Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet)

by gróf József Gvadányi · Hungarian · Gutenberg #45246 · 390,823 chars · public domain (US)

The Project Gutenberg eBook of Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet)

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet)

Author: gróf József Gvadányi
Mihály Fazekas

Editor: László Négyesy

Release date: March 28, 2014 [eBook #45246]
Most recently updated: October 24, 2024

Language: Hungarian

Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/45246

Credits: Produced by Albert László, Judit Bíró, Robert Mouris and
the Hungarian Distributed Proofreading Team
(http://dphu.aladar.hu) from page images generously made
available by The Internet Archive

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF ÉS FAZEKAS MIHÁLY (MAGYAR REMEKIRÓK 6. KÖTET) ***

MAGYAR REMEKIRÓK

A MAGYAR IRODALOM FŐMŰVEI

Sajtó alá rendezik

6. KÖTET

GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF ÉS FAZEKAS MIHÁLY

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1904

[Illustration]

GRÓF

GVADÁNYI JÓZSEF

ÉS

FAZEKAS MIHÁLY

Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta

NÉGYESY LÁSZLÓ

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1904

Franklin-Társulat nyomdája.

GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF.

1725–1801.

Az az avúltas munka, melyet e kötet első felében vesz az olvasó, egy
történetileg fontos korszakban, száz-száztíz évvel ezelőtt, legkapósabb
olvasmánya volt a magyar közönségnek s az akkori magyar irodalomnak
legnagyobb hatású terméke.

Szerzője 1787-től fogva kezdte magára vonni a figyelmet az akkoriban
megifjúlt magyar irodalom mozgalmai közt és csakhamar, már 1790-ben,
épen ezzel a munkával az annyira kedvelt Dugonics mellé emelkedett
népszerűségben. Uj író volt, de nem fiatal iró, mint voltak a mozgalmak
kezdői, előbb a bécsi testőrök, vagy a szerzetesek, vagy Kazinczy és
Péczeli, később pedig Kármán, hanem már öreg úr, mint Ráday és Orczy.
Élte javát a táborban töltötte s miután verekedett poroszszal,
francziával, spanyollal, sebet kapott, hadi fogságot szenvedett. Hadik
sarczoló serege élén megtapodta Berlin utczáit, – negyven évi
katonáskodás után nyugalomba vonúlva, élte alkonyán időtöltésül kezdte
írni könyveit. De épen olyan derék író lett, mint jeles katona volt, sőt
épen írói munkássága tette nevét maradandóbbá. Az 1790-es éveknek ő volt
a legolvasottabb írója s e kor nemzeti felbuzdulásának leghathatósabb
költői tolmácsa. Sőt nemcsak korának írt: irodalmi hagyatékának nagy
része irodalmi tőke lett, melyből később is kölcsönöztek íróink.

_Gróf Gvadányi József_, a Falusi Nótárius és a Rontó Pál költője,
«magyar lovas generális» még 1725-ben született, október 16-án, a
borsodmegyei Rudabányán. Családja fiágon nem tartozott az ősi magyar
nemzetségek közé s a magyarosan írt vezetéknév valójában olasz szó, egy
toscanai főnemes család neve: _Guadagni_; – néha még a költő is írta így
a nevét. A család fészke Arezzoban volt, Petrarca szülővárosában. Tagjai
részint olasz földön: Arezzoban, Firenzében, Rómában, részint Spanyol-
és Francziaországban, Ausztriában és Magyarországon a XVI. századtól
kezdve a XIX-ikig nevezetes állásokra emelkedtek mint politikusok, papok
és katonák. A magyar ág egyenesen katonacsalád volt. Sándor őrgróf
(Marchio Alexander de Guadagnis) költőnk dédapja III. Ferdinánd
idejében, állítólag 1648-ban jött ki Olaszországból mint generális,
Sándor nevű egyetlen fiával együtt s a magyarországi hadjáratokban
keresett babérokat és szerencsét; de már ennek az atyja is, szintén
Sándor, szárnyra kelt volt a kis Toscanából és a spanyol király
seregében vitézkedett, míg Flandriában a csatatéren halálát nem lelte.
Hasonló sors érte Sándor őrgrófot Magyarországon; elesett a Montecuccoli
alatt vívott győzelmes szentgotthárdi csatában. De családja gyökeret
vert az ős vérével öntözött talajban. Sándor fia, ki szintén ott volt az
ütközetben, életben maradt, I. Lipót király a borsodmegyei Szendrő-vár
kapitányává tette, mely vár akkor a török hódoltság közelében és a
kurucz mozgalmak idején elég fontos véghely volt; Sándor nem is hagyta
el többé Magyarországot, hanem megalapította a magyar gróf
Gvadányi-családot s nemzetségének új fényt és összeköttetéseket
szerzett. 1684-ben nőűl vette az ős Forgách-család egy sarját, néhai
gróf Forgách Ádám országbírónak Dorottya nevű leányát, a kivel a
rudabányai jószágot kapta hozományúl; 1686. máj. 14-én Szobjeszki János
lengyel királytól, a ki harmadfél évvel azelőtt, bécsi győzelme után
hazatérőben nyolcz napig élvezte fiával és vezérkarával együtt a
várkapitány dús vendégszeretetét, lengyel grófságot nyert és családi
czímeréhez a lengyel sast. Majd az 1687-iki országgyűléstől kérte és az
1688. márcz. 26-án kiállított diplomával megnyerte a magyar indigenátust
és mint honfiúsított gróf letette a nádor és a kanczellár kezébe a
hűségesküt a koronás király és a magyar nemzet iránt. A család ez újra
megalapítójának három fia volt, mind a három hadi pályára ment; a két
idősebb férfiivadék nélkül halt el, a legfiatalabb, János mint
vasaskapitány kilépett a hadseregből, nőül vette Nyitramegyéből b.
Pongrácz Esztert s Borsodmegyében Rudabányán lakott, míg 45 éves korában
el nem halt. Tizenegy gyermeke közűl négy maradt életben, köztük a
legidősebb volt József, a költő. – A magyar Gvadányi-család tehát
mindössze 41 évvel keletkezett a költő születése előtt, a magyar
nemességnek csak 37 év óta volt tagja; és az első Gvadányiak, kik vérség
és jog szerint magyarokúl születtek, csak a költő atyja és nagybátyjai
voltak.

Meglepő, szinte csodálatos jelenség ez előzmények után a költő Gvadányi
telivér magyarsága és rajongó fajszeretete. Egy nemrég még nemzetközi
családnak, egy jövevény-családnak a sarja, császári haditisztek ivadéka,
maga is ifjúkorától kezdve haditiszt, honnan örökli és honnan gyűjti
össze magában ama nemzetietlen korszakban, III. Károly, Mária Terézia és
II. József alatt a magyar természetnek azt az elpusztíthatatlan
teljességét, a magyar léleknek és nyelvnek azt az ismeretét és
szeretetét, világlátott ember létére a magyar faj ősi vonásainak oly
rajongó becsülését, hogy aztán ő lesz egy évtizeden át a nemzeti
visszahatás leghathatósabb szavú költője? – Pedig ismerte családja
hagyományait és származását, tartotta a rokonságot is az olasz
Guadagniakkal; egyikökkel pedig, János Antallal, a ki egyszerű karmelita
barátból biborossá, sőt a pápa vicáriusává emelkedett, mint idősebb
rokonnal mindaddig levelezett, míg a biboros 1758-ban meg nem halt.
Szintén a flórenczi ágnak egy sarjával, Ascanio de Guadagnival, ki a
XVIII. század derekán a császári seregben szolgált, de nem volt magyar
indigena, ezredes, később tábornok lett s mint nyugalmazott tábornagy
halt meg Innsbruckban, – a költő személyesen is érintkezett, sőt egy
időben az ezredében is szolgált. S mint az olasz rokonság tudata, épen
annyira ismeretesek voltak előtte családjának katona-tradicziói.
Montecuccolit, dédapja és nagyapja fővezérét, a kit a magyarok nem igen
szerettek, olyan éloge-ban ünnepeli legtudósabb hadvezérül, melynek
hangjában szinte több melegséget érzünk a katonai szaktekintély
tiszteleténél, úgyszólván személyes érdekeltséget. S nemcsak maga lép a
katonaősök nyomába, hanem fiát, az utolsó Gvadányit is e pályára adja.

Valóban, ha Gvadányi a XVIII. századnak egyik legmagyarabb embere volt,
katona és mágnás létére, a mikor majd egész arisztokracziánk
elnémetesedett, ennek a ténynek csak olyan okai lehetnek, a melyek
ellensúlyozták, sőt magukkal összhangba olvasztották az idegen katonai
hagyományokat.

A legelső és legtermészetesebb ellensúlyozó hatás volt a családnak anyai
ágon magyar származása. Ezúton a Gvadányi-családba mindjárt a Forgáchok
révén a legnemzetibb magyar hagyományok kerültek s ezek hatását
támogatta az egész hazai környezet. A Gvadányi-család már az első
ivadékon megmagyarosodott, mikor még főnemességünkben nem lanyhúlt el a
nemzeti tudat. Maga a szendrei főkapitány, I. Lipót hű kamarása, nem
helyezkedett ellentétbe magyar sógorságának szellemével, inkább simúlt
hozzá. Az 1687-iki országgyűlés egész sereg idegent honfiúsított ugyan,
köztük sok kalandort, vagy a bécsi udvar eszközeit, mely biztosítni
akarta főnemességünkben hatalmi túlsúlyát; de Guadagni Sándor
szemmelláthatólag nem tartozott a kalandor betelepülők, vagy a nemzet
ellenségei közé: ő magyar nőt vett feleségül már azelőtt s nem királyi
birtokadományozás által lett földesúr, mint sok más inidgena, hanem
házasság által; a magyar nemesség sorába felvételét a feleségével nyert
jószágok és birtokjogok alapján kérte. Helyzete más volt, mint a királyi
kegyelemből magyar uraságokká lett indigénáké; rá nézve a magyar
nemesség értékesebb és erkölcsibb kapcsolat lett volna még akkor is, ha
csak utódaira való tekintettel kérte volna, mert éreznie kellett, hogy
családjának csak a magyar nemesség kebelében van létalapja. De személyes
érzelmei szerint is beleolvadt a magyar nemességbe. Midőn honfiúsítási
kérelmének támogatását kérte Borsod vármegyétől, kijelentette, hogy e
nemes ország hűséges és örökös szolgálatára őszinte becsülettel el
kivánja magát kötelezni. A honfiusító oklevél pedig az uralkodó és az
ausztriai ház iránti hűsége és érdemei mellett kiemeli «e mi magyar
királyságunk és a magyar nemzet iránti valamely különös vonzalmát.» – Az
anyai ősök és rokonság magyar szellemére nézve mi sem jellemzőbb annál a
ténynél, hogy noha Guadagni Sándor 1700-ban történt haláláig föltétlen
híve volt Lipót királynak, özvegye, Forgách Dorottya a nemsokára kiütött
Rákóczy-szabadságharcz idején a fejedelem pártjához szított s Rudabánya
termékeit a szövetségesek rendelkezésére bocsátotta; testvéröcscse
pedig, vagyis Guadagni Sándor sógora, Forgách Simon, a politikai és
katonai író, a ki a bécsi császári udvarnál nőtt fel mint I. József
gyermekkori barátja, előbb ugyan császári tábornok volt, de 1704-től
fogva kurucz generális, majd tábornagy lett, egyike Rákóczy leghíresebb
vezéreinek s a németek legszenvedélyesebb gyűlölőinek. Sőt Guadagni
Sándornak a legidősebb fia is, tehát az első Gvadányi, a ki magyarnak
született, kurucznak csapott fel s Rákóczy Ferencz seregében 1710-ben
alezredessé lett, míg aztán később valami ok miatt a császáriakhoz
pártolt át. Ez nagybátyja volt a költőnek. Szóval a család már a költőt
megelőzött nemzedékben át volt hatva a magyar vérrel együtt a nemzeti
szellem és közösség érzetétől, sőt a nemzeti érzések collisióin is
átment.

A magyar öntudat és érzés e bőségéből még a szatmári békét követő korba
is, mikor költőnk született és nevelkedett, átöröklődhetett annyi, a
mennyi elég volt arra, hogy Gvadányi ne csak jogi alapon, mint a magyar
nemesség tagja, hanem fajszeretetből is becsülje nemzeti mivoltunkat,
hagyományainkat és nyelvünket.

S ez a nemzeti lélek nemcsak öröklődött nála, hanem nevelkedése és
életviszonyai közt fejlődött és erősödött is, s még a nemzetietlen
korban is talált oly elemeket, melyekből táplálkozhatott.

Gyermekévei Rudabányán teltek, e magyar lakosságú községben. A szülei
ház vagyon és életmód tekintetében közelebb állt a jobbmódú
középnemességhez, mint a latifundiumos mágnásokhoz, s a fiú nem volt a
kastély udvarára szoritva és a külső világtól elzárva. Zsenge
gyermekségétől fogva megtelt lelke a magyar népélet képeivel. Mikor a
gymnasiumi folyamra került a sor, tíz éves korában nyilvános iskolába
küldték Egerbe, a palócz-magyarság e fővárosába, a jezsuitákhoz, az
akkori előkelők szokása szerint valószinűleg valami mentorral. A
jezsuita-intézetekben dívott versenyrendszer nagyban fejlesztette
tehetségeit, s az eszes fiú minden osztályban első tanuló volt.
Megtanúlt jól latinul, szerette a poétákat s megtanulta a verselést is
annyira, hogy a mint írja, három óra alatt száz distichont is tudott
munkálni. A mellett ép oly csintalan és játékos deák volt, mint a többi,
pajkosságaiért nem egyszer kapott virgácsot vagy térdepelt; különös
kedvvel azonban katonásdit játszott ekkor is, mint kis deák is katonákat
verbuvált és a töröknek képzelt bodzát vagdalta velök együtt. Hogy pedig
minő nyilt szemmel figyelte meg a népélet jelenségeit, arról öreg
korából is tanuskodnak egri emlékei. Vidám lelkű, friss vérű fiú volt és
ritka fogékonysággal volt megáldva minden érdekes benyomás iránt. A
népélet sajátosságait nemcsak észrevette, hanem valósággal élvezte s
mint felsőbb körökhöz tartozó, bizonyos humorral tekintette, a melyben
azonban sok volt a gyönyörködés. A gymnasium ötéves folyamát a legszebb
sikerrel elvégezvén, Nagyszombatba vitte anyja az egyetemre. Atyja már
időközben meghalt. A philosophián is megtartotta elsőségét szorgalmával
és eszével. Nagy hatással volt itt reá Prileszky, a neves jezsuita tanár
és író, s különös kedvvel tanulta a bölcsészetet, míg a theologia iránt
nem érzett erősebb hajlamot. Vallásos ember volt, de a dogmatikát nem
kedvelte s a vallási könyvek közül csak a bibliát és Kempis Tamás művét
szerette olvasni. A három éves egyetemi tanfolyam elvégzése után 172
tanítvány közül elsőül emelték baccalaureussá.

Tizennyolcz éves korában készen volt felsőbb tanulmányaival is. Ment
tehát a hadi pályára, a hova minden kedve és a családi hagyományok is
utalták.

Épen akkor folyt az örökösödési háború s állították nálunk az ezredeket
a szép fiatal királyné, Mária Terézia védelmére. Gvadányi 1743. decz.
1-én belépett a Szirmai-féle magyar gyalogezredbe, mint «zászlótartó.»
Ez volt akkor a legkisebb tiszti rang s ezen kezdték a főnemes ifjak
hadi szolgálatukat.

Az örökösödési háború első nagy szakasza már lezajlott s hullámai
megtörtek Mária Terézia trónjának gránit alapzatán, a magyar nemzet
lovagias és lelkes hősiségén. A királyné önvédelemből támadásba csapott
át s már hatalmi túlsúlyától kellett ellenségeinek félniök. S kitört
ellene újra a háború itt is, ott is. II. Frigyes porosz király ekkor
kezdte a második sziléziai háborút, majd XV. Lajos is nyiltan hadat
üzent. Így Gvadányi mindjárt kezdetben a legnehezebb oldaláról ismerte
meg a katonaéletet. Mint írja, negyedfélév alatt ezredével hét
táborozást végzett, kettőt Sziléziában a poroszok ellen, ötöt Cseh- és
Olaszországban a francziák ellen. Elméletileg és gyakorlatilag
úgyszólván egyszerre tanulta a hadviselést. Bátor, jeles és igen
használható tisztté nevelkedett a harczmezőn; de ritka gyakorlati
érzékét tanulmányokkal is kiegészítette, tanulmányozta a hadászati
műveket, kivált Montecuccoli munkáit. De maga a sziléziai manőverezés a
legtanulságosabb hadászati iskola volt rá nézve, az osztrák methodismus,
másfelől Nagy Frigyes taktikája, s ismét a magyar szabad csapatok
harczmódja egymás mellett. A módszerből annyi, a mennyi szükséges a
sereg biztosításához, azonfelül sokat rábizni a bátorságra, a
szerencsére, Isten segítségére, végül inkább támadni, mint védekezni:
ezek az ő sarkalatos hadi elvei, a mint az elméletírók tanítása
elméjében a magyar hadi szellemmel és gyakorlati tapasztalataival
kereszteződött. Egyáltalán folyton művelte magát; ha csak alkalma nyilt,
olvasott, a táborban is mindig egész rakás könyvet tartott magánál.

Mikor Frigyessel 1745 végén létrejött a béke, a hadsereg nagy részét
levitték Olaszországba a spanyolok és francziák ellen. Gvadányi ekkor
már hadnagy volt. Ottani működéséről néhány adat maradt fenn. Mikor
királynénk hadai a szövetséges angolokkal és szárdokkal együtt genuai
területről a partvidék mentén Francziaországba készültek nyomulni,
Gvadányi részt vett a harczokban, a mentonei szoros és magaslatok
megvívásában, átkelt a sereggel együtt 1747. Szent András éjtszakáján a
Var határfolyón, gázlón, majd pár nap mulva franczia földön franczia
fogságba került több tiszttársával együtt és Toulonba vitték, a hol négy
hétig ült, mikor kicserélték s visszatérhetett ezredéhez. A sereg már
ekkor visszavonulóban volt a franczia területről. A Var folyón
átkeléskor 1748 hamvazó szerdáján az volt Gvadányi parancsa, hogy a
sereg átvonulása után rontsa le a hidat. E parancs végrehajtása közben
súlyos sebet kapott: a franczia szolgálatban levő svájczi lövészek
meglőtték a ballábán. Tengeren szállították Savonába, a hol tizenhárom
hétig feküdt. Felgyógyulása után még elvégezte a táborozást Genua alatt,
miközben főhadnagygyá léptették elő. Még ez évben létrejött az aacheni
béke, a hosszas háború véget ért s Gvadányi hazatérhetett
Olaszországból. A katonai pályán azonban megmaradt; idősebb rokona, gr.
Guadagni Ascanio eszéki parancsnok huszárezredébe lépett, s a parancsnok
kapitánynyá nevezte ki. 1751. decz. 1-én, tehát épen 8 évre a hadseregbe
lépte után a Baranyay-huszárezredbe ment át, mint százados-kapitány.

A béke éveit felhasználva, huszonhat éves korában családi tűzhelyet
alapított. Nyitramegyében lévén elszállásolva századával, nőül vette az
odavaló b. Horeczky Francziskát, a kitől három gyermeke született. Neje
azonban néhány év mulva elhalt.

Elkövetkezett a hétéves háború. Gvadányi, a hivatásos katona végig
küzdötte ezt is Csehország, Szilézia, Szászország és Brandenburg
harczterein. Pálffy és Daun kolini nagy győzelme után (1757), mikor Nagy
Frigyes Szászországba szorult, Gvadányi ott volt a zittaui támadásnál.
Majd előkelő szerepe volt a berlini merész és bámulatos ügyességgel
végzett hadi vállalatban, mikor gr. Hadik András magyar tábornok 1757.
okt. 16-án meglepte a porosz fővárost, benyomúlt két kapuján, a várost
250 ezer tallérral megsarczolta «és – a mint Gvadányi írja – ezen
városnak szüzességével, mint valami képzelhető zöld borostyán koszorúval
(mivel soha mindaddig azon város még semmi ellenségtől meg nem vétetett)
Felséges Asszonyunkat nevenapján megköszöntötte.» E hadi tényt egész
Európa csudálta. A balszárnyon Gvadányi volt a megszálló sereg elővédje
111 emberrel s a potsdami kapun csapatja élén elsőül vonult a városba.
Jelen volt a boroszlói és a hochkirchi győzelmes csatákban (1758).
Közben előlépett őrnagygyá és a nádor-huszárokhoz került (a «palatinális
regementbe»). A törzstiszti kinevezésre épen egy másik, később íróvá
lett főrendű katonatiszt: b. Orczy Lőrincz ajánlta Török ezredessel
együtt a nádornak, a ki az ajánlást fölterjesztette a királynéhoz. Mind
Batthyányi Lajos gr. nádornak a kinevezést Gvadányival közlő levele,
mind a haditanács rendelete a legteljesebb elismerést fejezi ki Gvadányi
vitézsége, hadi tudománya, tapasztalata, buzgósága és ügyessége iránt.

Képességeinek érvényesítésére hatásköre növekedtével mind tágabb tere
nyilt, s ő a háború hátralevő öt éve alatt jó és balszerencsében mindig
kitüntette magát. Egyszer Szászországban Auerbach mellett kis csapatát
egy nagyszámú ellenséges sereggel szemben nagy ügyességgel megmentette;
ilyen esetekről írja bizonyos önérzettel, hogy ha futnia kellett is
néha, kudarczot sohasem látott. Mikor 1762. okt. 15-én Szászországban
Freiberg közelében Hadik megverte Henrik porosz herczeg hadait, s Gyulai
Ferencz gyalogezrede vállára kapva puskáját, karddal kergette ki a
bányák szorosaiból az ottan konok puskatüzeléssel védekező
Salmuth-ezredet és Kleist szabadcsapatát: akkor a síkon a nádorhuszárok
hajtottak az ellenseregnek és Gvadányi szavai szerint úgy leaprították,
hogy alig hatodrésze esett fogságba.

Mind e véres harczokban Gvadányinak hajaszála sem görbült meg, pedig
merészen kereste a harczi kalandokat s vitézsége és ügyessége miatt
gyakran bízták meg veszélyes feladatokkal.

A sok Kleist közűl, a kik Nagy Frigyes seregeiben szolgáltak, különösen
elhiresült kettő. Az egyik Ewald Christian, a költő, a «Tavasz» cz.
festőköltemény szerzője, hős hadvezér, a ki a hétéves háború derekán
1759-ben vérzett el. A másik Friedr. Wilhelm Gottfried, amannak távoli
rokona, a legvakmerőbb porosz főtisztek egyike s Frigyesnek kedves
embere, 1759-től a zöld huszárok ezredese. Ez az ú. n. «zöld Kleist»
1760-ban önkéntesekből, huszárokból, dragonyosokból, «kuruczok»-ból
(magyarországi szökött katonákból) és vadászcsapatból egy szabad
hadtestet szervezett, a mely «Freicorps» félelmes dúlásokat vitt végbe s
vakmerő portyázásaival nyugtalanította hadainkat. De Kleist méltó
ellenfelére talált Gvadányiban, a ki sok kárt tett embereiben s különös
kedvvel portyázott a «kuruczokra», mint a kik hűtlenűl az ellenséghez
pártoltak. Épúgy sokat zaklatta a hires Ziethennek, valamint az egykor
mellőzött osztrák tisztből porosz szolgálatban hadtestparancsnokká
emelkedett Wernernek zsoldosait, s a halálfejűeket, a kikről azt
tartották, hogy pardont sem nem kérnek, sem nem adnak, sokszor csuffá
tette. Félelmes híre volt a poroszoknál. Kleist is személyesen ismerte
és nem egyszer a harcz dúlása közben nevét kiáltozva hítta; Gvadányi
előugratott, paroláztak, a porosz generális tetőtől talpig megnézte a
magyar törzstisztet, azzal tisztelegtek és tovább vágtattak. E
barátságos és lovagias érintkezés ellenére is azonban Kleist 100 aranyat
tűzött ki Gvadányi fejére; de Gvadányi nem vesztette el a fejét, hanem
egyszer hirtelen Kleistra csapott s ő ragadta el a tábornok equipage-át.

Maga a «Pöstényi förödés»-ben ezt a lélekkel teljes képet rajzolja hadi
életéről:

HADI TÖRTÉNETEK.

Az én monarchámnak én öt háborúját
Végzettem, és bátran követtem zászlóját,
Egybe francz királynak az ő katonáját
Próbáltam, fésültem fürtös frizuráját.

De négy háborúba burkus előtt álltam,
Sok jó vitézivel gyakran szembe szálltam;
Megvallom, nem egyszer szaladással váltam
Tőlök meg: kudarczot soha mégsem láttam.

Engemet az Isten szerencsével áldott,
Harczokba, csatákba életbe megtartott,
Egy francznak lövése lábamon álthatott,
De soha a prussus nékem nem árthatott.

Sőt gyakran őrtálló posztjait felvertem,
Sok bagázsiáját s lovait elnyertem,
Ziethennek s Wernernek kuruczát kergettem,
Kik halált viselnek, nem egyet letettem.

Ezek felől mondják, hogy pardont nem adnak,
Kik azt tőlök kérik, életbe nem hagynak,
Soha magokat sem hagyják tenni rabnak,
Tartja őket világ azért fenevadnak.

Én pedig mondhatom, hogy rosszabb kurucczát
Fridriknek nem láttam; mint a kukoriczát,
Úgy vágtuk azokat: sok a rozenkranczát
Mutatta, pardont kért, félté gallér-ranczát.

Ostora vóltam én a desertoroknak,
Kik magyarok vóltak, ollyas kuruczoknak,
Örűltem, kardomat vethetvén nyakoknak,
Vagy hasznát vehetvén futrás porázoknak.

Ha illyet foghattam, néki nem kedveztem,
Nyálát allyig nyelte, őt úgy kötöztettem,
Hite megszegését szemére vetettem,
Mely ezredbül szökött, ahoz elküldöttem.

Sokkal is egy fejér oszlop kivirágzott,
Örűltem, hogy azon hóhér ollyat rázott,
A ki nemzetünket tettével gyalázott,
Hogy Istent, s királyt csal, arra nem vigyázott.

Paripám szürke volt, Büszke volt a neve,
Kényessen járó volt, mert volt tüze, s heve:
Megeresztvén fékét, ollyan futást téve,
Hogy orczámra csordúlt két szememnek leve.

Szép bogláros szerszám csörgött a lovamon,
Varrva vólt királyném neve czafrangomon,
Török kard tarsollyal függött oldalomon,
Kócsagtollam ingott széltűl kalpagomon.

Sok pomert, prussus fit én rabommá tettem,
Nem egyet közűlök sebbe is ejtettem,
Mint ölyv a csirkéket, gyakran széjesztettem,
Pour le Mérite rendet tisztekrűl letéptem.

Híres fővezér Kleist jól esmért engemet,
Néhány csatázás közt kiáltá nevemet,
Parolára menvén, megfogta kezemet,
Tőtül talpig nézte csekély személyemet.

Azomba kéz alatt minden kurucczának
Száz aranyat ígért, ki tenne rabjának,
Köszönöm egyedül Isten óltalmának,
Hogy fejemmel nem nőtt száma zsákmányának.

De Saxóniába, kimenvén portára,
Olly hirtelen csaptam egyszer quartéllyára,
Hogy csak alig kapott lovának hátára,
Equipázséja lett fáradságom ára.

Azonban a fény mellett volt árnyék is s a hadi életnek nemcsak
dicsőségét élvezte, hanem sanyarúságait is szenvedte.

A dicsőség mellett szenvedtem inséget,
Tűrtem szomjúságot és olykor éhséget,
Csattogó hideget, rekkent melegséget,
Lórázást, meghányást, sok rendetlenséget.

Fagyos föld színére ha leheveredtem,
Igmándi nyergemet fejem alá tettem,
Köpönyegem alatt mint nyárfa reszkettem,
Mert havas esőtül jól megverettettem.

Viszontagságok és jeles hadi tettek közt 1763-ban véget ért a hétéves
háború a hubertsburgi békével s egyszersmind befejeződött Gvadányi
katonai pályájának harcztéri része. Ekkor 38 éves volt, s 20 év óta
katona. Még 20 évig szolgált, mindig a lovasságnál, de ez, hogy úgy
mondjuk, garnison-szolgálat volt, háborúra többé nem került a sor. A
békekötéskor őrnagy volt. Ebből az állásból emelkedett lassanként
vezérőrnagyságig húsz év alatt. 1765-ben lett alezredes, 1773-ban
ezredes, és csak 1783-ben, negyven évi szolgálat után nyugalomba
vonúltakor vezérőrnagy. De megvolt az az öntudata, hogy minden állásába
kizárólag saját érdemei emelték. Nem egyszer mellőzés is érte. Akkoriban
megtörtént, hogy ha elmúlt a háború, egyes ezredeket redukáltak,
illetőleg feloszlattak. Így Gvadányi ezredét is, a palatinális
regementet, melyet különben 1766 óta b. Török Andrásról neveztek,
feloszlatták 1775-ben, és Gvadányit, noha már előbb önálló ezredes volt,
a Kálnoky-huszárezredbe osztották be másodezredesnek. 1779-ben a
Nádasdy-regementbe került szintén másodezredesül. Az idők már nem voltak
olyan szépek, mint egykor. A hadseregben megkezdték az egységesítést,
behozták a papirkorszakot, s mindez nem kedvezett az egyéniségeknek; a
magyar ezredeket békében is kivitték az 1770-es években külföldre –
Gvadányi is Galicziában tartózkodott a Kálnoky- és a Nádasdy-ezredekkel;
továbbá a magyar tisztikarokat keverni kezdték német elemekkel. Gvadányi
jó bajtárs volt, német tiszttársaival jól megfért, legfölebb kedves
dévajsággal megtréfálta hiányos magyarságukért, de a magyar ezredek
elnémetesítését kedvetlenül látta, épen úgy, mint pl. a Græven-ezred
tisztjei, gróf Festetics György és társai, a kik később az
országgyűléshez folyamodtak a magyar hadsereg magyarsága érdekében;
egyébként ezt a példát követték a Nádasdy-ezred tisztjei is akkor.

