úgy elgondolkoztam rajta, hogy micsoda csendes ház lehet az, a
minek az ajtaját így elszőheti a repkényinda, hogy abba nem járnak soha?

Nagyobb gyermek koromban megint csak ez épület körül játszottam sokat s
észrevettem, hogy ennek a homlokára nagy betük vannak írva, a miket a
repkényinda csak félig-meddig födött el, s ekkor úgy óhajtottam
megtudni, hogy mit tesznek azok a betűk?

A mint a legelső ünnep jött, mikor én már a betűket ismertem s ismét
kivittek jószágunkra: egymásután raktam a rejtélyes házikó feliratának
öreg betűit s kiszótagoltam magamban.

Nem juthattam az értelmükhöz, idegen nyelven szóltak.

De annyiszor leírtam e szókat a porba, mígnem értettem is:

«NE NOS INDUCAS IN TENTATIONEM.»

Egy évvel hamarább, mint iskolatársaim, iparkodtam feljutni az akkor úgy
hítt «diák osztályba», a hol latinul tanítanak.

A legelső elemi ismereteimmel a latin nyelvtanban arra indultam el, hogy
ez ismeretlen mondat értelmét felfedezzem.

«Ne vigy minket a kisértetbe.»

Az Úr imájának egy mondata ez, a mit ezerszer elmondtam én is, és most
még kevésbbé értettem, hogy mit tesz az, mint eddig.

Hanem annál inkább kezdett bennem valami babonás irtózat támadni azon
épület íránt, mely ajtaja fölött azt a mondatot viselé, hogy őrizzen
bennünket az isten a kisértetektől.

Talán épen itt laknak a kisértetek?

Tudjuk, hogy a gyermekek mit értenek a kisértetek alatt.

Ma azután nyitva láttam ezt az ajtót, megtudtam, hogy ez az épület
családunk sírboltja.

Ez az ajtó, a mit én eddig csak repkénytől benőve láttam, most nyitva
volt, s feltárt gádorából lámpavilág fénylett elő. A két nagy virginiai
borókafa, mely a kripta elé volt ültetve, eltakarta a fényt, hogy nem
látszhatott ki a kertből. Csak a mi számunkra világított az.

A négy férfi levitte a lépcsőkön a koporsót; mi utána mentünk.

Ez hát az a ház, a hol a kisértetek laknak, és mi hiába imádkoztunk: ne
vigy minket a kisértetbe! ime hozzájuk kell leszállanunk.

Néhány lépcső vezet alá, ott alacsony, apró kavicscsal vakolt boltozat
alá jutunk, mely a földalatti nyiroktól zöldes fényben ragyog.

A falba mély fülkék voltak építve kétfelől, négy-négy mindenik oldalon;
és hat fülke már be volt töltve. Eléjök állított márványlapok aranyozott
feliratokkal beszéltek azokról, a kik már nyugosznak.

A négy cseléd a vállán hozott koporsót elhelyezé a hetedik fülkébe; mire
aztán az öreg béres összekulcsolá kezeit, s egyszerű áhítattal elmondá a
miatyánkot; a másik három férfi utána dönögte azt csöndesen….. Amen,
amen…

Azzal magunkra hagytak bennünket.

Nagyanyánk mindaddig egy szó, egy indulatkifejezés nélkül állt a kripta
mélyében, kezeinket tartva kezeiben; hanem midőn egyedül maradtunk,
őrjöngve rohant a koporsó fülkéjéhez, s leveté magát előtte a földre.

Oh! én el nem tudom mondani, miket beszélt ott magán kívül?

Sírt, könyörgött, szemrehányásokat tett – a halottnak. Dorgálta, mint
mikor gyermeket szidnak, ki megvágta késsel a kezét. Kérdezte, hogy
miért tette ezt? Megint elhalmozva nehéz vádakkal, gyávának,
nyomorultnak nevezte el, fenyegette Istennel, Isten haragjával, örök
kárhozattal; – azután bocsánatot kért tőle, engesztelő szóval rebegett
hozzá, hítta vissza, kedvesnek, szépnek, jónak mondta; elbeszélte neki,
milyen hű, kedves, szerető neje van itthon, milyen két szép fia, hogy
tudja azokat elfeledni? Majd kegyes, istenfélő szóval feddé, hogy legyen
keresztyén, forduljon Istenhez; tanuljon hinni, remélni, szeretni; az
átmérhetlen irgalomban bízni; ég csapásaiban megnyugodni… És azután
felsikoltott, szétszórta galambfehér hajfürteit, hogy csak úgy repkedtek
szilajon megrázott feje körül, és átkozta az Istent.

Azt hittem, a végitélet éjszakája ez.

Mi nekem a jelenségek könyvének minden tűzokádó szörnye! mit nekem a
meghasadó föld kiokádott halottai mind azon rémülethez, a mit ez óra
kitöltött fejemre?

Ide hoztuk apánkat, ki meghalt rögtön, erőszakosan, ide hoztuk lopva,
bujdokolva; itt elrejtettük minden keresztyéni szertartás, énekszó,
harangszó nélkül; még az utolsó papi áldás sem szállt utána, a mi az
utolsó koldust is elkiséri, s most itt, a halottak házában, nagyanyám
megátkozza a halottat, és megátkozza a túlvilágot, melynek küszöbén
állunk, s őrült kétségbeeséssel dörömböz ama rejtelmes ország ajtaján,
ököllel ütve a koporsó födelét.

Most már érett észszel, midőn nálam is közelgő tél hava fedi a tetőt,
átlátom, hogy szükséges volt nekünk ott lennünk: hogy cseppről-cseppre
kellett kiürítenünk e legkeserűbb pohárt, mely bár ne töltetett volna ki
számunkra soha!

Nagyanyánk összeroskadt a fülke előtt s homlokát a koporsó párkányára
fekteté; hosszú fehér haja végig omlott rajta.

Nagy sokára fölemelkedék; már akkor arcza nem volt eltorzulva, szemei
nem könnyeztek; hozzánk fordult s azt mondta, hogy maradjunk még itten.

Ő maga leült a kőlépcsőzet legalsó fokára, a lámpát maga elé tette, mi
ketten előtte álltunk.

Nem nézett ránk, folyvást a lámpa fényébe mélyedt nagy fekete szemeivel,
mintha abból idézne vissza valamit, a mi régen elmult.

Egyszerre megfogta kezeinket, s odavont maga mellé a kőlépcsőre.

– Ti egy igen szerencsétlen család ivadékai vagytok, melynek minden
tagja öngyilkosul hal meg.

Ime ez volt a titok, mely mint gyászfátyol állt családunk minden érett
eszű tagjának arcza előtt. Mi szüntelen úgy láttuk öregeinket, mintha
valami búskomor köd járna közöttünk. Ez volt az a köd.

«– Isten balja, ember átka volt ez rajtunk! – folytatá öreganyánk most
már meg nem rezzenő szóval, s ezentúl oly nyugodtan beszélt folyvást,
mintha csak egy idegen család történetét mondaná el előttünk. –
Szépapátok, Áronffy Jób, az, a ki a legelső fülkében nyugszik, hagyta
ezt a rettentő örökséget utódaira s testvérkéz volt, mely ez átkot
fejére dobta.»

«Mert szerencsétlen föld ez, a melyen mi lakunk. Más boldog országban is
van gyűlölet az emberek között; testvérek haraggal válnak meg egymástól;
az enyim és tied, a féltés, a büszkeség, az irigység konkolyt hint
közéjük; de nálunk még ez az átkozott föld is megtermi a gyülöletet; ez
a megátkozott föld, a mit úgy hivunk, hogy «édes hazánk» s a minek
tiszta búzáját nevezzük hazaszeretetnek, konkolyát hazaárulásnak, s
mindegyik azt hiszi, hogy az ő vetése a tiszta, a másiké a gaz, és
gyűlöli érte a testvér a testvért! Nem értitek ti ezt meg.»

«Jób szépapátok azon időben élt, midőn nagy emberek azt hitték, hogy a
mi félig rom, azt újra kell építeni. Nagy viszály támadt ebből, sok
csalódás, sok kiábrándulás; utoljára le kellett törülni az egészet.»

«Jóbot németországi akadémiákon neveltették szülői; ott idegen
szabadelvűséggel töltötte el lelkét; a közös emberi szabadság rajongója
lett; mikor visszajött, épen e nagy eszmét találta küzdelemben egy
hasonló nagygyal, a nemzeti érzülettel. Ő az elsőbbnek adott igazat;
ahhoz csatlakozott. A mit a honfiak ősi ereklyéknek neveztek, abban ő
nem látott mást, mint a multak bűnét. Bátyja homlokellenében állt vele.
Találkoztak a közös küzdtéren, s elkezdődött közöttük a végtelen
villongás. Olyan jó testvérek voltak, soha egymást bajban el nem
hagyták, s ezen a tövistermő mezőn örök ellenséggé kellett esküdniök.
Szépapátok a diadalmas hadsereghez tartozott, testvére a vert hadakhoz.
Hanem a diadal nem volt édes.»

«Jób hatalmas, magas állást nyert, fürdött a napfényben; hanem elveszté
azt, a mi – semmi: régi ismerősei mosolyát. Úr volt, félték, messziről
üdvözlék, de közel nem siettek hozzá; s a kik hajdan a találkozáskor
jobbról-balról megcsókolták arczát, urszineváltoztával félre álltak
előle s hideg alázattal süvegelték meg féloldalról. S azután volt egy
ember, a ki meg sem süvegelte, hanem csak azért kereste találkozását,
hogy daczosan felnyomott kalpaggal mehessen rá szemközt, s szúró
tekintettel nézhessen végig rajta: tulajdon testvére. És ők mind a
ketten becsületes, jó emberek voltak, igaz keresztyének, szegények
jóltevői, családjuk kedvenczei, és valaha úgy szerették egymást!»

«Oh ez a fájdalmas föld itt alattunk!»

«Egyszer aztán összeomlott a tíz évig épített új rendszer, II. József
halálos ágyán végighúzta a vörös vonalt egész élete munkáján; a mi addig
történt, álommá lett.»

«A föld remegett az örömzajtól, ez a föld, ez a keserű föld. Jób pedig
elment a budai török fürdőbe, s hogy testvérével ne találkozzék többet,
felvágta életereit, s ott elvérzett, meghalt.»

«És ők mind a ketten jó keresztyének voltak; igaz emberek az életben,
hívek a becsülethez, nem gonoszak, nem istentelenek; szívben és
tettekben Istent imádók; és mégis az egyik testvér megölte magát, hogy a
másikkal ne találkozzék többet, és a másik azt mondta rá: úgy kellett
neki!»

«Oh ez a könyhullatásainktól beteg föld!»

Itt nagyanyám elhallgatott, mintha egy nagyobb, nehezebb csapás emlékeit
gyűjtené össze lelkében.

Semmi nesz nem hangzott idelen, még a kriptaajtó is be volt téve; a
szélzúgás nem hangzott odáig; semmi egyéb nesz, mint három élő ember
szívdobogása.

Nagyanyám a boltozatra írt évszámot kereste szemeivel, mit olvashatlanná
tett a keresztülizzadt mész.

«Ebben az évben építettük e szomorú házat. Jób volt benne az első lakó.
Épen így, mint most, pap nélkül, harangszó nélkül, más alakú
deszkaládába rejtve, hozták őt ide; s megkezdték vele azon szomorú
áldozatok sorát, a kikre hagyományul maradt, hogy egyik a másikat vonja
maga után.»

«Mert rettenetes hagyomány az önkéz-ontotta vér! befecskendi az a fiakat
és a testvéreket. Ama gúnyos kisértő, a ki az apa kezét vezette az éles
késsel önszíve felé, ott áll leskelődve örökké az utódok háta mögött;
szüntelen suttogja nekik: apád öngyilkos volt, testvéred maga kereste
fel a halált; a te fejeden is rajta az itélet, akárhova futsz előle, meg
nem menekülsz, gyilkosodat magaddal hordozod saját jobb kezedben! Az
kinálja, az kecsegteti a tétovázót fényesre köszörült vasakkal, felvont
sárkányú fegyverekkel, borzasztó színű méregitalokkal, mély
folyóvizekkel; azok játszanak vele, keresik, mitől iszonyodnak; és csak
arról gondolkoznak mindig.»

«Oh! az iszonyatos!»

«Hogy semmi sem tartja vissza őket! hogy nem gondolnak azok szerelmére,
örök bánatára, kiket itthagynak szomorú halálukon keseregni! hogy nem
gondolnak arra, a kit amott túl találni fognak, s a ki számon fogja
tőlük kérni: miért jöttetek, míg én nem híttalak?»

«E szomorú ház homlokára hiába volt felírva: «ne vigy minket a
kisértetbe.» Láthatjátok. Heten foglalták el már helyeiket. – Mind a
heten odadobták a gondviselés lábaihoz azt a kincset, a miről számot
kérnek az égben.»

«Jóbnak három fia maradt: Ákos, Gerő és Kálmán.»

«Ákos volt a legidősebb, ki legkorábban megházasodott. Jó ember volt, de
könnyelmű és szenvedélyes. Egy nyáron minden vagyonát elkártyázta és
tönkre jutott. De még a szegénység nem ejté kétségbe. Azt mondá
feleségének s gyermekeinek: eddig magunk urai voltunk, ezután más
szolgái leszünk; a munka nem szégyen! elmegyek gazdatisztnek valamelyik
urasághoz.»

«A másik két testvér, a mint bátyja balsorsát megtudta, összebeszél,
odamentek, felkeresték, s azt mondták neki: «bátya, még két harmada
megvan apánk vagyonának, jer, osztozunk újra.»»

«S mindegyik odaadta neki vagyona harmadát, hogy legyenek ismét
egyenlők.»

«S Ákos azon az éjszakán főbe lőtte magát.»

«A balsors csapását el tudta tűrni, s testvéreinek jósága annyira
meggyűlölteté vele önmagát, hogy mikor az élet gondjaitól megszabadult,
az élet örömeit sem akarta tovább látni.»

«Ákosnak két gyermeke maradt, egy fiú és egy leány.»

«A tizenhat éves volt, igen szép, igen jó; – nézzétek, ott van a
sírköve; letöretett 16 esztendős korában! Szeretett. Boldogtalan lett.
Meghalt.»

«Nem értitek ti ezt még!»

«Már akkor hárman voltak a magányos sírboltban.»

«Gerő volt a ti nagyatyátok, az én örökké feledhetlen jó férjem. Nem
hull ki könnyem, midőn rágondolok, mert édes nekem minden gondolat, mely
ő hozzá visszavezet, s mert tudom, hogy ő tökéletes ember volt, s a mit
tett, még az utolsó tette is, az helyes volt, annak úgy kelle lenni; ez
szemem előtt történt; és én meg nem fogtam a kezét, hogy ne tegye!»

Öreg anyánk szemei úgy villogtak e pillanatban; rajtam valami ismeretlen
hőség áradt el: valami sejtelemszerű lelkesülés; én nem tudom miért?
Hogyan lelkesítenek a halottak?

«Nagyapátok épen ellentéte volt apjának, mint százszor és ezerszer
történik az, hogy a fiak a hírt, mely apjuk nevét nyugatnak ragadta,
keletre térítik vissza. Nem értitek ti ezt meg.»

«Gerő összeköttetésben volt azokkal, ki a múlt század végén egy főpap
vezetése alatt más századot akartak előkészíteni. Nem adatott meg a
siker törekvéseiknek; elbuktak vele – s fej nélkül buktak el. Egy
délután nagyapátok családi körében ült, ebéd végénél, midőn egy idegen
hivatalos úr lépett közénk, s sajnálatát rejteni nem tudó arczczal mondá
neki: hogy parancsa van őt őrizet alá venni. Gerő nyugodt arczot
mutatott; csupán arra kérte vendégét, hogy engedje fekete kávéját
meginnia. Kérése minden kifogás nélkül megadatott. Férjem csendesen
kavargatta kávéját, s beszélgetésbe eredt közönyös dolgok fölött a
vendég úrral, ki nem látszott haragos embernek lenni; még bíztatta is
férjemet, hogy nem lesz e történetből semmi baj. Férjem nyugodtan
szürcsölgeté kávéját.»

«Mikor aztán készen volt vele, letette csészéjét, megtörűlte szép hosszú
bajuszát, odafordult hozzám, oda vont keblére, megcsókolt kétfelől,
szájamat kikerülve: «neveld jól fiúnkat», rebegé; s azzal az idegen
úrhoz fordult: «uram, ne fáraszsza ön magát miattam tovább; én halott
vagyok: szívesen látom a temetési toromra.»»

«Két percz múlva meghalt.»

«És én láttam jól, mert mellette ültem, mint nyitá ki hüvelykujjával a
kisujján viselt gyűrű czímeres szelenczéjét, mint hullatott abból valami
fehér port az előtte álló csészébe, mint kavargatta el azt lassan, s
mint szürcsölé fel apródonkint és nem ragadhattam meg kezét, nem
kiálthattam rá: ne tedd azt! maradj élve!»

Nagyanyánk az őrűlés felmagasztalt mosolyával bámult maga elé. Oh! én
úgy féltem, hogy nekem is meg kell itt tébolyodnom. Ez az őrűlt mosoly
oly ragadós!

Lassan bólintgatva ősz fejével, ismét összeroskadt aztán. Látszott, hogy
idő kell arra, míg ez emlék, ha egyszer falzavartatott, újra elpihen
lelkében.

«Ő volt már a negyedik lakója e kisértetek házának.»

«Holta után testvére Kálmán oda költözött házunkhoz. Ő mindvégig nőtelen
volt; igen korán csalódott, s aztán egészen világgyűlölővé lett.»

«Búskomorsága évről-évre gyógyíthatlanabbá lett; került minden
szórakozást, minden társaságot, legkedvenczebb tanyája volt ez a kert,
ez a hely itt. Ő ültette a szép borókafákat az ajtó előtt, mik akkor még
nagy ritkaságok voltak.»

«Nem titkolta előlünk, sokszor nyiltán kimondá, hogy neki nem lehet más
vége, mint testvéreinek volt.»

«Azon pisztolyt, melylyel Ákos meglőtte magát, ereklyéül tartogatta
magánál, s szomorú tréfával mondá, hogy ez az ő öröksége.»

«Itt járkált órahosszat e kertben ábrándozva, évelődve, egy nap úgy,
mint más nap, míg csak a leeső hó a szobába nem szoríta. A telet
gyűlölte nagyon. Mikor az első hó leesett, kedvetlensége a
türelmetlenségig fajult; gyűlölte a szobai levegőt, s mindent, a mit a
négy fal között találni. Mi annyira biztattuk, hogy menjen el télire
Olaszországba, míg végre rá hagyta magát venni; szépen elkészítettük úti
podgyászát; megrendeltük póstalovait; reggel, mikor már indulókészen
állt minden, azt mondá, hogy mielőtt e hosszú útra elmenne, még egyszer
búcsút vesz testvéreitől. Úti ruhájában lejött ide a sírboltba, becsukta
maga után a vasajtót, meghagyva, hogy senki se háborítsa itt. Mi azután
vártuk vissza, s hogy egyik óra múlt a másik után, s ő még sem jött elő,
utána jöttünk; a zárt ajtót kifeszítettük, s itt találtuk őt a középen
fekve; – megtért oda, a hol soha sincs többé nyár.»

«Ugyanazzal a pisztolylyal lőtte magát szíven, melylyel testvére, mint
ezt előre megmondá.»

«Csak két figyermek volt még hátra a családból: Ákos fia és az enyim.»

«Lőrinczet, ez volt Ákos fiának neve, szegény jó édes anyja túlságos
szeretettel növelte, nagyon is szerette őt, azzal rontotta el; a gyermek
nagyon kényes lett, érzékeny szívű; tizenegy éves volt már, mikor anyja
észrevevé, hogy nem tud neki parancsolni. Egyszer a gyermek valami
csínyt követett el, valami csekélységet; mit tud véteni egy tizenegy
éves gyermek oly nagyot? – anyja azt hitte, hogy meg kell dorgálnia, a
fiú nevetett a dorgáláson; nem bírta elhinni, hogy anyja haragszik;
ekkor aztán az történt, hogy anyja arczul találta legyinteni. – A fiú
kiment a szobából; a kert hátulján volt egy halastó: abba beleölte
magát…»

«De hát érdemes-e valakinek azért megölnie magát? Egy ütésért, a mit az
anyai puha kéz ad, azt a rettenetes bosszúállást venni egy kicsiny
gyermeknek! Elszakítani az életet, melyet még nem is ismer! Hány
gyermeket megver az anyja és másnap újra keblére öleli azt,
megbocsátanak egymásnak, szeretik egymást; hisz az anya ütése egyik jele
az anyai szeretetnek. És az meg tudta magát ölni!»

Rajtam a hideg veríték csorgott végig.

Oh! azt a keserűséget én is érzem magamban; én is gyermek vagyok, annyi
idős, mint az a másik volt; engem sem ütöttek még meg soha:
pajkosságomért egyszer meg kellett fenyíteniök szülőimnek; és én tetőtül
talpig egy ádáz gondolattól voltam átmérgesülve; ha engem megütnek,
elölöm magamat! – Tehát bennem is el van terjedve az örökölt kór, rajtam
is kezét tartja a rettentő dæmon; megfogott, átkarolt, magával visz; el
vagyok neki árulva! Csak azon múlt, hogy verés helyett bőjtöléssel
fenyítettek meg, különben ma már itt volnék én is ebben a házban.

Nagyanyám összekulcsolta térdein a kezeit, s tovább regélt.

«Atyátok idősebb volt akkor, a midőn ez történt: tizenhat éves. Az ő
születésétől kezdve mind ez ideig háborgó, felfordult világ volt; az
egész világ minden nemzete keserű harczot folytatott egymás ellen; – én
alig vártam, hogy egyetlen fiam oly nagy legyen, hogy elmehessen
katonának. Oda, oda, a hol a halál két kézre fogott kaszával vág rendet
a fegyveres vitézek soraiból; oda, a hol a síró anyák gyermekeit
összetapossák a lovak patkói; oda, oda, a hol a kedvencz első
szülötteket megcsonkított testtel hányják a közös sírba; csak ne ide, ne
e rettenetes házba! ez iszonyú kisértő rémek soraiba! – Igen, én
örültem, midőn azt tudtam, hogy ő az ellenség ágyúi előtt áll; s midőn
egy nagy ütközet híre, mint sötét felhő terjedt el az ország fölött, én
fájó nyugalommal lestem a villámot belőle, mely szívemre le fog csapni
azzal a hírrel: «fiad meghalt! megölték, mint egy hőst!»»

«Nem történt így. A csatáknak vége lett. Fiam visszatért.»

«Oh! nem igaz; ne higyjétek, mikor azt mondtam, bár csak halálhíre jött
volna inkább!»

«De bizony örültem, de bizony sírtam örömömben és boldogságomban, mikor
újra karjaim közé szoríthatám, s áldtam az Istent, hogy nem vette őt
el.»

«Pedig hát minek örűltem? Miért dicsekedtem vele a világnak, hogy
«nézzétek, milyen derék szép fiam van! vitéz, délczeg fiú! hírt,
becsületet hozott haza magával. Dicsőségem, örömem.» Most itt van! Mit
nyertem vele, ő is eljött a többi után. Ő is, ő is! a kit valamennyinél
jobban szerettek; a kinek minden mennyországa itt volt a földön.»

Bátyám sírt, engemet a hideg rázott.

Ekkor nagyanyánk hirtelen, mint egy őrült, ragadta meg kezeinket, s
felugrott ültéből.

«Oda nézzetek! ott még egy üres fülke van egy koporsó számára. Nézzétek
meg jól azt a helyet, s aztán menjetek a világba, s emlékezzetek rá,
hogy mit mondott ez a fekete üreg szája?»

«Azt gondoltam, hogy megesküdtetlek benneteket itt, hogy Istentől el nem
távoztok soha, hogy nem folytatjátok e család szerencsétlenségeit; de
minek az eskü? Hogy egy bűnnel többet vigyen valaki magával a
másvilágra, melyet halála óráján megtagad? Mi eskü kötné azt, a ki így
szól: «nem kell az Isten kegyelme nekem!»»

«De elhoztalak benneteket ide, s elmondtam családotok történetét.»

«Sokat fogtok még abból később megtudni, mi eddig titok és homály
előttetek.»

«Most nézzetek még egyszer körül, s aztán – menjünk tovább.»

«Most már tudjátok, hogy mit jelent ez a szomorú ház, a minek ajtaját
egy-egy emberélet időn át befutja a repkény. Tudjátok, hogy ide temeti
öngyilkosait a család, mert másutt nem adnak nekik helyet. De azt is
tudjátok, hogy e borzasztó hálóteremben csak egy ember számára van még
üres nyoszolya, s a másiknak már nem jut más, mint a temető-árok!…»

Nagyanyánk e szóval indulatosan eltaszított mindkettőnket magától; mi
borzadva bujtunk egymás keblére őrült tekintete elől.

Azután felsikoltott, odarohant hozzánk, átölelt mindkettőnket a téboly
erejével; sírt, fuldoklott, míg végre eszméletlenül rogyott össze.

Úgy hoztuk ki őt, karjainkra véve, a kriptából.

Odafenn már virradt; a hajnali harangszó ringott a szellőtlen légben.

… Oh, áldott égi levegő; oh áldott napsugáros, madárdalos lég idefenn!

[Illustration: Eszméletlenül rogyott össze.]




II. A Csere-leány.

Egy kedves ősi jó szokás divott akkor városunkban (talán még most is
megvan) – a gyermek-csere.

Soknyelvű hazánknak egyik városa német, másik magyar ajkú; aztán pedig
hát testvérek volnánk, meg kellene egymást értenünk; a németnek meg kell
tanulni magyarul, a magyarnak németűl. S szent a béke.

A jámbor hazafiak e felől így tesznek.

A német városban is vannak iskolák, a magyarban is. A német szülők írnak
a magyar városban levő tanodák igazgatóinak, s a magyar szülők a német
város tanárainak, hogy vannak-e kezeik alatt levő iskolásfiúk, leányok,
a kik innen oda, onnan ide cserébe kaphatók lennének?

