← catalogue

Mesék és regék

by Mór Jókai · Hungarian · Gutenberg #46089 · 433,747 chars · public domain (US)

The Project Gutenberg eBook of Mesék és regék
    
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Mesék és regék

Author: Mór Jókai


        
Release date: June 24, 2014 [eBook #46089]
                Most recently updated: October 24, 2024

Language: Hungarian

Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/46089

Credits: Produced by Albert László, Robert Mouris, Judit Bíró and
        the Hungarian Distributed Proofreading Team
        (http://dphu.aladar.hu) from page images generously made
        available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MESÉK ÉS REGÉK ***

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XCIII. KÖTET

MESÉK ÉS REGÉK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

MESÉK ÉS REGÉK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898






MESÉK ÉS REGÉK




ÁLMODÁD.

(Rege az özönviz előtti korból.)

Álmodád volt a neve Noé ősünk legifjabb és legkedvesebb unokaleányának.

A szó héber eredetű; de a mit magyarul jelent, az világít végig ezen az
egész történeten: Álmodád.

Álmodád még az elmult világban született. Ifjú szűz volt még, mikor a
nagy világromlás bekövetkezett. És még most is az; ifjú és szűz, és még
most is él e földön, és még most is Álmodád-nak híjjuk őt. Hogy hol él
és miként él, azt majd elmondja e rege.

Más föld, más ég, más világ volt az özönvíz előtti korban, mint most.

A föld gőzköre négyszerte nagyobb volt a mostaninál. Már éjfélben
elkezdődött a hajnal s délben az alkonyfény, az ég szine folyvást a
bibor, lángvörös és rózsaszín között váltakozott, – kék eget nem láttak
soha; se csillagot nem láttak ragyogni az égen. E sürű légkörön át a nap
úgy tünt fel, a hogy most felkelőben szoktuk látni, mint egy sugártalan
izzó nagy teke. A hold nem külömbözött a naptól, az is olyan veres
gömbnek látszott s holdfertály, holdujság, félhold nem volt soha, mert a
százszorozott fényű föld ragyogása ennek a drabantjának a naptól
elfordult oldalát is bevilágította folyvást.

Felhő sem járt az égen soha, nem volt szél. Nem hullott eső, nem
czikázott a villám az égen; nem zengett a mennydörgés, örökké derült idő
volt, örökké meleg, a föld felszine még nagyobbrészt tenger és mocsár s
az mind átforralva a földkebel belső tüzétől. Ha a bányák fenekére
lemegyünk, ott érezzük most is ezt a meleget; ez az ősvilág hőmérséke.

Aztán nem voltak időszakok. Tél nem volt soha. Tavasz, nyár és ősz
egymással összevegyült; folyvást új virág és érett gyümölcs a fákon és
örökzöld lombozat. Nem volt se nap, se hónap, se esztendő.

De a lelkes állat, az ember, mégis tartott valami időszámlálást. Egyik
aratástól a másikig. S az árpa négyszer adott aratást egy csillagászati
év alatt az örök melegben. Tehát három hónap volt egy esztendő. Ez
világosítja fel, miért házasodtak az ősemberek nyolczvan éves korukban,
választva maguknak a hatvan éves hajadonok közül élettársat. Az új
kenyér volt az új esztendő.

S minő csodálatos növényzete volt az őstermékenységű földnek! Fák, a
melyeket ma csak megkövesülve, kőszénné válva találunk. A páfrányfa töve
egy óriási hagyma, szára egy pálmafa; a zsurlófa üres, hengerded szár,
hegyében gerezdes mákbuzogánynyal; a gyűrűfa csupa levélkoszorús
czikkelyekből összetákolva; a lagymatagfa egy csodabokor, ember deréknyi
vastagságú macskafarkakból; a fészekfa fenyőmagasságú növény, tetején
nagy kerek fészekkel, minő a napraforgó virága; azután a szamóczafa,
melynek lehajló ágai nehéz dobozoktól görnyednek; egy-egy szamócza
mindegyik doboz, csakhogy dinnyenagyságú. És ez ősvilági növényzet
között a mai világ minden csodás növényzete; a pálmák százféle faja,
fák, miknek belseje liszt, veleje viasz, gyümölcse olaj, virága
mézkehely; a kész czipókat termő kenyérfa, a pizang, a fűszerfahéj, az
édes gyümölcsű banaán; illatot gerjesztő, virággal pompázó, édes itallal
kináló fák. Csodatölgyek, miknek minden levele könyezik s az alatta élő
növényeket folyvást harmattal öntözi. Aztán a növényvilág ördögei: a
méregfák, miknek kigőzölgése elkábít, gyümölcse megöl; tövises
szörnyetegek; növénycsodák, miknek virágkelyhe lepkéket, méheket
csalogat magához s azokat megeszi. S mind e növényóriások csoporttal
nőnek ki a földből, mint a pázsit, mint a nád, össze-vissza szőve erős
folyondárok indáival, meglepve gyöngytermő, pillangókat utánzó élődi
virágokkal; – míg alattuk, a hová világosság nem jut el soha, a lopva
tenyésző gombák és moszatok világa élődik. Itt van egyedül éjszaka és
sötétség – az erdők mélyében.

S az ős állatvilág is méltó volt az ős növényvilághoz. Vastag
pánczélbőrű szörnyek, szarvakká megnőtt agyarakkal állkapcsaikban,
mikkel a sudárfát gyökerestől kitépik; iszonyú termettel, mely utat tör
az őserdő gesztjein keresztül, valamennyi között a legnagyobb óriás a
Mammuth. Kétszerte nagyobb, mint a mai világ elefántja. Fölséges
alakját, homlokától kezdve végig, tömött hullámzó sörény borítja.
Fölfelé görbült agyara nem öldöklésre termett, hanem hogy azzal a magas
fenyőfák ágait letépje, a miket roppant nagy fogaival megőröl. Ez az ő
legelője.

A mocsárvilágban még ott élnek egy régibb özönvíz előtti világ
hátramaradt lakói, a sokfogú pikkelyes szörnyek; a paizsfedővel védett
teknönczök, miknek hosszú farka verekedő fegyver; a repülő gyíkok és
vizi denevérek, melyeknek életfeladata az, hogy egymást kiirtsák. Ezek
már új ivadékot nem költenek.

Ebben az óriások világában az «ember» nem király még, hanem csak
trónkövetelő.

Az ősembernek két hatalmas tehetséget adott a teremtő: azt, hogy tudott
beszélni az Istennel és tudott beszélni az állatokkal.

Az ősállatok is megértették azt, a mit az ősember beszélt hozzájuk s az
ember is megértette az állatok szavát. Ha az embernek útja volt a
rengetegen keresztül, a mammuthtal beszélt s az előre ment utat gázolni
a számára. Az ősember nem ölt állatot. Gyümölcscsel és növénynyel élt;
az «Úr» a kenyeret rendelte eledeleül. Az állatot az irhájáért sem ölte
meg. Öltönyét az Isten készíté s az nem lehetett egyébből, mint
selyemből. Ez a fonál az, melyet az Isten maga készíttet az ő
fonóleányaival, a selyembogarakkal s megszövet az ő takácslegényeivel, a
pókokkal. Őseink selyemben jártak.

Hanem már a második ivadéknál megoszlott a nagy istenadomány: az
Istennel és az állatokkal való beszélgetés. Kain az állatokkal szeretett
inkább beszélni. Azoknak az indulatjait tanulta el. Testvérét, Ábelt
agyonüté azon való haragjában, hogy ő az ikerhugát nem akarta hozzáadni
feleségül.

Tehát az állatoktól tanulta el azoknak szerelmét és haragját.

E miatt aztán az Isten kérdőre fogta Kaint, mely alkalommal
ősnagybátyánk az Úrral való szóváltásban fölöttébb neveletlen ficzkónak
mutatta ki magát. Arra a kérdésére az Úrnak: «hol van Ábel?» azt
felelte: «Hát őrzője vagyok én az én atyámfiának?» Ezért aztán el is
kergette őt az Úr, megátkozva azt a földet, a melyen Kain és az ő
ivadékai bujdosni fognak.

Az átok így szólt: «ne teremjen a föld gyümölcsöt a te számodra sehol!»

Kain és ivadékai megint tanultak valamit az állatoktól: a húsevést.
Elébb az állatokat falták fel, azután egymást. Emberölő fajzat lett
belőlük. Tubalkain feltalálta a fegyverkovácsolást, Jubal pedig a
szájnélküli beszédet, a lantverést, s a karddal és lanttal kezükben
hirdették a gyilkosságot és a szerelmet, mint a két uralkodó földi
erényt.

Csak a harmadik testvér Seth utódai maradtak meg az isteni adománynál:
ennek az utódja volt Noé.

Még ő és az ő ivadéka tudott beszélni Istennel és az állatokkal.

Éj és nap között nem levén külömbség, az emberek nem tértek esténkint
nyugalomra; hanem a midőn meglepett közülök valakit az a vágy, hogy a
földi életet elhagyja s visszatérjen az égbe, a honnan eljött: akkor
lefeküvék a sátorában s meghagyta, hogy fel ne költsék és azután ott
feküdt elrejtőzve hosszú időkön keresztül, úgy, hogy azalatt a
polyvából, mely fekhelyét képezte, kalászos fű borult föléje s az
álomhozó pipacs ott virágzott a feje körül, mikor ismét fölébredt.
Virágkeléstől virágnyilásig eltartott az álom.

S az álom gyorsan röpít.

Most is olyan sietve tudunk városról-városra szökellni, mikor álmodunk.
Messze földön járva, egy hosszú lélegzet alatt hazarepülünk; egy percz
alatt egy egész nap története folyik le előttünk; megálmodjuk a
holnapot, a jövő hét eseményeit; de ez mind csak tipegés az ősember
álom-szárnyalásához képest. Ők a közel csillagokig el tudtak repülni, a
hol életelőtti ismerőseik laktak; magasabb lények, a nefitimek, a kik
eléjük jöttek fele úton. Ezek még nem szállhattak le a földre, mert
lényük oly finom, hogy arra nézve a föld gőzköre áttörhetlen réteget
képez; tovasiklanak rajta, mint az emberek a befagyott víz fölött. E
légkörön a földlakó léleknek kell hozzájuk keresztül törni, mint a
buboréknak a víztömegen keresztül. Ha aztán a földi gőzkörön áttörve az
emberlélek és a csillaglakó összetalálkozik, akkor repülnek egyesülten a
nagy világürön keresztül az ismerős csillag felé.

S a mint a föld gőzkörét elhagyja a lélek, ott nincs többé ránézve
«idő». Az egész jövendő egy mozdulatlan percz. Buzakikeléstől
buzamegérésig eltart a repülés a veres csillagzatig, a melynek a neve a
csillagászok előtt «Mars», és onnét vissza a földre. És már akkor
tudják, hogy mi történik a ködös csillagzaton, a minek neve «Föld»,
azalatt, a míg az egyszer megteszi a körforgását a nappályán; a mely egy
esztendőt jelez. A visszatért álmodó elmondhatja azt az idelenn
lakóknak. Ez a jövendőlátás.

És ha van egy hatalmasabb angyala a földlakónak, a kinek a hazája a nap:
az elviszi őt magával a nap birodalmáig. A szellemek nem égnek meg a
tűzben. És akkor megtudja azt, hogy mi történik a napban s midőn
visszatér ismét a földre, azalatt egy æon (öt év) elmult: és a fölébredő
százhúsz esztendő történetét tudja a jövendőből.

Ilyen kiválasztott alak volt «Álmodád».

– – – – – – – – – – – –

– «Megbántam, hogy teremtém az embert!» monda az Úr.

Rettenetes mondás!

Hogy az Isten megbánja, a mit tett!

Megbánja azt, hogy embert teremtett, az alkotás tökélyét!

Ha egy medvének a fejére koronát tesznek is, ez azért csak állat marad;
de ha egy embernek a koponyáját a föld alól kiveszik is, annak még akkor
is «úr» a neve. Ez a remeke a teremtő hatalomnak.

S az ősember ezt is el tudta rontani.

Az egyik faj már az újszülött fejét összenyomta, hogy gömbölyű koponyát
csináljon belőle, a másik pedig hosszúra nyomta azt. Az egyiknek a neve
volt gömbölyűfejű, a másiké hosszúfejű. S ez a kettő úgy gyűlölte
egymást, mint egyik dúvad a másikat. Mind a kettő félt egymástól; az
egyik féltében czölöpöket vert a tó vizébe, azokra rakta a
tuskóhajlékát, a másik a barlangokat kereste menedékül. Lettek vízben
lakó és föld alatt lakó emberek; pajtásai a hódnak és a barlangi
medvének.

Egyszer aztán a gömbölyű fejüek és a hosszúfejüek békét kötöttek
egymással, s a ki legokosabb volt közöttük, így szólt a másikhoz:

– Ugyan minek pusztítjuk mi egymást? Mikor odafenn északon lakik egy
harmadik atyafi, a ki békességben él és szaporodik: a Seth testvér népe.
A mi férfiaink szívósak, csontosak; leányaink fekete bőrüek, boglyasok
és nagyszájuak; a Seth-ivadék férfiai pedig lágyak és jószivüek, a
leányaik piros arczuak, fehérbőrüek és aranyhajuak. Menjünk: osztozzunk
meg rajtuk!

A Kain-ivadéknak volt fegyvere, a Seth-nemzetség pedig egészen
fegyvertelen volt, mint a ki békében élt önmagával és az egész
állatvilággal, a ki megtartotta magában az «igaz embert».

Senki sem védhette meg az igaz embert; egyedül az Úr.

Százhúsz esztendőt engedett az Úr az elkorcsosult fajnak a megtérésre. S
midőn újra visszatekinte a földre, úgy látta, hogy az ember minden utat
megfertőztetett a földön, a merre járt.

Csak az északon lakó Nóé családja maradt meg annak, a minek az Úr
teremté.

Legszebb, legkedvesebb leánya volt a Nóé-ivadéknak az aranyhajú Álmodád.
Termete oly lengő, hogy a fű meg nem görbül a nyomán, a merre jár. Olyan
jó szivű, hogy ha egy pókhálót talált az útban, megfordult és kikerülte
azt, hogy szét ne szakítsa a jámbor állatnak a művét, a mi annak annyi
munkájába került. Olyan varázshatalma volt az állatok fölött is, hogy a
midőn a barlangi hyénával találkozott az erdőn, mely az anyjától
elrabolt gödölyét vitte a szájában, kezének egy intésére a fenevad
elbocsátá a gödölyét és futni hagyta. A mezőn az énekes madarak
leszálltak a vállára s ottan vették át az üzenetét s vitték fel azt a
magasba csicseregve, ott átadták a légben keringő sasnak, mely vitte azt
még magasabbra, a hol a levegőég véget ér.

Mert ott lakott Álmodádnak a szerelmese: Azrael.

E földön hasztalan epedett utána halandó ifjú, akár a Magog, akár az
Askhénáz, akár a Thogárma-ivadékból. Álmodád a Nephitimnek volt
eljegyezve. Még születése előtt. S az ősembernek meg volt adva, hogy
születése előtti életére is visszaemlékezzék.

Egyszer azt mondá Álmodád a leánytársainak:

– Ismét fázom, ismét reszketek, mintha hideg kigyók ölelgetnének.
Szomjat, éhséget nem érzek. Szemem elvakul, fülem megsiketül; mégis
látok, mégis hallok; de nem azt, mi előttem áll, de nem azt, mit hozzám
szólnak. Túlvilági szó hivogat engem. Vessetek nekem ágyat a terebélyes
harmatfa alatt jó lágy polyvából és fektessetek arra. Takarjátok be az
arczomat pókszőtte fátyollal; zárjátok le szemeimet és ajkaimat
méhgyűjtötte szűz sejt viaszával, a hajammal borítsátok be a termetemet.
És aztán hagyjatok aludnom, a míg fölébredek. Körülöttem hintsétek el a
napfű[1] magját. Mikor az ki fog virágozni, annak az illatától én
fölébredek. Mert a virágnak a lelke az illat. S minden ember lelkének
van egy választott virágja, a melynek az illatával szerelmes. Az én
virágom a napfű.

A hajadonok úgy tettek, a hogy Álmodád mondta nekik: lefekteték őt a
harmatfa alá, melynek levelei egyre hullatják könyeiket; ezért a
lantverők úgy is híjják ezt, hogy «özvegyasszony fája», – meg «távollevő
szeretők fájának.»

A mint a testi szem lezárul, a lélek megszabadul porhüvelyétől és
repülni kezd; száll fölfelé a magasba. És lát, nem úgy, a hogy a szem
szokott látni: kicsinynek a távollevőt, hanem mindent úgy, mintha közel
volna. Átrepül az emberlakta vidéken, lát jönni és eltünni
tartományokat, miket egész széltében sürű erdők lombozata takar, csak a
kanyargó folyamok, mik az ég fényétől vérveresek, törik szakaszokra a
tájat. Útjába vetődnek a kamcsatkai félsziget s az alaskai szigetcsoport
tűzhányó hegyei; letekint a kürtőiken át a föld mélységes kebelébe s
látja ott az örök tüzet tombolni. S aztán eléje jön az örök jég
birodalma, az éjsark. Élő szemei sohasem láttak ehhez hasonlót; a hol az
ő hazája van, ott örök nyár honol. De a lélek meg tudja azt nevezni. Ez
a jegek világa; a mit napsugár soha el nem olvaszt, meleg tenger soha
fel nem enyhít. E csodaalkotású jégtömegek, megannyi óriási oltárok,
miket a «Semmiség»-nek teremtett a «halál». Hegyek, diadalkapuk,
templomomladékok átlátszó jégtömegből; az egész néma világot
rózsaszinűre festi az ég s csak az árnyékok maradnak sötétkékek. Fenn a
magasban, mint egy lángkoszorú lobog a titokzatos északfény. Percz mulva
már maga körül látja e lángkoszorút a lélek; kiszabadult a földi
légkörből. És ott, e felséges lángudvarban, a sugárok özönének
közepette, várja őt az ő szerelmese Azrael. Egy alak csupa fényből,
melyen keresztülragyognak a sötétkék mennyboltozat csillagai.

A gyönyör, melyet két szellem egymás ölelésében érez, hasonló egy jó
tett emlékéhez.

Azraelnak szárnyai vannak, a melyeknek egy suhanása őt az ég egyik
sarkától a másikig elviszi; de kedvese még csak álomjáró lélek, a kit
terhel az életben hátrahagyott portest odalenn a földön; – őt csak a
világot alkotó erők vihetik az ég felé. Gyorsan fut a villám, gyorsabban
a fény; de gyorsabb mindannyinál az a «szó», mely Isten elé törekszik; –
a hálaadó zsolozsma, melyet a patriarcha alvó háznépe fölött elénekel; s
a pacsirta éneke a levegőben; az özvegy asszony sírása, ki védelmet
esdekel; s a méh zöngése, ki a pók hálójában vergődik; a hazájáért vérző
hős jajkiáltása; s az elrabolt kölykeit kereső oroszlán ordítása a
pusztában – mind mind egyformán ő eléje siet; e hangok összesége olyan,
mint a tengeren futó szél, mely folyton jő, viszi a hajót, de vele nem
marad: előre siet. Ez a földről feltörekvő zengés ragadta fölfelé
Álmodádot ölelő kedvesével együtt.

A föld hátramaradt alattuk. Álmodád láthatta a csodát, hogy lesz abból a
világból, a melyet ő elhagyott, először egy végtelen nagyságú kerek tál,
aztán egy gőzbe burkolt gömb: sötétkék foltok rajta a tengerek, zöldek
az erdők és mezők, csillámló erek a folyamok, világító pontok a
tűzhányók; egyik sarka fölött fénykoszorú, azaz északi hajnal, s a
mennyi tért az befoglal, az ott ezen a gömbön vakító fehérség: az az
éjsark, a jegek országa.

És aztán egyre távolabb, távolabb hanyatlik alá a zöld fényben ragyogó
planéta; szemmel lehet látni, a mint forog saját tengelye körül; gyorsan
forog! Egy földi nap egy percz az égben. S forgása közben ívkört fut
meg, az útjával ellenkező oldalán hosszú fényfarkat hagyva maga után,
mely páráinak finomult tömegéből támad.

S a szellemek repülése egyre tart föl a nap fölé. Már közeledik a
szomszéd csillag, hová Azrael kedvesét el akarja vezetni. Az a csillag,
a hol nem uralkodik más, mint a szerelem; az a csillag, mely a föld
közelében olyan, mint a félhold; az egyik oldala sötét, de azzal a
féloldalával fényesebb tünemény valamennyi égen bujdosónál: a
hajnalcsillag.

S a hogy ez a csillag közeledik feléjük, épen úgy lesz a nap tányéra is
egyre nagyobbá Álmodád előtt. Azrael elmondja neki, hogy mik azok a
sötét foltok ott abban a lángmezőben s azok a tűzoszlopok, a mik a
napkorong szélén kigyuladnak.

Egyszer aztán egy olyan kilövellő tűzoszlop elszakad a nap testétől s
bevágtat a nagy vilagürbe. Gomolyogva hömpölygeti össze lángtömegét,
mint egy forgó tűzkerék, s hosszú fényuszályt vontat maga után. A
napanya egy üstökös csillagot szült.

Minden planétája az égnek reszket, a midőn ennek a közeledését megérzi.
Ez valamennyinek át fogja szelni a pályakörét. S a nap leánya még csupa
láng! Még nem hütötte le a világür hidege. A kit ez megcsókol, az vele
együtt ég el.

Álmodád látta a tűzcsillagot a föld felé közeledni. De az nem ütközött
bele a földtekébe, csak az északi sarka előtt haladt el. Ott a föld
vonzereje félretéríté az útjából. De az üstökös futó ereje hatalmasabb
volt. Magával ragadta azt az egész fényuszályt, a mi a földet követé; a
föld légkörének felső rétegeit elhurczolta magával. S a föld fényes
csillaga, légköre nagytömegétől megfosztva, egyszerre kék színűvé lett
az eddigi zöld helyett s az éj sarkán levő fehérség elmult róla, a
jéghegyek megolvadtak a mellette elhaladó lánggolyó hevétől.

Odalenn az itélet napja volt!

Mint a vihar szállt az égen át a földről jövő «szózat». Egy haldokló
mindenség szava. Ragadta Álmodádot és kedvesét magával.

– Mindjárt az én csillagomban leszünk, – suttogá Azrael.

És a viharzúgás közűl felismert Álmodád egy hangot.

– Anyám kiáltását hallom; engem hív! Vigy vissza a földre.

S az ellen a szó ellen nem volt Azraelnek hatalma.

A minden erők erője, az a hatalom, mely az istenség kezét meg meri
ragadni s felveszi a küzdelmet a teremtő és a halál ellen: – az az
anyaszeretet.

A végtelen mindenségből hangzott az Úr szava az ő angyalához:

«Engedelmeskedjél! az anya hiv!»

Azrael a szárnycsapásával egyik csillagtól a másikig repült. S
visszavitte a földre kedvesét.

Álmodád az anyja karjai közt ébredt fel. Leánytársai ébresztő dalt
énekeltek fölötte. Körüle a napfű kunkora virágai illatoztak. Fenn a
nagy vilagürben egy év tölt be, idelenn egy virágnyilás hava.

Álmodádot, új életre térve, az anyja megfüröszté illatos balzsamokban, a
haját megkente nárdus olajjal, tejet és ámbrát itatott vele, a mitől
annak ismét visszatért az ereje és a beszélő tehetsége.

A hajadonok felvették őt a vállaikra, odavitték a dédanyja sátorába. Ott
valának Noé ős, és az ő fiai és unokái, s ezek között Álmodád
legkedvesebb három bátyja: «Hazavár» «Uráll» és «Jóbáb». (Milyen jó
ősmagyar nevek!)

És ezek előtt elmondá Álmodád, a mit az «Úr» izen általa az ember
fiainak.

Megbánta az Úr, hogy teremté az embert, és minden e világon élő
állatokat.

El fogja törülni mind az egész világot, mely meg van fertőztetve az
emberek által.

Özönvizet és égszakadást fog bocsátani a földre.

A jéghegyek megolvadnak és tengert öntenek az álló földre. Se erdők, se
hegyek útjokat nem állják.

Az ég csatornái megnyilnak és negyven nap negyven éjjel fog szakadni a
zápor a földre, míg a vizek a hegyek tetejéig elérnek.

De a te családoddal szövetséget köt az Úr, Noé, s átvezet az új világba,
melyet a réginek a temetője fölött fog emelni; mert ti az Úr szavára
hallgattok s az ő parancsolatait követitek.

Készíts a te családod számára egy nagy bárkát Gófer-fából, olyan nagyot,
hogy abban minden nemzetséged elférjen. És rajtad kívül mindazok az
állatok, a melyek méltók arra, hogy egy új világot megnépesítsenek. A
bárkában sok hajlékot csinálj és öntsd be azt kívül és belül szurokkal.
És aztán gyűjts össze annyi eleséget, a mennyi negyven napig a te
népednek és valamennyi állatnak elég legyen.

Ezt parancsolja az Úr!

Nagy zúgolódás támadt erre Noénak a fiai között.

Legelsőnek szólalt meg Khám, a fekete képű, a minden szerecsenek leendő
törzsapja.

– Könnyű az Úrnak parancsolatokat osztani onnan a mennyországból! De mi
szegény halandók, hogy fogadjuk azt meg? Az öregapám se látott bárkát
soha. Aztán meg Gófer-fából készítsűk azt el! Hiszen egy Gófer-fát hat
ember át nem ér öllel. A míg mi egyet rézfejszéinkkel kivágunk, négyszer
lehámlik tenyerünkről a bőr.

Utána Sem vette fel a szót, a nagy spekuláns, a semiták őse.

– Fölteszem, hogy el tudjuk készíteni a bárkát; hisz a mai technika
előhaladott állása mellett semmi sem kivihetetlen, de hogy szerezzük be
az egész emberi nemzetség, meg még azon felül az összes állatvilág
számára az egész özönvíz tartamára megkivántató élelmiszert? A
húsevőknek hús kell, a magevőknek mag kell, fűevőknek széna kell! Ide
nem elég a bárka, ahhoz még egy élelmezési flotta is szükséges. Hol
kapunk erre vállalkozót, a ki a pénzét koczkáztatja?

Utoljára emelt szót a bölcs Jáfet, az európai népfajok ősapja.

Ez a diplomaciai nehézségek szempontjából fogta fel a bonyolódott
kérdést: nemzetközi álláspontra helyezte magát.

– Én nem vonom kétségbe, hogy a nagy bárkát is elkészíthetjük
Gófer-fából, s meg is rakhatjuk annyi élelmiszerrel, a mi annak a lakóit
az egész özönvíz lefolyása alatt, mérsékelt adagokban kiszolgáltatva,
szűken eltartja; – ámde ki vállalkozik arra a feladatra, hogy annyi
különféle fajú, nyelvű, természetű vad és szelid állatokat egy bárkába
összegyűjtsön? Tudok-e én egy oroszlánt a fülénél fogva idehozni? vagy
el tudom-e én fogni az őzet, meg a nyulat az erdőn? Hallgatnak-e az én
hivásomra a sasok, meg a vadludak, a kik az égen repülnek? vagy a
kigyók, a kik a barlangokban laknak? És végtére, ha ékes rábeszélő
szavakkal rá tudnám is őket venni, hogy egy ilyen általános
békekongresszusra a követeiket ide küldjék a mi bárkánkba, miféle
varázshatalommal tudnám én azt megakadályozni, hogy az egy bárkába
került oroszlán meg ne egye az őzet, az óriás kigyó pedig le ne nyelje a
vadludat, mikor ők megéheznek?

Noé apó, a gyűlés elnöke, rábólintott a fejével.

– Ez bizony nagyon megfontolandó dolog.

Hanem Álmodád megdicsőült arczczal mondá mindezekre:

– A kinek az «Úr» parancsot ád, annak segítséget is ád, hogy azt
végrehajthassa.

Erre az elnök Noé apó kimondá a határozatot.

E szerint várni fogunk az Úr segítségére.

Nem soká kellett várniok.

Az égen megjelent már az új teremtés csodája, a napból kiszakadt
üstökös: olyan volt, mint egy körben forgó tűzkerék, négy üstöke
félredülten fogta körűl, napról-napra nagyobbodott, a mint a földhöz
közelebb jött.

A föld maga is reszketett, indulások rázkódtaták meg az álló földet, s
tánczra indíták a tengereket.

A föld remegése átszállt a rajta lakókra. A vízben lakó szörnyek
kijöttek a szárazföldre, s az egymással harczban élő állatok összebujtak
az erdők mélyébe. Csutorafejű és tekefejű emberek abba hagyták a
testvérgyilkos harczot s elbujtak a barlangok mélyébe, vitássá téve a
földalatti menedéket az ősmedvének és hiénának. A felriadt mammuthok
serege pedig elhagyva addigi örökzöld berkeit az Indus és Eufrat
partjain, futott egy tömegbe verődve az északi tájak felé.

Noé és nemzetsége hallotta a rémséges bömbölést napokon át, melyet a
futó óriás csorda támasztott, útat törve az őserdőkön keresztül. E
négyszáz mázsás koloszszok előtt dültek a szálfák, mint a nádberek, s
lábaik alatt recsegett az égbenyult fenyőszál, mint a targally. Mikor
keresztülvonult a szörnyek tábora a tartományon, (elfutottak azok a
szibériai Mammuth-szigetekig) nyomukban ott maradt a sok ledöntött
szálfa. A mit Noé ivadékai meg nem győztek volna egy esztendő alatt, azt
a mammuthok elvégezték egy rohanással. Ott volt a sok góferfa ledöntve,
Noé cselédjeinek csak össze kellett azokat hordani, egymáshoz kötözni
szivós folyondárokkal, a nehezebbeket alúl fenéknek rakva, a
könnyebbeket kétfelől egymásnak döntve, tető gyanánt, s a
legvékonyabbakból padlásokat, eszterhéjakat rekesztve a tető belsejében.

Mások az alatt a szurkot főzték a lúczfákból s nagy ökörfark pamacsokkal
kenték be vele a faalkotmány oldalait. Olyan nagy bárka készült el, mely
képes volt befogadni minden embert és állatpárt az Úr parancsa szerint.