A húsz évi békés katonáskodás nagyobb részét Északkeleti Magyarországon
töltötte el Gvadányi, kisebb részét pedig Galicziában. Mind a két
korszak nevezetes az ő írói volta tekintetében, de különösen az első.

A hubertsburgi béke után Gvadányi ezredét hazarendelték s négy megyében:
Szatmár-, Bereg-, Ugocsa- és Máramaros-megyékben szállásolták el.
Ezekben a megyékben élt Gvadányi is vagy tizenkét esztendeig. Itt
rakodott meg lelke azokkal a motivumokkal, melyek verses munkáinak
legvonzóbb elemeit alkotják; megrakodott friss szemléletekkel, a magyar
élet és természet képeivel és a magyar lélek humorával.

Víg és közlékeny ember volt. Eleven érzékkel volt megáldva az élet
furcsa vagy jellegzetes vonásainak felfogása iránt és a társas örömök
iránt. Kereste az embereket, jól mulatott velök, lelki gyönyörüsége telt
beszédjökben és lelkökben. Az alsóbbrendűeket is szerette: katonáit, a
parasztnépet és rendkívüli részletességgel fogta fel és őrizte meg
emlékében szokásaikat, erkölcseiket, beszédök módját és minden
sajátságaikat. Ez a részletes érdeklődés nem ekkor kezdődött nála;
gyermekkorától kezdve, a háborúk idején is megvolt, bizonyság rá a Rontó
Pál sok helye; hanem a régi készlet itt sok új anyaggal felfrissült a
magyar népéletből és az Alföld helyismeretéből. Sokat érintkezett a
vidék földesuraival, kiknek házában kedves vendég volt,
honoráczioraival, papjaival, jegyzőivel, megjegyezte magának
anekdotáikat, jellemző történeteiket és sajátságaikat.

Az első harmadfél évet Badalón töltötte, ebben a beregmegyei tiszaháti
faluban, melyet temérdek almájáról _Almahuppanás_nak keresztelt el a
néphumor. A háború izgalmai után itt ugyancsak csöndes napok
következtek. A társaságkedvelő főtisztnek alig volt kivel érintkeznie.
Tavaszi áradás idején pedig a falun kívül eső lakóházát úgy körül fogta
a Tisza kiöntése, hogy hónapokig nem volt társasága. Olvasott – s nagyon
szeretett olvasni, hegedűlt – s kitünően játszott; lovaihoz sétált az
istállóba, vagy strázsakatonáival beszélgetett. Ha néha mégis megunta az
egyhangú életmódot, különösebb időtöltésre is talált alkalmat. Egyszer a
falu fiatalságának rendezett mulatságot a maga szállásán. Máskor a
helybeliek indítványára árvizi vadászatra rándult, csónakosan, az ártéri
fákra húzódott vadakra; szerencsével jártak, de végül vízbe fordultak
mindnyájan, sőt Szatmárra az ezredtörzshöz az a vakhír ment, hogy
Gvadányi a Tiszába fúlt, úgy hogy külön staféta jött tudakozódni felőle;
Gvadányi személyesen bement Szatmárra, s elevenen czáfolta meg a
mendemondát, élményeinek elbeszélésével majd holtra nevettetve az
ezredesnét. Majd egy jezsuita-prior rokonát csalta ki magához,
sétalovaglásokat rendezett vele és alantas tiszteivel és sok tréfát
követtek el egymással. Szóval természeti vidámsága győzött az unalmon.

A nyugalom és apró időtöltések ez éveiben kezdett íróvá is lenni. Itteni
élményei szolgáltatták az anyagot első nagyobb költeményéhez, s talán
még itt, badalai tartózkodása vége felé írta meg, 1765-ben.

A versírás előkelőinknél a XVII. és XVIII. században általánosabb divat
volt, mint ma. Általán a memoire-, levél-, napló-írás és versszerzés
hihetetlenül el volt terjedve. Jóformán minden második, harmadik főrangú
ember versiró is volt. Gvadányi is megtartotta ezt a régi jó szokást, s
ha kedve támadt, vagy épen felkérték, már azelőtt is írt egy-egy verset,
kivált tréfásat. «Megvallom, hogy én, mivel a poesisi tudományba eleitül
fogva gyönyörködtem, valamint énekeket, úgy névnapokat üdvözlő s több
más mindenféle mulatságos verseket is eleget munkáltam, de előre által
nem láthattam, hogy elmémnek csekély szüleményei valaha a közönség előtt
kedvességet nyerhetnének, azért is azokat mihent azoknak megküldöttem, a
kiket illettek, azonnal munkáimnak töredékeit elszórtam, vagyis (= vagy)
fojtásokra használtam.» Alkalmi versei közül fenmaradt egy párhuzamos
köszöntő verse 1765 tájékáról; ennek egyéb érdeme nincs, mint az az
elmésség, hogy a sorok lefelé olvasva átkot fejeznek ki, végig olvasva,
a szemköztiekkel együtt áldást. Ez a vers kézről-kézre járt akkoriban,
sokan lemásolták, némelyek mint magukéval kérkedtek vele még Gvadányi
előtt is, a ki jól mulatott rajtuk. Az «énekek», fájdalom, elvesztek;
pedig ezek volnának Gvadányi fiatalkorának költői emlékei s egyáltalán
az ő költészetének lyrai része; kár volt őket elszórni és ellövöldözni.
De a XVIII. század közepén nem volt meg az a tudat, hogy a költészetnek
általános értéke, sőt nemzeti értéke van. Megírni megírták a verseket
akkor is, de a szerzők maguk sem becsülték meg annyira, mint pl. a XVII.
században. Ki meg épen nem adták. Még Amade, még Faludi sem.

Nagyobb terjedelmű költeményeket azonban, úgy látszik, csak ez időtől
fogva kezdett írni Gvadányi. Első nagyobb munkájához az unalom adta a
tárgyat is, később megírásához az alkalmat is. Egy jó hosszú versben
megírta a badalai dolgokat, ottani életmódját, a parasztbált, az árvízi
vadászatot, a prior savókuráját és a tisztekkel való évődéseit. A vers
compositiójában nincs semmi művészet, az egész időrendi elbeszélés; de
van benne természetes jókedv, s egy rendkívül becses tulajdonság, a mi
Gyöngyösin kívül egy magyar poétában sem nyilvánult eddig ily mértékben:
_éles megfigyelő tehetség a részletek érdekessége iránt, a kedvtelés a
részletek kirajzolásában_ s ez párosul nála egy másik tulajdonsággal, a
mi Gyöngyösinél sincs meg, mert annak a rajzai képzeletből vannak
összeállítva: _a genreszerűség, a typusok és a népélet detail-festése_,
realisztikus, néha vaskos, de hű vonásokkal, és jóízű humorral. Négyes
rimű verselése pedig gyakorlott technikájával rávall mesterére,
Gyöngyösire, noha nyelvében kevés a művészet s inkább jó magyarságot
éreztet, mint választékosságot és finomságot. Annak a
részletrajzolásnak, a mi Aranynál később annyi művészettel jelentkezik,
Gvadányinál látjuk első, naturalista kezdeményeit irodalmunkban. Szinte
látni benne a művészlélek kedvetelését a maga munkájában, a mint apró
részletességgel rakja egymás mellé a találó, hű vonásokat azokról az
élményekről, melyeken átment. A kép hűségében maga gyönyörködik
legjobban. Unaloműző mulatság volt neki annak találó lefestése rímekben,
a mivel unalmát elűzte volt. Nem is gondolta, hogy sokakat érdekeljen,
legfölebb személyes ismerőseit, a kiknek szóval is elmondta a
történteket. Ezt a versét csak 1795-ben adta ki _Időtöltés_ czimű
kötetében, miután a Falusi nótárius meg a Rontó Pál megkedveltették
rajzoló erejét és humorát.

Azzal a véleménynyel szemben, hogy Gvadányi e költeményét később írta s
az 1765. évszámot csak jámbor elhitelésül tette a vers alá, okunk van
hinni, hogy a vers legalább nagy részben csakugyan Badalón készült.

«Ezek után értem immár vígabb időt» – írja a badalai dolgok vége felé.
Alezredesnek Szatmárra került, s ott nemcsak az ezredtörzs tisztjeivel
telt jól az idő, hanem összejárt a környék földesuraival is; gyakran
megfordult Nagy-Peleskén, melynek ura, Becsky György igen jó barátja
volt; sok vidám napot töltöttek együtt, mulatságok és bohó tréfák közt.
Megfordúlt Zajtán és más közeli falvakban és nemesi kastélyokban.
Mindenütt nyitott szemmel és derült életbölcseséggel élvezte a typusok
és egyének eredetiségét, a néposztályok szellemét és erkölcsét.

Mindennek nagy hatása volt reá. Nem mintha itt ismerte volna meg a
magyar népszellemet. Az ő magyarsága, nyelvben, érzésben, képzetvilágban
oly gyökeres, hogy annak az alapja gyermekkorából való. Magyarsága még a
külföldi táborozások idején sem hanyatlott. Mindig magyar ezrednél
szolgált és a hadvezetőség iránti köteles engedelem mellett is az
ezredek közti természetes versengés kedvezett a magyar csapatok erős
nemzeti szellemének. Volt akárhány magyar tiszt is, a ki lenézte a
hadsereg idegen elemeit. A magyar huszárság mindig tudatában volt faji
és nemzeti kiválóságának. Hogyne, mikor II. Frigyes is mintául használta
a magyar huszárságot s mindent elkövetett, hogy a magyar uniformist a
magyar huszárvirtussal együtt meghonosítsa seregében; gyorsan
szaporította magyar mintára szervezett ezredeit s minden módon
csábította magához a magyar legénységet és a tiszteket. Az örökösödési
háborúban a harczi szellem alapja a magyar nemzeti érzés volt, s a hadi
siker a magyar nemzet becsületi ügye. A hétéves háborúban is legalább
faji érzés hevítette katonáinkat bravourjaikban. Általán hadseregünk nem
is állt még egészen német lábon. Így Gvadányi is mindenkor magyar
tisztnek érezte magát s büszke volt magyarságára. S valamint faji érzése
és nemzeti öntudata, úgy szemléleti világának és eszmekörének magyar
alaprésze, továbbá az ő magyar nyelvérzéke is állandóan táplálkozott a
magyar katonákkal való szíves és leereszkedő társalgásból. Így ő
folytonos érintkezésben volt a magyar népszellemmel és népkedélylyel. De
most, hogy állandóan itthon lakott, az egész magyar élet közvetlen
hatása alatt, urak és parasztok közt, fogékony és érdeklődő lelke csak
még jobban megtelt a magyar szellem és kedv elemeivel.

Szatmár környékén találta Gvadányi az anyagot és a modellt főművéhez.
Innen valók a főalak jellemző vonásai, a helyszín, a patriarchális
világnézet, sok humoros emlék. Ezt a művet azonban nem itt írta meg,
hanem jóval később.

Máramarosszigeten laktában a Rontó Pál történetének egy részéhez nyert
anyagot. Itt történt ugyanis a sótisztek összevagdalása, a miről okirat
is tanuskodik. Galicziában pedig megismerkedett a lengyel élettel, a
lengyelek jellemével, fényűzésével, szabadságszeretetével, mely oly
könnyen csapott féktelenségbe; megismerte Rontó Pál és Benyovszky Móricz
történetéhez a színtér és viszonyok egy részét.

Szatmári, máramarosi és gácsországi elszállásolásainak ezek az
irodalomtörténetileg nevezetes oldalai.

Végre terhesnek kezdte érezni a katonai szolgálatot. Miután 14
táborozást végzett az ellenség előtt, elnehezedett, s 58 éves korában
1783-ban nyugalomba vonult. Ekkor egyúttal vezérőrnagygyá nevezték ki
tíz évi ezredesség után.

Véglegesen Nyitramegyében telepedett meg, a határszéli Szakolczán, a hol
közel volt anyai örökségéhez. Itt 1785-ben újra megnősült; nőül vette
Szeleczky Katalint, Bakics ezredes özvegyét. Boldog éveket élt vele.
Kedves társának mondogatja, szeretettel és becsülettel emlegeti, mint
igazi magyar asszonyt, a ki ellensége az orczafestésnek és magyar
főkötőt visel. Vele kapta azt az emeletes házat Szakolcza főterén,
melyet Gvadányi megújíttatott és barokk modorban felékesíttetett. Itt
élte életének hátralevő tizenhat évét. Környezetében volt nején kívül
nagy leánya; míg fia, az utolsó Gvadányi katonai pályán volt. Az öreg úr
hegedűlt, olvasott, gazdálkodott és kertjét mívelte, mely messze földön
híres volt ujdonságairól. Jó ismeretségben volt a megye uraival, továbbá
néhány szomszédos morva gróffal, a kikkel olykor mulatságos vadászatokat
rendezett. Csak azt fájlalta, hogy azon a tótság-lakta vidéken olyan
ritka a magyar szó, mint a fehér holló s el van szakadva a magyar
közönségtől. Bejárt Pöstyénbe fürdőzni, olykor megfordúlt Pozsonyban;
megjelent az országgyűlésen is Budán és Pozsonyban 1790–91-ben, mint
főrend. A mellett azonban ekkor is katonának érezte magát, de _magyar_
katonának. A neve alá többnyire a «magyar lovas generális» czímet írta.
Mikor II. József uralkodásának vége felé kiütött a török háború, egy
könyvet írt a hadi mesterségről bandéristák és olyan ifjak számára, kik
hadi pályára mennek és németül nem értenek, hogy a német hadtudományi
irodalomhoz hozzáférhetnének. Ugyanekkor történt, hogy a mint ismét
háború készült a poroszszal is, megemlékeztek Bécsben is Gvadányinak egy
negyedszázaddal azelőtt a porosz hadakozások idején kitünt vitézségéről,
s a haditanács azzal a tervvel foglalkozott, hogy Csehországban egy
dandár élére állítja. Fel is hívták Bécsbe, megtudni, számíthatnak-e még
szolgálataira. József császár kegyesen fogadta (1789. márcz. 8-án) és
ezekkel a szavakkal bocsátotta el: «Generális uram sok háborút próbált,
mint az arany sok tűztől próbáltatott, még egészséges, szolgálatra
alkalmas ember; az ilyenekre van most nékem szükségem; még egyszer a
huszárokkal a Mars mezején megjelenni készüljön.» A porosz háború
elmaradt, szolgálataira nem lett szükség, de a haditanács és az uralkodó
bizalma nagy elégtétel volt a jeles katonának, a kit békeidőn nem
egyszer mellőztek.

Kardjának nem jutott többé szerep, de tollának annál fontosabb. Az
uralkodót nem szolgálhatta többé, de szolgálta a nemzetet.

Ez alatt ugyanis nagy változások kezdődtek a magyar közlélekben.

Eszmélethez jutott a magyar hazafiság, mely a szatmári béke óta egyre
jobban lankadt. A faji érzet ismét kezdett nemzeti tudattá válni. Ezzel
szemben II. József addig példátlan őszinteséggel vette semmibe
alkotmányunkat, intézményeinket, nyelvünket és egész nemzetiségünket, s
rendezte be abszolutisztikus és nemzetellenes kormányzatát. A nyilt
abszolutizmus és a germanizáczió azonban csak szította a nemzeti
tudatot. A magyar alkotmány, a magyar nyelv, a magyar viselet nemzeti
létünk palládiumaiként tüntek fel a hazafiak előtt, a kik lelkesen
sorakoztak védelmükre. S bár a nemesség elsősorban előjogait védte az
alkotmányban, de ezzel megtartotta országunkat is.

Egyúttal a XVIII. század új eszméi nyugatról megrohanták a nemzetet s
eddig nem ismert kérdésekkel foglalkoztatták ébredező szellemét,
szabadsággal kecsegtetve a gondolkodást. A hajdani felekezeti viták
helyett maga a vallás vált vitássá, a nemzeti kizárólagossággal szemben
terjedni kezdett kozmopolitizmus, a monarchikus szervezetű nemzet
körében republikánus tanok jelentkeztek, az arisztokratikus társadalmi
rendet demokratikus nézetek készültek erjeszteni.

E két áramlat hatása alatt pedig megszületett az, a mi azelőtt nem volt
meg, a mit Gvadányi sem érzett, mikor baráti körök számára írta
műkedvelő verseit: megszületett _a magyar irodalmi öntudat_. Ennek
hiányában a század első háromnegyedében elkallódtak a tehetségek, nem
ismerték munkájuk fontosságát, nem vettek tudomást egymásról, s a kiben
derengett is az irodalmi eszme, elhagyatottságában hallgatott. De az
1770-es években Bessenyei György hazafiui lelke fölismerte a nemzeti
nyelv irodalmi művelésének nemzetfentartó fontosságát s nemcsak
fölismerte, hanem társaival együtt lelkesen hirdette is. A testőrírók
átlátták, hogy a magyar nemzet elvész, ha nem művelődik; de ha más
nyelven művelődik, nem marad meg magyarnak. S elkezdték a műveltséget,
az új kor eszméivel együtt magyar nyelven terjeszteni, a franczia
irodalom formáiban és nyomán. Művelni kezdték a magyart és művelni a
magyar nyelvet. A hazafias buzgalom föllelkesítette latinműveltségű
szerzetes-tanárainkat is. Ők is művelni kezdték, első sorban a
nyelvünket és verstechnikánkat, a római költészet formáiban és nyomán.
Íróink kezdtek csatlakozni, tömörülni, egymás iránt érdeklődni.
Köztudattá vált a nyelv művelésének nemzeti fontossága s az irodalom
helyet kezdett foglalni a nemzeti nagy feladatok sorában. 1780 óta már
időszaki sajtó is szolgálta az írók érintkezését és törekvéseiket. Az
utánzó irányok mellett egyes íróink a régi magyar költészet hagyományait
akarták folytatni, de nemcsak mintegy ösztönből, hanem tudatosan. Így
tett Dugonics András, a tudós piarista, ki már 1774-ben megírta Trója
veszedelmét négyrimes versekben.

Különösen élénkebbé vált e mozgalom 1787 táján. Egész csoport új erő
érkezett a régiek támogatására vagy felváltására. S ekkor kezdődött a
felújult német irodalom erősebb hatása is nálunk s kezdi egy csoport író
ennek a követését. Előtérbe lép Kazinczy, megjelenik a fiatal írók
sorában az ősz Ráday Gedeon, feltünik Földi, Verseghy és a népies
Pálóczi Horváth Ádám, kinek Hunniása 1787-ben jelent meg. Ez évben már a
szépirodalomnak külön szerény kis organuma is keletkezett, a Magyar
Muzsával, mely a Magyar Kurir melléklapja volt. Egy év múlva önálló
szépirodalmi folyóirat indúlt meg, a kassai Múzeum és 1790-ben Kazinczy
Orpheusa szintén Kassán. Péczeli fordításaival és folyóiratával egyre
lelkesebben terjeszti a nyugati kulturát nyelvünkön. És ezt a mozgalmat
mindjobban szította a II. József germanizáló és alkotmányellenes
törekvéseivel szemben feltámadt nemzeti visszahatás, valamint a franczia
felvilágosodás hatásaként a szabadabb eszmék terjedése és küzdelme a
konzervativ felfogással, úgy hogy 1790-től kezdve egészen a
Martinovics-féle összeesküvésig szinte lázas irodalmi élet bontakozott
ki nálunk, melynek szépirodalmi, közművelődési és politikai ága egyaránt
tekintélyes virágzásra emelkedett. Magyar társaságok alakúlnak,
akadémiát terveznek, a szinügyet felkarolják, lapjaink, folyóirataink
egyre szaporodnak és tartalmasabbak lesznek. Valóban az irodalom nemzeti
közügy lett.

Ezek a politikai és szellemi áramlatok hullámzottak akkor, mikor
Gvadányi a polgári életbe visszavonult. Ez áramlatok közül a két első: a
felbuzdult hazafiság és a nyugati eszmék bizonyos tekintetben
támogatták, más tekintetben gátolták egymást, s az emberek sajátos
bonyolúlt helyzetben voltak, midőn állást kellett foglalniok. II. József
reformjai egyre erőszakosabban folytak s egyre ingerültebb visszahatást
keltettek. Az uralkodó törekvése kettőt jelentett: abszolutizmust a
politikában, szabad szellemet a társadalmi berendezésben és a
gondolkodásban. A történelmi jogok és a nemzeti hagyományok ellenében
felvilágosúlt és haladó abszolutizmus volt az ő politikai ideálja. Ezzel
szembe szegezkedett a konzervativ rendi alkotmányosság. Az eszmék
sajátságos kereszteződése állt elé. József szabadelvü volt vallási,
szellemi és társadalmi téren, de reakczionárius a politikában; a magyar
nemesség konzervativ vallási, szellemi, társadalmi tekintetben, de
szabadságát féltő politikai tekintetben. József szabadságot akar
alkotmány nélkül, a nemesség alkotmányos szabadságát őrzi kiváltságaival
együtt. E két véglet közt voltak átmeneti álláspontok. Némelyek örömmel
üdvözölték a haladást, de szabad politikai intézmények keretében; mások
mereven ragaszkodtak a nemzeti hagyományokhoz és visszautasították a
szabad szellemet; ismét mások ragaszkodtak a nemzeti nyelvhez, de a
nemzeti nyelven felvilágosodást és modern haladást akartak hirdetni.

Gvadányi egyenes elméje e bonyolúlt eszmeáramlatok közt is határozottan
megtalálta a maga irányát.

A franczia eszmék nem kellettek neki. Vakbuzgó ugyan nem volt, de
vallásos ember volt s jobban szerette a bibliát, mint Voltairet; a
naturalistákat, deistákat, atheistákat, forradalmiakat ki nem állhatta.
Régi világból való ember volt, jezsuita nevelés, megmaradt régi erkölcsű
embernek, s a modernség nem volt inyére, nemcsak vallási és politikai
tekintetben, hanem szokások és viselet tekintetében sem. Az új eszmék
tehát nem vitték kisértetbe.

Annál hatalmasabban megkapta a nemzeti felbuzdítás szelleme. Az a
fajszeretet, mely mindig megvolt benne, a ragaszkodás a nemzeti
hagyományokhoz, erkölcsökhöz és nyelvhez, most a nemzeti közszellem
ébredésével az ő lelkében is nemzeti hitágazattá erősödött és nem volt
nála lelkesebb magyar akkor, de konzervativ értelemben magyar.
Föltétlenül dynasztikus érzelmű ember volt mint katona és főúr egész
multjánál fogva és hű alattvalója II. Józsefnek, nem izgatott ellene
mint Ányos vagy Dugonics, bizonynyal tisztelte nagy egyéni
tulajdonságaiért is, de két dolog az uralkodó ægise alatt sem volt neki
kedves: az új eszmék terjesztése és a magyarság elfojtása. Vérző szívvel
látta a magyarság hátraszorítását a hadseregben, a közéletben, majd a
magánéletben is s mint a magyar nemesség tagja, fájlalta alkotmányunk
eltörlését. Műveltebb volt, mint középnemességünk zöme, tudott németül
és francziául, olvasta a német és franczia írókat; de megmaradt
konzervativ nézeteiben s gondolkodása szerint a magyar középnemességhez
lehetett számítani; világlátott ember létére, vagy annálfogva is,
szerette és élvezte a magyar különlegességeket és karaktert. S míg
föltétlen hódolatot érzett az uralkodó személye iránt, lelke mélyén nem
értett egyet túlzásaival; s ezt a csöndes ellenmondást annál inkább
összeegyeztethette dynasztikus érzületével, mert élte javát más dynaszta
alatt élte le, a mikor nem ezek voltak az ideálok. József túlzásait csak
az egykorú dynaszta időleges félrecsapongásának tekinthette,
alkotmánysértéseiért nem kivánt megtorló rendszabályt s kárhoztatta
azokat, kik II. József halálakor a Habsburgház jogát a magyar koronához
megszüntnek hirdették.

S épen mert nem látta ellentétben dynasztikus érzésével hazafiságát és
erkölcsi meggyőződését, annál inkább hirdethette a ragaszkodást
nemzetiségünkhöz. De nem a közéletet és iskolát germanizáló uralkodó
ellen fordult, hanem a magánéletben terjedő idegen divat, nyelv, szokás
és erkölcsök ellen, terjesztőik és követőik ellen. A politikát nem hozza
bele a versbe, nem is annyira abban konzervativ, hanem a szellemi,
vallási, társadalmi, erkölcsi kérdésekben.

1787 a Gvadányi irodalmi fejlődésében is nevezetes dátum. Ez évben
jelent meg első munkája nyomtatásban és ez évben írta főművét.

Amannak a czíme: _Pöstényi förödés, a’mellyet Egy Magyar Lovas Ezeredből
való Százados az ottan történt mulatságos dolgokkal élő Magyar nyelven,
Versekbe foglalt, 1787. esztendőbe, Rák Havának 12. napján.
Nyomtattatott Tsöbörtsökön, a’ Caspium Tenger partyán azon Esztendőbe_.
A kisded könyv négyesrímű alexandrinokban egy pár évszakleíráson és
önéletrajzi visszapillantáson kívül nehány mulatságos esetet ír le, a
melyek a pöstényi fürdőben történtek; némelyikben magának is része volt.
A történetek komikuma igen vaskos, részben mocskos és illetlen. Az egész
nem emelkedik felül a Badalai dolgokon, sőt azok kedvesebbek. Különben
Gvadányi itt sem akart egyebet, mint néhány megtörtént dolgot versekbe
foglalni ismerősök mulattatására; csakhogy a mit a Badalai dolgokkal nem
tett: ezt kiadta. Kezdte ő is érezni, hogy az írott szónak közérdeke
van. S bár a történetek nem emelkednek felül az anekdoták színvonalán és
az egyes jelenetek megmaradnak _egyes_ érdekü képeknek, általános érdek
és eszme nélkül, de Gvadányinak néhány becses tulajdonságát már itt
szívesen fogadta a közönség: így az eredeti szemlélet elevenségét és
részletességét, a genre-vonások iránti érzéket, az író pajkos jókedvét,
bár művészietlen, de természetesen ép magyar nyelvét és Gyöngyösi modorú
verselését. Nem volt utolsó dolog, hogy a mikor minden író minták után
dolgozik, akad egy író, a ki természet után rajzol. A könyv hamar
elfogyott, még ez évben újra kellett nyomatni. A nyilvánosság előtt
Gvadányi mindjárt az első alkalommal álnevet használ, incognitója
végett. Később is szeretett álarczot tenni föl verseiben, a költői
elhitetés kedvéért.

A _Pöstényi förödés_ egész fontossága az, hogy jól fogadták; ez többre
bátorította a szerzőt. S Gvadányi megmutatta, hogy ennél derekasabb
dolgot is tud. A Förödés 1787-ben nyár elején jelent meg s még ugyanaz
évben egy más nagyobb verses munkához fogott; meg is írta, 1787. okt.
2-ától decz. 20-ig. Ugy tervezte, hogy újévi ajándékul adja a nemzetnek
1788-ra, de ez nem történt meg oly hamar és csak 1790-ben bocsáthatta
közre, noha az előszó 1788. jan. 1-én kelt. A könyv czíme: _Egy falusi
nótáriusnak budai utazása_. (Egész terjedelmében l. alább.)

A _Falusi nótárius_ már egészen más húron pendül, mint a Badalai dolgok,
vagy a _Pöstényi förödés_. Nem egyes személyi élmények többé-kevésbbé
ügyes és mulatságos elmondása ez, hanem mese-kompoziczió, mely bizonyos
alapeszmét magyaráz. Szemmelláthatólag érzi a szerző, hogy más az, ha az
egész nemzethez szól, mint ha csak ismerősök számára ír; az írónak akkor
a lelkét kell adni, legbelsőbb meggyőződését kifejezni. Komolyabb
becsvágygyal dolgozik tartalmi és művészi tekintetben egyaránt. Tréfál
itt is, de tréfája alá komoly czélzatot rejt: a magyarságot akarja
öntudatra ébreszteni, az elkorcsosodástól megmenteni, a züllőket
észretéríteni.

Már a kompoziczió is művészibb. Itt is vannak egyes mulatságos kalandok
és népéleti rajzok, mint pl. a Badalai dolgokban, de ezeket egységes
mese fűzi össze, melynek van eleje, bonyodalma és vége; a mese hőse nem
a költő, hanem egy költött személy, egy falusi nótárius, kinek
székhelyét Peleskére teszi (különben ott nem volt jegyzőség). Ehhez az
alakhoz bizonynyal volt modellje, vagy inkább modelljei, a kiknek
vonásaiból összeállította. A typust vette a falusi jegyzőkről, néhány
motivumot pedig, t. i. a lóháton utazást Budára hivatal végett,
állítólag Becsky Györgyről, a ki épen így tett, legalább a hagyomány
szerint. De az egész mese, a mint van, nem történt meg egy személylyel,
az a Gvadányi kompozicziója és leleménye. Élményleíró verseit eddig is
első személyben írta, a Budai utazást is első személyben halljuk, de nem
ő mondja el, hanem csak elmondatja. Itt tehát egy külön alakot
teremtett, a ki nem ő, hanem csak meséjének a hőse. Nem is akar vele egy
személy lenni, hiszen bizonyos fokig komikus személynek rajzolja. Eddig
is rajzolt typusokat, de ő volt az elbeszélés központja; most egyik
typusát tette központtá, egy elbeszélés hősévé. Ennek a typusnak pedig
azzal is életvalóságot igyekszik adni, hogy az előszóban úgy tünteti
fel, mintha az igazi személy volna, a verseket az írta volna meg és csak
a kiadást bízta volna Gvadányira. Ez a typus pedig: az idegen hatásoktól
érintetlen s nemzeti mivoltához ragaszkodó vidéki magyar honoráczior
typusa. Mint ilyen, egy eszmét képvisel, még pedig népszerű eszmét,
belső tartalma van, joga a közönség figyelmére. Erős külső vonásokkal is
felruházva és elhitető ürügygyel az olvasó elé vezetve, nem csoda, hogy
élő alakja és jó ismerőse lett a közönségnek.

