← catalogue

Téli zöld: Válogatott elbeszélések az ifjuság számára

by Mór Jókai · Hungarian · Gutenberg #44216 · 541,680 chars · public domain (US)

The Project Gutenberg eBook of Téli zöld: Válogatott elbeszélések az ifjuság számára
    
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Téli zöld: Válogatott elbeszélések az ifjuság számára

Author: Mór Jókai


        
Release date: November 18, 2013 [eBook #44216]
                Most recently updated: October 23, 2024

Language: Hungarian

Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/44216

Credits: Produced by Albert László, Judit Bíró, Gábor Hesz and the
        Hungarian Distributed Proofreading Team
        (http://dphu.aladar.hu) from page images generously made
        available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TÉLI ZÖLD: VÁLOGATOTT ELBESZÉLÉSEK AZ IFJUSÁG SZÁMÁRA ***

TÉLI ZÖLD.

[Illustration]

Téli Zöld.

JÓKAI MÓR

MŰVEIBŐL

VÁLOGATOTT ELBESZÉLÉSEK

AZ

IFJUSÁG SZÁMÁRA.

PEST.

HECKENAST GUSZTÁV TULAJDONA.

MDCCCLXII.

Pest. 1862. Nyomatott Landerer és Heckenastnál.




ROZGONYI CECILIA.


I.

Csak tizennégy éves volt még Nagy Lajos leánya, Hedvig, s már két korona
kivánkozott szüzi homlokára, a lengyel és lithván.

A korona nehéz ékszer! egykor sokkal könnyebb füzért hordozott a szép
királyi hajadon, – a szerelem rózsa-koszoruját.

Még midőn csak hat éves volt a leány, országhóditó atyja elvitte őt
magával egy szomszéd tartomány udvarába; a mire ő oly jól emlékezett.

Ott egy nálánál alig idősebb kis fiut vezettek elé, s azt mondták, hogy
ez lesz vőlegénye. A szép szőke gyermek kezét összefüzték az övéivel,
gyürűt cseréltettek velök, az oltár elé vezették s ott a két szép
gyermeket megeskették, hogy egymást holtig és örökké fogják szeretni.

Este, az egész udvar láttára, fényes, kivilágitott teremben, harsogó
zenehang mellett, egy pompás menyegzői ágyba egymás mellé lefekteték a
két szelided gyermeket; – arczaik egymást érinték, – a szülők ott álltak
körül, gyönyörrel mosolygva rájuk, – a vőlegény kezét a menyasszony
nyakára fűzték, mondták nekik, hogy csókolják meg egymást, azután
elválaszták őket, – a gyermekférj elment Angolhonba, a gyermeknő vissza
Magyarországba.

És mind erre Hedvig oly jól emlékezett. Azóta nyolcz évvel lett idősebb
a világ, a rózsaarczu gyermekből liliomképű hajadon nőtt fel, – a kora
ábrándok álmai meghalaványiták arczát. Valami titkos érzelem annyiszor
eszébe juttatá azt a napot, azt a képet, melyben gyermek-vőlegénye
szemérmetes mosolygással kis kezét nyakára fűzte, látta mindig a
mosolygó kedves arczot, hulló selyem szőke fürteivel, himzett
ingfodorral körülvéve, és oda képzelé magát is, fehér patyolat
köntösében, a halvány kék szalagokkal, s elgondolá, mennyivel szebb
lehet egy ily pillanat nyolcz év után.

A szivébe oltott ábránd együtt nőtt fel vele. Az ártatlan gyermek lélek
játszó öröméből áterősült az, a sejtő szüzi kebel vágyó szenvedélyivé.
Gondolá, hogy milyen boldogok lesznek ők, a midőn még azt sem tudta,
hogy miért boldog az, a ki szeret.

Egy napon a lengyel rendek követsége érkezék Budára, hol akkor Hedvig
anyja a fejedelmi lelkü Erzsébet ült az eddig csak férfit ismert királyi
széken, s a legifjabbik királylyánt kérte országa számára királyul.
Előbb kérte, azután követelé, végre daczos erőszakkal vivta ki őt az
anyai karok közül.

Lengyelhonban akkor vad polgárháboru dult. A mint Hedvig megérkezék,
megszünt a harcz, a küzködő pártfelek hódolattal rakták csorba
kardjaikat az érkező szent elé s karjaikon, sziveiken vitték őt árva
trónjukra.

A rózsakoszorunak hullani kellett a korona elől. Hedvig országot kapott,
de egy egész világot adott érte, keblének belső világát.

A koronás szüz hirével viszhangzott minden ország, fejedelmek jöttek
érte, sziveiket, koronáikat lábai elé lerakni. A szüz várta vőlegényét,
kinek arcza élt szivében s vigasztalan bocsátá őket.