Azokat azután egymásért kicserélik.

Kedves, gyöngéd, asszonyszív szűlte gondolat!

A gyermek elmegy hazulról, elhagy apát, anyát, testvért, s ismét otthont
talál; anya helyet anyát, testvér helyet testvért; – s eltávoztával nem
marad üres a ház; gyermek helyébe gyermek jön, s ha a fogadott anya a
gyermekének szánt gyöngédséggel elhalmozza a jövevényt, arra gondol:
éppen így bánnak most az enyimmel is a messze távolban; mert az anya
szerelmét semmi fizetésért megvenni nem, csak cserében megnyerni lehet.

Ezt az intézményt csak asszonyok gondolhatták ki; ellentétben azzal a
rideg rendszerrel, melyet a férfiak találtak fel, mely a fogékony ifjú
szívek számára zárdákat, convictusokat, zárt kollégiumokat alapított, a
hol korán letörülje róluk az élet minden emlékét a családi létnek.

Ama szerencsétlen nap óta, mely, mint az álló csillag, soha sem
távozhatik el oly messze, hogy láthatlanná legyen, nagyanyánk többször
mondá előttünk anyánk jelenlétében, hogy nekünk nem jó ebben a városban
maradnunk; el kell bennünket küldeni máshová.

Anyánk sokáig ellenzette azt. Nem akart tőlünk megválni. Pedig az
orvosok is azt tanácsolák.

Mikor görcsös rohamai rájöttek, napokig nem volt szabad hozzá bemennünk,
mert annál rosszabbul lett.

Végre is engedett, s el lőn határozva, hogy mindkettőnket elküldenek
Pozsonyba. Bátyám, ki már abban a korban van, a miben nem szokás a
fiúkat cserébe venni, egy királyi tanácsos házához jut, a hol fizetnek
érte; helyettem pedig cserébe hoznak egy kis német leányt, Fromm Henrik
sütőmester Fáni leányát, a ki valamivel gyermekebb még, mint én.
Öreganyánk fog bennünket elvinni kocsin (még akkor gőzhajónak csak híre
volt Magyarországon), s ő fogja magával hozni a csereleányt is.

Egy hétig az egész háznál minden ember ránk varrt, mosott, vasalt és
málházott; télre-nyárra való ruhával elláttak bennünket, rajtam jó bőre
szabva mindent, minthogy erősen növésben voltam; az utolsó nap útravalót
sütöttek, mintha a világ végére lettünk volna utazandók; s este jobbkor
vacsoráltunk, hogy korán kelhessünk, mert hajnal előtt kell indulni.

Nekem ez volt első eltávozásom a szülői háztól.

Azóta is sokszor kellett búcsút vennem olyantól, a mi legkedvesebb volt,
azóta is sok bánat ért, a mit ki nem birtam mondani; de hogy e legelső
válás legjobban fájt, bizonyítja az, hogy oly messze idő óta is oly jól
emlékezem rá.

Mikor nem láttak, mikor magamra maradtam szobámban, minden aprólékos
tárgytól külön elbúcsúztam, a mi itthon körülvett: Isten áldjon meg, jó
öreg fali óra, a ki reggel felkeltettél, délben ebédre hívtál! Isten
áldjon meg, szép rajzoló asztalom! fog-e téged úgy szeretni az, a ki
utánnam jő, mint én szerettelek? Isten hozzátok, játékszereim; mire én
visszajövök, akkor már nem fogunk egymásra ismerni többé. Szép holló
madaram, a kit már megtanítottam beszélni, hogy azt ki is tudtad
mondani: «Lóránd», kinek fogsz te bohó ugrásokat tenni eztán? öreg
kutyánk; tán nem is élsz addig, míg újra látsz? Lám az öreg Zsuzsi maga
is azt mondja: «nem látom én magát, Dezső úrfi, többet». És én eddig azt
hittem, hogy az öreg Zsuzsira haragszom, s csak most veszem észre, hogy
még azt is nehéz itt hagynom!

Hát édes anyám, ki folyton beteg, hát öreganyám a ki olyan ősz már!

És a mint így ment fokozatosan a keserv végig lelkem húrjain, a csendes
tárgyakról az élőkre, a megszokott állatokról az ismerős emberekre
vezetve, azután azokra, kiknél még lélek lélekkel össze vagyunk nőve,
végre odarántott magával a megholtakhoz, az eltemetettekhez és akkor úgy
háborgatott, hogy nem bocsátanak bennünket legalább egy perczre ahhoz a
magányos házhoz, melynek ajtaját újra keresztűlszövi a repkény, hogy
besuttoghatnám rajta: «Isten hozzád! Isten hozzád! Eljöttem hozzád!» –
El kell innen távoznom, a nélkül, hogy ő neki egy szóval megsúghatnám,
hogy most is szeretem; – pedig ő talán vár arra? A nyomorult léleknek,
ki beszenteletlen szobájában nem nyughatik, ki nem talál utat a kietlen
égbe, mert nem várta meg, míg a kalaúz angyal érte eljön; s most ott
gunnyaszt a szomorú borókaágak között, mik sírboltjára hajlanak; talán
egyedüli öröme az, ha látja, hogy fiai még most is szeretik?

– Oh, Loránd! én nem tudok elaludni, mert nem búcsúzhattam el attól a
háztól ott a pataknál.

Bátyám felsóhajtott, s megfordult ágyában.

– Egy gondolaton tünődünk, öcsém!…

Teljes életemben mindig jó alvó voltam (melyik gyermek nem az?), de soha
a fölébredés olyan igen terhemre nem esett, mint elindulásunk reggelén.

Már holnapután ebben az ágyban egy idegen gyermek fog aludni!

Még egyszer összegyűltünk a reggelinél, a mit még gyertyavilágánál
kellett elköltenünk, mert virradat előtt volt az idő.

Édes anyánk sokszor fölkelt helyéből, s bátyámat megcsókolgatá,
megölelgeté; minden hizelgéssel elhalmozta, megfogadtatá vele, hogy írni
fog sokat, ha valami baja lesz, azt rögtön tudatja és gondolni fog rá,
hogy a rossz hír itthon két szívet repesztene meg.

Hozzám azonban csak annyi szava volt, hogy siessek melegen meginni
kávémat, mert a reggeli lég hűvös lesz odakinn.

Nagyanyám is egészen bátyámmal volt elfoglalva; az után tudakozódott: ez
és amaz, a mire neki szüksége lesz, el van-e csomagolva? bizonyítványait
magához vette-e? – Mindezen én inkább csodálkoztam, mint irigykedtem.
Hiszen szokás szerint a kisebb fiút szükség dédelgetni.

Mikor aztán a hintó előállt, felvettük úti köpenyeinket, elbúcsúztunk
sorban a háziaktól; édes anyánk akkor is a Lóránd nyakába borulva jött
ki a kapuig, ő hozzá suttogott mindenféle gyöngéd szavakat; háromszor is
megölelé, megcsókolá, míg én rám került a sor.

Akkor aztán, mikor engem megölelt és arczomat megcsókolta, e szókat
rebegé fülembe, suttogva:

«– Édes fiacskám – vigyázz Lóránd bátyádra.»

«Én» vigyázzak Lóránd bátyámra? a gyermek az ifjúra? a gyönge az erősre?
az utóbb szülött az öregebbre?

Messze útjártán eltöprengtem e gondolaton, s nem tudtam azt magamnak
megmagyarázni.

Az út benyomásaira nem emlékezem már; úgy hiszem, nagyon sokat aludtam a
kocsin. Kora reggeltől késő estig eltartott az utazás Pozsonyig; s csak
alkonyat felé kezdett valami új nyugtalan gondolat ébren tartani, a
mivel még addig nem foglalkoztam: – «vajjon milyen lehet az a gyerek, a
kiért most engemet kicserélnek? a ki helyemet pótolni fogja az
asztalnál, hálószobámban és anyám ölén? Kicsi-e, nagy-e? szép-e vagy
csunya? engedelmes-e, vagy pajkos? vannak-e neki testvérei? a kik azután
az én testvéreim lesznek? fél-e az is úgy én tőlem, mint én félek ő
tőle!»

Mert én nagyon féltem tőle?

Hogyne? Egy gyermektől, a ki azzal a föltett szándékkal találkozik velem
a keresztúton, hogy elmenjem helyettem az én anyám gyermekének? s nekem
adja át a saját szülőit!

Ha uralkodó herczegek volnának is azok, mégis csak az enyim lenne a
veszteség.

Megvallom, hogy valami kedves keserűséget izleltem abban a gondolatban,
hogy a cseregyermek vásott, rossz teremtés lehet. Anyám sokszor meg fog
érte emlegetni. – De hátha az ellenkező talál lenni? valami szelid,
angyali lélek? a ki anyám szerelmét tőlem majd elrabolja.

Mindenképen rettegtem attól a teremtéstől, a ki azért született, hogy
velem kicseréltessék.

Este felé nagyanyám mondá, hogy már látszik a város, a hová megyünk.

Én háttal ültem a czél felé, s vissza kellett fordulnom, hogy meglássam
a várost.

A távolban látszik egy hegytetőn valami négy oszlopos fehér épületváz;
az tünik a közeledő szemébe legelőbb.

– Milyen óriási vesztőhely! mondám én nagyanyámnak.

– Az nem vesztőhely, fiam, felelt ő, hanem a pozsonyi vár romja.

Különös várrom. Bennem megmaradt az első benyomás. Én vesztőhelynek
néztem.

Jó késő volt, mire a városba beértünk; a mi székvárosunkhoz képest ez
nagy város volt nekem; az utczákon kirakatokat én még soha sem láttam,
csak itt, s bámultam rajta, hogy a gyalogjárók számára járdák vannak
rakva. Itt ugyan nagy urak lakhatnak.

Fromm úr, a pékmester, a kihez engem kellett vinni, kikötötte, hogy
vendégfogadóba ne szálljunk, mert ő mindnyájunkat szívesen lát magánál,
úgyis a mi terhünk az útiköltség. Irott czímzete után rátaláltunk
lakására. A Fürsten-alléen volt szép emeletes háza; elől nyitott
bolttal, melynek táblájára békeszerető arany oroszlánok voltak festve,
zsemlyéket és pereczeket tartva fogaik közt.

Fromm úr maga kinn várt bennünket a boltajtóban, s a kocsiajtót maga
sietett kinyitni. Alacsony, gömbölyű arczú, köpczös férfi volt, kurtára
nyirt fekete bajuszszal, fekete szemölddel és hasonlóan kurtára nyirt,
sűrű, lisztfehér hajjal. A jó úr lesegítette nagyanyámat a kocsiból;
bátyámmal is kezet szorított, s németűl szólt hozzájuk; mikor pedig én
leszálltam, sajátságos nevetéssel fejemre tette a kezét:

– Iste puer?

Azután megveregette arczámat.

– Bonus, bonus!

Ennek pedig az a kettős haszna volt, hogy miután én még németűl nem
tudtam, ő pedig magyarul definitive nem, tehát interim közegül egy
neutralis nyelvet segítségül hihatánk, mely azt a gyanút levegye rólunk,
mintha mind a ketten siketnémák volnánk; második vonalban pedig ez által
bennem is illő respectus támadhatott a derék férfiú iránt, hogy ő is
foglalkozott a tudományokkal, s mestersége technikai ismeretein túl
Ciceró nyelvében is jártas.

Nagyanyámat és Lórándot maga elé bocsátá Fromm úr, egy szűk kőlépcsőn
fölvezetve az emeletbe; engemet pedig folyvást a fejemnél fogva tartott,
mintha az volna az én fogantyúm, a minél fogva megmarkolni lehet.

– Veni puer. Hic puer secundus. Filius meus.

Tehát fiú is van a háznál. Új ijedtség reám nézve.

– Est studiosus.

Hogy az is diák! Még ez jó. Együtt járhatunk iskolába.

– Meus filius magnus asinus.

Ez bizony szép elismerés egy apától.

– Nescit pensum, nunquam scit.

Aztán kifogyott a diák szóból, s pantomimiával mutatott valamit, a miből
én olyasmit vettem ki, mintha a meus filius a mai ünnepélyes napon arra
volna elitélve, hogy ne kapjon enni, míg meg nem tanulja a leczkéjét, s
addig be legyen zárva a szobájába.

Ez nem nevelte bennem a kedves előérzetet.

Hát még a «mea filia» milyen fog aztán lenni!

Olyan házat, mint Fromm úré, én még soha sem láttam belülről. Mienk
otthon földszinti volt, tágas szobákkal, széles folyosókkal, udvarral,
kerttel; ebbe legelőször is egy szűk folyosón kellett bemenni; onnan egy
– magányos emberek számára készült – csigalépcsőn fellépegetni; azután
meg annyi ajtó, kisebb-nagyobb következett egymásra, hogy mikor egyszer
a rácsos folyosóra kijutottunk, s én a mély szűk udvarba letekintettem,
sehogy sem tudtam elképzelni magamban, hogy jutottam én ide fel? s még
kevésbbé azt, hogy találok innen le valaha?

A folyosóról aztán egyenesen a visit-szobába vezetett bennünket Fromm
táti.

Így fogom híni ezután, mint megszoktam, s igen szívesen is teszem.

A szobában gyertya égett már, tiszteletünkre kettő, s ozsonnához volt
terítve az asztal; úgy látszott, hogy korábbra vártak bennünket.

A pamlagon két asszonyság ült; az egyik Fromm mama, a másik a nagymama.

Fromm mama sovány, magas termetű asszonyság volt, elől szőke
hajcsigácskákat viselt (nem tudom, miért ne nevezném «Schnecklik»-nek?
mikor azok), nagy kék szemei voltak, éles német szabású orra, hegyes
álla és egy lencseszemölcs a szája alatt.

A grószmama tökéletesen hasonlított Fromm mamához, csakhogy harmincz év
formán idősebb volt nála, még soványabb, még élesebb arczú; ő is szőke
schneckliket viselt, mint tíz évvel későbben megtudtam, azok már nem
voltak a saját hajából; hanem a szemölcs nála is megvolt, csakhogy az
álla hegyén.

Egy kis alacsony karszéken ült az a bizonyos, a kivel engemet ki akarnak
cserélni.

A Fanny egy évvel fiatalabb volt, mint én; – ez már nem hasonlított sem
anyjához, sem nagyanyjához, kivéve, hogy a családi szemölcs, kis barna
lencse alakjában a bal orczája közepére volt nyomva.

Már egész idejöttünkig el voltam telve iránta való rossz
elővéleménynyel; látása még jobban megijesztett.

Szüntelen nevető fehér-piros arcza, átkozott hamis kék szemei, furcsa
pisze orra volt; orczáin, mikor nevetett, kicsiny gödröcskék támadtak;
szája, két tréfás szegletével, mindig kaczagásra állt, s fehér két
fogsora tündöklött olyankor; szóval csúnya volt, mint az ördög.

Mind a hárman kötéssel voltak elfoglalva, mikor beléptünk; az
ajtónyílásra aztán letették a kötést mind a hárman: Fanny úgy letette,
hogy a pamlag alá gurult a gyapotgombolyagja s megelőzőleg jöttek elénk.

Én kezet csókoltam a két asszonyságnak, kik viszont anyailag
összecsókoltak; de minden figyelmem azon a kis eleven boszorkányon
veszett, a ki nem várta, mint én, hogy fogadott anyja gallérjánál fogva
húzza magához, hanem odafutott nagyanyám elé, nyakába kapaszkodott,
megcsókolta, aztán pukedlit csinált előtte, Lorándot éppen kétszer is
megcsókolta és ugyan a szemébe nézett.

Rajtam a hideg borzongott végig. Ha ez a kis pisze ördög annyira találja
vinni a vakmerőséget, hogy még engem is megcsókoljon, én nem tudom, hova
leszek ijedtemben?

Azt pedig semmiképen ki nem kerülhetém. A rettentő kis boszorkány a
többiekkel végezve számadását, engem is megrohant, átnyalábolta a
fejemet s olyanokat csókolt rajtam, hogy csak úgy szédelegtem bele;
azután belecsimpajkózott a karomba s odahúzott ahhoz a kicsi karszékhez,
a melyről az imént felkelt s kényszerített maga mellé leülnöm, hogy alig
fértünk el benne; s beszélt hozzám azon az ismeretlen nyelven sok
mindenfélét, a miből én csak annyit bírtam elméletileg elvonni, hogy no
iszen szegény jó anyám kap most egy lármázó ördögöt a csendes, hallgatag
kis fia helyett; tudom, hogy megkeseríti ez a napjait! Egy perczig nem
áll be a szája, pedig olyan hangja van, mint a csengetyű.

Ez ismét családi tulajdon volt; Fromm mama is kifogyhatatlan forrásával
bírt annak a kincsnek, a mit ékesen szólásnak neveznek; s éles, erős
hangja volt hozzá, melytől senki más nem juthatott szóhoz. Folyt az
nála, mint a csergedező patak. Hasonló adománynyal bírt a grószmama is,
csakhogy neki már nem volt hangja; csak minden második szótag volt
hallható beszédéből, mint vannak olyan ócska sípládák, a mikben némely
síp már nem szól, csak fúj.

A mi dolgunk volt: hallgatni szépen.

Rám nézve ez annál könnyebb volt, mert nem is sejthettem, hogy miről
foly az értekezés ez idegen nyelven? csupán annyit vehettem ki, hogy
mikor hozzám szólnak az asszonyságok, mindig Istóknak neveznek; a mit én
egészen helyén kívül levő tréfának tartottam, nem tudva, hogy ez németül
annyit tesz, hogy «egyél hát».

Mert tudniillik, hogy rögtön hozták a kávét, igen finom szarvacsokkal, a
miket Fromm papa saját felügyelete alatt készített számunkra.

Még az a kis pisze dæmon is azt mondta, hogy «isz doch» s fogta a
szarvacsot, kávémba mártotta s erővel a számba tömte, mikor nem akartam
elérteni a szavát.

De meg nem is voltam éhes.

Hoztak mindenfélét az asztalra, de én nekem nem kellett semmi. Fromm
papa pedig váltig kinált diákull «comedi! comedi!» a miért mama és
grószmama eleget is pöröltek rá, hogy meri az ő drága kugelhupfjukat
«komedie»-nek nevezni.

Fannynak bezzeg nem kellett a kínálás. Első tekintetre kivehető volt,
hogy ő a család kényeztetett gyermeke, a kinek minden szabad. Ő
mindenhez hozzányúlt, mindenből kettős adagot szedett, s csak azután,
hogy kivett valamit, kérdezte, hogy «darf i?» a mit én akkor mindjárt
megértettem a hangjáról és feje biczczentéséről, hogy annyit tehet,
mintha kérdené, hogy szabad-e?

Aztán pedig nemhogy megette volna, hanem még olyan vakmerő volt, hogy az
én tányéromra rakta, a miért grószmama eleget is pörölt rá. Én nem
értettem, hogy mit beszélt, de erősen gyanítom, hogy azért dorgálta,
minek akarja az «új gyereket» nagy ehetőségre szoktatni? Általában azt a
gyanút hoztam magammal még onnét hazulról, hogy mikor két ember előttem
németül beszél, az okvetlen felőlem tervez valami titkos complótot, s
annak a vége, hogy én vagy nem kapok valamit, vagy nem visznek el
valahová, a hová készültem.

Csak azért sem nyúltam volna semmihez, a mit a kis pisze adott, mert ő
adta. Hogy is mer ő ilyen csúf piczi kezekkel, a mik akkorák, mint egy
macskaláb, az én tányéromra nyúlkálni?

Akkor aztán mindent a kis cziczának osztogatott, hogy én nem akartam
elfogadni. De annak is csak az lett a vége, hogy megint belém kötött, a
kis fehér cziczát felültette az asztalra, csemegés kendőből shawlt
kötött a nyakába, a gyertyatartóra tett czifra papirost feltette neki
spanyol inggallérnak, s még azt kívánta tőlem, hogy fogjam addig az első
lábát, míg valamiből fejkötőt csinál neki.

Hallatlan vakmerőség! Tőlem, a ki már diákiskolába járok, azt kívánni,
hogy a kis macskával játszszam.

– Siczcz! mondék a gonosz fenevadnak, a mit az, daczára idegen ajkú
nemzetiségének, úgy látszik, elértett, mert egyszerre leugrott az
asztalról s elszaladt.

Erre aztán a kis pisze is megharagudott rám s azt az érzékeny boszút
állta rajtam, hogy átment nagyanyámhoz, nyájasan odasímult hozzá, kezét
csókolgatta, később az ölébe dűlt, nekem hátat fordítva, egyszer-egyszer
visszanézett rám, s ha akkor én is oda néztem, durczásan kapta el a
fejét; mintha én azt nagyon bántam volna.

Pisze ördög!

Még elfoglalja a helyemet nagyanyámnál – szemem láttára.

Hogy hát én minek nézegettem rá, ha olyan igen haragudtam rá?

Igazán mondom, egyedül csak azért, hogy lássam, mennyire viszi még a
vakmerőséget!

Sokkal inkább el voltam foglalva azzal a gyümölcstelen küzdelemmel, hogy
egy társalgásból, mely előttem idegen nyelven folyik, valami érthető
tartalmat kivegyek; mely törekvés minden emberrel közös, a kinek a
vérébe egy szemernyi emberi kiváncsiság vegyült s mely, mint tudva van,
mindenkor sikertelen marad.

Hanem egy kombináczióm mégis sikerült.

Ez a név: «Henrik» sokszor megütötte a fülemet. Fromm papát is Henriknek
hívták; de ő maga is kiejté e nevet; az tehát nem lehet más, mint a fia.
Nagyanyám sajnálkozó hangon beszélt róla, Fromm papa ellenben
kérlelhetetlen szigort öltött arczára, midőn e tárgyról felvilágosítást
adott; s beszéde közül sűrűen szedegethetém fel a «prosodia», –
«pensum», – «labor», – «vocabularium», – s a konyha-latin más ismert
kifejezéseit; mik között a «secunda», – «tertia», – «carcer» elég
irányadó delejtűképen szolgált, hogy a következő tényállásra jussak el
az adatok nyomán: «Henrik barátomnak nem szabad ma a vacsoránál
megjelenni, mert a leczkéjét nem tudja, s mindaddig házi fogságban
marad, a míg magát jobb sorsra érdemessé nem teszi az által, hogy egy
nagy csomag nem megenni való tárgynak a nevét egy rég nem élő nemzet
nyelvén kimondani megtanulja.»

Szegény Henrik!

Az mindig tűrhetetlen gondolat rám nézve, hogy valaki éhezzék. És még
hozzá: büntetésből éhezzék. Hiszen az felfogható, ha valakit első
felindulásában megütlegelnek; de hideg vérrel arra itélni, hogy éhezzék;
küzdjön a saját testével; bánkódjék egyszerre a szívével is, meg a
gyomrával is, azt mindig fölötte nagy kegyetlenségnek tartottam.

Úgy véltem ez összeállítás nyomán, hogy ha én egyet azokból a jó
pereczekből, miket az a vakmerő leány erővel elém rakott, a zsebembe
csúsztatnék, az nem veszne kárba.

Kilestem, mikor egyszer nem nézett senki oda, s a pereczet szerencsésen
a zsebembe csúsztattam.

Dehogy szerencsésen! Csak akkor vettem észre, mikor az a kis pisze ördög
elnevette magát. Épen akkor sandított oda. Hanem aztán egyszerre
eltakarta a száját a kezével s csak a markába kunczogott, de gonosz
hamis szemeivel ekkor is a szemem közé nevetett.

Mit fog ez gondolni? Tán azt fogja hinni, hogy én elég gyáva vagyok az
asztalnál nem merni enni, s elég telhetetlen, nem érni be azzal, a mit
kapok.

Oh! be szégyenlettem magamat előtte. Képes lettem volna bárminő
áldozatra, hogy ez titokban maradjon, képes lettem volna őt azért, hogy
ne mondja azt senkinek, még tán meg is csókolni… annyira meg voltam
rettenve.

Rettegésemet még növelte a grószmama, a ki szemeivel először a pereczes
tálat nézte körül, azután megint visszatért tekintetével a pereczes
tálra; ezután felnézett a plafondra, mintha fejéből számítana valamit:
azután nagyon csóválta a fejét.

Ki ne értené ezt a néma beszédet? Most megszámlálta, hány a perecz? Ki
hányat fogyasztott el? Hány volt feladva a tálban? Összeadás, kivonás.
Kisül, hogy egy perecz hiányzik. Hova lett? Ebből inquisitió lesz: rajta
kapnak, nálam találják, soha semmi víz le nem mossa rólam ezt a
szégyent.

Minden perczben azt vártam, hogy az a kis ördöngös furcsaság rám fog
mutatni azzal a soha meg nem álló kezével s kikiáltja: «ott van az új
gyerek zsebében a perecz!»

Már oda is jött hozzám s láttam, hogy Fromm papa, mama és grószmama mind
kérdő tekintettel fordulnak felém s valami rettentő interpellatiót
intéznek hozzám, a mit én még nem értek, de gyanítom, hogy mi? És
bátyám, meg nagyanyám nem jönnek segélyemre, hogy megmagyaráznák, mi az?

A helyett az a kis dæmon hajlik oda elém s ugyanazt a kérdést ismételve,
pantomimiával is magyarázza, olyképen, hogy egyik tenyerét a másikra
összefektetve, félarczával ráborúl s a szemeit csendesen lehunyja.

Ah! ez azt kérdi, hogy nem vagyok-e álmos?

Csodálatos, hogy ez a kiállhatatlan teremtés mindent meg tud velem
értetni.

Soha jobbkor nem jött ez a kérdés. Nagyot lélekzettem.

Ezentúl, fogadtam magamban, hogy nem fogom őt többé pisze ördögnek
nevezni.

Nagyanyám megengedte, hogy elmehetek, Fannyka el fog vezetni
hálószobámig; Henrikkel aluszunk együtt. Én aztán kezet csókoltam sorba
mindenkinek, s olyan nagy volt elfogultságom, hogy még Fannynak is kezet
csókoltam. S a gonosztevő nem gátolta azt meg, csak aztán nevetett ki
érte.

Ez a leány mégis csak azért született, hogy engemet bosszantson.