A kompoziczió abban is külömb az előzőknél, hogy nem egyes mulatságos
történeteket ád elő, hanem az akkori élet elég teljes rajzát, a mi csak
elfért a mese keretébe, az úti krónikába. Nagyjában két ellentétes
végletet mutat be egymás tükrében: a falusi világot és a fővárosi
nagyvilágot, a vidéki egyszerű magyar embert és a fővárosi idegenné vált
úri társaságot. Az egész akkori magyar társadalom elvonúl előttünk,
osztályokra tagoltsága szerint: a honoráczior, a nemes, a kisvárosi
iparos, a pásztor, a fővárosi polgár, az arisztokráczia, pesti és budai
alakok, felekezetek, az életviszonyok, a szórakozások stb. A képek
nagyrésze jelentősebb és sorozatuk változatosabb, mint Gvadányi régibb
műveiben. A költő mind e változatokat egy ürügyül felvett mesébe
foglalja s ellentéteiket feltünteti. Az egyik véglet képviselőjéhez
vezet bennünket s annak a szempontjából néz és mutogat meg mindent. S
bár nem azonosítja magát ez alakkal, de rokonszenve vele van.
Egyoldalúságát, együgyűségét komikusnak rajzolja, de becsületes
meggyőződését és magyar érzését tiszteletreméltónak tünteti fel.

De előbbi műkedvelő, bohó versei közül különösen kiemeli a Nótáriust az
egész rajzot összetartó alapgondolat. A költemény azt hirdeti, hogy a
falusi és pusztai elmaradt magyarságban erkölcsi és testi erő van, a
nagyvárosi élet és szokások veszélyeztetik nemzetiségünket és
erkölcseinket, a magyar ember hordjon magyar ruhát, beszéljen magyarul,
ne majmolja az idegent, őrizze meg nemzeti mivoltát, mert az becsesebb
tulajdona minden egyébnél, a ki ezt elveszti, az nemzet nélküli korcs és
megvetni való.

Ebben a tanításban fejezte ki Gvadányi a maga lelkét s ezzel szólt a
nemzet nagy részének is a lelkéhez.

Tendencziáját: az elaludt vérű magyar szívek felserkentését makacs
meggyőződéssel és erős szatirával hirdeti. «Mordet ut sanet». Tükröt
tart a mostani tükörkedvelő «meghanyatlott és abajdócz szívű magyar
gavallérok és dámák elé», melyben főtől talpig jobban meglátják magukat,
mint a velenczei tükörben. Tekintsenek ebbe gyakran s akkor meglátják
magukon azt, a mi helytelen és esztelen, és ezt mintegy bálványozást
kiirthatják és számkivethetik.

Mi a bűn, a mi ellen a mű kikel? A nemzetietlenség. Nem a politikusoké,
a közjogászoké, hanem a magánembereké. Itt a baj fészke, hogy
magánéletünkben nemzetietlenedünk el; a nemzetietlenség pedig romlás is.
«Perditio tua ex te Israel.» A korcsokat ostorozza, a kik dicső és
nagyhírű nemzetünket «beszurkozzák és bekormozzák.» Tudja, hogy
szatirája darabos és nem oly csinosan hangzó, mint Horatiusé,
Juvenalisé, Rabeneré; de azokon a nemzettagadókon nem fog a simán csipő
szó, ostor kell ide, mint a rest lónak. A megélemedett cserfa héját nem
lehet tollkéssel lefaragni, hanem bárddal és fejszével. Igenis, több
helyt durva, sőt ízléstelen. De akart durva lenni, akarta az ízlést
sérteni, hogy annál maróbb legyen a szó. Martalékul akarja dobni az
idegenek majmolóit a közkaczajnak, csúfos szavakkal bélyegzi meg, hogy
mindenki mintegy lenevesse őket. A goromba szólamok egész gyűjteményét
adja a közönség ajkára, melyekkel az ily korcsokat le lehet főzni, s a
melyekből telik bőven férfira, nőre. Szatirája nem keserű, mint a ki
reménytelenül küzd, hanem megalázó, fölényes. Tudja, hogy a nevetséges
biztosabban öl. De nem is enyeleg, nemcsak tréfálkozik, mert a könnyed
gúny esetleg csak népszerűbbé tenné a kárhozatos divatot, mint afféle
pikáns újdonságot. Ő csúffá akarja tenni. A czélnak aztán alárendeli az
eszközöket, a hazafias irányzatnak az ízlés meg az illem tekinteteit.

A helyzet jóformán utalta arra, hogy eszméit egy vidéki magyar ember
által képviseltesse. Ugy szabadabban beszélhetett s kifejezéseit
élesebbekké tehette. A költött alak fedezi az írót. Ha a maga nevében
mondja ezt el, felháborodó verset kellett volna írnia, mint egy lyrikus
költőnek, minő pl. Virágnak a _Változás_a volt pár évvel később. Vagy
didaktikus vers támadt volna, minőket Orczy írt, sőt írt Gvadányi is
verses levelezéseiben. Egyik sem ért volna semmit. Lyrikus nem volt,
didaktikus versei unalmasak. Ellenben tudott félszeg alakokat,
genretypusokat derekasan rajzolni. Nosza, egy falusi nótárius, hadd
mondja el mindezeket ő helyette az; a jegyző együgyű is, intelligens is;
naiv és túlzó magyar, de annál inkább kitelik tőle az erős szó. Gvadányi
úgy tett, mint 70 évvel előbb Montesquieu a Perzsa Levelekben, a hol a
távol keletről jött előkelő idegen, Üzbek szolgál a nyugati metropolis,
Páris erkölcsének ironikus tükréül.

Gvadányinál a peleskei nótárius viszi az ellenlábas szerepét. A műnek
megvan a kettősen komikus hatása: bizonyos mértékig komikus alak a
nótárius is, de még furcsább lesz a másik fél, a nagyváros korcs
társasága, melynek a nótárius föléje kerekedik. A kétféle komikumot
egymás tükrében látjuk. De mi közelebb a nótáriushoz állunk. Az ő
komikuma rokonszenves, a másik ellenszenves.

A mű felerészben genre, felerészben szatira. Csakhogy Gvadányinak nem
sikerült egészen az összeolvasztás; a főszemélyben a genrealak és az
erkölcsbíró egybeforrasztása. A nótárius nem egyén ugyan, de jó typus,
élesen elkülönzött alak mind a néptől, mind a mesteremberektől, mind a
pestiektől, szokásaiban, gondolkodása és beszéde módjában is. Útja Pest
felé kitünő népéleti rajzok sorozata, tele jellemző megfigyelésekkel.
Meg is marad jeles humoros alaknak mindaddig, míg a genrerajzolás tart.
De mikor szatirikus erkölcsbiróvá kell lennie, gyakran kiesik
szerepéből, a költő czélzatát olyan leplezetlenül hirdeti, hogy a
művészi elhitetésnek vége van s a jegyző ajkáról a szerző kifakadásait
halljuk.

1790-ben, a közhangulat legnagyobb feszültsége idején jelent meg a
könyv. Időszerűbben alig jelenhetett volna meg. Az ország forrongott.
József császár halálos ágyán feküdt. Felbuzdúlt a magyar érzés, hangossá
lett a magyarság dogmatikus követelése alkotmányban, erkölcsökben,
nyelvben, ruhában. Költőink közül régebben Ányos, újabban Baróti Szabó
kikeltek a nemzeti nyelv és öltözet elhanyagolása miatt. Egy imént
megjelent regény, Dugonics Etelkája tüntetett az érzés és a külsőségek
magyarságával. Roppant visszahatás támadt az idegen abszolutizmus ellen
épúgy, mint az idegen divat ellen. A köznemesség nagy része, mely a
Bécsbe szítókat és az idegen szokások követőit addig is majd kinézte,
most valósággal terrorizálta őket.

Gvadányi könyve legjobbkor jött. Gyorsan kapkodták. Hihetetlen mértékben
táplálta a közhangulatot s hatalmasan előmozdította a nemzeti viselet
felkarolását. Politikai és társadalmi hatása egyaránt nagy volt. Kiváló
eszköze lett a nemzetietlenek kicsúfolásának és forrása a nemzeti
önérzetnek. Igaz, hogy a mint az abszolutizmus veszélye elmulni
látszott, a magánélet idegenszerűsége ismét vissza kezdett térni; de
Gvadányi könyve a nemesség zömének meggyőződését az idegen módi és nyelv
ellen évtizedekre megalapította.

Ha az ember csak a Nótárius kiadásainak évszámait nézi, nem igen
becsülheti nagynak e munka elterjedését, vagy legalább érthetetlennek
találja a régiek adatait, melyek szerint az 1790-es években ennél
olvasottabb könyv nem volt, de még a 20-as, 30-as években is olvasták;
Erdélyben is igen el volt terjedve, a főranguaknál is. A könyv megjelent
1790-ben, második kiadása 1807-ben, a harmadik 1822-ben. Ezek a szerény
adatok azonban csalékonyak. A szöveg némi összevetéséből kiderül, hogy
Gvadányi 1790-iki kiadása nem egy kiadás; ezzel az évszámmal több kiadás
jelent meg, csak eddigi összevetéseink szerint 4 vagy 5-féle. A Nótárius
úgy fogyott akkor, mint ma azok a könyvek, a melyekre a «negyedik ezer»,
«hatodik ezer» jelzéseket nyomatják.

A könyv mint irodalmi jelenség is érdekes volt. Gvadányi nem tartozott
azon írók csoportjába, a kik a nyelvmívelést meg a verselés reformját
feladatul tüzték ki. Jó magyar nyelven ír, de nem törekszik különös és
újszerű szépségre a nyelvi előadásban. Gyöngyösi István formáit és
technikáját használja, mert szerinte Gyöngyösinél külömb poétát magyar
anya nem szűlt. Egészen a magyar költői hagyomány alapján áll. Sem
antik, sem német versformához és stilhez nem folyamodik. Még a
négyesrímnek párosrímre leszállítását is váltig ellenzi, a Nótáriust és
több más művét négyes rímben írja. Általán pedig nem sokat törődik a
külső ékességgel, fő előtte a tartalom. Az életre akar hatni, jobban
mint összes klasszikus és németes irányú költőink akkoriban. Még
kevésbbé formalista Dugonicsnál és Horváth Ádámnál is, a kik vele együtt
a régi és a népies költészet nyomdokain haladnak s együtt az ú. n.
magyaros írók csoportját alkotják az irodalomtörténet lapjain, a nélkül,
hogy a költői irány találkozásán kívül személyes irodalmi szövetség lett
volna köztük. Legtávolabb áll Kazinczytól. Nem sorakozik zászlója alá s
Kazinczy nem sokat tart költészetéről. Nincs is stilbeli kulturája, csak
mintegy természeti gazdagsága a magyar phraseologiában. De van nála, a
mi Kazinczynál nincs: az élet után dolgozás, a magyar élet rajza. Minő
eredeti a peleskei nótárius alakja, a fontoskodó, szűkkörű, naivul
lelkes vidéki ember ez őstypusa; s minő jóízüek az alföldi népéletből
vett rajzok, a vasas németekkel való kaland, általán az egész út Pest
felé, s kortörténeti szempontból is minő értékesek az akkori Pest
divatára, szórakozásaira vonatkozó részletek! S minő aktuális az egész
munka czélzata! Gvadányi ósdi formákban a szemlélet újságát adta,
természetesebben és gazdagabban, mint bármely kortársa. A magyar életből
vett rajzai túlélték a költőt, még tendencziáját is, mely Gaalnál
némikép már visszafelé fordult.

Ironikus előszavában érdekesen okolja meg, miért nem tart az irodalmi
divattal, miért nem ír sem ritka utikalandokban, sem izgató
bonyodalmakban gazdag regényt, mert a hazai talajon és a valóság körében
akar maradni. Az a realizmus, melyet munkája nálunk megalakulni
segített, nagyban hozzájárult a hihetetlen bonyodalmú regények
kiküszöböléséhez, a mint egykor messsze nyugaton a Don Quijote
pusztította az Amadis-regényeket. Egyébként is van valami közös Don
Quijote és a nótárius közt, bár a nótáriust nem szánta Gvadányi Don
Quijoténak, ellenkezőleg, maga is komolyan hitt törekvéseinek
sikerülhetésében. De mert az idők a külsőségekre vonatkozólag nem adtak
neki igazat, a későbbi nemzedék szemében a nótárius jobban közeledett a
spanyol lovaghoz.

S a nótárius nemcsak a közönségre hatott, hanem az irodalomra is, bár
teljes hatását csak később érezték. Egészséges, de gyakran vaskos
realizmusa sokára érte meg tisztulását és diadalát. De egy félszázaddal
később a magyar életnek egy jeles rajzolója, Gaal József a nótáriust
tette az első jóravaló magyar bohózat hősévé s ezzel mintegy új életre
keltette. Petőfi nagyrabecsülte Gvadányit természetességéért,
elmésségéért és nyelvének gyökeres magyarságáért. Arany pedig a
részletek realisztikus, hű és odaadó rajzában volt Gvadányinak, nála
természetesen sokkal művészibb követője.

Ezek a többé-kevésbbé ismert hatások mind æsthetikai természetűek.
Azonban volt Gvadányinak egy kevésbbé ismert, de nevezetes hatása is. T.
i. Berzsenyire. Igaz, hogy nem æsthetikai, hanem inkább tartalmi,
mintegy ethikai.

Berzsenyi és Gvadányi költői iránya ég és föld, s az ízlésbeli különbség
mellett alig jut valakinek eszébe, hogy a _Peleskei Nótárius_ és _A
magyarokhoz_ cz. óda közt egyéb kapcsolat lehessen, mint a korszellem
közössége. S mégis van külön kapcsolat a két mű közt.

Csak egy kissé elemezni kell a _Nótárius_ gondolati tartalmát, s
meglátjuk az egyezést. Mi ellen irányul e munka? Az idegen viselet
ellen, az idegen nyelv ellen, minden idegen «módi» majmolása ellen. A ki
ezeknek hódol, azt nevetségessé teszi, kigúnyolja és megbélyegzi, s
róluk adott rajzaival és érveléseivel mind azt törekszik kimutatni, hogy
az ilyen alak vagy _korcs_, vagy _bolond_ és _megcsúfolja nemzetünket_.
A külső dolgokban elnemzetietlenedés belső elfajulást is jelent,
léhaságok űzését, az erkölcsök hanyatlását, a nemzet sülyedését. A
nemzetnek az a magáról elfeledkezése ássa meg a sírját. «Perditio tua ex
te Israel.» – _A magyarokhoz_ írt ódában ugyane gondolatok uralkodnak.
Árpád vére fajúl és romlásnak indul, pedig nem ronthatta meg külső
támadás, pártharcz nyolcz századon át, ép erkölcse védte; most lassú
méreg emészti, az erkölcsi züllés; rút sybarita vázzá lett, eldobta
őseinek bajnoki köntösét, megunta nyelvét s rút idegenre cserélte; a
nemzet őrlelkét tagadja, s gyermeki báb lett puha szíve tárgya. Sem
Barótinál, sem Virágnál nincsenek meg e gondolatok ilyen kapcsolatban és
teljességben Berzsenyi előtt, csak Gvadányinál. Hatottak a kemenesalji
poétára amazok is, Baróti egy allegoriájával, Virág dorgáló pathoszával,
és hatott reá Horatius is; de az alapeszme foganásában Gvadányinak volt
uralkodó része. Ne feledjük, hogy Berzsenyi épen akkor fejlődött és ért,
mikor a Nótárius kiadásait oly gyorsan fogyasztották, akkor volt
lelkesülő deák és virtuskodott a soproni németekkel, akkor volt «heves
ifjú» otthon atyja mellett, s ez a költeménye egyike legelső ódáinak,
láthatólag 1796 táján kelt. Döntő bizonyítékot szolgáltat az óda eredeti
szerkezete, a mely még részletesebben rajzolja a züllést s az idegen
divat követőjét így jellemzi:

Módi majom, gunyolásra méltó.

Egy ilyen – később kihagyott – versszak végén egyenest így fakad ki:

Fessen le hív Gvadányi tolla
_Nemzetemet csufoló bolond korcs!_

Ime ez egyenes hivatkozásban a nemzetcsúfolás, a bolondság, a
korcsosodás, a Nótárius e három főszempontja, együtt és egyszerre
előfordúl, s épen a Gvadányi szavaival megnevezve.

De a mely motivumból a tréfára hajló és tapasztalásokon meghiggadt
Gvadányi lelkében gúny és szatira lett, az a mélyebb és pathetikus
Berzsenyi ifjú lelkében tüzes és fenséges ódává alakult. És a motivum az
új alakban, a másfajta költői lélek közvetítésével ismét a nemzet előtt
világító költői eszmék közé emelkedett.

Valóban, a «Gvadányi buzgó szava számtalanoknak lelket adott», mint egy
kortárs írja (Csehy József Kazinczynak 1805 május 28.).

És Gvadányi mindinkább érezte annak a szerepnek a fontosságát, ha az
ember a maga gondolatait sokakkal, talán az egész nemzettel közölheti.
Érezte azt is, hogy még sok mondanivalója van, és tíz év alatt, az
1790-es évek folyamán egész sor könyvet adott ki.

Még meg sem jelent a Nótárius, új munkát írt, egy _magyar hadászati
kézikönyvet_, tudomása szerint az első e nemű kisérletet. Alkalmul
szolgált erre a II. József uralkodásának vége felé kiütött török háború;
de nyilvánvalólag nemzeti czélja volt vele, a hadi szellemet akarta vele
ápolni nemzetünkben, még pedig nemzeti nyelven. A munka 1788 nov. 10-től
1789 márczius 25-ig készült és 1790-ben jelent meg, még pedig nem
névtelenül, mint az eddigiek, hanem a szerző névbetűivel, mint komoly
szakkönyv. Teljes czíme: _A’ mostan folyó török háborúra tzélozó
gondolatok, melylyeket Gróf G. J. Magyar Lovas Generális ő Nagysága írt
1789. esztendőben. Mostan pedig a’ vitézkedni kívánó magyar ifjaknak
kedvekért, edjszersmind a’ nemes bandériumokból a’ Márs Mezejére
ki-szállani vágyódókért közrebocsáttatott_. (Pozsony és Komárom 1790.).
A 308 lapra terjedő könyvet Montecuccoli életrajza előzi meg, a kit
második Hunyadi Jánosnak nevez. Ezután 21 «gondolatban» (fejezetben) a
hadi szervezetet, a török hadsereg szervezetét, a fegyvernemeket, a
táborozást, az ütközetek módját ismerteti és egyéb taktikai dolgokat.
Fejtegetéseit személyes tapasztalatainak és emlékeinek közbeszövésével
és a történetből, különösen a legutóbbi század hadjárataiból vett
példákkal fűszerezi s a forrásaiból merített elméletet a maga gyakorlati
tanácsaival is megtoldja. Érdekes könyv hadtörténelmi, irodalomtörténeti
és életrajzi szempontból. Prózája régies, de megvan benne nem a
stilusra, hanem a dologra ügyelő gyakorlati és világos fejű ember
tollának könnyűsége.

Egy verses munkát is írt a változó szerencsével folyt török háborúnak
egy örvendetes eseményéről, Belgrád elfoglalásáról, Laudon alatt
1789-ben. A füzet czíme: _Nándorfejérvárnak meg vétele, mellyet Belegrád
és annak kommendánsa között eshető képzeltt beszélgetésben versekbe
foglaltt és Hazánk’ élő nyelvén közre botsátott G. G. J. Magyar Lovas
Generális A’ Versekben gyönyörködők’ kedvekért_ (Pozsony és Komárom
1790). Maga névbetűit azért tette ki, mert hadi dologról szól. A munka
előadása különben nem elbeszélő, nem akar hősköltemény lenni; hanem a
megszemélyesített Belgrád dialogusa Ozmán basával, később monológja
saját történetéről, végül üdvözlete Laudonhoz és Koburghoz. Ez a vers
már párrímekben szól. Az egész versben nincs semmi költőiség; nevezetes
azonban, hogy a magyar fegyverek érdemét nagy nyomatékkal kiemeli,
különösen érdekes a vers vége, a hol Belgrád örül, hogy anyjának,
Magyarországnak keblére visszakerült s kéri II. Józsefet, hogy legyen a
magyarok iránt bizodalommal.

Szeressed Anyámot és annak magzatit,
Mint annyi hatalmas Márs isten fajzatit.
Meg ne szomorítsad – tartsd meg kegyelmedben,
Tellyes reménységed lehet erejekben – stb.

Hozzá van csatolva egy négyes rímekben írt versezet «_Rettentő látás,
rettentőbb történet_, a melylyet egy tökélletes szívű hazafi, Erzsébet
hertzeg asszony’ Véletlen Halálának alkalmatosságával Anyai nyelven
ekképpen versekbe foglalt. Bóldog Asszony havának 24-dik napján,
1790-dik Esztendőben». Erzsébet Ferencz trónörökösnek, későbbi
királyunknak első neje volt s első leányának születésekor meghalt; a
költő azért ünnepli, mert a magyar nemzetnek az udvarban lelkes
szószólója volt; tehát az első fejedelmi Erzsébet, a kit magyar író ily
czímen ünnepelt. Egyébként a látomás nagyon szegényes költői lelemény.
Általán Gvadányi megszemélyesítései és allegoriái annál ízetlenebbek,
minél jobbak a való életből vett rajzai.

Az 1790-iki nagy nemzeti felbuzdulás, melynek egyik következménye volt a
magyar viselet tüntető divata, Gvadányit nagy megelégedéssel töltötte
el. Ez év ápr. 20-án örömtől újjongó versben üdvözli a magyar nőket, a
nemzeti öltözék felvételéért. A négyes rímű vers czíme: «_A’ nemes
magyar Dámákhoz_, és kis aszszonyokhoz szólló versek, melylyeket egy
buzgó szívvel bíró hazafi, a’ most közelebb történt változásokra nézve a
meg nevezett szép nemnek mulatságára és gyönyörködtetésére kibocsátott.»
(Pozsony és Komárom 1790). Egy szakasza így szól:

Érkezvén tavaszsza drága nemzetünknek
Elmúlt komor tele sinlődő ügyünknek,
Rózsát nyit hajnala régen várt egünknek,
Csirázik zsengéje elmúlt vig kedvünknek.

Mindenben közönséges a változás. Ez a tavasz a dámákat is
megváltoztatta: visszatért a magyar öltözet. Dicsőíti a magyar nők
szépségét a magyar ruhában, egy dalt is iktat közbe verbunkos nótára
hangjegygyel, és esdeklik hozzájok, tartsák is fenn ezt a divatot; a ki
renegát lenne, azt megátkozza ruhástul.

Ilyen röpiratszerű verse volt 1796-ból: «Egy a _Rhénus vize partján_
táborozó magyar lovas katonának Pozsony városába egybegyült rendekhez
irott levele» is. (Pozsony).

Sokkal fontosabb ez apróságoknál az 1790-iki országgyűlésről írt verses
munkája: «_A mostan folyó ország gyűlésének salyrico criticé való
leírása_, a’ mellyet Egy Isten mezején lakó Palócznak színlése alatt
írta azon buzgó szívvel bíró Hazafi, a’ kinek pennájából folyt ki a’
Falusi Nótáriusnak Budára való Útazása; ezen Munkáját-is négy sorú
Versekben Hazájának éleibe terjesztette 1790. Esztendőben, Bak Havának
25. Napján. Lipsiában, Wéber Simon Pétér költségével 1791.» A tárgy
tehát már a politika, s a munka az akkori gazdag politikai irodalomnak
nevezetes terméke; szelleme nemcsak hazafias, hanem dynasztikus is. A
versek «költek Sikámbriába Rák havának 27. napján, végeződtek Písó
várossába Bak Havának 25. napján 1790-ik esztendőbe.» Ez azt teszi, hogy
Gvadányi Budán fogott hozzá jun. 27-én és az országgyűlés átköltözése
után Pozsonyban fejezte be decz. 25-én. A munka előzetes terv nélkül
keletkezett s azért szerkezete részben napló-, részben krónikaszerű.
Gvadányi megjelenvén Budán az országgyűlésen, mivel sok szünetnap esett
az egyes ülések közt, a bizottságok munkálkodása miatt, időtöltésül
versbe szedte az országgyűlés addigi folyását. Az egész vers alig volt
több eredetileg 6 lapnál; az, a mi most az «első tzikkely.» Kézirata
nagyon kapós lett az országgyűlés tagjai közt s az akkori számos
pasquillus közt is feltünt, noha Gvadányi nem írta pasquillusnak,
egyáltalán nem személyeskedett, csak birálgatta benne egy együgyű vidéki
ember (az istenmezei palócz) képében az országgyűlés menetét. A kik
olvasták a verset, addig unszolták Gvadányit, míg meg nem igérte, hogy
azon czikkelyt annyi czikkelylyel fogja szaporítani, míglen az egész
diétát ki nem énekeli. Meg is írta a többi czikkelyeket is, mindössze
tizenötöt, s a versezet 290 lapra növekedett. Benne van az országgyűlés
mind budai, mind pozsonyi ülésezésének előadása, a pártok politikája, az
üzenetek, a követségek és feliratok a koronázási hitlevél ügyében s
végül a II. Lipót király pozsonyi koronázásának lelkes leírása. Mindezek
közé beillesztette a szerző egy vértesalji vadászat rajzát, melyet még
1788-ban készített, de akkor nem adott ki. Ez az epizód több az egésznek
egy harmadrészénél, költői tekintetben pedig az egészben legtöbbet ér.
Eleven, részletes és ötletes rajza egy akkori nagyúri vadászatnak és a
vadászszokásoknak; központja az agyafúrt palócz, a ki újabb és újabb
tréfákkal tartja az egész társaságot; ennél jobbat Gvadányi is ritkán
írt. A munka többi része nagyon egyenetlen. Az ülések leírása elég
száraz; a palócznak ott kevés az ötlete, minden humor nélkül sopánkodik
a meddő vitákon. A munka költői értéke csekély, de van korrajzi értéke,
s kivált a pozsonyi koronázás és az akkori mulatságok leírása nagyon
figyelemreméltó; Gvadányi politikai álláspontját is ez a munka világítja
meg leghatározottabban. A vallási kérdéseket nem szivesen látta a
sérelmi pontok közt; e tekintetben az az elve, hogy legyen a vallási
kérdésekben türelem, a felekezetek közt egyetértés, de az uralkodó
vallást ne érje sérelem. Fontosabb az alkotmány kérdése. A fő itt az,
hogy biztosítsuk szabadságunkat, azért az alkotmányos szabadságot meg
kell újítani, az adófizetést szabályozni, a kereskedést előmozdítani, s
főleg az anyai nyelvet gyakorolni; jobbítani kell a törvényt,
helyreállítani a régi rendet, eltörülni az önkényuralom intézkedéseit.

Nyoltz esztendőbéli mind kiirtattasson,
Űző-eszközivel poklokra hajtasson.

Nemzeti hadsereg legyen alkotmányos szabadságunk biztosítéka. A
hadsereget háborúban rendelje a király, a hová kell, de békeidőn lakjék
itthon s idegen hadsereg ne élősködjék nálunk.

Erősítésünkre legyen garantiánk
Nem más, hanem önnön mi saját armádánk,
Maga fiaiból állítsa fel hazánk,
Ördögtűl se féljünk, ha lesz ilyen bástyánk.

Hazához, királyhoz hitét ez letegye,
Háborúban király hova tetszik, vigye,
Országban lakását békességben vegye,
Nem más nemzet, csak ez gyümölcsünket egye.

Kell észszel és vezéri tehetséggel kitűnő nádor. Az ország kormányzói
közt ne tegyen különbséget a vallás; nepotizmus, pénz ne érvényesüljön a
főtisztségek elnyerésében, csak az érdem. S ha mindezek biztosítva
vannak, meg kell koronázni II. Lipótot, esküt adva neki és véve tőle.
Ezeket mondja az író már az első czikkelyben. Még hathatósabban foglalja
össze programmját a befejezés. A palócz ugyanis a koronázás után
hazamegy Istenmezejére, de az országgyűlés még együtt marad, mert sok
fontos tárgyat kell még végeznie. Az író a nemzethez fordul esdeklő
szóval, hogy alkottassa meg ezen az országgyűlésen a jövendő alapjául a
következő törvényeket:

1. Kötelezővé kell tenni a magyar viseletet mindkét nemre nézve;
«fiscális actio vettessék nyakába», ki más ruhát hord, súlyos bírság,
vagyonkobzás, csúfság érje. 2. Második törvény a magyar nyelv legyen,
mert e nélkül semmi sem folyhat jól; egy nemzet sem szorul idegen
nyelvre. Magyar legyen a törvénykezés, a törvényhozás nyelve s
művelésére fel kell állítani a tudós magyar társaságot, melynek terve
nyomtatásban be van adva az országgyűlés és a király elé (Révai Miklós
terve; Révai tiszteletbeli tagokúl a főrendek közül épen gr. Gvadányi
Józsefet és b. Ráday Gedeont ajánlta). 3. Legyen nemzeti hadsereg. A ki
e hazában katonának megy, hazai ezredben tegyen szolgálatot, ilyen
ezredbe idegent ne lehessen tenni; a katonaság függjön a nádorispántól,
mint hazánk főkapitányától, ő parancsoljon a vezéreknek is; a vezérek
magyarok legyenek, a sereg akkora, a mekkorát az ország elbir; esküt a
királynak is, a hazának is tegyenek, békében tartózkodjanak itthon,
háborúban menjenek, a hova a király küldi. Ha ez megtörténik, nem kell
félni pogánytul, szabadságunk is biztos lesz, és nemzetünk «megtisztúl
minden bojtorványtúl.» Ha pedig ezt nem teszi a nemzet, dolga nem válik
jóra, keserves lészen minden óra, «térdet fog hajtani sok idegen szóra.»

Ezen három pontok az igaz gravamen;
Kitűl nem nyújtatik ezekben levamen,
Verje meg ily magyart a mennyei flamen,
Szívemből kivánom, mind örökké, Ámen.