Hát élelmi szert ki fog ezeknek adni annyi időkig?

Az ember meg tudta érteni, a mit az «Úr» beszélt, s a mit az állatok
beszéltek.

Egy napon Álmodád észrevevé, hogy az óriás behemoth (víziló) előjön a
posványokból, a miknek mélyében van rejtett tanyája, s öblös nagy
szájában hoz egy roppant kévét, a mennyi bele fér, a nyakán pedig hozza
a fiát s baktat vele fel a hegytetőre; ott leteszi a kévét is, meg a
fiát is, s aztán fut vissza a mocsárba s ismét új kévét hoz magával, azt
mind halomra rakja. Így tesznek a többi behemothok is: költöznek a régi
szállásról, s ellátják magukat eleséggel.

Álmodád azt mondá a bátyjának, Hazavárnak: «Eredj, hozz ide abból a
növényből, a mit a behemoth hord az új álomtanyájára».

Hazavár szomorúan tért vissza az elhozott növénynyel.

– Ez nem embernek való táplálék: ez az «enzéte». Ismeri azt minden ember
és ott hagyja, a hol találta; gyümölcse izetlen, a szaga émelyitő, a
magja kemény: belűl keserű méreg.

– De mintha a szárában volna az éltető erő, – mondá Álmodád, s lefosztva
az «enzéte» száráról a leveleket és a külső háncsot, fölfedezte annak a
belében azt az édes torzsát, mely olyan tápláló, mint a kenyér. Még maig
is egész népeknek az egyedüli kenyere.

– És ezzel fedve volt az egész mocsárpart: csak le kellett aratni.

Álmodád szavára aztán bátyjai nagy kévéket kötözének az enzéte
száraiból, s azokkal tele rakták a bárka oldalait, egész fel a tetőig s
ott a legfelső sort a bugáiknál fogva egymáshoz kötözték. A torzsája
kenyér lesz a kenyérevőknek, a szárából, leveléből szüleség lesz a
kérőzők számára, s az egész tető védelműl szolgál a bekövetkező záporok
és zegernyék ellen.

– Ime az «Úr», midőn parancsot oszt, segítséget is ád hozzá.
Megszólaltatja az állatokat s azoktól küld tanulságot az embernek, –
mondá Álmodád a bátyjainak.

– Hát magának az Úrnak mikor halljuk meg a szózatát? – kérdezé a
legifjabb bátya, Jóbáb.

– Meghallod azt nemsokára, Jóbáb; csak azután a szíved is elég erős
legyen az ő beszédét elviselni.

A rémes tűzgolyó már közel járt az éjsarkhoz, félkerekét már a látóhatár
takarta. Olyan volt, mintha belesülyedt volna a földbe.

És jött az «Úr» szava: először mint zugó szél, mely előtt a sudár fák
alázatosan hajtogatják koronáikat a földig, s az ég madarai seregestűl
riadnak előle. Végig zúg az emberek feje fölött, mint egy rémtábor;
nyomában sárga kénkő, véreső, hulló békák és szárnyas bogarak özönlenek
a földre. Az ember hallja e szót s reszketve burkolja magát gyapjú
palástjába. Fázik. Ismeretlen érzés az ősvilágban, a hol még a föld maga
is meleg volt.

S ugyanakkor, a midőn a szélzúgás megindult, feltámadt a nyugati
látóhatáron egy új csodatünemény, minőt még szem nem látott soha; – egy
felhő.

Felséges alak, a ki önmagát teremti odafenn az égen: palástja sötétkék,
lángaranynyal szegélyezve, arczulatja vakító fehér, folyvást változó;
majd új alakot, új viseletet ölt: az alkonyodó naptól bibor, skarlát és
rózsaszín vetekedik egymással a felhők kárpitján elöntve, mely egyre
jobban terjed, felséges pompájával elfoglalva a látóhatárt napnyugaton.

Aztán eltakarja a napot s beborítja a mennyboltozat felét.

De azért a földön nem támad sötétség. Ott lángol északon az égő üstökös,
mely vérfénynyel önt el eget és földet. A felhők firmamentuma égni
látszik tőle, mintha a pokol mennyezete volna, s lenn a földön minden
úgy fénylik, mintha az egész világ égne.

Minden hang elhallgat a földön. Megnémult minden, a mi él.

Se embernek, se állatnak nincs elég erős szíve, hogy felkiáltson.

– Ki jön itt reánk ilyen hatalommal? Az alkotó, vagy a szétromboló
vagy-e: te rettenetes?

Majd e lángragyogásnak is vége lesz; a sűrű fellegpalást eltakarja az
eget egészen. Az utolsó fény, az üstökös tűzkorongja is elvész a
felhőkben, melyek körös-körül beboltozzák az erősséget, egyik égsarkától
a másikig. És támad a földön az első sötétség: mely az ember szemeit
megfosztja a látástól. Kietlen, sűrű, hallgató sötétség.

Csak egy csába fény világol a széles tartományban, sugárküllőit messze
szétterjesztve: Noé oltárának áldozat tüze a nagy bárka előpitvarában;
azt éleszti Álmodád illatos mirha és tömjénes életfa ágakkal.

Hajadon társai állnak körülötte lanttal, hegedűvel, czimbalmi zengéssel.

S ime a berken át két állatpár vágtat nyargalvást a bárka felé: két
szarvas és két királytigris. – A himszarvas és a tigriskan száguld elől
egymás mellett; mögöttük kettesével a szarvastehén, futó borjával és a
nőtigris kicsiny kölykét fogai közé szorítva.

A fenevadak közeledtére az oltár körül álló szüzek sikoltozva futnak
szélylyel: Nimród, Kusnak fia, a vadakat látva, kéziját ragadja, hogy
lelövöldözze őket; de Álmodád kiveszi kezéből a kézijat s azt mondja:
«ne bántsd, hisz ezek az én atyámnak vendégei, a kiket az Úr küld ide».
S bátran eléjük lép, megszólítva őket: «jöveltek ide».

A vadak oda futnak az oltár előtt álló leány lábaihoz, a földről
felvezető bürün keresztül. Hason csúszva, nyöszörögve lapul palástja alá
a vérengzők fejedelme s a szarvasgím meghajtja előtte huszonnégy ágú
koronáját. A szarvas úgy tud sírni, mint az ember. A vadállat könyörög,
érzi a veszélyt ösztöne által. Álmodád kezével érinti fejeiket.

Most egyszerre vakító fény árasztja el a világot. Egy fénysugár, kék és
veres színekben ragyogón czikáz végig az égbolton, lesujtva a
legmagasabb hegytetőre. Az első villám az égen.

S a mi e villámlobbanást követi, felharsan az első mennydörgés. Az eget
és földet megrázkódtató hang, melynek hallatára az oroszlán megnémulva
lapul meg s a leviáthán megsüketülve bukik a víz alá; melynek
rendítésére az egetostromló vulkán tölcsére beomlik s betömi a pokol
bömbölő torkát, s melyet sokszorozva dörögnek vissza az erdős hegyhátok
s a gomolygó fellegek: Az «Úrnak» szava szólott!

Minden élőlény elhallgat a mennydörgés harsogása s utóhangjainak
lezúgása után; csak a hivők bárkájából hangzik fel az égretörő zsolozsma
éneke:

«Hozsánna az élő Istennek! Uram, te vagy az én erősségem! S ha a hegyek
a tengerekbe dülnek is: az én hitem engemet megtart; te voltál és te
vagy igaz Isten! És te megmaradsz minden időkben.»

S midőn e zsolozsma hangjai felzengnek a nagy éjszakában, csodanyugalom
száll a hivő emberek szívére: kedveseiket magukhoz ölelve, betakarják
palástjaikkal, s a szarvastehén letelepedik a tigris kölyke mellé, és
megszoptatja azt.

Az égrázó dörgés egyszerre megnyitá az ég csatornáit, a felhők
tömegekben omlottak alá a földre. Az első zápor hullott az égből.

Minden tűz kialudt a földön. Egyedűl a bárkában égő oltártűz lobogott a
világ sötétségében. Az első éjszakát ünnepelte a föld.

De a villámlobogás, a menny dörgése elűzte az álmot ez éjszakáról.
Minden lény érezte, hogy a kinek ez éj álmot hoz, annak ez utolsó álma
lesz.

A föld mind a négy sarka felől futott a földön, uszott a vízben, repült
a légben a világító fény felé az élő állatok serege. Kérődzők és
ragadozók, csuszó-mászók és repdesők siettek menedéket találni azon a
helyen, a honnan az emberi énekhang terjedt szélylyel a vihar hangjaival
vegyülve.

Az «Úr» parancsolá, hogy Noé gyüjtse össze bárkájában a jövő világ
számára megtartandó állatokat: az Úr meg is tevé, hogy azok engedelmesen
mind oda gyüljenek s engedjék magukat a rekeszekben elosztatni. A villám
korbácsolta őket s a rohanó ár seperte őket a bárka felé. Az oltártűz és
az énekhang pedig hivogatta őket oda.

A felhőszakadástól egyszerre minden patak folyammá dagadt, minden folyam
szétdulta partját, a hegyvágányok zuhatagokat okádtak alá; a sikságon
ölre kaptak az ellenkező irányból jövő áramlatok s örvénylő
forgatagokban zudultak a még alább fekvő rónákra. Tengerfenékké vált a
nemrég kalásztermő mező. A tengeráradat fölvette a hátára a bárkát.

Idomtalan, nehézkes, lomha alkotmány volt az. Vitorlák nélkül, kormány
nélkül, evezők nélkül. Alkotói nem voltak hajósok: soha sem jártak
tengeren. Eleinte csak lebegett csendesen a habarék színe fölött, mely a
hegyek közeit betölté, s a hogy egy-egy erős ár jött innen vagy onnan a
hegyekről, tévelygett a bárka keletre-nyugotra. Rémlátványok vették
mindenünnen körül. A Kainivadék, melyet az Úr halálnak adott, megszállta
a vizből kimagasló hegytetőket s ellepte a tengert, küzdve egymással a
mentő faderékért, melyen a víz fölött usztak. És a halállal küzdő
embertömeg között az állatok szörnyei: a barlangjaikból kiöntött
óriások, tarajos fejeiket a vízből kiemelve, nehéz mancsaikkal a
hullámot paskolva, torkaikból forró gőzt lövellve. A mennydörgés szavára
visszafeleselt az emberi átok és a vadállatok ádáz bömbölése. Az
éjszakának nem volt vége: a kelő nap nem hozott számára világosságot; a
villámfény és sötétség váltogatá egymást, mintha a nap össze volna törve
s megkeverve az éjszakával. Mikor aztán az emelkedő vizek a hegyek
csúcsait is ellepték, az egész halálrabőszült tömeg ember és fenevad
neki rohant a hullámokon az uszó bárkának, egymáson hömpölyögve; a
legázolt hullák tömegén taposva s jött minden oldalról a megfélemlett
Noé nemzetség felé: karmaival tépte a bárka oldalait, tajtékját köpködte
fel rá, átkait üvöltötte felé: a halállal küzdő ember és állattömeg
ringatta a vizek fölött a bárkát, feldöntéssel fenyegetve; talán fel is
fordítják, ha mind egy akaraton vannak. A sasok és hullakeselyük serege
pedig megszállta a bárka tetejét s rikácsolva tépte annak a kévéit, a
mikkel be volt fedezve.

Akkor támadt keletről a vízszinét seperve, egy fehér felhő, mely a
firmamentumtól a tenger szinéig ért, elválva a sötét égmennyezettől. Ez
kőesőt hozott magával. Sulyos nehéz parittyakövek, buzogányfejek,
átlátszók és hidegek, omlottak alá sürü pásztában a habokra. A bárka
oldalai recsegtek a sűrü kopogástól, teteje pattogott a jégzápor ostroma
alatt; de kiállta azt végig.

S a kőeső után csendesség lett a víz fölött. Egy kiáltás nem hangzott
többé, egy élet nem mozdult sehol. Az égben repülőket sem menté meg az ő
szárnyuknak gyorsasága.

Ekkor az özönvíz, mely megtölté az egész tartományt, áttörte az egész
homokkő hegylánczot, mely a szárazföldet a tengertől elválasztá s a neki
szabadult áradat ragadta magával a bárkát ki a sik tengerre: az óvilág
ember- és állatnépével együtt.

S a tenger mostoha ország.

Hullámai háborgó hegyek, melyeken a kormánytalan bárka hánykódva
bukdácsolt fel és alá; a szörnyeteg habok felcsapkodtak egész a
tetejéig; a zöldellő örvények megnyiladoztak előtte.

– Elveszünk a bárkával együtt! kiáltozák Noé cselédjei s szidalmazák
Álmodádot, ki őket e sorsba vezette. «Hagytál volna bennünket inkább a
hegyekre menekülni, hagytál volna inkább az atyáink sírja fölött
elveszni, mint hogy ide vezettél, a hol nincsen semmi élet.»

– Él az «Úr» – mondá Álmodád.

S az emberi zúgolódás hangjai közé vegyült a húsfaló vad állatok
ordítása. Azok éheztek.

És jött egy új rém: az északi szél onnan az éjsark felől. A földhöz
közeljáró üstökös tüzétől megolvadt jéghegyek megindultak helyeikből,
hova őket az évezredek számüzték, s lejöttek világot rontani. Utjokban
simára törték a sziklapartokat, learatták az őserdőket s gula nagyságu
bérczeket emelve a hátukon, omlottak bele a tengerbe. Ez a világot
temetni indult jéghegyláncz küldte maga előtt azt a fagyasztó vihart.

Noé népe fázott.

– Miért hoztál bennünket ide! feddé Álmodádot a három nagybátyja. Nézd,
itt megfagyunk. Olyan hidegek leszünk élő testtel, akár a halottak.
Bárkánkat felforgatja a rettenetes szél, összetöri a kegyetlen hullám; a
világon kívül jutunk vele.

– Bizzatok az Urban; ő szabadulást hoz nekünk! mondá Álmodád.

S ime nagy harsogással jött a bárka felé egy nagy fehér tömeg a tenger
fölött, egy egész tartományhoz hasonló. Az utrakelt jéghegyek és
jégmezők uradalma volt az. A jégmező fölvette a hátára a bárkát s
berekeszté két jégboltozat közé. S azontúl nem ártott annak se a hullám,
se a szél: a jégmező vitte magával.

S a jégvilág völgyei, vápái tele voltak a földből kitépett erdők
törmelékeivel. A hogy a nádas aljában hever az elkorhadt csereklye, úgy
hevert a jégmezőn a halomratört szálfák torladéka, s az elpusztított
erdők között a kiölt állatfajok, a mik rémültükben észak felé
menekültek: a mammuthok, megatheriumok, ősbölények és lábszárnyasak
egész ivadéka megölve. Ime a kész tüzelőszer a bárkában didergő emberi
fajnak, s táplálék valamennyi husevőnek, a mi a bárkába szorult.

S ez a jégmező csak kengyelfutója volt annak a rémbirodalomnak, melyet
az éjsark küldött alá a földre. Mögötte jött az egész fehér hegyláncz.
Olyan jég-Alpesek, melyek talapja a mély tenger fenekét turja, s
kizavarja fektéből a mély vizek szörnyetegeit. Nem használ a czethalnak,
hogy uszni tud a vízben, nem a leviathannak, hogy a száján benyeli a
vizet s az orrlyukán kifujja. Nem segíti meg a vizi egyszarvut és a
fürészorrút az ő félelmes fegyvere, sem a hydrát a nyolcz karja, sem a
pánczélhátú krákot az ő testének sulya, hogy el ne veszszenek.

A mi élő test, annak meg kell halni. A jéghegyek összemorzsolják őket. A
felturt tenger zátonyát a hátára veti a jégcsoda, hegyet gyúr belőle,
mely tömve van minden fajtájával a tengeri csigáknak. S e csigák dombját
majd ezer meg ezer év mulva ott fogják bámulni Erdély Kárpáthegyei
között s kérdeni fogják a bölcsek, mely kéz vetette ezt ide? S a téveteg
sziklákat, miket a jégbirodalom a hátán szerte elhord, ott fogják
találni a tudós népek a késő kor boldog országaiban, mint jegyeit az
«Úr» látogatásának.

Ki tudja szavakkal elmondani az ő bölcseségét? Ki tudja számokkal
kifejezni az ő hatalmát? Ki tudja szívével átérezni az ő jóságát?

Két égi test lét és nemlét harcza folyott a sphaerák világában. A
napszülte tűzcsillag és a föld között. E szörnyű tüztömeg jött a földet
lángba borítani s a föld védte magát ellene sürű fellegeivel. Az égő
üstökös megolvasztá az éjsark jégvilágát s a roppant víztömegből, mely a
tengereket megárasztá, ujabb felhők támadtak s betakarták a földet az
égi tűz elől, védve azt oly sürű záporhullással, hogy abban még az
üstököstől elszakadt meteorok is kialudtak. A hol a lángsörényü csillag
üstöke összeütődött a föld fellegével, a felhő kioltá, kitépte azt s az
ős világanyag, mint pásztás kőeső hullott alá hosszú vonalban a földre.
Örülhetett az átkozott csillag, mikor fél üstöke, fél csimbókja
vesztével tova futhatott a visszavert csatából. Azok a gazdag szibériai
arany, ezüstbányák, a malachit-, hegykristály-, amethyst-, és
smaragdtelepek a jeges tenger mentén mind az üstököstől elragadt
zsákmányai a földnek!

Bár még többet is kitépett volna belőle: a napleány arany hajából!

A föld pedig nyert egy új világot. Egy szebb, tökéletesebb világot a
réginél, a milyennek az «Úr» akarta, hogy legyen.

S midőn a jégvilág urrá lett a tengerek fölött s a tengerek elboríták a
legmagasabb hegytetőket, akkor előjött az «Úrnak» egy másik szolgája, a
ki még a jéghegyeknél is hatalmasabb. A titokteljes Golfáradat: a meleg
tengerfolyás, melyet a mély tenger fenekén örökké lángoló víz alatti
vulkánok forralnak szüntelen, ez szembeszállt a jéghegyekkel, megfordítá
azoknak a folyását és megolvasztá őket. A bárka élő terhével ismét
visszatért a földnek nevezett világrész fölé.

A felhők zsilipjei bezárodtak; az esőzés megszünt. A villám elpihent; a
mennydörgés elhallgatott. Az elemek harczának vége volt.

Noé kibocsátá a bárka ablakán az első hirnököt, a hollót, hogy hozzon
izenetet a széles világból.

A holló nem tért vissza: künn maradt. Ő neki aratása volt a
végpusztulás. Hullákkal volt fedve minden hegyorom.

Két nap mulva kibocsátá Noé a galambot, s az nem sokára visszatért egy
olajfalevéllel a szájában.

Hozsánna. Már van zöld levelü fa a földön!

A bárka ajtaját felnyiták s kijöttek a tetőre Noé és az ő nemzetsége.

S ime bámulva látták mindannyian, hogy Álmodád fején egy égő láng lobog
s ugyanolyan lángok tánczolnak a bárka valamennyi szálfájának a hegyén,
mely a gerendákat tartja. A Szent Elmtüze tánczolt fölöttük. De az a
láng, mely Álmodád fején lobogott, kettős nyelvü volt. A tengeren
hajózók előtt e kettős láng a biztató jele, hogy a viharnak, vésznek
immár vége van…

S ezentúl még jobban bizának Álmodádban.

– Nézzetek oda fel! mondá Álmodád, kezét a magasba emelve. A felhők
odafenn megszakadoztak, s a nyilásokon át lemosolygott az ég. Más ég,
mint a minőt addig megszokának. Nem az a lángszinü, mely a szemet
kinozza, a melyre felnézni fáj. Hanem az az éltető kékszínü ég, mely úgy
kivántatja magát, melyhez fogható kedves szin nincs az egész világon
sehol: az első kék mennybolt, mely a földlakókra alámosolyg. A föld sürű
légköre fel volt tisztulva. Ah, a ki erre a kék mennyboltozatra felnéz,
lehetetlen, hogy ne higyjen a tulvilágban!

És nem sokára a nyugati láthatáron is elszakadt a felhőkárpit a
láthatártól, s azon keresztül kivillant a leáldozó nap arczulatja.

S a napnyugaton kitörő alkonyfénynyel együtt megjelent a keleti égen az
első szivárvány, földiektől soha nem látott pompájában. Ez az angyalok
hidja, mely a tenger egyik szélétől a másikig ivlett át, hét ragyogó
szinből összealkotott lángöv, mely fölött megfordított szinsávokkal ujra
kezdődik a másik és így fel az ég magasáig, egyik fénykör a másikat
felváltva s az egész csodatünemény visszatükröződött a sik tenger
felszinén, egy teljes Istenudvar, lángoló fénypompájában s a körnek
belső szérüje oly fényes, mint az olvadt szinarany, melyet meg-megszakít
egy távoli villámszikra fellobbanó ragyogása. S távol a vizek fölött
látszik a kimagasló Ararát-hegy orma. A távozó égdörgés moraja hömpölyög
a vizek fölött.

– Mit szól az «Úr»? Oh szólj! Add tudtunkra! Kérdezik a rokonok,
testvérek a megdicsőült arczczal ott álló Álmodádot. Arcza a szivárvány
fényétől és az Elm lángtól hasonló a tulvilágról leszállt üdvözültek
arczához.

– Ezt mondja neked az «Úr» Noé. És a te ivadékaidnak: Ez égi iv leend a
jele a szövetségnek, melyet én közöttem és a föld között köték, és a
midőn ez az én szivárványom a felhők között megjelenik, megemlékezem
róla, hogy szövetséget kötöttem a földdel, hogy soha több özönvizet nem
küldök a földre. Nem átkozom meg többé a földet az emberért, ámbár az
ember szivének gondolatja gonosz az ő ifjuságától fogva, nem veszítem el
az élő állatokat. És ennek utána, míg a föld lészen, vetés és aratás,
hideg és meleg, nyár és tél, a nap és az éjszaka meg nem szünnek!

Ettől a naptól fogva kezdődött a földön a nap, hónap és az évszak.

És aztán teljesen kitisztult az ég s leszállván az éjjel, megjelent az
első csillagos égbolt a föld felett, ragyogó fényezereivel, közepén a
félholddal, az ég alkonyhatárán látszott a messze távozott üstökös
csillag, a tengerbe elmerülni készen, mint egy lángkard, melyet az «Úr»
hüvelyébe visszabocsát.

Reggelre elérte a bárka az Ararát hegyét.

És akkor Noé kibocsátá a népét és az állatjait a bárkából.

Százötven napot töltöttek abban.

Ez alatt bizony elfogyhatott minden élelmük a bárkában levőknek.

Noénak első gondja volt a hegytetőn oltárt emelni, s az Úrnak áldozatot
hozni minden tiszta állatból és az Úrnak tetszék az áldozat füstje,
egyenesen szállt az fel a magasba.

És megáldá az Úr az áldozathozót és az ő családját.

– Gyümölcsözzetek és sokasodjatok és töltsétek be a földet. Ime hatalmat
adok nektek a földi állatok fölött és az égnek madarai és a vizek halai
fölött, minden élő állat legyen tinektek eledelül.

E naptól fogva lett felszabadítva Istentől az ember a husevésre.

És azután kivirágoztatá az Ur a földet ismét. És visszaadá az embernek
ismét a paradicsom almájának fáját, a «minden jó és gonosz tudásának
fáját». Megengedé neki, hogy emelje föl a lelkét a porból a tudás által
s teremtse tovább a világot a maga embereszével, keresse az istenség
titkait és használja föl, ha megtalálta, ha ártatlan nem lehet többé,
legyen dicső.

S hogy az élet keserüségei közé adjon az embernek egy cseppet a tulvilág
öröméből és gyönyörüségeiből, mely a szegényt urrá, a gyengét erőssé, a
szenvedőt boldoggá varázsolja, rávezette Noét a szőlőtőre. S adott az
embernek bort.

Óh bor, te mennyei harmatcseppje az üdvösségnek!

A midőn Noé bárkájából kiszállva az Ararát hegyén lángot keltett az
áldozat oltárán, a fekete képü Chám, a csufolódó, félre huzódott nagy
duzzogva s oda dörmögött a palástja alól.

– No ugyan, van miért alleluját énekelni! Hogy megfeneklettünk a
bárkánkkal egy kopár hegy tetején, a hol nincs semmi élet. Most aztán
nekünk adja az «Úr» ezt az egész földet, osztozzunk meg rajta. Akármerre
nézünk, nem látunk egyebet, mint vizet–vizet–vizet! Már most addig, a
mig ez az özönvíz felszárad, vagy mi eszszük meg ezeket az állatokat, a
miket velünk együtt elhoztunk a régi világból, vagy azok esznek meg
minket.

De azonnal elhallgattatá a csufondáros kötekedőt Álmodád az ő vigasztaló
szavával.

– Él az «Úr», a ki a vizeket földre bocsátá, oly gyorsan vissza is fogja
őket üzni tengereik medrébe s a föld élni fog, miként hajdan.

Álmodád lelkének meg volt adatva, hogy az egekben járjon s lássa a
földet olyannak, a minőnek csak az évek ezrei után fogják az alakját
megismerni a bölcsek. A föld egy gömb. E nagy gömbnek a felső rétege az
élők világa; de még ez a réteg maga is él. A száraz föld mentén, a
szigeteken és félszigeteken tüzokádó hegyek vannak, melyeknek kürtői
lehatolnak a földtekét betöltő örök tüztömeg belsejébe. A vizözön e
vulkánokat is eltakarta, s azoknak a torkán át behatolt a föld izzó
mélységébe. E viztömeg ott a tüzvilágban egyszerre gőzzé változott s a
gőzök ereje istenerő. Ez a föld alatti gőztömeg fölemelte oly
gyorsasággal, mely csak napokra volt osztva, az egész ázsiai sikságot,
fel magukat a gránit alapon nyugvó hegylánczokat, hogy a vizek özönei
harsogva omlottak vissza anyjuk, a világtenger ölébe, míg a tüzhányó
hegyek kiszabadulva a jegek és vizek alól, bömbölve okádták fel az égre
a gőzzel vegyült lángot s a megolvaszthatatlan salakját a köveknek, a
mikkel az özönviz torkig lakatta a poklokat. És így lett, hogy
huszonnégy nap alatt lefutottak a hegytetőkig ért vizek mind a két
földrészről s ezek ismét felmerültek a tenger fenekéről. És ugyanakkor
az éjsark alatt behorpadt a föld kérge s a jégmezők az örök törvény
szerint megint engedelmesen visszakotródtak örök számüzetésük helyére,
az éjsark köré. És ezt a világnak szóló törvényt Isten alkotta így és ő
tartja fenn örökké.

Noé nemzetsége elbámulva szemlélte, hogy az alatt, a míg Álmodád két
karját kiterjesztve tartá, az Araráthegy oldalai elkezdének kiemelkedni
a hullámok közül: első nap az olajfák erdei tüntek elő. Ezek legrövidebb
ideig lehettek viz alatt, hanem azért a gyümölcsbogyóik össze voltak
repedezve. De a második nap már felmerültek a viz alól a banánok. Ezt a
fát a pogányok «balá»-nak nevezik, az egy Istent hívők a
«paradicsom-almájának». Csodanövény, melyet az emberiség dajkájának
lehetne nevezni. Fürtökben van a gyümölcse, míg a legalsó fügéje már
ehető, a legfelső még fejlődik s egy fürtnek egy év az ideje, a míg
minden gyümölcse megérik; egyetlen fürt belőle két embernek elég teher,
hogy vállain elvigye, s ennek a viz alatt létel sem ártott meg. A
baláfák erdeje teljes gyümölcstermésével merült fel a vizekből, midőn
azok lefutottak. Majd kiemelkedtek a viz alól a pálmák, miknek
főnagyságú dióit a viz alatt is megőrzé vastag kőhéjuk, míg legutoljára
előjött a kenyérfák erdeje, melyeknek a gyümölcse a virágzás után másfél
évig marad a fán, a míg megérik; a mocsarak partjain kisarjadzott az
édesbélű enzéte tavaszfriss tukorczája; s ime volt az emberi faj számára
kenyér az év minden szakaszára, s a fű buján nőtt ki a harasztból az
éltető «új» nap sugaraira s a mezőkön kivirágzottak az új növények, dús
legelője támadt a kérőző állatoknak és a lovaknak. A húsevő állatok is
találtak számukra fentartó táplálékot. Az ősvilág lomha szörnyei, a
kivénült csodák, melyeknek a vizfenék a hazájuk, a szárazon maradva, az
oroszlánok és a tigrisek martalékául estek s ekként e félelmes fenevadak
végezték be az itéletet, hogy semmi se maradjon élve azokból, a mik az
átoknak adott régi világon uralkodtak.

És Noé családja megosztozott az új világ fölött: ment kiki a maga
cselédjével és nyájaival keletnek nyugatnak. És a fiak vettek maguknak
feleséget a rokon törzsekből.

Egyszer Nimród, a nagy vadász, így szólt Álmodádhoz:

– Nézd, a sátorom a terepély kenyérfatövében van kifeszítve. Bölények
bőréből van a külseje, de az északi oldala, a honnan a szél fú, a
szarvorrú pánczéljából. A belseje ki van tarkázva, a menyét és a
cziczkány hímes, ordas irháival és a fekhelyek, melyek nyugvásra valók,
a medve és a hiuz bundáiból vannak megterítve. Erős vagyok és hatalmas.
Retteg mindenki tőlem. Csak az nincs, a ki szeressen. Jőjj az én
sátoromba és légy az én feleségem. Én ide hozom neked, a mit csak a
szived megkiván: az arany tollú madarat, a mi az égben repül, hogy
csinálj belőle magadnak ékességet; elhozom a bölénynek a szarvát, hogy
az legyen ivókürtöd; s ha eljön az ideje, kitöröm számodra az elefántnak
az agyarát – bölcsőtalpnak.

Erre Álmodád, a hogy szemérmes hajadonhoz illett, azt mondá Nimródnak:

– Eredj! Beszélj az én anyámmal, Mizrával és az én szépapámmal Noéval
erről a dologról.

Nimród felment Noéhoz, magával vivén a nászajándékot a szépapa számára:
egy nagyszerű bölényszarvat ivótülökké alakítva, a mi az öregnek
legkedvesebb foglalkozása vala, s előadta a kivánságát.