Kezébe vette a gyertyát s beszélt, hogy csak menjek utána, majd ő
elvezet.

Rászántam magamat.

De alig haladtunk végig a folyosón, midőn egyszerre elfújta a légvonat a
gyertyát.

Egészen sötétben maradtunk, mert itt este nem ég a lépcsőn lámpás, csak
egy földalatti oduból vöröslött elő valami világosság, alkalmasint a
sütőkemencze viszfénye, de annak is vége lett, a mint a folyosót
elhagytuk.

Fanny nevetett, hogy a gyertya elaludt, iparkodott egyideig ismét lángra
fújni a kanóczot, s hogy az nem sikerült, letette a tartót a márványra s
karomba kapaszkodva biztatott, hogy majd elvezet ő így is.

Azzal, észrevételeimet be sem várva, vitt magával a szörnyű sötétségben.

Eleinte beszélt, úgy biztatott, azután dalolni kezdett, hogy tán azt
majd jobban megértem, s kezével tapogatózva kereste az ajtókat és
lábaival a lépcsők fokait.

Én pedig folyvást arra gondoltam: «no most ez, a milyen malitiósus
csinytevő, megteszi, hogy bevezet valami liszttartó hombárba, rám zárja
az ajtaját s ott hagy reggelig; vagy belépet a sötétben valami kürtőbe,
a honnan nyakig esem a dagasztott zsemlyetésztába; – mert ettől minden
kitelik!»

Szegény, kedves, jó Fanny! Így haragudtam én te rád, így gyűlöltelek én
téged, mikor legelőször megláttalak!… pedig hát – mire megvénülünk???………

Soha sem hittem volna, hogy azon a tekervényes tömkelegen keresztül, a
hol én nappal is elvesztettem minden tájékozásomat, valaki ily
földalatti sötétségben is el birjon vezetni.

Csak azon csodálkoztam, hogy ez a rendkívül vakmerő leány, a míg ebben a
sötétségben karonfogva vezetett, bár ilyen kinálkozó alkalma volt hozzá,
megállhatta, hogy egyszer se húzta meg a hajamat.

Ezt pedig vártam tőle.

Végre ráakadtunk egy ajtóra, mely előtt nem volt szükség lámpásnak égni,
hogy a keresett numero felől bizonyossá legyen az ember. Az ajtón
keresztül tört az a minden emberi hang legszomorúbbika, mikor valami
gyerek fenhangon hadar valami értelmetlen sort, s azt húszszor,
ötvenszer, ezerszer elhadarja újra, meg újra, s a hadart sornak még
akkor sincs értelme, s a gyerek fejében még akkor sincs otthon a sor.

Az ajtón keresztül messze hangzott, mint valami kacskaringós latin
teremtette:

«His atacem, panacem, phylacem, coracemque, facemque!»

Aztán megint: his atacem, panacem, phylacem, coracemque, facemque!

Újra, meg újra ugyanaz.

Fanny odatartotta a fülét az ajtóra s megfogta kezemet, hogy csendesen
legyek. Azután nagyot nevetett.

Mikor olyan kaczagásra méltó tárgy egy szegény, vastagagyú studiosus, a
ki nem tudja felfogni azt a minden életpályán nélkülözhetetlen szabályt,
mely szerint a dropax, antrax, climax, etcætera græca második szótagja
első ejtésében hosszú, a másodikban rövid. Ennek sok hasznát veheti az
ember, mikor később valami bajba kerül.

Hanem hát Fanny ezt nagyon nevetségesnek találta.

Azután kinyitotta az ajtót s rám hagyta, hogy menjek utána.

Kicsiny szoba volt az a lépcső alatt; benne két ágy egymással szemközt
fordítva, az egyikben otthoni vánkosaimra ismertem; az tehát az én
fekhelyem lesz. Az ablaknál volt az íróasztal, azon égett egy szál
fagygyúgyertya, a minek gombává nőtt már az izzó kanócza, annak a
jeléül, hogy a kinek el kellene koppantania, valami rettenetes munkába
úgy bele van bódulva, hogy nem veszi észre, sötétség van-e körülötte,
vagy világosság?

Arra az asztalra lekönyökölve s két kezével hajába markolva ült az én
barátom Henrik, és magolt, kegyetlenül nekivetemedve, egy könyvből,
melynek minden lapja fel volt kunkorodva a sok használattól.

Az ajtó nyiltára felvette fejét a könyvből.

Nagyon hasonlított az anyjához meg a nagyanyjához, éppen olyan
pronuncziált orra volt neki is, hanem hogy a mellett olyan sertekemény
haja volt, mint Fromm papának, de fekete; s nem lévén oly rövidre
nyirva, állt egyenesen a feje búbján s nagy ereszt formált elől, mint
egy kaskéta ernyője. Különben a családi szemölcs nála is megvolt;
esetleg éppen az orra közepén.

A mint feltekintett a könyvből, egy percz alatt ijedtség, öröm,
gyanakodás váltakozott arczán, nagy hirtelenséggel követve egymást.

Szegény fiú azt hitte, hogy amnestiát kapott, s jön a hirnök a fehér
asztalkendővel, hogy felhíjja vacsorálni; Fannyra kérelemmel és
szánalomért esdve mosolygott, hanem azután, mikor engem meglátott, azon
egészen zavarba jött.

[Illustration: Az asztalra lekönyökölve s két kezével hajába markolva
ült az én barátom, Henrik.]

Fanny követelő arczczal lépett eléje, egyik kezét csipejére tette,
másikkal a kitárt könyvre mutatott; valószínűleg azt kérte, hogy tudja-e
már a leczkéjét?

A nagy szál gyerek engedelmesen állt föl a kis vallató előtt, a ki alig
ért a nyakkendője csokráig s elkezdte magát rendbeszedni. Odanyújtá a
könyvet Fannynak, még egy búcsúpillantást vetve a förtelmes,
megemészthetlen sorokba, s nagyot nyelt utána, mintha mindent el akarna
hárítani a kiadandó szavak útjából; egy párt köhintett, szemeivel
sebesen pislogatott, s aztán rákezdé:

«His atacem, phylacem…»

Fanny megcsóválta fejét. Nem jól van.

Henrik megijedt. Újra kezdte:

«His atacem, coracem…»

Megint nem jól van. Szegény fiú ötször-hatszor hozzá kezdett, de nem
bírta glédába hozni azokat a pogány szavakat, s a mint ez a gonosz leány
fejét mindannyiszor megrázta, a hányszor Henrik hibát ejtett, utoljára
annyira zavarba jött, hogy el se tudta kezdeni; mire aztán vörösre
pirult dühvel, fogcsikorgatva kapta ki Fanny kezéből az áldástalan
könyvet s levágta azt maga elé az asztalra, neki acsarkodott újra a
pogány szavaknak, s kidüledt szemekkel olvasá a milliószor elmondott
ördögűző formulát: «his atacem, panacem, coracem, phylacemque,
facemque», minden szónál egyet ütve öklével a saját feje hátuljára.

Fanny féktelenül nevetett ezen a jeleneten. Én azonban nagyon sajnáltam
a bajtárst. Nálam a tanulás könnyen ment! úgy néztem le rá, mint nagyúr
üveges hintóból a mezitláb járóra.

Fanny kegyetlen volt hozzá.

Henrik felnézett rá s ha ki nem értettem is szavát, értettem szeméből,
hogy valamit kér enni.

A kegyetlen, kőszívű testvér meg tudta azt tőle tagadni.

Én ki akartam tenni jó szívemet, – a hiúság is bántott, hogy minél előbb
tudassam ezzel a gonosz teremtéssel, hogy nem magam számára dugtam el
tányéromról a pereczet, – odaléptem Henrikhez s leereszkedő barátsággal
vállára téve kezemet, odanyomtam a markába a számára elhozott süteményt.

Henrik rámveté szemeit, mint valami vadállat, mely a czirogatás ellen
tiltakozik, s azzal úgy vágta a pereczet az asztal alá, hogy szerteszét
szakadt.

– Dummer Kerl!

Jól emlékezem rá, ez volt a megtisztelő czím, a mit legelőször kaptam
tőle.

Azzal felállt, lenézett s hüvelykujját fejem búbjára bökve, hirtelen
lebicsaklott ökle bötykeivel végig kommantott a fejemen.

Ezt úgy híjják iskolai műnyelven, hogy «Holzbirn».

A kik emlékeznek e tény symbolistikus jelentőségére, azok tudni fogják,
hogy a Holzbirn nagyobb diáknak a kisebb irányában való végtelen
lenézését szokta kifejezni, s annálfogva azon megbántások közé tartozik,
a miket még tán a diplomaták sem fognának megtorlatlanul zsebre dugni.

S még ez előtt a leány előtt!

Henrik egy fejjel magasabb volt, mint én; de én nem néztem azt, hanem
derékon kaptam s birokra keltem vele. Ő engemet az én ágyam felé akart
tolni, hogy majd abba beletör; hanem én egyet fordítottam rajta s
belevágtam a saját ágyába, akkor aztán leszorítottam a két kezét a
mellére s rárivalltam:

– Felveszed mindjárt a pereczet? Felszeded mindjárt azt a pereczet?

Henrik barátom egy darabig rúgott, harapott; azután elkezdett kaczagni s
bámulatomra diákul kezdett el kérni, hogy ereszszem el, jó pajtások
leszünk. Föleresztettem: kezet szorítottunk. Egészen jó kedve lett a
fiúnak.

Azon bámultam csak legjobban, hogy Fanny azalatt, míg bátyját legyűrtem,
nem jött neki segítségére, nem karmolta ki a szememet; hanem inkább
kaczagott, sikoltozva tapsolt; nagyon jól látszott magát mulatni.

Azután összekerestük mind a hárman Henriknek a széttört süteményt, mit a
jó fiú elégült arczczal bocsáta természetes útjára, s ekkor Fanny is
előadott neki egy pár eldugott almát, a mit ő csempészett ki számára.
Olyan csodálatosnak találtam, hogy ennek az impertinens gyermeknek is
ott járt a gondolata, a hol az enyim.

Ez órától fogva mindig jó barátok maradtunk Henrikkel. Még most is azok
vagyunk.

Mikor lefeküdtünk, arra voltam kiváncsi, mit fogok álmodni ebben az
idegen házban? Azt tartják, hogy a mit az ember olyan helyen álmodik, a
hol először alszik, az be szokott teljesülni.

Én a kis piszéről álmodtam.

Angyal volt, szárnyai voltak, olyan szép tarka szárnyai, a minőkről
Vörösmarty legendájában olvastam nem régen. Azután mindig mellettem
röpködött; én pedig menni sem tudtam, olyan nehezek voltak lábaim, pedig
valami elől menekülnöm kellett volna; végre ő megfogta a kezemet, s
akkor én úgy tudtam futni, hogy lábam hegye sem érte a földet.

Hogy boszankodtam magamra ezért az álomért! Pisze angyal! Milyen tréfás
álmai vannak az embernek.

Másnap korán reggel keltünk, a mi nekem annyival koraibbnak tetszett,
mert kis szobánk ablaka a szűk udvarra nyilt, s abban olyan későn
virradt. Hanem a helyett az első legénynek, Mártonnak volt meghagyva,
hogy rendesen, mikor a reggeli sütéshez készül, ordítson be a diákajtón:
«surgendum! discipule!»

Én el nem tudtam gondolni, miféle attentátum az, mely álmomból felzavar,
mikor legelőször hallottam ez erélyes serkentést. Hanem Henrik egyszerre
talpra pattant s engemet is felránczigált ágyamból, s félig diák
beszéddel, félig kézmozdulatokkal megmagyarázta, hogy most menjünk le a
pékműhelybe, nézzük meg, hogy sütik a szarvacsokat, pereczeket?

Nem kell oda felöltözni, mehetünk gyolcs ruháinkban; a hogy a sütők
szoktak járni.

Kiváncsi voltam s mindenre könnyen rábeszélhető; papucsot húztunk s
együtt lementünk a sütődébe.

Valami kedves hely az; már messziről elárulja magát azzal az édes
süteményillattal, melyről azt képzeli az ember, hogy ha sokáig
belélekzené, talán jól is laknék vele.

Az egész műhelyben minden oly fehér, mint a hó, tiszta minden zegzúg;
nagy hombárok tele liszttel; roppant teknők, dagadó tésztával, a miből
fehér ruhás, fehér kötényes hat legény szakgat darabokat, azokat fehér
deszkákon kinyújtják, pereczeket, kalácsokat fonnak, szarvacsokat
csavargatnak belőle, az óriási fehér kemencze párkányán sorba rakva
pirul már az előcsapat, s kellemes illatával eltölti a műhelyt.

Márton legény, a mint engemet meglátott, valami tört magyarsággal
beneventálni kezdett; «jó reggelt, jó reggelt!» Henriket pedig
megtaszítá könyökkel «bonum manem preco!» – «Lássa én többet tudok
diákul, mint maga».

Ezen végtelen jót nevetett, s ezután rám hunyorított.

S azzal a különös adománynyal bírt, hogy mikor a szemöldökét fel- vagy
letolta, az egész fejbőrét sipkástul együtt mozgatta vele; s ezt a
tréfás sajátságát mindannyiszor használatba is vevé, mikor valakit meg
akart nevettetni, s úgy látta, hogy szavainak nem volt eléggé nevettető
hatásuk.

Henrik neki gyürkőzött s versenyt dolgozott a legényekkel. Olyan szépen
ki tudta sodrani a kalácstésztát, s ismét szép tekercsekké fonni, mint
akárki más. Az elégültség ragyogott arczáról, mikor az öreg legény
megdicsérte, hogy jól van.

– No lássa: szólt hozzám Márton, milyen kész péklegény lenne belőle. Két
esztendő mulva felszabadítanók. Hanem az öreg úr erőnek erejével azt
akarja, hogy tanuljon diákul. Ratsherrt akar belőle csinálni.

Ennél a szónál szemöldökének egy intésével felküldte a feje tetejére
Márton az egész fejbőrét, sipkástól; mintha az csak egy rugókon járó
paróka lett volna.

– Rathsherr hát! Tanácsos úr, a ki tollat rág, mikor éhezik. Kisztihand!
Én nem lennék az, ha a Szent-Mihály-tornyot nekem adnák, sem; –
Rathsherr, a ki a hóna alá csapja a papirost, a füle mellé a kalamust,
úgy megy a pékeket sorba vizitálni s méri serpenyővel a zsemlyéket, hogy
elég nehezek-e?

Úgy látszott, Márton nem vette figyelembe más hivatását egy
Rathsherrnek, mint azt, hogy a zsemlyéket meglatolja; – s az nem igen
nyerte meg helybenhagyását.

– Pedig ha az ember nem röstelli a fáradságot értük, olyan nyájasnak
találhatja őket, a mint akarja. Bizony ha az ember a lelkét akarná
terhelni, akár pogácsát árúlhatna miattuk czipó helyett. Egy heilige
Striczli mindszentnapkor, az is megteszi. Az ilyen Herr Dintenklex!

Itt azután nem állhatta meg Márton, hogy rá ne gyújtson e melódiátlan
gassenhauerre, melynek refraineje az volt: «o jé, Herr Dintenklex!»

Két-három legény szekundált a nótának, a miből én semmit sem értettem.
Hanem a mint Márton e végsort: «o jé, Herr Dintenklex!» kimondta, a
szája félvégét a bal szeme szegletéhez felhúzva s a bal szemöldökével
lerántva, hogy a hálósipkájának a bojtja csak úgy fityegett bele, akkor
mégis gyanítottam, hogy az a Herr Dintenklex valami nagyon tréfás alak
lehet a péklegények szeme előtt.

– Hja, persze, a Henriknek törvényt kell tanulni! Az öreg úr azt mondja,
hogy ő is Rathsherr lehetne, ha végig járta volna az iskolákat.
Szerencséje, hogy nem tette. Így is majd megöl bennünket a tudományával.
Mindig mutogatja, hogy ő is tud lateint. Az öreg úr lateinja!

Itt alig győzte a fejbőrét megállítani Márton, annyi szemöldökrángatásba
került neki a fölötti véleményét kifejezni, hogy mit tart ő a mester
diákoskodása felől?

Egyszer azonban gyanakodva fordúlt hozzám:

– Maga talán csak nem akar Rathsherr lenni?

Én komolyan biztosítottam, hogy nem: én a vármegyéhez készülök.

– Aha! Viczekspan? Az már respekt! Az egészen más; az már valami. Hintón
jár, teringettét! Nem húz sárczipőt, mikor sár van. Ezt már megengedem.

S hogy megmutassa, mennyire tiszteli jövendőbeli praesumptiv állásomat,
oly magasra felhúzta szemöldökeit, hogy a sipkája a nyakáig hanyatlott
vissza.

– Hanem hát már most, Henrik, elég lesz a pereczfonás, menjen vissza a
szobába s írja a pensumot, mert majd megint nem kap reggelit, ha nem
lesz készen.

Henrik rá sem hallgatott, mintha nem is neki beszélnének.

Márton eközben metélgette a tésztából a szarvacsoknak való egyenlő
darabokat. Jó szemmérték kell ahhoz, hogy se a gazdát, se a közönséget
meg ne csalja, eltalálja, hogy mind egyforma legyen.

– Lássa, nem kell neki, csak itt szeret. Hiszen nincs is ennél a mi
mesterségünknél szebb, gyönyörűségesebb; háládatosabb. Az Isten
áldásával bánunk, a mindennapi kenyeret készítjük. A miatyánkba a pékek
is bele vannak foglalva: «add meg mi nekünk a mi mindennapi
kenyerünket!» Van szó még valahol a mészárosokról, a szabókról, a
vargákról? No? Imádkozik valaki a húsért, a kabátért, a csizmáért? Hadd
halljam! De a mindennapi kenyérért, úgy-e, imádkoznak? Hát a
Rathsherrekről szól-e valahol az imádság? No, mi? Ki tud róla?

Valamely fiatal legény odavágott:

– Igen is: «de szabadíts meg minket a gonosztól».

Ezen aztán mindenki nevetett.

E nevetés alatt Henrik minden perecztésztát elrontott, azt újra kellett
dagasztani. Öldökölte az a gondolat, hogy valaha azért tanuljon össze
annyi sok diákszót, hogy őt is így kaczagják majd a pékműhelyeken.

– Hja, ja, – szólt elkomolyodva Márton legény – nagy baj az, hogy az
embertől nem kérdik, hogyan akar meghalni; de még nagyobb baj az, hogy
nem kérdik, hogyan akar megélni? Engem is mészárosnak adott az apám
előbb. Kitanultam az egész mesterséget. Egyszer aztán meguntam a sok
birkanyak-elvágást, tehénbőr-lefejtést; addig-addig édesgettek ezek a
szép piroshátú zsemlyék itt a boltablakban, valahányszor a sütő ablaka
előtt elmentem, úgy hivogatott a kellemes meleg kenyérillat, – míg
egyszer otthagytam a mesterségemet; beállítottam Fromm tátihoz; már
akkor ütögetett a bajúszom, szakállam. «Kell-e pékinas?» az öreg
felcsapott rá s azóta mindig itt vagyok, a vándorló éveket kivéve. Nem
bántam meg soha. Valahányszor tiszta fehér ingemre nézek, olyan jól
esik, hogy nem kell mindjárt összefecskendeznem vérrel s úgy járni benne
napestig. Kinek mihez kedve van. Úgy-e bár Henrik!

– Az ám! – dörmögé a fiú mérgesen.

– Pedig még a mészáros mesterség annyira van a magasban a Rathsherr
fölött, mint a szent Mihály tornyán levő kakas a mi kappanunkhoz. A vért
sem szerettem kezemen, de legalább le tudtam róla mosni, hanem ha egy
tintacsepp ráragadt a tollról, három napig se birtam róla lesúrolni
semmi kőporral. Hej, szép dolog péklegénynek lenni!

Márton legény most ahhoz fogott, hogy a sütőlapáttal nehány tuczat tejes
kenyeret toljon be a fűtött kemenczébe.

Ezalatt az egész műhely legénysége egyhangúlag rákezdett valami
sajátságos nótára, a mit már máskor is hallottam pékműhelyek ablakain
áthangzani. Ilyenforma a nóta:

  «Óh be szép, jaj be szép!
  Ez a szép dagasztó szék.

    Egyenes, görbe, kerékre
    Hosszú, vékony háromláb,
    Ez az óra, ez a gólya,
    Ez pediglen koppantó.

  Gólya, óra, koppantó.
  Ez a klázli, ez a flaska,
  Ez pediglen részeg Miska.

    Klázli, flaska, részeg Miska,
    Óra, gólya, koppantó,
    Hosszú, vékony háromláb,
    Egyenes, görbe, kerékre.

  Óh be szép, jaj be szép
  Ez a szép dagasztó szék.»

Ezt a nótát pedig mindannyian oly komoly buzgósággal énekelték,
miszerint máig is azt kell hinnem, hogy ennek nem a vers szépsége az
oka, sem az annak megfelelő melódia, mint inkább talán valami sajátságos
babonás ráéneklés, hogy a kenyér záklyás ne legyen a sütés közben; vagy
talán valami időmérték, hogy mikor e nótának vége van, akkor ki lehet
szedni a kenyeret; mint a hogy szokták tojásfőzéshez használni – uram
bocsá! – a miatyánkot.

Henrik is együtt énekelt velük. Én láttam, hogy ez ma nem fogja már
megírni az iskolai feladványát s mikor még egyszer újrakezték az «Óh be
szép» kardalt, odahagytam a műhelyt s fölmentem szobánkba.

Az asztalon kiterítve feküdt Henrik szerencsétlen dolgozati naplója,
tele más tintával berótt igazításokkal: megannyi sebhelyeivel
bünhödéstermő professzori vizsgáknak; a legújabb feladványnak csak az
első sora volt megkezdve.

Én hirtelen kiszedegettem számára a szótárból a szükséges szavakat s
leírtam egy darabka papirra a lefordítandó feladványt.

Ő csak egy óra mulva jött vissza a műhelyből s akkor azt sem tudta,
mihez kapjon előbb. Nagy volt aztán az öröme, mikor a kész dolgozatot
meglátta, diariumába téve; neki le kellett azt másolni.

Olyan furcsa mogorvasággal nézett rám s azt mondta, hogy «guter Kerl».

Arczáról nem vehettem ki, mit mondott, a «Kerl»-ből itélve, a tegnapi
veszekedést véltem megújítandónak, a mihez pedig semmi kedvem sem volt
ma.

Alig volt a lemásolással készen, midőn Fromm táti lépései hangzottak a
lépcsőn. Henrik dugta az én írásomat hirtelen a zsebébe s nekivetette
magát a kitárt könyvnek, mikor az öreg megállt az ajtó előtt: úgy, hogy
mikor az benyitott, oly hadarás volt már idebenn, mintha Henrik egy
sáskatábort akarna kiexorcisálni a határból: «his atacem!»

– Ergo, ergo; quomodo? – szólt az öreg úr, körűldörzsölve a fejem
tetejét tenyerével. Úgy láttam, hogy ez a nyájasság nyilatkozata volt
tőle.

Én megkisértettem az első német szót kiadni a számon, egy «guter
morgen»-nel felelve a kérdésre; a mire az öreg nagyon rázta a fejét és
nevetett; én meg nem tudtam elgondolni, hogy miért tesz így? rosszúl
mondtam-e, vagy bámulásra gerjesztettem gyors előmenetelemmel?

E felől azonban nem adott felvilágosítást; e helyett szigorú vallató
arczczal fordult Henrik felé.

– No ergo! Quid ergo? Quid scis? Habes pensum? Nebulo?

Henrik azt próbálgatta, hogy meg tudná-e a fejebőrét úgy mozgatni a
szemöldöke felhúzásával, mint Márton legény, mikor Fromm táti
«latein»-járól beszél. Nagyobb biztosság kedvéért legelőbb is az írott
gyakorlatot mutatta be apjának, gondolva, hogy jobb lesz a gyöngébb
oldalt hátulra hagyni.

Fromm táti nagy műértésssel nézte végig a szörnyű tudományt s kegyesen
ráadta jóváhagyását.

«Bonus, bonus!»

De hát a könyvnélkül való?

Ez a keserű falat!

A diákverseket már tegnap sem tudta Henrik, pedig csak a kis piszének
kellett volna felmondani; hát még ma, mikor az öreg vette kezébe a
könyvet!

S ha még csak a könyvet vette volna a kezébe, de a másik kezével meg
nyúlt a linea után s azt marokra fogá azzal a világosan látható
szándékkal, hogy a mint a gyerek hibát ejt, hevenyében ráhúzogasson
vele.

Szegény Henrik, persze, hogy egy szónak sem volt ura. Félszemével mindig
Fromm táti lineáját tartotta figyelemben s a mint az első akadályhoz
ért, a mint Fromm táti fölemelte a lineát, meglehet pedig, hogy csak
azon szándékban, hogy egy üdvös ráijesztéssel Henrik lelki tehetségeit
fokozott tevékenységre serkentse; de már akkor Henrik nem volt sehol
sem, hanem az ágy alatt, a hova hosszú termetével a legbámulatraméltóbb
fürgeséggel birta magát elrejteni; s onnan elő sem is jött mindaddig,
míg Fromm táti meg nem igérte, hogy nem fogja bántani s a reggelizéshez
felviszi magával.

Fromm táti híven meg is tartotta a fegyverszüneti feltételeket, csupán
szóval dorgálta meg az erősségből előmászó fiút, a mit én ugyan nem
értettem, de arcz- és kézmozdulataiból kivehettem, hogy röstelli a
dolgot – én előttem.

A délelőtt eltelt a tanárok látogatásával.

Az igazgató tanár, erős, csontosképű, bajúszos ember volt, nyilt, magas
homlokkal, széles mellel s mikor beszélt, nem kimélte a hangot, mintha
mindig praelectión lett volna.

Iskolai bizonyítványainkkal igen meg volt elégedve s azt nem is
titkolta. Nagyanyámat biztosítá a felől, hogy gondja lesz ránk és
szigorúan fog velünk bánni. Meg nem engedi, hogy ebben a városban
elkanászodjunk. Szállásainkon is meg fog bennünket látogatni gyakran: ez
neki szokása; s a mely diákot rendetlenségen kap, az megbünhödik.