De ez a tüzes magyar, a nemzeti hadsereg, a magyar nyelv, a magyar
viselet e bátor sürgetője egyszersmind hevesen kifakad a «filum
interruptum» elmélete ellen, lelkesen ünnepli a pragmatica sanctiót és
úgyszólván kárörömet érez azok felsülésén s réműldözésén, a kik a porosz
udvarral kaczérkodtak és majdnem hűtlenségi kereset alá kerültek; ki nem
állhatja az ellenzék akadékoskodását a diploma ügyében, bizalmat kíván
az uralkodó iránt, magasztalja a megkoronázott uralkodó erényeit és
ünnepli fiát, a nádort. Kazinczy káromkodva olvasta e szatirát, mely
szerinte tele van setét gondolkodással, intolerantiát prédikálván, rossz
hazafisággal, alacsonylelküséggel és erkölcstelen szemtelenséggel. A
három utóbbi vád mindenesetre igazságtalan. Felekezeti tekintetben talán
kissé elfogult volt, a szabad eszmék iránt türelmetlen is, a kifelé
tekintők iránt szigorú, a sérelmi politika apróbb fogásai iránt nem volt
érzéke; de rossz hazafi nem volt, a fődolgokban olyat követelt, a mit
még maig sem tudott nemzeti politikánk elérni: a nemzeti hadsereget;
tudta, hogy ehhez jogunk van s látta, hogy ebben van szabadságunk
legfőbb biztosítéka. A részletekkel nem sokat törődött, de a dolog
velejét egészséges itélettel eltalálta, követelvén a kétoldalú
szerződésnek mindkét oldalról becsületes megtartását és a bizalmat
egymásban. Dehogy volt rossz hazafi, inkább egyike azoknak a
hazafiaknak, a kik egységben tudták látni az uralkodóház és a nemzet
érdekeit.

Vidám és termékeny szellemének élvezői nem hagytak neki békét s újabb
meg újabb mulattató műveket kivántak tőle, vagy a régiek kiadására
biztatták. Így adta ki 1791-ben az Aprekasziónt is, tiz évvel azelőtt,
még tényleges szolgálata idején Galicziában írt tréfás versét, melylyel
egy idegen tisztnek tört magyarságát utánozta: «_Aprékaszión_, Mellik
mek sinálik Fersben mikor mek tartatik Szent Francz Xavér Neve nat
Pátron, Strenge Herr Kapitán Ur Nxxx (= Novák Ferencz), Nemes Regiment
Excellens Gróf N*** (= Nádasdi) Huszáren» (Pozsony). Ezt valaki már
1785-ben kinyomatta Kassán, Gvadányi tudta nélkül, de sok hibával; az
országgyűlés alkalmával kezébe került ez a hibás nyomtatvány s azért
ehatározta, hogy kiadja a helyes szöveget. A czímlapon, ismét nem
nevezte meg magát, csak a vers vége alá írta: _J. G._

Mikor 1792-ben Budán volt az országgyűlésen, egy előkelő hölgynél tett
látogatása alkalmával a háziasszony és hét nő-vendége körülvették és
kérve kérték, hogy az ő kedvökért még egy olyan játékos munkát adjon ki,
mint a Nótárius. Ő hiába hivatkozott korára, anyag hiányára, meg kellett
igérnie. Sokáig kereste a tárgyat, végre az ötlött eszébe, hogy megírja
Rontó Pálnak, egy magyar lovas katonának és gróf Benyovszky Móricznak
életét; hadd lássa a világ, hogy hazánk is szül olyan férfiakat, a kik
ritka és nevezetes dolgokat vittenek végbe, sokkal nagyobbakat és
jelesebbeket, mint ezer más idegeneké. – A munkát 1793 első felében
fejezte be s még ez évben kiadta. Czíme: _Rontó Pálnak_ egy Magyar lovas
Köz-Katonának és _Gróf Benyovszky Móritznak_ életek’, Földön, Tengereken
álmélkodásra méltó történettyeiknek, ’s véghez vitt Dolgaiknak Le-írása,
a’ mellyet Hazánk Dámáinak kedvekért Versekbe foglalt Gróf Gvadányi
József Magyar Lovas Generális. (Pozsony és Komárom, 1793.) Az ajánló
levél «Magyar Hazánk érdemes Dámáihoz» van intézve, mert nők kérésére
írta. Udvariasságába némi iróniát vegyít.

Ez Gvadányinak legnagyobb terjedelmű (548 lapra terjedő) verses munkája
s a Nótárius mellett a legfontosabb is. Két részből áll; az első hat
czikkelyben csak Rontó Pállal foglalkozik, a második tizenkettőben főkép
gróf Benyovszkyval s vele együtt Rontóval is. Az előszóban gróf Gvadányi
József, a ki verses munka czímlapjára itt írja először a nevét s a
munkát mint saját szerzeményét adja, egyenesen kijelenti, hogy «ne
tartsa egy érdemes olvasó is ezen munkámat költeményes románnak, mert
valósággal megtörténtek az abba foglaltatott dolgok». – Rontó Pál a vers
szerint egy sajókeresztúri paraszt ember burokban született fia volt;
gyermekkorában elkényeztették s mindenféle csínyekbe ártotta magát,
végre el is kószált a szülei háztól; lett koldúsvezető, deák, bojtárfiú,
betyárnövendék, utoljára felcsapott huszárnak a Nádor-ezredbe. A
háborúban vitézül forgatta magát, de mikor egyszer az alóla kilőtt lova
helyett rossz lovat adtak neki s ezért társai csúfolták, elkeseredésében
átszökött a poroszhoz. Utóbb a mieink kezébe került s ekkor a hadi
törvényszék halálra itélte, de Hadik gróf leánykája kegyelmet eszközölt
ki számára. A hubertsburgi béke után Magyarországba tért vissza
ezredével együtt. Máramarosban, Huszton egy kocsmában sótisztek kötöttek
bele, azokat karddal és pisztolylyal megattakozta s e miatt másodszor is
szökevény lett. Lengyelországba sietett s ott gróf Benyovszky Móricz
szolgálatába lépett. A történet főszemélye innentől kezdve a gróf lesz,
a kit a költő végig kisér kalandokban gazdag életén át Lengyelországban,
Kamcsatkában, a Csendes-tengeren, Madagascarban, mig visszatér Európába,
megfordúl itthon is, majd új expediczióra indúl Madagascarba s ott
halálát leli. Rontó másodszor nem ment vele Madagascarba, itthon maradt
s miután szülei már nem éltek, egykori deáksága helyén, Egerben házat
vett s ott élte le nyugalmasan végső éveit. Alakját sok humorral tudta
rajzolni a költő s a reá vonatkozó részek a legsikerültebbek. Benyovszky
mellett is jut neki szerep az elbeszélésben s hol tréfáival, hol
paraszthumorával belevegyül a távoli és exotikus világ rajzába.

Gróf Benyovszky a XVIII. század nagyszabású kalandorainak az egyik
legnevezetesbike maga is megírta életrajzát franczia nyelven, de angolul
adták ki 1790-ben s ennek nyomán világszerte végbement kalandjairól
számos elbeszélés készült különféle nyelveken. Gvadányi ezekkel szemben
gyakran helyreigazítással él, hivatkozva gróf Benyovszkynak személyes
szóbeli közléseire. Benyovszky neki távoli rokona is volt s midőn
Párisból haza is ellátogatott, Gvadányival Nagyszombatban négy napot
töltött; ez idő alatt bőven elbeszélte viselt dolgait. Az ellenmondások
esetében nem lehet mindig megállapítani Gvadányi adatainak helyességét;
de az események főváza történetileg igaz, a mint Benyovszky is történeti
személy (1741–1786). A naplók angol szövegét Jókai magyar forditásban
1888-ban kiadta s életrajzával bevezette.

Máskép van a dolog Rontó Pállal. Ilyen nevű alakot eddig nem sikerült
kimutatni. Még az sem tünik ki Benyovszky emlékirataiból, hogy volt e
neki Kamcsatkában magyar szolgája; sőt az emlékiratokban levő adatok
inkább ez ellen szólnak. Gvadányi nagy életrajzának írója, Széchy Károly
kutatta a Rontóra vonatkozó adatokat s arra a nézetre jutott, hogy
Gvadányi itt is modell után dolgozott, még pedig két modellje volt.
Egyik az a közhuszár, a ki a hétéves háborúban vitézkedett és dezertált
s a ki Huszton összevagdalván a sótiszteket, újra megszökött, talán
Kamcsatkában is járt Benyovszkyval; – neve is ismeretes abból a
jelentésből, melyet Szilágyi István a kamarai levéltárban a huszti
esetről talált: Erdei Mihály. A másik pedig az a Vlkolinszky Menyhért, a
kit a helytartótanácsnak 1791-iki ápr. 21-én kelt körözvénye úgy ír le,
hogy azelőtt körülbelül hat évvel Benyovszky Móricz gróffal idegen
amerikai tájakra bujdosott. Az egriek nagyatyáik előadása nyomán
emlékeztek egy Rontó Pálra, a ki öreg korában ott lakott a
Rácz-utczában, le is írják, milyen volt; s emlékeztek egy Vlkolinszky
Menyhértre is, a ki a Sánczban élt s a kit «gúnyosan» Rontó Pálnak
neveztek, mert szerencsétlen keze volt mindenben; de megjegyzik, hogy ez
a Rontó Pál nem tévesztendő össze az igazival. Széchy helyreigazítja az
egriek emlékezetét s a helytartótanácsi körözvénynyel szembesítve az
adatot, Vlkolinszky Menyhértet ismeri el az egriek valódi Rontó
Páljának.

Mi a Rontó Pált illető kétségekkel szemben Rontót valóságos személynek
tartjuk, és pedig egy személynek. Nem választjuk ketté. Hiszszük, hogy
Kamcsatkában is ott volt Benyovszkyval, s az a Rontó, a ki Madagascarból
hazajövet elbúcsúzott a gróftól és Egerbe vonúlt, ugyanaz, a ki a
hétéves háborúban katonáskodott. A jó Vlkolinszky Menyhért nyugodjék
békében; ha tudnók is, hogy ő volt a Rontó Pál második felének modellje,
mit érnénk e puszta névvel? De neki igazán kevés köze volt Rontó Pálhoz,
még kevesebb Gvadányihoz. Minden adat, a mit Széchy összeállít,
egytől-egyig azt bizonyítja, hogy Vlkolinszky Menyhért _nem_ volt Rontó
Pál, hanem – az utódja.

A ki Gvadányinak e munkáját nyilt szemmel olvassa, lehetetlen azt a
hatást nem nyernie, hogy Gvadányi itt az élet után dolgozott s valóságos
személyekről és történetekről hímezte ki elbeszélését. Már idéztük
előszavának azt a nyilatkozatát, hogy senki ne tartsa e munkáját költött
regénynek, mert valósággal megtörténtek a benne foglalt dolgok. S itt ez
nemcsak ürügy és elhitető fogás, mint a minő a Nótárius előszavában
előfordúl; ez a szó a Gvadányi _parolája_, a ki e művének czímlapjára
teljesen kiírta a nevet s nem alakoskodik az előszóban, mint néha
szokta. Hiszen a czélja is az, kimutatni, hogy nemcsak a külföldieknek,
hanem nekünk is vannak rendkívüli kalandokban forgott embereink. S
tehette volna-e mással ezt, mint való személyekkel? A hitelesség
bizonyítása annyira megy, hogy sok helyen megszakítja a vers folyamát s
prózában ad terjedelmes magyarázatokat és adatkritikát. Rontóra nézve
mind az előszóban, mind a vers közti jegyzetekben közli velünk, hogy a
hétéves háborúban ő alatta szolgált, ő volt a majorja s hivatala szerint
ő vezette ki az akasztófa alá. Hogy pedig gróf Benyovszkynak messze
világrészekben is követője és madagascari társa is ugyanez a személy
volt, arra nézve ismét nemcsak a költemény, hanem az előszó is
nyilatkozik. Megírja t. i. Gvadányi azt is, hogy ez a katona 1790-ben az
országgyűléskor, megtudván az ő Budán lételét, őt, mint egykori
főtisztjét felkereste s Gvadányi kilencz napig el sem eresztette; ez
alkalommal elbeszélte a katona a maga életét és a grófét is, a
Benyovszky-féle életrajz számos adatát pedig megczáfolta. Ugyane budai
találkozást Gvadányi versekben is aprólékos hitelességgel leírja. Még
azt is megemlíti, hogy Rontó utóbb is írt neki Szakolczára levelet, de
1792 őszén meghalt Egerben, a hol öreg napjaira (1734-ben született)
magát meghúzta és a Rácz-utczában élt, jó módban. Olyan részleteket is
felhoz egy jegyzetben, hogy abban az erszényben, melyet Benyovszky
utoljára adott Rontónak, Rontó Pál állítása szerint 500 arany volt, de
Rontó Madagascarból is hozott magával elég értéket. Mindez adatok
olyanok, hogy ezek szerint Rontó igazi élő alak volt, ha talán nem úgy
hítták is, s a Benyovszky Rontója ugyanaz volt, a ki a Gvadányi Rontója.
Gvadányi némikép idealizálta az alakot, az elbeszélést kiszínezte néhol,
talán egyes adatokat rá vonatkoztatott, a mi beleillett az ő szerepébe;
de azt a két tényt, hogy a Gvadányi szökött huszárja és Benyovszky
magyar kisérője egy személy és ez az ember 1790-ben világkörüli útjáról
beszélt Gvadányival, kétségbe alig vonhatni. Hitelt nem tulajdonítani
lehetetlen olyan jegyzeteknek, a minő a II. rész 5. czikkelye után
következik. Itt Gvadányi, miután versben előadta a kamcsatkai
szabadulást Benyovszky naplója nyomán, prózában is elmondja azon
változat szerint, a mint Rontó neki Budán előadta. A budai találkozás
hitelessége ellen nem bizonyít az, hogy a Rontó elbeszélése több
részletre nézve máskép szól is, mint a Benyovszkyé, sőt természetes,
hogy különböző szemtanúk egyazon dolgot máskép adnak elő. Ha Gvadányi
egy költött alaknak akarta volna ezzel a hitelesség látszatát megadni,
hogy ellenmond egy hitelesnek tekintett munkának, ugyan furcsa úton járt
volna. Ellenkezőleg, az ő hűséges igazságérzete birta rá, hogy az eltérő
előadást is kivonatolja, minthogy e részleteket az egyik szereplőtől ő
így hallotta.

Ennyit Rontó Pál históriai voltáról. De nem ez a fő, hanem az, hogy
Gvadányi ezt a jóízű alakot jóízűen is tudta rajzolni. Eredetije kitünő,
jóhumorú alak lehetett, tele ötlettel és eredetiséggel. Gvadányi ez
alakot nem költötte, de nem is ejtette a porba egyetlen jellemző vonását
sem; a legnagyobb hűséggel megtudta őrizni elméjében a tőle hallott
részleteket és a róla nyert benyomásokat. Gvadányi képzelete ilyen
eleven alakot nem tudott volna költeni, de az eleven alakot nagy
szemléletességgel tudta utánozni; az a hiány, hogy megmarad az
utánzásnál s nem igen tud, vagy nem mer szabadon alakítani, itt is
érezhető; Rontó Pálban nincs az egyén lelki élete következetesen
fejlesztve; de gondolkodása módja, cselekedetei jó typust adnak, s az
agyafurt paraszt kópé, meg a pajkos és furfangos huszár kitünő
genre-jeleneteinek sorozata vonúl el előttünk. Ha a Peleskei Nótárius az
úri rendnek tetszett, ez a népnek nyerte meg a kedvét és sokszor újra
lenyomtatták, a ponyván is a legújabb időkig árulták. Rontó Pál a nép
képzeletének kedves alakja lett, a minő régebben Toldi volt. De a
párrímes alexandrinokat olvasni is szerette a nép, annyira természetes
benne a beszéd, népies a nyelv, hű a rajz és annyira ismeri a szerző a
népéletet. Inkább is a népnek való olvasmány, mint a dámáknak, a kiknek
ajánlva volt, mert elég sok benne az olyan illetlenség, a mi miatt ma
nem lehetne hölgyeknek ajánlani.

A Nótárius és a Rontó Pál olvasói többet és többet szerettek volna
olvasni Gvadányitól s egyre unszolták régi kéziratos munkáinak kiadására
is. Végre csakugyan kikereste régi papirosai közül a Badalai dolgokat,
melyeket majd 20 évvel azelőtt írt; úgy látszik, kissé megfejelte, azaz
befejezését megcsinálta; s mivel ez a darab magában sovány kötetet adott
volna, belevette föntemlitett tréfás köszöntő versét, valamint egy
szánkázás leírását, melyet 1788. márcz. 10-én készített «sokaknak
kérésére», s még pár apróbb tréfás verset; – ezek együtt a kötet «első
darabja.»

A «második darab» 1794-beli verses levelezéseit foglalja magában, Csizi
István nyug. főstrázsamesterrel (őrnagygyal) és Molnár Borbálával. Az
egész kötet czíme: «Unalmas órákban, vagy-is a’ téli hoszszú estvéken
való _Idő-töltés_. A’mellyet a’ Versekben Gyönyörködőknek kedvekért,
kiadott Gróf Gvadányi József magyar lovas generális.» (Pozsony 1795.,
232 lap.)

A Badalai dolgokról már volt szó fentebb, itt a verses levelezést kell
még érintenünk. Versben levelezni akkor divat volt. Kezdték a francziás
iskola tagjai, folytatták a többiek s minden irodalmi műkedvelő üzte ezt
a divatot, köztük épen asszony-poétáink is.

Így került Gvadányi is Csizi Istvánnal, majd két asszonynyal, végre
másokkal is, így egy miskolczi tanuló ifjúval verses levelezésbe. Csizi
István gyalogsági őrnagygyal több mint harmincz évi barátság fűzte össze
Gvadányit; nem csuda, hogy fölkeresték egymást a nyugalom éveiben is
levelekkel s ezek nagy részét versben írták, mint verselő emberek. Mert
Csizi is, a ki Tokajban lakott, olvasott ember volt és verseket írt.
Csizi a levelekben magábaszállt léleknek mutatja magát, Gvadányi
pajzánabb s nemcsak a másvilágra gondol, hanem a mult emlékeivel is
megtréfálja barátját. Csizi a Sátoraljaújhelyben lakó Molnár Borbálával,
egy szegénysorsú, de olvasni és verselni szerető asszonynyal verses
levelezést kezdett s a levélváltást elküldte Gvadányinak, a ki versben
felelt s Molnár Borbálát is belevonta a versváltásba. A levelekben több
a szertelen bók és a közhelyekből álló elmélkedés, mint a szellem vagy a
költészet. De a versek gyakorlott kéz munkái s itt-ott akad tréfa is.

Később, 1795-ben, nemes Fábián Juliánna, Komáromban lakó nemes Bédi
János csizmadiamester életepárja kereste fel Gvadányit verses levelével,
a mire a gróf versben válaszolt s ezután egy darabig leveleztek.
Gvadányi az asszonynyal megverseltette a komáromi földindulást. Fábián
Juliánna elég könnyen verselt, de költői képzelődése nem volt s versei
nem jelentékenyek. Gvadányi e levelezést 1798-ban kiadta. – Egy
miskolczi tanulóval, Dodits Andrással váltott verses leveleit 1834-ben
adták ki egy füzetben.

Gvadányi ezekből költőket és magának követőket akart nevelni; meg is
mutatja nekik egy-egy versében pl. a leírás módját, de maga is abba a
stiltelenségbe esik, hogy a verses levél többi részét meghagyja
közönséges értesítésnek, versbe szedett prózának. E lelkes műkedvelők
nem lendítettek a magyar irodalmon. Támadtak Gvadányinak később jelesebb
tanítványai.

Maga még egyszer visszatért a falusi nótáriushoz. Uj könyvet írt róla,
de most már párrímekben és kiadta 1796-ban 266 lapon. Czime: _A’ falusi
nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentuma_, mellyeket
két soros Versekkel ki-adott, és Új Esztendőbéli ajándékba, Hazánk
Dámáinak és Gavallérainak nagy szívességgel nyujtya Gróf _Gvadányi
József_ Magyar Lovas Generális ezen bé-állott 1796. esztendőnek első
napján. (Pozsony.)

E munka rövid foglalata az, hogy a falusi nótárius meggyengülvén
egészségében, az emberi sorsnak változandóságáról elmélkedik s e kérdés
megvizsgálására összehívja a környékbeli jegyzőt, tanítót, vámost, oláh
harangozót stb. s mintegy philosophus-akadémiában tárgyalja velök a
kérdést. Miután azok elmondták véleményöket s kiki leczáfolta az
előzőjét, maga is szót emel, valamennyit megczáfolja, s előadja a maga
álláspontját. E szerint minden változás okai magok az emberek, a kik
visszaélnek Istentől nyert szabadakaratukkal; okai különösen az
atheisták, deisták, naturalisták, szóval a felvilágosodottak és a
francziások. Közben a bő ebéd megterheli a nótáriust, rosszabbúl lesz,
úgy, hogy Pesten tanuló fiát sietve kell hazahivatni. Fiával közli végső
tanításait, lelkére köti az új tanok ellenzését, az Isten, király, haza
szeretetét, a magyar viselet és az ép erkölcs fentartását, – s
elbúcsúzva feleségétől, fiától, meghal. A tanács fiát ülteti a nótáriusi
székbe, őt pedig nagy pompával eltemetik. Epitaphiuma és végrendelete
zárja be a versezetet.

E munka sokkal terjedelmesebb, mint a Falusi Utazás, de azzal semmi
tekintetben nem vetekedhetik. Czélzata szerint úgy tekinthetni, mint a
költőnek szellemi végrendeletét. A szabad gondolkodók ellen irányúl és
pedig a szabad gondolkodók minden csoportja ellen. Ezeket épen oly
kiméletlenül csúfolja, mint a Budai Utazásban az idegen szokások
majmolóit. De Gvadányinak az a modora, hogy a saját szatirájának
képviselőjét szintén humoros színben mutatja be, itt messze
túlkalandozott a kellő határon. Gvadányi a nótárius rovására olyan
drasztikus tréfákat enged meg magának, s vele mint emberrel olyan
méltatlanúl és következetlenül bánik, hogy a nótárius ízetlen bábbá
sülyed s az olvasó részint a nótáriust unja meg, részint a költőre
boszankodik, ki egy jó alakot elrontott. Már Arany János megrótta azt a
czinizmust, melylyel a mi jó nótáriusunkat úgy beszélteti
testamentumában, mint a ki jegyzőtársait a falu becsapására oktatja s a
kinek egész könyvtára az évtizedek során összegyűlt naptárakból áll.
Valóban ezek a vonások nem illenek a többihez; ezek más typusból valók.
Gvadányi a maga helyetteséből is csúfot űzött. Ezzel pedig czélzatainak
is ártott. Mi súlya van a félművelt, sőt nem is művelt emberek szavának
a XVIII. század eszméivel szemben? Ezekkel a naptárolvasó nótáriusokkal,
meg a vámszedővel és társaikkal akarja Gvadányi legyőzni az
illuminátusokat? A mellett a realizmusok olykor szükségtelenül undorító.
Ebben a műben is sok a detail-rajz, a népszokások hű és eleven képe,
többek közt a javasasszonyé, a falusi doktoré, a sirató asszonyoké,
stb.; továbbá vannak vidéki anekdoták, pl. a megcsúfolt borbély boszúja
a doktoron, Toty Dorkó esete stb. (_Toty_ egy szótag!) Ez utóbbi volt a
géczi boszorkány, a ki Gaal darabjában megint szerepel, mint Tóti Dorka.

A szabadgondolkodókat még sem gyűlölte annyira, hogy közömbös téren
munkáikhoz ne folyamodjék. Magát Voltairet is olvasgatta és
felhasználta. Mikor 1792-ben kiadta XII. Károly svéd király életrajzát
egy vastag kötetben, Voltaire művét vette alapúl, azt majdnem
fordította. De felhasználta Péter czár naplóját is, valamint némely más
forrásokat. Gvadányinak kedves tanulmánya volt a történet és kedves hőse
XII. Károly a maga merészségével, hadi tudományával, tüneményes
sikereivel és rettentő bukásával. A könyvet, mint komoly históriai és
katonai munkát, neve teljes kiírásával bocsátotta ki. («_Tizenkettődik
Károly’_ Svétzia ország’ királlyának Élete» stb.) Az előadásba
helylyel-közzel alkalomszerü verseket, valamint egyéni megjegyzéseket
iktat, hogy érdekesebb olvasmánynyá tegye. A hol a Mazeppa-mondát adja
elő, megjegyzi, hogy ha mi magyar hazánkban is jól számba venné valaki,
itt is sok olyan vitézt lelne, kik szomszédaik feleségét szeretik s ha
vad lovakra felkötöztetné őket, abból nagyobb armada telnék, mint
királyunk hada.

Általán Gvadányi nemcsak mulattatni kivánta a hazai mindkét nemű
közönséget, hanem hasznos munkát is akart eléje adni. Hosszas
tervezgetések után egy nagy világtörténelem szerkesztésébe fogott. Az
első kötet előszava 1794. nov. 18-án kelt s a kötet 1796-ban került ki
sajtó alól. Czíme: _A’ világnak közönséges Históriája_. A’ mellyet
Magyar hazájához viseltető szeretettűl ösztönöztetven, és nékány jeles
és hiteles Authorokból kiszedegetvén ugyan ezen Hazájának élő nyelvén
bátorkodik nékie, mint igaz fiúi szeretetnek áldozattyát mély
alázatossággal bé-mutatni _Gróf Gvadányi József_, Magyar Lovas
Generális, stb. (A szerző arczképével.) A könyv főkép Millot abbé műve
után van szerkesztve, azonkívül Rollin, Baumgarten, Schröck munkáját
követi. A felekezeti türelmet azzal tanusítja a szerző, hogy lehetőleg
kerüli az egyházi kérdéseket. A vállalat olyan terjedelmes, hogy az első
jó vastag kötet csak a görög történelem végéig halad, a második a
rómaiakét adja és így tovább. Gvadányi életének hátralevő évei főkép e
munka készítésével teltek el. Összesen hat kötetet írt meg; a czenzura
az utóbbi köteteknél eleget akadékoskodott s a megjelenés sokáig
tartott. A hatodik kötet is már halála után jelent meg, a hetediket Kis
János adta ki, a nyolczadikat Sikos István s ezzel a sorozat félbe is
szakadt. A régies nyelvű munka nem jelent haladást történetírásunkban,
de sok hasznos ismeretet terjesztett.

Ilyen munkásság közben egyszer az öreg generális betegeskedni kezdett és
1801 decz. 21-én meghalt. A szakolczai ferenczrendi-templomba temették
el, a honnan hamvait később a báró Horeczky-család rohói sirboltjába
vitette át b. Horeczky Nándor pozsonyi kanonok.

Felesége két évvel utána 1803-ban, leánya 1809-ben, egyetlen fia,
Ignácz, mint nyug. ezredes, 1828-ban Pozsonyban halt meg s ezzel az
egész magyarországi Gvadányi-családnak magva szakadt.

Egyik nekrológja így emlékezik meg róla:

«Nagy kedvelője volt a magyar litteraturának s itt a nagyoknak igen
gyönyörű példával ment elő, de nemcsak, hanem elő is mozdította azt szép
tehetségei szerént… Szerencsés volt kivált a mulattató versek
szerzésében, s azoknak az igazságoknak oktatólag való előadásában,
melyeket a köznép értelméhez igen jelesen tudott alkalmaztatni: de
belőlük azért bármely rendű olvasók is tanulhattak. Ilyen a Peleskei
nótáriusa és több munkái.»

Arczképei egészen azt a jellemet tükrözik, melyet munkáiban látunk.
Magas nyilt homloka, beszédes, élénk szeme, szögletében egy hamiskás
vonással, vidám, nyájas arcza épúgy hirdetik a derék jó lelket, mint a
kipödrött bajusz, a varkocsba font haj s a bodros ingelő korának magyar
divatját. Mozgásában és a társas élet formáiban rococo-gavallér volt, de
magyar; régi jezsuita nevelés. Ellensége minden merészebb újításnak, de
igaz hazafi, konzervativ értelemben. Hogy olasz vér, csak tréfáló kedve,
utánzó és ábrázoló ösztöne éreztette; inkább temperamentumában vannak
olasz elemek, mint érzésmódjában, műveltségében vagy ízlésében; előtte
vagy korában is több író van, ki olasz kultura tekintetében megelőzi.
Stilérzéke épen nem olaszos, nyelve ósdias is.

Egyben több volt a legtöbb korabeli irónál: tartalmat adott, nemzeti
tartalmat. Nem keresett új formákat, sőt új eszméket sem, hanem a magyar
lélek meglevő képzettartalmát használta fel s ebből teremtett új
alakokat. Osdi formákban, hazai elemekből a szemlélet ujságát teremtette
meg, bizonyos természeti, naiv művészettel. Volt saját ethikuma s
társadalmi és nemzeti eszményeket hirdetett.

Gvadányi idejében egy író sem volt egyetemesen népszerű. Annyira
különböző volt a nemzet osztályainak műveltségi iránya, annyira
hiányzott az egységes nemzeti műveltség, annyira különböztek az
ízlésbeli, formai és irodalmi elvek, hogy lehetetlen volt az egész
olvasóközönségnek tetszeni. De bizonyos, hogy Gvadányinak volt
legnagyobb közönsége, mert ő a legnagyobb körű közönségre támaszkodott,
annak az ízlésében írt. Nem akarta új ízlésre tanítani olvasóit, inkább
ő símúlt a közönség ízléséhez; de a csiszolatlan formában hangot tudott
adni a közönség vágyainak és eszméinek és élő alakká tudta tömöríteni
egypár kor- és néptypusnak a nép lelkében élő határozatlan vonásait. A
költészetet nem igen vitte előbbre æsthetikai, vagy inkább formai
tekintetben, új gondolatokkal, eszmékkel sem gazdagította, de egy-két
képzeleti alkotással igen, a mi megmaradt és termékenyített. A nemzeti
léleknek azt adta vissza, a mit tőle vett, ehhez a néhány képhez kötve,
rímekbe szedve és az ő vaskos, de egészséges humorával megízesítve. Erős
fajszeretete pedig, mely kezdetben csak művészies érdeklődés volt,
később, a nemzeti lélek ébredésekor lángoló hazaszeretetté fejlődött, a
nemzeti öntudatnak gazdag erőforrása lett és hatása nemzeti szempontból
is történeti jelentőségű. Miután élte legnagyobbrészét arra szentelte,
hogy a magyar névnek dicsőséget és a koronának fényt szerezzen, voltakép
pedig kardjával az osztrák összmonarchia hatalmának segített alapot
teremteni: élte végső másfél évtizedét olyan munkára fordította, a mit
maga mellékesnek tartott, de a mi áldásosabb lett imádott nemzetére
nézve még hadi sikereinél is. Életének ebben állt a szerencsés nemezise.