– Hja, édes fiam, – mondá neki Noé apó, – az nem megy olyan könnyen, a
hogy te gondolod. Az én Álmodád szépunokám nem afféle eladó leány, a kit
az vihet el, a ki leteszi érte a keszubbát s aztán megoldja a lábán a
chalizeh szíját; hiszen tudod, hogy őt az anyja, a Mizra, a midőn
született, eljegyezte az Azrael angyalnak, a ki lakozik a harmadik
égben. És Álmodád el is szokott látogatni az ő jegyeséhez, Azraelhez, a
harmadik égbe s onnan hozza el számunkra a mennyei hatalmak izeneteit és
parancsolatait. Ő mi közöttünk a látó és a halló. Azonkívül is nem neked
való az feleségnek, mert Álmodád szereti az állatokat és hivogatja, te
pedig riogatod az állatokat és megöldösöd.

– Hát én nem bánom, – mondá Nimród: ha Álmodád a föld felett lakozó
Azraelnek van eljegyezve, a kivel álmában együtt találkozik, legyen
ezentul is annak az arája, a mikor álmodik: az én feleségem pedig csak
akkor legyen, a mikor ébren van.

– No te, látom, hogy okos ember vagy, – mondá Noé apó. Beszéld el ezt a
dolgot a leánynak, meg az ő anyjának.

Nimród előadta a kérését Mizrának, az pedig közölte a leányával
Álmodáddal.

Álmodád azt felelte az anyjának:

– Engedd meg, hogy hadd beszéljek erről az én jegyesemmel, Azraellel:
mert az ő engedelme nélkül én férjhez nem mehetek itt a földön.

Mizra meg biztatá Nimródot, hogy másnap reggel jöjjön vissza válaszért.

Most már nappalra és éjszakára lévén felosztva a nap, minden lélek
aludni ment éjjel s mindenki azt álmodta, a mi a szivének kedves volt; a
pásztor álmodott a barmairól, a vadász futott a szarvorrú után; a leány
kereste a tilinkózó pásztorát; Noé apó álmodott a jövő évezredek
csodáiról: a szép csikóbőrős kulacsról s a drága tokaji boros
átalagokról s a földalatti szörnyetegekről, a nagy vasabroncsos
hordókról, a melyeket csak a korát megelőző látnoki ihlet hozhatott
profétai lelke elé.

Álmodád pedig sietett, a mint álomra hunyta a szemét, fel az ő
kedveséhez, Azraelhez, a ki az éjsark fölötti lángudvarban várt reá.

De mire a földi ködöktől tiszta országba ért, már el feledte Nimródot,
nem is beszélt Azraelnek felőle, hanem inkább olyant kért Azraeltől, a
mi őt messze időre elragadja Nimród ölelése elől.

– Felvittél már engemet magaddal olyan magasságba, a honnan
megláthattam, mi fog történni esztendő és esztendők mulva odalenn a
földön; most arra kérlek, vigy engem fel olyan magasra, a honnan
megláthatom, mi lesz a földből és az én atyám ivadékaiból száz meg száz
esztendők és ezer, meg ismét ezer és hétszer ezer esztendők mulva a
földön? mik lesznek, mit fognak akkor alkotni az emberek. Szebbé
fogják-e tenni a földet? imádni fogják-e az Istent? világossá teszik-e
az éjszakát? fognak-e repülni mint a szél? kiáltani egyik tengerpartról
a másikra át? Villámlani és mennydörögni? Teremteni, miként az «Úr»?
Kigyógyítani a fájdalmat? – Megtalálják-e az utat a mennyországba, a
mely ismeretlen előttünk?

– Nagy dolgot kívánsz, én kedvesem, – felelt Álmodádnak Azrael. Hogy te
megtudhasd azt, mi lesz az ezredek ezredeinek végén a földdel és az ő
lakóival: arra nem lesz elég velem a napig felrepülnöd, hanem odább kell
szállnod a napok napjáig, mely körűl az egész mindenség forog, – a hol
az Úr maga honol. S az messze út. Az ember, a ki meghal, e végtelen utat
egy pillanat alatt megteszi: – midőn a szemét behunyta, már ottan áll az
Úr trónja előtt, de a ki csak álmodik, a kit az élő test még oda köt a
földhöz, annak ez oly hosszú ut, hogy a míg a földtől a napok napjáig
fölér, az alatt csillagok születnek s csillagok elmulnak. Ha te velem
akarsz jönni odáig, s alvó alakodat odalenn elhagyod, nézd ezt a port,
mely a nap sugárban tánczol; ez a por maga, mely alakodra leszáll, úgy
elfogja azt temetni, hogy visszatérő lelked rá nem talál többé; addig
is, akárhogy őrizzék, vadállat megtépi, csalfa emberek csufot űznek
belőle. Hanem ha erős kivánságod az, hogy velem jöjj a napok napjáig,
hol az évezredek titkait megismered, akkor keresd fel a földön az
Ararát-hegy tövében levő barlangot, melyre arról találsz rá, hogy
körülötte minden fának és bokornak a levele veres. S minthogy a veres
levelű fától és bokortól minden ember és állat iszonyodik, a barlanghoz
vezető út taposatlan: és még a föld is csupa rőt levelű növénynyel van
odáig terítve. Mintha nem is a földhöz tartozó növényzet volna. Mintha
tilalmat vetett volna az Úr e barlang bejárására minden élőkre nézve, a
kik a földön élni akarnak. Te lépj be a barlangba bátran. Ott találsz
egy tavacskát, mely oly tiszta, oly átlátszó, mint maga a levegőég. Abba
lépj bele és fürödjél meg benne. Akkor aztán megkezdheted a hosszú
álmot, s jöhetsz velem a napok napjáig tartó utra: testedet se a légi
por el nem temeti, se vad meg nem tépi, se ember meg nem csufolja, míg
hozzá ismét visszatérsz.

Álmodád reggelre kelve azt mondá az anyjának: «hivd ide Nimródot».

Akkor aztán elmondá Nimródnak, hogy kész lesz feleségévé lenni, hanem
előbb meg kell fürödni a vérvölgy barlangjának tavában.

Nimród nagyon megrettent.

– Oh kedvesem! Átkozott hely az! Mikor megüldöztem a mándruczot, a ki a
ragadozók között a legkegyetlenebb s a vérvölgybe űztem: a fenevad nem
futott be a barlangba; hanem inkább visszafordult s a dárdámba rohant.
Ott rossz szellem lakik.

– Nekem Azrael mondta, az én égi jegyesem. Ha félsz, maradj el tőlem; ha
szeretsz: kövess.

Nimród erősebben szeretett, mint félt, s követé Álmodádot egész a
vérszinű völgyig: a barlang szádáig.

Ott azonban előre bocsátá őt s egyedül hagyta a barlangba belépni. Nem
illik férfi szemének egy leányt meglesni, a mikor az a vizbe lép.

Álmodád ott találta maga előtt azt a tiszta nedvű tavacskát, melynek a
fenekén levő aranyport és aranyrutát meg lehetett látni; s felszine sima
volt, mint a csiszolt aczéltükör.

Az a tó pedig nem víz volt, hanem a titokteljes hegykristály cseppfolyós
korában. Még most kovasavas olvadék; de ha csak egy légből leesett
szitakötő hull is belé, abban a perczben egyszerre kristálylyá tömörül.
Az egész kovasav tengerszem ezernyi ezer prizmává alakul és az, a melybe
a létalakító szitakötő szorult, még csak össze sem törte a lenge
rovarkának finom szitaszárnyait.

Ilyen új alakulásra kész kristályfolyadék medenczéje előtt állt Álmodád.

Öltönyeit lebocsátá tagjairól, hosszú arany-veres hajával köröskörül
beburkolta testét s aztán két kezét összetéve keblén, belépett a nagy
medenczébe.

Nimród a barlang szádánál hallgatózott. Egyszerre úgy hangzott a
fülében, mintha ezernyi csengetyü szólalna meg ott benn, harangok ütése
és czimbalompengés, tündérhárfa zengés, melyhez hasonlatos hangot ember
nem hallott még soha.

Berohant a barlangba s ott találta maga előtt a százezernyi
kristályjegőczöktől ragyogó barlangot s azok közepett a szép Álmodádot,
bezárva egy roppant nagy átlátszó kristályprizmába. Szemei lehunyva,
teste betakarva hajával, kezei összetéve keblén. Megkezdte hosszú álmát;
hosszú utazását a napok napja felé. Úgy, hogy visszatérett testét ismét
itt találja, nappor el ne temesse, vad meg ne tépje, ember ne csufolja.

Még most is ott alszik.

Ha visszatérne! Ha széttörné kristálykoporsóját! Ha visszavenné alvó
alakja életét! Miket beszélne most nekünk a jövő századok titkairól
Álmodád?




MÁTYÁS KIRÁLY FORRÁSA.

Hajh, azok a faragott kövek, a gyűrüs hollót viselő czimerrel, a
melyekből fényes palotája épült, rég szét vannak már hányva, hanem azok
a faragott kövek, a melyek a forrásviz sziklagádorához lettek egymás
fölé rakva, még most is őrzik a nevét.

Ott van az a forrás az Abaujmegyéből Tornába vezető út mellett, épen a
nagy kőhid előtt, melyen az országút átvezet, nem messze Telkibányától.
Ez a helység is híres volt hajdan arany, ezüst kincstermése felől, de a
mai praktikus kor már ezt is konvertálta: aranybánya helyett
fürészmalom, kőedénygyár adja a kenyeret.

A szomszéd falvakból, minden pünkösd hétfőn ide gyülnek népek, uraságok,
a Mátyás király kútjához, s víg áldomásozás közt elmondják annak, a ki
még nem tudná, a Mátyás király forrásával együtt csergedező regét.

Mikoriban Giskra kalandor hadainak bodonvárait törette a király, sokat
időzött maga is e tájon: hol rablócsordát, hol rőtvadat zaklatva az
erdős völgyben.

Ez a hűs forrás ugyanazon sziklanyiláson zuhogott keresztül, a melyen
most, s nem messze a mostani hidon túl egy patak malmot hajtott.
Kérdezzétek meg a partról belehajló kéiks repkényt, ő is itt volt már
akkor; ha ő nem, hát az ősanyja: attól hallotta ő is ezt a történetet.

Világszép leánya volt a vén molnárnak: nem olyan vaklincz, mint a többi
parasztlányok, hanem olyan, mint a harmatba fürdött rózsa; az is a
vadrózsa. Csakhogy olyan tüskés is volt, mint az; nem hagyott magával
senkit legyeskedni, s nagyon válogatott benne, hogy kinek a kedveért
tűzze fel a langos hajára a sámi fejkendőt, a levengős tűvel. Minden
vödröntytyel még csak szóba sem állt.

Egy bekeleti délután, mikor nagyon öblözött a nap, Mátyás király a
kiséretét messze elhagyva, egyedül vetődött a forráshoz. Ott találta
mesemagában a szép leányt. Kezében tartotta ez a korsóját, s búnak
hajtotta a fejét.

– Isten jó nap, te erdők rózsája! – szólítá meg a király. Mit vesztettél
el, hogy úgy földnek adtad a szemedet?

Fölrezzent erre a leány, s lejebb huzva a szemére a homloktakarót, azt
felelé:

– Bizony elvesztettem valamit, a mi ételt is ád, italt is ád, meg is
éltet, meg is öl; – füvet éleszt fát kitör.

A király mindjárt kitalálta, hogy ez a forrásviz; malmot ez hajt,
kenyeret ez ad, italul ez szolgál, szomjat ez olt, de halálos beteggé is
ez tesz; táplálja a füvet a partján, de kitöri a szálfát, ha megárad.

Holmi csamangók azt a mókát követték el, hogy éjszaka nagy
kolonczköveket hengerítettek a forrás czikója elé s azokkal úgy elzárták
a sziklaoduból kijövő pataknak az útját, hogy az most csak vékony
vizsugarakban lövelt ki a nyilás között, s nem szaporított annyit a
sziklamedenczében, hogy meg lehetett volna benne meríteni a füles
korsót.

– Ha csak ez a baj, – mondá a király, – majd segítünk rajta. S kis
baltájával, a mit vadászszokás szerint hátul az öve mellé dugva hordott,
kivágott egy erős fiatal szálfát, s annak a dorongját neki feszíté a
legnagyobb szikladarabnak, hogy majd elhengerítse onnan. De ezuttal is
az ostobább volt az, a ki nem engedett, a szikla mindig vissza esett a
czikóba.

– Várj csak! majd egy másik czelőkét is vágok: azzal meg te feszíted.

Mikor aztán a leány is segített, a koloncz csakugyan félreguvadt a
helyéből s nagyot gördült alá felé.

– Lásd, hogy egyesült erővel milyen nagy sziklát elemeltünk ketten! –
mondá erre a király. Hej, talán még ennél nagyobb követ is
elguríthatnánk – egyesült erővel.

A király épen akkor özvegyen maradt és gyermektelenül. Kitalálhatja a
vak is könnyen, hogy mi lehetett ez a nagy kő.

Csak a szép leány nem találta ki sehogy.

A félregurult szikla után azonban egyszerre neki zúdult a viztartó
odúban meggyült patak árja; úgy hogy a leány nem tudott átmenni a
patakon, ha nyilány ruháját össze nem akarta csatakolni. Pedig az atyja
már ugyan kiabált rá a malomgátról, hogy mért nem siet?

A király segített rajta, felvette a leányt a karjára, úgy vitte át a
patakon; még akkor is vitte, a mikor már semmi patak nem volt.

A molnár nem ismert rá a királyra: vadász urnak nézte, oly egyszerű
volt. Kérdezte tőle, hogy nem éhes-e? Leültette az asztalához, s eléje
rakott mindenféle ennivalót, a mi becsületes házától kitelt.

De a királynak csak a szeme volt éhes.

A nagy kinálgatásra azt felelte:

– Én nem szeretem a csukának csak a máját,[2] vadkannak csak a nyelvét,
szarvasnak csak a veséjét, szép leánynak csak a szivét.

– Az is a java annak! helyeslé a molnár.

– De hát van-e a leánynak szive? kérdezé a király a szép molnárleánytól.

– Van, de nem lehet rátalálni.

– Pedig én aranyat tudnék érte adni, ha megkerülne; arany koronát.

– Korona, borona, felelt rá a leány. Nehéz főkötő az! Jobb annál a
fátyolkendő.

S a leányszív csak nem került meg.

A király tovább ment.

Ezután következett az oppelni polgárleánynyal való ismeretség, Corvin
János történetének kezdete.

Néhány év mulva visszakerült Mátyás király Telkibánya környékére.

Már akkor a cseh kalandorokkal szent volt a béke. Giskra, a maga
vitézeivel, beállt mameluknak a legvaskezübb magyarhoz, s Mátyás király
a hajdani szélsőbaloldali ellenzékből alkotta meg a győzhetetlen
hatalmas «fekete sereget».

Mikor ujra meglátta a forrást, eszébe jutott a szép molnárleány.

Belátogatott az ismeretes malomba.

A vén molnár nem élt már; a malomgazdaságot vezette a hajdani első
legény. Egy rücskös, ripacsos, kancsal, ragyabunkó.

Ez volt a szép molnárleánynak a férje.

– Ugyan hogy tudtál ehez férjhez menni, a mikor engemet, a királyt,
visszautasítál? kérdé Hollós Mátyás a világszépségtől.

– Hát úgy, hogy a király akkor kérdezett, a mikor rossz napom volt, a
rücskös molnárlegény pedig akkor kérdezett, a mikor jó napom volt.

Törjék e mondás fölött a fejüket, a kik értenek hozzá. Én följegyeztem,
mint régi emléket a múltból, mely mindig ifju marad.

*

Szótár. «Két-iks repkény»: glecoma hederacea, «vaklincz»: barnapiros,
«langos haj»: hosszú, göndör, hullámos haj, «sámi»: főkötő, «levengős
tű»: rezgő tű, «vörönty»: suhancz legény, «bekelet»: ősz (kikelet:
tavasz), «öblöz»: a nap erősen süt, «mese magában»: egyes-egyedül,
«czikó»: fülke, «nyilány» ruha: vékony patyolat.




A KIS KIRÁLY BESZÉLŐ BABÁJA.

Az országa nagy volt és hatalmas, de ő maga azért nagyon kis király
volt. Össze-vissza nem volt több három esztendősnél.

Mikor a trónusba ültették, alig látszott ki a feje a bibor palástból, s
a kis fejecskéje majd elveszett a gyémántoktól ragyogó koronában. Hanem
azért királyhoz illő méltósággal fogadta a rendek hódolatát, fel tudta
emelni a királyi pálczát s helyeslő fejbólintással intett a
miniszterelnöknek, mire az kijelenté, hogy ő felsége megnyitotta az
országgyűlést, mire általános éljenzés zendült meg.

A kis király azt kiáltotta «mama! hol a mama?» Erre az országház elnöke
kimondá a rendek határozatát, hogy a király legmagasabb kivánságára az
özvegy királyné regensnőül rendeltessék a király mellé.

Akkor aztán külön udvartartást kapott a kis király: főudvarmestert,
főlovászmestert, kincstárost és egy sereg belső titkos tanácsost. A
miniszterek mindennap megjelentek előtte és referáltak neki az ország
állapotjáról, a hadseregről és a haditengerészetről, a koloniákról és a
marokkoi ügy fordulatáról. Azután jött az udvari főorvos, megirta a
hivatalos bulletint a király egészségi állapotáról a hivatalos lap
számára; csak azután jöhetett hozzá az anyja, a királyné, de annak is
elébb be kellett magát jelentetni a főudvarmester által, hogy
elfogadja-e a király?

S a kis király nagy figyelemmel hallgatta végig a miniszterek
előadásait, nem firkálta tele madarakkal az eléje tett iratokat s ha
rövid volt a miniszter előterjesztése, megajándékozta azt egy
czukedlivel, a miért is ugyancsak igyekezett minden miniszter minél
rövidebb lenni az előadásában.

Hanem aztán mikor a királyné bejött a szobába, akkor egyszerre
elfelejtette a kis király, hogy ő két világrész fölött uralkodik, eléje
szaladt, a nyakába ugrott, össze-vissza csókolta s aztán játszottak
egymással bujósdit.

Azonban ha a királynénak, a kis király anyjának magának is olyan nagy
teketóriába került a kis fiát, a királyt naponta meglátogatni, volt egy
még a királynénál is hatalmasabb asszony, a ki nem kérdezte a
főudvarmestertől, hogy szabad-e a királyhoz bemenni?

Ez az a bizonyos «fekete asszony».

Mikor valami nagy járvány dúl egy országban, azt szokták mondani: itt
van a fekete asszony!

Az előtt aztán nincs magas palota, nincs bezárt ajtó, nem állják el az
útját az alabárdos őrök. Be tudott az jutni a kis királyhoz is
kéretlenül.

A kis király nagy beteg lett. Oda hívták az ágyához az ország
leghíresebb orvosait, a csodatevő szent hölgyeket; felhordták a
templomok sekrestyéiből az ereklyéket, hogy megtartsák a drága életet,
mert ennek a kis királynak a kicsiny kezében volt az egész ország
jövendő békessége, boldogsága.

De a királyné most már nem hagyta magát a czeremóniák által
visszatartani. A mint a fia beteg lett, odarohant hozzá bejelentetlenül
és aztán ott is maradt mellette éjjel-nappal. Ő ápolta, takargatta,
itatta enyhitő szerekkel, gyügyögtette édes szavakkal, tartotta mesével
s mikor elaludt a beteg gyermek, akkor letérdelt az ágya elé s
imádkozott, míg a beteg föl nem ébredt.

Közeledett a karácsony.

Minden gyermek, még ha király is, előre örül annak, hogy mi ajándékot
hoz majd karácsony estéjén számára a Jézuska.

A királyné azzal biztatta a kis beteg királyt, hogy az ő számára hoz
majd a kis Jézuska egy olyan babát, a mely beszélni tud, elmondja
magától az egész miatyánkot.

Ezzel a kecsegtetéssel birta rá, hogy bevegye a keserű orvosságot.

És ez nem volt hiú ámítás. Van egy nagy ezermester, a ki villanyossággal
csodaműveket tud alkotni: Edisonnak hívják; ez kitalált egy olyan
furfangot, hogy a mi beszédet ember elmond, a mi zenét hangszer kiád,
azt egy vékony lemez mind híven felfogja, s ha ezt a lemezt egy arravaló
gépbe beleteszik, úgy hangzik abból a beszéd, ének vagy muzsika, mintha
egész ember, hegedű, zenekar volna benne. Ilyen babát készítettek a kis
király számára, a mit karácsony estéjén a kis Jézus nevében kellett neki
megkapni.

Csakhogy azon a napon már nagyon odáig volt a szegény kis király. Se
evett, se ivott, se nem beszélt, a szemeit is alig nyitotta már fel. Az
orvosok kifogytak minden tudományukból; erdőn, mezőn nem termett már
olyan gyógyerejű fű, a mi őt felüdítse. Kétségbe volt esve az egész
ország. A főváros népe egész éjjel az utczán sereglett a királyi palota
kapujában, lesve a hírt a beteg királyról.

Ilyen volt a karácsony estéje.

Megjött a beszélő baba. A királyné maga vitte azt oda a beteg fiának; a
kezébe tette: itt van a beszélő baba.

Megnyomták a rejtett gépet. A baba elkezdte mondani: «Mi atyánk, ki vagy
a mennyekben», végig is elmondta. Máskor a kis király, ha a miatyánkot
hallotta elmondatni, mindjárt összetette a kezét s utána mondta; most
meg sem mozdultak az ajkai, a kezeit sem tette össze, nem is látszott az
arczán semmi öröm a csodás baba láttára; lehunyta a szemeit és kiejté a
játékot a kezéből.

Az orvosok összedugták a fejeiket s diákul kezdtek el beszélni. Rossz
jel! Mikor már az orvosok diákul beszélnek egymással, már akkor nincs
segítség a földön.

Ekkor valami hangos gyermeksírás hangzott át az ünnepélyes csenden. A
sírás a külső termekből jött.

Ki bátorkodik a királyi palota ünnepélyes csendjét ilyen erőszakos
zajjal megháborítani!

– Ne bántsátok! mondá a királyné. Az árvaház apró szentei vannak
odakünn. Minden karácsonyestén ajándékot szoktam közöttük kiosztani. Ma
is feljöttek. Kinézek magam, miért sír valamelyik.

A királyné kiment az előterembe, hol szokás szerint fel volt állítva a
pompás karácsonyfa az árvagyermekek számára.

Egy kis pisze apróság ott bömbölt a karácsonfa mellett, a két öklével
törülve a könnyező szemeit.

– Miért sírsz kicsikém? kérdezé tőle a királyné.

– Hát mikor nekem nem hozott a Jézuska semmi karácsonyfiát.

Az bizony megesett. Több volt a gyerek, mint a nekik szánt ajándék; a
legkisebbnek nem maradt semmi.

– No ne sírj! Majd neked is hoz a Jézuska valamit.

Azzal visszament a kis király szobájába a királyné, s a beszélő babát, a
mit a beteg kiejtett a kezéből, felvette és kivitte a hoppon maradt
árvácska számára.

És aztán elnézte, hogy ugrál, tánczol, kaczag és kiabál a boldoggá tett
kicsike örömében; mikor pedig egyszer a csodababa megszólal és elkezdi:

«Mi atyánk, ki vagy a mennyekben!» akkor egyszerre térdre esik a kis fiú
s a többi árva gyerek is mind letérdepel, s kezeiket összetéve halkan
mormogják utána az imádságot.

Odakünn a palota kápolna tornyában megszólalt a lélekharang: a haldokló
kis király lelkiüdvéért.

A királyné visszatért a beteg kis király szobájába.

Már akkor nem volt ott senki más, csak egy imádkozó apácza. Az orvosok
lemondtak a betegről s elosontak a hátulsó ajtón.

A kis király ott feküdt, behunyt szemekkel az ágyán, alig pihegett már.
Az anyja a nevét susogta, azt sem hallotta már többé.

S a mint a legelső hajnalsugár, mint egy fényes aranypászma beszürődött
a szines ablaküveg karimáján keresztűl, odavilágítva a kis király
arczára, a királynénak úgy tetszett, mintha ez arcz egyszerre kipirulna.

– Gyermekem! Fiacskám! suttogá a királyné.

S erre a hangra egyszerre felnyította a szemeit a kis király. Nem halál
volt az, hanem álom, életadó édes álom, a mi őt elringatta. Felugrott
magától fektéből s azt kérdé nagy vidám fenhangon:

– Hát hol van az a beszélő baba, a mit a Jézuska hozott? Hadd játszszam
vele!

– Itt van, itt van! Te magad vagy az! Kiáltá zokogó örömmel a királyné,
csókjaival árasztva el a halálból visszatért gyermekét, szeme világát.

A fekete asszony eltávozott, a kis király meggyógyult.

És az egész nép azt beszéli, hogy a miért a királyné odaajándékozta az
árvagyereknek a kis király beszélő babáját, cserében a Jézuska
visszaajándékozta a királynénak az ő beszélő babáját.

S a mit a nép mond: az igaz.




A LEAOTUNGI EMBERKÉK.

Csia Csingi császár tizenhét esztendős volt, a mikor atyja halálával a
nagy khinai birodalom trónjára lépett.

Az a szokás Khinában, hogy a koronával együtt mindjárt feleséget is
adnak az új császárnak, azt pedig az anyja, az özvegy császárné
választja ki a számára a birodalom háromszáz legszebb hajadona közül, a
kiket Pekingbe minden tartományból felküldenek.

Csia Csingi azt mondá: «Soha se fáraszszátok azokat a leánykákat, majd
választok én magamnak feleséget a magam tetszésére.»

Nagy felháborodást keltett az ifjú császárnak ez a nyilatkozata az egész
udvarnál. Szokatlan az, hogy a khinai császárnak saját akarata legyen,
hogy az a saját szemével akarjon nézni, a saját fejével gondolkozni s a
saját kezével utána nyulni valaminek: ha mindjárt egy szép lánynak a
keze legyen is az a valami.

Az anyakirályné azt mondá a mandarinoknak: «rá kell hagyni! Meglássuk,
hogyan kezd hozzá, hogy ő maga válaszszon magának feleséget.»

Csia Csingi pedig életrevaló fiú volt – khinai császár létére.

Azt mondá: «A hónap huszonharmadik napján van a birodalom második
fővárosában Nangkingban a nagy Nioma-ünnepély, arra én személyesen le
fogok menni».

A Nioma a khinai birodalomnak a védistennője, asszonyi alak, a kit
minden hajó orrára kifaragnak, s a kinek legfényesebb pagodákat
építenek. A nankingi porczellántorony is az ő tiszteletére lett emelve.

Ennek az ünnepére a khinai birodalom valamennyi szépsége össze szokott
seregleni Nankingban.

A császár elhatározásának semmikép nem lehetett ellentmondani. Neki
kötelessége trónraléptekor Nankingot meglátogatni.

A hónap huszonharmadik napján az egész pekingi udvar együtt kisérte Csia
Csingi császárt Nankingba. A császár legközvetlenebb kíséretét képezték
a három rangosztályba sorozott hölgyek, a kik között a legelső
rangfokozatot képezik a Csiámkáják, azaz «okosak», a másodikat a
Tatájunák, vagyis «gondosak», a harmadikat a Siáták, vagyis
«szorgalmasak.» Az elsők arra valók, hogy a császárnak a szavait a
közönséggel írásban tudassák, s viszont a császárnak élő szóval
elmondják, a mit az alattvalók ő hozzá írásban intéztek; a második
osztálybeliek gondoskodnak a császár testi szükségeiről, ruházatáról; a
harmadik osztálybeliek pedig látnak a konyha után. – Férfinak a
császárral közvetlenűl beszélni nem szokás.

A Nioma-ünnep kezdődött az istennő pagodájának látogatásával. A Nioma
egy bronczból készűlt óriási termetű hölgyalak, a kinek tizenhat karja
van; mindenik kezében tart valami jelvényt: kardot, evezőt, horgonyt,
könyvet, virágot, kalászt stb. Csak egy keze nem markol semmit.

Ez a tizenhat kar képviseli a khinai birodalom tizenhat tartományát.

Csia Csingi császárnak feltünt az a dolog, hogy a Nioma bálványnak az
egyik keze nem fog semmit. Azt kérdezé a főpaptól, hogy miért nincs az
istennő kezében semmi jelvény?

A főpap arczra vágta magát, mivelhogy neki a császár megszólítására
közvetlenűl felelni nem szabad. Az első csiamkája aztán felirta
selyempapirra a császár kérdését, azt átadta a főpapnak: ez viszont
felirta a válaszát egy darab halhártyára; arról aztán a csiamkája
leolvasta a császárnak, a mit tudni kivánt.

«A Nioma tizenhatodik keze nem markol semmit, mivelhogy az a Leaotung
tartományát képviseli.»

– Jól van, mondá Csia Csingi császár. Olyan okos vagyok, mint eddig
voltam. Gyerünk tovább.

A Nioma pagodájából a császár egész kíséretével átvonult a Bao-Lin-Xi
pagodába, a hol tizezer szobor van kiállítva, melyeknek mindegyike
egy-egy népfaj fiát vagy leányát képviseli, a melyek a mennyei
birodalmat lakják. Valamennyi szobor hű mintaképe volt az élő alakoknak,
élethíven kifestve színekkel.

A császár végignézte valamennyit.

Egyszerre megragadta figyelmét egy női szobor, mely a többiektől
feltünően külömbözött az által, hogy hosszan leomló aranyszínbe játszó
szőke haja volt, nagy kék szemei, karcsú délczeg termete, s a mint a
feje fölé emelt kezében egy granátalma-ágat tartott, a bő ruhaújj végig
omlott a karján, egész vállig engedve azt láttatni.

– Kinek a szobra ez itten? – kérdezé a császár a főpaptól.

Ismét a tolmácsoló Csiamkája utján kapta meg a választ.

«Ez itten a hires Xelenhoa képmása, a ki Leaotung tartománybeli asszony
volt, a hol a legszebb nők laktanak. Azzal vádolták Xelenhoát, hogy a
napát megmérgezé. Erre Xelenhoa letört egy ágat a virágzó granátalmáról
s azt mondá: «ha én bűnös vagyok, hervadjon el azonnal eme granátalmának
a virága a kezemben; de ha ártatlan vagyok, legyen azonnal gyümölcscsé
ez a virág!» S ime a granátalmának az ága a birák szemeláttára
gyümölcsöt termett Xelenhoa kezében.»