– Tudnak-e a gyerekek muzsikálni?. – kérdé nyers hangon nagyanyámtól.

Nagyanyám ajánlatos hangon válaszolt:

– Óh igen, egyik zongoráz, másik hegedűl.

Direktor úr erre az asztal közepére helyezé öklét.

– A hegedűlést pedig semmiképpen meg nem engedem!

Loránd bátorkodott e kérdést tenni: «miért?»

– Miért? miért? Azért, mert az minden gonoszságnak a kútfeje; a diáknak
könyv való, nem hegedű. Mi akarsz te lenni? Czigány akarsz-e lenni, vagy
tudós? A hegedű minden gonoszra csábítja a diákot. Tudom én, hogyan van
az! Látom a mindennapi példákból. A diák veszi a hegedűt a köpönyeg alá
s megy vele a korcsmába, ott muzsikál a többi diákoknak, a kik ott
tánczolnak reggelig a könnyelmű leányokkal. Azért én, a kinél hegedűt
kapok, azt összetöröm. Nem kérdem, hogy volt? drága volt? csapom a
földhöz Törtem össze már ötforintos hegedűket is.

Nagyanyám jónak látta nem engedni át Lorándnak a válaszolást, sietett
eléje vágni:

– Hiszen, igazgató úr, nem a nagy fiam hegedűl, hanem ez a kicsiny; s
egyébiránt egyik sincs úgy nevelve, hogy magához méltatlan helyre
kivánkoznék mulatni.

– Az mindegy. A kicsinynek még kevesebb szüksége van a czinczogásra.
Aztán ismerem én már a diákot; otthon mind olyan szent képet csinál,
mintha vizet se tudna zavarni, mikor aztán egyszer szabad szárnyára
kerül, datum korcsma, datum kávéház; ott ülnek a sör mellett s azon
versenyeznek, hogy ki tud több stiblivel megvedelni? Ott ordítanak,
énekelnek: Gaudeamus igitur! Azért én semmiképpen meg nem engedem, hogy
a diákok köpönyeg alatt hegedűt hordjanak a korcsmába. A hegedűt
összetöröm, a köpönyeget pedig felszabom kabátnak. Diáknak köpönyeg! Az
csak katonatisztnek való. Aztán a tánczra készült kecsegeorrú csizmákat
sem tűröm senkinek a lábán, tisztességes ember csonkaorrú csizmát hord;
nekem senki hegyesorrú csizmában az iskolába ne jőjjön, mert én
felteszem a lábát a padra s a csizmája orrát levágom.

Nagyanyám sietett a látogatást befejezni, nehogy Loránd valamit találjon
válaszolni e jeles férfiúnak, ki buzgalmát az erkölcs védelmében odáig
terjeszti, hogy a hegedűket összetöri, a köpönyegeket felszabdalja s a
csizmák hegyes orrait levagdalja.

Nekem az a jó szokásom volt (régen: gyermekkoromban), hogy a mit olyan
ember mondott, a kinek a sors jogot adott arra, hogy nekem parancsoljon,
az rám nézve szentírás volt.

Mikor kijöttünk a direktortól, aggódva sugám Lorándnak:

– Nekem úgy tetszik, hogy a te csizmáidnak az orra is hegyes egy kissé!

– Ezentúl még hegyesebbre csináltatom! – felelt rá Loránd, mely
válaszszal én sehogy sem voltam megelégedve.

Előttem még minden komoly férfit a csalhatlanság nimbusza vett körül;
engem még senki sem világosított fel arról, hogy a szigorú tekintetű
emberek maguk is voltak valaha fiatalok s a heidelbergi diákjargont
tapasztalásból tanulták meg; hogy a director úr maga is zajos ifjúság
után jutott arra a thesisre, hogy a fiatal ember mind gonosz s a mi jó
látszik rajta, az csak tettetés, azért hát katonásan kell vele bánni.

Innen elmentünk az én osztálytanítómhoz.

Ez tökéletes ellentéte volt az igazgatótanárnak. Szinte tartok tőle,
hogy azt a szemrehányást vonom magamra, mintha szándékosan rajzolnék
egymásra kiáltó színekkel.

Alacsony, sovány, sokszegletű emberke, hátrafésűlt hosszú hajjal, simára
borotvált arczczal s oly vékony, mézédes hanggal, hogy szinte
könyörgésnek lehetett venni minden szavát; a mellett egészen családias
környezettel. Hálóköntösben fogadott bennünket, a mit, meglátva, hogy
női társaság jön velünk, hirtelen fekete kabáttal váltott fel s
bocsánatot kért – nem tudom, miért?

Azután egy sereg apró gyermeket iparkodott kituszkolni szobájából, a mi
sehogy sem sikerült. Belefogóztak lábszáraiba, kezeibe, nem birta
lerázni magáról; valami női nevet kiáltozott, hogy jőjjön segítségére.
Egy hálófőkötős arcz be is tekintett az ajtón s azután annál
hirtelenebben visszakapta magát, bennünket meglátva. Utoljára is
nagyanyám kértére, a gyermekek társaságában fogadta bejelentésünket.

Schmuck úr igen jó családapa és sokat elnéz a gyermekeknek.

Dolgozó-szobája egészen tele van gyermekjátékokkal; bennünket is igen
nyájasan fogadott s jól emlékszem rá, hogy az orczámat is megveregette.

Nagyanyámnak mindjárt több bizodalma is volt e derék férfiúhoz, mint
előbbeni kollégájához. Ez úgy szereti itthon is a gyermekeket.

Ez előtt feltárta szíve fájó titkát; elmondá neki, miért viselünk
gyászt? hogy atyánk szerencsétlenül meghalt, hogy beteges anyánknak
egyedűli reményei vagyunk; hogy eddig jól viseltük magunkat, kérte, hogy
rám, a kisebbre, ügyeljen ezután is.

A jó úr odaszorított karjai közé s biztosítá nagyanyámat, hogy igen nagy
embert fog belőlem nevelni, kivált ha odajárok hozzá privátára, hogy még
külön is köszörülhesse talentumomat.

A miért nem jár havonkint több hét váltóforintnál.

A mi nem is sok, a szellemköszörülésért. Ennyit ollóköszörülésért is
adhatnak.

Nagyanyám, a megelőző fogadtatástól még nyomasztott kedélylyel, félénken
bátorkodott előhozni, hogy én némi hajlamot érzek magamban a
hegedüléshez, de nem tudja, hogy szabad-e?

A jó úr nem is engedte tovább beszélni.

– Oh hogyne! oh hogyne! A zene nemesíti a lelkeket, a zene szelidíti az
indulatokat. Már Pythagoras idejében zenével végezték a görög
philosophok előadásaikat. A legmakacsabb indulatú ifjakat, kiket semmi
fegyelem meg nem birt zabolázni, kiken nem fogott a virga, skutika és a
pálcza, mi javította meg? A hegedűvonyó. A ki zenélni tud, az mindig jó
szellemekkel társalkodik. Egyébiránt nagyon olcsón is juthatni hozzá
nálunk. Az én gyermekeimhez úgyis jár zenemester, együtt azokkal nem
kerül többe a tanítás havonkint hat váltó forintnál.

Jó nagyanyám, minthogy ily engedékenységet tapasztalt, jónak látta még
tovább menni kivánalmaiban. (Így tesz az elégületlen nép mindig, ha
engedékeny felsőbbségre talál.) Megemlíté, hogy talán még – tánczolni is
szabad lenne tanulnom.

– Annál semmi sem természetesebb! volt rá az engedékeny férfiú válasza.
A táncz együtt jár a zenével; már a görögök idejében a tibicenek
kisérték a choreákat. A classikusok sokat emlegetik a tánczot. A
rómaiaknál a cultushoz tartozott az, sőt az írás szerint maga szent
Dávid is tánczolt. Mai világban pedig éppen nélkülözhetetlen a táncz;
kivált fiatal embernek. Ártatlan egy mulatság! Egy neme a
testgyakorlatnak. A test ügyességére okvetlenül megkivántatik, hogy az
ifjú lépni, járni, helyesen megállni, köszönni, bókolni és tánczolni
tudjon; ne árúlja el mingyárt megjelenésével, hogy valami pedáns
tanodából került elő. És én e tekintetben hallgatok a kor kivánalmaira.
Az én gyermekeim mind tanulnak tánczolni s minthogy már ő hozzájuk úgyis
jár a tánczmester, ifjú barátomnak együtt a többiekkel, nem fog az többe
kerülni öt váltóforintnál.

Nagyanyám rendkívül meg volt elégedve az alkuval. Szinte olcsónak
találta a tanítást.

– Óh az associatio elve szerint minden igen olcsóba kerül. Valódi
szellemi menázs! Sokan keveset összeadnak s mégis mindent megtanulnak.
Ha kivánja kegyed, hogy ifjú barátom rajzolni is tanuljon, az meg éppen
nem kerül többe, négy forintnál, minden váltóban. Hetenként négy óra:
együtt a többiekkel. Sőt ha nem találja kegyed fölöslegesnek, hogy ifjú
barátom a művelt európai nyelvek előkelőbbjeivel megismerkedjék, egy
angol és franczia mester fáradsága, együtt a többiekkel nem kerülend
többe, hetenkint három órára, három forintnál. S ha néhány órai időköze
marad ifjú barátomnak, azt betölteni ajánlhatom a gymnastikát, a nemes
tornászatot, mely a test kifejlődését a lélek gyarapodása mellett
üdvösen mozdítja elő; s az éppen nem kerül semmibe. Csupán a beíratási
díj tesz tíz forintot.

Kedves nagyanyám el volt ragadtatva ennyi gondoskodástól; mindent
helybenhagyott és előre fizetett; ámbár a tornászatot örömest elengedte
volna; kérdezte is nagyon, hogy nem jár-e az valami nyaktöréssel?
Pártfogóm megnyugtatta felőle, hogy ott sohasem történhetik baj; sőt még
eszmerokonságnál fogva az úszás megtanulását is indítványba hozta; mely
pontnál azonban már határozott ellenállásra talált nagyanyámnál, ki
semmiképen meg nem engedte, hogy okos, tanult emberhez illő legyen
nagyobb vízbe belemenni, mint a mekkorának a két partját a két kezével
megfoghatja s a fenekét ugyanakkor a lábával eléri. Ezt tehát el kellett
engedni.

Nehogy azonban valaki arra a félelmes gondolatra jőjjön az
előadottakból, hogy én majd a történet folyamában mentül többet fogok
dicsekedni azzal, hogy a hegedűben milyen Paganini, a nyelvtudásban
milyen Mezzofanti, a festészetben milyen Buonarotti, a tánczban milyen
Vestris s a vívásban milyen Toldy Miklós lettem időjártával; – sietek
elmondani, hogy bizony most sem értek én mindezekhez semmit! csak a híre
van, hogy tanítottak rá.

Mikor privátára mentem, – együtt a többiekkel, – akkor a tanár nem volt
otthon: mi aztán egy óra hosszat birkóztunk.

Mikor a tánczleczkére mentem, együtt a többiekkel, – akkor a tánczmester
maradt el; – azután megint birkóztunk.

A franczia leczke alatt szintén birkóztunk, a rajzleczke és hegedűleczke
alatt pedig éppen azt tettük, a mit a többiek alatt; úgy, hogy a
tornászati leczkére már egy csepp birkózási kedvünk sem maradt.

Éppen csak úszni tanúltam meg, titokban, minthogy meg volt tiltva, ezt
pedig ingyen; – ha csak bűndíjnak nem számítom azt a megivott
víztömeget, a mit egyszer elnyeltem, midőn majd belefuladtam a Dunába.
Sohasem merte ezt senki tudatni otthon a családunkkal.

Loránd húzott ki; de ő sem dicsekedett vele soha.

Mikor e nagyon kedves és előzékeny férfiú lakását elhagytuk, ki
nagyanyámat, velem együtt, egészen elbájolta nyájas szeretetreméltó
modorával: bátyám, Loránd azt mondá:

– Azt a másik tanárt kezdem ez órától fogva nagyrabecsülni: az egy
derék, egyeneslelkű ember.

Én nem értettem, hogy hova czéloz vele? azaz, hogy nem akartam elérteni.
Talán az «én» tanáromat akarja ócsárolni vele?

Az én ethikám szerint pedig az egészen természetes jogszempont volt,
hogy minden diák tartozik bámulni és szeretni azt a tanárt, a ki az ő
osztályát igazgatja s ha egyik osztály a másikkal csendes háborút visel,
az nem történhetik más indokokból, mint hogy a másik osztálynak a tanára
ennek az egyiknek ellensége. Az én uralkodóm ellensége a te
uralkodódnak, azért az én katonám ellensége az ő katonájának.

Kezdtem Lorándot ilyen ellenséges katonának tekinteni.

Szerencsénkre a következő órák története kiverte mindezt a fejemből.




III. Az én nagyságos urambátyám.

Ebédre az udvari tanácsos Bálnokházyhoz voltunk hiva, a kinél bátyám fog
lakni.

Valami nagyon messziről rokonunk, egyébiránt bátyám tartásáért hétszáz
forintot fizettek nála, a mi azon időkben szép összeg volt.

Én voltam arra a legbüszkébb, hogy bátyám udvari tanácsosnál lakik. Nem
is mulasztottam el soha, ha iskolatársaim kérdezték, hol lakom?
előrebocsátani: a bátyám Bálnokházy udvari tanácsos úrnál lakik, én
magam azonban csak pékmesternél.

Fromm pékmester igazán nagyon sajnálta, hogy nem ebédelünk «itthon».
Legalább engemet magamat hagyhatnának ott. Hogy e szónál kővé nem vált,
nem az én hibám, legalább én olyan baziliszk szemeket vetettem rá, a
milyeneket csak tudtam. Hova gondol? Én az udvari tanácsos bácsi ebédjét
elmulaszszam az ő kedvéért!

Nagyanyám is úgy találta, hogy engemet is szükséges lesz ott bemutatni.

Félkettőre bérkocsit hozattunk; mert az udvari tanácsos bácsihoz gyalog
menni nem illik.

Nagyanyám himzett előingemet kötötte fel mellényem alá s én elég hiú
voltam megengedni, hogy a kis pisze kösse fel a nyakkendőmet. Igazán
szép csokrot tudott kötni, a mint megnéztem magamat a tükörben. Úgy
találtam, hogy szép fiú volnék, mikor az ezüstgombos attilámat
felveszem. Hát még ha hajam is fel volna sütve!

De azért mégis meg voltam felőle győződve, hogy ebben a nagy városban
több olyan ezüstgombos attila nincsen, mint az enyim.

Csak az boszantott, hogy a kis pisze mit enyeleg ott körülöttem? Hogy
körüljárt, hogy nem csinált titkot belőle, mennyire tetszem neki, s hogy
sértette ez az én büszkeségemet!

A lépcső alján meg a bohókás Henrik várt rám egy nagy kefével kezében.
Erővel rám fogta, hogy lisztes lett az attilám, bizonyosan a Fanny
kötényétől, mert az mindig lisztes, s azt neki le kell kefélni. Én csak
arra kértem, hogy a galléromat ne érintse a szőrkefével, ennek
selyemkefe kell, mert az bársony.

Úgy gondolom, tartottam arra valamit, hogy az attilám gallérja bársony.

A boltajtóból még a vén Márton is utánam kiáltott, mikor kocsiba ültünk:

– Jó ápetitust, Herr Vicekspán!

S ötször-hatszor megmozdította a fejbőrével a sipkáját.

Hogy szerettem volna érte az orrát betörni! Mit kompromittál itt a
bátyám előtt! Tudhatná, hogy mikor fel vagyok öltözve, egészen más
tiszteletet érdemlek, mint mikor alsó ruhában lát maga előtt. – De így
jár, a ki muntliszt közé keveredik.

Azonban ne beszéljünk már az én gazdáimról; szálljunk a magasabb
régiókba.

A bérkocsi valahol az országház környékén állt meg velünk, ott volt egy
kétemeletes ház, abban lakott az udvari tanácsos.

Az inas – pardon! a komornyik lent várt bennünket a kapuban (meglehet,
hogy nem is minket várt) s megmutatá bátyám szállását, földszint, a kapu
alatt. Egészen olyan szállás, a milyent nagy diák kivánhat magának, a ki
nem szereti, ha felügyelnek rá.

Innen felvezetett bennünket a lépcsőkön; a lépcsőről a pitvarba, a
pitvarból az előszobába, az előszobából a szalonba; a hol az uraság várt
elfogadásunkra.

Én azt hittem, hogy mi otthon elegans emberek vagyunk: hogy uriasan
lakunk és élünk, de milyen vert szegénynek éreztem magunkat, a mint
Bálnokházyék szobáin keresztül mentem. A mi díszszobánk nagyon szép volt
előttem valaha, nagyvirágú gyapotszövet butoraival, szép sárga
cseresznyefa szekrényeivel, s tiszta fehér függönyeivel; de hová esett
az hátra reputatiómban, mikor ezt a termet megláttam, a hol tarka eres
fából volt minden butor, a szövetek kelméje metszett virágos bársony, s
a függönyök széles csipkével szegélyezett nehéz selyemből. Nálunk is
voltak szép rézmetszetek üveg alatt; de itt pompás olajfestmények
aranyrámákban, s míg nálunk csak anyám hálószobájában volt egy darab
szőnyeg, itt minden szobában mintha szőtt virágos mezőn járnának.

Ez engem nem vert le, inkább ösztönzött; miért nincs nálunk is így?
Hiszen mi is megszerezhetnők mindezt; elég birtokunk van hozzá, s az
ember mindjárt egészen más embernek érzi magát, ha tudja, hogy otthon
virágos szőnyegen jár.

Bámulatomat a háziak megjelenése befejezte.

Három külön ajtón jöttek elénk. A szemköztin urambátyám, az udvari
tanácsos dolgozószobájából, a baloldalin nagyságos nénikém, nappali
szobájából, a jobb oldalin a kis kisasszony, Melanie hugom, a
gouvernantnéval a tanuló szobából.

Az udvari tanácsos magas, délczeg termetű férfi volt, széles válla,
fekete szemöldöke, piros orczája, szénfekete bajusza egyformán felfelé
kunkorítva s félhold formán bekanyaruló arczszakálla tökéletesen azt az
ideált állíták elém, a kit én képzeltem magamnak egy udvari tanácsosban.
Haja is szép fekete volt s üstökén szabályos csigába volt kanyarítva.

Szépen csengő, stentori hangon üdvözölt bennünket; nagyanyámat
megcsókolá, bátyámnak kezét nyujtá, mit az megszorított, nekem pedig
megengedte, hogy kezet csókoljak neki.

Milyen nagy türkizos gyűrű volt az ujján!

Azután jött elénk a nagyságos néni.

Mondhatom, hogy szebb asszonyt azóta sem láttam még soha. Akkor volt
huszonhárom éves; bizonyosan tudom. Szép hosszdad arcza, ifjú
zománczával csaknem leánynak tünteté föl, körüllebegve hosszú szőke
fürteivel, ajkai parányiak voltak és mosolyra állók, szemei nagyok,
sötétkékek, mélázók, hosszú szempilláktól beárnyalva; az egész alak nem
látszott járni, de lengett, hajlott, simult s a kéz, mit csókra nyujtott
elém, átlátszó volt, mint az alabástrom.

Melanie hugom valóságos kis angyal volt. Első megjelenése tünemény volt
rám nézve. Nem hiszem, hogy képzelni lehessen valami szebbet, valami
eszményibbet az ő egész alakjánál.

Nem volt még több nyolcz évesnél, de növésére nézve pár évvel idősebbnek
látszott. Karcsú volt s csakugyan kelle valami rejtett szárnyának lenni,
mert különben lehetetlen, hogy azokon a parányi lábakon libeghetett
volna. Arcza finom volt s előkelő, szemei okosak, ragyogók, s ajkai
annyit tudtak már! nem csak négy-öt nyelven beszélni, de hallgatva is
annyit, a mi engem magamon kívül hozott: ez a gyermekszáj tudott
nyájasan mosolyogni biztató szelídséggel; tudott büszkén megvetni,
tudott neheztelően duzzogni, tudott szótlanul kérni, tudott elmélázva
merengeni, tudott lelkesülni; – tudott szeretni és gyűlölni.

Oh mennyit álmodtam én erről a szép szájról, mennyit láttam én ezt
ébren, mennyi irtóztató görög szót megtanultam én erről ábrándozva.

Le nem tudnám írni azt az ebédet, a mit Bálnokházyéknál végig nézni
segítettem: Melanie hugom mellettem ült; s egész figyelmem ő körüle
összpontosult.

Mily finomsággal tudta ő magát viselni; mennyi elegentia volt minden
mozdulatában! Én nem győztem tőle eleget tanulni. Mikor a kanalat, vagy
az ezüst villát fogta, a kis ujját egészen s a gyűrűs ujját félig
felemelve tartotta kimondhatatlan gráciával; s mikor evés után ajkát
megtörülte az asztalkendővel, az olyan volt, mintha szellemek
csókolóznának a köddel. – S oh be véghetetlen buta és ügyetlen voltam én
mellette. A kezem reszketett, ha valami tálhoz kellett nyúlnom.
Irtóztató volt az a gondolat, hogy ha a kanalat ki találnám ejteni a
kezemből, s a mártással leönteném az ő fehér mousselin-ruháját.

Ő pedig engem épen észre sem látszott venni. Vagyis – ellenkezőleg –
inkább nagyon is teljes tudatával birt annak, hogy most mellette egy
olyan élő teremtés ül, a kit megnémított, meghódított, elváltoztatott.
Ha kináltam valamivel, olyan kecsesen tudta azt elutasítani, s ha
poharát teletöltöttem, olyan udvarias volt, mikor megköszönte.

Velem különben nem sokat foglalkozott senki. Ezekben az években a férfi
ember a leghasznavehetlenebb tárgy, nem elég kicsiny arra, hogy vele
játszani, s nem elég nagy, hogy vele komolyan foglalkozni lehessen. S
legnagyobb baj, hogy az ember ezt maga is érzi. Innen az a minden
tizenkét éves gyermekkel közös vágy: «bárcsak öregebb volnék már!»

Most pedig azt mondom: bárcsak tizenkét éves volnék még!

Hanem akkor nagyon terhemre volt az. Mennyi van még hátra!

Csupán ebéd vége felé, mikor a gyermekvilágnak is megengedték, hogy apró
gyűszűnyi pohárkákból valami édes bort szabad szürcsölniök,
kétszersültet mártogatva bele, akkor találtam a figyelmet magamra vonni;
a mi igen furcsa eset volt.

Nekem is töltött a komornyik az aszuból. A tiszta aranyszín nedv a
metszett üvegcsében oly csábitóan szikrázott elém; kis szomszédném olyan
bűbájosan tudta ajkait még pirosabbra nedvesíteni a maga poharából, hogy
nekem valami rendkívül vakmerő gondolatom támadt.

Arra az eszmére vetemedtem, hogy én most ezt a poharat felemelem, hozzá
koczintom Melanie poharához, s azt mondom neki: «az ön egészségére,
kedves Melanie hugom!»

A vér fejem tetejéig lüktetett bennem, mikor ezt kigondoltam.

Már nyúlni akartam a pohár felé, midőn egy pillantást veték Melanie
arczára, s e perczben oly leverő büszkeséggel tekinte rám Melanie hugom,
hogy én ijedten kaptam vissza kezemet a pohártól.

E kétkedő mozdulatom tán magára vonta az udvari tanácsos nagybácsi
figyelmét, mert e leereszkedő észrevétellel (tán kinálásnak is lehetett
volna venni) kegyeskedett hozzám fordulni:

– Hát te öcsém, nem kóstolod meg azt az aszut?

Én rendületlen elhatározással felelék rá:

– Nem!

– Tán nem akarsz bort inni?

Cato nem mondta nagyobb elszántsággal e phrasist: Victrix causa diis
placuit, sed victa Catoni, mint én azt, hogy:

– Soha sem.

– Ah! Soha sem fogsz bort inni! No majd meglássuk, hogy állsz szavadnak
idővel?

Csak azért is szavamnak álltam. Maig sem iszom bort. Talán ez az első
dacz okozta bennem ez elhatározást. Egy szóval, az első pohárnál így
megbukva, soha sem nyultam többet semmiféle préselt, főtt, vagy égetett
italhoz.

Igy vesztett el bennem a haza tán egy toasztmondó celebritást.

– Ne szégyeld magad öcsém, biztatott az udvari tanácsos, a ki nagyon
szeretett volna azon egy ülőhelyemben apostatává tenni, a hol fogadást
tettem. Szabad ahhoz nyúlni az ifjaknak is, kivált pozsonyi
kétszersülttel mártogatva: ez igen híres kétszersült, Fromm mester
készítménye.

Nekem minden vérem arczom felé tartott. Fromm mester! Az én gazdám! most
mindjárt rákerül a beszéd, hogy én éppen ő nála vagyok szállva; még azt
is elmondják, hogy annak van egy pisze kis lánya, engem azzal fognak
kicserélni! a föld alá sülyedek szégyenletemben Melanie hugom előtt.

S valóban! csak félni kell az embernek valamitől, hogy beteljesedjék.
Nagyanyám elég gondatlan volt e szónál mindjárt felfedezni, a mit én
titkolni akartam.

– Dezső épen annál az úrnál fog lenni cserében.

– Ah, haha! nevetett jókedvűen urambátyám: (nekem a velőmön hasogatott
keresztül a nevetése); a híres czwiback-sütőnél! Még megtanítja az
öcsémet pozsonyi kétszersültet sütni.

Hogy le voltam forrázva! hogy semmivé voltam téve! Melanie előtt így
megpirítva! Én megtanulok Fromm mestertől kétszersültet sütni! Soha nem
fogom e gyanút magamról lemoshatni! Kétségbeesésemben bátyámra találtam
nézni. – Ő is rám nézett. Tekintete igen élénken maradt emlékemben. Így
szokott rám nézni, mikor közeljárt hozzá, hogy az üstökömet
megtépászsza. Elértettem, a mit szemeivel mondott. Gyávának, nyomorult
finyáskodónak nevezett, ki a nagyurak gúnyja által megengedi magát
piríttatni. Ő demokrata volt mindig!