Egy napon egy vad, férfias tekintetü, harczos ifju jelent meg a lengyel
fővárosban, kinek neve ijedelemmel tölté be egykor Lengyelországot,
annak leghatalmasabb ellensége, a lithván vezér, Jagelló.

Egykor boszu, most szerelem hozta őt Lengyelországba. Népét és országát,
koronáját és szivét hozá ajándékba az ifju királynőnek.

– Meg kell lenni,… mondának a rendek. Két egymást rontó nemzet egybe
forrása kivánja ez áldozatot.

– Meg kell lenni;… monda az egyház. Egy pogány nép milliói térnek ez
által az egy igaz Istenhez.

– Meg kell lenni;… monda a rokonság. A királyi család fénye egy uj
korona sugáraival növekszik.

Csak a sziv nem szólt semmit. A merész, szilaj, fejedelem ifju, hidegen
hagyta azt, mig a várt halvány ifju képe midőn megjelent előtte,
szomoruan sohajta fel, talán soha sem látandja őt többet!?

Végre, szent megnyugvással lelkében, elfogadta a lithván fejedelem
koronáját, de midőn fejére tették, mintha ágaival visszafelé forditva
hullott volna az szivére.

Nemes önmegtagadással napot tüzött ki a menyegzőre, mely két ország
népét az ő szive árán fogja egyesitni, midőn a kijelölt nap előtt egy
messze földről jött lovas csapat érkezék Krakkó elé, – karcsu szőke ifju
volt a vezér.

A zárva talált kapu előtt megálltak a lovagok, a bástyán a várkapitány,
Kurozvaki, megjelent: „mit akartok?“ kérdé tőlük.

– Nőmért jöttem, szólt az ifju. Én vagyok Vilmos herczeg, Hedvig
királynőnek férje.

– Csalatkozol ifju lovag, viszonza a castellan, – Hedvig királynő férje
a lithván fejedelem, Jagelló.

– Hazudsz, ember! kiálta szenvedélyesen az ifju. Enyim volt ő, most is
az, s csak az égnek adom vissza.

– Ugy szóltál, mint keresztyénhez illik. Az ég kérte őt vissza tőled
milliók földi és égi üdvére. Élj boldogul s térj el innen.

– Nem lehet, mig vele nem beszéltem, csak egy szót, csak az ő szavát
hallhassam, én hallgatni fogok s meghalni szótlanul.

– Kint fogsz okozni magadnak, kint ő neki, de megleend; viszonza
Kurozvaki, – holnap reggel jőj egyedül, kivánatod teljesülend.

Másnap reggel megjelent a herczeg a várkapu előtt. Az most felnyilt
szavára, ott bekötötték szemeit s vezették utczákon, folyosókon
keresztül, végre egy márványos házba ért, – a távol viszhangból, mely
lépteire felelt, gyanitá, hogy egy nagy teremben kell lennie.

Itt levették szemeiről a köteléket. Körültekinte. Egy nagy sötét
templomban találta magát, melyet gyéren világitottak az oltár
viaszgyertyái.

A templom hátteréből egy ünnepies csoportozat közelített hallgatagon
felé, nők, férfiak; közepett egy halvány ideál alak, hófehér ruhában,
megtört tekintettel.

Vilmos ráismere. Zokogva rogyott térdére. „Elfeledtél, elfeledtél“
rebegé a közeledőnek. Hedvig oda lépett hozzá: „nyugodjál meg“, mondá
neki édes feledhetlen hangon, melynek angyal tisztaságát itt-ott
megreszketteté az indulat küzdő zaja.

– Isten, emberiség, nemzetek kivánják, hogy boldog ne légy, s engemet ne
tehess azzá. Szerelmem, mely tied volt, népemé fog lenni ezután; a
boldogság, mit neked szántam, közöttük leend felosztva. Neked is vannak
népeid, helyettem szeresd azokat, tedd őket oly boldogokká, minővé
tettél volna engem.

Az ifju herczeg nem tudott szólni; minden ifju reményeit egy pillanatban
el kelle vesztenie. Hallgatva rejté arczát két kezébe.

A királyné kisérete zokogva állta őket körül. Maguk a vénnemesek is
törülgeték szemeiket s bámulva néztek az ifju szűzre, ki egyedül állt
ott félig mosolyogva, mint egy megdicsőült szent az oltárképen, mint egy
kedves halott, a ki körül sir minden ember, csak ő maga mosolyog.

Azok közül, kik a herczegnőt ide kisérték, egy ifju pár félig elvonulva
látszott a fél homályu templom egyik oszlopzata mellett. Egy magas,
lenge szőke lyán, és egy délczeg, karcsu ifju.