– Ez nagyon szép mese: mondá Csia-Csingi. De hol van hát az a Leaotung
tartomány, a hol ilyen szép nők teremnek, mint ez a Xelenhoa?

Az ide-oda irás után ezt a választ nyerte a főpaptól a császár.

– Azt én voltaképen meg nem mondhatom, mert semmineműképen nem tudom; de
a nagy csillagvizsgáló torony igazgatója a Jeo-Hui mandarin mindent tud,
talán ezt is tudja.

– No ezt bizony sok irka-firka nélkül is megmondhattad volna. Akkor hát
menjünk a nagy csillagvizsgálóba.

A nankingi csillagvizsgáló torony híres volt a legrégibb idők óta: ott
állt az a város közepén egy nagy dombon épülve, a tetején volt négy
rézsárkány: azoknak a hátán nyugodott az aranyozott rézből készült két
öles átmérőjű óriási gömb, mely a csillagos eget ábrázolta; azonkivül is
tele volt a torony mindenféle csillagvizsgáló eszközökkel; a nagy távcső
előtt a napnak és éjszakának minden perczében kellett egy tudósnak
állni, a kinek az örökös kukucskálástól a szája szeglete egészen félre
volt huzódva. Mind valamennyi felett parancsnokolt a
fő-főcsillagvizsgáló mandarin: Jeo-Hui.

A csillagtudósok nagy parádéval fogadták a látogatásra jött császárt s
készen tartották a horoskopot, hogy uralkodásának jövendőjét
megállapítsák.

– Hagyjátok el, mondá Csia Csingi, nem akarom én azt tudni, hogy mi
történik a csillagokban? hanem inkább azt, hogy mi történik itt a
földön? Beszélj nekem arról, hogy mit tudsz az én Leaotung tartományom
felől, a melynek a jelvényét nem tartja a kezében Nioma istennő?

A tudós mandarin erre föltette a nagy szemüvegét az orrára, s előhozatta
a tudós bojtáraival a könyvesházból azt az összegöngyölitett nagy
papirtekercset, mely Leaotung tartomány nevezetességeit foglalta
magában. – Minden kérdés és válasz a Csiamkáják kezén ment keresztül.

– A Leaotung tartomány óriási hegyektől körülvett vidék, a mely hegység
neve Kiang-Szi. Egyik oldalát a tenger mossa, s annak a szikláit
kőharangoknak nevezik; mikor a viharos tenger hullámai a sziklákat
paskolják, azok olyan hangokat adnak, mint a harangszó s figyelmeztetik
a hajósokat a veszélyes helyre.

– Egyetlen úton lehet Leaotung tartományába eljutni, egy hosszú
sziklahasadékon, mely a Kiangzit kétfelé nyitja. Ennek a szakadéknak a
neve Tien-Muen, vagyis «Az ég kapuja.»

– Vannak e tartományban olyan hegyek, a melyeknek a csúcsa éjszaka
világít. Ez némelyek szerint a sok világító bogaraktól, mások szerint
azon kövektől van, melyek a napsugarakat magukba szivják s éjjel
kibocsátják.

– Ugyanezen hegyeken láthatók a sziklába nyomott óriási ember-lábnyomok,
melyek két singnél hosszabbak.

– A Jai-Muen hegy alakja hasonlít egy emberi orrhoz, s annak az egyik
lyukából jéghideg, a másikból pedig meleg forrásvíz patakzik elő.

– Vannak ott tűzforrások, a melyek folyvást lobognak, s azokat a lakósok
kohóknak használják.

– Van egy másik forrás, a melyből kész olaj buzog fel.

– És ismét egy olyan forrás, a melynek jó szaga van, mint a
levendulának. A ki abból iszik, egész nap nevet tőle, mintha jó kedve
volna.

– De legnevezetesebb az a forrás, a melyben, a kit megfürösztenek, s a
ki annak vizéből iszik, olyan fiatal marad holtig, a milyen volt, mikor
a vizet használta. Azért is Ani Lui császár idejében azt a forrást
beboltoztatták s a vizét bambuszcsöveken át a tengerbe elvezették, hogy
senki se használhassa: mivelhogy a fiatalság és a bolondság egy úton
jár, szintúgy az öregség és a bölcseség is egy úton járnak, s az
országnak több szüksége van a bölcseségre, mint a bolondságra. –

Még azután sok mindenfélét olvasott fel a göngyölegből a mandarin a
madártermő virágról, a repülő majmokról, a Huen tó halairól, a melyeknek
őszre szárnyuk nő s madárrá változnak, meg a szelid tigrisekről, a mik
házőrző kutyáúl szolgálnak, a tehenekről, melyek finom gyapjút adnak s a
szarvasokról, a miket lovaglásra használnak, a föld alatt termő
gyümölcsökről, faggyútermő fákról, a miknek a lombja vérpiros, meg az
ezer éves fűről.

Csia Csingi elveszté a türelmét.

– Ne darálj már nekem annyi minden badarságot össze; hanem beszélj a
leaotungi szép leányokról.

Azoknak is volt szentelve egy fejezet.

– A leaotungi leányok szépségre fölülmulnak minden más nemzetbelieket;
különösen azok, a kik Jang-Csen-Fui vidékén születnek. Ezeknek olyan
csoda hosszú és sűrű hajuk van, hogy a fejüket hátrafelé huzza, a mi a
járásukat annál kecsesebbé teszi. Termetük karcsú, lábaik, kezeik
kicsinyek, arczuk színe fehér és piros, ajkaik gömbölyűek és szemeik
kékek, mint az azurkő. Énekelni és tánczolni csábítóan tudnak, azért is
messze vidékről jönnek értük a kalmárok s ezüsttel-aranynyal mérik fel
őket: a mázsáló egyik serpenyőjébe állítják a leányt, a másikba fele
ezüstöt, fele aranyat raknak, a mennyit a hajadon súlya nyom. Egy ilyen
hölgynek a képmását mutatja a Pao-Lin-Xi pagoda, a kinek a neve volt
Xelenhoa. Ezek közűl választottak a császárok számára feleséget.

Csia Csinginek az arcza lángolni kezdett erre a leirásra.

– Hát mért nem látni most ilyen alakot sehol?

A nagy göngyöleg erre is megfelelt, csak a legvégére kellett
legombolyitani. Ott állt ez a tudósítás:

«A mennyei birodalom fennállásának hatezerhétszázötvenkettedik
esztendejében, ezelőtt nyolczvan évvel egy nagy földindulás összedönté a
Tien Muen szakadékot: a mennyei kapu bezáródott s azóta a leaotungi
tartományból se ginzeng gyökérben, se sáraranyban, se szép leányokban
nem fizetnek adót a császárnak. Ezért tartja a tizenhatodik kezét üresen
a Nioma istennő.

Csia Csinginek ez nem volt inyére.

– De ha ez a földindulás ezelőtt nyolczvan esztendővel történt, akkor az
apám, meg a nagyapám, a kik császárok voltak, miért nem törettek útat a
hegyen keresztűl?

Arra is megfelelt a tudós mandarin.

– A nagyapád Ani Lui császár azon időben nagyon el volt foglalva a
tatárok elleni háborúval: sok vereséget szenvedett; utoljára úgy
elbúsulta magát, hogy kőből faragtatott magának tizezer harczost. Ezzel
a kőhadsereggel vette magát körül; azt nem nyilazhatták le a tatárok.
Mikor pedig az apád Xio császár uralkodásra került, ő rögtön elrendelé,
hogy keresztűl kell furni a Kiangzi hegyet s útat nyitni az eltemetett
Leaotung tartományba; de már akkor az emberek elfeledték, hogy merre
volt a Tien Muen sziklakapu s tévedésből a Fang Muen hegyet furták
keresztül: azon áttörve pedig egy olyan elátkozott tartományban
lyukadtak ki, a hol szarvas emberek laknak, a kik rettenetes emberevők.
Siettek is az alagútat betömetni.

– Hát azóta nem történt semmi? Kérdé az ifjú császár haraggal. Hát a
mandarinok, a helytartók elhagynak veszni egy egész tartományt a mennyei
birodalomból? Hát nincsenek vén emberek, a kiktől tudakozódhatnának,
hogy mire emlékeznek a mult időkből?

Erre a szemrehányásra Jeo-Hui a tudós mandarin büszkén fölemelte a fejét
a császár előtt, s tenyerét a mellére himzett kakasra téve, így szólt:

– Napnak fia, holdnak öcscse, dicsőséges császár! A ki egy szavaddal
ölhetsz és eleveníthetsz. Csak egyet nem tehetsz meg: azt, hogy egy
tudós az ostoba parasztokkal szóba álljon és azoktól kérdezősködjék. Az
én hivatalom a csillagok járását kísérni, s a mi a könyvekben meg van
írva, azt kitanulni; de a mit nem a tudósok irtak: azt én se meg nem
hallhatom, se le nem irhatom. Ha haragod ellenem fordul, holt ember
vagyok. Miként nagyapád Ani-Lui császár egy szavára ötszáz tudós végezte
ki magát: én is így tehetek. Itt van a koporsóm; nappal rajta ülök,
éjjel benne alszom. Ha azonban te magad akarsz beszélni olyan
halandóval, a kinek az egész tudománya az, a mit maga látott és hallott:
akkor látogasd meg Luzut, a barlangi szentet, az fog neked a kérdéseidre
felelni; de kendőt köss az orczádra előbb, mert az az ember büdös.

– No hát meg fogom látogatni Luzut, a barlangi szentet s ő vele fogok
beszélni. Te neked pedig az lesz a büntetésed, hogy velem fogsz jönni s
egyikünk sem fogja az arczát betakarni, mikor embertársával beszél.

Szokatlan mondás volt ez egy khinai császár ajkáról; de engedelmeskedni
kellett a parancsszónak. Az egész császári kíséret vitette magát
hordszékekben a Luzu barlangjához.

A Nantos-hegyen van egy nagyszerű kolostor, a melyben száz budhapapnak s
ezer búcsújárónak van helye. Ezt a kolostort Luzu építteté. Úgy koldulta
össze a hozzávaló költséget. Messze földről jár oda a népség
ájtatoskodni s kincseket hord össze a Buddha barátoknak.

Luzu maga pedig, az alapító szent, ott lakik a hegy oldalában tátongó
barlangban s él a hulladékokból, a miket a barátok konyhájából
kidobálnak.

Száz esztendőn túl van már a szent ember, a ki arról nevezetes, hogy
soha semmiféle öltözetet nem viselt. Hanem ékszerei vannak: két vasbékó
a lábán, vaskarikák a karjain s egy vasláncz a derekán. Ezektől sebes a
teste. S ez az ő világi gyönyörűsége.

Mikor ezt az alakot megpillantá a császár kísérete, egyszerre valamennyi
hölgy sikoltozva takarta el a szemét s aztán futott szerteszélylyel. A
női szemérmesség erősebb volt, mint a kötelesség. A leányok elfeledték,
hogy ők Csiam-Káják, a császár tolmácsai s ott hagyták Csia Csingit
magára a százesztendős szenttel. Csak a csillagász maradt mellette.

– Jobb is, ha elszaladtok, mondá Csia Csingi. Legalább nem lesz az a sok
irka-firka: beszélhetünk, mint egyik ember a másikkal. Te vagy Luzu, a
százéves szent?

– Én vagyok Luzu, a száztiz éves ember, ifjú császár.

– Honnan veszed, hogy én vagyok a császár?

– Annak a veled jött mandarinnak a homlokára van irva.

– Ha te száztiz éves vagy, akkor emlékezned kell arra a nagy
földindulásra, a mely a Tien Muen sziklaútat összerázta.

– Sőt láttam is, a mint egyik sziklafal a másikkal összeborult.

– Mit gondolsz? Nem temették el a hegyek a tartományban lakó embereket?

– Nem. Azok most is élnek és uralkodnak.

– Nem jöhetnek keresztül az összeomlott úton?

– Sok ideig nem jöhettek keresztül, mert az összecsukódott sziklafalak
között nem maradt akkora nyílás, a melyen egy ember, habár hasmánt
csúszva, keresztül hatolhasson. De most már ki tudnak azon a szűk
folyosón jönni.

– Hogyan? Megtágult a sziklanyílás?

– Nem. Az emberek lettek olyan kicsinyek, hogy most már elég nekik ez a
szűk csatorna is.

– Kitől tudod te ezt?

– Az arany menyétektől.

– Szólj világosabban.

– Láthatod, hogy a kik az öltözetekben hivalkodnak, azok mindenféle
prémeket viselnek a ruháikon. Ezek közt legdrágább az arany menyét
préme. Ennek az állatnak a hazája a Leaotung-tartomány. Régenten a
császárnak fizették ezt a prémet adóban. A mióta a Tien Muen bezáródott,
arany menyétet csak ritkán fognak. De mégis fognak. Ez az állat nem
jöhet ide a mi völgyünkbe másunnan, mint Leaotungból, a hol otthon van.
E szerint olyan széles útnak kellett az összedült sziklavágány közt
maradni, a mennyin egy arany menyét keresztül jöhet. – De miért jön az
ide egy egész hegylánczon keresztül? egész hosszú utat téve a föld
alatt? – Azért, mert üldözi valaki. – A vadászok, a kik egy-egy ilyen
aranymenyétet elfognak, többnyire a «Vu»-völgyben, mikor annak az
irháját lerántják, rendesen találnak benne egy vagy két nyilacskát. A
nyíl finom aczélvégű, a vesszeje pedig tövisszár. Azok az emberek, a kik
ilyen nyíllal lövöldöznek, nem lehetnek nagyobbak egy bakarasznál.
Ezekre nézve az aranymenyét akkora szörnyeteg, mint a tatárvadászra
nézve a tigris és mándrucz, a melyet hajtóvadászattal ejtenek meg.

– De hogyan történhetett volna az meg, hogy nyolczvan év alatt egy
tartomány lakossága így eltörpüljön?

– Ha óhajtod megtudni, elmondom. Láthattál japáni bűvészeknél apró
kertecskéket, a mikben a tölgyfák, fenyőszálak nem magasabbak egy
könyöknél. Vannak olyan bűvészek is, a kik olyan apró kutyácskákat
mutogatnak, a minők egy evetkénél nem nagyobbak. Ennek az a mestersége,
hogy a fák magvát csírázáskor és a kikelésük után is olyan források
vizével öntözik, az ujon ellett állatokat pedig abba mártogatják, a minő
a leaotungi csodaforrás, a melyről azt hiszik, hogy örök fiatalságot ád.
Nem ád. Csak a növénynek, meg a testnek a kifejlődését akadályozza meg a
benne levő nafta. Hát mikor a leaotungi tartománynak az útja el lett
zárva a világtól, a helytartó így okoskodott: Ha ez a nép ki nem mehet
innen, s a mellett folyvást szaporodik: ez a föld nem lesz képes annak
elég táplálékot adni. Kénytelenek lesznek, mint más körülzárt völgyek
lakói, mint a szigeti vademberek, egymást felfalni; emberevőkké lesznek.
– Mit gondolt hát ki? Megkisebbíteni az embereket, ivadékról-ivadékra,
míg olyan aprókká lesznek, hogy elég nagy marad számukra az ország, s
még a szűk egérúton keresztül is kijárhatnak a világba.

– No ez bölcs gondolat volt tőle, mondá Csia Csingi.

A vén szent pedig folytatá:

– Én látom, hogy mit tett a helytartó ezentúl. Minden újszülött
gyermeket a csodaforrásban fürösztetett meg s ezáltal már az új ivadék
magassága leszállt öt-hat araszra. Ezek bizonyosan korán is fejlődtek,
tíz éves korukban már nősülhettek. Ezeknek a gyermekeit ismét a
Nanheui-forrás vizében füröszték, s ezek ismét apróbbakká lettek; úgy
hogy a hetedik ivadéknál már elérték a bakarasznyi mértéket, a mikor
aztán abba lehetett hagyni a törpítést. Ezeknél az apró embereknél a
testi erőnek folyvást tömörülni kellett; úgy, hogy az izmaik képessége
hasonlíthat a szarvas bogáréhoz, mely magánál húszszorta nehezebb terhet
elbir. S a mit ezenkívül látok magam előtt, az, hogy a bölcs helytartó
nemcsak az emberek ivadékait szállította ilyen módon lejebb, hanem a
tartományában élő állatokét is, hogy azoknak hasznát vehessék; úgy, hogy
ott most az ökrök nem nagyobbak, mint nálunk a házi nyulak, a tigrisek,
mint a mi patkányaink; ló, teve, szarvas, elefánt mind együtt törpült le
az emberivadékkal, csak a vaderdőket lakó aranymenyét, mely nem hagyja a
fiait ellés után megfüröszteni naftavizben, maradt meg a maga
nagyságában: s az most már egy óriás szörnyeteg a törpék között, a
melyre tigrisekkel és elefántokkal vadásznak.

A khinai sohasem nevet, – a mandarin még sohább; – de épen a császár
jelenlétében legeslegsohább! De azért a bölcs Jeo Hui még sem állhatta
meg, hogy erre a furcsa beszédre akkorát ne kaczagjon, hogy majd kétfelé
esett a feje.

– No te Luzu; ennél bolondabb hazugságokat még soha életedben ki nem
találtál. Ugyan hol látsz te ilyen csodákat?

– Te is látnál ilyeneket, mondá a szent, ha azt a sötétséget néznéd
évről-évre, a mit én nézek s nem bámulnál annyit a könyvekbe, meg a
csillagokba.

A császár pedig szigoruan mondá a mandarinnak:

– Én azonban azt parancsolom neked, hogy mindezeket, a miket te
bolondságnak neveztél, felird és megőrizd. Te pedig, mezitelen szent, a
kinek én semmit nem adhatok, ajándékozz nekem még egy szót. Ha a
leaotungi nép manapság ilyen apró már, miért nem jönnek ők ki ide mi
közénk az általuk járható alaguton át?

– Arra legjobban megfelelhetsz te magadnak, ifjú császár. Nem rémülnél-e
el te magad is, ha egy náladnál nyolczszorta nagyobb emberalakkal
találkoznál? Azok onnan többször előjöhettek már, de a mint egy vadászt,
egy parasztot megpillantottak maguk előtt, elijedve rohantak a bokrok
közé, s a vadász azt gondolta, béka volt, a mely elugrott előle.

– Igazad van. Tehát tudatni kellene ez emberekkel, hogy én, Csia Csingi
császár kivánom őket palotámban elfogadni s mindennemű óltalomról
gondoskodom rájuk nézve útjukban és szállásukon.

– De ki fogja ezt az izenetet megvinni a leaotungi apró nemzetnek a
vakondokok számára való folyosón keresztül? veté közbe gonoszkodó
alázattal a mandarin.

– Majd azt is megmondom én magam, a császár, s nem kérem hozzá a te
tanácsodat, tudós csillagvizsgáló, mondá Csia Csingi. Fogjanak a
vadászok egy aranymenyétet. Annak a nyakára erősítsenek meg egy
érczörvet, a mire apró betükben legyen felvésve az én parancsolatom a
leaotungi előljárókhoz. Akkor azután ennek az aranymenyétnek a farkára
kössenek rá egy csörgetyűt s ereszszék vissza a sziklaoduba, a honnan
kijött. A farkán hordott csörgő az arany menyétet folyvást kergetni
fogja, a míg csak a leaotungi vadászok kezére nem kerül. Akkor azok el
fogják ejteni. Meglelik a nyakán az én izenetemet vivő örvöt s attól
okosabbak lesznek. Azontúl folytonosan várjon rájuk a «vui»-völgyben az
én megbizottaim csapatja, s a midőn elő fognak jönni, rakja őket elefánt
hátára s hozza fel a császári palotába Nankingba. Ennek a
végrehajtásával tégedet bízlak meg Jeo Hui mandarin.

A mandarin térdig hajtá meg a fejét.

Luzu, a mezitelen szent pedig így szólt:

– Óh Csia Csingi császár. Bizonyára te vagy az egész mennyei
birodalomban a legbölcsebb férfiú.

A mire Jeo Hui mandarinnak a hosszú, sarkát verő varkocsa, méltó
elszörnyedésében magasra meredt fel az ég felé.

A mit a khinai császár megparancsol, annak némán kell engedelmeskedni.
Még tartott a Nioma-ünnep Nankingban, a mi egy egész hónapot szokott
betölteni, a midőn a kormányzó jelenté a császárnak, hogy Jeo Hui
mandarin, a csillagász, útban van a leaotungi tartomány küldöttségével.
Vannak harminczheten, a kik mindannyian elférnek egy elefánt hátán. Maga
a kormányzó a három fiával, a leányával, négy tánczoló és énekelő
bayadérrel, négy vadászszal és három kürtfuvóval, egy szövőleánynyal,
négy palankin-hordóval, két napernyőtartó és két lámpásvivővel s
azonkívül tizenkét testőrvitézzel. Hoznak magukkal két tigrist, két
szelindeket, egy lovat, egy tehenet, egy tevét, egy szarvast, meg egy
elefántot; azonkívül egy kalitkába zárt aranymenyétet. És ez mind
összevéve nem tesz ki többet egy közönséges, jól kihízott mandarin
súlyánál.

Csia Csingi császár azt rendelé, hogy az apró alattvalók küldöttségét a
nankingi császári palotába hozzák. Azért nem kivánta azokat a rendes
császári rezidencziájában. Pekingben elfogadni, mert ott az idegenek is
tudomást vettek volna róluk s ha a világba kimenne a hír, hogy a khinai
nép ennyire eltörpült, ez az ellenséges nemzeteket arra buzdítaná, hogy
a mennyei birodalmat megtámadják. A nankingi palotában ellenben nem
lehet az idegenek szemfülességétől tartani. Ez az egész rengeteg
kiterjedésű palota romokban fekszik már. A mióta a császári udvar
Pekingbe költözött, a tizezer lakóra épített csarnokok ledüledeztek,
csak magát a császár pagodáját tartották épségben cinober-vörösre
festett falaival, sárga mázos tetőjével, mely úgy ragyog, mikor a nap
rásüt, mintha aranyból volna. Ennek az udvarán őrzik azt a nagy harangot
is, melynek üregében ötven ember elfér.

Ezen palotában volt egy csarnok, mely a látványosságok számára volt
régibb időkben is berendezve. Itt mulattaták a bűvészek,
patkányharczoltatók, kakasviaskodások a hajdani császárok udvarát. A
szinpad kertté volt átalakítva s a talaja finom fekete homokkal
behintve, melybe veres homokkal egy sárkány alakja volt kiformálva.

A mesés emberkéket és csodaállatjaikat zárt tartályokban szállíták a
palota belsejébe s azoknak a bemutatásánál nem volt más hivatalos, mint
a nankingi kormányzó, a csillagász mandarin és a tolmácsoló Csiamkáják.

A császár intésére megnyilt a szinpad hátulsó ajtaja s bevonult rajta az
első csoport.

Ez állt a három kürtfuvóból, hat testőrvitézből, a kik közül az egyik a
zászlót hozta.

Az emberkék nem voltak nagyobbak egy hatalmas férfiarasznál; fejük,
kezük, lábuk mind egymással egybetaláló idomú; arczszinük a sárgarézhez
hasonló, szakáll és bajusz nélkül; a hajuk mint egy hosszú patkányfark
lógott alá a süvegük tetején keresztül húzva; a kürtösök ruhája tarkára
festett gyapotból volt; a testőröknek pánczél volt a derekukon,
öltözetük valami bőrféle, de nagyon vékony; dárda a kezükben, olyan
nagy, mint egy plajbász s annak a hegyében fényes alabárd; a hátukon
puzdra nyilakkal s a vállukon tegez két összerótt ökörszarvból. Az a két
összetett ökörszarv sem volt hosszabb egy arasznál. A kürtök szava
olyanforma volt, mint a rigófütty és a szajkóhang összevegyítve. Erős
tüdő adta belé a hangot.

A zászlótartó meghajtá némán a zászlaját a császár előtt s aztán
félreállt az egész csapat.

Most következett a vadászok csoportja.

Ezt a vadásztigrisek bömbölése és a kopók ugatása hirdeté előre.

Azokat párjával összeczorkázva bocsátá maga előtt egy-egy vadászlegény.

A tigris akkora volt, mint egy kéthetes kis macska, gyönyörű karcsú,
nyulánk testén a fekete sávok narancssárga alapon; a kopók pedig jókora
patkánynyal vetekedtek nagyság dolgában, csak a felkunkorodott farkuk
mutatta, hogy valóságos kutyák.

A vadászlegények öltözete állt egy pár pillangószárnyból, mely a
derekukra volt szorítva övvel s a vállukról lelógó kaczagányból, mely
változatosság kedvéért az egyiknél egy veres mókusnak a bőréből volt,
másiknál egy darab vakandnak az irhájából, a harmadiknál egy
pettyegetett ürge bőréből, mely hasonlított kicsinyben a párduczbőrhöz.
Ezeknek is tegzeik voltak, puzdrával kezeikben rövid, hegyes nyilú
kelevézek.

A tigris bömbölése nem volt külömb, mint a pulykakakas öblögető hangja,
a kutyák ellenben adtak olyan erős hangot, mint a lúd-gágogás.

Ez a csoport is félrevonult a másik mellé, a kutyák szokás szerint
leheveredtek s el kezdtek vakarózni. (Még ezeket is bántja valami? Az
már nem lehet bolha, hanem fillokszera.)

Ezután jött elő négy leány, apró szamarakon ülve.

Ezek még a legényeknél félhüvelyekkel kisebbek voltak. Szőke mind a
négy, de más-más forma színben; az arczuk is inkább fehér, mint
sárgaszinű, selyemhajuk hosszan leeresztve s homlokukon arany
abroncscsal átszorítva. Öltözetük valami oly finom selyemből volt, mely
mindenütt hozzátapadt a testükhöz, gyöngéd halvány szinre festve.
Legyezőjük egy egész pávatoll, melylyel igen kecsesen tudtak bánni.

A négy leánynyal együtt jött be egy miniatür teve, vezetve két csatlós
által, a teve púpján ült egy ötödik leány s a két oldalán volt egy
szövőszék.

A mint a leányok leugráltak a szamaraikról, ezek elkezdték magukat
azonnal szamarak módjára viselni. Csakhogy ilyen kicsiny alakban már az
mind nem tünt fel szamárságnak. Ha az ember egy kis tengeri malacznak
hosszú lábakat és nagy füleket képzel, ahhoz lehettek ezek hasonlók.
Olyan kedvesek voltak, mikor elkezdtek egymással szemben ágaskodni,
harapdálózni. Volt közöttük egy tiszta fehér, az egyre felrugdalt, hogy
a többit magától távoltartsa, míg a fekete szamárcsődör ostoba kis
pofáját a császár felé fordítva, elkezdett ordítani, csakhogy «iá»
helyett azt mondá, hogy «ié». A négy leány elnevette magát, olyan volt
az, mint ötven verébcsiripelés.

Maga Csia Csingi elmosolyodott az apró furcsaságon.

Most nagyobb toporzékolás hangzott a szinpad külső terében s bevágtatott
a nyitott ajtón egyszerre három nyeregben ülő vitéz; ezek voltak az
alkirály fiai.

Az egyik ült egy tehénen, a másik egy szarvason, a harmadik egy paripán.

Ezek az állatok is az emberi alakokkal voltak arányos nagyságban. A
tehén harcziasabb kinézésű, mint ősei: előre szegzett szarvakkal és
hosszú gyapjuval. A szarvas nyaka bozontos sörénynyel körülvéve, mely
büszkén felemelt fejének kihivó tekintetet adott, de legbámulatraméltóbb
volt maga a szénfekete paripa, melynek minden lába úgy toporzékolt
egyre, mintha nyolcz lába volna; a fejét felhányta, a két hátulsó lábára
ágaskodott s nagyokat szökött oldalvást. Ámde a lovasa is hozzátermett
dalia volt; az alkirály legidősebb fia, ki a szilaj mént erős kézzel
tartá zabolán s odafordítva a császár felé, kényszeríté a paripát
üdvözlő térdhajtással bókolni a császár előtt.

Akkor aztán leszökött a lováról s átadta azt a csatlósnak.

Ő maga pedig büszkén megállt a császár előtt.

Volt neki oka büszkének lenni! Teljes egylábnyi magas alak volt; nemzete
között valódi óriás. Arczszine barnább, mint a többié, állán szakáll,
ajka fölött bajusz, szemei kerekre felnyitva. Termetét fényes bőrpánczél
fedi, mely a fáczánfej bőréből készült, fejéről egész sarkáig egy egész
aranymenyét bundája omlik alá, a fejbőr a dalia fejére húzva; mig a
lompos fark messze huzódik utána. De karjai, vállai és lábszárai
szabadon vannak s izmokat engednek láttatni, a minőkről embernek fogalma
nincs; s ez izmok játéka minden mozdulatánál kitűnik. Fegyvere egy
hosszú dárda, melynek nyele vasfából van, ezt baljában hordja. Azonkívül
egy arasznyi kard csügg az oldalán; haránt fekve a markolatával
hátrafelé, ez azért van így, hogy azt hátulról hirtelen kiránthassa a
jobbjával, a nélkül, hogy a kardhüvelyt a baljával megfogná.

A dalia, dárdáját meghajtva, üdvözlé a császárt s azután hátrament, az
utána jövő csoport elé.

Négy palankinhordó jött, egy remek filigrán munka zsellyeszéket
czepelve, mely mellett a két napernyőhordó és lámpavivő járult. A szin
közepére érve, a dalia megállítá a palankint s annak a selyem függönyeit
szétvonva, kiemelte a benne ülő hölgyet.

Annak se arczát, se termetét nem lehetett a sok drága öltözettől látni.
Csak félénk mozdulatai bizonyíták fiatal létét, a midőn a császár előtt
meghajtá magát. Ez volt a dalia huga.

A szinpad hátterében volt felállítva egy mennyezetes trón, annak a
szomszédságában volt egy kisebb aranyos karszék. A dalia arra ültette le
a hugát, s azzal ismét eléje ment az érkező csoportnak.

Tizenkét aranypánczélos testőrtől környezve jött maga a leaotungi
alkirály elefánt-háton.