A mint látta, hogy én elpirulok, daczosan fordult Bálnokházy felé, hogy
helyettem megfeleljen neki.

De nemcsak én voltam az, ki szemeiből kiolvastam gondolatját; más is
olvasott azokban, s mielőtt megszólalhatott volna, szép nagynéném
kivette szájából a szót s magasztos méltósággal felelt meg férjének:

– Úgy hiszem, hogy a pékmester is csak olyan ember, mint az udvari
tanácsos.

Én elhültem e vakmerő mondásra! Azt hittem, e szóért most az egész
társaságot befogják és börtönre vetik.

Bálnokházy mosolygó nyájassággal hajolt le neje kezéhez s azt
megcsókolva, mondá:

– Mint ember, valóban csak olyan ember; – sőt mint pék, még jobb pék is
nálamnál.

Most már aztán Loránd arcza égett. Szemeit szép nagynéném arczán feledé.

Azonban nagyságos urambátyám rögtön sietett egy hódoló kézcsókkal szép
nagynéném hófehér kezére, a vitát befejezni, a miből én arról győződtem
meg, hogy ők egymást végtelenül szeretik.

Egyáltalában én kitünő tisztelettel viselkedtem azon úri rokonunk iránt,
a ki ilyen szép szállásban lakik s a kinek a czíme nem fér le három
sorban.

Át voltam hatva azon hittől, hogy Bálnokházy nagybátyámnál nevezetesebb
ember kevesebb van a földön; szép embernek is – tán Loránd bátyámat
kivéve, – a legelső; adomái, a miket asztal felett elmond, mind
egytől-egyig megtörtént dolgok; felesége a legszebb és a legboldogabb
asszony a nap alatt; s Melanie hugom elvégre olyan angyal, a ki ha engem
a mennyországba nem emel valaha, hát soha se fogok odajutni.

S ha én nekem valaki akkor azt mondta volna:

Kezdjük legfelül.

Bálnokházy fején az a dús hajlombozat csak paróka…

Bocsánatot kérek, hogy közbeszólok: én a parókaviselésben legkisebb
megszólni valót sem találok. Viselhetik azt, a kiknek szükségük van rá;
a kik fejüket meghűtenék a nélkül, s könnyen csúzt kapnak fedetlen
fővel. Utoljára is az nem egyéb, mint egy æsthetikai izléssel alkotott
föveg; egy hajból készült sipka.

És mind igaz: mind komoly valóság; de már engemet mégis nagyon
megkeserített az a valaki, a ki azt legelőször fölfedezte előttem, hogy
Bálnokházy nagybátyám parókát visel, s a bajuszát festi. (Az is persze
csak színes kenőcs volt, semmi más.) És én annak a valakinek, a ki azt
előttem kifecsegte, még most is ellensége vagyok. Hagyott volna meg
engemet az én boldog hitemben. Hát még ha azt mondta volna valaki, hogy
ez a czifra jóllét, mely úri bőséget hirdet, – szintén csak olyan
paróka, mint a másik; takarója valami nagyon kopasz vagyoni állásnak!

Hát ha még azt mondta volna: ezek az egymás kezét csókoló házastársak, a
kiknek dallam van minden szavában, mikor egymáshoz beszélnek, nem
szeretik, gyűlölik, megvetik egymást!

Hát ha még azt mondta volna, hogy ez az én szép ideál angyalom valaha…
de ne tovább, ne ilyen sokat egyszerre!

Az ebéd végeztével nagyságos rokonaink olyan kegyesek voltak, hogy
Melanie hugomnak megengedték előttünk zongorázni.

Melanie hugom csak nyolcz esztendős volt még, de már oly szépen tudott
zongorázni, mint más leány kilencz éves korában.

Én igen ritkán hallottam zongorát; odahaza anyám játszott néha; nem igen
szerette. Loránd pedig csak a hanglépcsőzetet verte mindig s az engem
nem mulattatott.

Melanie hugom már opera-részeket is vert, sőt egy franczia-négyest is
eljátszott, a mi engemet a legszélső bámulatra indított. Szép nagynéném
erősen állítá, hogy még csak két éve, hogy tanul.

Bennem egy messzevágó terv kezdett fejledezni.

Melanie zongorázik, én hegedülök. Semmi sem természetesebb, minthogy én
eljárjak ide a hegedűmmel Melanie hugom zongorajátékát kisérni, s ha
azután így állhatatosan nyolcz-kilencz évig együtt hegedűlünk és
zongorázunk, lehetetlen, hogy utoljára az élet czélját el ne érjük ezen
az úton.

Ezuttal is iparkodtam kitüntetni hasznavehetőségemet az által, hogy én
fordítottam a hangjegyek alapjait előtte; s erősen sértette
önszeretetemet, hogy nagyságos rokonaim nem kérdezték nagyanyámtól,
vajjon és honnan értek a hangjegyekhez?

Mint minden jónak, utoljára ennek is vége lett; Melanie hugom a további
műdarabokban még nem volt egészen betanulva, pedig én elhallgattam volna
félig betanultan is, nagyanyám pedig készülődött visszatérni Frommékhoz.
Bálnokházyék ugyan váltig maraszták, hogy jőjjön át hozzájuk éjszakára;
de ő azt felelte, hogy oda szállt előbb, ott vagyok én is, s ő a
kisebbel marad.

Úgy gyűlölöm érte magamat: ha eszembe jut, hogy én azért jó nagyanyámra
még nehezteltem; pedig lábai porát kellett volna csókolnom azért a
szaváért: én már csak a kisebbel maradok.

Bátyámat irigyeltem, a kire nézve már otthon volt az udvari tanácsos
háza.

Mikor búcsúzóban nagyságos rokonainknak kezet csókoltam, Bálnokházy egy
ezüst lázsiás tallért nyomott a markomba; ragyogó munificentiával téve
hozzá:

– Nesze, kis öcsém, egy kis mákos kalácsra való.

Hiszen az igaz, hogy Pozsonyban igen jó mákossüteményeket készítenek, az
is igaz, hogy egy lázsiásért sok mákos-szarvacsot lehetett apródonkint
venni; valamint azt sem tagadhatom, hogy én nekem még soha ennyi pénz a
kezemben nem volt, mint sajátom, a mivel rendelkezhettem, de mégis nem
adtam volna két tallérért, ha azt az egyet nem kapom Melanie előtt.

Éreztem, hogy ez engemet megaláz az ő szemeiben. Nem birtam kitalálni,
hogy mit tegyek most azzal a tallérral?

Alig mertem eltávoztunkkor Melanie felé pillantani. Annyit mégis vettem
észre, hogy rám se néz, mikor elmegyek.

Az ajtóban Loránd megfogta a kezemet.

– Te, – szólt hozzám keményen, – azt, a mit Bálnokházy a kezedbe
nyomott, mikor az inas kinyitja a kocsiajtót, ajándékozd oda neki.

Ez nekem is tetszett. Arról meg fogják tudni, hogy ki vagyok? S nem
sütöm többet le a szememet Melanie hugom előtt.

Hanem mikor a tallért az inas kezébe nyomtam, úgy el voltam fogulva e
tény nagyságától, hogy a ki ránk nézett, bizton azt hihette, hogy az
inas ajándékozott nekem valamit.

Vajjon nagybátyám nem fog-e ezért kitiltani a házából?

Nekem még azután is a quadrille hangzott a fülembe; az a zongorázó
tünemény kisért tova: oh milyen messze elkisért!

Ő volt ambitiómnak kitűzött zászlója. Egy hosszú futtatás pályadíja,
melyet meg kell érdemelni. Képzeletemben egész világ népesült meg
általa. Láttam az utakat, a melyen át ő hozzáig el lehet majd jutni.

Én is olyan úr akarok lenni, a milyenek ők.

Fogok tanulni szorgalmasan; első eminens leszek az iskolában, tanáraim
dicsekedni fognak velem, s a közvizsgákon mondani fogják: ebből valaha
nagy férfiú lesz! Præclarummal fogom az ügyvédi vizsgát letenni;
alispánhoz megyek joggyakorlatra, jurátusnak a királyi személynökhöz;
ismeretséget kötök előkelő nagy urakkal, nyájas, alázatos magamviselete
által megnyerem jóakaratukat; szolgálatkész leszek; a mit rám biznak,
végrehajtom pontosan; nem vegyülök rossz társaságokba, följelentem, ha
valahol valami rossz érzelmű tervet koholnak az előljáróság irányában
tartozott tisztelet megcsorbítására; ragyogtatni fogom talentumaimat;
írok dicsőítő ódákat, panegyrikonokat: főispán, nádorispán, országbiró
beiktatása, jubilæuma, születésnapja alkalmával; – míg lassan én is
secretarius, assessor, septemvir, végre consiliarius fogok lenni, mint
nagybátyám.

Hahaha?

Mikor Frommékhoz visszaérkeztünk, valóban terhemre volt a kis piszének a
nyájaskodása. Mindenféle hiábavalóságot össze-vissza fecsegett. Azt
kérdezte, hogy miből állt az úri ebéd? Meg hogy igaz-e, hogy a
consiliarius kisasszonyának olyan játékbabája van, mely tánczol, gitárt
ver és a fejét hajtogatja hozzá? Nevetséges! Mintha olyan korbeli
embereket, mint én és Melanie, még érdekelnének a babák? Mondtam
Henriknek, hogy ezt tolmácsolja meg neki; láttam, hogy erre rossz kedve
lett s örültem, hogy lerázhattam a nyakamról.

Azt mondtam, hogy tanulni kell mennem, mert sok a leczke. Azután
szobámba mentem s elkezdtem tanulni. Két óra mulva azon vettem észre,
hogy semmi sem maradt a fejemben abból, a mit tanultam, minden hely tele
volt abban a consiliarius leányával.

Este ismét összejöttünk az ebédlőben a Fromm-családdal. Fanny ismét
mellém ült, ismét jókedvű volt; olyan bizalmasan bánt velem, mintha nem
tudom, milyen régi ismerősök volnának; most már rettegtem tőle.
Borzasztó volna abban a gyanúban állani a Bálnokházy-család előtt, hogy
az embernek van egy pékleány ismerőse, a ki minden perczben a nyakába
ugrik, a mikor meglátja.

No, de szerencsére holnap elviszik a háztól s aztán a meddig én itt
vagyok, addig ő távol van; olyanok leszünk, mint két ellenkező pólus, a
kik kergetik egymást.

Lefekvés előtt még egyszer jó nagyanyám lejött a szobába. Kezemre adta
holmieimet, fehérneműmet átszámlálta, a mit mind magamnak kell ezentúl
rendben tartanom. Zsebpénzt is adott, megigérve, hogy azt minden
hónapban a Lorándéval együtt küldeni fogja.

– Aztán arra kérlek, szólt fülembe sugva, «bátyádra vigyázz!»

Ismét e szó!

Ismét az intés, hogy én, a gyermek, vigyázzak bátyámra, az ifjúra.

De a mit az első mondáskor meg nem értettem, azt egyszerre felderíté
előttem a második; először azt hittem: talán valami elcserélt bölcsesség
s komoly magaviseletem érdemlé azt a kitüntetést, hogy vigyázzak
bátyámra; most azt kitaláltam: – a legjobb őr a véghetetlen szeretet,
anyám és nagyanyám jól tudták azt már, hogy én Lorándot jobban szeretem,
mint ő saját magát.

Egyébiránt mitől félthetik őt? s mitől védhetném meg őt?

Nem lakik-e ő a legjobb helyen a világon? s nem lakom én tőle távol?

Nagyanyám megigérteté velem, hogy naplót fogok írni mindenről, a mi
körülöttünk történik, s azt neki minden hónap végén elküldöm. Lorándról
is felírok mindent, mert ő maga igen rossz levélíró.

Megigértem.

És azután megcsókoltuk egymást, búcsút véve. Nekik korán hajnalban
kellett útnak indulniok. Még akkor a Csallóközön át kellett Pozsonyig
tengelyen utazni, hosszú volt egy napi út.

De én azért korán reggel, a mikor a kocsi előállt, már felöltözve vártam
rájuk.

Henrik még aludt s azt mondta, mikor költöttem, hogy megvárja, míg a
kemenczét fűtik s Márton legény jő diákul jó reggelt kivánni.

Az egész Fromm-család lejött a kocsihoz, búcsút venni az utazóktól.

Az a leány, ki helyemet elfoglalni ment, maga is szomorú volt. Nekem úgy
tetszett, mintha ilyenkor, mikor szomorúan lesüti szemeit, sokkal
kedvesebb volna.

Látszott szemein, hogy ki vannak sírva, s most erőlteti magát, hogy ne
sírjon.

Nagyon röviden szólt hozzám valamit, azután felszökött nagyanyám után a
hintóba.

Az ostor cserdült, a lovak megindultak, s az én csereképmásom elindult
az én kedves otthonom felé; én magam pedig itt maradtam az ő helyén.

És a mint ezt a nagy egyedülmaradást először meggondoltam, a hol
mindenki idegen rám nézve, s még csak szavamat sem érti: egyszerre
elveszett bennem a nagy férfiú, a hegedűvirtuóz, az első eminens, az
udvari tanácsos, a hős szerelmes; neki támasztottam a fejemet a falnak
és szerettem volna sírni, ha – tudtam volna.




IV. Az atheista és a kegyeskedő.

Hagyjuk el egy időre a bölcselkedő gyermek naplóját, s világosítsuk a
tért a család környezete körül, melynek eseményeiről beszélünk.

Élt Lankadombon egy öreg istentagadó, Topándy Samu, ki a Bálnokházy és
Áronffy-családokkal egyformán közel rokonságban állt, a nélkül, hogy
ezek őt kitünő rossz szokásai miatt valaha látogatták volna. Elátkozott
háztáj volt az övé. Messzeföldön elhíresztelték róla, hogy az öreg a
leggonoszabb atheista.

Nehogy pedig azt higyje valaki, mintha Topándyt tán az újabbkor
szabadelműsége ragadta volna meg időnek előtte, s elméleti
rationalismusból, mint bölcsész iparkodék vala lelkét a látható vallás
tanain túltenni. Nem volt ő másért atheista, mint a maga mulatságáért,
hogy istentagadásával a vele érintkező embereket, a papokat és néha a
hatóságokat is – boszantsa.

Mert valakit boszantani és sikerrel boszantani, mindig mulatságnak
tartatott e gyarló emberi nemzetnél. S mivel lehetne valakit
sikeresebben boszantani, mint gúnyt űzni abból, a mit imád?

Épen nála találjuk a vármegyei executiót most is, melyet a tekintetes
törvényszék egy alszolgabiró, egy esküdt, és karhatalomnak mellékelt
tizenkét puskás pandúr összeségében Lankadombra azon czélból rendelt ki,
hogy egyszer valahára már azon botrányoknak vége vettessék, a mikkel
Topándy évek óta a hívek lelkeit háborítja, hogy azok panaszt panaszra
halmoznak a megyeház asztalára, s folytonos csendes zendülésben vannak
tartva e miatt.

Topándy pipával kinálja az érkező hivatalos végrehajtókat. Gyújtsanak
rá.

Az alszolgabiró, Daruszegi Miklós, fiatal, harmincz éves férfi, de szőke
arcza miatt még ifjabbnak tetszik. Azért küldték ellene a viczét és nem
a főbírót, mert ez még új fűrész, jobban fog. Fiatal emberben több az
erély, s arra nagy szükség van az istentagadóval szemközt.

– Nem pipázni jöttünk ide, tekintetes úr, – szól szárazon az ifjú
tisztviselő gallérjába vetve hátra a nyakát tekintélyesen. Hivatalos
küldetésünk van.

– Ejh, vigye az ördög a küldetésteket; ne tekintetes urazz engem öcsém,
gyere, igyunk egy kis papramorgót, aztán mondasd el az esküdteddel az
ispánomnak, hogy mit üzen a vármegye? Ha valami pénz kell, töresd fel a
magtárt, vitess el annyi buzát, a mennyiből a sportula kitelik, aztán
ebédelj nálam, lesz még egy pár czimbora, a ki átjön a muzsikaszóra.
Aztán majd reggelfelé feltegyük a protokollumot.

[Illustration: Megvasaltatnak? Hahaha! – kaczagott fel Topándy.]

Eközben folyvást fogta a végrehajtó hatalom kézcsuklóját, s erőltette
befelé a belső szobába, s termetre sokkal erősebb lévén amannál, közel
állt hozzá, hogy az ostromló sereg vezérét foglyul ejtse.

– Kérem! Protestálok! Megtiltok minden konfidencziát! Ez komoly ügy!

A szolgabiró hasztalanul protestált a kényszerített menettetés közben.

Majdan segélyére érkezett a legale testimonium második része, az esküdt,
Butzkay Ferencz úr, kurta, rövidtagú termetével, ki egy ideig passiv
inertiával nézte princzipálisa hasztalan küzdelmét az in causam
vocatussal.

– Ne izéljen a tekintetes úr, mert úgy segéljen, úgy megvasaltatjuk
kezét-lábát, hogy jobban se kell.

Ezt mondván, esküdt úr gömbölyű orczája folyvást nyugalmasan mosolygott,
hosszú két bajuszával, mint a hold, mikor egy hosszú felhő akad előtte
keresztül.

– Megvasaltatnak? Hahaha! kaczagott fel Topándy. Ezt már csakugyan
szeretném megérni! Ugyan kérem, veressék rám azt a vasat, már csak az
ujság kedvéért is, hogy elmondhassam, hogy rajtam is volt már láncz;
csak legalább az egyik lábamra, vagy az egyik kezemre. Átkozottul
mulattatna!

– Uram! – szólt kezét kiszabadítva a szolgabiró. – Tanulja ön meg
bennünk a hatóságot tisztelni. Mi önnek birái vagyunk, a tekintetes
vármegye által kiküldve, azon megbizással, hogy az ön által okozott
botrányoknak, melyek minden keresztyén lelket méltó felindulással
töltenek el, valahára véget vessünk és azokat gyökeresen megorvosoljuk.

Topándy bámulva mereszté szemeit a hatóság érdemes kiküldöttére.

– Tehát nem osztályigazítási végrehajtásról van szó?

– Korántsem. Sokkal magasabb ügy forog itt fenn. A nemes vármegye
megsokalta az istentagadó, vallástalan merényleteket s a végett küldött
ki bennünket…

– Hogy nekem prédikácziót tartsanak? Nem, szolgabiró úr, már most hozzák
igazán azt a vasat, verjenek lánczra, kötözzenek meg, mert én kötözetlen
nem hallgatok prédikácziót! Fogjanak le, ha ájtatos beszédet akarnak
hozzám tartani, mert én különben harapok, mint a veszett állat.

Szolgabiró úr megretirált, ifjú bátorsága daczára; hanem esküdt úr most
is csak mosolygott, s a kezét sem vette elő a háta mögül.

– Ugyan tekintetes úr ne bolondozzék, mert úgy segéljen, elvisszük a
Rókus-kórházba, s ráadjuk a czwangszjaklit.

– Ördög bújjék belétek! – mérgelődött Topándy, neki-nekiindulva a két
bírónak, s megint visszahátrálva az esküdt zavartalan mosolgó képe elől.
– Hát mi baja a vármegyének velem? Loptam én el valakitől valamit?
Gyujtogattam? gyilkoltam, hogy ilyen nagy erőszakkal jöttök rám?

Szolgabiró úr kész szónok volt; egyszerre a mondott szóra felelt:

– Igenis, rabolt ön; mások lelke üdvét rabolta el! Igenis gyujtogatott
ön! Igaz hivek lelki békességét gyujtogatta fel! Igenis, gyilkolt ön! A
gondjai alá bízottak lelkét gyilkolta meg.

Topándy úr látva, hogy nincs menekülése, kérőleg fordult a szolgabirót
kisérő pandurokhoz:

– Fiam; ti szárnyatlan kérubimok, jöjjön ide hozzám kettő közületek,
fogjon meg, hogy el ne szaladhassak.

Azok csakugyan szót fogadtak neki, s rátették a kezeiket.

– No szolgabiró öcsém, most már papolj!

Szolgabiró urat boszantá, hogy semmiképen nem tud komoly szinezetre
válni e szomorú jelentés.

– Legelsőbben is azon itélet végrehajtása végett jövök, melyet a
tekintetes vármegye karhatalommal kénytelen ön ellenében foganatosítani!

– Meghajtom fejemet! – hörgé sarcastikus megalázással Topándy.

– Ön többrendbeli felserdült ifjakat és leányzókat tart udvari
cselédsége között, kik itt levén születve, önnek vétkes hanyagsága miatt
mindekkorig meg sincsenek keresztelve.

– Kérem alássan, a kutak általános kiapadása…

– Ne szóljon közbe! – rivalt rá a szolgabiró. – Adta volna elő védokait
ott és akkor, a hol és a mikor vádoltatva volt; de ön az idézésre meg
sem jelent, s makacsságilag elmarasztaltatván, most már hallgassa az
itéletet. Legelébb is azon ifjak és leányok, kik az ön portáján belül
pogánymódon tartatnak, a székvárosba fel fognak kisértetni, s a vallás
szertartásai szerint megkereszteltetni.

– Vajjon itt a kútnál nem lehetne mindjárt elvégezni velük?

A szolgabiró magánkívül jött dühében.

Esküdt úr azonban most is csak mosolygott:

– Ugyan tekintetes úr, legyen esze. Hiszen nem kényszerít a vármegye
senkit akarata ellen, hogy keresztyénné legyen. De valami valláshoz csak
kell tartozni, no. Azért ha nem akar a tekintetes úr a cselédjeivel
együtt a páterhez fáradni, hát elvisszük a rabbinushoz, s úgy is jó
lesz.

Topándy nevetve fenyegeté meg ököllel az esküdtet.

– Csak nagy akasztófa vagy te! Mindig ki tudsz rajtam fogni. Már csak
hát inkább a páterhez, mint a rabbihoz. De legalább a régi neveiket
hagyjátok meg a cselédeimnek.

– Az sem engedhető meg! – viszonzá szigorúan a szolgabiró. – Ön
szolgáinak olyan neveket adott, a minőket emberek viselni nem szoktak.
Egyiket hívják Piróknak, másikat Czinkének; egy leányzónak neve, plane,
Isten bocsá, Belzebub! Ki fogná e neveket kanonizálni! Ezek mindnyájan
tisztességes keresztyén naptárban megtalálható neveket fognak kapni; s a
ki őket eddig használt gúnyneveiken fogná nevezni, olyan bírságot fizet,
mint a ki felebarátját szándékosan szidalmazza. Hányan vannak, kiket ön
ekképen visszatartóztatott a keresztvíztől?

– Négy szolgalegény, három szolgáló, meg két papagály.

– Istenkáromló! ön minden szavával arczulköpi az igazhivőket.

– Peczkeltesse fel, kérem, a számat, hogy ne káromolhassak.

– Valóban rákerülhet még a sor.

– Hivassa ön elő az illetőket.

Topándy hátrakiáltott mögötte álló hajdujának:

– Tereld ide a Pirókot, az Esztergályost, a Seprünyelet, aztán meg a
Kakukfüvet meg a Macskalábat; örvendeztesd meg őket, hogy bemennek a
menyországba, kapnak egy szürt, meg egy pár fejelés csizmát, meg egy
kulacsot, a miből soha sem fogy ki a bor. Mind a tekintetes vármegye
adja.

– Én azonban komolyan fölkérem önt, szólt az ifjú biró lábhegyére
emelkedve, hogy feleljen előttünk illő mérséklettel, nem titkolt-e ön el
valakit?

– Hogy nem loptam-e el a pokol számára valakit? Nem édes öcsém! én biz
az ördög barátságát sem keresem; fogjon magának embert, ha tud.

– Nekem mandatumon van önt megesküdtetni.

– Csak tartsa a zsebében azt a mandátumot. Méressen ki nyolczvan forint
ára zabot a magtáramból, az a birság; mert én nem esküszöm.

– Nem esküszik?

– Nem én. Ha parancsolja, káromkodom; igen szépen tudok; félóráig
elkáromkodom a nélkül, hogy ismételném magamat.

Ismét a mosolygó esküdt interveniált.

– Mondja hát becsületszavára a tekintetes úr, hogy a kiadottakon kívül
nincs senki a cselédsége között, a ki meg ne volna keresztelve.

– No hát becsületszavamra mondom, hogy nincs a «cselédségem között»
többé egy teremtett pára sem, a ki pogány volna.

S e mentalis reservata mellett, úgy a hogy, kissé szürkén, csakugyan
kimenekült ezúttal Topándy becsületszava, mert az a czigány leány, a kit
hat éves korában sátorozó czigányoktól vett meg két márjáson meg egy
süldő malaczon, most már kilencz év után, nem tartozott a cselédsége
közé, hanem ott elnökölt az asztalnál, mikor úri vendégek voltak. – Az
pedig még most is azt a pogány nevet viselte, a mít a ponyva alatt
kapott a nádas berekben. Most is Cziprának hítták.

Ezt tehát csakugyan eltagadta a keresztvíz alul az istentelen.

– Van-e még valami panasza ellenem a tekintetes vármegyének?

– Igen is van. Ön nem éri be azzal, hogy környezetét kényszeríti
pogányul élni, hanem még arra is vetemedik, hogy másokat, kik ájtatos
érzelmeikből nem csinálnak titkot, sőt azokat nyiltan bevallják, e
tisztelettételeikben botrányosan megháborítja.

– Már példának okáért?

– Itt átellenben van az udvartelke tekintetes Sárvölgyi Nepomuk János
úrnak, a ki igen kegyes ember.

– Ellenkezőleg tudom; mindig imádkozik, a mi arra mutat, hogy nagyon sok
bűnének kell lenni.

– Azt megitélni nem önre bizatott. Közönyös világunkban az is érdem, ha
valaki a nyilvánosság előtt meri mutatni, hogy még tiszteli a vallást, s
a törvény tartozik annak védelmet szerezni.

– No hát hogyan botránkoztattam meg e jó urat?

– Sárvölgyi úr nem rég egy szép nagy szent Nepomukot festetett a háza
homlokára, olajfestéssel, rézlapra, kinek alakja előtt ő maga lefestve,
térden állva.