_Négyesy László._

EGY FALUSI NÓTÁRIUSNAK BUDAI ÚTAZÁSA

MELLYET ÖNNÖN MAGA ABBAN ESETT VISSZONTAGSÁGAIVAL EGYÜTT AZ ELALUDT VÉRŰ
MAGYAR SZÍVEK FELSERKENTÉSÉRE ÉS MÚLATSÁGÁRA E VERSEKBE FOGLALT

_Mordet, ut sanet._
Keserű, de egészséges.

AJÁNLÓ LEVÉL.

_Sokáig gondolkodtam, megvallom, alacsony sorsú embet lévén, kinek
bátorkodjam ajánlani ezen csekély munkámat. A dolog nagy tusakodást
okozván bennem, végtére eztet mondám magamban:_

Audaces fortuna juvat, timidosque repellit.

_Tehát én eztet nemcsak egyedűl egy méltóságban lévő úrnak, avagy
asszonynak fogom felajánlani, hanem mivel ehez fogtam 1787. eszt. skorpi
havának másadikán és végeztem bak havának huszadikán, új esztendő
ajándékúl az 1788-ban mindnyájának hazánkban élő érdemes, és minden
renden lévő gavaléroknak és dámáknak mint tükört bé fogom nyújtani, s
nyújtom is; tudván azt, hogy minden gavaléroknak s dámáknak_ toaletjén:
_azaz öltöző asztalán ezen mostani nagy világba tükrök szoktanak lenni,
hogy azokba nézvén, megláthassák, melly renddel rakta reájok a módit a
kamarás inas, vagy a dámákra a kamarás leány. Táplál a reménység, hogy
ezen tükör ajándékom azon tükröknél annyival kedvesebb lészen, mivel
hogy ez nem Velenczében pallérozott kristályból vagyon csinálva, mint
azok; egyedűl téntából s papirosból áll; mégis ebben jobban fogják
magokat főtől fogva talpig meglátni mint a magokéban. Óhajtom egyedűl
csak azt, és kérem is, hogy ebbe gyakran méltóztassanak tekínteni, hogy
így meglátván magokat, mind azokat, a mellyek renden kívűl valók, és az
egészséges elmét felmúlják, nehogy magokon viseljék; sőt mintegy majd
bálványozást kiírtsák és számkivessék._

_Ha ezen czélját munkám eléri; akkor Názóval örömest fogom eztet
énekelni:_

Ite triumphales circum mea tempora lauri

_mert így óhajtott tárgyomhoz jutok._

_Vegyék tehát kedvesen ezen újesztendő tükör ajándékomat hazánkban élő
gavalérok s dámák, és legyenek bizonyosak, hogy vagyok_

_Mindnyájoknak_ Kőlt Nagy-Peleskén, Vizöntőnek 1. napján 1788. eszt.
tökélletes tisztelője

_a Szerző_.

ELŐJÁRÓ BESZÉD.

Minap egy régi jó barátom ezen versekbe foglalt _Budai útazást_
Borsod-vármegyéből olly kívánsággal küldötte hozzám: hogy én a verseket
elolvasván, ítéletemet adjam felőlök: hogy tudniillik megérdemlik-é a
világ eleibe való terjesztést? vagy nem? és a hol azokban valamelly
hibát fogok találni, azt megjobbítsam, hogy jobbításom által
tökélletessebbé tétessenek a kiadásra. – Csodáltam, megvallom, ezen
kívánságát jó barátomnak annyival is inkább, mivel ifjúságunknak
zsengéjétől fogva esmérvén egymást, jól tudja: hogy én poéta sohasem
voltam, mégis azt kívánja tőlem, hogy azok _censurámon_ menjenek által –
de mégis, hogy kívánságának némű-néműképpen eleget tegyek: figyelmetes
elmével néhányszor általolvastam és az egész munkát annyira latra
vetettem, a mennyire csekély tudományomnak próbaköve engedte; de
megvallom, hogy semmi ollyast nem találtam benne, a mi jobbítást és
pallérozást érdemlene, és ha mi aprólékos lett is volna, semmiben sem
változtattam meg; netalán tán a szerző ezzel torkolna meg: _Hos ego
versiculos feci, tulit alter honores_. Éppen nem kívánom azt
tulajdonommá tenni; mert a mint feljebb mondám: _Én poéta soha sem
vóltam_. De azt is ellenben kéntelenítetem megvallani, hogy az ékes
versek olvasásában eleitől fogva nagyon gyönyörködtem és ez is lészen a
legfőbb oka, hogy ezen munkát jó barátom általkűldötte hozzám.

Ezen verseinek természet szerínt való folyása és szép magyarsága,
nemkülömben, ámbár pallástolt, de jóra igyekző mivólta, nékem annyira
megtetszett, hogy eltökéllettem magamban elsőben azokat – minthogy
egyetemben folytanak – tizenhárom részekre felosztani és minden rész mit
foglaljan magában, felől kis summában kitenni.

Másodszor: ollyan szavak mellé, mellyek _exoticumok_, vagy valamelly
históriabéli tudományt foglalnak magokban, betűket helyheztettem, hogy
minden levél alatt hasonló betű mellett azoknak megmagyarázását
találhassák az olvasók.

Harmadszor: a _barbarismusokat_ és franczia szavokat valamint a magyar a
magyar szavakat szokta írni, így írtam ide, jól tudván, hogy sok magyar
légyen, a ki sem írni, sem olvasni francziául nem tud. Így tehát a a
versek nem az én műhelyemben koholtattak, csupán azoknak tizenhárom
részekre való osztások és betűk által való megvilágositások ezen előjáró
beszéddel az én munkám.

_Mikroskopium_ nélkűl is által láttam én azt, hogy ezen verseknek sok
_criticus_ Zoillussai és kikaczagó _Mómussai_ fognak támadni; azon okból
tettem ezen előjáró beszédet eleikbe, hogy e légyen paizsok ellenek
kilövött nyilak ellen: _quot capita, tot sensus_. – Ezenfelül az igen
közönséges magyar példabeszéd szerínt: _Kinek tetszik papja, kinek a
papnéja, kinek a pallástja_; és így Péternek ez a munka tetszik, Pálnak
meg amaz. _Diogenes_ a hordóba vette lakását, _Aristoteles_ pedig
_maczedoniai_ Nagy Sándor udvarába. Tehát _autor_ sincs, a mellynek
munkája az egész világnak tessék. Ezen falusi nótáriusnak is a munkája
nem mindennek fog tetszeni; sőt a mint feljebb írám, sok ócsáló
Zoillussai fognak támadni. Egyike azt fogja előadni, hogy Szathmár
vármegyéből Budáig tett útazás nem hosszas, azért is emlékezetre való
dolgokat nem igen foglalhat magában és hogy az utjában történt
visszontagságok is csak csekélységek. – De ha ezek hosszabb útazásak
leírásában gyönyörködnek, útasítom őket _Magellán_ és _Kook_ utazások
olvasására; ha ez is rövid volna, _Kolumbus_ és _Amerikus Vesputzius_
utazásokra vagy pedig _scyták_, _vandalusok_, _frankusok_, _normanusok_,
_sclavusok_ vándorlássaira. Ha Jéruzsálembe jéruzsálemi János királyt
fogják kisérni, tudom, meg fog _Palesztináig_ az üstökök izzadni. Mind
ezeknek útazásai le vagynak írva, tehát olvashatják. – Ha mindezek sem
tetszenek, már a dologba tovább én sem mehetek: hanem kérdezzék meg azon
angyalt, ki Ádám első atyánkat a paradicsomból kikergette, hogy a
szegény Ádám merre bujdosott? A _harangodi_ pusztának, vagy pedig a
_Jatóságnak_ vette-é útját? – A szegény nótárius, mivel Mahomettel a
hóldvilágon keresztűl nem útazott, hanem csak Budára ment, hosszasb
útazását nem írhatta.

Ha történetei sem tetszenek, tehát javaslom ezeknek, olvasni _Cervantes_
munkáját, mely _Don Quisodról_ szól, vagy _Vieland_ úrnak könyvét,
melyet _Don Sylvio de Rosalvoról_ adott ki, ezekben elég furcsa és
nevetséges dolgokat fognak találni; de mégis csak meséket. Sok
tómusokból álló románczok: azaz mesés könyvek vagynak, kik mégis
kedvesek; annyival tehát nagyobb kedvet adhat a nótárius útazásának
leírása az olvasáshoz, mennyivel az ő történetjei valóságosak és nem
kigondolt mesék mint a fennt előhozatottak.

Fogják talán némelyek azért is rágalmazni, hogy sok deák szókat kevert
versei közzé; de ebben is pártját fogom; mert kiki tudja, hogy a falusi
nótáriusok így szoktak beszélleni, hogy ez által a közönségnek tudtára
adhassák, hogy ők is jártak oskolába.

De ha ki magyarságában kivetést tészen, annak azt mondom, hogy a napban
mocskot keres és netalán-tán más szemébe szálkát lássan, a magáéban
pedig a szelemen gerendát nem érzi.

Némellyek fognak agyarkodni azért, hogy verseiben a magyar gavalérokot
és dámákat annyira megillette, hogy a tisztelet küszöbén ebben
általhágott. – Megvallom, hogy ellenek tett _satyrája_ egy kevesé
darabos és nem oly csínossággal harapó, mint a _Horácziusnak_,
_Juvenálisnak_ vagy _Rábner_ úrnak _satyráji_; de úgy tartom, hogy ő azt
képzelte magában, hogy ezeken valami csínos és néműnémű élességgel való
gondolatok igen keveset vagy éppen semmitsem fognának, valamint hogy a
szó a rest lovon nem fog, hanem ostorral kell a vonásra megindítani;
mert nem hogy a korcsosságot és állorczás öltözetet le akarnák tenni –
de ó fájdalom! szégyenlik magokat magyar vérből származattaknak is
mondani. Jól általlátta a nótárius, hogy ezek azok, a kik _Memphis_
templomában csak azért imádják az _Apis_ istent, hogy a szarva meg
vagyon aranyozva. Tudta azt is, hogy a megélemedett cserfának a héját
_pennacillussal_ le nem lehet faragni: hanem bárddal vagy fejszével
szükség eztet véghez vinni. Vajha verseinek fúllánkjai olly hasznosok
lennének, mint gyakran a méreggel kevert orvosság szokott lenni; de
talán azt mondhatja a nótárius: _Aethiopem lavo_: Szerecsent mosok; de
haszontalan, mert nem fejéredik. – _Perditio lua ex te Izrael_. Jobbat
nem tehetnének ezek, mintha _Klimiussal_ a főld alatt lévő fa világba
mennének, hogy így a főld színén dicső s nagyhírű nemzetünket
bészurkozni, békormozni megszűnnének.

Utóljára: fognak megjelenni néhány őtet nemcsak kinevető, hanem ellene
puskázó új _Mómusok_ is, – de vajjon kik lehetnek ezek? Nem mások, hanem
két három esztendőtől támadott új magyar poéták; de ezt szükség előre
tudni, hogy Neptunus három ágú kapájával a _Helikon_ hegy tövén egy
gödröt ásott, a hol is forrás támadott, melly _Castalius_ kútjának
neveztetik. – Ezen új poéták azt megtudván, némellyike _Merkuriustól_
kőlcsönzött szárnyakon oda repűlt. Némellyike a _Lybusa_ lován, mely
Csehországban Prágánál a Siska hegyéről az úgynevezett Fejérhegyre
ugrott, a Mátráról ezen _Castalius_ kútjához ugratott. Másika a
_Mongolfié machinájába_ űlvén, egész addig hasította a levegő eget. A
szegénye pedig csak gyalog ment. Mind ezek annyit ittak azon vízből,
hogy megrészegedvén garázdálkodni mernek a szegény nótáriussal, a mint
hallom pedig, csak éppen azért, mivel négysoros versekkel tette
munkáját, azt állítván, hogy a mostani időben a kétsoros versek vétettek
módiba, a négy sorúaknak folyása már kiszáradott, mint Temesvár körűl a
posványság. – Ha ezen új poéták illyen mondásaikkal eggyenként
találnának jönni hozzám, akkor mindenike ezen ígéket hallaná tőlem: _Et
tu fili mi Brute!_ mellyek után tudnék a fülökbe valamit sugni. – De ez
meg nem eshetik; mivel imitt s amott laknak a két hazában. Addig is míg
fegyverhez kapnak, pennám légyen a beszéllő _túbusom_, melly által _ad
antevertendum omne malum_ így szóllok hozzájok:

«Drága új Poéta uraimék! Megengedi kegyelmetek aztat: hogy miólta a
magyar haza áll, még olly magyar poétát e világra anya nem szűlt, mint
néhai Gyöngyösi István úr, T. N. Gömörvármegyének viceispányja vala, és
talán mondhatom, egyhamar illyet nem is fog szűlni. Mutasson kegyelmetek
csak egy munkáját legalább, a a melly kétsoros versekből álljon.
Mutassanak több más jeles régi poétáknak legkissebb munkácskáját, a
melly kétsorú versekkel légyen írva. Mit felelnek kegyelmetek ezen
_thesisemre_? bizonyára nem mást: hanem _silentium indicentis_ stb.»

Végtére aztat fogják nyesni: hogy mostan a tudományok nagy
_metamorfosis_ alá vetettek, kipalléroztattak, az ó _slendriánok_
eltörőltettek: következésképpen a négysorú versírás is obsitot kapott,
mivel jobban és ékesebben hangzik a kétsorú versekből csinált munka. –
Kedves új poéta uraimék! ne vonják bé kárpittal kegyelmetek a dolognak
valóságát; mert a mostani világ pápaszem nélkűl az eltakart dolgokba is
bélát; sőt vallják meg, hogy csak azért hangzik jobban és szebben a
kétsorú versekkel épűlt munka: mivel kegyelmetek a dolognak a könnyebb
végét fogják, s nem akarnak igazán dolgozni és fejeiket törni a szavok
öszveszedésében; mert a munka mind későbbre haladna, mind annyi könyvek
a prés alá nem szoríttathatnának, és így az erszény is későbben dagadna.
Édes anyánk nyelve a szavakban és _synonimumokban_ olly gazdag, hogy egy
nyelv sem nyithat bővebb szótárt ennél; de mivel sokkal könnyebb két
szavat egyhanguakat találni, mint négyet, tehát ez a valóságos oka, hogy
kegyelmetek _metamorfosis_ módijok kétsoros versekkel ír. – Égig
magasztalom a füredi poéta urat, t. Horváth Ádám uramat, mivel ő
kegyelme nemhogy a négysorú versírásnak obsitot adott vólna; sőt az új
1788. esztend. új _conventziót_ szabott nékie, mivel a mint értésemre
esett, a Virgilius _Aeneissét_ hasonló négysoros versekben ezen új
esztendőben szándékozik kiadni.

A _Magyar Kurírban_ olvastam, hogy egy valaki – kétségkívűl új poéta –
azért berzeszkedik ellene, hogy a _Magyar Hunniássát_ négy sor versekkel
írta. – Sokáig éljen és mindég így írjon. _Omnis mutatio periculosa_. Én
előttem mintegy _rythmice_ hangzanak a kétsoros versek; de a négy sor
versekkel való munka fontosságot, érett nehézséget és méltóságot foglal
magában.

Vagynak szép munkák kétsoros versekkel is, megvallom, valamint t.
Pétzeli József úr magyar _Henriássa_; mert ezen munka arany munka és
minden dícséretre méltó. A mint is minden hízelkedés nélkül aztat
mondom: hogy igaz és szépen folyó magyarságáért, válogatott
gondolatokért, tökélletes poésisi reguláknak megtartásáért Gyöngyösi
István munkáji mellett első helyet érdemel. – Óh ha ő kegyelme ezen
munkáját négysoros versekkel tette vólna! még mennyivel méltóságosabb
munka lett vólna! felől mondám: hogy arany munka; úgy is vagyon; de ide
helyheztetem Andrád Sámuel úrnak a _Magyar Hunniás_ eleibe tett homlok
versei közzűl ezen egy pár sor verseit:

Be szép a tudomány együtt az erővel,
Az arany gyűrű is szebb a gyémánt kővel.

T. Pétzeli uram munkája is, ha négy sorból állana, ugyan briliantírozva
volna, mert előttem a négy sorok a briliántok a versekben. – Hogy ő
kegyelme kétsoros versekben tette ezen válosztott munkáját, ítéletem
szerint csak a lészen az oka, hogy a mostani _methodushoz_ alkalmaztatta
magát, vagy pedig erre másoktól késztetett; mert ollyan jeles és nagy
poétának, mint ő kegyelme, csak egy lett vólna a négysoros munka is.

Ha _pro coronide_ ide valaki azt mondoná: hogy mégis csak módi most a
kétsoros versírás: arra azt felelem, hogy csak ollyan módi ez, mint azon
őltözetek, mellyeket a nótárius a gavalérok s dámák hátán ezen verseiben
kefél.

Bézárom már előjáró beszédemet és dícsérem a nótáriust, hogy az igaz
régi magyar poésisnek utjáról el nem tért. Végtére azt mondja:

_Feci quod potui, faciant meliora potentes._

Elég az tőle, hogy míg mások a napra henyélve néztek, ő addig falusi
dolgai között üres időt nyervén, budai útját leírta. Történhet, hogy ha
ezen munkája kedvességet nemzete előtt fog érdemleni, ennek utánna
fontosabb dolgokról akár _in prosa_, akár mint most _in ligata_, fog
irni. – És talán jövendő munkájáért, ha ezért nem is, vagy borostyánt
vagy bojtorján koszorút fog nyerni. Most csak azt írja ide, hogy velem
együtt marad:

_Egész kedves hazájának_

tökélletes alázatos tisztelője, az autornak testi lelki barátja.

ELSŐ RÉSZ.

A mellyben a szerző kiteszi, ki légyen, hol lakjon és mi okra való nézve
tökéllette el magában Budára elmenni. Miképpen készűl fel és miként
indúlt ki házától, előbeszélli, és minden történetjeit előszámlálja,
valamik estenek, mindaddig, miglen Tisza-Füredet érte.

Tekéntetes, nemes Szathmár vármegyében,
A kecsegés Szamos viznek lementében
Lakásom én nekem van Nagy-Peleskében,
Nótárius vagyok ennek helységében.

Híres Budavárát még soha sem láttam,
Krónikában róla bár sokat olvastam,
Aztat hogy láthassam, mindenkor kívántam,
El is tökéllettem oda tenni útam.

Olvastam: hogy hajdan királyinknak széke
Itt vala s itt lakott nemzetünknek éke,
Rákosnak mezején, melly ennek vidéke,
Tartott országgyülést a nemzetség szépe.

Mostan minden táblák tétettek Budára,
Azon okból, hogy az van ország javára,
Mert hazánk közepén fekszik Budavára.
Mindennek eggyenlő majdnem útja arra.

Mindenféle dolgok ottan folytattatnak,
Sok törvényes perek előhozatatnak.
Igazságtételek ott kiadatatnak.
Egy szóval: mindenek ott kormányoztatnak.

Dolgaim nékem is nehezek és nagyok,
Mivel én falusi nótárius vagyok,
Feltettem, hogy minden dolgomon felhagyok,
Elmégyek, lesz hőség, legyenek bár fagyok.

Budán ha meglátom táblák _systémáját_,
Mint foly, majd felveszem annak a formáját,
Ha onnét megtérek, falunak tábláját,
Ugy fogom intézni a _cynozúráját_.

Nyergem zsufa fakó lovamnak hátára
Feltettem, s kulacsom az első kápára;
Iszákom kötöttem a hermecz szíjára,
Úgy hogy ne okozzon túrt ez a hátára.

Mennyi költségem telt, erszényembe tettem,
Szalonnát is vinni el nem felejtettem,
Sót és vereshagymát iszákba vetettem,
Szathmári jó borral kulacsom töltöttem.

Abrakos tanyisztrám egy szép fehér czipó
Megtöltötte, kefe és a lóvakaró,
Efféléket vinni magával igen jó,
Az útban jól esik egy kis _provisio_.

Elbúcsúztam szépen falú községemtűl;
Feleségem, komám, minden gyermekemtűl,
Fogadom nékiek, higyjék el azt szentűl:
Nemsoká meglátjuk egymást szembe szemtűl.

Kivezetvén fakóm házam udvarára,
Üstökét megvonytam felülvén hátára,
Eggyet rikkantottam rajta utóljára,
Nyargalva mentem ki a falú farkára.

Itten tenyeremmel nyakát veregettem,
Melly játékkal őtet lecsendesítettem,
Azután két szemem az égre vetettem,
Illyen fohászkodást Istenemhez tettem:

Égben lakó nagy Úr! felségedet kérem,
Nékem, a ki ezen hosszas útat mérem,
Legyél kalaúzom, legyél én vezérem,
Mindaddig, a meddig Budát el nem érem.

Azután szép lépést zsufa fakóm hágott,
Csak egyszer bal lábbal, kantárszárba vágott,
Csikó ló volt, azért zablájával játszott;
De engemet éppen menése nem rázott.

Tótfalusi hidon ált’ menvén, elhagytam
A Szamost: Csengerben semmit sem mulattam.
Kocsordnak[1] töltésén vígyázva ballagtam,
Délre harangoztak, hogy Nagy-Károlyt láttam.

Piaczczán ált’ menvén Katona-utczába,
Esmérőm házának mentem tornáczába,
Szívesen fogadott s bevitt szobájába,
Vezette lovamat az istálójába.

Asszonya jól tartott hajdúkáposztával,
Maga pedig kínált bélteki borával,
Lovam is jól tartá abrakkal s szénával.
Friss vizet is adott néki egy dézsával.

Barátságát néki szépen megköszöntem,
És felvett útamhoz gyorsan felkészűltem,
Jól tartott lovamra udvarán felűltem,
Károlyból kimentem; de borától hűltem.

Alkonyodott, mikor értem Piricsére,
A dinnyés Nyirségnek[2] legelsőbb helyére,
Szabolcs vármegyének éppen a szélére,
_Collégámhoz_ szálltam a falu végére.

Jó szívvel házánál szállást nékem adott,
Mint telhetett, lovam s engem úgy fogadott,
Hibás lévén nyelve, törvényről dadogott,
Sok _deutrumokról_ szóllott és habogott.

Akkor estve tőle vég búcsúmat vettem,
Hajnal hasadtával útamat követtem.
Homokos ligetjét Nyírnek hátra tettem;
De még általmentem, sok dinnyét megettem.

Vámos-Pircsen délbe nem sokat mulattam,
Nehéz útam lészen, mivel aztat tudtam,
Homokban fakómat csak alig hajthattam,
Forró meleg lévén, lovastól izzadtam.

Debreczennek estve értem városába,
Egy szűcsnél megszálltam a Csapó-utczába,
Lovamat kötöttem pincze gátorába;
Mivel istálója nem vólt udvarába’.

Látván, felesége terítti asztalát,
Vetreczén pecsenyét, egy tál katrabuczát[3]
Teve fel; de mivel nem vólt látni borát,
Kulacsomból töltém kettőjök poharát.

Sok beszédek között találám kérdeni:
A _districtuális_ táblán itten menni
Mint szoktak a dolgok, a törvények lenni,
És mi véget szoktak processusok venni?

Felelt a szűcs: Uram én szolgálni avval
Nem tudok; mert közöm nincsen a táblával,
Van egyedül dolgom nékem a csávával,
Bőreket a hústól tisztító kaszával.

Ó be nagy különbség! gondoltam magamba,
Egy illy nótárius, s egy szűcs, melly otromba;
Verbőczivel tele fejem: övé gomba,
Bölcs, tudós a munkám: az övé goromba.

Elmúla az éjtszak, másnap virradóra,
A veres toronyba négyet ütvén óra:
Felkészűltem, és felűltem a fakóra;
De borom megitták: vettem gondolóra.

Azért a Fejér ló[4] felé útam tettem,
Diószegi borral kulacsom töltöttem.
A piaczon czipót s fenék szappant[5] vettem.
Debreczenből Látóképig[6] kiléptettem.

Úgy tetszett, csömör bánt; testembe’ borzadtam,
Hol fáztam, hol pedig nagyon is izzadtam;
Azért a csaplárost itt kiszóllítottam,
Pohár _ákovitát_ kérvén, azt megittam.

Onnét a sivatag _Hortobágy_ pusztáját
Értem: de számtalan kárakatonáját[7]
Csodáltam: kócsagok s túzokok summáját,
Lepte sok ezer lúd s récze ennek táját.

Nincsenek itt faluk s várasok építve,
Útazók számára fogadók készítve.
Szállásokat látni szalmával kerítve,
Némelly rongyos csárdát sárból cseperítve.

Egy jó forma legényt találtam egy tanyán,
Zsiros ingbe’ oldalt heverni a bundán:
Hátán volt juhbőrből fekete kaczagán[8],
Egy pár kérges habdák[9] a két lába szárán.

_Isten jó nap! bátya:_ néki így köszöntem,
_Hozta Isten kedet_, feleletét vettem.
Szállást kértem, adott: azzal lenyergeltem,
Iszákom nyergestűl a földre letettem.

Míg a lovam fűbe kötöttem pányvára,
Akasztott egy bogrács húst a szolgafára[10],
Megborsolta, s veres hagymát metszett arra,
Kért, hogy a míg megfő, üljek a szalmára.

Egy szép fejér czipót, ollyat mint kalácsot,
Tett a bundájára. Fogta a bográcsot,
Egy jó rázást tévén; de illyent ki látott?
Magamnak is szemem meredt volt, s szám tátott.

Mert az egy rázással, melly hús volt fenekén,
Egybe felűl esett, vala a tetején.
Egy darabocska is főldre le nem esvén,
Csodálkoznom kellett a gulyásnak tettén.

A melly hús felőről esett az aljára,
Nyers vala egészlen, alig érte pára:
A felső, melly esett ennek a hátára,
Jól megfőtt, úgy tetszett, hogy nézek rózsára.

Mondá gulyás: Uram! immár lehet enni,
Ezen pásztor étel tetszésére lenni
Fog reménylem, azért abból tessék venni,
Itt van a czipó is, azt is meg kell szelni.

Jobb ízűt éltemben én ennél nem ettem,
Sokat evén abból majd megbetegedtem,
Azért a kulacsot kápáról levettem,
Ezen jó szakácscsal kiüresítettem.

Jól ivott a gulyás; megtölté pipáját,
Nékem is szironyos, sallangos zacskóját
Nyujtotta, azután meggyujtván taplóját,
Pipámra rátette egy darab ors fáját.

De íme! mely nagyon s szörnyen megréműltem,
Az ítélet napját jelen lenni véltem,
Most mindjárt végződik, azt gondoltam, éltem,
Ne hagyjon megölni: az Istenre kértem.

A vad gulya felénk oroszlány bőgéssel
Futva jött; izzadtam s vóltam ijedéssel.
Mint szarvas, a tulykok jöttek olly szökéssel
Farokat felhányták fark felemeléssel.

Felugrott a gulyás, eztet rikkantotta:
_Nem oda:_ a gulyát, hogy így szóllította,
Mint a kőfal, egybe úgy megállította,
Isszonyú bőgését lecsillapította.

Gémes kútból tele tölté válójokat,
Köröskörűl fogták a barmok azokat.
És, hogy eloltották magok szomjúhokat,
Sóhelyekre vették gyorsan az útjokat.

Akkor tértem én is eszemhez, magamhoz,
Mindjárt el is mentem pányvázott lovamhoz,
Felkészülvén szóltam én gulyás gazdámhoz,
Mindent megköszönvén fogtam az útamhoz.

Egy órát halladván, kilencz bikát fekve
Találtam út mellett; (gondoltam: mind medve)
Árpában jól lakván hevertek kérődve;
Valék a gulyánál: vóltam itt ijedve!

Mert éppen előttök a mint lovam hágott,
Felálla a hárma, lábok főldbe vágott,
Bömböltek, mutatott szemek tűzvilágot,
Recsegett a szájok, bogács górét rágott.

Azonban mérgesen megrázván szarvokat,
Közel föld színéhez vitték ők azokat;
De hogy felém jönni láttam mozdúltokat,
Be nem vártam hozzám való eljuttokat;

Hanem frissen kaptam kantáromnak szárát,
Megcsapkoztam azzal fakómnak a farát,
Oldalának vetém a sarkantyú tarát,
Hogy jól szaladhasson, nem húztam agyarát.

Mentem, mint mehettem; de halálveréték
Ütött ki testemen; hogy hátra tekínték:
Sarkamba a bikák, már alig meheték.
Csikó vólt a fakóm, felvágni ő kezdék.

Véres tajték csorgott főldre zablájáról,
Három patkót is már lerúgott lábáról,
Elszakadt heveder csüggött le hasáról,
Szinte lefordúltam nyergestűl hátáról.

Itt juta életem végső perczenére,
Gondoltam: magamnak s lovamnak a vére
Bikáktól ontatik, s most itt halál ére;
De egy nagy júhnyájhoz értem szerencsére.

Egy jó erős juhász két jó bojtárjával,
Hat erős, gabanczos, örvös kutyájával
Őrzé ezen nyáját fokos báltájával,
Sétált körűlötte üstökös hajával.

Látván, bikák engem hogy miként üldöznek,
Ha rajtam nem segít, most mindjárt megölnek:
Egy nagyot rikkantott, _kurja!_ ebeinek,
Látom felém azok sebes futva jönnek.

Itten a kutyáktól, bikáktól is féltem;
Mert rám jönni őket bikák helyett véltem.
A mint _Akteon_ járt, úgy járok, ítéltem,
Vagy egytől, vagy mástól halálom reméltem.

De van az ebeknek nagy _phantasiája_,
Esmérik, micsodás az ember formája:
Ha embernek vagyon a vaddal csatája,
Nem engedik, vadnak hogy légyen prédája.

Ő is bojtárival futott és sietett,
Hamar mind a hárma mellettem is termett,
Usszú! Kormos, Talpas, Bodri, Sajó, Dervet,
Rajta Lompos![11] nékik ilyen bíztatást tett,

Elmentek mellettem ebek nagy futással,
A bikákat érvén kemény ugatással,
Lefordíták rólam szörnyű szaladással,
Visszatértek ezek kegyetlen morgással.