Az az elefánt akkora volt, mint egy kéthónapos süldő. Ámbár hatalmas
felgörbülő agyarai tanusíták, hogy teljesen ki van fejlődve. A hátán
volt egy elefántcsontból faragott remekművű torony, abban ült maga az
alkirály.

Ő még egy fejjel, (azaz, hogy egy hüvelykkel) magasabb volt a fiánál. Ő
még a hatodik ivadékhoz tartozott a leaotungiak közőtt.

Öreg ember volt már, túl a huszadik esztendőn, a mi a leaotungi
emberkéknél az életkor végső határa. Hanem azért egész erejét birta.

Fiának a kezére támaszkodva, könnyedén szökött le az elefánt hátáról s
azzal csendes, méltóságteljes léptekkel járult Csia Csingi császár elé,
követve a két kisebb fiától, kik egy nagy hártyatekercset czepeltek
utána.

Az alkirály arcza nagyban külömbözött az alattvalóiétól. Ezek már a
hetedik ivadékhoz tartoztak. Neki még egyenesen felfelé álló üstöke
volt, mely kibujt a korona alól s szakálla, bajusza hasonlított a
macskabajuszhoz, kevés, vastag szállakból álló. Meglehet, hogy vén
korukban a fiainak is ilyen lesz. Hasonló szőrszálak meredtek elő a
szemöldökeiből is.

Mikor a császárral szemben megállt, megszólalt. – Ez volt az első emberi
hang, melyet az emberkék társasága hallatott.

Olyan hang volt az, mint mikor a szólni tanított seregély beszél. De meg
lehetett érteni. Khinai nyelven beszélt. Üdvözölte a császárt s
hódolatát fejezte ki iránta. Elmondta röviden, hogy hét emberöltőn
keresztül el volt temetve Leaotung tartomány népe sziklái mögé, mig
sikerült olyan kicsinynyé átalakulnia, hogy az alacsony sziklaüregen át
ismét megjelenhet az anyaországban. A mit rövid mondatokban előadott,
tökéletesen megfelelt annak a találgatásnak, a mit Luzu, a furcsa szent
barlangja sötétjében kimorfondérozott. A test növését megállító
forrásban fürösztött újszülöttek; az ivadékról-ivadékra törpébbé tett
emberalakok és állatok; a férfiaknak tíz éves korukban házasodása, a
húsz éven túl a halál. E hét ivadék történetét tartalmazza ama tekercs,
melyet ezennel a császárnak átnyujt.

Az a tekercs a legvékonyabb halhólyagból volt összetákolva, de a betük,
melyek rá voltak írva, nem voltak olvashatók a legerősebb nagyító üveg
nélkül. Csia Csingi átadta azt Jeo Hui mandarinnak, hogy a
csillagvizsgáló bojtárjai által irassa le olvasható írásban.

Ekkor aztán az alkirály elfoglalta a számára emelt trónust a leánya
oldalán s jelt adott, hogy kezdődjenek meg a népies mutatványok.

Egyik szögletében a nagy szinpadnak felállították a selyemszövő
osztovátát, a melyhez a leányok egyike leült s elkezdett egy szövetet
vetélni rajta. A fonál, a mit ehez használt, maga volt az a
selyempókszál, a mit a selyembogár szokott a szájából ereszteni. Rendes
emberkéz azt soha meg nem tudná szőni: e parányi kéz alatt gyorsan
támadt abból elő a sávolyos, virágos selyemgyolcs, mely olyan sűrűn van
szőve, hogy keresztül nem látni rajta, s azért mégis olyan vékony, hogy
mindent keresztül látni rajta.

Azalatt, a mig az ötödik leány szőtt, a másik négy leány tündértánczhoz
kezdett. Olyan gyorsan tudtak pörögni lábujjhegyen, mint az orsó: hogy
az arczuk alig látszott, s hosszú hajuk körben repült a fejük körül.

Mikor a táncznak vége volt, akkor a csatlósok egy vékony deszkafalat
hoztak elő s azt a szinpad egyik szögletében megtámasztották.

Az alkirály legkisebb fia odaállt e fal elé s a két kezét a feje fölé
emelte.

Ekkor a tizenkét testőr s a három vadász elővette a tegzeit s a szinpad
másik szegletébe állva, a mi ő szerintök tehetett hatvan lépést:
elkezdett egyszerre nyílazni az alkirályfi felé. Az állt mozdulatlanul a
fehér deszkafal előtt. Mikor az ijászok felét ellőtték a nyílaiknak,
akkor az alkirályfi előlépett a deszkafaltól, s ime valamennyi kilőtt
nyíl mind ott maradt a deszkafalba furódva, s az ő alakjának a
körvonalait tüzködte körül. Így tudnak nyíllal lőni a leaotungi
emberkék.

Csia Csingi tapsolt a derék ijászoknak. A mandarinoknak azonban tiltja
az udvari etikett a császár jelenlétében a tetszésnyilvánitást. Nekik
mozdulatlanul kell maradniok, ha a kerék kiesik is.

Pedig Jeo Hui mandarinnak egy nagy dongó ült az orrára, s az ott nagyon
boszantóan viselte magát. Ámde a dongót elhajtani az orr hegyéről a
császár jelenlétében tiltják a szigorú udvari szabályok.

Észrevette azonban a kisebbik alkirályfi éles szeme azt a szörnyeteget a
mandarin orrán: nem kérdé szabad-e? hirtelen kezébe kapta a kézíját a
nyílvesszővel s egy pillanat alatt lelőtte a dongót a mandarin orráról s
akkor aztán a nyílvesszőnél fogva felvéve a lelőtt nagy vérszopót,
felmutatá azt a császárnak.

Csia Csinginek úgy megtetszett ez a tréfa, hogy hahotával kaczagta el
magát, s aztán a környezetének is jelt adott a kaczagásra: az udvari
etikett szabályai szerint ekkor bizony mindenkinek kötelessége lett
tehetsége szerint egyik fülétől a másikig terjedő röhejre buzdulni; a
miben magának Jeo Hui mandarinnak is részt kellett venni.

E tréfás jelenetre azonban ismét egy komolyabb, mondhatni tragikai
előadás következett.

Az alkirály egy jeladására a peczérek felvonták a kerekeken ide tolt
kalitkának a csapó rácsát s abból azonnal előszökött egy óriási fenevad.

Óriási fenevad a leaotungi emberkéknek, a neve aranymenyét, mivelhogy az
egy láb és két hüvelyk hosszú, elől négy éles foga van, a mivel egy
tyukot egy percz alatt meg tud ölni s ha a két hátulsó lábára feláll,
egy leaotungi emberkén annyira túlmagaslik, mint egy jegesmedve a
kamcsadál vadászon.

Ez a főfő ellenségük a leaotungiaknak. Az egyedül megszelidíthetetlen
fenevad. A mint azt a tigrisek és kopók megpillanták, egyszerre
elszabadultak a porázaikról s neki rohantak a félelmes szörnyetegnek
vakmerően.

Az aranymenyét azonban mancsainak egy-egy legyintésével jobbra-balra
dobálta az alkalmatlan állatokat. Az egyik tigrisnek olyan pofont adott,
hogy az vonítva kotródott a bokrok közé.

Ekkor aztán szembeszállt a fenevaddal hozzá méltó ellenfél, az alkirály
daliás utódja. Egyedül toppant eléje s dárdáját a dühös vadállat torkába
ütve balkézzel, jobbjával kirántá, háta mögött átnyulva, a kardját, s
azzal a jó éles pengével egy rendkívül ügyes csapást kanyarítva a
szörnyeteg alteste felé, azt a hasán elkezdve a torkáig végig hasítá, s
azután végkép legyűrve a vadállatot maga alá, a sarkával a nyakára
taposott s úgy ölte meg.

Csia Csingi jelt adott a környezetének a tapsolásra.

Részt vettek a tetszésnyilvánításban maguk a leaotungi népségek is: az
ijászok kiabáltak, a tánczosnők sikoltoztak, tigris, kutya üvöltött,
szamár ordított, ló nyerített, elefánt bömbölt, a kürtösök trombitáltak.

Az alkirály azonban egyet intett a nagy botjával s arra elhallgatott
mindenki.

Hátra volt a koronája az előadásnak.

Az alkirály trónja mellől alászállt a királyleány s illendőség szerint
egész a szinpad elejéig lépdelt.

Ott a cselédei levették a fejéről a fátyolt s a válláról a palástot s
ekkor ott állt a leaotungi herczegnő egész tündéri bűbájában.

Soha festő ilyen arczot nem álmodott! melynek zománczát a rózsaszirmok
utol nem érik; szemeinél a zafirok tűze elenyészik, szőke,
aranycsillogású haja, mint egy palást omlik végig rajta. Termete olyan
mint a «milling»-eké: a kik ép ilyen parányiak, ilyen finomak, éjjel a
füben tánczolnak s karéjuk után zöldebb lesz a pázsit, a mit a lábuk
hegye megérintett.

A kis tündér énekelni kezdett. De az sem emberi dal volt, hanem fülemüle
ének, pacsirta csicsergés, aeol hárfa zendülése; olyan ábrándos, olyan
túlvilági, hogy a ki azt hallja, a szive megfájdul bele.

Csia Csingi elfelejtkezett császár voltáról s trónjáról leszökve,
odarohant a szinpadhoz, s térdre omolt, hogy az énekes tündérnek
egyenesen a szemébe nézhessen.

– Ki vagy te? Mi vagy te? Hogy engem így el tudsz bájolni? Álmodtam én
már te felőled sokszor. Mindég ilyen kicsinynek láttalak. Azt hittem,
távol vagy. A messzeség tesz kicsinynyé. Hát nem tudsz közel jönni
hozzám? Szeress engem! S e szóval odadobta eléje császári pálczáját.

A parányi tündér pihegve állt a nagy hatalmas császár előtt, ki térden
csúszott eléje; s kezeit arcza elé takarta.

A daliás alkirályfi pedig délczegen lépett oda a huga mellé s
érczhangon, minő egy órának az ütése, mondá Csia Csinginek:

– Császár, te legnagyobb vagy a nagyok között; de a leaotungi leányok
csak magukhoz hasonlót szeretnek.

– Ettől én megbolondulok, – mondá Csia Csingi.

Jeo Hui mandarin látva, hogy ez a tréfa nagyon megzavarja az ifjú
császár kedélyét, sietett a saját maga által kigondolt végjelenetet
szinre hozni. Hirtelen előhuzott egy eldugva tartott kosárból egy nagy,
hatalmas kakast, s azt odadobta a szinpadra a leaotungi emberkék
csoportja közé.

A harczias természetű szárnyas állat, mely több kakas viadalból
pályadíjnyertesűl jött már elő, a szinpadra dobatva, megcsapkodta a
szárnyaival az oldalait, egyet rázott a veres taraján, szakállán s azzal
kinyújtva a nyakát, elkiáltá a félelmetes harczi riadót: «kukurikú!»

Erre a rémordításra nosza kereket oldott az egész hadsereg. Ijászok,
vadászok egymás hegyin hátán szaladtak a szinfalak közé. Az elefánt
megrökönyödve hátrált a trón felé s feldönté az öreg alkirályt
karszékestül; a szép királyleány pedig akkorát sikoltva, mint egy
feketerigó, egy szökéssel leugrott a szinpadról, a császárnak az ölébe s
ott elbujt annak a palástja ujjába.

Jeo Hui mandarin gonosz mosolygással mutatott a szétriadt hadra, a
melyet egy kakas így megfutamított.

Ámde még korán volt az ármánynak diadalhahotát kezdeni.

A dalia nem futott el, miként a többiek. Az ott maradt. S a mint a
berzenkedő kakast közelítni látta maga felé, hirtelen felkapta a Csia
Csingi eldobott pálczáját két kézzel (olyan az, mintha magunk forma
ember egy fenyőszálat emelne kezébe) s ezzel a pálczával olyat húzott a
szemtelen kakasnak a fejére, hogy az azt kiáltotta: «ugrik az okosabb!»
s azzal hátat adott.

Erre pedig az elefánt is vérszemet kapott s felemelt ormánynyal rohant
neki a kakasnak s mielőtt az a szinpadról elmenekülhetett volna,
megkapta az orrmányával a farkát, kitépett belőle egy tollat s azt hozta
vissza nagy diadallal. Gyönyörű egy látvány! Egy elefánt egy kakastollal
az orrmányában!

A diadalmas hős pedig visszanyujtá a császárnak a pálczáját, melylyel a
kakast elkergette.

– Ez felségsértés! – hebegé Jeo Hui. Kakast ütni a császári pálczával.

– Ne szólj, – mondá Csia Csingi; bár ilyen katonáim volnának, mint ez a
máknyi makk ember!

Az az apró tündér pedig ott ült a császár tenyerében, két karjával a
kézcsuklóját átölelve. Úgy elfért abban a császári tenyérben, mint
Brahma isten a lótuszvirág kelyhében. Érezte a szivét dobogni, a hogy
érzi az ember egy elfogott madárnál, a mit a kezébe szorít, annak a
parányi szivlüktetését. A másik kezével egészen eltakarhatta. Az övé
volt egészen. És még sem volt az övé. Ő egy óriás, az meg egy parány.

Csia Csingi lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, azzal a szivárványszóró
drágakővel a közepén. Jegygyűrűnek nem húzhatta a szép ara ujjára, de a
fejére tehette – koronának.

Aztán megcsókolta a fejét, a hogy megcsókolunk egy fülemülét, mikor
szabadon akarjuk ereszteni s visszatette daliás bátyja karjai közé.

Ekkorra a többiek is odasereglettek az öreg alkirálylyal együtt.

– Mi jót adhatok nektek? – kérdé a császár az alkirálytól.

– Semmit, – mondá az öreg. A mi nekünk van, az neked nem jó; a mi neked
van, az nekünk nem való. Vitess bennünket a mi szép világunkba vissza.
Ott van a mi boldogságunk.

– És így az én Leaotung tartományom számomra örökre elveszett?

– Nem veszett el, mert élni fog nálad abban a tudatban, hogy van a nagy
«mennyei bírodalomban» egy darab föld, a melyen boldog emberek laknak. S
ilyen emberek fognak lakni az egész földön tízezer esztendő mulva.

A császár visszavitette az egész parányi csapatot a Vu-völgyébe, a
honnan hegyalatti alagútjukon előjöttek. Mandarinjainak pedig
megparancsolá, hogy a leaotungi emberkékről senkinek se szóljanak, a
felirt történetet a császáron kívül senkinek meg ne mutassák. A mit
láttak és hallottak, mélyen elfelejtsék.

Csak ő maga nem tudta azt elfelejteni soha. Azt a bűbájos tündéralakot,
a kit megálmodott, a kit aztán kezében tartott s a ki mikor igaz volt,
akkor is csak álom volt.

Csia Csingi császár soha sem vett feleséget.




MIRE KELL A FŰMAG.

– Kérek ezért a piczuláért fűmagot, – mondja egy gyászruhába öltözött
asszony, a boltba belépve.

– Minek magának az a fűmag? – kérdi a boltos.

– Elvetem, hogy kikeljen.

– Hová veti el? Van magának kertje?

– Igenis: nincs kertem. Zsellérházban lakom; annak az udvarán pedig
magától is nő fű elég; de még laboda is, aztán meg kutyakapor.

– Hát akkor minek magának egy piczula ára fűmag?

– Hát tetszik tudni, szegény özvegyasszony vagyok. Mult héten halt meg
az uram, Isten nyugtassa meg szegényt.

– Ismertem. Kalapos volt.

– Nagyon jó ember volt: szerette a krumplit.

– Mikor már pálinkának volt kifőzve.

– Igenis, úgy szerette. Még most is szeretné, ha meg nem halt volna. De
hát meg kellett neki kóstolni a keserű halált s engemet itt hagyni
szomorú özvegységre. Már most ki csinál kalapot az egész falunak?

– Jó az Isten, majd gondoskodik róla.

– Már gondoskodott is. Itt van egy kalapos legény a városból, a ki a
megboldogultamnak a hátrahagyott szerszámait megvenné; mert hát sok
szerszám kell a kalapossághoz; – de hát nincs szegénykének pénze; – hát
aztán azt gondolta ki, hogy elvesz engem feleségül; akkor aztán a
szerszámot is megkapja.

– No hát csak fel kell neki csapni izibe.

– A bizony! De a szegény megboldogultam (most is könybe lábad a szemem,
mikor rágondolok) a halálos órájában esküszavamat vette, hogy ha ő
meghalálozik, én addig férjhez nem megyek, a míg az ő sirján ki nem
zöldül a fű.

– Ahá! Értem. Hát arra kell a fűmag? Hát csak azért kérdtem, mert oda
négy krajczár ára is elég lesz.

– No lám, milyen jó, ha az ember a baját elmondja valami jó embernek.
Már most megmarad hat krajczár s ez épen jó lesz.

– Egy kis papramorgóra a vőlegénynek.

– Igenis. Azt akartam mondani. Köszönöm a jó tanácsot. Az Isten áldja
meg jártában-keltében, még az unokáinak az unokáit is: a miért a szegény
özvegy asszonyok sorsát ilyen igazán szivén hordozza.




A MUMIA ÉS A GÓLYA.

Seconchis király volt a leghírhedettebb hadvezető az egyptomi Faraók
között. Ő győzte le Juda királyát Rehabeámot, s Jeruzsálemet is bevette
ostrommal. E diadalmas hadjáratának emléke meg van örökítve a karnaki
templom déli oldalán levő képes feliratban.

A hatalmas király minden módon gondoskodott a halhatatlanságáról, a mi
csak emberi tudománynak és hatalomnak megadatott.

Volt egy nagy bölcseségű főpapja, a kinek a tudománya mindenre
kiterjedt, a mi csak a földön és a föld alatt, a vizekben és a
csillagokban lakik. Damastes volt a nagy mágusz neve.

Ez építteté a nagy Faraó parancsára a fölséges karnaki mauzeolumot, mely
Seconchis síremlékének volt szánva.

Mikor elkészült a nagy remekmű, Seconchis király körül vezetteté magát a
főmáguszszal jövendő sírpalotájában. Magához a sírbolthoz a templomból
egy útvesztő vezetett, melyben csak egy aranylapra vésett tervrajz
nyomán lehetett magának a tudósnak is eligazodni. A labyrinth közepén
volt maga a sziklába vágott krypta, s annak a fenekén a kő sarcophag,
mely négy sphinx hátán nyugodott; s azokhoz három lépcső vezetett föl,
egyik rézből, másik ónból, harmadik tömör ezüstből.

A sarcophag fejénél pedig ült egy óriásvitéz, aranyozott bronzból
készítve, a ki egy titkos gépezet által mozgásba hozatott, ha valaki a
három lépcsőfokon fölhágott a sarcophágig.

A sarcophag tetejére volt írva hieroglyphokban e nagy mondás:

«A halhatatlan Seconchis király itt él, míg a világ tart.»

– Magyarázd meg, bölcs, mondá a király, hogyan él az, a ki meghalt?

– Közönséges ember él az állatokban, madarakban, a mikbe lelke
átköltözik, miután a teste porrá lett. De a királyok teste nem változik
porrá, azt bebalzsamozzák, kősírba elrejtik: és így a lelkük is ott
marad velük: s ott virraszt fölöttük, míg letelik három ezer év s akkor
lélek és test ismét egyesül.

– De akkor az én lelkem nagyon szomorú lesz ebben az örök sötétségben.

– Gondoskodtam róla, hogy holta után is királyi dicsőség legyen a
lelkeddel. Koporsód fejénél fog állni az örök lámpa: a soha ki nem alvó
fény, s ennek a világosságánál szemlélheti a lelked a sírbolt falára
felirt szakaszait dicső uralkodásodnak. Egy holdnegyed telik bele, míg
egy oldalt végig olvas. Eként számlálhatja még a sír örök éjszakájában
is a századokat és az ezredeket a saját dicsősége korszakainak
klepsidráján.

Seconchis királynak fölöttébb tetszett ez a kilátás az örök életre. Ez
igazán királynak való másvilág!

– Ismeri valaki rajtad kívül az örök lámpának titkát?

– Senki. Meggyújtani is egyedül én tudom.

– Bizonyos vagy-e arról, hogy engemet itt e sírteremben nem fognak
háborgatni?

– Gondoskodtam róla. Az idevezető labyrinthok bejárata a te
eltakarításod után úgy be lesz falazva, hogy azt semmi jel el nem
árulja. De jobban, mint a titok, megőrzi nyugalmadat az igazság, a mi
templomod homlokzatára lesz felirva: «Itt él örökké a halhatatlan
Seconchis király, ki minden kincseit kiosztá a szegények között, magával
nem vitt a sírba egyéb kincset, mint tetteinek ragyogását.»

– Nagyon jól van, mondá a Faraó. Hát saját magadról hogyan gondoskodtál,
a túlvilágot illetőleg, bölcs Damastes?

– Az én testem meg fog térni a porhoz, melyből vétetett; a lelkem pedig
átköltözik egy gólyába s annak ivadékain keresztül fog élni, a míg a
földön vizek és mocsarak lesznek.

– S te megnyugszol ebben a sorsban?

– Nem kívánhatok Izistől jobbat. A gólya szentelt állat, melyet minden
nép megbecsül. A gólyát soha vadász nyíla, aethíop parittyája el nem
ejti: sem keselyü meg nem öli. Barátja az emberi nemnek. Fészkét a házak
tetejére rakja. Bejárja az egész világot a gyöngytermő Hyperboraeoktól
az Atlas hegyen túl levő Boldog-szigetekig. A gólyában lélek lakik, mely
az időket előre látja és a multakra visszaemlékezik. A gólya a madárrá
vált bölcsesség.

– S mikor következik el az én halálom? kérdezé Faraó a bölcstől.

– Kérdezted. Megmondom. Megkérdezém felőle a csillagokat. Azt mondják,
Seconchis király meghal, még ez évben, midőn a nap a rákfordulóba lép s
elsötétedik.

– Tehát a legközelebbi napfogyatkozáskor.

– Annak is pedig a kezdetén. A teljes elsötétedést már nem fogod
megérni.

Ez a jóslat sehogysem tetszett a Faraónak.

Megrázta a fejét, hogy csakúgy csilingelt a koronájáról lecsüggő sok
aranyláncz s bosszúsan ütött a földre királyi pálczájával, mely épen
olyan hosszú volt, mint ő maga s fejül egy nap volt rajta. Hiszen még
egészen jó erőben, élte virágában volt. Semmi baját sem érezte.

– S mikor fogsz te meghalni, bölcs Damastes?

– Én pedig a csillagok beszéde szerint, elvégzem e testben való életemet
annak a napnak az estéjén, a midőn tégedet eltemetnek, midőn feljön a
hold: de annak is csak a felső szarvát fogom meglátni, az egész sarlóját
már nem ezekkel a szemekkel.

Ez a jóslat nagyon elkomorítá a Faraót. Még senkinek sem mondta szóval,
sem írásban ki nem adta, de már a lelkében el volt határozva, hogy
halála után, a mint a sír-templom bejárata be lesz falazva, mindazokat a
kőmüveseket leöljék, a kik azt a munkát elvégezték, s utoljára magát a
főmáguszt is megfojtsák, a ki egyedül tudja a labirinth titkát.

És ezt a gondolatokban rejtegetett titkot leolvasta a mágusz a
csillagokból.

E naptól fogva még gyanakodóbb lett a király a környezetére, mint addig
volt. A végzetes napon, midőn a nap a rák fordítóba ér, s melyet
valamennyi csillagjós napfogyatkozással jelzett előre, a király
felhágott a palotája tetejére – egyedül. Senkit, még egy feleséget sem
engedett magához közelíteni. Azon a napon sem ételt, sem italt meg nem
ízlelt: nehogy megmérgezzék.

És aztán nehogy úgy járjon, mint az a király, a ki úgy halt meg, hogy
egy halászsas a magasból egy tekenős békát ejtett a fejére: egy ércz
mennyezet alá vette be magát. Igy aztán kellőképen meg lévén védelmezve
az égiek és földiek ellen, azt hivé, hogy fittyet hányhat a halálnak és
a csillagoknak.

E nagy egyedűllétben, a palota magasán ülve, hallgatá az utczákra
felgyült nép moraját. A napsötétedés kezdetén jajgatással, dobveréssel
igyekezett a nép segítségére jönni a sötét ellenséggel küzdő «Ptah»
napistennek. Fújták a tülköket minden templom tetején a papok, s a
harczosok nyílzáport lövöldöztek az ég felé. A nap azért csak folytatta
az elsötétülést. Már a féltányérja elfogyott.

Seconchis király egy nagy zöld üvegdarabon keresztül nézte e
félelmetidéző tüneményt; s az járt az eszében, hogy a csillagjóslat
szerint neki csak az elejét szabad ennek élve meglátni. Pedig már a
közepén is túl járt. Vagy a csillagok hazudtak, vagy a bölcs!

A mint így bámul a magasba, a félszemét összehunyorítva s annál fogva a
száját eltátva, egyszer csak berepül a száján egy scarabaeus, az
egyptomiak szent bogara s a torkába tévedve, nehány percz alatt
megfojtja a királyt.

Mire a nap teljesen elsötétült, Seconchis király szemére is ráborult az
örök sötétség.

És azután a bölcs Damastest is utolérte az a végzet, a mit magának a
csillagok áspektusaiból megjósolt. Hét napig tartottak a temetési
szertartások: azokban ő volt a főfő rendező. Midőn pedig a király teste
be volt balzsamozva, s nagy parádéval a sírtemplom üregében elhelyezve,
Damastes még sajátkezűleg pingálta a sírüreg falára felrajzolt
élettörténethez a király halálának történetét is: azután meggyújtá az
örök lámpát, s elhagyva a sírboltot, az építőkkel úgy elrejteté a
labyrinth bejáratát, hogy azt megtalálni nem lehetett. Épen este lett,
mikor elkészültek vele. A hold szarva épen akkor merült fel a Nilus-ár
kék tükréből. Ekkor a katonák egy jeladásra megrohanták a templomból
kijövő kőmüveseket, s azokat mind egy lábig lekaszabolták; Damastest
pedig, a kinek papi rangjánál fogva nem volt szabad vérét ontani,
megfojták a templom küszöbén.

Ez történt, Krisztus születése előtt 883 esztendővel.

És ettől az időtől fogva ült vala a dicső Seconchis királynak a lelke az
ő múmiaképen fentartott teste mellett a karnaki fényes templom rejtett
sírboltjában, várva a harmadik ezer évnek a beteltét, a mikor ismét
minden megdicsőült lélek visszanyeri e földi alakját, és az azzal együtt
járt világi méltóságát. S ugyan ilyen rendeltetéssel vándorolt a bölcs
Damastesnek a lelke egyik gólya nemzedékből a másikba, számítva az
évszázadok lefolyását az óegyptomi kanikulai év nyomán, mely
tudvalevőleg 1460 esztendő alatt tesz 1459 esztendőt a mi mostani
kalendáriumunk szerint.

Seconchis Faraó lelkének egészen rangjához illő élvezet volt a sírbolt
négy faláról leolvasni a világi életében elkövetett nagy tetteinek
leirását.

Hogy hódította meg Judeát, hogy rombolta le Jeruzsálem falait.

Hogy tisztította meg Mizráim földét a Hikszoszok hadától.

Hogy vezetett hajóhadat Tyrus és Szidon ellen: – hogy törte össze a
pogányok bálványait.

Ellenben hogy építé fel Hathor templomát, a szerelem istenasszonyáét, s
hogyan nyert ezért jutalmul háromszázhatvanöt feleséget.

Hogyan rendelé el a csillagok járásának szabályozását.

Hány szűzet áldoztatott meg a Nilusnak.

Miként szabadítá ki ősapjának Necherochisnak a lelkét a rossz isten
Typhon bilincsei közül.

Hogy ásatott új tavat a sivatag közepén, melyet a Nilus vizével
töltetett meg.

Hogy épített új várost az új tó partján.

Hogy írtotta ki az eretnekeket, a kik az egyptomi istenek helyébe az
egyetlen Napistent akarták felemelni.

Hogy kényszerítette a Gózen földén lakó zsidó népet a nagy csatorna
ásására, melynek a veres tengerig kellett volna menni.

Hogy találták ki ő alatta a máguszok az örökké égő lámpát: a
kovácsolható üveget, a kék színű ezüstöt és a korinthi érczet.

Hanem aztán mikor végére ért az élettörténetnek a lélek, a mit Seconchis
halála után rajzolt a falra a bölcs Damastes, akkor mindig elfutotta a
méreg. Kénytelen volt összeveszni a múmiájával.

«Ez már gyalázat! Ilyen nevetségesen végezni! Hát nem tudtad befogni a
szádat, mikor a napba bámultál? Megöletni egy cserebogár által! egy
Faraónak!»

A múmia védte magát.

«Te voltál a hibás. Én aludtam szépen ebéd után. Te költöttél fel: te
biztattál, hogy menjek fel a palotám tetejére s onnan nézzem a
napfogyatkozást. Hát kellett ez nekem?»

A lélek még jobban lamentált.

«Oh, micsoda nagy hiba volt! Otthagyni háromszázhatvanöt feleséget!»

A múmia dörmögött.

«Az én bajom az, nem a tied! Te ugyan keveset bajlódtál velük. Már most
a mi megvan, megvan. Azon a pap sem segít. Hány az óra? Kétezer
esztendő? Akkor még messze a hajnal. Hagyj alunnom; s ne költs fel
minden százesztendős pillanatban!»

«Te könnyen beszélsz, mert átaluszod az éjszakát; de én nekem itt kell
olvasnom a te nagy tetteid leírását ezer esztendőkig. Serapis úgy
segéljen, úgy meguntam már ezt a dicsőséget, hogy nem bánnám, ha
kidobálnának innen.»

… No ha csak ez a kivánsága volt Seconchis Faraó lelkének, akkor ezt
nagyon hamar beteljesíté – Serapis.

Történt pedig egy napon, hogy holmi pákosztos fellah gyermekek a Nilus
partján egy jámbor békászó gólyát kőhajításokkal megsebesítének, úgy,
hogy az ártatlan állat, a félszárnyán megbénítva, nem tudott az üldöző
kölykek elől megmenekülni. Meglátta ezt egy, a rizsföldön dolgozó
fellah, s védelmére kelt a zaklatott szárnyasnak, a ficzkókat
szétkergetve, s a megsebhedt madarat hazavitte a kunyhójába; ott bekente
a zúzott szárnyát agyaggal; a mitől az meggyógyult.