– Tudom. Láttam.

– Szent Nepomuk ajkairól ez a mondat folyt alá latin lapidaris betükkel
a tépelődő alak felé: «mi fili, ego te nunquam deseram».

– Azt is olvastam.

– A kép elé vasrostély volt alkalmazva, mely az egész fülkét eltakarta,
hogy csufondáros kezek hozzá ne férhessenek.

– Az nagyon okosan volt téve.

– Egy viharos éjszaka utáni reggelen azonban közbámulatra eltünt a latin
mondat a képről, s helyette ez állt ott: «majd elmégy előlem, te vén
képmutató!»

– Hát arról én nem tehetek, ha az illető megváltoztatta a nézeteit.

– Igenis, hogy csak ön tehet róla. A piktor, a ki a képet készíté,
kérdőre fogatván, kivallá és hivatalosan constatáltatott, miszerint ön
fizetett neki bizonyos összeg pénzt, hogy az alapfestésen olajban ez
utóbbi mondatot írja a képre, s annak a tetejébe fesse azután
vízfestékkel a másik mondatot, hogy így a legelső zápor lemosván a felső
festést a képről, a derék, buzgó férfiú saját házában undokul és
nevetségesül meg legyen gyalázva. Hiszi ön, uram, hogy az ilyen tréfák a
törvény keze által meg nem toroltatnak?

– Én nem szoktam semmit hinni.

– Egyebek között pedig hinnie kell önnek azt, hogy a törvényszék önt
először is becstelenítési birságban, másodszor pedig az okozott
kijavítási költségekben, a mik a kép levétele, s ismét föltevése közben
történt kitataroztatása által támadtak, elmarasztalta.

– Egy csepp felperesi ügyvédet sem látok itten.

– Miután felperes az őt illető részt a törvényszék rendelkezésére
hagyta, hogy jótékony czélokra fordíttassék.

– Jól van. Tessék a granáriumot feltöretni.

– Nem tesszük azt, szólt bele az esküdt. Majd szépen elhúzzuk a
regálékből, mikor kiosztják.

Topándy nevetett.

– Szolgabiró uram öcsém! ugyan hiszi ön azt, a mi a bibliában van, mind?

– Igaz keresztyén vagyok.

– Akkor hát appellálok a hitére. Egy helyen az áll, hogy valamely
láthatlan kéz valamely pogány király, – ha jól mondták: hát Belzázár
szobájában egyszer ezeket a szavakat írta fel: «méne, tekel, fáresz». Ha
akkor írhatta, miért ne írhatta volna most is azt a másik mondást? s ha
a zápor volt, a ki lemosta a kegyes diák szavakat, tessék beperelni a
záport, ő a hibás.

– Ezek mind igen nyomatékos ellenvetések; s megtehette volna ön
mindezeket a törvényszék előtt, a hova idézve volt; appellálhatott volna
is egész a septemvirátusig; de miután meg nem jelent, már most tessék
elviselni makacssága következményeit.

– Jól van. Megadom az árát, szólt nevetve Topándy. – De úgy-e bár, mégis
csak jó viczcz volt ez tőlem?

A szolgabiró haragos arczot mutatott.

– Még egyéb jó viczczekre is rá fogunk térni, csak tessék végig várni a
dolgot.

– Tehát még hosszabb is a bűnrovás?

– Ha szigorúan kutatnók, nem lenne vége. A legsúlyosabb vád, a mi önt
terheli, a szent helyek profanálása.

– Hogy én profanálnék valami szent helyet? Hiszen negyven év óta még
csak harangláb közelében sem voltam.

– Ön egy hajdan kegyes szertartásokra használt helyet most
tivornyatanyává alakított át.

– Ah, arról van szó? Distingváljunk, kérem. Hely és hely között nagy a
különbség. A vörös barátok klastromát tetszik érteni? Az nem templom.
Boldogult emlékezetű József császárunk törülte el őket, s
államfelügyelet alatt lőnek jószágaik kótyavetyére bocsátva minden rajta
levő épületekkel egyetemben. Így jutottam én is a kolostor kertjéhez;
ott voltam a kótyavetyén, ráigértem, s rajtam maradt. Voltak rajta
épületek is, de hogy valamelyik templom lett volna, azt én nem tudom,
mert már akkor minden tárgyat, a mi megmozdítható volt, elvittek onnan,
én csak a puszta falakat találtam. Nem is volt adásvevési szerződésben
kikötve semmi servitus, hogy mire használjam az épületet? Ebben úgy
tudom, mások sem voltak scrupulosusok. Mária-Eichban tudok egy
kolostort, a hol a hajdani oltár helyén áll a boglyakemencze, s a
chorusban tartja a sváb a kukoriczáját, kinek e tisztes régiség a
tulajdonába ment át, sőt egy dunamelléki városban látható az a volt
kolostor, melyet az ærarium maga kórházzá alakított át.

– A példák nem szolgálnak önnek mentségére. Ha a sváb paraszt az Isten
áldását azon helyen tartja, a honnan egykor azt kérték, ez nem
szentségtörés; az ærarium is kegyes dolgot követ el, midőn a testi
szenvedőket ápoltatja ott, hol egykor a lelki szenvedések nyertek
vigasztalást; de ön a birtokába jutott falakat bemázoltatta ocsmány
képekkel.

– Kérem, kérem, azok mind a classica litteraturából vannak válogatva.
Illusztrácziók Beranger és Lafontaine költeményeihez: «mon curé, – les
clefs du paradis, – le scapulier; – les cordeliers du Catalogue», et
cætera. Mind igen kegyes tárgyak.

– Tudom. Ismerem őket eredetiben. Magánszobáját körülrakhatja velük
kegyed, hanem ezúttal hozék magammal négy kőmívest, a kik azokat, itélet
szerint, ama falakról levakarják.

– Valóságos iconomachia! – kiálta fel kaczagva Topándy, ki igen nagy
örömét találta abban, hogy balgaságaival egy egész vármegyét így magára
tudott lázítani. Iconoclasterek! Képostromlók!

– Még egyebet is fogunk ostromolni! – folytatá a szolgabiró. – Azon
helynek kriptája is volt. Hát a kriptából mi lett?

– Az most is kripta.

– Mi van benne?

– A mi kriptában szokott lenni: áldott emlékű halottak, a kik nyugosznak
fakoporsókban, s várják a feltámadást.

A szolgabiró kétkedő arczot csinált. Nem tudta, higyje-e ezt, vagy ne?

– Hát mikor ön és dévaj czimborái bacchanaliáikat tartják ottan?

– Tiltakozom a bacchanál szó ellen.

– Igaz: még több! Erősebben kellett volna bélyegeznem azt a mulatságot,
a hol botrányosan neki vetkőzve, elől egy nyársra szúrt pecsenyét
hordozván, az egész társaság olyan gúnydalokat énekel, minők a
«megálljon kend!» – és a «hetes, nyolczas…», s úgy tart botrányos
körjáratot a kastélytól a kolostorig.

– A hatóság nagyon el lehet ellenem keserülve, ha botrányt lát abban,
hogy egy csoport jókedvű ember pőrére vetkőzik, mikor melege van, a mi
pedig a gúnydaloknak nevezett nótákat illeti, azoknak olyan ártatlan
szövegük van, hogy akár nyomtatásban olvassák, melodiáik pedig épen
nagyon kegyesek.

– Hisz épen az a botrány, hogy kegyes dallamokat parodiáznak, triviális
szövegre alkalmazva. Már mire való a kártya nyolcz lapját mint hymnust
végig énekelni. S ha jó kedvök van önöknek, miért mennek vele a
kriptába?

– Tetszik tudni, egy kis torra.

– Igen, – «bakatorra!» vágott közbe az esküdt.

– Én is azt értettem! – mondá nevetve az atheista.

– Micsoda? – pattant fel a szolgabiró, ki most kezdte érteni a
fakoporsókat nyugvó halottak enigmáját; – tehát az pincze?

– Persze, hogy pincze; soha jobb pinczém nem volt, mint az.

– S a halottak, és a koporsók?

– Huszonöt akós gömbölyű koporsók, tele borral. Jőjjön, uramöcsém,
kóstoljuk végig, bizony nem bánja meg.

A szolgabiró most már igazán dühbe jött; a düh oroszlánná tette, úgy,
hogy képes volt a hatalmaskodó kezéből másodszor saját erejével
kirántani kézcsuklóját.

– Vége legyen minden enyelgésnek! Ön itt törvényhatósága előtt áll,
kivel nem lehet komázni.

Adja át a kolostor kulcsait, hogy a profanált helyet letisztíttassam.

– Tessék betöretni az ajtóját.

– Ugyan már nem sajnálna egy ép závárt elrontatni? – szólt közbe az
esküdt úr.

– No hát igérjék meg, hogy legalább «egy» hordóból fognak kóstolni egy
gyűszűnyivel: akkor kinyitom az ajtót; mert én sub titulo «klastrom» ki
nem nyitok semmi ajtót, hanem sub titulo «pincze» szivesen akárhányat, s
abban az esetben még fizetek is készpénzzel.

Esküdt úr megrántá szolgabiró úr kabátját: az okosabb enged, a szigornak
is van határa.

– Jól van, esküdt úr meg fogja kóstolni, én bornemissza vagyok.

Topándy néhány szót súgott hajdúja fülébe, mire az hirtelen eltávozott.

– No lássa tekintetes öcsém uram, utoljára mégis csak megegyezünk; már
most tehát lássam a kontót; mivel tartozom a vármegyének, a miért a
barátokat megsértettem?

– Itt a felszámítás: az «actus» díja 200 forint, a perköltségek mennek
három forint harmincz krajczárra.

(Ezelőtt harmincz évvel történt.)

– Továbbá?

– Továbbá az elmarasztalt kárára történt reparatura, s a mostani utazás,
assistentia, forspont, a falmeszelő kőművesek napszáma és diurnumok;
együtt összességgel tesznek kétszáznegyvenhárom forintot és negyven
krajczárt.

– Nagy pénz, de csak kikerül valahonnan.

E szóknál Topándy úr kihúzott egy kétfogantyús fiókot a szekrényéből, s
azt mindenestől odaczipelvén, letevé a nagy diófa-asztalra, a végrehajtó
hatalom elé.

– Itt van!

A hatóság érdemes tagjai elébb elszörnyedve hökkentek vissza, azután
elkezdtek kaczagni.

Az a szekrényfiók tele volt, – nem tudom egy szóval kifejezni, hogy
mivel? – tulajdonképen, szoros értelemben véve, – papirossal.

Volt abban nagy mennyiségű ócska bankó, egy része a devalváczió előtti,
más későbbi idejű, még forgalomban levő: hosszú bankó, fekete bankó,
vörös foltos bankó; – azután elviselt kártyák, tarokk, svájczi,
franczia, régi theátrum-czédulák, vásári képek, utczai humor ismert
szüleménye: a szabó, ki kecskén lovagol, az ördög, ki a rossz
asszonyokat elviszi, szimándli-oklevél, új házas férj számára, a hol az
asszony seprüvel veri térdeplő urát, a nagybajuszú nürnbergi
polgármester képe, meg egy csomó levélboríték, aztán ismét bankjegyek és
mindez összevissza hányva, dúlva, a szerint, a mint hol egy tuczat
kártyát kellett benne megtalálni, hol egy czimboranevettető képet
előturkálni, hol egy forintnak nevezett bankjegyet kellemetlen adakozás
lerovására kivadászni.

Topándynak ez volt a takarékpénztára.

Az ezüst- és aranypénzt el szokta költeni, hanem a mit bankóban fizettek
neki s a mit múlhatlanúl el kellett fogadnia, azt évről-évre begyűrte
ide, kártyák, bolond képek, színlapok gyűjteménye közé s a felsokasodott
értékhalmazt csak olyankor szellőzteté, a mikor mint most is, valami
kényszerű vendéglátáson kelle átesnie, a mit úgy hínak, hogy executió.

– Tessék, kérem alássan.

– Micsoda? – riadt fel a szolgabiró. – Mi válogassuk ki ebből a
kazalból, hogy melyik a pénz, melyik nem az?

– No, mert én nem vagyok olyan jártas a megítélésében, hogy a sok közül
melyik kelendő még, melyik esik forgalmon kívül? Egyébiránt igaza van
uram öcsémnek, én tartozom leszámlálni, uraságtok átvenni.

Azzal bemarkolt a kincshalmazba, s a mint a markából kimaradt az
összegyűrt papirok fülefarka, egyenkint előhúzogatta őket.

– E jó, e nem jó. E még új; e biz szakadt. Hát ennek melyik a képes
fele? Ez öt forint, ez tíz forint. Ez a makk alsó.

Közbe-közbe aztán egy kis vitája is támadt, mikor holmi pezsgős
palaczkról lehámlott boretiquettet is odaszámlált, hogy ez tíz forint.

Az urak kifogást tettek ellene; azt csak dobja félre.

– Micsoda, hát ez nem pénz? Ennek pénznek kell lenni. Ez franczia bankó.
Rá van írva 10 forint. Fizeti Cliquot, csak oda kell neki vinni.

Majd meg egy-egy tréfás képet kezdett el magyarázni s alkudozott a
hatósággal, hogy hát azt mennyiben veszik el? ő nagy pénzen szerezte
meg.

Végre esküdt úrnak kelle ismét interveniálni: mert különben a
likvidácziónak holnap estig se lett volna vége, ő aztán sok kereséssel,
mint műértő ember, kifogdosott a kazalból kétszáz és negyvenhárom
forintot.

– Kérek egy kis vizet, szeretném a kezeimet megmosni; – szólt esküdt úr
e munka után, úgy érezvén magát, mint a ki szemetes búzát szemelgetett.

– Mint Pilátus az ítélet után! – csufolódék Topándy. – Mindjárt lesz
minden. Most már vége a törvényes manipulácziónak; most nem legale a
testimonium és incattus, hanem vendég és gazda vagyunk.

– Isten mentsen! – tiltakozék, az ajtó felé hátrálva szolgabiró úr. –
Nem akként jöttünk. Semmi alkalmatlanságára sem akarunk tovább lenni.

– Alkalmatlanságomra? – szólt felkaczagva a bűnhödött. – Hát azt hiszi
uram öcsém, hogy ez nekem alkalmatlanság volt? – Sőt a legválogatottabb
mulatság! Nem adnám ezer forintért, hogy a vármegyét így magamra
bőszíthettem. Ez pompás volt. Executió! Brachium! Törvényesen kiirtandó
festett képek! Inquisitió az én nótáim fölött! Egy esztendeig fogok
élődni ezen a tréfán. S majd meglássák uram öcséim, teszek én még olyat:
gondolok én ki majd valamint, hogy vason kisérnek be a vármegyeházához;
egy batallion katona jön ki értem, s megtesznek a porkoláb fiává!
Hahaha! Veszszek meg, ha még ezt ki nem csinálom. Ha egy esztendőre
betennének a kóterbe! Aztán fürészeltetnék velem a fát a vármegyeház
udvarán, s tisztíttatnák velem a viczispán csizmáit! Classikus gondolat!
Nem halok meg, míg ezt meg nem érem.

Eközben eljött a hajdú a parancsolt mosdóvízzel; a másik ajtón pedig
benyitott a másik hajdú s egész barátságosan meginvitálá a vendég
urakat.

– A nagyságos asszony kéreti a tekintetes urakat, szivesen látja egy kis
villás reggelire.

A szolgabiró kétkedve nézett az esküdtre, az elfordult mosdani és a
tenyerébe takarta el nevető arczát.

– Kegyed nős? – kérdé a szolgabiró Topándytól.

– Oh nem, – felelt az – nem feleségem, testvérem.

– Azonban mi ebédre vagyunk híva a szomszédba.

– Sárvölgyihez? Oh! ez nem tesz semmit. Mikor az ember Sárvölgyinél akar
ebédelni, igen jól teszi, ha elébb nálam reggelizik. Különben egy ital
bor igéretét mint conditio sine qua nont már birom; aztán meg egy hölgy
meghivását gavallér embernek nem is lehet visszautasítani.

E legutóbbi indok csakugyan döntő volt: egy hölgy meghivását lehetetlen
visszautasítani, még azon esetben is, ha az ember fegyveres erővel
rendelkezik. Ennek az erőszaknak engedni kell.

Szolgabiró úr engedé a harmadszori merényletet sikerülni, hogy karjánál
fogva az ebédlőterembe bevonassék.

Topándy fenhangon parancsolá a hajdúknak, hogy a pandúrokról és
kőmívesekről gondoskodjanak, legyen nekik enni-inni való elég, s midőn a
szolgabiró ellenvetéshez készült, bevágta az útját a szóhoz: «Kérem,
most már vége az executiónak, tessék meggondolni, hogy azok a jámbor
fiúk a kolostor falairól kaparják a meszet, a festékpor a mellükre
száll; az én bűnöm miatt kár ne essék a közbátorság őreiben. Tessék: itt
jön a húgom.»

A szemközti ajtón jött a fentnevezett nagyságos asszony.

A nagyságos asszonyt alig lehetett többre becsülni tizenöt évesnél;
tiszta fehér ruha volt rajta; akkori divat szerint bokáig érő, s körül
csipkével fodrozva, karcsú derekán széles rózsaszín szalaggal
átszorítva; arczszíne kissé barna volt és halovány, de annál pirosabbak
gömbölyű ajkai, a mik ha beszédre hasadtak, a leggyönyörűbb gyöngysor
fogat engedték elővillogni bársonyuk közül; két sűrű szemölde csaknem
összeért homlokán s hosszú szempillái alul két nyugtalan fekete szem
villogott elő: olyan, mint a szén, melynek fele izzó parázs.

Szolgabiró úr csodálkozott rajta, hogy ilyen fiatal testvére van
Topándynak.

– Az én kedves vendégeim! – szólt Topándy, bemutatva a törvénytevő
urakat ő nagyságának.

– Ah! Tudom! – szólt az ifjú asszonyság vidám, csevegő hangon. – Maguk ő
kelméhez executióra jöttek. Nagyon jól tették: úgy kell neki. Maguk még
századrészét sem tudják, hogy micsoda istentelenségeket követ el ez az
ember! mert ha tudnák, régen háromszor is fejét vették volna.

Szolgabiró úr igen csodálatosnak találta a testvéri elismerésnek ez
őszinte nyilatkozatát; hanem azért csak helyet foglalt az asztalnál ő
nagysága mellett.

Az asztal meg volt rakva hideg sültekkel és aszúborokkal.

Ő nagysága tartotta beszéddel és ízletes falatokkal a szolgabirót; az
esküdt a háziúrral poharazott csendesen, azt nem kellett kinálni.

– Higyje el – szólt ő nagysága a szolgabiróhoz – hogy ha ez az ember
valaha a pokolra jut, ennek extra szobát nyitnak ottan, annyira
megérdemli. Én már kifáradtam a megjavításában.

– Nagyságod régóta itt mulat a tekintetes úr házánál? – kérdezé
szolgabiró úr?

– Oh! már tíz esztendő óta.

(Vajjon hány esztendős lehet akkor ez az asszonyság? gondolá magában a
szolgabiró, és nem tudott rá magának megfelelni.)

– Képzelje csak, miket tesz még? A minap egy régi szentet kiállított a
szőlőbe madárijesztőnek, egy rossz kalappal a fejében.

Szolgabiró úr szemrehányó fejcsóválással fordult a vádlotthoz. Ebből
megint nem jó lesz, ha a vármegye elé kerül.

– Ne beszélj, húgom, ha nem értesz hozzá – magyarázzá Topándy. – Az egy
ócska Pilátus-szobor volt, ki a hajdani kalváriáról maradt itten.

No hát az is csak szent volt! – bizonyozék a villogó szemű hölgy.

Szolgabiró úr kezdett emelkedni a székéről. (Furcsa nevelésben
részesülhetett ő nagysága, ha még azt sem tudja, hogy ki volt Pilátus?)

Topándy mértéktelen hahotában tört ki. Azután, mint a ki a bántalmat,
melyet nevetésével okozott, egy komoly szóval helyre akarja hozni,
jámbor ábrázattal mondá a hölgynek:

– És ha neked igazad van, nem kegyes tett volt-e tőlem, hogy egy olyan
derék férfiúnak, ki állomásától meg lett fosztva, állandó alkalmaztatást
szereztem, s minthogy hajadon fővel járt, még fel is kalapoztam az idők
viszontagságai ellen? De ne traktáld te szolgabiró urat mostan kegyes
kriminalításokkal, hanem inkább azzal az őzpecsenyével; látod, hogy nem
mer hozzányúlni.

Ő nagysága aztán úgy tett, a hogy mondva volt.

Szolgabiró úrnak enni kellett; először, mert szép asszony kinálta,
másodszor, mert valóban igen jó volt minden, a mivel kinálta, sőt
nemcsak enni, de inni is kellett, mert poharába töltött s koczintásra
szólította fel, s ő maga ment példával legelől. Ő nagysága csak úgy
hajtotta fel a villogó nedvet a pohárból, mintha tiszta víz lett volna.
És azok a borok valóban igen erősek voltak. Szolgabiró úr nem tagadhatta
meg ő nagysága szép szemeitől, hogy részt vegyen bennük.

A tiltott gyümölcs édes. Ezt szolgabiró úr erősen tapasztalá: a
mennyiben a tiltott gyümölcsök közé sorozhatni azon villás reggelit,
melyet az ember egy istentelen házánál vesz magához, ellopva az étvágyat
az utána következő ebédtől, melyre egy jámbor férfiúhoz hivatalos.

Az étekfogatoknak pedig nem akart vége lenni. A hideg étkek után
következtek a friss sültek, s a szép ifjú hölgy oly szivesen tudott
kinálkozni, hogy szolgabiró úr nem állhatott ellent.

– Még ebből a friss majoránás kolbászból! Én magam készítettem tegnap
este.

Szolgabiró úr bámúlt. Ő nagysága ilyennel is foglalkozik? Mikor
elfogyott a kolbász, szót is tett e miatt.

– Az ember pedig azt hinné, hogy e szép kezek egyébbel sem foglalkoznak,
mint hímzéssel, zongorázással és aranyszegélyű lapok forgatásával.
Nagysád olvasta már az országgyűlési almanachot?

Erre a kérdésre Topándy hahotával felkaczagott, az esküdt eltakarta a
száját az asztalkendővel, a nevetés a torkán akadt; a szolgabiró el nem
tudta képzelni, hogy mi nevetséges lehetett a kérdésben?

Ő nagysága egészen elfogulatlanul válaszolt:

– Oh! annak igen szép nótája van; ismerem. Ha meghallgatják, hát
eldanolom.

Szolgabiró úr gondolá, hogy itt egy kis félreértésnek kell lenni; hanem
ha ő nagysága dalolni akar, azt azért nagyon örömest el lehet hallgatni.

– Melyiket kivánják? a «Bécs város»-t, vagy a «Rózsabimbót?»

– Mind a kettőt! – szólt a háziúr – s ráadásul még a legújabb
országgyűlési nótát: «Szállj le csak a keresztről, repülj a jegenyére».
Hanem gyerünk innen az ebédlőből éneket hallgatni, itt villákkal,
tányérokkal zörögnek, menjünk át a húgom szobájába. Itt fog ő magyar
zongora mellett énekelni. Látott már magyar zongorát, uramöcsém?

– Nem emlékezem rá.

– No ez nagyon szép. Azt meghallgassa. A húgom remekül játszik rajta.

Szolgabiró úr karját nyujtá ő nagyságának, s a társaság átment a
benyilóba. Az volt ő nagyságának a szobája.

Igen is díszes, elegáns szoba volt, a bútorzat mahagoni és ébenfa,
gazdag faragványokkal és aranyozással; roppant üveges szekrények s nehéz
selyem-függönyök; hanem az a lényeges különbség volt mégis közte és más
úrhölgyek szobája közt, hogy ezek a drága kelméjű tárgyak mind nem
hasonlítottak alakjaikra és rendeltetésükre nézve a pipereszobák
megszokott alkatrészeihez.

Az egyik szegletben állt egy szövőszék mahagonifából, elefántcsonttal
kirakott osztovátával; most is egy félbenhagyott szövet volt még rajta,
melybe virágok, pillangók, madarak voltak szőve csodálatos finomsággal.

– Lássa – szólt a fiatal hölgy – ez az én himzőasztalom. Azt az abroszt
is én szőttem, a miről ma reggeliztünk.

Csakugyan különös nevelést kapott!

Mellette állt egy kerekes rokka és egy orsós guzsaly, amarra len, erre
tépett selyem kötve, az elefántcsont orsó oda volt dugva a selyem közé.

– Ez pedig az én könyvtáram – szólt a hölgy a fali szekrényekre mutatva.

A fali szekrények üvegajtain keresztül sorba állított thékája látszott
mindennemű konyhászati palaczkoknak. Legalul a nagy foliánsok, a
gyümölcságyon érő mindenféle eczetek; másik sorban télire eltett
ugorkák, azután fel a plafondig minden néven nevezhető gyümölcsök
befőttjei ragyogó épségben: befejezve egy sor gyümölcs-szeszszel, a
mely, a hány üveg, annyiféle színű volt.

– Pompás könyvtár! – mondá rá esküdt úr, míg a szolgabiró még most sem
bir tisztába jönni a felől, hogy miféle úrhölgy lehet az, a ki az
ilyesmit könyvtárnak nevezi?

A nehéz brokát függönyök, mik az alcovenben rudakra kifeszített sátort
képeztek, szinte föltárták titkukat: a fiatal hölgy fölemelé a függönyt
s naivul mondá:

– Ez az én alvóhelyem.

Egy czifra gyékény a padlóra leterítve, aztán semmi egyéb.

Különös neveltetés, nagyon különös.

Az ágy mellett áll egy nagy rézkalitka.

– Ez az én kedves madaram – szólt a szép hölgy a benne lakó állatra
mutatva.

Az volt egy nagy fekete kakas, mely egyszerre berzenkedve állt fel, a
mint az idegenek közelébe léptek, s aggodalmas kotkodával ütött lármát,
vörös sisakos fejét rázva haragosan.

– Lássa, ez az én öreg pajtásom, a ki rám vigyáz; s egyúttal órám is, a
ki hajnalban fölkelt.