Osztán mondá juhász: nincs messze szállása,
Mennék vele, lesz ott testemnek nyúgvása,
Lovamnak is abrak, széna, jó állása,
Nincsen tanyájának körűlbelől mássa.

Köszönni akartam; de nyelvem rebegett,
A szívem dobogott; mert vala ijedett,
Lábaim reszkedtek, hideget s meleget
Érzettem és orczám halavány sárga lett.

Látván magam kívűl vagyok, szamarára
Feltola engemet, elvitt tanyájára,
A lovamat bízta egyik bojtárjára,
Magamat fektetett egy puha bundára.

Míg azon nyúgodtam, frissen melegített
Pálinkát, a mellyben mézet keverített,
Abba borsot, gyömbért jó bövecskén hintett,
Mindjárt jobban leszek, inni kénszerített.

Úgy is lett, mert abból ittam bár nem sokat,
Mindjárt nem érzettem szívdobogásokat.
Nem tűrtem hideget, sem izzadásokat,
Az egész testemben tett jobbúlásokat.

Érzékenység nélkűl eddig mindég voltam;
Tetszettem magamnak, hogy félig megholtam;
De erőm megtérvén már most felláboltam,
Juhász kezét fogván hozzája így szóltam:

Drága juhász bácsim! én _Hypocrátesem_!
Te nagy bölcsességű kedves _Szokrátesem_!
Én vitéz _Hektorom_, vitéz _Ulissesem_!
Engemet vezérlő hiv _Ganimédesem_!

Ezt hallván a juhász szavam szakította,
Hogy deákúl nem tud, nékem azt mondotta.
Ezen szentek nevét soha sem hallotta,
Azokra apja is őt nem tanította.

Jó bácsi! jól tudom, hogy te nem tanúltál,
Tudjad, a melly deák szókat most hallottál;
Mivel nótárius te soha nem vóltál,
Nem érthetd, a dolog nagy tudományból áll.

Tehát anyanyelven szólok most te hozzád;
Ezer köszönetet szám szívem neked ád.
Te vagy, a bikák közt éltem ki megtartád;
Orvosságod által egészségem adád.

Még élek, te néked kész leszek szolgálni,
Mindent fogok tenni, a mit fogsz kívánni,
_Processusaidban_ fogok _allegálni_,
Jobb _prokurátorra_ nem is fogsz találni.

Uram! _processusom_ nincs nékem másokkal,
Mondá juhász, hanem csak a farkasokkal;
De csak hamar végzem peremet azokkal,
Rájok ütvén örvös _prokurátorokkal_,

Ember az embernek látván veszedelmét
Tartozik sietve adni segedelmét;
Felebarátjának nem érzi szerelmét,
Sőt nem is keresztény, nem nyujtván védelmét.

Azért is tartoztam segitségül lenni,
Mint felebarátod mentségedre menni,
Te hat kuvaszomnak köszöneted tenni
Tartozol: nem hagyták életed elvenni.

Ezek után mindent lovamra felrakott,
Törött szíjból egy új hevedert is adott,
Megölelvén juhászt, hogy értem fáradott,
Köszöntem elmenvén; ő tanyán maradott.

MÁSODIK RÉSZ.

A mellyben a nótárius előbeszélli, mint mene Tisza-Füredig, ott a
vasas-németekkel melly nagy baja vólt, mint méne el onnét Örsnek
eránnyába, jól tartván magát, és Árokszállása felé megindúlván éjtszaka
mint tévelyedett el; mennyit szenvedett égi háború támadván, mint esett
bé a Csősz árkába, miként mászott ki, és egy csikóstanyát érvén, ott
megszárasztván magát, elindulásáig szóll.

Füredre érkezvén mégis éjtszakára
Hallal bővelkedő Tiszának partjára,
Hogy ne legyek másnak én akadályjára,
Azért a helységnek szállottam házára.

Gondoltam, hogy itten leszek békességgel,
Majd jól tartom lovam, alszom csendességgel,
Lesz nyugvásom utánn testem erősséggel,
Regvel követhetem útam serénységgel.

Három vasas-német a szobába dobban,
Két czigány hegedűlt ezek után nyomban.
Újjongatott egyik, mint a másik jobban.
Pallosok kivonyták; mert jól ittak borban.

Nótárius levén, a kalapom mellett
Penna volt; mert sokszor frissen írnom kellett;
De ha bikák, s gulya nálam réműlést tett:
Lettem pennám miatt mostan megijedett!

Hogy a három német pennámat meglátá:
Komissár! komissár! mind három kiáltá,
Mindenike szörnyen pallossát forgatá,
Ijedtembe bújtam vólna a főld alá.

Mondák: ha katona kis tuk hus megenni,
Kéd mindjárt sok exces a papiros tenni,
Azután komputus mikor kéd elmenni,
Vitz’ ispány csinálik, sok fizess meglenni.

Kuthja lerki Spitzbub, kéd azt úgy csinálik,
Most én az enim kard kéd fejet levákik,
Ha többé komissár más falu meglátik;
Más kadona exces nincs meg van mondanik.

Eggyik fricskát adott, másik üstökömet
Czimbázta; harmadik döfölte testemet,
Talán le is vágtak vólna ők engemet,
A falu gazdája tartá meg éltemet.

Szólla: jó uraim! Kegyelmetek! kérem,
Ez szomszéd falusi kántor, jól esmérem,
Távodadról való atyámfia s vérem,
Egész helység tudja, tudja a testvérem.

Szavára katonák mind megjuhászódtak,
Nékem békét hagytak, többé nem czivódtak;
De egy bajból megint más bajba béhoztak;
A gazda szavai új rosszat okoztak.

Mondák: nagy haragszik mi nem fog csinálni;
Nem meg vagy komissár; mi azt jól már látni;
De meg van kend kántor, szép ének kántálni,
Ha kántál nem csinál, sok priglit megadni.

Uraim! nem lehet, igen rosszul lettem,
Ketek pallosától nagyon megijedtem,
Minden tagjaimban lankadtságot vettem;
Még jó, hogy halálra le nem betegedtem.

Kotz tausend fikkerment! ked megénekelni,
Ma kántor, katona lusztig meg kell lenni.
Kuthja lerki ha kend ének nem megtenni,
Sok erdek a tied gyomrod meg fog enni.

Látván hogy itt vagyok nagy veszedelembe’,
Eztet éneklettem nékik ijedtembe’;
Hogy: _Csorda pásztorok midőn Bethlehembe_,[12]
Mert hirtelen épen ez jutott eszembe.

Ezt hallván egyike forgott, tánczolt, ugrált,
Másika: hajjassza, raszasza kiabált,
Harmadik bort ivott, az asztalra felállt,
Mondá: Kántor fifát! szép ének megcsinált.

Azután czigánynak vonni parancsoltak,
Szint úgy rengett a ház, sarukba tánczoltak,
Engem is hol jobbra, hol balra vonczoltak,
Hol jóval, hol roszszal tánczolni unszoltak.

Magamat előttök eleget mentettem;
Mondottam: jól látják, hogy megbetegedtem;
Hogy így légyen dolgom, hittel pecsételtem.
De mégis semmire vélek nem mehettem.

Músz szain: alló frissen, her kántor tánczolik
Morblé! nem tánczolik, sok három pácz adik,
Tudni én: her kántor! szép tánczolni tudik,
Sok kicsin táncz csinálsz: her pruder maradik.

Gondoltam, sok bajon immár által mentem,
A részegek előtt magamat mint mentem.
Gorombaságoknak végét ha tekíntem,
Rosz lesz: itt a tűzre a büdöskőt hintem.

Azért bokáimat egymáshoz ütöttem,
Mint kinek háza ég, olly tánczolást tettem,
Emberből lengyelnek medvéjévé lettem,
Az bottal, én karddal tánczolni kéntettem.

Hap lustig Herr Kántor, egyike kiáltott,
Alló kéd fordúlik, másika megrántott.
Harmadik előmbe vetett lábbal gáncsot,
Bétoppant a káplár, látta ezen tánczot.

Parancsolá, kiki menjen quartéllyára,
Eggyik fejeskedett: nem hajtott szavára;
De hogy pálczájával rákapott hátára:
Elment és a dolgot nem vette tréfára.

A hegedűlésért czigány fizetést kért,
Hogy én is tánczoltam, megérdemlik a bért:
Úgy felforrasztotta szavok bennem a vért,
Hogy testemben a nagy méreg csak alig fért.

Kardom rántván mondám: mindjárt megfizetek:
Jól megkardlapozlak: az lesz a tietek,
Látván a czigányok; kifelé siettek,
Illy’ a berek; mentek mint megy a fergeteg.

A kik eztet látták, kaczagtak s nevettek,
Mondák, a czigányok bezzeg megijjedtek!
Udvaron keresztűl ollyan futást tettek;
Hogy három ugrásra az útczán termettek.

Ezek így történvén, jó abrakot adtam
Lovamnak, és reggel meg is patkóltattam,
Mint illik: reája mindenem felraktam:
A Tisza partjáig csak gyalog ballagtam.

A hídasba itten lovamat vezettem,
És a révészeknek előre fizettem,
Csendes idő lévén, bátran evedzhettem,
Hamar is a túlsó Tisza partján lettem.

Innét két mértfőldet, de jót elléptettem
Örsnek eránnyába, le is telepedtem,
Pányvára lovamat, jó fűbe kötöttem,
Köpönyegre néki abrakot öntöttem.

Aczélomat frissen s kovám’ elővettem,
Erre jó megérett bükkfa taplót tettem,
Két három csapással tüzet is ütöttem.
És száraz perjével lángot gerjesztettem.

Erre száraz fűzfa ágat bőven raktam,
Kecskerágó fából nyársacskát faragtam,
Szalonnát rávonván a tűznél forgattam.
És zsírját szép fejér czipómra csorgattam.

Melly részi cseppentett vala, elharaptam,
Erre borral töltött kulacsomat kaptam,
Szemem könyvbe lábbadt, azt úgy kotyogtattam
Illy herczegi módon magamat traktáltam.

Mivel a múlt éjjel semmit sem alhattam,
Mert hol éneklettem, hol tánczban ugráltam,
Álomtól a tűznél itten elnyomattam,
Fáradságim után borral hogy jóllaktam.

Egyszer felébredvén napra tekíntettem,
Jól lehanyatlott az, nagyon kételkedtem,
Hogy oda érhessek, a hová feltettem,
_Hoc est certum:_ mondám, be soká hevertem!

Kivettem karika réz _compassusomat_,
Zöld galándon függött, feltartám karomat,
Még meddig mehetek, mint végzem dolgomat,
Ne érje mint tegnap bal fátum sorsomat.

Órámnak kis lyukán a napnak súgára
Átsütvén, mutatott éppen hat órára,
Örűltem találván _polus_ grádussára,
Még ma eljuthatok Árokszállására.

Megindúlván alig egy pósta mértföldet
Mentem el, és máris úgy bésetétedett,
Hogy főldet nem láttam, csak csillagos eget,
Az útat elvesztém, lettem eltévedett.

De mivel tanúltam az _astronomiát_,
Gondoltam, hogy mostan vehetem én hasznát,
Majd fogom vizsgálni a _via lacteát_,
_Jupiter_, _Saturnus_ és _Vénus_ csillagát.

Azért egy halomra lovammal felálltam,
Kalapom szarvából én _tubust_ csináltam,
A fenn nevezteket azon át vizsgáltam,
S illy _consequentiát_ azokról formáltam.

Balra megy Jupiter _satelesseivel_,
Fiastyúk is úgy megy maga csirkéivel.
_Vénus_ is arra tart pávás szekerével,
_Saturnus_ is siet sebes lépésével.

A három Kaszások, látom, balra térnek,
Balra áll a rúdja a Gönczölszekérnek,
Tehát én is útját követem ezeknek,
Balra megyek, mivel ők is balra mennek.

A Tisza vizének jobbról van folyása,
Van most pedig ennek nem kis áradása,
Fakómnak ha jobbra lenne a hágása,
Béesvén elnyelne tekergős habzása.

Így az én testemből a harcsák falnának,
Csukák a lábomnak szárából rágnának,
Agyamnak velején a rákok híznának,
Többi tagjaimon rút békák másznának.

_Consequentiámhoz_ tehát magam tartám,
És mágnes tő helyett orromat csafarám
Balra: lovamat is én arra fordítám
_Holb-linksre_, nem _rechtsre_ menne, azt akarám.

Most láttam, az okos ember jó a háznál,
Hogy nincsen tudomány szebb a mathésisnál.
Örűltem, tanulván ezt Szabó Jakabnál,
Kaplonyi barátok orgonistájánál.

Nagyon setét vala, fakóm izgott, mozgott,
Folytába nem lépett, tipegett, tapogott,
Prüszkölt; mert felettem tar-varjú krákogott,[13]
Egy füles bagoly is csak közel huhogott.

Hirtelen jobb kézről támada nagy zúgás,
Hab formán keverte _aert_ a szélfúvás,
Poesishez értvén, mondám: jön _Boreas_,
Vagy sárkányon deák űl, mely garabonczás.

Mátrahegy tájáról írtóztató zörgés
Közelgetett és vólt rettentő mennydörgés,
Csattogott, ropogott, mint az ágyúlövés,
Hallatott pusztákon a nagy marhabőgés.

Villámlott szűntelen, húllott a sok mennykő,
Ki tüzes, ki olly nagy, mint egy kasza-fénkő,
Más szag nem érzetett, hanem csupa kénkő,
Ki itt nem félt vólna, lett vólna szíve kő.

Fekete fölyhőkkel borítva vólt az ég,
Zápor esett, a közt mint dió olly nagy jég,
Láttam, itten boglya, amott egy kazal ég,
Gondoltam: Istenem! mikor lesz már itt vég.

A lovam rettegett, nem mene folytába’,
Ide-oda csúszott vagy egy, vagy más lába,
Mivel a setétben lépett csak vaktába’,
Velem együtt bédült a Csősznek árkába.[14]

Uram Jézus! segíts, nagyon kiáltoztam,
Irgalmazz lelkemnek! buzgón imádkoztam,
Ne hagyjál elveszni, kérlek, fohászkodtam;
De Budára felvett útam’ is átkoztam.

Mert aztat gondoltam, hogy Tiszába estem,
Mikor nyel örvénnye, már csak aztat lestem,
Véltem, hogy halaknak tora lészen testem,
A zavaros hénárt majd véremmel festem.

Ez árokba sok víz esőtől bétódult,
Gondoltam: hogy Tisza; mert fejem vólt bódult,
Mellyért nagy ijedtség szívemre rátódult;
De nyavalyájából ez hamar felgyógyult.

Látván, hogy a zajtól el nem borítattam,
S hogy lovamnak hátán nyeregben maradtam,
Felálla: nem úszott, megbátorítattam,
Árok túlsó partját villámnál láthattam.

Mind a két sarkantyúm fakóm oldalára
Bévágtam, hát egybe ezen szegény pára,
Mint vad kecske szokott szökni kősziklára,
Úgy felszökött velem az árok partjára.

Megszünt a mennydörgés, már nem is villámlott,
Felette setét vólt, csak a víz csillámlott,
Megindítván lovam, lába megsikámlott,
Partról farán csúszott, szőri is lehámlott.

De felkelt és róla én is leszállottam,
Megtágúlt hevedert jól megszorítottam,
Bagázsiámat is megigazítottam,
Felűlvén hátára, újra gondolkodtam:

Hogy merre indúljak; nem tudtam, hol vagyok,
Setét volt; az égen, mondám, hóld nem ragyog,
Fölyhőszakadástól vizek igen nagyok,
Virradtát megvárom, útnak békét hagyok,

Hát egyszer jó távúl, valamit fényleni
Látván, mondám, nem más, csak tűz fog ez lenni,
Lobog ez, s lobogást csak láng szokott tenni,
_Deliberatum est_, arra fogok menni.

Menvén a setétbe egy nagy sereg gődény
Felrepült előttem, zúgása volt kemény,
Véltem, hogy előttem zúg megint vízőrvény;
Kezdé bántni szívem halálos kelevény.

Észrevettem osztán, hogy ez madárszállás,
Nagyon örvendeztem, hogy nem vólt vízfolyás,
Esett ezek között fütyűlés, kiáltás,
Mondám: ezért légyen az Istennek áldás.

Egy óráig mentem, mig a tűzhöz értem,
Csikós tanya vólt ez, itten szállást kértem,
Mivel sok híg sarat, sok vizet ma mértem,
Felette jól esett, hogy itt tűzhöz fértem.

Csikós lova mellé köté paripámat,
Karámjába[15] rakta minden portékámat,
Nádat hányt a tűzre, szárítsam gúnyámat,
Mondotta s lehúzta lábamról csizsmámat.

Önnön maga vízből holmimet csafarta,
És csak melegedjek s nyúgodjam, akarta,
Bojtára lenyergelt lovamat vakarta,
Etette, itatta, pokróczczal takarta.

Szerszámom s csizsmámat hájjal jól megkente,
Megszáradott rajtam, mint dolmány, mint mente.
Új keresztyén kését aczéljához fente,
Ezek után szemmel bojtárjának inte.

Tudott ez deákúl, tudta ez szándékát,
Hozott a karámból két berbécs lapoczkát,
Maga megspékelte, meg is adta sóztát;
Tett a tűz mellé még egy bogrács káposztát.

Ez már főzve meg volt, csak melegítette
Berbécsbe a spéket foghagymával tette,
Hogy megsűlt, a fent kést s villát elővette,
Egy fejér kenyérrel mellém helyheztette.

Mig a berbécshús sűlt, én addig nyúgodtam
Megszáradván tűznél jó álmat aludtam;
Felébredvén egyem, kínált: hozzá nyúltam,
Megvallom: erőmben nagyon megújúltam.

Kéz kezet mos; azért én útitársomat,
Előlhozám borral tőltött kulacsomat,
Jól iván, felejtni kezdém balsorsomat,
Meg is részegítém csikós szakácsomat.

Míg ettem, az egész _atmosphera_ tisztúlt,
Sem mennykő, sem zápor, jég fellegből nem húllt,
Rózsaszín szekerén _Aurora_ megindúlt,
_Zephirus_ követte, már _Boreás_ nem dúlt.

Aranyos serényű lovakon jött _Phoebus_,
Mondám: jó lesz dolgom _stantibus his rebus_,
Ugyan ebűl voltam _elapsis diebus_,
Örvendek: támadott _post nubila Phoebus_.

A csikósbojtárral lovam nyergeltettem,
Az egész lomomat reá mint vólt, tettem,
Kótyagos gazdámtól végbucsumat vettem,
És Jászberény felé egy pusztán ügettem.

HARMADIK RÉSZ.

Ebben leirja a nótárius érkezését Jász-Berénybe, ottan mit mivelt,
miként mene ki. Aszódon, Czinkotán által menvén, mit gondolt Pestet és
Budát látván. És Pesten általmenvén Budára, hol és kinél vette
szállását.

Még délelőtt értem Jászok várossába,
Filisteusoknak[16] metropolissába,
A város sáfára az első útczába,
Meglátván, vezetett a maga házába.

Csóváltuk fejünket egymást itten látván,
Rég már az ideje, hogy mi ketten Kassán
Iskolába jártunk, professor volt Dzián,
Jó barátok lévén, csudálkoztunk méltán.

Azért is egymásnak nyakába borúlánk,
Barátság csókjával egymást megcsókolánk,
_Condiscipulusink_ mind öszveszámlálánk,
Múlt jó napjainkat vígan előhozánk.

A városházához ez engem vezetett,
A hol is nagy gyorsan asztalt teríttetett,
Ehez két vendéget s engem leűltetett,
Csodáltam, melly úri ebédet főzetett.

Jó egri bort tőltött Lehelnek kűrtjébe,[17]
Színig tele lévén, tartotta kezébe,
Megitta érettem, nem maradt csepjébe
Semmi. Álmélkodva néztem a szemébe.

Nékem is megtőltvén azt kezembe vettem,
Ő érette iván, kétszer pihentettem.
Olly _perfectióra_, mint ő nem mehettem,
Egy húzomba aztat belém nem önthettem.

De ez mesterségét a két vendég tudta,
A kűrtöt mindkettő olly gyorsan hajtotta,
Hogy míg szem pillantott, üresen tartotta
Kezébe’: s hogy újra tőltsék, óhajtotta.

A főkapitánynak az egészségéért,
Más kapitányokért és a hadnagyokért,
Ittunk azoknak is a feleségekért,
Végre fegyvereik bóldogulásáért.

Minek utánna mi jól ittunk s jól ettünk,
A sáfár házához én, meg csak ő mentünk,
Új fogadást hittel mi egymás közt tettünk,
Jó barátok lészünk, meddig tart csak éltünk.

Újra megölelvén kedves barátomat,
Udvarra vezetém jól tartott lovamat,
Aszódnak tartottam a kantárszáromat,
Ott a fogadóba tettem hálásomat.

Gödölőn keresztűl másnap Czinkotára,
Éppen harangoztak tizenkét órára,
Béértem, s szállottam egy paraszt gazdára,
Mikor a juhait hajtá esztrengára.

Itten katonásan hideg sűltet ettem;
De a kulacsomba jól bétekíntettem,
Fakómmal abrakot szénát is etettem,
Ivott is; s hátára magamat vetettem.

Mentem; de nem többet hanem egy kis órát,
Hát meglátám Pestet és Budának várát,
Megállottam; s véltem: Salamon oltárát
Látom, s csodáltomba alíg vettem párát.

Én Pesten keresztűl léptettem sebessen,
De Dunán vert hídon mentem csak csendessen,
Láttam egy iffijú túl sétál ékessen,
Mintha őt esmérném, tetszett olly rendessen.

Átmenvén a hídon utánna siettem,
Lovon űlvén őtet hamar is érhettem,
Elérvén örűltem, hogy ráesmérhettem,
A szathmári bíró fia vólt: nevettem.

_Praeceptora_ vóltam, hogy vólt _principista_;
Eger várossába vala ő _jurista_,
Nagy prókátoroknál lévén _patvarista_,
Királyi táblánál mostan _cancellista_.

Megszóllítám: visszanézett s csodálkozott,
Monda: Lelkem földim! téged Isten hozott,
Ha hozzám nem szállasz, lészel te átkozott,
Jó szállásom vagyon, lehetsz megnyúgoszott.

Egy gazdag serfőző császárfördő mellett,
Mint egy kastély olly szép házat építtetett,
Szép _mobiliákkal_ felékesíttetett;
Dunán lemenőknek ád szép tekíntetet.

Sok uraknál vagyon sok ezer summája,
Melyből hat _procentum_ jön bé uzsorája:
Szuferénnel tele bóltban négy ládája,
Őrzi azt hat erős szelindek kutyája.

Rég már az ideje, hogy megözvegyedett,
Egy fia vólt, kinek hadi tisztséget vett,
Ármádánk _Kolinnál_ mikor verekedett,
Ottan a prusszustól agyonlövettetett.

Csak hat hetűs vala akkor leánykája.
Ez most olly szép, mint volt Páris Helenája,
Sok gavalér lenne örömest mátkája,
Mert érzik, atyjának van arany mannája.

Maga szép ősz férfi, egyenes állása,
Piros pozsgás; mert vólt mindég jó tartása,
Fontos a beszédje, ollyan a járása,
A házának okos, bőlcs kormányozása.

Pere lévén egyszer eggyik adóssával,
Ez alkalmatosság a _cancellistával_
Esmerőssé tette, és szolgálatjával
Nagyon elégedvén így szólla magával:

Kedves uram! Budán senki semmit ingyen
Nem ád; tehát kérem a szerencsém légyen,
Pénz nélkűl én nálam asztalt, szállást végyen;
Kegyelmed házamnál, mi tetszik, azt tégyen.

Főldim megköszönte eztet becsűlettel,
Ajánlását vette minden tisztelettel,
Megszállt három szobát tele készűlettel;
Kárpittal, kanapé, tűkrökkel, székekkel.

A _cancellistát_ ő most is úgy szereti,
Hogy mindenbe kedvét teszi, hol teheti,
És a vak is aztat itten sejdítheti,
Hogy ha néki tetszik, Fránczlit elveheti.

Megmondá ez néki, hogy én _préceptora_
Vóltam és hogy vóltam vezető _mentora_:
Mindjárt kért, ne szálljak vendégfogadóra;
Szolgálatomra lesz étele és bora.

NEGYEDIK RÉSZ.

A melyben Budát, Pestet és ezeknek vidékét írja le.

Itten Budán kezdett szerencsém szolgálni;
De útamba akart mindég ellent állni,
Hányszor nem kelletett majd éltemtől válni,
Most nyugszom, itt mindent meg akarok látni.

Ki is mentem másnap a Duna partjára,
Szememet vetettem Pestre, hol Budára,
Nem tudtam, mit nézzek elől s utóljára,
Azért mostan adom mindennek tudtára:

A természet tette itt remek munkáját,
Mert ha ki tekínti Budavára táját,
Nem fog itt mást látni, csak szépség csodáját,
És a teremtésnek egy nemes formáját.

Menedékes hegyen van a vár építve,
Erős kőfalakkal s bástyákkal kerítve.
Napfényen ragyogó tornyokkal szépítve,
Útczái kövekkel vannak béterítve.

Ezeket nagy roppant házak ékesítik:
Sok költséggel épűlt templomi szépítik,
Piarczán felszökő kútak díszesítik,
Gyönyörű lakosi nagyon nemesítik.

De főképpen Mátyás király palotája
Kevélyen áll benne, ritka is pompája,
Bármennyi idegen szem tekínt reája:
Királynak való ez, mást nem mondhat szája.

Országunk oszlopi itten lakást vettek,
Kik fejedelmünktől ide idéztettek,
Hogy hazánk kormányi légyenek: küldettek,
Szegények s gazdagok bírójává lettek,

Hogy folytathassanak mindent csendességgel,
Kormányozhassanak kívánt békességgel,
Az alpereseket haza törvényjével
Megnyugosztalhassák igazság tettével.

Ki hadi fővezér az egész hazában,
Ide helyheztetett, és áll hatalmában,
Hogy a lármázókat tartsa zabolában,
Légyen a csendesség ő rendes folytában.

Így Apolló lakást vett Buda várában,
Márs is benne lakik kivont sátorában,
Borúlt a Békesség Igazság nyakában,
Részesek mindketten egymásnak csókjában.

E vár alatt még más három város fekszik,
Egy mértföld a hosszuk, mely is jól kitetszik,
Ó-Buda, Vizváros, Tabánnak nevezik,
Ezeket csodálva jövevények nézik.

Néhány meleg fördők bennek találtatnak,
Minden sorsból valók ezekben mulatnak,
Doktorok, borbélyok ezek körűl laknak,
Azért is betegek itt felgyógyúlhatnak.

Fedetlen tornyával még egy török mecset
A vízivárosban hogy áll, azért esett:
Hogy ez arról tégyen jelt s emlékezetet,
Hogy _Kara-Mustapha_ itt megverettetett.

A városokon túl feküvő szép megye
_Amphitheatrumot_ mutat völgye s hegye,
Akármerre ember szemét vesse, s tegye,
Mást nem lát, csak melyből szív örömét vegye.

Hegyei bé vannak szőlőkkel terítve,
Alattok borházak sorba felépítve,
Eggyik a másiknál czifrábban szépítve,
Prés, sajtók és kádak szürethez készítve.

Pomona kosárba almát, cseresnyét ráz,
Flora nympháival virágok közt czikáz.
Ritkán Diánnának nyila szarvast hibáz,
Madarkákat lépen fog itt sok madarász.

Édes musttal tölti _Bachus_ itt hordóját,
Nyujtja a vevőknek bora kóstolóját,
Veres borral töltött üveges korsóját,
Gyakran Orpheus is megfujja gordóját.

A völgyek árnyéka hideg kútforrással
Bővelkedik, gyémánt színű vízfolyással,
A kövi halacskák itt ficzkándozással
Játszanak, pisztrángok, mint nyíl olly úszással.

A városok között mintegy méltósággal,
Szőke Duna vize foly csendes habzással.
Ágokra nincs osztva, van itt egy folyással,
Füleket nem sértő szép lassú zúgással.

Számos terhelt hajók drága portékával,
Megannyi megtöltve sóval, gabonával,
Bésózott húsokkal, füstölt szalonnával
Evedznek le rajta hazánk sok javával,

Fekete-tengerig egészlen lemennek,
Itt adnak el mindent a sok idegennek,
Ott cserélt portékát ezekre terhelnek,
Lovaktól húzatván nyereséggel jönnek.

Ő ezen tengerbe foly bé hét folyással,
Magas kősziklákról tajtékos habzással,
Valamint a Nilus dűl hét ágazással,
Égyiptom tengerbe kövekről zúgással.

Ollykor királyunknak szép hadihajói,
Kiknek arboczfáján lobognak zászlói,
Széltől lebegtetnek kivont vitorlái,
Könnyen úsznak, hátán morganak ágyúi.

Valamint kotlós tyuk csirkéit vezeti,
Úgy csajkák nagy száma ezeket követi,
Ha a hadihajó vasmacskáját veti,
Kerűletjét ennek soksága bélepi.

Duna! oh de drága Neptunus magzatja!
Szépséged Europa minden vizét hatja,
Örvényidben magát hány viza nyugtatja?
Arany fövényednek drága minden latja.

Nem elég hogy Budát te úgy ékesíted,
Még Pest várossát is hozzá eggyesíted,
Ezt hajókból kötött híddal teljesíted,
Nyelv ki nem mondhatja: őket mind szépíted.

Ez öszvekapcsolást ha fontosan nézem,
_Jónathás_ és _Dávid_ barátságát képzem,
_Cástor_ és _Polluxnak_ szerelmeket érzem,
Mégis dícséretit eléggé nem végzem.

Ez hídon sok ezren napnak lementével
Sétálnak és telnek örömök kedvével.
Sok _Pyramus_ játszik rajta _Thysbéjével_,
Enyhűlnek fagyossal s mandola tejével.

Mesterséges tüze gyakran Vulkánusnak
Ég rajta, de többet ég tüze Vénusnak.
Itt sok ártatlan szív tétetik czinkosnak,
Jól hívják e hídat hát Labyrinthusnak.

Jubál[18] találmánnyát itt sokszor láttatja,
Sok ezer fül lantját, sípjait hallgatja,
Magát sok gavalér czifrán fitogtatja;
De soknak erszényje e szelet jajgatja.