A pártul fogott gólya ettől fogva hűséges követője maradt a fellahnak,
eljárt vele a rizsföldre gyomlálni. Összeszedte a kártékony bogarakat és
csigákat, a mik a rizst pusztítják, s nem egy mérges kigyót kapott el
futtában, mely készülőben volt a fellah bokáját megharapni.

A jámbor fellah egészen a családjához tartozónak tekinté már a gólyát.

Nagyon szegény ördög volt pedig a fellah: alig volt neki betevő falatja,
a mit a magzatjaival megoszszon. A rizsföld egy gazdag mameluké volt, a
kinek robotban dolgozott. Az egész öltözete állt egy darab
gyapotkendőből, a mit a csípője körül csavart. Még azt is levetette,
mikor odakünn a mezőn dolgozott, hogy ne kopjék.

Egyszer a gólya, a mint a fellah gazdája a rizs közűl szedegeté a
vizi-borsot, felkapta az orrába ezt a ledobott utolsó testtakaró leplet
s kezdett vele világgá repülni.

A szegény fellah megijedt. Ez volt az utolsó jelmeze, a melyben emberek
előtt megjelenhetett. Elkezdett utána szaladni a hütlen rabló madárnak.

Az pedig egyre csalogatta őt maga után, le-leszállva és bevárva, mig
útóléri, mig végre eljutott a karnaki királytemplomig.

Hajh bizony a pompás templomot azóta nagyon megrongálták a pogány
hódítók s a földindulások. Csak egy homlokzata áll még. A falai
össze-vissza düledezve: egyik nagy koczkakő a másik fölött.

A gólya leszállt e romokra s a fellah takaróját bedugta egy ilyen nagy
kő alá.

A fellah megjegyezte magának a követ s rátalálva, a magával hozott
doronggal addig emelgeté, mig kimozdította a helyéből.

Ott azonban nemcsak az elhozott nyakravalóját találta meg, hanem
azonkivül a kőkoczka alá elrejtve egy arany táblát is, mely tele volt
karczolva mindenféle ákombákommal.

Nagyon megörült ennek a fellah, s az arany táblát eldugva a kötényébe,
hazavitte a kunyhójába.

Ott azután várt addig, a mig egyszer megérkezének teveháton azok a
vereshajú idegenek, a kik a hires romokat látogatni szokták.

Azok közül kiszemelve a legokosabbnak látszót, megmutatá neki a fellah a
talált arany táblát, azt kérdezve, hogy mit ád érte?

A vereshajú idegen nem mutatott semmi különös örömet; csak annyit
mondott a fellahnak, hogy ád neki annyi pénzt, a mennyiért azt az egész
rizsföldet, a mit eddig robotban mívelt, örökáron megveheti: azonfelül
még négy tevét, meg száz birkát.

Ekként a szegény fellaht egészen boldoggá tette a pártul fogott
gólyamadár.

Ez a tábla volt a Seconchis király sírjához vezető labirinthnak az
útmutatója.

A vereshajú idegen aztán engedelmet kért az egyptomi alkirálytól, hogy a
karnaki templomot felkutathassa, Seconchis király sírját keresve. Ez meg
lett neki adatva, azzal a kikötéssel, hogy a mi kincseket fel fog
fedezni, azoknak a súly szerinti becsét a kormánynak ki fogja fizetni.
Az idegen régiségbúvár elfogadta a föltételt s aztán hozzáfogott a
környék lakosságának segítségével a karnaki romok széttakarításához.
Kitartó munka után rátalálának a labyrinth bejáratára. Innen aztán
eligazítá a kutatókat az arany lapra felvésett tervrajza az útvesztőnek.

Az idegen tudós maga bandukolt elől a tekervényes alvilági úton. Egyszer
csak derengő fény támadt előtte. Ott találta magát a nagy Faraó
sírüregében. A derengő fény az örök lámpából sugárzott elő. Az már épen
kétezer év óta világít ottan.

Rejtélyes tünemény! melyhez hasonlót a mi víllanyvilágításos korunk sem
bír felmutatni. Mi lehet az a világító anyag, mely kétezer éven át magát
fel nem emésztette?

A régiségbúvár mohó tudnivágyással rohant a sarcophag fejénél pislogó
lámpa felé. Azonban, a mint az első lépcsőre tevé a lábát, a bronz óriás
alakja egyszerre fölegyenesült ülő helyzetéből.

A tudós a második lépcsőre is föllépett.

Akkor a bronz alak a feje fölé emelte a jobbját, az öklében szorított
pallossal.

A tudóst ez sem ijeszté meg. Rálépett a harmadik lépcsőre is. Ekkor a
réz lovag a pallossal lesújtott a sarcophag fejénél lobogó örök
szövétnekre s azt darabokra törte. És ezzel az évezredek titka örökre el
lett temetve.

Azonban, ha az örök lámpa elveszett is, (a mi külömben is nagy csapás
lett volna minden lámpagyárosra és az egész petroleum termelésre nézve:
jó, hogy a rézlovag semmivé tette!) megmaradtak a nagybecsű
felfedezések: a Seconchis sarcophagja, benne a bebalzsamozott királyi
hullával és a bronz lovag mechanikai alakja.

Ez utóbbiért az egyptomi kormány képviselője a felfedező angol tudóstól
százezer piaszter egyenértéket követelt. Később azonban, midőn a bronz
szobron észlelhető zöld rozsdafoltokból meggyőződött, hogy ez nem
aranyból, hanem rézből készült: leszállt a követelésével tízezer
piaszterig.

Az angol tudós ezt is sokalta, s le akart alkudni belőle.

Az egyptomi aztán egyet fordított a dolgon.

– Tudja mit? Adja meg a bronz vitézért a tízezer piasztert s én aztán
ráadásul átengedem ezt a mumiát!

Az angol kezet adott rá.

Ez tőrdöfés volt Seconchis király mumiájának.

Ráadásul adatni egy bronz androidára! Egy gépemberre egy Faraót! Ez
halálos sérelem.

Az alkú megköttetett. Seconchis király mumiáját kiemelték a
sarcophagból; felvitték a napvilágra, s aztán felkötötték egy teve
púpjára. A lelkének is vele kellett költözni.

A templom szegletkövén kelepelt egy gólyamadár, féllábán pihenve. A
lélek ráismert: «Óh, Damastes, mért tetted ezt velem?»

Most már nem fogja többé olvasni hőstetteinek krónikáit.

Ez még csak kis baj volt. Jött a nagyobb.

Mikor a karaván megérkezett a nilusi tó csatornájához, ott megállították
a vámnál, azt kérdezve, hogy mit visznek? Mondták, hogy egy halottnak a
mumiáját.

Azok pedig vakbuzgó æthiopiak valának, a kik már felvették a keresztyén
hitet.

– Akkor mi keresztül nem eresztünk benneteket a hidon, mert ha egy
halottat átvisznek a határunkon, minket abban az esztendőben mind
elpusztít a sáskajárás.

Az angol tudós azonban ismerte jól a maga embereit. Azt mondá nekik:

– Halljátok, atyámfiai az Úrban! Ez nem holmi közönséges halott, hanem a
megdicsőült Szent Habakuk prófétának a reliquiája. A hol azt keresztül
viszik, ott két aratás lesz egy esztendőben.

Ezzel aztán meg volt véve a szíve a zúgolódóknak; mind leborulának a
földre a szállított mumia előtt, s egyhangúan rebegék: «óh Szent
Habakuk, könyörögj érettünk!»

De annál dűhösebb lett Seconchis király lelke e szóra. A haját tépte
haragjában.

«Engem Habakuk prófétának adni ki! A ki a Juda népét rabigába hajtám, a
ki Jeruzsálemet elpusztítottam, s a foglyaival vályogot vettettem! S
most én legyek az ő Habakuk prófétájuk! Oh, Damastes, mért tetted ezt
velem?»

A gólyamadár ott állt a hid párkányán s a hosszú orrát eldugta a szárnya
alá. Ráért pihenni. A királyt ellenben vitték odább. És aztán
szállították úttalan pusztákon keresztűl, a nép üdvkiáltásai mellett:
«Hosanna a nagy Habakuknak!»

Seconchis majd megpukkadt mérgében: «Én! Habakuk!»

Dehát ez még mind hagyján.

A mint azonban az angol tudósok a karnaki sírlelet kincseivel
megérkezének az alexandriai kikötőbe, s ott azokat hajóra készültek
szállítani, előbb az egyptomi révhatóság előtt be kellett mutatniok a
szállítmányukat, szabályszerinti megvámoltatás végett.

A rézlovag könnyen átment. Azt beirták az ócska réz rovatba.

A midőn azonban a Seconchis mumiájára került a sor: a vámhivatalnok azt
kérdezé, hát ez mi a csoda?

Mondták neki, hogy «mumia».

Kereste a vámlajstromban: «mumia? mumia?» Ilyen nem fordul elő sehol.

– No hát «aszalt király!»

Annak sem volt semmi száma a hosszú katalogusban.

Pedig vámot kell érte fizetni okvetetlen! A nélkül bé nem eresztik a
hajóba.

Végre a vámhivatal főnöke, az angol tudós erszényének segítségével
kisütött valamit. Beirták Seconchis király mumiáját a «szárított halak»
rovatába.

Seconchis lelke a fogait csikorgatta dühében! Hogy ő, a hatalmas Faraója
a 24-ik dynastiának: Palæstina meghódítója, Abessinia leverője, három
világrész hőse, a karnaki templom s a philæi pyramis építője, a kinek
szavától Judea reszketett, a kinek Tyrus adót fizetett, a kinek halálára
a nap is elfeketült, most mint «szárított hal» utazik a tengereken
keresztül, a világon kivül eső, a Ptolomæusok mappáin fel nem található
krétapartú ködös szigetig! s ott fogják mutogatni a szájtátó kelta
nemzetnek, tubákos orrú rokkant harczosok, indus bálványok társaságában:
fél drachma belépti díj mellett.

Óh, Damastes, mért tetted ezt velem!

A gólya épen akkor repült el az indulni kész hajó felett, egy tekergő
kigyót czepelve a hosszú csörrében, a mit a fiainak vitt haza.

Hát melyiknek volt jobb dolga?




ARAB TRÉFA.

Gazellát lőtt egy arab vadász s azzal megajándékozta a molláht.

A mollah pompás tokányt csínáltatott a gazellából, s annak a lakomájára
meghivta az ajándékozó vadászt.

Másnap odajön hozzá egy másik arab.

– Én vagyok az öcscse annak a vadásznak, a ki neked azt a gazellát
küldte.

A mollah azt is ott marasztá, s megvendégelé a gazellahúsból.

Harmadnap megint jön egy arab.

– Én vagyok a sógora ama vadász öcscsének, a ki te neked azt a gazellát
küldte.

Még annak is jutott a maradékból.

Negyednap megint beállít a mollah sátorába egy arab ezzel a szóval:

– Én vagyok a pajtása ama vadász öcscse sógorának, a ki neked azt a
gazellát küldte.

Már ekkor nem volt a gazellából más, csak a csontja. A mollah abból
főzetett a vendégének levest.

– Hallod-e te mollah! mond a vendég, a mint belekóstol a lélöttybe: «ez
átkozott rossz leves!»

– Rossz e? Pedig látod, ez a jó barátja annak a gazellatokány sógora
öcscsének, a mivel én a vadászt jól tartottam.




A KIRÁLYLEÁNY BABÁI.

Volt egyszer egy kis királyleány, a ki már olyan nagy volt, hogy
babákkal játszott.

A papája is, a mamája is nagyon szerette a kis királyleányt, azután meg
a nagybátyák és a nagynénék is. Jöttek oda látogatóba királyok,
herczegek, s azok mind hoztak a kis királyleánynak szebbnél szebb
babákat.

Volt azok között szőkehajú, feketehajú tündérleány drága öltözetekben;
tyroli parasztleány, sarkantyus nyalka huszár, tarka bohócz, doboló nyul
és a nélkülözhetetlen hosszú őszszakállú Mikulás s mindenféle népies
alakok.

De mind ez a sok szép baba nem volt képes a kis királyleány tetszését
megnyerni. Miért, hogy ezek olyan ostobák? csak úgy néznek egymás
szemébe s azt sem mondják egymásnak, hogy «jó reggelt!»

Sokkal jobban tetszettek a kis királyleánynak a tyukok odakinn a nyári
palota majorságában; voltak ottan hófehérek, gatyás lábbal s akkora
tollbóbítával a fejükön, mint egy udvari csendőr sisakja; azután meg
tiszta feketék, vérpiros taréjjal a fejükön; s azok mind olyan kecsesen
tudtak mozogni, lépegetni, a szárnyukat rázni; közben egymással
beszélgettek, s a mit az egyik mondott, azt a másik megértette; ha
egyszer a kakas valami gyanus madarat meglátott fenn a magas levegőben,
elkiáltotta magát, s arra valamennyi csirke futott az anyja szárnyai
alá, a ki azokat szépen betakarta.

A kis királyleánynak volt dajkája is, meg nevelőnője is, a kik őt
mindenüvé kisérték.

– Miért van az, kérdezé a kis királyleány, hogy a tyukok beszélnek és
mozognak, a babák pedig se nem beszélnek, se nem mozognak?

A dajka nem tudott rá mit felelni.

Azután megkérdezte a nevelőnőtől. A frajla épen annyit tudott erről a
dologról, mint a dajka.

Végre aztán a mamájától kérdezte meg a kis királyleány.

Miért tudnak a tyúkok mozogni és beszélni, a babák pedig nem tudnak?

A mamája aztán meg tudott neki erre felelni.

– Azért, mert az istenke úgy rendelte, hogy a tyúkoknak legyen élete, a
babáknak pedig ne legyen.

A kis királyleány megértette ezt a magyarázatot, mert igen eszes gyermek
volt; már a negyedik évében járt; de azért, hogy megértette, épen nem
nyugodott meg benne.

Egyszer, mikor ép a tyúkok udvarában járt a kis királyleány a dajkájával
meg a nevelőnőjével, megfigyelte, hogy a majorosné egy kosárba tojásokat
helyez el s azokra egy tyúkot ráültet.

– Miért ül ez a tyúk a tojásokra? kérdezé a kis királyleány a
dajkájától.

A dajka tudott volna rá felelni, de nem mert.

Azután a nevelőnőhöz intézte a kérdést.

Az mert volna rá felelni, de nem tudott.

A majorosné meghallotta a kis királyleány kérdezősködését s hiába
integettek neki a dajka meg a frajla, nagy hirtelen felfedezte a nagy
titkot.

– Hát most ez a tyúk kikölti a tojásokat s lesz belőlük kis csibe.

Azonnal ki is hozott a tyúkketreczből egy másik kosarat, a rajta ülő
kotlóval, a melyben már épen kikelő félben voltak a kis csirkék; egy
ártatlanka épen akkor bújt ki az anyja szárnya alól, a fél tojáshéj még
a hátán volt, másik felében meg benne ült, a szája pedig már mondta,
hogy «pip, pip». Olyan kedveske volt.

A kis királyleánynak ez nagyon megnyerte a tetszését, kivált mikor a
kezébe vehetett egyet azok közül a maszületett, sárga selyemtollú
állatkák közül, a mik még tegnap egy fehér tojáshéjban laktak.

– Most tudok már mindent, mondá magában; de el tudta hallgatni, a mit
gondolt. Nem kell mindent az orrára kötni a dajkának.

Hanem aztán este, mikor lefeküdt, odahozatta az ágyához valamennyi
babáját; azokat odarakta a vánkosa alá és úgy tette a vánkosra a fejét.
Meg volt győződve felőle, hogy a babák is életre fognak kelni ily módon.

És hát csakugyan beteljesült a számítása. A mint a babák átmelegedtek,
elkezdték a fejüket kidugni a vánkos alól, majd meg kibujkáltak egymás
után.

Legelőször a feketehajú kelt életre, azzal a piros bolero ruhával;
megrázta magát, hogy csak úgy csilingelt az a sok csengetyű a
rokolyáján. Azután a szőke hajú támadt elő a hosszú uszályos égszínkék
selyem ruhában. A míg egymást meg nem látták, addig nagyon tetszelgők
voltak, hanem a mint összetalálkoztak, egyszerre mind a kettő sírva
fakadt s szaladt a mamájához.

Az természetesen a kis királykisasszony volt.

– Nekem olyan szőke haj kell, mint a másiknak! mondá a barna.

– Nekem olyan fekete haj kell, mint ennek itt! sipogott a szőke.

– Én is olyan kék ruhát akarok, a milyen a nénémnek van.

– Nekem meg olyan piros kell, mint a nénémen van.

– Micsoda néném? Te vagy a néném! Én a fiatalabb. Ezen aztán majd hajba
kaptak.

«Jaj de rossz gyermekeim vannak nekem!» sóhajta fel a kis királyleány.
«Ugyan hogy tegyek igazságot közöttük!»

Ezalatt előjött a bohócz: kezében volt a csattogó fakardja, azon
elkezdett guitározni s románczot énekelt hozzá.

Erre mind a két tündérbaba félbehagyta a czivakodást s odafutott az
ablakhoz: egyszerre dugták ki rajta mind a ketten a fejeiket.

– Ez a szerenade én nekem szól.

– De bizony nekem énekel a troubadour.

Hát erre előjött a huszárhadnagy. Nagyot pödrött a bajuszán, összeütötte
a sarkantyúját. Aztán odament az éneklő pojáczához, belecsapta a fejébe
a csörgősapkáját. Erre a bohócz is megharagudott, kihítta párbajra a
huszárt. Kirántották a kardjaikat s mensurába álltak.

«Jaj nekem, ha összekaszabolják egymást!» aggóskodék a kis királyleány.
«De nagy veszedelem az, mikor az embernek ilyen szeleburdi gyerekei
vannak!»

Ekkor feltámadt a házinyúl s elkezdett dobolni.

Erre a dobszóra mind a két vitéz úgy megijedt, hogy szétszaladt s elbujt
az ágyfüggöny mögé.

«No ti ugyan derék katonák vagytok!» pironkodék a kis királyleány.
«Érdemes volt a világra jönnötök! Mit csináljon az ember az ilyen
pipogya gyerekekkel? Meg kell őket házasítani! Akkor megjön az eszük».

S mint okos mamához illik, jól összeválogatta őket. A bohócz kapja a
barnát, a bolerotánczost, a huszáré lesz a szőke herczegkisasszony.
Semmi ellenmondás! Csitt! én így akarom!

Itt jön a páter Mikulás. Ez mindjárt összeadja őket.

Jönne ám, ha a lábai bírnák. Ejnye, vén Nikoló! Hát illik az öreg
emberhez, így tántorogni? Bizonyosan mélyen beletekintett a kancsóba.
Szedje össze magát! Itt van két pár.

Jaj de azok, mikor a Nikoló elé kellett volna járulniok, mindannyiszor
össze-vissza cserélték egymást: a bohócz a herczegasszonynyal, a huszár
a tánczosnéval; utoljára a Mikulás méregbe jött, fogta a seprővirgácsát,
szerteszét verte mind a négyet. A huszár meg a bohócz azután megint
visszakerültek s ketten kétfelől karjaikra fűzve hozták a tyroli leányt,
a szép szakácsnét.

«De már ez nem megy, fiacskáim!» kiáltá a kis királyleány. «Majd adok én
nektek! Marsch az iskolába! Te huszár mégy az akadémiába; te diák az
univerzitásba!»

S azzal a Mikulás fülön fogta az egyiket is, a másikat is s vitte őket,
kit a tiszti akadémiába, kit az univerzitásba németül, görögül tanulni,
hogy csak úgy csikorgatták a fogaikat!

De nemsokára előjött ám két új baba, a kiket ugyan kár volt életre
költeni, az egyik egy hosszú hajú, hosszú szakállú, hosszú palástú
zsidó, a másik egy potrohos korcsmáros, piros mellényben, zöld sipkában.
Mind a kettő rengeteg adósságokról beszélt, a miket a huszár meg a
studio csináltak s követelte a fizetést. Ezer, kétezer, háromezer
forintokat!

A kis királyleány egész haragba jött.

«Nem fizetek a rossz suhanczokért! Nem bánom, csukják be őket! Egy
krajczárt sem fizetek! Majd bizony! Magam is koldusbotra jutnék! Nekem
az öreg napjaimra kell gondolnom. Hiába mutatjátok az irástokat. Még nem
tanultam olvasni.»

Alig tudta ezeket lerázni a nyakáról, már jött az újabb veszedelem. Volt
nagy patália a két tündérkisasszony meg a tyroli leány között. A
szakácsné felmondott, összepakolt, elment. Akkor aztán a két
babakisasszonynak kellett hozzálátni, hogy maga főzze meg az ebédet. No
az szép kis főzés volt! Összeaprítottak húst, halat, sárgarépát,
fokhagymát; az egyik olajat, a másik eczetet öntött a levesbe, a rántást
megégették, a tejet kifuttatták, csupa kozma lett minden étel. Mikor
feltálalták, a kis királyleány a csupa látásától rosszúl lett egyszerre.

Jó szerencse, hogy a válságos pillanatban felébresztette az édes mamának
a csókja. A kis királyleány megkönnyebbülten rebegé, a mama nyakát
átölelve:

«Mégis nagyon jól rendelte azt az istenke, hogy a tyúkoknak van élete, a
babáknak pedig nincsen».




A GUTA, HERKÓ PÁTER, MEG A KIS BORBÉLY.

A «Guta» hirhedett rabló volt hajdanában. Nem tudni, hogy ő vette-e
kölcsön a nevét attól a hirtelen kezű nyavalyától, a mi az embert egy
percz alatt halottá tudja tenni, vagy pedig az vette ő tőle? annyi
bizonyos, hogy a kit ez a gonosztevő a parittyájával főbe hajított,
annak soha sem fájt többet a feje.

Lesből szokott az emberekre vadászni, meghuzódva egy árokban; innen
maradt fenn a közmondás: «meglapult, mint Komoró végén a Guta». Gazdag
kalmárokra szokott leskelődni, a kik drága selyem- és posztókelméket
szállítottak Lengyelország felől, azoknak az elrabolt kincseit aztán
magával hurczolta az erdőbe, s ha szegény vándor-diák került az útjába,
annak osztogatott a drága posztóból köpenyegre valót, sing helyett egyik
fától a másikig mérve a kelme hosszát.

Rettegett tőle az egész vidék. Mesemondással volt határos, a mit a testi
erejéről beszéltek. Félmázsányi buzogányt czepelt a markában, mikor
sétálni járt s azt száz lépésnyire el tudta hajítani félkézzel; a
tűszőjébe dugva pedig egy kurta nyelű éles fejszét hordott, a mit
balkézzel olyan ügyesen tudott hajigálni, hogy az mindig az élével
talált, s oda talált, a hová ő küldte.

Még nagyobb volt a híre kegyetlenségének. Azt beszélték róla, hegy a kit
megölt, annak a bőrét is lehúzta, s aztán felvette magára, s hogy ezért
nem lehetett őt soha elfogni, mert mindig más embernek a bőrét vette
fel, nem lehetett soha ráismerni. Ez azonban nem lesz igaz.

Nem ismertek bizony a Gutára, mert senkinek sem volt kedve ujjat húzni
vele. Végig járt az Nagy-Bánya utczáin fényes nappal, a legnépesebb
vásárban, s kotródott előle a sokaság, mikor már a buzogányának a
döngését meghallotta, mivel a hányat lépett, annyit kommantott. Azután
meg, a milyen vakmerően rabolta a pénzt, olyan tele marokkal szórta is
azt; mikor beült a Laczi-konyhába, valamennyi vendégnek mind ő fizette
ki a lakomáját, s a dudásnak tallérokkal töltötte meg az iszákját, a
mért az ő nótáját fujta.

Egyszer aztán a nádorispán kétszáz arany díjat tűzött ki a félelmes
rabló fejére s ezt kihirdették dob- és trombitaszó mellett minden falu,
város piaczán; de az emberek fejet csóváltak rá: «kétszáz arany szép
pénz! annyi egy grófnak sincs! De ki a guta meri a Gutát megfogdosni?»

Azt kérdezheti valaki, hogy mért nem lőtték hát meg messziről, ha közel
nem mertek belekötni? Nem olyan volt ám hajdanában a puska, mint a
milyennel manapság hadakoznak. Akkor három ember kellett a puskának az
elsütéséhez: egy tartotta a vállán a lyukas végét, a másik az állához
szorította a puska agyát, czélzás közben behunyta félszemét, felhuzta a
félszáját, míg megtalálta a czélt, akkor a harmadiknak kiáltott: «no
most!» arra ez az égő kanóczczal ellobbantotta a serpenyőben a
puskaport; akkor aztán a puska nagyot szólt, nagyot rúgott s a czélzó
ugyan áldhatta a sorsát, ha a puskaagya csak úgy ütötte pofon, hogy csak
egy foga esett ki, nem kettő. Azalatt pedig a Guta mind a hármat
agyonparittyázhatta bátran.

Egyszer még is akadt egy medveszívű ember, a ki erősen köpte a markát,
hogy nohát elfogja ő a Gutát, ha senki más, még pedig eleventen.

Ez a derék ember volt a «Herkó Páter». Barát volt, a javából, a ki még
az ördögöt is ki tudta űzni holmi elátkozott kastélyból, a hol az már
egészen otthonossá tette magát. Volt neki egy hatalmas olvasója, a mi a
derekán lógott; annak minden szeme vasból volt; lehetett félmázsa; a kit
azzal meg talált legyinteni, nem kellett annak több áldás. Derék barát
volt: többet prédikált a csatatéren, mint a kathedrában.

Elindula a Gutát felkeresni.

Könnyű volt arra rátalálni. Ott szokott az tanyázni rendesen a nagy
patakmalomban, a hol az a szép özvegy molnárné lakott, a kibe a rabló
fülig szerelmes volt. A szép molnárné pinczéje soha sem fogyott ki a jó
borból, pedig nem őrölnek bort a malomban. Azt a Guta harácsolta el
szekérszámra a kupeczektől, a kik azt vitték volna Lengyelországba, ha
útjokat nem állta volna.

Csak betoppan ám egy este a Herkó páter a malom pitvarába; mikor épen
ott dőzsölt a híres rabló.

– Benedicat! köszönté a Herkó páter.

– «Farkas mondja: borjuláb!» felelt rá a rabló, s még csak fel sem
emelte a pofáját a tenyeréből, a hogy az asztalra könyökölt.

A Herkó páter leült az asztal innenső végére.

– Te vagy az a híres Guta?

– Kérdezd meg a buzogányomtól, az majd megmondja, szólt a Guta, végig
nyújtva az asztalon a félmázsás czelőkéjét.

– No hát én meg a Herkó páter vagyok: bizonyítja az olvasóm, mondá a
barát s azzal ő is odaveté az asztalra az olvasóját nagy csörömpöléssel,
mintha összefűzött ágyúgolyók lettek volna.

– Hát mi szél hord erre, a hol még a madár sem jár? kérdé Guta.

– Nem árulok zsákban macskát, felelt rá a Herkó páter. Azért jöttem ide,
hogy tégedet, istentelen gonosz rabló, az igaz útra térítselek.

Olyant nevetett erre a Guta, hogy a malomkerék is megállt ijedtében.

– Engem térítesz az igaz útra? No de már ennek a csodának megiszszuk az
áldomását. Héj, legények! Azt az ünneplő kupámat.

Két molnárlegény rögtön ugrott a parancsszóra s előhengerített a
pinczéből egy gönczi hordót, a minőben a jó hegyaljait szokták
szállítani a polgároknak: harmadfél akó fér bele.

Guta kihúzta a fogával a hordóból a dugót, s azzal a két kezével
megragadva a hordó párkányát, fölemelé azt a levegőbe, s úgy ívott az
akona lyukon át, egy hosszú lélekzetvételig; akkor aztán odatette a
hordót Herkó páter elé.

– Hát ez az én ünnepi kupám. Így szoktam én áldomást inni, mikor
tulipiros kedvem van.

– Jajh! Ez semmi, monda a Herkó páter. Ez nem is ivás, ez csak
borszopogatás.

S azzal olyat ütött a rettenetes öklével a hordó fenekére, hogy az
rögtön beszakadt: akkor aztán a két tenyere közé fogta a hordó hasát, s
a hogy a gyerekek szoktak inni a köcsögből, úgy nyakalt egy hatalmasat a
hordó karimájából.

– Hát én meg így szoktam inni!

Nagyot bámult erre a Guta. «No még ilyen ficzkóra nem akadtam, a mióta
két lábon járok. De hát már most a borhoz sült is kell. Megyek, hozom».

Azzal fölkelt, kiment s nemsokára visszatért, egy eleven tulkot hozva a
vállán.

– Itt van a tokánynak való! Ne mondd, hogy nem láttalak szivesen, mikor
beállítottál hozzám.

– Ez is csak valami. Mordult rá a Herkó páter; de hát hogy én se jöttem
légyen üres kézzel: várj egy kicsit. Itt hagytam az erdőn. Megyek,
hozom.

Azzal kiment az erdőre a Herkó páter, s nemsokára visszatért, egy nagy
három mázsás vaddisznóval a vállain, a mit az összekötött négy lábánál
fogva úgy akasztott a nyakába, a hogy szokta hozni a juhász a husvéti
bárányt.

A Gutának át kellett látni, hogy a Herkó páternak a tudománya legalább
is olyan nagy, mint az övé.

A két pecsenyét aztán nyársra húzták, ott kinn az erdő tisztásán nagy
tüzet raktak, megsütötték s nagy lakomát csaptak; eltartott kivilágos
kivirradtig, a gönczi hordóban maradt is, nem is valami. Hanem azért se
a Gutának, se a Herkó páternak még csak a szeme sem állt keresztbe.

– No hát komám, mondá a rabló. Ettünk, ittunk, jól mulattunk. Egyikünk
sem tántorodott meg. Már most gyerünk játszadozni.

– Ugyan mi játékot tennénk?

– Hát kugliznánk egy kicsit.

– Ugyan mivel?

– Hát vagy te az én fejemmel, vagy én a tieddel.