És a hölgy tekintete egészen érzékenynyé vált, midőn kezét benyujtá a
haragos állathoz, melyhez az gyöngéd elnyelgéssel vagdalt, ismerős
tréfás gógatását hallatva.

– Mikor kinn járok, akkor szabadon jár és kisér, mint a kutya.

A fekete szörny, addig míg az idegeneket látta, csak a csendesebb
hangokon jelenté, hogy tudomást vett ittlétükről, hanem a mint Topándy
is előlépett, egyszerre oly hadilármát csapott, mint ha az egész puszta
tyúktelepeit mind fel akarná lármázni, hogy róka jár a kertben. A nyakán
fel volt borzolva minden toll, mint egy spanyol inggalér.

– Majd mindjárt el fog ez hallgatni – biztatá a vendégeket az ifjú
hölgy; – mihelyt a muzsikát meghallja.

Lássuk hát azt a magyar zongorát!

Az pedig egy czimbalom volt. Az igaz, hogy remekmű, ébenfából,
gyöngyházzal kirakva; a húrszorító szegei ezüstből, a feneke színes
famozaik, a húrokra fektetett két czimbalomverő fogantyúja piros koráll;
az állvány, melyen a czimbalom nyugszik, remekbe dolgozott asztalosmű,
mely erős hangfeneket képez a hangszer alatt, s előtte a kis gömbölyű
karatlan szék, piros bársony, arany tigriskörmű lábakkal.

Hanem az mégis különös, hogy egy fiatal hölgy a czimbalmot verje!

Azt a faluvégi hangszert, a mit rongyos köpönyeg alá takarva szoktak
hordani, csárdaasztalokra, felfordított hordók tetejére letenni, a mibe
konfidens parasztlegények széles talpú rézgarasokat szoktak hányni
fizetésül, hogy az most itt mahagoni-butorok között jelenjen meg, s
kiséretül szolgáljon egy fiatal hölgy éneke mellé, ki mintha zongora
mellett ülne, saját aranykösöntyűs kezeivel veri ki a dallamot a
panaszos hangszerből; a minek művészét megszoktuk torzonborz szakállal
képzelni, nem is máskép, mint a dohánytalan pipával szájában, a mit már
csak keserű utóízeért színak.

S az egész czimbalomjáték olyan tréfás, olyan groteszk. A játszó karjai
szüntelen rángatózásban; egész válla, feje mozog bele; nem olyan, mint a
zongora, a hol az öt ujj elvégez mindent; a zongora viszonya a művészhez
az, a mi a nagyságos úré a gyermekéhez, kivel messze kézből beszél; de a
czimbalmos «pertu» van a hangszerével.

A fiatal hölgynek olyan jól illett ez is.

A mint a czimbalomverőket a kezébe vette, a mint végig ütögetett velük a
kifeszített húrokon, arcza valami új kifejezést vett föl; eddig, valljuk
meg, sok egyűgyűség volt abban; most otthon érezte magát: ez az ő
világa.

Két dalt énekelt el a vendég uraknak, mind a kettőt azok közé sorozzák,
a miket nálunk «országgyűlési nóták» név alatt ismernek; ott szoktak
keletkezni a jurátus-kávéházakban, országgyűlések alatt, mikor még az
ifjúságban több volt a kedély.

Az egyiknek szép bús dallama van: «Bécs várostól nyugatról keletre,
hidegen fúj a szél.» Vége az, hogy a Duna vize keserű, mert Pozsonynál
sok keserű könyű hullott bele. «Melyet a hon nagyjai pergetnek, hogy
Ragályi nem ment fel követnek.»

Most a patrióták takarékosabbak a könnyeikkel; hanem akkor nagyon sokat
keseregtek a «Bécs város nótáján».

Másik nóta volt a «Rózsabimbó, borostyán», ennek is csinos dallama van;
a szövege is ragyog szabadság oltáraitól, angyalaitól, szabadság
koszorúitól s más efféle mythologiai tárgyaktól.

A fiatal hölgy keze alatt úgy zengett a húr, ajkán úgy csengett a dal,
mintha azt a sok szép flosculust ő érezné legjobban, s neki kellene érte
leginkább keseregni.

Még azután egy harmadik országgyűlési dalt is bocsátott közre, a minek
már satyricus tartalma van; de a minek sarcasmusa annyira localisált és
személyekhez kötött, hogy mai világban nagyon kevesen tudnák már
megmondani, mi az élcz a «keresztre repült varjúban» s a példává lett
«taligás lóban».

Topándynak hallatlanul tetszett ez. El is daloltatta újra. Alkalmasint a
papokat gúnyolta benne valaki, de úgy, hogy azt senki se értse, csak a
kinek meg van magyarázva.

Szolgabiró úr egész el volt bájolva ez egyszerű hangszer által. Soha sem
hitte volna, hogy ezen ily virtuozitással lehessen játszani.

– De ugyan mondja meg nagyságod, hol tanult ezen a hangszeren játszani?
– kérdé ő nagyságától, csudálkozását nem birva tovább rejteni.

[Illustration: A guzsalyából kirántott orsóval keresztül tüzte.]

E szóra ő nagysága egyszerre oly kaczagásba tört ki, hogy ha hirtelen
meg nem kapja magát a lábával a czimbalom állványában, székestül együtt
hanyatt esik. Így is, a mint hajtekercsei akkori divat szerint «a la
Giraffe» egy magas teknőczfésűre voltak feltűzve, a fésű mindenestül
kiesett a fejéből, s hosszú, hollófekete két hajfonadéka egész a padlóra
omlott alá.

Erre a fiatal hölgy abbahagyta a nevetést, s miután szétbomlott haját
sehogy sem sikerült többé a fésű körül elhelyeznie, hirtelen
összecsavarta azt a fején s a guzsalyából kirántott orsóval keresztül
tűzte. Pompásabb koronát nem lehet képzelni, mint ez volt.

S hogy elébbi dévajságát helyrehozza, ismét fölvette a czimbalomverőket
s elkezdett a czimbalmon valami hallgató nótát játszani.

Nem volt az dallam, nem változatok ismert áriákra; valami névnélküli
ábránd volt az; rámanélküli kép, láthatártalan táj. Valaki panaszol,
olyan hangon, a mely inkább tréfa, valamit, a mi nagyon komoly, a mi
elmult; nem is térhet vissza soha; a mit nem vall meg senkinek szóban,
beszédben, csak a zengő húrokra bíz, hogy adják tovább, unokáról
unokára; – egy koldus dala, a ki eltagadja, hogy hazája volt, de mégis
visszaemlékszik rá, s az emlék végigsajg a dalon, nem érti, nem tudja
senki; tán az sem, a ki játszsza, csak sejti és elborong rajta. A
pusztai szél az, melyről senki sem tudja, honnan jő, hová megy? az űzött
felhő, melyről senki nem tudja: hol támad, hová vész? Egy otthontalan,
tárgytalan, alaktalan keserv… egy virágtalan, viszhangtalan, úttalan
puszta… tele délibábbal.

Szolgabiró úr is elhallgatta volna azt napestig, akárhová lett volna
tőle a szomszédház ebédje, ha Topándy azzal a skeptikus észrevétellel
föl nem zavarja, hogy ime egy hosszúra kinyújtott aczélban mennyivel
több lélek van, mint egy kétlábú állatban, mely azt állítja, hogy ő az
Isten képe.

Ez ismét figyelmezteté, hogy a mindent tagadó házában van.

Odakinn is megkondult a déli harangszó, s vele egyszerre rákezdé a
fekete kakas is szárnycsattogtatva egyhangú őrszavát, mintha valami
őrtorony trombitása volna, a kinek a harangszóra kürtriadással jelt kell
adni a lakosoknak.

Erre rögtön elmult a hölgy arczáról a méla búsongó kifejezés, letette a
czimbalom-pengetőket, felugrott székéről s természetes őszinteséggel
kérdezé:

– Úgy-e hogy szép dal volt ez?

– Valóban. Micsoda dal ez?

– Csitt! Azt nem szabad kérdezni.

Esküdt úrnak kelle figyelmeztetni a szolgabiró urat, hogy ideje lesz már
az elmenésnek, mert még egy «mulatság» várakozik rájuk.

Ezen azután mind a négyen nevettek.

– Én nagyon sajnálom, hogy ilyen alkalommal volt legelőször szerencsém
önnel megismerkedhetni; – mondá búcsúzólag az ifjú tisztviselő,
házigazdájával kezet szorítva.

– Én pedig örülök, hogy szerencsém volt: ajánlom magamat a
viszontlátásig; azaz a legközelebbi executióig.

Most ő nagyságának fordult a szolgabiró, megköszönni a szíves
fogadtatást.

E tisztelgésnél az ifjú hölgy keze után nyult, azon szándékkal, hogy
kezet csókoljon neki; mielőtt azonban e szándékát kivihette volna, ő
nagysága egyszerre átkarolta a nyakát mind a két kezével s olyan
egészséges csókot nyomott az arczára, milyet csak kivánhat valaki
véletlen fejében.

Szolgabiró úr inkább megijedt, mint megörült e váratlan ajándékon. Ő
nagyságának csakugyan sajátságos szokásai vannak. Alig tudott felőle
valamit, hogyan jutott ki az utczára ebből a házból? Az igaz, hogy a bor
is a fejébe ment kissé, nem volt hozzá szokva.

Topándy kastélyától Sárvölgyi lakáig egy hosszú lóherés kerten kellett
keresztül menni.

E kert ajtajáig karonfogva vezette tiszti társát az esküdt és csendesen
ballagott mellette; hanem a mint a kert árkán belül voltak, Buczkay uram
azt mondta a szolgabirónak:

– Csak tessék előre menni, majd én utolérem; egy kicsit hátramaradok
magamat kikaczagni.

Azzal leült a földre, gyomrára feszítette a két öklét s elkezdett
hahotával kaczagni, a hogy a torkán kifért; hanyatt vetette magát a
fűre, a lábaival rugdalta a földet és egyre kaczagott.

Az ifjú tisztviselő aggódva gondolá magában: ez ugyan csunyául becsípett
a magyarátiból; már most hogy menjek én egy ilyen részeg emberrel egy
olyan kegyes férfiú házához?

Mikor aztán Buczkay eleget tett a természet azon kivánalmának, mely
szerint a túlterhelt jókedv magnetismusa illő mennyiségű kaczagásban
kénytelen magát kiüríteni, ismét fölkelt szépen a földről, leporozta
ruháit, s a legkomolyabb képpel a nap alatt mondá: «no most már
mehetünk».

Sárvölgyi háza abban nem hasonlított a magyar falusi lakokhoz, hogy míg
azoknak a kapuja éjjel-nappal tárva áll, legfeljebb egy pár szelindek
őrzi az udvart, az is csak inkább azért, hogy a vendégek kabátján sáros
talpai nyomát nyájaskodása jeléül odatenyerelje: addig Sárvölgyi lakása,
mint valami városi épület, körül volt kerítve kőfallal, kapuja, kis
ajtaja mindig zárva, s a falkerítés végig vasszegekkel feltüskézve; még
– a mi hallatlan a falusi házaknál – csengetyű is volt alkalmazva az
ajtófélre, azzal kellett jelt adnia, a ki be akart jutni.

A tekintetes urak jó egy óranegyedig csöngettek ott az ajtón, már esküdt
úr arra fakadt, hogy bárcsak senki se nyitná ki, míg végre csoszogó
léptek hangzottak a folyosóról, s valami rekedt, sikongó asszonyi hang
elkezdé vallatni a kívül levőket.

– No ki a?

– Hát mink vagyunk.

– Kik azok a mink?

– A vendégek.

– Miféle vendégek?

– A szolgabiró, meg az esküdt.

Erre aztán nagynehezen félretolták a tolózárt s megjelent a kérdezgető:
egy asszonyság, a ki életkorára nézve úgy egy kissé «szüret után»! van.
Egy piszkos fehér konyhakötény volt eléje kötve, azon alul egy másik kék
konyhakötény, az alatt meg egy harmadik tarka kötény. Ennek az
asszonyságnak az volt a luxusa, hogy mentül több szennyes kötényt kössön
fel maga elé.

– Jó napot Boris asszony! – üdvözlé őt ismerősül az esküdt; – bizony
majd alig akart bennünket beereszteni.

– Engedelmet kérek; hallottam, hogy csengetnek, de nem jöhettem
mindjárt, mert a rántott hal a serpenyőben volt, azt meg kellett várnom,
míg kisül; aztán annyi rossz ember jár ám itten; koldus, csavargó, armer
Reisender, hogy az embernek mindig zárva kell tartani az ajtót, s meg
kell kérdezni, hogy ki van odakinn?

– Jól van, Boriska lelkem, hát csak nézzen utána annak a sült halnak,
hogy meg ne égjen, majd rátalálunk mi valahol a ténsurra; elvégezte-e
már az imádságát?

– De bizony megint újra kezdte. Halottra harangoznak, s ilyenkor egyet
szokott még imádkozni a megboldogult lelkeért. Ne verjék ki belőle
kérem, mert akkor egész nap morog.

Boris asszony bevezette az urakat egy nagy szobába, mely a terített
asztalról sejtve, ebédlőül szolgált; különben valami kegyes
votivteremnek nézhette volna a belépő, annyira fel volt ékesítve azon
megdicsőültek képeivel, kiket, mert hozzájuk fölemelkedni fáradságosabb,
szeretünk magunkhoz levonni.

És abban van is sok magasztos! Egy Krisztuskép, ki a Golgotára vitt
kereszt terhe alatt lerogyik, a bánatos özvegy szobájában; egy «mater
dolorosa» képe, az aggódó anya lakában; egy szent szűz hautrelief, oly
szeplőtlen fehér, mint maga a dicső eszme a hajadon ágya fölött; egy
báránykás gyermekkép, a keresztelő János és kis Jézuska, mit az alvó
gyermek maga mellé fektet vánkosára, hogy angyalokkal álmodjék: bizony
megragadó, szívemelő, tiszteletreméltó jelenetek; az emlék, mely
hozzájuk vezet, szent és örökkévaló; az áhitat, mely előttük térdepel,
ihlet, tiszteletreméltó – de visszataszító látvány a farizeus lakása, ki
körülrakja magát szentek képeivel – azért, hogy azt az emberek lássák.

Sárvölgyi sokáig hagyta várakozni vendégeit, a kik egyébiránt nem voltak
türelmetlenek.

Jövetelét nagy csengetés előzte meg: azzal szokott jelt adni a
konyhában, hogy a tálaláshoz lehet készülni. Nemsokára benyított maga.

Magas, száraz ember volt, termetére keskeny; s még e szűk termethez oly
kicsiny feje volt, hogy alig lehetett elhinni, hogy az a fej arra mind
használható, a mire más emberé. Simára borotvált arcza nem árulta el
életkorát, arczbőre olajsárga volt, középett mozdulatlan rézveres
foltokkal, szája kicsiny, álla összenyomott, orra aránytalanul nagy és
kellemetlenül görbe.

Igen nyájasan szorított kezet a vendég urakkal: esküdt urat már régebben
volt szerencséje ismerni, hanem a szolgabiró urat láthatni most éri
először a különösen megtisztelő szerencse. Hanem bármilyen nyájas volt,
arczának egy vonása sem mozdult soha.

Szolgabiró úr arra látszott fogadást tenni, hogy ma egy szót sem fog
szólni. A társalgás egész terhe esküdt úrra jutott.

– Szerencsésen bevégeztük az executiót.

Ez volt természetesen a társalgás megkezdésére legalkalmasabb thema.

– Oh én eléggé sajnálom azt, hogy ennek így kell lenni: sóhajta
Sárvölgyi. Én különben Topándyt, bár engem szüntelen üldöz, nagyon
tisztelem, szeretem. Ohajtanám, hogy megtérne. Igen jeles, kitünő férfiú
volna. Elismerem, hogy én igen nagyon hibáztam, midőn e férfiút saját
sérelmemért bevádolám. Bánom, hogy ezt cselekedtem. Azt kellett volna
tennem: hogy a ki téged megüt jobbfelől, tartsd neki az arczodat
balfelől is.

– Akkor nagyon kevés kriminális processus kerülne a biróság elé.

– Megvallom, hogy ma reggel, midőn a végrehajtó biróság kijött, örültem.
Magamban vígságot éreztem a fölött, hogy ime ellenségem elbukott, lábam
alá van gázolva. Gondoltam arra, hogy ő most fogcsikorogva harapdálja a
fejére taposó igazságnak sarkait. És örültem rajta; ez pedig bűnös öröm
volt, mert nem szabad az elbukottak romlásán vigadni senkinek és
felebarátja veszedelmén az igaz nem örülhet. Ez bűn volt, a miért meg
kell vezeklenem.

Legegyszerűbb vezeklés volna, gondolá esküdt úr, ha az exequált összeget
visszatérítené neki.

– Azért én bünhödést szabtam magamra, szólt Sárvölgyi félrefordítva
nyakát kegyesen. Oh én megszoktam magamat büntetni, ha valami vétken
kapom. Egynapi bőjtre büntettem magamat. Az lesz a büntetésem, hogy itt
fogok ülni az asztalnál, végignézem az egész vendégséget és semmihez
hozzá nem nyulok.

– No az szép lesz! – hüledezék az esküdt. – Ez fogadásból bőjtöl, mi
teleettük magunkat a szomszédban, végig fogjuk nézni az egész ebédet,
meg sem ízlelünk semmit; Boris asszony kiseprüz bennünket a házból.

– Szolgabiró úrnak bizonyosan a nagy hivatalos fáradságban fájdula meg a
feje? – ekként találgatá a szeget a fején Sárvölgyi.

– Valósággal ott, – bizonyítá esküdt úr.

Az ifjú hivatalnoknak csakugyan inkább nyugalomra volt szüksége, mint
vendégségre. Vannak jó, áldott természetű emberek, a kiket egy pár pohár
bor mindjárt elálmosít, s a kikre nézve valódi chinai leleményességű
tortura, ha ébren lenni kényszeríttetnek.

– Nagy küzdelmekkel jár a hivatal, – erősíté a felvett álláspontot
Sárvölgyi. – A buzgalom és serénység sokakat idejekorán elemészt. Ez a
világ nem méltányolja azt, hanem a túlvilág bizonyára meghozza az
elismerést.

– Én azt indítványoznám, – szólt esküdt úr, – hogy a szolgabiró úrnak jó
volna ledűlni a pamlagra s kipihenni magát, míg a brachium a kolostor
tisztogatásból előkerül s ismét kocsira ülhetünk.

– Az álom az ég adománya; – mondá a kegyes férfiú, – vétkeznék, a ki azt
felebarátjától elragadná; csak tessék magát mindjárt itt ebben a
szobában kényelembe tenni.

Kényelembe tenni magát ugyan nehéz tudomány volt azon a náddal fonott
karos lóczán, a mit a házigazda pamlagnak titulált; úgy látszik, az
asceták és testüket kínzók számára készült fekhelyül; hanem szolgabiró
úr azért csak lefeküdt oda; bocsánatot kért és elaludt. És aztán azt
álmodta, hogy maga előtt látja ismét azt a megterített asztalt, a hol
egyik vendég egy ölnyire ül a másiktól, köröskörül a szent képek mind
ott függnek a falakon, de mind félrefordították arczaikat, mintha nem
akarnának ide nézni. A padlat közepéről függött az imént alá egy nehéz
tizenkét karos csillár; annak a helyén lóg maga a házigazda.

Átkozott bolond egy álom!

Pedig hát a házigazda ott ül szemközt az esküdttel, a hosszú asztal két
végén; mert Borcsa asszonynak úgy tetszett teríteni. S minthogy a
szolgabíró terítéke közbül üresen maradt, a gazda és a vendég olyan
távol estek egymástól, hogy egyik sem volt képes a másikat kinálkozással
elérni.

Végre nyilt az ajtó, olyan czifra nyikorgással, hogy esküdt úr azt
hitte, valaki énekel, hogy ereszszék be; – Borcsa asszony hozta a
levest.

Esküdt úr el volt szánva arra az áldozatra, hogy a legale testimonium
hitelének fentartásáért – még egyszer ebédel ma. Képesnek hitte magát e
feladattal küzdeni.

Csalatkozott.

Van egy sajátsága a magyarnak, a mit még nem énekeltek meg; az, hogy a
gyomra nem vesz be bizonyos tárgyakat.

Ezt nem érti külföldi ember: ez specificum.

Valamelyik jeles politikai capacitásunkat megrótták azért, hogy az
országgyűlési maiden-speech-ébe minek keverte bele a – spinótot? pedig
ez volt a legerősebb indok, a mit csak azon országgyűlési szak alatt fel
lehetett «super eo» hozni, hogy mi itthon akarunk maradni.

És mikor Vörösmarty azt énekelte, hogy «a nagy világon e kívül nincsen
számodra hely», szükségtelennek találta az indokot is hozzátenni, miután
azt úgy is minden ember tudja: – «mert az egész külföldön mindenütt
vajjal főznek».

A magyar gyomor gyűlöli a vajast. Undorodik, megcsömörlik, halálra
betegszik tőle; elfut az emlegetésétől, s ha valami furfangos
gazdasszony álnokul alattomosan megeteti vele a vajast: azt mint élete
elleni attentatumot fogadja, s az ilyen méregkeverőnek az asztalához
többet le nem ül.

Akármilyen úrrá tegyék külföldön, visszakivánkozik az átkozott vajszagú
világból; s ha nem jöhet, lesoványkodik, elvész, s mint a tevepárducz az
európai klima alatt, nem szaporítja faját az idegen országban.
Köröskörül minden szomszédja vajjal, olajjal, faggyúval főz; s
ennélfogva «áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell».

Esküdt úr is ez őseredeti vágásból való magyar ember volt. A mint a
ráklevesen megérezte, hogy vajjal van készítve, letette a kanalat a
tányéra mellé s azt mondta, hogy nem eheti a rákot. A mióta megtudta,
hogy a rák nem egyéb, mint vízben élő bogár, s a mióta Németországban
társulat keletkezett, mely a cserebogaraknak csemegévé emeltetését tűzte
ki feladatául, azóta nem nézheti jó szemmel e retrograd irányú
szörnyetegeket.

– Tehát csak vigye el Borcsa asszony, – mondá sóhajtozva a háziúr. – Ő
maga sem evett, mert vezeklést tartott: arra büntette magát.

Borcsa asszony mérges dohogással vitte el a tálat.

Képzeljen magának valaki egy gazdasszonyt, a kinek minden ambiciója,
uralkodása a konyha, mikor mindjárt az első tál főztét érintetlenül
adják vissza az asztalról.

A másikkal pedig épen úgy járt. Az töltött tojás volt szárdellával.

Esküdt úr becsületére állítá, hogy az öregapját attól temették el, hogy
a szárdellát megkóstolta, s valamennyi asszonyféle a családjában rögtön
görcsöket kapott a szagától. Ő készebb volna egy czethalat megenni, mint
egy szárdellát.

– Borcsa asszony, vigye ki ezt is. Nem eszik belőle senki.

Borcsa asszony már itt elkezdett csendesen morogni, hogy már az csak
mégis szörnyűség, hogy az disznó finyáskodás, így turpiszkálni a
tisztességes ételben, hogy biz ennél jobbat az öregapjuk házában sem
ettek. Ez utóbbi morgást kissé mérsékelte az ajtó csikorgása, a mint
kiment rajta. Ott kinn aztán hangzott a csetepaté a konyha-szolgálóval s
volt tányérdobálás, lábascsörömpölés, bevett szokás szerint.

Azután következett valami salátaféle – főve; kirántott zsemlyével a
hátán.

Ettől esküdt úrnak még collégiumi diák korában egyszer oly veszedelmes
hideglelése támadt, hogy azóta élte koczkáztatásával járó vállalatnak
tartaná vele közelebb érintkezésbe jönni.

Itt már beleveszett a gazdasszony Sárvölgyi úrba.

– Mondtam úgy-e, hogy ma ne főzessen bőjtöst! Nem mondtam? Azt gondolja,
minden ember ilyen áhitatos, mint maga, hogy megtartja a pénteket? Már
most itt van la; engem ér a szégyen, gyalázat.

– Ez hozzátartozik azon bünhödéshez, melyet magamra szabtam, – felelt
kegyes megnyugvással Sárvölgyi úr.

– Üssön a kő a maga bünhödéséhez, most engemet megesz a méreg, ha odaát
ezt megtudják. Maga napról-napra nagyobb bolond lesz.

– Csak mondd, jámbor asszony, a mi nyelvedre akad; hisz az ég téged is
penitencziának rendele mellém.

Boris asszony bevágta maga után az ajtót s odakinn sírt mérgében.

Esküdt úr fogadásokat tett magában, hogy de már akármi fog következni,
abból bizonyára enni fog, ha méreg lesz is.

Annál is több volt: – hal volt.

Már itt pedig orvosi bizonyítványnyal is erősíthetjük, hogy valahányszor
halat evett esküdt úr, mindannyiszor megfeküdte az ágyat. Ki kellett
mondania, hogy ha mindjárt forró vízzel kergetik is ki a házból, de ő
ehhez hozzáharapni nem mer.

Boris asszony most már nem szólt. Annyira jutott, hogy elhallgatott.
Mint tudjuk, az asszonyi haragban az az utolsóelőtti stádium, mikor
hallgat és nem lehet szavát venni.

Még azon túl van egy, majd azt is meglátjuk mindjárt.

Esküdt úr azt hitte, hogy már átestek az ebéden; s igen őszintén kérte
Boriskát, hogy csak egy kis fekete kávét készítsen az ő és szolgabiró úr
számára.

Boriska kiment szótlanul, Sárvölgyi úr maga vevé elő a kávéfőzőt; ezt
nem bízta soha másra s ott spirituslángnál megfőzte a kávét, míg Boris
visszatért.

Szolgabiró úr épen azt álmodta, mintha az a plafondról lelóggó ember
odafordulna hozzá, s azt mondaná «tessék ez a csésze kávé». S ugyan jól
esett a szívének, mikor felriadván a pamlagról, nem a csillár helyén,
hanem a széken látta őt maga előtt ülni: «tessék ez a csésze kávé».