Pest Budánál sokkal még mostan ékesebb,
Több méltóság lakja, azért is nemesebb,
Mulatság tárháza, mellyért is kedvesebb,
Épűletjeiben gazdagabb s fényesebb.

Bőlcs _Minerva_ benne vette a lakását,
A tudományoknak megnyitá forrását,
Tanúlók fejére árasztja folyását,
Benne helyheztetvén _universitását_.

Minden esztendőbe _Bellona_ tábora
Szép térségén fekszik, sorban áll sátora,
Nem kéméltetik itt ágyúja, sem pora,
Fegyver ropogása mint villám szapora.

Illy ékességeket Pest és Buda körűl
Lehet látni, kiben lélek és szív örűl,
Ha ollykor bánatba mindkettő bémerűl,
Ezekre tekíntvén vídámsága kerűl.

ÖTÖDIK RÉSZ.

Sajnálja a nótárius budai útját, mivel azt gondolta, hogy Budán ollyan
régi magyarokat fog találni, mint valaha laktak, ollyas dámákat is; de
reménységében megcsalattatván, leírja a régi magyar őltözeteket.

Mind igy vannak ezek, szemeimmel láttam,
Pest’, Budát mind belől, mind kívűl vizsgáltam:
De hogy ide jöttem, azt már most sajnáltam,
Mert a mit kerestem, itt fel nem találtam.

Véltem, fogom látni nemzetemnek fénnyét;
Magyar öltözetnek kiválasztott kénnyét,
Bíbornak, bársonnak, skárlátnak a színjét,
Siberiából jött nyúsztját és gerínnyét.

Véltem: mente, dolmány takarja testeket,
Skófiumból szőtt öv keríti ezeket,
Borítja hogy hosszú nadrág szemérmeket,
Díszesíti nyusztos kalpag a fejeket.

Karmazsin, gordovány csizsma lesz lábokon,
Tigris- vagy párduczbőr fog függni hátokon,
Kerecsen kócsagtoll lebeg kalpagokon,
Bogláros pantallér csörög a nyakokon,

Gondoltam, üstökök érik a vállokat,
Kard tarsollal fogja verni a lábokat,
Buzogány vagy csákány tölti meg markokat,
Ollykor hogy pánczéring fedi bé tagokat.

Véltem, hogy ha űlnek paripalovakon,
Igmándi, füredi nyereg lesz hátokon,
Fecskefarku czafrang fog függni farokon:
Szironyos, sallangos szerszám lesz azokon.

Vagy hogy ezek lesznek skófiummal varva,
Ezüst avagy arany boglárral takarva,
Vagy lésznek tengeri csigák reá rakva,
Sárga, vörös és zőld szironynyal zavarva.

Így jártak valaha nagyhírű eleink,
Az egész világot rettentő őseink,
Így jártak királyink, grófjaink, herczegink,
Mi zászlós uraink, mi minden nemesink.

Hajdan ha a dáma a hitnek lánczával
Összeköttettetett élt maga párjával,
Illeték _menyecske_ szép titulussával,
Hivták nagyasszonynak esztendők múltával.

Ez hajadon fővel, akármerre jára,
Soha ki nem mene templomba, útczára,
Ez által adta ő mindenek tudtára,
Hogy vendég vólt gyűjtve már lakadalmára.

Kötöttek hajából kontyot a fejére,
Kivarrott főkötőt tettek tetejére,
Arany lánczot, gyöngyöt a kerűletére,
Gyémántos reszketőt, mennyi csak ráfére.

Vagy hosszú fátyollal kötötték bé fejét;
De sok köves tőkkel rakták meg tetejét,
Hosszan függött ez le, és alól csipkéjét,
Sarka emelgette szoknyája reczéjét.

Alabastrom színű nyakát a kalaris
Kerítette: gyöngy vólt, de _orientális_,
E mellé vólt kötve még szép aranyláncz is,
Zománczczal futtatott filegrám munka is.

Arany avagy ezüst fonalú bíborral
Takartatott karja; de e vólt fodorral
Szépen ékesítve, ránczba vett bodorral
Ékes vólt, és ezt szem nem nézte komorral.

Módossan vólt kötve karjok pántlikával,
Ujjokon vólt gyűrű arany karikával,
A fülbevalójok hasonló munkával
Vala elkészítve briliánt rózsával.

Karcsu derekokon vala váll felőltve,
Melly vólt a szabótól halhéjjal megtőltve.
Közepe kevesé volt test felé dőltve,
Úgy tetszett, hogy ez van derekára öntve.

Fűzték minden színű selyem pántlikával,
Erre megént gyöngyöt két zsinór sorával,
Ékesíték aztat olasz bokrétával,
Vagy balra feltűzött szép _medaliával_.

Szoknyájok Mailandba szövött kamukából
Vala, vagy aranyos, ezüstös prókátból,
Vagy bársonyból, mellyet hoztak Genuából,
Félig prémzett vala mind elől, mint hátról.

Mindenféle kötényt ezekre kötöttek,
Gyöngyből, vagy gránátból pártövet övedztek,
Régenten lábokon csizsmákat viseltek,
Nincsen _seculuma_, hogy czipőt öltöttek.

A kissasszonyok is mind így őltöztettek,
Csak egyedűl azzal megkülönböztettek,
Hogy ezeknek fejek nem főkötöztettek,
Sem hosszú fátyollal bé nem fedeztettek.

Illy öltözeteket Budán nem láthattam,
És még magyar szót is csak ritkán hallhattam.
Hogy lehet ez? éppen azt meg nem foghattam,
Ezen dolgon méltán én álmélkodhattam.

Igen szépen kértem én a cancellistát,
Hogy mutasson nékem magyar urat s dámát,
Vezessen helyekre, hol ezeknek számát
Láthassam hazámnak fényes ragyogványát.

HATODIK RÉSZ.

A nótárius kérvén a cancellistát, hogy vezesse olly helyekre, a hol
magyar urakat s dámákat láthatna, elvezette őtet az országházához,
komédiába, a barátok templomába; előbeszélli mit látott.

Elvezetett engem az ország házához,
Éppen midőn űle főrend a táblához,
Iffijúság álla ezeknek hátához,
Hozzá fogtak mindjárt az ország dolgához.

Mondá: lásd most földi! ez mind magyar mágnás,
Amaz cardinális és egyszersmind primás,
Ez ország birája; personális e más,
Kiknek kulcsok vagyon, mindenik kamarás.

Tekintsed ama négy ítélő bírókat;
Többieket pedig mint tanácsadókat.
Im! azért mutatom, hogy láss magyarokat,
Mivel Budán látni ohajtád azokat.

Nézd amott öszveűlt _procurátorokat_,
De tudjad, hogy te látsz annyi farkasokat,
Rosszabbat, mint embert evő czigányokat,
_Incattust_ esznek ők, esznek _actorokat_.

Vendéghajjal köztök sok fedezi fejét;
Mert _o kehi onos_ bántja a velejét,
Ezzel takarja bé kiki maga fülét,
Hogy palástolhassa _Midásnak_ a nevét.[19]

Nézd e körűlálló szép iffiúságot,
Mindannyi hazánkban felnevelt virágot,
Idővel közűlök sokan az országot
Fogják kormányozni, érnek méltóságot.

Az országházánál olly jól helyheztetett,
Hogy a táblán végig két szemem nézhetett,
De alíg vehettem itten lélekzetet,
Olly nagyon fájt szívem, bánatban reszketett:

Mivel kevés mágnás vólt magyar ruhában,
Az is már öreg vólt, ki vólt illy gunyában,
Legtöbben valának mind német nadrágban,
Nem magok hajokkal, hanem parókában.

Az iffiúságon végig tekíntettem:
Francziák, ánglusok ezek, én azt véltem;
Mind idegen nyelven szóltak, jól ítéltem,
Tarkák, tám bolondok, illy gonddal is éltem.

Estve bévezetett a komédiába,
Itten urak, dámák vóltak olly ruhába,
Mint a kik játszottak, s tánczoltak _scénába_:
Gondoltam: testvérek, lévén egy gunyába.

Másnap barátoknak mentünk templomába,
Úgy tetszett, hogy most is a komédiába
Vagyok; mert itten is vóltak olly ruhába,
Mint a komédián, tollasba, tarkába.

Mint ott nevetkeztek, itt szint’ úgy nevettek,
_Complementirozást_ egymás között tettek,
Nem oltárra, hanem hátra tekingettek,
Dámák, gavalérok egymásra intettek.

Gavalért pajzányon szolga öltöztette,
Dáma magát fejér s pirosra festette,
Sok közzűlök eztet bőlcsen cselekedte,
_Mumiát_[20] mutatott vólna máskép teste.

Mondá: Főldim! többet én nem mutathatok,
Mind télben mind nyárban ez a ruházatok:
Így vannak béfestve minden ábrázatok,
Légyenek öregek, bár iffiak azok.

Feltettem, hogy rajtok én csúfságot tenni
Fogok: ha eggyenként fogok velek lenni,
A hídra sétálni ha találok menni;
De urait elsőbb fogom elővenni.

HETEDIK RÉSZ.

Ebben hosszasan előbeszélli a nótárius, miképpen csúfolta
magokviseletekért minden rendből lévő magyarokat.

Módom egyszer lévén, a hídon megálltam,
Egy deli iffiút jönni felém láttam,
Talpától tetéig őtet hogy vizsgáltam,
Maskara köntösét felette csodáltam.

Fordított kapáju sarú vólt a lábán,
Hátról csat rávarrva mind kettőnek szárán.
Mint két újj, olly széles sarkantyú bokáján,
Elől vólt hasadék gombokkal plundráján.

Kurta vala az ő alsó haczukája,
Rövid rojt vólt körűl felvarrva reája,
Melyén ki vólt vonyva ingének tarája,
Egy kis csat vólt ezen, ánglusnak munkája.

Felső ruhájának egy araszszal alja
Hosszabb vólt és ránczos, nem vólt az asszalja,
Tarka vólt, mint tarka a héjusznak mállya,[21]
Szűk vólt, szorítását láttam, alig állja.

_Verd dragon_ szín posztó[22] Marseelbe szövetett
Sok veres pontokkal vala pettyegetett,
Két sorral aczél gomb vólt rá helyheztetett,
Párisba ez _fraknak_ megkereszteltetett.

Mint malomkő, olly nagy kalap vólt a fején,
Tarka barka tollból bokréta tetején,
Karimája vólt majd hátának közepén,
De szélbe, nem tudom, hogy állott meg helyén.

Csigásan a haja vólt felfodorítva,
Egy font hajpor vala czofjába szorítva,
Melly is pántlikával vala béborítva,
Úgy tetszett: _salám_[23] van hátára hagyítva.

Megesküdtem vólna, hogy vagyon golyvája,
Ha ez nem: lesz mégis valami hibája,
Gondoltam: torkának tám van _anginája_,
Vagy keléssel tele van nyakacsigája.

Mert hogy tekíntettem ennek a nyakára,
Egy asztalkeszkenőt borított ő arra,
Háromszor keríté ennek a hátára
A nyakravalóját, mint egy garmadára,

Melly szélesen szokott zsidó _rabinernek_
Galléra állani, szint úgy állott ennek
Négy újjnyira felűl gallérja ingének;
Szép volt ez: mind örve a juhász ebének.

Ollyan, mint szakácskés, függött az oldalán,
Egy horgon akasztva felűl bugyogóján,
Ez fegyvernek neve becsűlettel mondván –
_Kutó_ és próbálni lehetne ezt békán.

Hozzám érvén őtet szépen köszöntöttem,
És meghajtott fővel őtet üdvözlöttem.
Csodáltam: hogy az ő feleletét vettem,
Mert viszont magyarúl tőle tiszteltettem.

Mondám néki! Uram! szabad-é szóllani,
Talám nem hibázom, ha fogom mondani:
Hogy az úr kötélen fel s alá ugrálni
_Theatrumon_ szokott drótokon járkálni.

Mert tudom: a két csat csak azért van lábán,
Hogy két szíj ezekről nyúljék lába szárán,
Lábait kötélhez csatolják szaporán,
Szent-Istvány tornyán is tánczolhat azután.

Kalapja széle is, tudom, hogy segíti;
A levegőégbe nagyon emelíti.
Köntösse ugrásban meg nem melegíti;
Mert elég hasgatott, sőt inkább hűsíti.

Ha eltalálja is az úr törni lábát:
Azt tudom, hogy soha ki nem töri nyakát,
Mivel olly vastagon a nyakravalóját
Kötötte, mint kötik gyermekek pólyáját.

Mondá: Te gazember! tudod, kivel beszélsz?
Született magyar gróf vagyok, tőlem nem félsz?
Akarod: mutassam, hogy csak estvélig élsz?
Avagy ollyan érjen, mellyet érni nem vélsz?

Tudjad, te goromba! köntös a barátot
Nem teszi barátnak, s ki illyet nem látott,
Olly ostoba mint te: nem esmér világot,
Nagy városba nem járt, hanem fövényt hágott.

Módi ez, és minden gavalér most így jár.
Tekintsd őket itten, tekintsed Bécsben bár,
Te ehhez nem értesz; mert vagy ökör, szamár!
Érted-é! elmehetsz. Vigyen el a tatár!

Mondám: Azt gróf uram nagyságod! jól mondja,
Nem csinál barátat köntös, mellyt ő hordja,
De ha nem mind ánglus, kin van ánglus rongyja,
Ki tehát ez? úgy-é, csak világ bolondja?

Az egész világon aztat minden nemzet
Megvallja, hogy legszebb a magyar őltözet:
Ki magyar s nem hordja, más módon nem lehet:
Hanem, hogy illy magyar nadragulyát evett.

Módi? s csak azért jár így minden gavalér,
Olly szeles, mint Nagysád, kibe nincs magyar vér?
Kiben korcsosodva meg vagyon minden ér,
Ez mind módis bolond; más név rája nem fér.

Gróf uram! hogy ökör, ökröt a szarváról
Lehet megesmérni, madarat tolláról,
Ez török, ez lengyel látom gúnyájáról,
Hogy ez magyar légyen, tudom ruhájáról.

Nagyságod, hogy magyar, kétségem szavában
Nincsen: de nem tudom, mért jár illy ruhában:
Ha azt le nem veti és jár illy tarkában,
Bécsbe bézáratik bolondok házában.

Hazánkban nemzete vólt mindég tündöklő,
Híre neve fénylett, mint fénylik gyémántkő:
Légyen nagyságod is eleit követő,
Azt ha nem cselekszi, üsse meg a mennykő.

Ezt mondván elmentem, őt a bitófánál
Hagytam, és sétáltam a Duna folytánál.
Megállottam ennek éppen a malmánál,
Czövekekhez kötött sok erős lánczánál.

Érkezett ide is hamuszínű _frakkba’_
Egy rendes iffiú nagy fejér kalapba’.
Pálcza vólt kezében: de _spádé_ vólt abba:
Felűl vadkecske-szarv foglalva aranyba.

Láttam, hogy négy óra vala négy zsebjében,
Kékes papirosba foglalt könyv keblében,
_Papirmasé pixist_ tartott a kezében.
Ollykor egy _kapriólt_ vetett ő léptében.

Szóltam hozzá: talám kegyelmed itt molnár,
Mivel ollyan színbe s fejér kalapban jár,
De illy czifra köntöst bélisztezni nagy kár,
Öltsön vászonykitlit, úgy is most vagyon nyár.

Felindúlt szavamon, s kezdett ebattázni,
Dúlt, fúlt s morgott, mondá: hogy meg fog pálczázni,
Vice ispány fia, hogy merem gyalázni,
Úrfiból molnárrá tenni s lealázni?

Tudjad, tökfejednek nincsen ítélete,
A pápának Bécsbe ez vólt viselete,
Gavalérok között azólta kelete
Van ennek, s _ala Pap_ az ő nevezete.

Mondám az úrfinak: fogja bé a száját,
Vesse el pokolba e bolond ruháját,
És ne mérészelje emelni pálczáját,
Mert lengyel nemesnek teszem a pofáját.

Jó úrfi! a pápa _infulát_ is visel:
Az úrfi fejére mért hát azt nem tesz fel?
A fején a fejér kalap csak ollyan jel:
Hogy az úrfit ma vagy holnap kötözni kell.

Hogy látta, hogy kardom markolatját kaptam,
Megnémúlt, és én is néki békét hagytam.
A Dunának partján tovább elballagtam,
Ez úrfit nevettem s magamban kaczagtam.

A császárfördőnek valék eránnyában,
Látom, egy férjfiú jön csúfos gúnyában,
Mint pantallér függött nagy korbács nyakában,
Ollyat, mint a sonkoly, tartott a markában.

Zőld felső ruhája vala varrva kurtán,
Szűken lévén szabva állott rajta nyalkán,
Sem német, sem lengyel ruha, láttam nyilván.
Mi teremtés légyen? nem tudtam igazán.

Hozzám elérkezvén, azt mondá: hogy _bon zsúr_,
Én ezt nem értettem, véltem, mondja: megszúr,
Magyarúl feleltem: hogy ha megszúr az úr,
Majd úgy feltaszitom, hogy orra főldet túr.

Ne haragudj főldi! rosszat nem szóllottam,
Francziául néked jó napot mondottam.
Magyar szavát hallván, azon álmélkodtam,
Ez is mind a többi, olly bolond, gondoltam.

Mondám: bocsásson meg ő is, ha vétettem,
Szántszándékkal semmit ellene nem tettem,
Franczia szavait hogy balúl értettem,
E nyelvet nem tudván, azzal nem véthettem.

Kértem, hogy mondja meg nékem úri nevét,
Honnan való légyen, születése helyét,
És hol tanúlta meg francziáknak nyelvét,
Melly nemzetnek hordja ő az öltözetét?

Kértem, az mi légyen, a mit tart kezében,
Süveg-é? vagy vagyon korona fejében?
Herczeg-é? vagy légyen pósta legénységben?
Mivel van nagy korbács testkerűletjében.

Felelt: Kevés varjút láttál főldi! karón,
Nem neveltek téged zsemlén, csak vakarón,
Pokróczon hevertél, nem bársonytakarón;
Azért kérdéseid hangzanak illy aprón.

Az én nevem Törő: vagyok unokája
Híres Törő Pálnak, kinek vólt hazája
Túr várossa; egész nagy Kunságnak tája
Tudja, hogy ő ki volt, s ki familiája?

A melly két franczia szavakat szóllottam,
Többet én nem tudok, többet nem mondhattam,
Így köszönni módi; hallottam és láttam,
Néked is módisan jó napot kívántam.

A mi kezembe van: neve csokoládé,
Ha gyomrom meggyengűl, ebből eszem: ládd-é!
Ollykor fröstökömöm a téjfeles kávé,
A nagy melegekben enyhít lemonádé.

Kurtának nevezik az én köntösömet,
Kaskétnak pediglen hívják süvegemet,
Csak azért keríti e korbács testemet,
Hogy azzal pattogván, lássák jó kedvemet,

_Bravo!_ Törő uram! kegyelmed szolgája,
Ama nagy Törőnek hát kend unokája?
Most látom: urfi kend; mert vagyon kurtája,
Kaskétja, korbácscsa és csokoládája.

Meg kell azt vallani: nagy kend nemzetsége,
És nagyon kiterjedt annak dicsősége,
Nemzetének tetszik kenden fényessége,
Főkép Törő Pálról jött rá díszessége.

Mert ő hóhér által kerékkel töretett,
E _diploma_ utánn négy felé metszetett,
Túrnak négy szegletén kerékre tétetett.
Egri György mestertől arra szegeztetett.

Hogy kend is így járjon, aztat nem kívánom;
De ha homlokára sütik, azt nem bánom,
E szót: _Bolond!_ Éppen semmit sem sajnálom,
Ha kendet Iloknál hajót húzni látom.

Kurta helyett bundát jobb vólna viselne,
Nem káskétet, csákót fejére feltenne,
Korbácscsal szántani hat ökrökkel menne,
Csokoládé helyett zőld sáshagymát enne.

Hogy üres gyomorral ne menne mezőre,
Lemonádé helyett jobb vólna a lőre.
Megérem még aztat, jut kend olly időre:
Pálinka, nem kávé lesz fröstökömére.

Hallván Törő tőlem szép _elogiumát_,
Familiájának _panegyricumát_:
Irúlt-pirúlt, többé nem hallottam szavát,
Elfutott, szaladott, hordta a sátorfát.

NYOLCZADIK RÉSZ.

Tovább is előbeszélli hosszasan, miként még másokat is csúfolt,
kiváltképpen egy magyar lovas kapitánynyal esett dolgát.

Magam is elmentem én innénd azután,
Egy rendes iffiu jött szemközt az útczán,
Arany készűlettel vólt rajta a dolmán,
Szintén ollyan nadrág, topánka a lábán.

Aranynyal koczkázott öv vólt erre kötve,
Kávészínű _kaput_ dolmányára őltve,
Függött az oldalán kard zománczczal öntve,
Megállott mellettem magyarul köszöntve.

Idegennek lenni engemet megesmért,
Honnan való legyek, mondjam meg, azon kért,
Hogy kérdez engemet, tám azzal meg nem sért,
Mi járatba légyek? Budára jöttem mért?

Kivánsága szerént mindent megmondottam,
Honnan jöttem, s miért? annak okát adtam,
Mivel egy jószívű embernek őt láttam;
Végre ezen szókra véle én fakadtam:

Jó uram! az égen nem látni felleget,
Mért vett hát magára az úr köpönyeget?
Már sokaktól talám meg is ítéltetett?
Hogy tiszta időben hord illy viseletet.

Felelt: Ezt nem hívják uram! köpönyegnek,
Hanem kaput vagy _smisz_ igaz neve ennek,
_Komód:_ haszna is nagy van ez öltözetnek.
Módi is és azért tetszik is mindennek.

E könnyü és benne sokat elrejthetek,
Sok zseb vagyon rajta, mindent eltehetek,
Nem szorítja testem, én könnyen mehetek,
Olcsó; ha elnyövem, hamar mást vehetek.

Mondám: Uram! német ha venne magára
Magyar dolmánt, övet felűl a plundrára,
Húzna sárga csizsmát azutánn lábára,
Kérem: nézhetne-é nagyobb maskarára?

Többen közzűlök is magok így hordhatnák,
Ez _komód_, ez módi: ők is azt mondhatnák,
A világon nincs szebb öltözet: tarthatnák,
Ez olcsó, ez hasznos: arról állithatnák,

Úgy-é? még sem venné az úr azt magára,
Mért? azért: mert lenne csak világ csúfjára;
Gondolja, hogy így is nincsen az úr arra?
Arra van: ugy tetszik, nézek _chimerára_.

Mint magyar gavalér, kérem, ne csúfítsa,
Nemzetét, köntösét így ne korcsosítsa,
Inkább a kaputját pokolba hagyítsa,
Vagy azzal valamelly _slaifert_ gazdagítsa.

Mosolygott, s fogadta azt parolájára,
Hogy soha kaputot nem őlt fel magára,
Magát ki nem tészi világ piacczára,
Főhajtása utánn elment szállására.

Ez alig mene el, ihon jött egy rendes
Haditiszt, a ki is vala tekíntetes;
Termete, mint nádszál szép vólt és egyenes,
Ábrázatja tetsző, szava kellemetes.

Magas veres kalpag vala ennek fején,
Szép bokor kócsagtoll nyusztja kerűletén,
Vitézkötésének rojtja feküdt melyén,
Bécsi munka vólt ez, kitetszett krepényjén.

Viselt publikán zőld posztóból ő dolmánt,
Kit arany sujtással _Lakatos_[24] czifrán hánt,
Tett-szín nadrágján is kimélletlenül bánt,
Illik ha katona mutat kevés pajzánt.

Öt sorral pikhelyek, s gomb melyét takarta,
Skófiom gombházát lánczolás zavarta,
Sárga czizsma lábán, eztet _Sartli_[25] varta,
Ugy szép a katona, mint stiglicz ha tarka.

Tarka őv övedzte, csörgött kard oldalán.
_Josephus Secundus_ varrva vólt tarsolán,
Arany _pordepéje_ függött markolatján,
Egész Márst mutatott vala e kapitán.

De – halálas vétek! kaput vólt a hátán;
Majd el nem ájúltam, eztet én meglátván,
Véltem, előbb járok gyalog tenger habján:
Mintsem huszárt lássak őltözve illy csúnyán.

Forrott bennem a vér, mérgemben reszkedtem,
Szóljak-é hozzája? magammal küszködtem,
Hadi tiszttel magam ha perbe eresztem:
Majd karddal _allegál_; tám éltem is vesztem.

Reménységem felett mégis szerencsémre
Megszóllít: rá esmért csekély személyemre,
Jó barátom! mondá veszed-é eszedre:
Hogy tanúlni együtt mentünk Eperjesre?

Mihént ezt mondotta: magam elnevettem;
Mert sok pajkosságot vele elkövettem;
De most mint kapitányt, őtet úgy tiszteltem,
És hogy itt láthattam, nagyon örvendeztem.

Kért, hogy kísérjem el őtet quártéljára,
És maradjak nála egy kis vacsorára.
Megköszönvén mentem parancsolatjára,
Mindjárt fel is adtak mindent asztalára.

A hadi életről szűntelen beszéllett,
Hogy ez víg, ez nemes dícséreteket tett.
Sokért azt nem adná, hogy katonává lett,
Illy szép _uniformist_ hogy magára felvett.

Mondám: a hadirend minden rendet hatja,
A többi rendeket, hogy rendek, ez tartja,
Király koronáját hogy fején hordhatja,
Hadirend cselekszi: azt kiki tudhatja.

Ha hadirend nem lesz: monárchák elmulnak,
Trónusok, kővárok, templomok lehúllnak,
Vadságnak tüzétől országok meggyúlnak,
Látni fogjuk, ezek egymás közt mint dúlnak.

Nemes rend és ebbe sok herczeg s gróf bélép,
Víg, ha tagjaiban egészséges, és ép.
És _uniformissát_ ha felveszi olly szép:
_Delphis_ templomába’ állhatna illyen kép,

Tovább is hallgasson, kértem, beszédemre,
Meghallván feleljen az én kérdésemre,
Bánatom kiöntöm, melly áradt szívemre,
És a melly is vagyon nem kis gyötrelmemre,

Jó kapitány uram! ugyan mit ítélne
Ollyas német tisztről, ki csákót viselne?
Vagy _kamizóljára_ magyar mentét venne?
És illy öltözetbe mindenüvé menne?

Felelt: azt ítélné, hogy bódult fejében,
Bolondság maszlaga légyen velejében,
Máskép illy viselet hogy jutna eszében?
Hogy felelt, könyvezett szeme nevettében.

Az urról is, mondám, szintén ezt mondhatják,
Kaputot dolmányon viselni ha látják:
Mente _kamizólra_ úgy illik, tarthatják,
Mint illik ha dolmánt kaputtal borítják.

Ha német tiszt kardot tarsolylyal magára
Kötne: egész világ menne csodájára.
Sok huszártiszt köti így azt kaputjára:
Itt is világ hát néz maga bolondjára.

Nádasdi, Károlyi ha feltámodnának,
Így őltözve huszár tisztet ha látnának:
Kérdem, akkor ezek hogy mit csinálnának?
Nem mást, hanem megint újra meghalnának.

Avagy a kaputját lehasogattatnák,
Lábtól egész nyakig őtet vasaltatnák,
Regementjeiktől pokolba hajtatnák,
És úgy mint bódultat őt _cassíroztatnák_.

Külső monárkáknak az ő huszárjai,
Magyar huszárinknak csupán csak majmai;
Mégis magyarabbak azoknak gúnyai,
Mentéket viselnek, nincsen kaputjai.

Kapitány uram! hát csúfot nemzetéből
Ne tégyen, maskarát szép öltözetéből.
Ha talán kórságnak nyelt bé mételyéből:
Végyen _laxativát_, hajtsa ki testéből.

Vesse le kaputját, kösse egy póznára,
Tegye ki kölessel vetett táblájára:
Meglátja, hogy lészen ez nagyobb hasznára,
Verebek nem fognak soha szállni arra.

Véltem, a kapitány rám fog neheztelni
Ezen szókért, talán másra is fog kélni:
Vitéz ember, tudtam, lehetett hát félni,
Hogy dirib-darabra ne találjon tépni.

Látom kirántotta kardját hüvelyéből;
De hogy nem haragszik, kitetszett szeméből,
Mosolyog, nem mérges, kiláttam színéből,
Tréfásan megijeszt, azt véltem, jeléből.

De ágyról kaputját hírtelen felkapta,
Kardjával felőlről aljáig hasgatta.
Nem tett szabó ezen ily vágást, hogy szabta.
Mondá: soha rajtam nem lészel ebatta!

Ezt látván a székről felugrottam, keltem:
Nyakába borúltam, őtet megöleltem,
Csókoltam s örömtől könyveket ejtettem,
_Te deum laudamust_ végre éneklettem.

A miket mondottam, mind igaz, rá tére,
Fogadta, hogy meddig lesz benne a vére,
Magyar ruhán kívűl más nem jön testére,
S általa több mocsok nem száll nemzetére.

Több tiszt urakat is, mondá, fogja kérni:
Reményli is, hogy el fogja aztat érni:
Hogy ő kérésére reá fognak térni,
Német szabó nékik köntöst nem fog mérni.

Újonnan is kértem, hogy ha igaz híve
Hazájának és ha vagyon magyar szíve;
Ne engedje: érje azt korcsosság íve,
Megrontsa, és légyen annak büdös nyüve.

A Bakter kiáltott tizenkét órára,
Késő volt, borúltunk egymásnak nyakára,
Szeméből gördűltek könyvek arczájára,
Hogy búcsúzott, én is majd fakadtam arra.

Szállásomra menvén, már kiki nyúgodott,
_Morpheusnak_ édes álmában aludott;
A szomszédház padján egy bagoly húhogott,
Mind borz, olly csúfosan némelykor szuszogott,

Azért is sokáig én el nem alhattam,
Hol jobbra hol balra magamat forgattam:
De _Endimiótól_ végre elnyomattam,
A falhoz fordúltam és úgy felvirradtam.

KILENCZEDIK RÉSZ.