– Az nem jó lesz. Én a magam fejét nem adom oda, a tiedet meg nem veszem
el. Az emberölést nekem tiltja a csuhám.

– No hát játszszunk baltahajigálósdit.

– Nekem nincs baltám.

– Van nekem. Egy is elég. Elébb én hajítom el a baltámat, te állsz ki a
czélnak. Én fogadok abba a kétszáz aranyba, a mi fejemre van kitüzve,
hogy a jobb karodat találom el a baltámmal: úgy levágom, mintha ott sem
volna. Azután te veszed a baltát a másik kezedbe, én állok czélba, oda
vághatod belém, a hová neked tetszik.

– Áll a fogadás. Mondá rá a Herkó páter. Hát hová álljak?

– Oda a közé a két árva tölgy közé.

A Herkó páter kiállt czélnak. Azonban, a midőn a rabló felé hajítá a
baltáját, előkapta az olvasóját, s olyan sebesen pergette azt maga
körül, mintha kerekes rokka szélkelepje volna, s a hatalmas olvasó
félrecsapta a süvöltő fejszét veszedelmes röptéből: a Herkó páter karja
helyett az egyik árvatölgyet vágta az ketté derékban.

– Elvesztettem a fogadást, hörgé a Guta; – most rajtad a hajítás sora.

– Mondtam már, hogy én meg nem öllek; hanem viszem a fejedet eleventen a
nádor ispánhoz.

– Hát megadom magam, monda a Guta. – Gavallér ember fizet, ha vesztett.
Megkötözhetsz. Mivel kötöd össze a kezemet?

– Majd akad valami, – szólt a Herkó páter, s azzal széttekintve, meglátá
a háta mögött a ketté vágott árva tölgyet: azt felvette, odatartotta a
tűz fölé, mig jól megpörkölődött; akkor aztán rátette a lábát a
megparáholt nyersfa egyik végére, a másikat pedig a két kezébe fogta s
guzst csavart belőle, a hogy más ember szokott bánni a
fűzfa-rekettyével.

A rabló engedelmesen odanyujtá eléje a két kezét, s a Herkó páter
rácsavarintotta a gúzst. Fogva volt már.

– Hát csak jól megkötöztél? – kérdé a Guta jámbor szóval; no hát szépen
köszönöm a jó voltodat.

Azzal egyet rántott a két kezén, s a hatalmas gúzs úgy szakadt le arról,
mintha csak fűzfa-rekettyéből lett volna.

– De már látom, hogy nem vagy magadban! – kiálta fel a Herkó páter,
elszörnyedve. Nem próbálgatlak tovább. Itt hagylak in nomine Domini.

S azzal a kezét nyujtá neki bucsuzásra.

A kézszorításnál azonban úgy összesajtolá irtoztató vasmarkával a rabló
kezét, hogy annak a körmeiből mind kifrecscsent a vér.

– Deo Gratias! – kiálta a rabló, s a mint a véres kezét kiszabadíthatá,
odanyomta azt a Herkó páter koponyájára, s ettől a nyomástól az rögtön
térdre roskadt.

Ebből aztán megtanulhatta mindenki, hogy a Guta olyan ördöngős egy
ficzkó, a kivel még a «Herkó páter sem bir».

Azonban még is csak volt valaki, a ki birt a Gutával: ha akarta, úgy
megkötötte egy szál fonállal az asztal lábához, hogy el nem tudott onnan
mozdulni; ha akarta, az újja körül csavarhatta; ha akarta, madarat
fogdoshatott vele.

Ki lett volna ez a vitéz más, mint a szép özvegy molnárné! Délczeg,
sugár termetü menyecske, a kinek a tüzes két szeméért a poklokon is
keresztül ment volna a rabló. De a milyen tüzesek voltak a szép molnárné
szemei, épen olyan hideg volt a szive: legalább a rabló iránt az volt.

S ez a vasgyuró, kinek férfi ellent nem tudott állni, olyan volt mint
egy nyaviga beteg gyermek, mikor ezzel az asszonynyal szemtől-szembe
került.

Herkulesnek, Sámsonnak, Toldi Miklósnak hires nagy erejét így tudta
megbénítani egy asszony: ez a gyöngesége egy erős embernek.

Hiába hordta a szép menyecskének végszámra a selymet, bársonyt,
tarisznyával az aranyat, ezüstöt, csak azért, hogy egy csókot kapjon
tőle: a szép, csalfa nő mindig csak igéretekkel tartotta jól s a jövőre
utalta.

– Nem csókolhatlak meg addig, a mig valami van kettőnk között, a mi
bennünket éjjel-nappal elválaszt.

Mi az a valami? Ezen törte a nagy bolond fejét a Guta; de nem tudta
kitalálni. Dult-fult, féltékeny volt még a macskára is, a mely a szép
asszonyhoz törleszkedett: hátha ez az a valami, a mi közöttük áll? Ha
valami legény? Az a halál fia.

De hát nem volt az semmiféle dali legény, a mi őket egymástól
elválasztotta, s a Guta nem talált semmit, a mit izzé-porrá tépjen, hogy
ne válaszsza el többé szerelme tárgyától.

Volt pedig abban az időben egy nyalka borbély legény Nagy-Bánya
városában, a kit úgy hittak, hogy Bertus.

A borbélyoknak nagy kelete volt a bányavárosokban, mivelhogy a
bányászoknak meg volt tiltva a szakállviselés, nehogy az aranypor a
szakállukra ragadjon.

Azonkivül is mindenféle mesterséget értett a Bertus, a mi csak együtt
jár a borbélysággal; köpölyt felrakni, eret vágni, fogat húzni, tört
lábat összeilleszteni, puska nélkül lőni. Azért is nagy kedvességben
állt az egész lakosságnál, s minthogy minden órában el volt látva a
frissen pergő nyelve ujdonatúj pletykákkal és mende-mondákkal,
annálfogva az asszonynép is kedvelte a Bertust.

De különösen a szivébe vette a princzipálisának a szép szőke leánya, a
Katicza. Az másról álmodni sem akart, mint a fürgencz Bertusról.

A princzipálisát meg úgy hitták, hogy Barnus.

Egy napon megerősítette a szivét Bertus, s a végzett körjárat után,
melyet a városbeli férfiak állai körül megszokott tenni mindennap,
megszólította a princzipálisát, hátulról, a mint az az officina ablakán
kinézett az utczára.

– Magister úr!

– Ki beszél odahátul?

– Magam, a Bertus.

– Úgy? A famulus? No hát servus!

– Mutatok magának valamit.

– Maga? Nekem? Ugyan mit?

– Ezt a gyürüt.

Azzal odatartotta a Barnus orra elé a balkezét, melynek növendékújjára
egy lószőr gyürü volt felhúzva s azon ez a név volt olvasható szép
szitaszemkötő munkával: «Katicza».

– Hát e mit jelentsen?

– Azt, hogy én eljegyeztem a Katicza leányasszonyt, s elveszem
feleségül.

De már erre a szóra csak kibujt az ablakból a Barnus.

– Annak köszönje, hogy csak ketten vagyunk az officinában; mert külömben
úgy csapnám pofon, hogy hét csillagot látna a szemével; de nem teszem,
mert ha meghallanák oda kint az utczán a csattanást, maga azt beszélné
mindenütt, hogy maga ütött engem pofon, nem én magát.

– Minek ez a nemes harag? Ha én szeretem a Katicza leányasszonyt, s az
is szeret engem.

– Van magának pénze?

– Van.

– Hadd látom.

Erre a Bertus kivette az oldalzsebéből a tarkazsebkendőjét, annak a
csűcskéjébe volt bekötve egy valóságos körmöczi.

– Hol vette maga ezt az arany csikót?

– Kaptam a bányakapitánytól, a miért három zápfogától megszabadítottam;
kettő ép volt.

– Akkor hát ez az arany az enyim, – mondá a Barnus s nyugodt lélekkel a
saját zsebébe csusztatta a körmöczit.

– No akkor hát ez is a magáé, mert ezt is kaptam a bányakapitánytól, –
mondá a Bertus s hirtelen nyakon teremtette a princzipálisát.

Hanem aztán ugrott is ki gyors lábbal az officina ajtón át az utczára.

Az pedig utána kiáltott az ablakból:

– Megálljon maga pernahájder! Ha visszajön, még egy másik pofont is kap
tőlem.

A Bertus pedig egy kis idő mulva visszafordult s azt kérdé az ablakon
kikönyökölő Barnustól:

– Magister úr! Hát nem adja nekem a Katiczát?

Erre a Barnus a kezébe vette a borotválkozásnál használatos réztányért,
azt odanyujtá a leánykérő elé.

– Ha nekem megtölti maga ezt a réztányért aranynyal, akkor megkaphatja
az aranyos leányomat; addig pedig «orrod tőle fokhagymás!» Tudja maga!

A szegény Bertusra nézve ez nagyon kegyetlen sententia volt.
Elkeseredésében mit tudott tenni: kiment a szőlőbe. Épen Orbán napja
volt. Ilyenkor nagy processiót tartanak.

Az Orbán derék, nevezetes egy szent. Ő vigyáz a szőlőtermésre. Azért is
ott áll a szépen felékesített szobra a szőlők között, árnyékos fák
alatt. Szép, hosszu haju, piros ábrázatu szent. A nevenapján rengeteg
nagy süveget tesznek a fejébe, s ugyanakkor a lábai előtti asztalt
megrakják boros kancsókkal és kalácsokkal. Ezt azért teszik, hogy el ne
fagyaszsza a szőlőket a nevenapján. Innen támadhatott a példabeszéd, a
midőn valaki nagyon jó lakomáról tér haza, hogy «ugyan feltette az Orbán
süvegét». Ekkor aztán búcsút járnak hozzá s el van fogadva, hogy ki mit
kér ezen a napon magának, azt Orbán vagy teljesíti, vagy nem teljesíti.
Ha reggelre elfagynak a szőlők, akkor az extra kivánságokat sem
teljesíti; de ha szép borongós idővel baj nélkül elmult az Orbán nap,
akkor a többi kivánság is várhatja betöltetését.

A jámbor Bertus mit kérhetett volna Orbántól egyebet, mint hogy segítse
őt a Katiczája kezének elnyeréséhez.

Éjjel aztán álmában megjelent a Bertusnak a jóltevő szent. Ugyanazzal a
piros ábrázattal, a nagy süveggel a fején, a panyókára vetett zöld
palásttal a vállán.

– Hát igazán szereted a Katiczádat? kérdezé Bertustól.

– Dühösen, – felelt az rá.

– Hát aztán van-e annyi bátorságod, mint egy szunyognak?

– Van annyi, mint egy oroszlánnak.

– Csak annyi legyen, mint egy szunyognak: akkor megkapod a Katiczádat.

De még ez nem volt elég szent Orbántól. Bertustól elment a Gutához, azt
is felkereste álmában.

Az is ráismert a szentre.

– No Orbán! Hát lesz-e lakodalomra való bor az idén?

– Lesz; ha eltávolítod azt, a mi közted és a szép özvegy között van
éjjel-nappal.

– Csak tudnám, hogy mi az?

– Hát az a te nagy bolond szakállad, a mi a tüsződig ér. Addig nem kapsz
csókot a szép asszonytól, a mig ezt le nem vágod.

Itt is elvégezve a dolgát a becsületes Orbán, visszament a helyére, a
szőlők közé s megparancsolta a thermometrumnak, hogy le ne szálljon a
zérus fokra: reggel szép langyos eső permetezett, a szőlők nem fagytak
el.

– Ujjuju! kiálta Bertus, a mint hajnalban fölébredt, s látta, hogy eső
esik. Hála neked szent Orbán: nem fagyott el a szőlő!

Elbámult ezen a princzipális:

– Meg van maga gárgyulva? Hát van magának szőlője?

– Van hát! mondá Bertus, s a mellénye zsebéből kivett egy
összehajtogatott papirost; abban volt egy szem mazsola szőlő. Ezt én a
Katiczától kaptam, kuglófba sütve; de nem ettem meg: eltettem örök
emlékül.

A principális már dühös akart lenni, azonban abban a pillanatban
elkezdett valaki nagy gorombán dörömbözni a még zárva levő borbélyműhely
ajtón.

Barnus, Bertus, egymás lábát taposva rohant az ajtót kinyitni. Ez valami
nagy úr lehet, mert nagyon goromba.

Szemük-szájuk elállt, mikor a belépőt meglátták. A rettenetes Guta volt
előttük, a félmázsás buzogányával.

– Ki köztetek a mester? – dörgé bivaly hangon a rabló.

– Én vagyok, méltóságos úr, én vagyok! sietett felelni a Barnus s a
kezeit mosta szárazon.

– No hát idefülelj. Azt akarom, hogy vágd le ezt az én hosszu nagy
szakállamat ollóval; azután pedig simára borotváld le a pofámat
borotvával: mert egy szép asszony így kivánja; ez a csókjának az ára. Ha
szépen elvégzed: tiz arany üti a markodat. Itt van, előre leszámlálom az
asztalra.

A Barnusnak már görbültek az ujjai a tiz arany leszámlálásához.

– Ha azonban a borotválásnál megtalálod a késsel vágni a pofámat, hát
akkor látod ezt a szék mellé támasztott buzogányt? Ezzel én olyan
laposra ütlek, mint egy lengyel garas!

Ettől a szótól aztán olyan reszketés állt a Barnusnak az inaiba, mintha
a harmadnapos hideg lelné. Egyszerre kiejtett kezéből ollót, borotvát s
hebegve mentegetődzött:

– Kérem, méltóságos Guta úr. Nem én vagyok a magister. Ez a másik az. Én
csak a legénye vagyok.

– No hát gyere te másik! – mondá a Guta; két székre telepedett le, mert
egy meg nem birta volna. De aztán úgy járjon a nyavalyás kezed, hogy ha
megvérzed a pofámat, kásává törlek; s ha csak annyi vért eresztesz is
rajtam, a mennyit egy szunyog kiszíhat az emberből.

«Szunyog!»

Ez a szó világosságot gyujtott egyszerre a Bertus agyában.

Mit is mondott csak szent Orbán?

«Ha van annyi bátorságod, mint egy szunyognak.»

Hisz a szunyog bátorsága a legnagyobb a világon! Mert az, vékony kis
állat létére, meg meri támadni a legnagyobb óriást is s vérét szíja.

Ez szent Orbán intése!

– Csak te ülj csendesen, méltóságos zsivány úr, nem lesz rám panaszod.

Azzal hozzá fogott, levágta az ollóval a hosszu szakállt, azután
behabozta a tarlóját szappannal, s szépen learatta a két orczájáról a
tüskés borostát simára. Nem reszketett a keze.

Ekkor a tokájára került a sor a Gutának.

– No most vigyázz! inté a rabló.

– Ugyan vigyázok. Szent Orbán segíts! – fohászkodék fel Bertus.

S azzal egy kanyarítással úgy levágta a rettenetes rablónak a fejét,
hogy a fej ott maradt a balkezében, szájával tátogva, szemeivel
pillogatva, mig a fej nélkül maradt nagy tetem a kezével kapkodott s meg
akart markolni valamit; de már nem tudta mit.

Így mentette meg a világot egy hirhedett gonosztevőtől egy borbély
legény, a kit a szerelme hőssé tett: szent Orbán ujjmutatása mellett.

Meg is töltötte aztán aranynyal azt a bizonyos réztányért, s megkapta a
maga Katiczáját, a kivel sokáig boldogul élt, s volt neki holtig tartó
dicsekedni valója az elkövetett vitéz hőstettével s annak áldásos
következményeivel.

Ebből az a tanulság, hogy a szunyog még bátrabb állat mint az oroszlán,
s a borotva még hatalmasabb fegyver, mint a pallos: csak attól függ,
hogy ki fogja a kezében?




SAKKJÁTÉK ISTEN ÉS SÁTÁN KÖZÖTT.

(Arab mese.)

A világalkotó és a világromboló szellem együtt ültek a sakktábla mellett
s játszották a nagy játszmát, a minek a díja az emberiség «üdve» vagy
«kárhozata» volt.

A földi idő-számitás szerint egy-egy ezredév telt bele, a míg egy-egy
huzást tett majd az egyik, majd a másik.

Egyszer a sátán egy ravasz huzással elvette a fehér királynét.

Ez a királyné volt «Éva».

Adonaj királynéja elvesztével sem adta fel a játszmát. Eleibe tolta a
sátánnak a «tornyot». Mózest.

A sátán el volt bizakodva a maga királynéja, Astarte hatalmában. Az még
a tornyot is megdönti.

Adonaj ezalatt, csendesen észrevétlenül előbbre tolt egy «pion»-t, s
feláldozva a tornyát, bevitte az első vonalba s királynévá tette.

Ez az uj királyné volt szűz Mária.

S ezzel az új királynéval megnyerte a nagy sakkjátszmát Adonaj az ő
ellenfele, a sátán ellenében.




A RÉMHALÁSZ.

Egy pénteki napon a délutáni gőzössel keltem át Siófokról
Balaton-Füredre.

Péntek is volt, délután is volt, zivatar is volt. Egy magamban voltam
utazó a födélzeten.

Erős északi szél fútt, mely fenékig felkeverte a Balatont; a mi ócska
gőzösünk csak úgy tánczolt a hullámokon, hol az egyik kerekével, hol a
másikkal a levegőben kalimpálva; egy-egy vállalkozó természetű hullám
még a tetőzetre is felcsapott; a fehér halászmadarak ott repkedtek
körülöttünk nagy vijjongva.

Én az ilyen időt legjobban szeretem a hajó orráról nézni. Hogy ugatják
meg a hullámok a tolakodó hajót, s az hogy rázza le őket a nyakáról
fumigálva.

Mikor a hajó a tó közepe felé jár, kelet felé nézve úgy tetszik, mintha
a tengert látnók magunk előtt: semmi part nem látszik. Az egész viz
fehér a tajtékzó hullámkecskéktől.

Kivülem csak a kormányos volt a födélzeten, meg egy hajós-legény. De ezt
inkább mondhatnám hajós-öregnek, mert csupa szürke volt a szakálla, s
félig vak is volt. De hát jó volt ez a Kisfaludygőzösre matróznak.

– Nézze csak, mondám a vén matróznak, nem lát ott a viz közepén valami
fekete tárgyat? Arra Tihany felé.

Azt mondta, hogy látja; pedig dehogy látta.

– Úgy néz ki, mintha valami csónak volna.

– Az ám. A bizony. Egy csónak.

– Kinek jut eszébe ilyen időben Istent kisérteni?

– Az nem lehet más, mint a «rémhalász».

Én kaptam rajta, hogy most egy népmondához jutok.

– Mi az a rémhalász?

– Azt csak mi ismerjük itt a Balatonvidéken. Valami kisértet, a ki épen
ilyen viharban szokott halászni, arra van elkárhoztatva a más világon.

– Vajjon mit véthetett ezen a világon?

– Hát annak az a históriája, hogy a Balatonon legnagyobb haszna van a
«garda»-halászatnak. A gardahal úgy szokott jönni, mint egy tábor. A
tihanyi hegy tetejéről messziről meglátják, mikor közelednek: csupa
ezüst tőlük a viz hosszú sorban, akkor aztán minden halász csónakra kap,
a strázsa a hegy ormáról a szüre lobogtatásával mutatja, hogy jobbra,
vagy balra kerüljenek-e a garda elé, s ha jól közrekapják, minden bárkát
megtöltenek vele.

– Ezt már tudom.

– Hát egyszer egy husvét vasárnapján látták meg a gardahal közeledését a
strázsák a hegytetőről, a mikor a népség épen a templomban volt
istenitiszteleten. Épen a legünnepélyesebb pillanatban, a mikor a prior
felemelte a szentséget, a ministrans csöngetett, minden ember térdre
bocsátkozott s öklével a mellét verte, rohant be a templomba az őrt álló
halász, elordítva magát: «jön a garda!» S erre a szóra egyszerre
felkerekedett az egész népség; törte magát egymás hegyin-hátán
keresztül, ki a templomajtón, le a csónakokhoz, gardát fogni; a papot
ott hagyták magában az oltárnál. De meg is büntette őket az Isten ezért
a megcsufolásáért a szentségnek, mert olyan zivatart támasztott a
Balatonon, hogy az volt a boldogabb, ki üres ladikkal visszakerülhetett
a tihanyi révbe. Csak maga az a templombontó halász nem tért vissza. Azt
a nagy igyekezete belevitte a garda-hinárba. A hegytetőről látták,
hogyan hányta a merítő lapáttal a bárkájába a halakat, míg aztán a
gardával együtt eltünt az emberek szeme elől. De azóta is, mikor ilyen
nagy zegernye idő van, sokszor előjön a rémhalász, s futja a vizeket;
nem evez, nem kormányoz, csak a merítő lapáttal hányná kifelé, ha
győzné, a sok halat a bárkájából. Bizonyosan az járja most a bolondját
ottan Tihany körül, mert ott a hazája. Minden jó lélek dicsérje az
Istent!

No ez elég együgyű mese volt; hanem aztán kezdett érdekessé lenni, a
mint a Tihany körül megpillantott fekete tárgy idő mulva közeledett a
hajóhoz.

Csupa csoda volt az; a szél északról fútt, a csónak pedig délről
közeledett: tehát szemközt a szélnek. Csak úgy ugrált egyik
hullámgerinczről a másikra által.

Én előkerestem a távcsövemet s szemügyre vettem a csónakot.

Láttam, hogy egyetlen emberalak van benne, a ki egyre hajlong. Nem evez,
nem kormányoz, csak a merítő-lapáttal dolgozik.

És mégis sebesen közeledik a hajónkhoz. Úgy látszik, mintha egyenesen
belénk akarna ütközni.

A mi gőzgéppel ellátott hajónk alig bir a hullámokkal, ez a kis bárka
pedig csak úgy játszik velük.

Már olyan közel ért hozzánk, hogy puszta szemmel is ki lehetett venni a
benne ülő ember arczát. Sohasem felejtem el. Fedetlen fővel volt: a
haját, szakállát kétfelé lobogtatta a szél. Mind a haja, mind a szakálla
az egyik oldalán fekete volt, a másikon ősz. Az arcza sápadt és
mozdulatlan, a szája nyítva, a szemei véresek és merevek. Alig volt már
tőlünk két hajóhoszszára. És még mindig a hajónk oldalának tartott. A
kormányos kiabált rá, a hajós-legény verte a csengetyüt, a lármára
előkerült kapítány nagy füttyöket adott a gőzgéppel: a rémhalász se
látott, se hallott, csak repült nyilsebesen a hajónknak. Mikor aztán
csaknem odaért, akkor egyszerre egy hal gyorsaságával félresiklott s egy
ideig párhuzamosan versenyt futott a gőzhajónkkal. És a csónak, melyet
se vitorla, se evező nem hajtott, megelőzte a gőzhajót, eléje került, s
egy gyors kanyarodással átcsapott előtte. A benne ülő rémalak akkor sem
nézett felénk. Olyan volt a tekintete, mint egy halotté.

Alig ötven lépésnyi közelből láttam ezt a csodatüneményt, pedig én mind
az öt érzékem teljes birtokában voltam: ébren; nem álmodtam. Néztem, a
mint a kisértetes alak még a vakmerő kanyarodónál sem nyult a
kormánylapáthoz, hanem gyorsan hányta ki a merítő szákkal a csónakjából
talán azt a gardát?

És azután még sokáig elnéztem, hogyan iramodik a sirály sebességével
Siófok felé, míg végre a zápor eltakarta előlem a csónakot rémalakjával
együtt.

Mi volt ez a tünemény? Hát még sem mese a mese? Hát csakugyan vannak a
nap alatt természetfölötti csodák?

A kapitány a füle tövét vakarta.

– Barátom, ezt el ne mondjuk Füreden senkinek, mert ha hire futamodik,
senki sem mer a gőzhajónkra felülni többet.

Megigértem s meg is álltam, hogy nem beszélek senkinek a látott rém
felől. Boszantott, hogy láttam valamit, a mit el kell hinnem a két
szememnek, de az eszemmel nem tudom utolérni, hogy mi volt.

Másnap gyönyörü derült idő lett a nagy zivatar után. A füredi sétány
tele volt sétáló néppel. Olyankor, mikor a déli gőzhajó megérkeztét
várják, az egész fürdővilág a parton van.

A gőzhajó uj vendégsereget hozott; a kiket partraszálltuknál ismerősök,
bérszolgák, hivatalos személyek fogadnak. De nevezetesebb volt minden
uraságnál az a négy ember, a ki egyszerre jött ki a hidon, két hosszu
rudon egy fejénél, farkánál fogva felakasztott óriási szörnyet czepelve.
Az egy rengeteg nagy harcsa volt.

A két elüljövő halász közül az egyikben ráismertem az én tegnap látott
rémhalászomra. Ez a félben fehér, félben fekete haj, ez a sápadt arcz,
ezek a vértől átfutott szemek: a tegnapi rém.

– Ugyan édes atyámfia, szólítám meg, nem ön volt az, a ki tegnap délután
a kis bárkáján versenyt futtatott a mi gőzhajónkkal?

– De biz én voltam. Úgy-e milyen jó masinám volt! Olyan nincs a
gőzhajónak. Itt hozzuk a vállunkon ni.

Akkor aztán utközben elmesélte, hogy ő boglári halász: tegnap délben egy
óriási harcsát lepett meg, a mint a Balaton fenekén sütkérezett, s
belehajította a szigonyát. A roppant állat aztán a szigonytartó kötelet
maga után rántva, ennélfogva a halászbárkát is magával ragadta,
benyargalt vele a Balaton közepébe s elkezdett vágtatni vihar ellenében
a hozzákötött csónakkal, a halásznak csak azzal volt dolga, hogy a
ladikjába csapkodó hullámot egyre kilapátolja. Kormányra, evezőre
gondolnia sem lehetett, mert a megszigonyozott óriási állat arra vitte a
csónakot, a merre neki tetszett, szemközt a viharral és ellenkező
hullámokkal. Az utban talált gőzhajótól aztán megrettent a sebzett vizi
szörny, s félrecsapott előle, míg végre a siófoki homokzátonyon
megfeneklett s ott azután az összecsődült halászok doronggal
agyonverték.

A halászcsónak a hat tengerész-mérföldnyi utat Boglártól Siófokig két
óra alatt tette meg. A harcsa négy mázsát nyomott, mikor megmérték.

A rémhalász kapott a zsákmányért százhusz forintot, s a mellett csinált
egy olyan vizi verseny-csónakázást, a mit aligha produkál utána valaki.




A KIRÁLYNÉ ÉS A MAJOM.

Majmuna és Idrisz tündérek találkoztak a paradicsom kapujában.

– Mit találtál? kérdezé Majmuna.

– Én találtam egy királynét az aranykupolájú templomok városában, a
kinek minden meg van adva, a miben csak ember leánya gyönyörűségét
lelheti: van fényes palotája, kertje, palankinos elefántja, van drága
öltözete, ékszerei; van ének, táncz, zene, mesemondás a házában; van
daliás férje, a ki minden vágyát teljesíti, mielőtt azt kimondta volna
és a ki azért mégis boldogtalan, mert nem tud nevetni. Hát te mit
találtál?

Én pedig találtam az ezüstkupolás hegyek tartományában egy árva fiút, a
kinek nappal nincs mit enni, éjjel nincs hol hálni, de a ki egész nap
kaczag, vihog, nevet s folyvást van rá oka, hogy miért nevessen.

– Ha mi ezt a kettőt össze tudnók hozni, hogy az egyiknek legyen abból,
a mi a másiknak nincs, mind a kettőt boldoggá tehetnők vele.

– Tegyünk úgy.

Azzal szétterjeszték a szárnyaikat s repültek vissza a földre.

*

A királyné neve volt Izrabál, a Sah-in-sah, a perzsa király egyetlen
felesége, a csodálatos szépség, a kinek a nagy szépségéhez az a nagy
hibája járult, hogy maga is tudta, milyen szép.

Egyik szobájának a falai csupa tükrökből voltak, a mikből magát láthatá,
s azért nem nevetett soha, hogy a szépségét el ne rontsa, mivelhogy
nevetés közben az ajkak szép csigametszése széjjelnyulik s a nagy szemek
összehuzódnak, az arcz sima közepén gödör támad s a szemszögletben
ránczok fodorulnak. Férfi szeme előtt ugyan a nevető női arcz a
legszebb, de a királynő csak a saját szemével láthatta magát s az előtt
a nevető arcz rút volt.

S mivelhogy ilyen tilalmat vetett a szép arczára, lassankint a lelke is
hozzászokott a komolysághoz; egész kedélye mélabús lett, nem találta
gyönyörűségét se pompában, se mulatságban. A ragyogó termek, lazurkő és
gyöngyházkirakású padmalyaikkal, a csillagos égboltot utánzó kupolák, az
illatárasztó, örökvirágzó kertek, talitarka madárseregükkel, a
rózsavizfecskendő szökőkutak, mind szemébe sem tüntek, a bajadérek
tánczára oda se nézett, a szemfényvesztők csodamutatványai, a betanított
elefántok, a színdarabot játszó kutyák mind nem érdekelték; ha pedig a
hirhedett költők verseit olvasták fel előtte, azoktól épen elbólintott.

A Sah-in-sah már jutalmat tűzött ki annak, a ki a nejét meg tudja
nevettetni. Azt egyszerre «Hakimmá» fogja kinevezni, a ki annyi, mint
egy tartománynak a kormányzója. Mind hasztalan; a csodaszép Izrabál
arcza oly mozdulatlan maradt, mint a ki egy sírkövön ül s a tegnapról
gondolkozik.

*

Az olasz havasok jéghegyekkel pompázó tartományában pedig faluról-falura
járt egy árva savoyard fiú, a kinek nem volt egyebe egy majmánál.

A fiúnak a neve volt Dzsója, a majmáé pedig Cseffó.

A fiúnak nem volt csizmája, hanem a majomnak volt keztyűje; a gombos
janklit a majom viselte, a fiúnak maradt a mellény. A pávatollas kalapot
felváltva hordta hol az egyik, hol a másik, majd a fején, majd a
kezében, mikor filléreket kéregettek. Ha valami szánakozó lélek egy
almát adott nekik, abból elébb a majom harapott, azután a gazdája; a
melyiknek utoljára a csutkája maradt, az azt a másiknak a fejéhez dobta.
A hol az éjszaka meglepte őket, ott meghuzták magukat, ól szegletében,
kapumélyedésben, cisterna katlanában; összebújtak, úgy melegítették
egymást, hogyha dideregtek.