Szolgabiró úr sietett hozzá ülni, hogy az álmot kiverje szeméből, az
esküdt is töltött magának.

Ime ekkor lép be Borcsa asszony egy tál turós galuskával.

A világ minden regényírója rajong a maga nemzeti eledelei mellett; miért
ne mondanók ki mi is, őszintén, minden hypocrisis nélkül; bárha
ellenfeleink programmjaiba ütközünk is vele, hogy van egy kérdés,
melyben minden honához és historiai hagyományaihoz hű magyar egyetért,
legyen az bár történeti-conservativ, vagy demokrat-centralista; s e
kérdés az, hogy a turós galuskának mulhatatlan conditio sine qua nonja a
zsíros tepertő; ellenben hagyományos szokásainkkal és a nemzeti
közérzülettel összeütköző kisérlet azt különösen vajjal
megbecsteleníteni.

Nem tagadható pedig, hogy a jelen esetben is nagy gravamenre adatott ok
e kellék figyelembe nem vétele által.

Borcsa asszony a női harag legvégső stadiumának vészjelenségével arczán,
közelíte esküdt úrhoz; – mosolygott és nyájas volt.

Az a legrettenetesebb látvány, mikor egy delnő, kezében egy tál túrós
metélttel, mosolyog és nyájaskodik, míg az ellenfél jól tudja, hogy csak
egy hajszál választja el attól a katasztrófától, hogy most mindjárt az
egész tál galuska a fejéhez repüljön.

– Tessék, kérem alássan.

Esküdt úr hátán a hideg veríték folyott végig.

– De már ebből csak tetszeni fog? – Galuska!

– Látom, lelkem, hogy galuska; – mondogatá esküdt úr, azt nézvén, hogy
merre lesz tágabb a világ? – de nekem semmiféle nemzetségem sem lakozott
túrós galuskával – a fekete kávé után.

A katasztrófa még nem ütött. Esküdt úr a szemét is behúnyta már, várván
az elkerülhetetlent; hanem a zivatar, csudára, elvonult feje felől.

Volt még tárgy, mely a mennyköveket magához vonta.

A szolgabiró visszaült már az asztalhoz, s még ő most rakta a czukrot
kávéjába; ennek még nem lehet az a kifogása.

– Tessék, kérem alássan…

A szolgabirónak a haja szálai álltak fel e borzasztó tekintettől. Látta,
hogy az a kegyetlen sárkánya az apokalypsisnek mindjárt őt magát eszi
meg, ha társai bűneért ő maga agyon nem eszi magát a túrós étekből. Az
pedig teljes lehetetlen. A pallossal, vagy a máglyával szemben sem lehet
egy falatot elfogadni.

– Bocsánat, ezer bocsánat, tisztelt asszonyság, hebegé; – székével odább
huzódozva a fenyegető rémtől; – de én annyira nem jól érzem magamat,
hogy nem vagyok képes ebédelni.

Ekkor aztán kitört a zivatar.

Letette Borcsa asszony a galuskás tálat az asztal szélére, két csipőjére
nyomta a két kezét s ilyen kifakadásban tört ki:

– Nem bizony, lélekáldotta! Nem tudnak mi nálunk ebédelni, mert jól
tartotta magukat odaát – a czigányleány.

A forró kávé mindkét vendégférfiúnak a torkán akadt e szóra. Esküdt
úrnak a nagy nevetéstől, szolgabiró úrnak a még nagyobb rémülettől.

Ez az asszony csakugyan szörnyű boszút állt!

A jámbor szolgabiró olyannak érzé magát, mint a kit megvertek az
iskolában s attól fél, hogy még majd meg is tudják odahaza.

Szerencséjére a pandurkáplár jött azzal a hírrel, hogy a szentségtelen
képek levakarása végrehajtatott, s a kocsik előálltak. Ő is kikapta
azonban már odakinn a magáét, mert a konyhában kérdezősködvén az urak
után, Borcsa asszony keményen lehordá, hogy menjen a mélységes poklokra:
hisz kend is olyan borszagú! kendet is leitatta odaát a czigányleány!

– Az a czigányleány!

Szolgabiró úr soha olyan könnyű szívvel nem ült szekérre, mint most,
hogy ettől a háztól, ettől a lankadombi elátkozott teleptől
megszabadulhatott.

Csak mikor már jó messze kinn poroltak az országúton, szólítá meg
utitársát:

– Hát urambátyám, az a nagyságos asszony csakugyan czigányleány volt?

– A biz a volt, uramöcsém!

– Hát miért nem mondta ezt nékem, urambátyám?

– Hát nem kérdezte tőlem, uramöcsém.

– Ezért feküdt hanyatt nevetni, urambátyám?

– Ezért hát, uramöcsém.

Szolgabiró úr nagyot fohászkodott.

– Csak legalább a feleségemnek meg ne mondja aztán, urambátyám, hogy a
czigányleány megcsókolt.




V. A fenevad tanyája.

Még akkoriban a Tisza-szabályozás a pium desideriumok közt sem létezett;
azt a rónát, hol most Lankadomb körül burgundi répát kapálnak négy
lapátú vonógéppel, akkor még beláthatlan mocsár fedte; mely épen csak a
Topándy kertje alatt végződött, melytől széles vizárok választá el;
ugyanaz a vízárok keskenyen, kanyarogva bement a nagy nádrengetegbe; s
száraz nyáron valami érformát képezett, melyen át a Tiszába folyott le a
mocsár vize. Mikor esős, áradásos idő volt: akkor meg természetesen a
Tiszából folyott vissza a patak ugyanazon az úton fölfelé.

Az egész mocsár egy területben a szomszéd lankaságokkal együtt
képezhetett tíz, tizenkét négyszög mérföldet. Itt erős fagyok után nádat
szoktak vágni; nagy hajtóvadászatok alkalmával tömérdek rókát és farkast
fölvertek, s az egész környék vadásza leshette a szélében a szárcsát
napestig, s ha tetszett neki, járhatott keresztül-kasul egy szál
lélekvesztőn s irthatta az éktelen sok vízi szárnyast; senki sem szólt
bele a dolgába.

Topándynak valamelyik őse tőzeget is engedett vágatni az ingoványban,
hanem a mostani úr betiltotta ezt a nemét a nemzetgazdászati iparnak,
mert egészen elundokította a helyet; a régi vágások gödrei megteltek
posványnyal; úgy hogy sem embernek, sem állatnak nem lehetett feléje
közelíteni világos életveszedelem nélkül.

Pedig még jó szemmel ki lehet venni a kastély tornáczáról azt a roppant
szénakazlat, a mit tán tíz, vagy tizenkét év előtt a mocsár közepén
összehordtak; akkor épen száraz nyár volt, a mocsár dombosain kaszáltak;
rá azután lágy tél következett, nem lehetett se szekérrel, se szánnal
hozzáférni; a széna ott veszett, azóta bizonyosan összefülledt, nem volt
érdemes többé érte fáradni: ott hagyták; meg is barnult már egészen, s a
tetejét belepte a moh, meg a fű.

Topándy gyakran mondá ismerős vadászczimboráinak, kik a távoleső mocsári
szénakazlat észrevették:

– Lássátok, abban a kazalban lakni kell valakinek. Sokszor látom
esténkint, hogy a kazalból füst jön ki. S az ott jó hely lehet. Az eső
nem ver be; télen meleget, nyáron hüssöt tart. Magam is ellaknám benne.

Czimborái vállalkoztak rá egyszer-másszor, hogy vadászva elmennek odáig;
de mindannyiszor megjárták, mert a kazal környéke úgy el volt már
zsombékosodva, hogy csónakkal épen nem lehetett neki menni, a ki pedig a
zsombékokra bízta magát, olyan életveszélyes helyekre jutott, hogy
társai alig bírták kötéllel kihúzgálni a dágványból.

Utoljára aztán megnyugodtak benne, hogy biz itt a kastély láttávolában
rendes tanyát ütött a farkasok és vidrák között egy embertől született
fenevad; de a kit kár volna háborgatni, miután ő sem bánt soha senkit.

A gyanús kazal tájékát tehát a legvállalkozóbb vadászok fényes nappal
sem kerülgették, ki lehet az a merész, a ki azt éjszaka meri fölkeresni?

Mikor a holdvilág esőt jósló udvara közepéből ezüst ködfényt áraszt a
mocsárvidékre, még elriasztóbbá téve a táj arczát, mikor a mocsár
kigőzölgése lomha köddé nehezül a lapályra; mikor az ingovány őslakói,
miknek nappal van az alvó idő, éjszaka az ébrenlét, az ungok, békák
milliói kiáltása fölzendül, hirdetve, hogy itt a sár, és a büzhödt lég
az úr; mikor a bölömbika huhogva felelget nádi fészkéről egymásnak;
mikor a hímfarkas társait híja üvöltve s mikor egyszerre valami kisértet
arczú felhő huzódik el a hold előtt s valamit suttog neki, a mitől
megborzad az egész természet, a nádason zizegve csap végiga szél, s egy
perczre elhallgat minden, halotti csend lesz, még ijesztőbb, mint az éj
minden rémhangja együtt: kinek a léptei hangzanak akkor a mocsár
sömlyékében?

Egy lovas halad a holdvilágnál egyesegyedül.

A paripa csülökig dagaszt a süppedékben, mely semmi útat nem mutat: a
nyomot, mi utána marad, egyszerre átfutja az iszap; – a mi előtte útat
jelöl, semmi egyéb, mint a ketté tört nádszálak: jelei a korábbi
ittjárásnak.

Az okos mén figyelmesen vigyáz a jelekre, néhol széttágult orrczimpákkal
szaglász, hogy dúvad törte csapások tévútra ne vezessék; majd olyan
helyekre akad, a hol megszünik a nádas, helyette a tőzegföld növényzete
állja el az útat, összekuszált fűnyüggel, gazfolyondárokkal belepve az
ösvényt a megtérő előtt, mit holdújságnál eltávoztakor hagyott maga
után. A paripa éles szeme segít ilyen helyen. Ügyesen tudja kiválogatni
a helyet, a hol még szilárd a föld; néhol egyik zsombékról a másikra
ugrik. A hely, a mit átszökött, zöld fűvel van benőve, közben sárga
virágok is vannak; hanem az okos állat tudja, érzi, tán tapasztalta is,
hogy az ott csalóka mélység; a tőzegvágás helye, melyet megtöltött az
iszap, s a vízi-moh zöld pázsittal vont be: a rálépőt elnyeli a hinár. –
Aztán üget ismét tovább, kanyarogva, kerülgetve a veszélyes örvényen.

[Illustration: Egy lovas halad a holdvilágnál egyes-egyedül.]

Hát a lovas?

Az pedig alszik!

Alszik a ló hátán, akkor, midőn az egy elátkozott helyen jár vele
keresztül-kasul; a hol jobbról is sír, balról is sír, alant a pokol,
körül a kiterített éjszaka. A lovas alszik, feje és dereka lóg
előre-hátra, dühöng, bólingat; néha fel-felkapja fejét, mint kocsin
utazók szokták, mikor nagyot zökken a szekér, s aztán megint szundikál
tovább; és az alatt mintha hozzá volna nőve paripájához, oly bizton ül a
nyeregben.

Csak a fejével alszik; keze, lába ébren van: két lába a kengyelben,
egyik kezében a kantár, másikban a felvont kétcsövű puska.

A holdfénynél sötét arcza még sötétebbé válik; hosszú csigás göndör
haja, mélyen szemére nyomott kalapja alól köröskörül ziláltan csüng alá,
fekete szakálla, bajusza, erős sasorra, rávallanak czigány eredetére.
Öltönye kopottas kék dolmány általvető zsinórokkal, a mik össze-vissza
vannak gombolva rendetlenül, azon felül egy darabja van átkötve valami
szétszakadt báránybőr bundának, melynek hiányzó darabja «valahol»
fennakadhatott.

A lovas jóizűen alszik; bizonyosan olyan helyen járt, s olyan sietős
utakon, a hol nem volt idő és tanács az alvásra; most aztán, hogy
«itthon» érzi magát: a hová nem kisérheti senki, bizton hajtja le fejét
– lova nyakára.

S a ló is tudni látszik, hogy gazdája most alszik, mert egyszer se
rázkódik meg, hogy a tömérdek maró, szívó bogarat elhajtsa magáról, a
mik bőrét meglepték, tudja, hogy azzal fölébresztené gazdáját: pedig
most erre nincs szükség.

A mint egy törpe, mocsári füzesen keresztül törtet a paripa, a fűzerdő
sötétjében apró tánczoló lángocskák jönnek eléje, egész csapattal; mik
fűről-fűre, fáról-fára ugrálnak, levegőben himbálják magukat, mintha
láthatatlan mécsek lángjai volnának, nagyokat szöknek, egymásba
olvadnak, megint szétválnak s külön tánczolnak; lángjuk nem vet semmi
fényt a sötétben, csak rémképe az a lángnak. Bolygófény az, korhadt
testek villógőze.

A paripa mégis csak meghorkan e libegő éjjeli lángok láttára; pedig
bizonyosan sokszor találkozhatott velük, mikor ezen keresztüljárt;
ismeri már szokásukat: hogy leskelődnek az élő állatra, hogy futnak
utána, ha előlök szalad, hogy repkedik körül, hogy libegnek mellette
folyvást, hogy ugrálnak át feje fölött, hogy iparkodnak félrevezetni az
ismert útról.

Ott repkednek már ló és lovas feje körül, mintha égő éji lepkék
volnának, egy rászállt a lovas kalapjára s együtt libeg vele, a mint a
fejével bólogat.

A paripa tüszkölve fujt a bolygó lángok felé, mire azok szétrepültek
előle. Hanem a tüszkölésre a lovas is fölébredt. Szétnézett a fényes
manókisérők közt, egy épen a kalapja karimáján libegett akkor, mikor
hozzá kapott, nagyot libbent, s a kezére szállt. A lovas sarkantyúba
kapta paripáját, hogy hamarább kijussanak innen az ingerkedő koboldok
közül. Azok csoportostul repültek utána.

Egy kanyarulatnál a temetői rémfény-csapat kétfelé szakadt; nagyobb
része a légáramlással eltért, hanem nehány vigyázó őrszem megmaradt
állhatatosan a lovas körül, s majd előtte, majd utána repkedett.

A lovas meghúzta a kantárszárat s halkan léptetve, elkezdte csendesen
számlálni a körülte repkedő rémfényeket.

«Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. – Már a hetedik is itt van? –
Pedig még csak tegnap jött a többihez.»

A fűzesből kiérve, hideg szellő csapott végig a síkon: az elől minden
rémfény visszafutott sötétbe, s tánczolta a kisértet tánczát tovább.

Ki tudja, minő mulatság ez nekik.

A lovas aludt tovább.

A rejtélyes kazal olyan közel volt már, hogy egyenesen neki lehetett
menni. A paripa nem tette azt, hanem félkörben megkerülte a tért, míg
egyszer egy kerek tó elé ért, mely a kazaltól elválasztá. Itt a tóparton
megállt s fejét elkezdte felhányni, hogy a lovast csendesen fölébreszsze
álmából.

Az feltekintett; leszállt a kengyelből, leszedte lováról a nyerget és
kantárt, s azzal ráütött tenyerével a hátára.

A paripa erre belegázolt a tóba, mely egyszerre nyakáig ért, s átúszott
a túlsó partig.

Miért nem ment a száraz felől? Miért épen a vizen keresztül?

A lovag azalatt leguggolt a rekettye közé, térdére fektette puskáját,
megnézte, rajt vannak-e a kovák a sárkányokon, nem hullott-e ki a por a
serpenyőből, s nesztelenül meghúzta magát, a távozó paripa után
tekintve.

A paripa előre volt küldve – kémlelőnek.

A mint a partra kiért; farkát magához húzta, sörényét felborzolta,
füleit hegyesen fölmereszté; szemei villogtak, orrlyukai kitágultak:
lassan, óvakodva lépegetett előre, hogy zajt ne üssön, fejét lesunyta a
földig, mint a szimatoló vadászeb s meg-megállt hallgatózni.

A kazal déli oldalában, mely a falutól el volt fordulva, ott volt a
kazalba vágott üreg bejárása: fűzvesszőből fonott ajtó takarta azt be, s
az ismét sással volt úgy összetüzködve, hogy a kazal szinével egészen
összhangzó legyen; még ha közelről nézné is valaki, ne gyaníthasson
semmit.

A mint a paripa az ajtó közelébe ért, figyelmesen tekinte oda, sörénye a
homlokára vágódott, mint mikor haragos ember homlokát leránczolja; inyét
felhúzta fogairól, mintha harapni készülne: a vesszőajtó alján nyilás
volt, azon betörtek.

A paripa azt is tudta már, hogy ki a betörő? érezte szagáról. Nőstény
farkas telepedett le oda távollétök alatt s ott meg is kölykezett, most
szoptat bizonyosan, mert különben ő is észrevette volna a ló közeledtét.
A farkaskölykek nyifogása hangzik a kazalból.

A paripa megfogta fogaival a sövényajtót s hirtelen kiszakította azt
helyéből.

Azzal hátratoppant a mén, mind a négy lábát előre feszítve, fejét
magasra felemelve, sörénye repkedett jobbra-balra, mintha a szél
lebegtetné.

A kazal odújából pedig előkúszott az ellenség: a sovány, kiéhezett
csikasz. Először bámulva mereszté szemeit, mik zöld fényben villogtak,
az álmát zavaróra; s tanakodni látszott magában, vajjon édes álmainak
folytatása-e ez? a kész pecsenye, mely helyébe jön a véginségre jutott
hét gyermek anyjának; kettő-három most is lelóggó tőgyén csüngött s
engedte anyjától hurczoltatni magát. A vén ordas csak nagyokat ásított,
embernél nevetésnek mondanák az ilyen hangot, melyben a káröröm
nyilatkozik s csendesen veregette lompos farkával sovány horpaszait.

A mén látta, hogy ellensége nem siet a támadásra. Akkor aztán ő ment
hozzá közelebb, fejét lehajtá a földre, úgy lépegetett csendesen előre,
odaszagolva ellenfeléhez, s vakmerően farkas-szemet nézve vele: mikor
aztán az ordas már épen azon volt, hogy a nyakára ugorjék, akkor
hirtelen megfordult, s úgy rugta fel az állkapczáját a farkasnak, hogy
annak az agyara kitörött bele.

Most aztán hörgő üvöltéssel rohant a dühödt fenevad a paripára; az a
második rohamnál úgy rugta fel mind a két hátulsó lábával, hogy a
toportyán bukfenczet vetett a levegőben. Ez még dühösebbé tette; fogait
csattogtatva, véres tajtékot túró szájjal szökött harmadszor is a
ménnek, ezuttal aztán olyan oldalrugást kapott, hogy az éles patkó
hosszú sebet hasított a szügyén, s ez nem volt még elég; a paripa, még a
földről fel sem szedte magát, még egyet rugott rajta, s azzal egyik első
lábát összezúzta.

A farkas ezzel feladta a harczot.

Meggyalázva, foga, lába törötten elbaktatott a csatatérről s nem sokára
a kazal tetején jelent meg. A gyáva! A győztes ellenség elől oda
menekült, a hova az nem követheté.

A paripa vihánczogva nyargalta körül a kazlat: le akarta csalni
ellenfelét. Az csak ült a kazal tetején; tört lábát, hasított oldalát,
agyara helyét nyalogatva.

Egyszerre megállt az állatok legbüszkébbike, a mén, kevélyebb
tekintettel, mint a minőre ember képes. Mintha mondta volna: «nem jösz?»

Azzal hirtelen felkapott a fogával egyet a farkaskölykök közül, mik
világtalan szemeikkel elé ténferegtek az odúból, anyjuk után
nyivácskolva; megrázta azt kegyetlenül a levegőben s azzal lecsapta a
földre, hogy annak egyszerre vége lett.

Az anyafarkas fájdalmas dühvel üvöltött a kazal tetején.

A mén újra felkapott egyet a kölykök közül s a levegőbe hajította.

Mikor a harmadikat is elfogta nyakánál fogva, az ordas elkeseredett
dühvel ugrott le rá a kazal tetejéről s végső erejével oly szökést tett,
hogy körmével elérte a paripa nyakát, de zúzott lába nem fogott már,
odarogyott le alája; a diadalmas ellenfél aztán ott agyontaposta elébb a
vénet, azután a kölykeket mind.

Azzal büszkén fölnyerített, még egyszer hánykódva, ficzkándolva
körülnyargalta a kazalt, s azután szép csendesen megint visszauszott
oda, a hol gazdáját elhagyta.

– Nos: Fárao, nincs semmi baj? – szólt a lovas, megcsókolva lova fejét,
mit az szinte viszonozni látszott.

A mén ismerős röhögéssel felelt a kérdésre s fejét odadörzsölte gazdája
csipejéhez.

A lovas azzal csomóba kötött nyerget, kantárt, úgy kapott fel a ló
hátára szőrén, szerszámtalanul, a paripa vigan kaptatott át vele a
megjárt helyre, s a kazal odúja előtt megállt, ott gazdája leszökött a
hátáról; a paripa aztán hanyatt vágta magát s meghengergőzött a fűben,
ihogva, röhögve, azután felugrott, megrázta a bőrét, s neki állt jó
izűen legelészni a kövér süppedő fűben.

A czigányt meg sem lepték a megelőzött harcz véres tanujelei. Sokszor
találhatott már ő a legelésző lova nyomában agyontiport farkast.

– E bizony jó lesz bundának. Úgy is elszakadt már a régi.

Itt valami jutott eszébe.

– Ez nőstény volt; akkor a himnek is itt kell lenni valahol – biztos
helyen.

A kazal köröskörül volt véve farkas-vermekkel, kettős sorban, még pedig
úgy, hogy a két külső közt maradt hézagnak megfelelt a belső
farkas-verem; a mi a kettő közt véletlenül átjött, beleesett a
harmadikba, az egész furfangos védmű felül be volt takarva vékony
rőzsével és náddal, a mit időjártával belepett a moha, úgy hogy az
embert is képes lett volna megcsalni.

Tehát ezért nem vágott a paripa egyenesen a kazalnak. Erődített vármű
volt ez; s az a tó előtte, az volt egyedüli bejárata a várba: az volt a
kapu.

A nőstényfarkas is bizonyosan a vizen keresztül jutott ide: a hímje nem
volt oly okos; s megfogta magát egyik veremben.

A czigány mindjárt észrevette, hogy egy verem be van szakadva, s a mint
letekintett a mélységbe, két villogó veres szem tudatá vele, hogy a kit
keres, az itt van.

– No, itt jó helyen vagy pajtás; majd reggel eljövök érted; s elkérem a
bőrödet, ha ideadod. Ha adod, adod, ha nem adod, veszem. Ez a rend a
világon. Nekem nincs, neked van; nekem kell, neked nem. Egyikünknek meg
kell dögleni a másikért; légy az te.

Még azután ráért, hogy a nőstényfarkasról hevenyében lerántsa a bőrt,
mert ha meghűl, nehezebb a munka. A lefejtett bundát kifeszíté karókra s
kitámasztá száradni a holdvilágra; a hullákat elhurczolta a kazal végeig
s ott elásta; azután kicsiholt, tüzet rakott nádkévékből, elővette
zsíros tarisznyájából hetednapos kenyerét, avas szalonnáját és evett.

A mint a lobogó tűz így odavilágított az arczába, semmivel sem volt az
szelidebb annál a fenevadnál, a ki odúját az imént bitorolta.

Egy okos, bátor, ravasz és elszánt – állat arcza volt ez.

«Vagy te eszel meg engem, vagy én eszlek meg téged.» Ez a jelszó. «Neked
van, nekem nincs, nekem kell, neked nem; – ha adod, adod, ha nem adod,
elveszem.»

Minden harapásnál, a mit fényes fehér fogaival a kenyéren, szalonnán
ejtett, ez látszott meg arczán, ezt mondták összecsattogó fogai, felfaló
szemei.

Az a szalonna, kenyér: az bizonyosan került valamibe; ha nem is pénzbe.

Pénzbe? Hogy vásároljon a czigány pénzért? Hisz a mint azt a fényes
tallért kioldaná iszákjából, mindjárt azt kérdenék tőle, hol vette? a
mint egyet előmutatna azok közül a piros szemű bankók közül, mindjárt
megfognák, megkötöznék: kit ölt meg érte?

Pedig tallér és bankjegy van elég.

Kiszedi bőrszeredásából marokkal s szétteríti maga körül a füvön.

Fényes ezüst, aranypénzek csillognak körülötte a tűz fényében.
Elnézegeti azokat a furcsa jegyeket a császár bankóin, s úgy töprenkedik
magában, hogy nem tudja kitalálni, valjon melyik mennyit érhet.

Azután összesöpri megint marokkal valamennyit egy halomra, csigahéjjal,
nádmaggal, vegyest.

Bemegy a kazal odújába s kihúz a széna belsejéből egy nagy kormos
rézfazekat. Az félig van már penészes, zöldrozsdás pénzneművel; – a
többit is hozzáméri két tele marokkal. Azután megemeli az üstöt;
mennyivel lett megint nehezebb?

Meg van elégedve a munkával.

A kincset újra eldugja a kazal mélyébe: maga sem tudja, mennyi lehet az?

És azután újra neki áll a hetednapos kenyérnek, az avas szalonnának,
elfogyasztja az utolsó morzsáig. Tán itt már kész lakoma vár rá holnap.
Vagy tán ahhoz van szokva, hogy csak minden harmadnap falatozzék?

S azután végig nyújtózik a gyepen; oda szólítja Fáraót.

– Gyere ide, legelészsz a fejem körül, hadd hallom, hogy ropogtatod a
füvet.

És csendesen elalszik mellette; mint a kinek ágya a legpuhább s
lelkiismerete a legnyugodtabb.




VI. Korán érő gyümölcsök.

Eleinte minden vasárnap meghíttak nagyságos urambátyámhoz ebédre; később
hivatlanul is eljártam hozzájuk. A mint az iskolából szabadultam,
siettem oda.

Rá fogtam magamra, hogy a bátyámat látogatni járok.

Abban is találtam me

Showing first 200,000 characters. Full text: gutenberg.org/ebooks/47541