Ebben előbeszélli, hogy a Tabánban a rácz bírónak temetésén lévén, az
mint ment véghez. Azon nap estve Pestre a bálba által menvén, leírja a
bálházat, abba miket látott, mint vacsorált, egy maskarába őltözött öreg
úrral miként bánt, mindaddig mi történt ottan, míglen a szállására
aludni ment.

Más nap ünnep levén, _sessio_ nem vala:
Hanem a rácz bíró Tabánban meghala,
Fekete posztóval egész háza fala
Bé vólt vonyva; mivel gazdag ember vala.

Hallván, temetése hogy pompásan lészen,
Sok pap, sok _kalugyer_[26] állna immár készen,
Maga a _Vladika_[27] hogy majd _Slusbát_[28] tészen,
Sok nép már megtölté udvarát egészen:

Ott vóltam; de annyi szakálos rácz papot
Eggyütt még nem láttam; csak itt tizenhatot,
Láttam eggyet köztök fél szemére vakot,
Melly a füstölőhöz legelőször kapott.

Sok temjént kanállal ez a tűzre vetett,
Mellytől is hírtelen olly nagy láng gerjedett,
Hogy hosszu szakállán végig elterjedett,
Vállaira fésült haja is perzsedett.

A vak pap kiáltott; mert a láng égette,
Perzselte arczáját és fejét felette,
De sok kalugyerek állván ő mellette,
Kitől hogy lehetett, őt úgy segitette.

Egyik szentelt vizet öntött szakállára,
Másik _pluviálét_[29] boritott hajára,
Sokan nagy könyvekkel csapkodtak vállára,
Elólták a lángot mégis utóljára.

A vak papnak elmúlt az _authoritása_,
Tekíntetes vala szakállal állása,
Nem vólt darab főldön e szakálnak mássa,
Ez vólt az ő dísze, az ő _gravitássa_.

Most a temjén lángja ezt csutává tette;
De hamvát a ráczság seprette, s felszedte,
Ennek kis _dósissát_ kiki a mint vette,
_Amulétum_[30] helyett nyakra függesztette.

Két vén rácznéval ő elment szállására;
Sok olajt felkentek ezek az állára,
Lángtól felhólyagzott sebes arczájára,
Szakáll s bajuszszától maradt tarlójára.

Más pap állott ennek legottan helyére;
De ez már vigyázott a füstölőjére,
Ez is szakálos volt, tartá aztat félre,
Hogy ha láng lobban fel, ne érjen melyére.

A _vladika_ hozzá fogott a _slusbához_,
Papság, _kalugyerek_ a sok térdhajtáshoz,
Számtalan _hoszpodi pomiluj_ mondáshoz,
A sok atyafiság pedig a síráshoz.

Mesterek, deákok itten éneklettek,
A testnek gyakorta hajtásokat tettek,
Mellyet is a papok szűntelen füstöltek,
És sok szentelt vizet arra kizsebeltek.

Láttam rokonyságát és a gyermekeit,
Vén atyjok arczáját csókolni s kezeit,
Szóval megköszönni jótéteményeit
Drága _tátát_ mondván hullani könyveit.

E _ceremoniát_ a mint elvégzették,
A testet szent Mihály lovára feltették,[31]
A temetőhelyre fáklyák közt kivitték,
Koporsóját sírnál itten bészegezték.

Sírját is a papok szűntelen füstölték,
Köröskörűl szentelt vízzel azt öntözték,
Testét a sír-ásók sírba eresztették,
Földet reá vágván, azzal bétetézték.

Az egész rokonyság megcsókolván halmát,
Mély főmeghajtással kérték a _vladikát_,
Hogy másnap lelkéért tartson _lithurgiát_[32]
Elmentünk, meglátván ezen _tragédiát_.

A temetőhelyről többekkel mint mentem,
Egyszer jobboldalom felé tekíntettem:
Egy rendes iffiú megy, látom, mellettem,
Hogy csintalan lehet, azt észrevehettem.

Hozzám szólott, s mondá, de szólván nevetett:
Uram ez a vén rácz, ki eltemettetett,
Legalább is ötszáz köböl bab az lehet,
A mennyit ő míg élt, olajjal megevett.

Ma estve házánál fogják lakni torát,
Láttam, vittek oda sok ezer _pruszkorát_[33],
_Bozseniczát_[34], azaz kecskebak sódorát,
_Kalugyerség_, papság majd fogyasztja borát.

Jó _sclavoniai_ erős _rakiában_[35]
Lesz részek, mert fogják inni azt héjában;
De csak tor ez és nem lésznek olly vigságban,
A mint még ma estve lészek én a bálban.

Gyakorta hallottam én már e szót: hogy _bál_,
De nem tudván mi az, a dolog miből áll,
Véltem, hogy ott mindent ingyen kiki talál,
És hogy a sűlt galamb ember szájába száll.

Kérdem az ifiat: a bál hogy hol lészen?
Mond: hét _Electornál_ Pesten, hol már készen
Minden vagyon, s kiki mit akar azt tészen,
Játszik, tánczol, a mit kiván, iszik, észen.

És hogy ez kezdődik estve nyólcz órakor:
De a mikor tetszik, mehet kiki akkor,
A nagy urak jönnek majd csaknem fél éjkor,
Vacsorájok utánn hamarébb is ollykor.

Feltettem magamba, hogy én is elmegyek,
A _bál_ mivoltáról hogy tanulást vegyek,
És annak javában hogy én részes legyek,
Úgy sem tudom, már ma egyebet mit tegyek.

Három fertályt ütött éppen tíz órára,
Hogy Dunának értem _Pest_ felől partjára
De itten nem tudtam, menjek melly útczára,
A hol találhassak a bálnak házára.

Sípolva jött mellém egy perecz-eladó,
Ettől kérdém, hol van hét _Kurfürst_ fogadó?
Mondá: ez útczán menj, majd megmondja _echó_;
Mert ott már a bálban zeng a muzsikaszó.

Úgy is lett; mert menvén a fülembe hatott
Trombita, dob, sípok, hegedű hallatott,
Az útcza fáklyáktól világosíttatott,
Sok a hintók előtt szolgáktól tartatott.

A mint kapujának alatta megálltam,
Itt azon iffiút véletlen találtam,
Ki a temetésből vélem jött, s hogy láttam,
Hozzá menvén, néki jó estvét kívántam.

Kértem, vezessen fel engemet a bálba,
A hol az tartatik, azon palotába,
A szokást nem tudom, hogy menjek vaktába,
_Peleskén_ nem láttam bált én, sem Szathmárba.

Felvezetett, látom, az első ajtónál
Hogy két _granatéros_ fegyverben strázsán áll,
Itten a folyosón egy kis asztalkánál,
Űlt egy vastag német rakás papirosnál.

Hozzá vitt, és mondá: itten kell fizetni
_Bilétért_[36] két _rénes_ forintot letenni,
E nélkül senkinek bé nem lehet menni,
Alkunak nincs helye, annak meg kell lenni.

Így hát négy forintot mi ketten letettünk,
Egy kis papiroskát ezért én, s ő nyertünk.
Nem ért az egy krajczárt; hogy annyit fizettünk,
Csodáltam! Iffiú mondá: már mehetünk.

A palota előtt egy tornáczot érvén,
Űlt itt is egy német, ki _bilétünk_ kérvén,
Oda adtuk néki, és tőle eltérvén
Bémentünk; már többé senkitől nem félvén.

Bent lévén mint bálvány egybe megállottam,
Szemeim meredtek, a szám feltátottam,
Hogy _Elysiumban_ légyek, azt gondoltam;
Paradicsomnak is e helyt állítottam.

A tánczpalotának szép vólt bólthajtása,
Mellyen festve vala _Trója_ pusztúlása,
_Helenának_ az ő elragadtatása,
Párisnak öröme, _Genius_ szállása.

Pallérzott _kristályból_ tizenkét lámpások
Benne sorba függtek, nagy vólt ragyogások;
A viaszgyertyáktól esett villámlások,
Szememet sértették a sok sugárzások.

Fala oldalain két sorral függöttek
Tűkörös lámpások, mellyekbe tétettek
Két-két viaszgyertyák, kiktől úgy fénylettek,
Mint a gyémánt fénylik, mellyt gyűrűbe tettek.

Ezek között olly jól helyheztetve függött
Tizenkét nagy tűkör olly fortélylyal csüggött,
Ellen ütésektől palota kettődzött,
E szembetűnésre szem nézni nem győzött.

Vóltak szép zőld fenyők falra kötöztetve.
Ágokon madarkák fészke helyheztetve,
Porczellán fazékak virággal tétetve;
Tavaszt mutatott ez, mint úgy vólt illetve.

Al-végén egy karba harmincz muzsikusok
Hallatták magokat, mint _virtuosusok_,
Ezeknek olly kegyes vala a _tónusok_,
Hogy _syren_ s _nympháknak_ tartotta őket sok.

E szép muzsikától a palota zengett
Tánczosnak lábai alatt padlás rengett,
A _taktust_ jól tették; mert az egyre csengett,
Sok magyar sarkantyú itten pengett-bengett.

De hogy tekíntettem én a tánczosokra,
Nézek ördögökre, vagyis angyalokra,
Nem tudtam, hogy vetém szemem gúnyájokra,
Irtóztató csúfos úkor lárvájokra.

Egyiknek görbe vólt órra vagy vólt szája,
Másiknak himlős vólt sok görcstől arczája,
Félig fejér, félig fekete pofája
Vólt soknak, másoknak macska vólt formája.

Ki göböt magának a hátára csinált,
Kinek mint egy czipó a melyje ugy kinn állt,
Ki káponyát tett fel, mutatott ez halált,
Tetszett, hogy emberből itt ördöggé sok vált.

De vóltak ellenben sok szép őltözetek,
Aranytól s ezüsttől gazdagok, nehezek,
A dámák nyakai, fejek és a kezek
Brilliánttal tele: égtek mint tűz ezek.

A tánczok többnyire álla keringésből,
Forgó szél port mint hajt, ollyan tekergésből,
Gondoltam, viradtig sok meghal ezekből,
Guta következik a fejszédűlésből.

Az én iffiúm is közöttök fetrengett,
Egy csínos lyánkával mint többi keringett,
Izzadt vólt, mondotta, mindjárt vesz más inget.
Úgy is tett, hogy ezen csúf táncznak vége lett.

E táncz után leűlt a székre mellettem,
Mindjárt inni akart; de azt nem engedtem,
Nagyon meghevűlt volt, azért ítélhettem,
Ha iszik, hektikát nyer, attól féltettem.

Kérdém: Uram! ugyan mi neve e táncznak?
Mert egyszer, keringős hogy lett ökröm, annak
Szint’ illyen táncza vólt, mint itten forganak,
Az is csak keringett, itten sem ugranak.

Felelt: Uram! hiják eztet _Voltzerisnek_,
_Voltzen_ kallót teszen, s természete ennek
Szűntelen forgani, mint malomkeréknek,
Kallótáncz ez tehát, mellybe keringenek.

Higyje az úr nékem, hogy lészen az nagy kár,
Hogy ha el nem megyen, egy _Voltzerist_ nem jár;
Ama dáma ollyan könnyű mint a madár.
Vigye el, mert látom, hogy csak az úrra vár.

Uram! bolondgombát még soha se ettem,
Mint a bódúlt marha, nem is kerengettem;
Ha tánczoltam, tehát igaz tánczot tettem,
Mellyből a fejembe szédűlést nem vettem.

Inkább ehetném én, és inkább ihatnám,
Higyje el azt az úr, mint sem tánczolhatnám,
Kitől kéne kérni, ha aztat tudhatnám,
Azon lennék, hogy azt én megszóllíthatnám.

Erre az iffiú megfogá kezemet,
Egy oldalszobába vezete engemet,
Kért, hogy vígan légyek, mutassam kedvemet,
Mindjárt enyhíteti szomjúm s éhségemet.

Egyet kiált: _Kellner!_ hát mindjárt itt termett,
Szép fejér köténynyel egy fiatal német,
Németűl szólt vele, nem tudott más nyelvet:
Nékem monda: az úr mostan mindjárt ehet.

Egy kis asztalkát ez gyorsan megterített,
Ezüst villát és kést, kanalat készített,
Mint a hó olly fejér zsemlyét tányérra tett,
Melyet szép _damaska_[37] keszkenyővel fedett.

Somlai bort hozott egy jó butellával,
Másba pedig vizet, s pohárt hamarsággal,
Ezüst gyertyatartót szép viaszgyertyával,
Gondoltam: hogy eszem bezzeg ma pompával.

Hozott ezüst csészét, melly vala fedeles,
Apró árpadara vólt ebbe a leves.
Czitronyos vólt, mivel valék igen ehes.
Mind megettem, nékem vólt ez igen keves.

Leves után hozott egy ezüst tálacskán
Igen rendes étket, kitálalva czifrán,
_Ragú ist das_; kellner én hozzám így szólván,
Megrágom, feleltem, sógor, jó fogam van.

Vagdalt étel vólt ez, s vala foghagymával,
Nem kellett ehez kés, ettem azt kalánynyal,
Meglehetős vólt ez, s vala szalonnával,
Mint foghagymás kolbász, olly vala szagával.

Csakhamar béjöve más ezüst tálával,
Ezen vólt sűlt kappan, fennyűmadárkával,
Olajos, eczetes, fejes salátával,
Mondám: jobb vólna ez, sógor, szalonnával.

A kappanhoz ugyan magyarossan láttam,
Egésszen megettem, csak a nyakát hagytam,
A madarkát évén csak újjaim nyaltam,
Azért mint kappanyon, ezen úgy nem kaptam.

Jóllakván, a boros butellát felvettem;
De a bort pohárba koránt sem tőltöttem,
Sőt a számtól aztat addig el sem vettem,
Üres fenekére még nem tekíntettem.

Ezt látván a Kellner, _ist gút_? aztat kérdé,
Mondám: bizony _ist gút_, de üres már ládd-é!
Azért lódulj! újra töltsd meg ezt, hallod-é,
E vizet magadnak tarthatod, tudod-é?

Hozván más butellát, előmbe letette.
_Kontratánzt_ iffiú a mint elvégzette,
Hozzám jött s mellettem magát pihentette,
A kellner: eszem-é _austrigát_? kérdette.

Nem tudtam, hogy mit mond, és mi az _austriga_;
Mondám, ma nincs péntek, nem kell nékem csiga
Iffiú nevetve mondá: az _austriga_,
Jó uram, tengeri állat és nem csiga.

Ha ugy vagyon hozzál; hozott egy tányérral,
_Czitront_ is hozott ő, mert eszik _czitronnal_,
Rá nézvén nem tudtam, mint bánjak én azzal,
Késsel nyúljak hozzá, avagy csak marokkal.

Tányérról én eggyet hírtelen felkaptam,
Majd kitört a fogam, hogy beléharaptam,
Fogam között felnyílt, bent mi van hogy láttam,
Hogy ez nyálas, nyúlós mint taknyot csodáltam.

Dolgom az iffiú felette kaczagta;
De hogy kell ezt enni, nékem megmutatta.
_Czitronnak_ a levét reája csafarta,
Nem előbb, csak mikor már habzott, felnyalta.

Maga nékem eggyet szépen elkészített,
Nyeljem le csak frissen, arra kénszerített,
Mondá: hogy már láttam ő azzal hogy mint tett
Láttam is, mert akkor ő már tízet megett.

Id’ adá és aztat hírtelen lenyeltem,
Tajtékos levét is mind felhörpentettem,
Alig vólt gyomromban, már is azt ítéltem,
Hogy _kólika_ jön rám, mellytől nagyon féltem.

Úgy tetszett, nyeltem le nem mást, ha jégcsapot,
Érzettem: hűl gyomrom, rágásokat kapott,
Gondoltam, nehezen érek én más napot;
Tám szükség is lészen hívattatni papot.

Izzadtam, ződűltem, hol pedig sárgúltam,
Nagy undorodástól majd hogy nem ájúltam;
Bé fog fagyni gyomrom, azon is búsúltam,
Nehezen pihegtem és csak alig fújtam,

Látván az iffiú nagy változásomat,
Majd leszakította, úgy rázta órromat,
Dörgölte csömöröm’ az egész hátomat,
Verejtéktől törlé gyakran homlokomat,

Nagy nehezen mégis én magamhoz tértem,
_Somlai_ boromat adja ide kértem,
A _butellát_ itt is egészen kimértem,
Mellytől mindjárt régi egészségem értem.

De meg is esküdtem a nagy _Jehovára_,
Hogy sohasem nézek én az _austrigára_,
Kívánom én aztat azoknak fogára,
A kik pöknek, nézvén a nyers szalonnára.

Ezek így történvén, a tánczpalotába
Kimentünk; s megvontam magam egy szuglyába,
Látok egy vén urat lenni _maskarába_,
Iffian öltözve, de nem vólt _lárvába_.

Szemöldökét a vén béfeketítette,
Ősz haját hajporral vastagon hintette,
Arczája ránczait pirosra festette,
_Parfumírozva_ vólt[38] mind ruhája s teste.

Rózsaszínű selyem vala öltözete,
Vont arany paszomány annak prémezete,
Mint _Laufernek_, úgy vólt egész készűlete,
Egy iffiú dámát fel s alá vezete.

Hajlongott mellette, angyalának hítta,
Mint egy húsz esztendős, szívét ez úgy vítta,
Ha ez a _kávéját_ keverte, úgy itta,
Csúfság vólt, mit nem tett ezen _Susannita_.

Hogy mellettem elment, hihető megesmért,
Hogy idegen legyek, magyarúl arra kért,
Hogy tánczolni menjek, de mindjárt méreg ért
Azért így szóllottam hozzá, hogy felém tért.

E dáma az úrnak talám unokája?
Nem lehet: hitvese légyen, vagy mátkája,
Mert nagyatyát mutat már az úr formája,
Ránczai tetszenek, bár festett arczája.

Valamint a tűztől puskapor fellobban,
Vagy kit mennykő megüt, hírtelen letoppan,
Ez is sok szitkokkal én előmbe dobban,
Szidott ő, szidtam én őtet annál jobban.

Végtére azt mondám: hallja ked nagyapó!
Kedhez az iffiú dáma már nem való,
Hogy ha Kempis Tamást olvassa, lészen jó,
Mert fogytig ha így él, elviszi a _manó_.[39]

Dörmögve mellőlem ő elsompolyodott,
Mondá, hogy eszemben vagyok tébolyodott,
A dámája láttam, hogy elmosolyodott,
Ő is, azt jól tudom, hogy így gondolkodott.

Mint borúl fölyhőtől a szép napnak fénye,
Úgy rútult e véntől e dámának kénye,
Inkább tetszett néki ennek az erszénye,
Mintsem ezen vásott természetnek vénje.

Ezek így történvén, én megszólitottam
Az iffiat, néki ezeket mondottam:
Négyet már elütött az óra, hallottam,
Haza megyek, a más éjjel sem aludtam.

Hanem a vacsora árát megfizetni
Akarnám, ha tudnám mennyit kell letenni,
Nem sok vólt, tán sokat nem fog érte venni,
Tudja meg: _kelnerrel_ tud ő beszélleni.

Kérdezvén a _kelnert_, az egybe így felelt,
Nem sok, csak hat arany; a hideg majd kilelt,
Mondám: hogy kevés bort adott, kevés ételt,
A török földjén sem hallottam illy vételt.

Mondá az iffiú: az úr csak híjába
Beszél, mert a dolog így vagyon a bálba,
Itt mindent, a ki mit tészen a szájába,
Drágán kell fizetni, nincs mód alkujába.

Kivettem az erszényt, de a szívem vérzett,
_Kelnernek_ hat aranyt fizetvén rám nézett,
_Schon gut_, azt mondotta, de búm lett tetézett,
Fejem aranyimért fájdalmakat érzett.

Mindjárt megesküdtem, s feltettem magamba,
Soha még én élek, hogy nem megyek bálba,
Mert hat aranyakért tíz hétig _Szatmárba’_
Lett vólna mint borom, mint sűlt-főtt a tálba’.

Ott hagytam én a bált, és haza siettem,
De az aranyimat el nem felejthettem,
Ágyamra bús szívvel magamat vetettem,
Átkot _austrigára_ s _kelnerre_ ejtettem.

TIZEDIK RÉSZ.

Ebben előbeszéli, haza menvén mit beszéllett a kancellistával és hogy a
hetzbe Pestre által menvén, ott miket látott. Melly után magyar dámákkal
némelly helyeken öszveakadván, csúfos őltözetjekért azokkal mint bánt,
miként csúfolta, hosszasan előadja, mindaddiglen, míglen szállására haza
ment.

Kancellista földim béjött a szobába,
Hát mégis te fekszel, azt mondá, az ágyba’?
Gondoltam, valami estél galibába,
Éjtszaka nem szoktál késni te héjába.

Főldi! csak magammal vólt bajom, mondottam,
Mind előszámláltam, hol és kikkel vóltam,
Bálba austrigától hogy én majd meghóltam,
A gavalérokat én miként csúfoltam.

Főldi! még valahol téged meglódítnak,[40]
Hogy ha békét nem hagysz nékik, megindítnak,
Egy medvére ha sok kutyákat uszítnak,
Levonják: téged is egyszer megsímítnak.

Mondám: ha most nem vólt bajom, már nem félek,
Nehezen is lészek többé én ő vélek,
Akarom, hogy tudják, rólok mit ítélek,
El nem felejtnek ők, míg bennek lesz lélek.

Már ezentúl dolgom lészen a dámákkal,
Piperessen lépő szép kisasszonykákkal,
Ránczokat titkoló tabákos banyákkal,
Alacsony rendből is szűlt hajadonykákkal.

Délelőtt minden nap az országházához
Mentem, és leűlvén urak a táblához,
Hallgattam mint fogtak az ország dolgához,
Figyelmeztem, hogyha fogtak nagy munkához.

Délután majd mindég kimentem sétálni,
_Kuriosus_ vóltam mindeneket látni,
Dámák is sétálnak, ha nap szokott szállni,
Akkor majd lesz módom azokat _vexálni_.

_Pestre_ általmentem, hogy ottan láthassam
Vadak viadalát, s magam mulathassam,
_Hetznek_ híjják: miből áll ez, megtudhassam,
Otthonn a bíráknak, mit láttam, mondhassam.

Láttam, hogy tizenkét panczéros kutyával
Vívott egy oroszlány; de hármat farkával
Agyonsújtott, eggyet az első lábával
Megnyomott, hogy béle kijött párájával.

Meg is ölte vólna tám mind a kutyákat,
De hogy hánytak reá sűrűn _raketákat_,
El nem szenvedhetvén a sok tűzszikrákat,
Elszaladt, rá vonták a vasas táblákat.

Ezutánn jöve ki egy nagy izmos medve;
Vén vólt ez, játszani nem is vólt nagy kedve;
De mégis fel vólt ez haragra gerjedve,
Mert sokszor kutyáktól vólt már megijedve.

_Hetz_-mester négy ebet reája bocsátott,
Eggyet ezek közzűl pofon ez úgy vágott,
Hogy tíz lépésnyire tőle karikázott,
Eggyet megölelvén, büdöst abból rázott.

Más két szelindekek füleit ragadták,
Szegény fáradt medvét a főldre levonyták;
De a _hetz_-legények megszabadították.
Szokott barlangjába bé is bocsátották.

Bocsátottak osztán egy nagy szilaj bikát,
Négy közzűl hol eggyet, hol a másik kutyát
Úgy felhajigálta mint felhányják labdát,
Egy megdöglött; ezen általdöfte szarvát.

Újra friss két kutyát reá eresztettek,
Ezek füleire hogy rá csemezkedtek,
Megtarták, mind bika, mind kutyák reszkedtek,
És azért is vele már nem veszekedtek.

Vizet az ebeknek öntöttek fejére,
Szalada mindenik a maga helyére,
Így lett a bika ment; de folyt füle vére,
Ez is hol tartatik, oda visszatére.

Játszottak azutánn több apróbb vadakkal;
De kevés mulatság vala már azokkal,
Ideje gondoltam van, hogy asszonyokkal
Kezdjem el _hetzemet_ különös módokkal.

Hetz-helyből kimenvén, megálltam az útczán,
Jöttek a sok dámák onnant egymás utánn,
Sok színű ruhákban őltözve nagy czifrán,
Valamint a harkály vóltak olyan tarkán.

Eggyikének éppen, a ki mellettem ment,
Bodrosan a haja fél réfre állott fent.
Ez zöld _pomádéval_ vastagon vala kent,
Hogy dombosan álljon, tettek alája lent.

Egy arasztnyi villa-tőkkel felhalmozva
Vala a _tupéja_, s bé vala porozva,
Mint egy görög dinnye hátrúl vólt dombozva,
Széles görbe fésű tartotta csomózva.

Két sor gyöngy _tupéján_ keresztűl kötözve,
Tollakból bokréta bal felől feltőzve,
_Másli_ pántlikából, melly tarkán volt szőve,
Feje tetejére vólt bokrosan fűzve.

_Briliántos_ hajtők ragyogtak a fején,
Hasonló _kalaris_ nyaka kerűletén,
A fodrán keresztűl ált-szúrva a melyén
Vólt kis arany _spádé_, gyémánt vólt tetején.

Csodálatos színű vala a gúnyája,
Mint szány-talp görbe volt két szárnya formája,
Ez alatt hasonló színű vólt szoknyája,
Mint fűrész kivágva kék előruhája.[41]

Aranynyal kivarrott vala czipellője,
Mint hajó vitorla, nagy vólt legyezője,
Zsebéből kicsüggött fehér keszkenyője,
Lépett mint barázda friss billegtetője.

Természet azonban úgy ráárasztotta
A szépség formáját, hogy azt tékozlotta,
Sok gavallér szívét ez felgyulasztotta,
_Appetitussától_ s álmától fosztotta.

Most is hárma őtet, láttam, késértette,
A melly legczifrább vólt, jobb karján vezette,
A más előtte ment, és kiterjesztette
_Paraszolját_,[42] képét a nap nem érhette.

Harmadik _sapó pá_ körűlötte sétált[43],
Mint bébicz a hanton, ollyanformán ugrált,
Szeles vólt, azért is, ha beszélt, kiabált,
Czigány hideg törte, reszketett, ha megállt.

Egy czifra kávéház a Duna hídjánál
Vagyon; és én szebbet nem is láttam annál,
Kérdés: ha nem szebb-é Vénus templománál?
Tele vólt, azért is álltam ajtajánál.

Ezen szép dáma is ide elérkezett,
Hogy bé nem mehetett, azon nevetkezett,
Más dámákkal fogott ajtón által kezet;
De csoda! ki legyek, magyarúl kérdezett.

Fejemet csóválva, meghajtám magamat,
Megmondám ki legyek, s Budára útamat
Mért tettem és így elbeszélvén dolgomat,
Hallgatta; de észrevette csodáltomat.

Azért is szép tiszta magyarsággal szóllott,
Mért csóváltam fejem, arról tudakozott,
Talán álmélkodást személyje okozott,
Kért, mondjam meg, arra engemet mi hozott?

Tévén lépésseit, tekinték lábára,
Fél arasztnyi hosszú czipéje csatjára.
Annyi magasságú rávarrott sarkára,
Csodáltam, hogy léphet, nem állván talpára.

Vele vólt két inas, jáger, egy laib-huszár:
Ha gorombán szóllok, fejem majd porúl jár;
De megbátorodtam, szóllok, mert arra vár,
Ha lehordanak is, az előttem kis kár.

Szólltam, hogy csodáltam, én mindjárt megmondom;
De kivel van szóllni szerencsém, kell tudnom,
_Aetikát_[44] tanúltam, az is legfőbb gondom,
Hogy azt általhágni ne adassék módom.

Mondá: magyar grófnak vagyok felesége;
Septemvirátusnál van ennek tisztsége,
Gróf vólt eleinek minden nemzetsége,
Higyjem el, nincs ebben senkinek kétsége.

Jó, hogy megkérdeztem, Nagyságod ki légyen,
Hárúlt vólna máskép fejemre nagy szégyen,
Haragot ellenem Nagyságod ne végyen,
Megvallom, mit véltem, velem bármit tégyen.

Azt gondoltam, hogy a méltóságos grófné,
Mivel hetzbe’ láttam, légyen hetz-mesterné,
Avagy komédián hogy légyen tánczosné,
Ha a nem: _operán_ első énekesné.

Elkaczagta magát és eztet mondotta:
Nótárius uram: ezt hogy gondolhatta?
Több dámák is vóltak a hetzbe’ láthatta,
Csupán én felőlem ezt hogy állíthatta?

Feleltem: Nagyságod egy olly jeles dáma,
Kin tetézve nyugszik a szépségnek halma,
Páristól adódni illenék az alma
Inkább Nagyságodnak, bár vette Helena;

De illy őltözetbe’ mért jár, nem tudhatom,
Köntösinek színét én meg nem foghatom,
Szabásának párját nem láttam, mondhatom,
Fársángi maskara: másnak nem tarthatom.

Mint a csányi torony, úgy áll elől haja,
Tudom van fejének horgas tőktől baja,
Hátrúl a dombjába férne egy méh raja,
Nem dagad illy nagyon a Balaton zaja.

Mivel életembe én illyet nem láttam,
Tudja meg Nagyságod, hogy eztet csodáltam:
De azután sokkal jobban álmélkodtam,
A midőn magyar szót Nagysádtól hallottam.

A Hetzbe’ egy dáma sem vólt illy irombán,
Így varrott ruhába, illyen nagyon tarkán,
Hogy is gondolhattam vólna mást azután,
Illy különöst látván magyar grófnén s dámán.

Tudja meg kegyelmed! most az új világba,
Illy módi öltözet jött bé a szokásba,
Másképpen öltözve semmi társaságba
Egy dáma sem mehet, csak épen _volánba’_.

A ruhámnak színét híjják _kaka düfén_,
Ezt hordja olly dáma, mely iffiú s nem vén,
Pántlikám _kukliko_-szín fejem tetején,
Hadi tisztek _finést_ látnak a kis _spádén_.

Nem mint csányi torony, de _alla Persien_
Van bodrozva hajam, magosan s merevén,
Hátrúl azért dombos, mert fekszik fejelkén,
És ez neveztetik _sinyonnak_ a nevén.

Méltóságos grófné! a felséges Isten
Csak ezt a világot, mel

Showing first 200,000 characters. Full text: gutenberg.org/ebooks/45246