Hanem aztán egész nap volt a fiúnak mit nevetni. Egymást tanították az
arczfintorgatásra. Ahány grimászt, a hány torzpofát tudott a Cseffó
vigyorítani, ugyanannyit tudott a Dzsója visszamókázni; a fejbőrét is
úgy tudta mozgatni, a füleivel konyítani, mint a majom. S minthogy ezzel
mulattatták a vásári közönséget, annálfogva a Dzsójának a napja
reggeltől estig csupa nevetésből, vigyorgásból állott.

Egyszer egy kikötővárosban valami pajkos matrózok pálinkát adtak a
fiúnak is, a majmának is, attól mind a kettő megrészegült, azzal
elvitték őket magukkal a hajóra s aztán elvitorláztak a széles világba.
Senki sem kereste őket. Komédiás gyerek, komédiás majom senkinek se
ija-fia, elveszhetnek számozatlan.

*

Nyaratszaka, mikor a nagy hőség miatt minden tehetős ember menekül a
persa fővárosból, Teheránból, a Sah-in-sah udvara is átköltözik a hűsebb
egű Szultanabadba, a hol a királynak még a rezidencziájánál is pompásabb
várpalotája van, a mit a hires építész, Feth-Ali készített, melynek
kétszáz pillére mind színre, mind formára más meg más: egyik fehér
alabástrom, másik rózsaszínű kalcedon, fekete jaspis, hússzínű karniol,
fűzöld malachit, kigyótarka szerpentin, szalagos akát, a márványnak
sárga, violaszín, barna változatai s egy boltozat csupa itakolumitból, a
mely olyan kő, hogy meg lehet hajlítani, mint a nyers fát.

Egy napon hírül hozták a királynak, hogy a nagy bazár előtt egy idegen
fiú támaszt csődületet a majmával, a kikről senki sem tudja, honnan
kerültek ide. Az ibliszek hozhatták mind a kettőt, mert az egy olyan
majom, a ki kártyát tud játszani. Akárkivel elfogadja a játszást s
minden játszmát megnyer. Valami dzsin lakik ebben a majomban.

A sah felhozatta az udvarába a majmot meg a gazdáját.

A Dzsója volt az, meg a Cseffó.

A perzsáknál nagyon szeretik a kártyázást. Itt hamarabb ismerték a
«naibi»-t (ez a keletieknél a kártya neve), mint Európában, a hol azt a
szaraczénoktól tanulták el. A sah maga is erős volt a játékban, de a
királyné még erősebb. Egymással szoktak játszani, rendesen pikétet, a
mihez nagy kártyaérzék kivántatik.

Minthogy a királyné arczát idegen férfinak, ha még olyan gyermek is,
meglátni nem szabad, a Dzsóját egy hímzett ernyő mellé állították, a
honnan csak a majmára láthatott. A Cseffónak adtak egy magas széket,
hogy elérje az asztalt. Maga a sah ült vele szembe. A majom keverte a
kártyát, odatette a sah elé emelni s aztán kiosztotta. Mikor aztán
fölszedte a kezébe a kártyákat, akkor elkezdett a pofájával mindenféle
furcsa fintorgatásokat mívelni.

Hát ilyen majompofákat látott már Izrabál eleget, nem nevetett rajtuk.

Azonban elkezdődött a játék. A pikétnél beszélni szokás. A kimondást meg
az ütéseket számlálni kell. Az a majomnak nincs megadva. De a helyett
van neki négy keze. A két első kezében a kártya, a két alsó kezében meg
egy palatábla és kréta. Ezekkel jelzi a saját elsőbbségeit. Mikor a sah
Quint von Obert mond, Cseffó a fejét megrázza: nix-nutz, itt öt egyenes
van s felirja a táblára. S az első játékban több ütést csinált, mint a
sah. A játék alatt az ernyő mögött álló Dzsója folyton beszélt a
majmához, de olyan nyelven, a mit senki sem értett. A kártyákba pedig
nem láthatott és így nem jöhetett abba a gyanuba, hogy ő vezényli a
majmot.

Izrabál arczán elkezdett mosoly derengeni, a mint a majom az első
játszmát megnyerte.

A második osztásnál a sah meg akarta tréfálni az ellenfelét. Azt mondta:
«négy király!» Pedig nem volt a kezében csak három.

Erre a majom alázatos szemforgatással vette fel az alsó kezével a
leskártolt negyedik királyt s a sah elé mutatta.

– Eh! Mit! mondá a sah. Magam vagyok a negyedik.

Erre a majom négy disznót jelzett s hármat kitéve az asztalra, a mi a
kezében volt, felcsapta a fejére a tollas süvegét s büszkén a fejére
ütött: «magam vagyok a negyedik!»

Izrabál ajkairól egy «hah!» röppent el: kezdete a nevetésnek.

Ezért az egy hangért megbocsátotta a sah a vakmerőséget.

A harmadik játéknál a sah egy kilenczvenest kapott.

Izrabál arcza pedig egészen nevetésre állt már, szétnyílt ajkai között
ott ragyogtak a fehér gyöngyfogsorok; szemeiben szokatlan tűz égett.

A negyedik játékban a sah egyetlen ütést sem csinált. Mattsban maradt. A
sah dühös volt.

Izrabál ajkán pedig kitört a hangos hahota. Végigveté magát kaczagva a
kereveten s hemperegve folytatá a nevetést.

A sah öröme fejedelmi módon nyilatkozott. Marék aranyat dobott a majom
elé; a mit az hirtelen a két pofájába dugdosott s aztán a gazdájához
futott vele, átadni neki a búsás nyereményt.

– No most próbálj te vele játszani! mondá a sah Izrabálnak.

A királyné nem sokat kérette magát, leült a kártyaasztalhoz.

Most már a kártyázó majom arczfintorgatása állandó mosolyt idézett a
királyné arczára. De folytonos nevetés lett abból. Mert a királynénak az
volt a szokása, hogy játék közben csalt, hamisan jelzett, a mit a sah el
szokott neki nézni, de bezzeg nem nézte el az új játszótárs. A majom
észrevette a hamiskodást s heves kézmozdulatokkal tiltakozott a
csalafintaság ellen, a mi a királynét oly derült hangulatba hozta, hogy
egyre nevetett, mint a kit csiklandoznak; nagyokat sikongatott közbe;
egész pirosra nevette az orczáit. Olyan volt, mintha megbűvölték volna.

S még a körülálló hölgyeket is magával ragadta a királyné nevetése;
olyan hangverseny támadt, a minőt a sah palotája nem hallott soha:
hangverseny csupa kaczagásból.

– Akárkitől jőjjön ez a csoda, valóságos csodának kell azt mondani.
Szólt a kalifa s gyöngéden lecsókolá Izrabál arczáról a nevetés szűlte
könyeket. Mától fogva állandó legyen ez a csodahang a palotában.

A Cseffónak, úgy mint a gazdájának rögtön pompás öltözeteket adtak.

*

Mondjuk el hát a titkát a majom kártyázási művészetének, a melylyel
minden embert meg tudott verni. Mert természetfölötti dolgokat manapság
még a mesékben sem hisznek már el.

Tehát a hány lapja van a naibinak (a kártyának), annyiféle fintorlata
van a majom pofájának. A kártyalap harminczkettő. A majom majd a jobb
szemével csal, majd a bal szemével hunyorít, majd mind a kettőt
besunyja, meg fölmereszti, két szemöldökével kacsint, félresandít,
homloka bőrét felhúzza, meg leránczolja, szája szegletét jobbra-balra
fintorítja, nyelvét kiölti, orrát feldúzza, szája két végét
felvigyorítja, ajkát lepittyeszti, egész száját összecsücsöríti, füttyre
idomítja, a két füléig elhúzza nevetve, a fogait vicsorgatja,
négyszögletű szájat öblít, hizelkedve mosolyog, hosszú képet nyújt,
szemeit ég felé forgatja, ijedt pofát mereszt, száját tátja meg
összekummja, ajkait befalja, gúnymosolyra fintorul, pityereg, szépen
kér, komoly arczot módosit, szemérmesen mórikál. Ez is harminczkettő. S
minden arczmozdulat megfelel egy kártyalapnak. S ezek a titkos jelek be
vannak tanulva a Dzsójánál is, a Cseffónal is.

Akármilyen messze ültetik is a savoyard fiút a játszóasztaltól, ő a
majom arczfintorlataiból megtudja, hogy annak miféle kártyák vannak a
kezében s akkor aztán messziről kommandirozza a maga nyelvén, hogy mit
híjjon és mivel üssön. «Szegfü-király», – «galambhölgy», –
«szarvas-bohócz», – «szerelem», – «halál», – «bitófa». Ha nem érti meg a
majom a szót, Dzsója a megfelelő arczmozdulattal magyarázza meg neki
érthetőbben. Így tudja megnyerni a játékot a kis majom a nagy ember
ellen.

A kik pedig ezt a titkot nem ismerik, azt hiszik, hogy boszorkányság van
a játékban. Hisz a majom nem tud beszélni. Nem bizony a szájával, de tud
az arczával.

*

A Sah-in-sah elhatározá, hogy a csodatevő majmot meg kell vásárolni a
gazdájától a királyné számára, minden áron.

De ki tud beszélni a gazdájával? Hisz az valahonnan a Káf-hegy mögül
cseppent ide.

Az ország legtudósabb embere a Hakim-I-Séra (az irott törvény embere)
kisütötte, hogy a majom gazdája taliánul beszél.

De hát ki tud az országban taliánul?

Persze ott nincs operaház, hogy az ember mindig kapjon valakit, a ki
olaszul tud. Végre kisütötték, hogy a taberistáni kormányzó, Árif emir
az az egy ember, a ki beszél a taliánok nyelvén.

Felparancsolták az emirt Szultanabádba.

A Sah-in-sah tudatá vele, hogy miért hivatta fel. Azért, hogy beszéljen
a majom gazdájával.

– Allah kérim! kiáltá fel az emir. De rosszkor jött ide az a majom!
Hiszen épen most lázadtak fel Taberistánban az istentelen «Babik», a
próféta-tagadók; a míg én itt járok, azalatt felforgatják az egész
tartományt.

– No hát küldök oda helyetted más emirt, téged pedig kinevezlek teheráni
emirnek.

Erre még jobban jajveszékelt az emir.

– Allah ekber! Felséges hadúr! Az nekem nem előléptetés. Teheránban van
a «szadrazám» (nagyvezér) székhelye. Taberistánban magam préselem a
népet, de Teheránban a szadrazám is préseli, mi marad nekem?

– No hát kinevezlek szadrazámnak. A mostanit pedig elküldöm Indiába
nagykövetnek.

– Az már más.

És így Árif emir megkapta a nagyvezéri hivatalt, azért, hogy beszéljen
taliánul a kártyázó majom gazdájával.

– Hallod-e, te kutyakölyök, a kalifa meg akarja venni a majmodat. Mi az
ára?

– De én nem adom ám el a majmomat semmi áron.

– Bolondfejű! Annyit nyomó aranyat kapsz érte, a mennyi a majmodnak a
súlya.

– Mit csináljak én azzal az aranynyal? Ha meg tudják, hogy sok pénzem
van, agyonütnek érte. Míg most az én Cseffóm, akárhová megyek vele,
mindenütt megkeresi a mára való kenyeremet. Én a majmomtól meg nem
válok.

(No megállj, mondá magában Árif, majd azért is megmutatom én neked, hogy
megválsz tőle).

Azzal a legelső alkalomnál, a midőn ismét maga elé hozatta a királyné a
majmot a gazdájával együtt, Árif is bebocsáttatá magát a terembe s
ugyanazon szőnyeg mögé elrejtőzve, a hol a Dzsója kuttogott, ő is
meghúzta magát. Ott azután, a mint a játék elkezdődött, elővette az
elefántcsont-tábláját s feljegyzé rá azokat az olasz-szavakat, a miket
Dzsója intézett Cseffóhoz. Kitalálta a ravasz eszével, hogy a savoyard
fiú igazgatja a játékot, az a mester s ezekben a szavakban van az egész
boszorkányságnak a titka.

Mikor aztán ezt kitalálta, akkor galléron fogta a Dzsóját s becsukatta a
földalatti tömlöczbe.

– Így ni! Már most nem kérdem, hogy mi a majmodnak az ára.

A Dzsója akkor is nevetett: «Majd felhozatsz te engem ismét! Majd értem
jösz még, szépen kérve».

A következő játéknál aztán Árif maga helyezkedék el a rejtő függöny mögé
s onnan hangoztatá a táblájára felirt szavakat a Cseffóhoz.

Azt azonban nem tudta Árif, hogy a majom arczfintorai mit jelentenek? És
így azt sem tudhatta, hogy micsoda kártyák vannak a majom kezében? Mikor
aztán elkezdett a majomnak diktálni, mit híjjon, s olyan kártyákat
nevezett meg, a mik annak nem voltak a kezében: a majom dühbe jött,
fejéhez vágta a kártyát, táblát, krétát, mindent, s azzal összedugta
mind a négy karját: nem játszik többet.

– Csak hozasd te vissza a savoyard fiút. Nem tudsz te ehhez. Nem olyan
könnyű ez, mint a nagyvezérség, mondá neki a kalifa; s a szadrazámnak
nagy szégyenszemre magának kellett visszamenni, a börtönből kihozni a
Dzsóját.

A Dzsója azonban most már el volt keseredve, azt mondta, hogy ő nem
marad itt, megy a majmával együtt vissza a hazájába.

A sah dühös lett a szadrazámra. «Itt van ni! Már most elmegy a majom».

– Van egy eszmém! mondá Árif. A mostani Emir-ed-Daulah (kincstárnok)
nagyon sokat lopott már. Ideje, hogy a fejét levágjuk. Helyébe
megtehetjük ezt a ficzkót Emir-ed-Daulahnak. Ez nagyon jól tud számítani
s kevesebbet fog lopni. Akkor aztán itt marad a majmával együtt.

– Mondasz valamit! Felelt rá a Sah-in-sah.

S ekként lett Árif emirből szadrazám, Dzsójából pedig Emir-ed-Daulah
Teheranban. S mind a hárman jól betöltötték a helyüket. Hogy ki a
harmadik? azt szabad találgatni.

*

Majmuna tündér ismét találkozott a társával Idriszszel a paradicsom
kapujában.

– No már most az árvagyereknek van mit enni.

– És a királynénak van mit nevetni.

«Allah nagy és Mahomed az ő prófétája».




A LEGBÁTRABB EMBEREK.

Kik a legbátrabb emberek?

Hát kik volnának mások, mint a kis gyerekek?

Azt az igazságot, a mit egész gyülekezet nem mer kimondani, kimondja a
gyerek.

Azért találták ki a «mumus»t, hogy megtanítsák a gyerekeket félni.

Ime összejegyeztem egy néhány adatot annak a bebizonyítására, hogy
milyen vakmerő nemzet a gyerekség!

*

– Nyanya! Füle is van!

– Jól van kicsikém! csak te egyél szépen!

Az asszony kukoriczát tördelt a szántóföldön, a kis leányát addig
leültette a fa alá, a kukoriczaszárakra, a miket a tehén számára
levagdalt, kezébe adta a fakanalat, meg a csuprot, abban bableves volt.

A kicsike hozzálátott s azon kezdte, hogy «füle is van!»

Egy kis idő mulva megint mondja:

– Nyanya! orra is van?

– Ejnye, te kis bohó! Hát csak kanalazz szépen.

Megint hangoztatja az apróság:

– Nyanya! lába is van!

– Ej, te kis selma, te! Miket nem találsz még ki, he!

Aztán csak nagyot nevet a kicsike:

– Nyanya! Farka is van!

De már erre csak figyelmes lett az asszony, hogy miféle csoda lehet az,
a minek füle is van, orra is van, lába is van, farka is van?

Odamegy. Hát akkor látja nagy rémülve, hogy egy egérke van a leveses
csuporban, arról danolta a kis leány, hogy mi mindene van annak?

A nyanyát egyszeribe kilelte a hideg ijedtében. Asszonyember megijed, ha
egy egeret meglát. Nem hiába mondja a nóta, hogy «csunya bogár az egér!»
– Hát még egy bableveses csuporban! Bizonyosan torkoskodni akart ő
kelme, s aztán nem tudott többet kijönni a bögréből.

A kis gyerek pedig egy cseppet sem ijedt meg ettől a szörnyetegtől,
hanem szép kedélyesen eszegette le róla a bablevest, a mig a farka is
kilátszott s nagyokat ütögetett az orrára, mikor ki akart ugrani a
bögréből.

Én nem volnék olyan vitéz.

*

De már most lássunk egy valamivel nagyobb állatot.

A székely asszony kiment a hargitai irtványosba, a honnan a szálfákat
kivágták s a következő években a vén fák helyét ellepte mindenféle
vadbokor, mely olyan sürü szövevényt képezett ottan, hogy a ki bele
tévelyedett, napestig ki nem talált belőle.

Azért ment a székely asszony az irtásba, hogy málnát szedjen. Annak jó
árát adják a városban.

Ott pedig a Hargita völgyében olyan magasra nő a málnabokor, hogy még a
tehén szarva se látszik ki belőle.

A kis leányát is magával vitte az asszony: otthon nem volt kire hagyni;
az ura hosszu fuvarba járt borvizzel.

Hát ott a málnaligetben volt egy nagy szál kiszáradt fa, a mit azért nem
vágtak ki, mert már nagyon odvas volt. Annak a tövébe leültette az
asszony a leányát; kezébe adott egy nagy darab «kakas tejjel, varju
vajjal sütött» kenyeret, hogy azt majszolgassa, a mig ő a sürü csalítban
málnát szed a karos kosarába.

Nem távozott messze a száraz fától; ott közel volt a málnabozót; minden
szót meghallhatott, a mit a kis leány petyeg.

A gyerekek szoktak beszélgetni, ha magukra maradnak, vagy pedig
dudolgatnak.

Egyszer azt kiáltja a kis leány:

– Anyóka! Füles bácsi szereti ám a kenyeret.

Egy kis idő mulva megint mondja:

– Anyóka! Füles bácsinak nem volt elég a kenyér.

Később megint nevetve szól:

– Anyóka! Füles bácsi több kenyeret kér. A kezemet nyalja.

Erre odafut az anya s rémülve látja, hogy egy anyányi nagy medve ül a
két hátulsó lábán az ő kis leánya mellett, s a gyerek azt eteti a
tenyeréből a maradék kenyérmorzsákkal.

A székely asszony erre kétségbeestében nagyot sikoltott, a mire a
goromba medve fölugrott, odarohant s földre teperte az asszonyt.

Vége lett volna szegény asszonynak: az a gonosz állat összemarczangolta
volna, ha a kis Zsuzsika ott nincs.

De hát a Zsuzsikának helyén volt a szive! Aztán erős is volt: négy
esztendős volt már. Nosza, oda rohant a gonosz vadállathoz. Az egyik kis
kezével megragadta a fülét, a másik öklöcskéjével meg ütötte az orrát, a
hogy tudta s szidta, mint a bokrot.

– Heh! Te czudar pákosz füles bácsi! Nem hagysz békét az én anyókámnak?
Azért adtam én neked kenyeret? Nesze! Nesze!

Piff, paff! verte agyba, főbe.

A medve hátrafordította a nagy bolond fejét: végignézett azon a parányi
teremtésen, a ki őt ütlegeli.

Arra elmordította magát: «jól van no! Azért nem kell az embert ugy fejbe
verni!»

Azzal ott hagyta a földretiport asszonyt s odább czammogott, nagy
morogva: «no még igy soha sem jártam».

A kis Zsuzsika még utána is hajított egy ökölnyi nagy követ, a mitől a
medve ugy elszaladt, hogy még most is szalad, ha el nem fogták.

A székely asszonynak nem történt semmi baja.

Hát ezt melyikünk csinálna utána a kis Zsuzsikának?

*

De mindannyinál szebb az, a mit magam láttam.

Volt egy ismerősöm, egy híres orvos. Annak a szobája tele volt
mindenféle természeti ritkaságokkal. Kitömött madarak, s mindenféle
csontvázak, villanyos gép, szárított virágok, homokóra, nagyitó cső,
spirituszba tett csodaállatok! Még repülő-kutya is volt! Ott lógott
lánczra akasztva a stukatúron. Hát még az üveges szekrény a mindenféle
alakú üvegekkel! Meg azok a görbe nyeles üveggömbök, a mikben mindenféle
levegőt lehetett főzni.

Nagyon hires orvos volt. Hej, de sok embert kiragadott a halál körme
közül! Egyszer aztán a halál azzal állt rajta boszút, hogy őtet magát is
elvitte. No, de öreg ember is volt már.

A felesége tisztességes matróna volt, mikor özvegygyé lett.

Egyetlen leányuk volt, az még az atyja életében férjhez ment egy
fiskálishoz.

Az özvegyen maradt doktorné aztán arra kérte a gyermekeit, hogy
költözzenek az ő házába: ne legyen olyan egyedül.

Azok oda mentek az anyjukhoz lakni: a doktor szobájából lett a
fiskálisnak a kanczelláriája.

S minthogy egy ügyvédnek nincs semmi szüksége se kitömött pelikánokra,
se villanyozó gépre: a doktor úr minden természettudományi eszközeit,
ritkaságait kitakaríták a periratok számára rendezett szobából.

Olyan kis városban pedig nincsen zsibárus, a ki az afféle portékát
megvegye; aztán meg nem is engedi a gyermeki kegyelet, hogy azokat a
tárgyakat, a miket az apa olyan fáradsággal gyüjtött, a miket mindennap
maga körül látott, velük bibelődött, odadobják egy rozsdás vasakat áruló
kufár kaczatjai közé; – hanem elég nagy a padlás, mind felhordják oda.
Ott azután elmélkedhetnek a világ mulandóságáról, belepheti őket a por,
befonhatja a pókháló. Még a pipaállvány is odakerült, a hosszúszárú
selmeczi pipákkal. A megboldogult doktor nagy pipás volt, a veje pedig
csak szivarral élt.

Nemsokára két kis gyermek lármája élénkíté a házat.

Egy fiú volt, meg egy leány. Jóska és Julcsa.

Julcsa négy esztendős volt, a Jóska meg három.

Nagy selma volt mind a kettő!

Dajka már nem kellett melléjük, kisdedóvó még nem volt. Egészen
szabadjára voltak hagyva.

Egyszer Jóska rábeszélte a Julcsát, hogy menjenek fel együtt a padlásra.

Az ám gyönyörüség, mikor a gyerek beszabadulhat egy olyan elhagyatott
lomtárba s kedvére kutathat az előtte ismeretlen tárgyak között. Mi
lehetett ez? – Mit lehetne még ebből csinálni? Ez volna ám jó
játékszernek!

A Jóska legelőször is a pipákra talált rá. Mindjárt rájött hogy ez arra
való, hogy az ember a szopókáját a szájába vegye.

Nagy vita támadt közöttük. A Julcsa azt állította, hogy azt fújni kell,
a Jóska pedig, hogy színi kell.

Este a vacsoránál a papára bizták a vita eldöntését.

Hej de megharagudott a papa!

– Majd adok én nektek, ha még egyszer a pipához mertek nyulni.

Hát aztán többet nem nyultak a pipához.

De azért mégis feljártak a padlásra, kutatni a nagyapa czókmókja között.

A szolgáló ijesztgette őket, hogy ne járjanak a padlásra, mert ott
elkapja őket a rézorrú bagoly.

Már most csak azért is felmentek, azt a rézorrú bagolyt megkeresni.
Találtak is egy kitömött baglyot, de biz annak nem volt rézből az orra.
Ettőlfogva nem volt előttük semmi hitele a szolgáló ijesztgetéseinek.

Egyszer nagyon elkezdett a kis Jóska hizelkedni a mamájának.

– Miért hizelkedel te most olyan nagyon? Mit akarsz kihamiskodni? –
kérdezé a mama.

– Mondja meg a Julcsa.

A Julcsa aztán előállt vele.

– Szabad-e nekünk a kertből egy muskátlit kivenni és cserépbe ültetni?

– Hát minek az nektek?

– A nagymama szereti a muskátlit. Nemsokára itt lesz a nevenapja.
Megakarjuk lepni vele.

– S hol veszitek a virágcserepet hozzá?

– Találtunk a padláson egyet. Gyönyörűséges szép virágcserép,
porczellánból van. Abba ültetjük a muskátlit.

– No hát szabad, megengedem.

– De a nagymama ne tudjon felőle semmit.

A két gyermek felásta a kertből a szép tarka levelü muskátlit, s kendőbe
takarva, hogy a nap meg ne lássa a gyökerét, felvitték a padlásra; ott
elültették, s aztán mindennap a kis öntöző kannában hordtak fel vizet, a
virágot megöntözni. A nagymamának nem volt róla szabad tudni semmit.

Mikor aztán eljött a nagymamának a nevenapja, akkor lehozták a padlásról
a muskátlit, kendőbe takarva, hogy nagy legyen a meglepetés.

A Julcsa fogta a kendő négy csücskéjét, a Jóska pedig elmondá a maga
csinálta köszöntő verset.

– Jó nagymama, fogadd ezt a szép virágot! Ilyen legyen mindig a te
boldogságod.

Azzal levették a kendőt a virágcserépről.

Hát a nagymama csak hanyatt esett a karosszékébe ijedtében; a mama
felsikoltott, a papa fütyült.

Az a virágcserép, a mibe a gyerekek a muskátlit szépen felnevelték, nem
volt más, mint az a csontkoponya, a mi a nagypapának az iróasztalán
szokott lenni.

A két gyermek mosolygó piros arczczal tartá azt a kezében, a nagymamának
felajánlva. Ők azt hitték, hogy az egy szép virágcserép!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Melyik volt hát a három közül a legbátrabb?




NEVEZETES JOGI KÉRDÉS.

A dúsgazdag Alexiewna Petrowna Moszkvában meghalálozott, s
végrendeletében 400 rubelt hagyományozott a mopszlijának, a
végrehajtással az öreg Wasziliewna Anna cseléd lett megbizva, hogy ez
összeg kamatjaiból táplálja és ruházza a kedvencz ölebet. A
végrendelkező figyelme arra is kiterjedt, hogy ha Wasziliewna Anna
meghaláloznék, akkor egy ifjabb cseléd, Ivanovna Ludmilla vegye át a
mopszot és a 400 rubelt. Ekközben a nagy ápolás miatt a mopsz halt meg
elébb, nem a vén cseléd. Ekkor Waszilievna Anna úgy okoskodott, hogy már
most a 400 rubel az övé. – De előállt ám nagy hamar Ivanovna Ludmilla,
hogy «nem oda Buda». A mopsznak utódja van: egy ifju mopszfi; a kinek ő
a gondviselője. S az ország törvényei szerint a fiu örököl az anyja
után. És igy a 400 rubel most az övé.

A kérdés nagyon bonyolódott: biró elejbe került, s valószinü, hogy a 400
rubel azóta elolvadt.




CSALAVÉR.

Szibériából hoztam ezt a történetet s előre is kimondom, hogy ez mind
igazi valósággal megtörtént mese; a ki nem hiszi el: menjen oda és nézze
meg.

Kezdődik a história Irkuczk városában, egy gazdag bőrkereskedő házánál;
a butorzat mai divatú, faragott támlájú széles, csavart lábu asztal,
chinai vázákban pompázó Makárt nádbukétok és pávatollak, az ajtókon
perzsa szőnyegek, egyik oldalon zongora, másikon Wertheim-szekrény, egy
kis asztalon albumok; a kandallón antik óra és japáni porczellán
figurák; csak egy csecsebecse hiányzik a diszítésből: az obligát fehér
medvebőr, a mi az európai gazdag polgár szalonjából nem hiányozhatik; s
ez szándékosan van itt mellőzve, nehogy a látogatót arra emlékeztesse,
hogy a ház ura medve-, czoboly-, hermelin és tengeri vidrabőr
kereskedéssel szerezte tekintélyes vagyonát, mely őt Irkuczk városa
legelőkelőbb polgárai sorába emelte.

(Irkuczk fekszik az Irkut folyam torkolatánál, Kelet-Sziberia hasonnevü
tartományában, 1192 lábnyi magasságban a tengerszín fölött. Fővásárhelye
a szőrme-kereskedésnek, lerakója a chinai thea és rhebarbara üzletnek;
van benne kilencz templom, dolgozóház, lelenczház, tömlöcz, püspöki
palota, bazár, stb., a ki többet akar megtudni, üsse fel a
Conversationslexicont.)


ELSŐ KÉP. Nő oroszlán – az orosz lány.

(A terem egyik ajtaján bejön Achilleia, a másikon Atlenkó.)

Atlenkó. Engem szépen elcsaptak.

Achilleia. Engem pedig csúnyául elvertek.

Atlenkó. Nekem azt mondotta az öreg, hogy egy csavargó becstelen
számüzöttnek nem adja feleségül az unoka hugát.

Achilleia. Nekem pedig azt mondta, hogy még ma megtartja az
eljegyzésünket az iszpravnikkal.

Atlenkó. Hiába mondtam neki, hogy milyen jó keresetben vagyok itt, mint
orvos, még a kormányzóhoz is elhínak; angyalkájának nevez ő méltósága,
mikor a gyomorgörcsét aloëval elcsitítom. Nem használt semmit. Azzal
fenyegetett, hogy ha utánad merek ácsingozni, becsukat a tuskó börtönbe,
s ott minden holdtöltén kancsukát kapok.

Achilleia. Én is hiába mondtam neki, hogy az iszpravnik egy részeges vén
pálinkaszivacs, a ki azért akar elvenni, hogy a harminczezer rubelt
megkapja, a mit az atyám hagyott rám örökségül. Nem hajtott rá semmit.
Azt mondta, hogy ha kacsingatni merek rád, becsuk a fáskamrába, s
mindennap megkorbácsol. A mára valót mindjárt ki is adta.

Atlenkó. No én miattam a te szép testedet ne érje a korbács! Én itt
hagyom Irkuczkot; megyek egy tartománynyal odább, Jakucskba; ott
telepedem le.

Showing first 200,000 characters. Full text: gutenberg.org/ebooks/46089