Kezeik egymás kezét szoritják, és szemeik a bucsuzó királynét nézik, a
ki oly nemes lemondással áll térdelő jegyese előtt, kitől örökre el kell
válnia.

– Ah Száva, szól a szép szőke lyán suttogva; én nem tudom, mit sejtek,
de ugy érzem, mintha én állnék ott a királyné helyén.

– És én, mintha magam, térdelnék ott előtted, a szomoru herczeg helyén.
Épen ugy nem tudnék szólni. Oh, nekem a szivem repedne meg, Cecilia.

A két szerelmes ifju közelebb huzódott egymáshoz, mintha attól tartana,
hogy őket is le akarják egymás kebléről szakitni.

Vilmos herczeg reszketve emelte föl arczát; szép nemes vonásaira
visszatért a nyugalom. A nemes elhatározás, a mely nagy lelkek sajátja,
olvasható volt homlokán. Odafordult a bájoló menyasszonyhoz: „csak egy
csókot, csak egy könyet“ rebegé megtört lélekkel. Hedvig oda nyujtá a
forró ajk elé hófehér kezét, s a köny ott ragyogott szemében.

Akkor felszökött hirtelen térdéről a herczeg s fulladozva kirohant a
templomból. Az ajtónál megállt még egyszer: „élj boldogul!“ suttogá
Hedvig felé s azzal eltávozott örökre.

Holta napjáig boldogtalan maradt.

A királyné kisérete visszavonult a sötétlő templomürbe; a lépések
hangján kivül semmi sem szólt, csak ama karcsu ifju suttogá néha.
Cecilia! Cecilia! s ha aztán a leány megállt, nem tudott mit mondani
neki. Semmi, semmi, hebegé. Azt akarta megkérdeni tőle: mit érezne ő, ha
igy el kellene válnia? de nem merte kimondani, hanem egy oltár előtt
letérdelt, s ott azon imádta istent, hogy engedje neki ez órát örökre
ugy elfeledni, hogy soha eszébe se jusson többet.

E közben feltárultak a nagy templom ajtai, kivülről, ünneplő népség
tolongott be egymásután, gyertyákat gyujtottak meg minden felől, a terem
kivilágosult, megelevenült; a hova szem láthatott, mindenütt eleven
emberfők s festett mosolygó angyalfők bámultak le karzatokról,
boltozatról; a megfakult falak szinehagyott aranyozásival élénk
ellentétben látszottak a mindenszinű zászlók, mikkel a mai nap ünnepére
a nép fölékesité szentegyházát.

Künn harsogott a közelgő zene, s az eddig zárva tartott fő ajtó
megnyiltával belépett az udvari diszmenet; apródok, seneshallok, főpapok
és főnemesek tarka pompás vegyülete, melynek közepén egy magas délczeg
férfi jött, kissé szokatlan megilletődéssel arczán, a pogány fejedelem
Jagelló, ki először lépett keresztyén egyház boltozata alá s ismeretlen
áhitattal tekinte szét az ó templomban az uj vallás titkos hieroglyphain
jártatva szemeit.

Hosszu gesztenye barna fürtei ideges vállaira omoltak, a mint hajadon
fővel az oltár elé lépett, hol három szent jel várt reá: a
keresztvizmedencze, a korona és mátkagyűrü.

Az első uj eget nyitott meg előtte, a második uj országot adott neki; de
a mi több volt előtte, mint ország és mennyország, azt a harmadik köté
hozzá, a szép az áldott Hedviget.

Háromszor hangzott a nép ajkairól a hosanna; először, midőn Jagelló
egyszerű fegyvertelen öltözetben letérdelt a medencze előtt, s göndör
fürtös fejét meghajtá a szent viz előtt; másodszor, a midőn homlokát a
szent chrysma nedve érinté s egyenkint adtak reá koronát,
bibor-palástot, országkardot és aranyalmát; de leghangosabban szólt
harmadszor az üdvkiáltás, midőn a bájoló szüz menyasszony jött felé
udvari kiséretével, halványan, magasztosan, mint egy égből leszállt
angyal. A krakkói érsek összetette kezeiket, legjobb áldását az égnek
imádkozá fejeikre. A történet igazolja: hogy az áldás foganatos volt.

E perczben örömkönyűt sirt minden arcz, csak azok sirták a fájdalom
könyét, kik az előtt egy órával jelenvoltak a templomban a királynővel.

Mig a királyi pár az oltár előtt állt, kiséreteik diszkört alakitának
körülök; a magyar és lengyel hölgyek, a magyar, lengyel és lithván
nemesek tarka élénk csoportozatot képezének az esküvő pár mögött.

Legközelebb állt a királynő háta mögött a szép szőke hajadon, a
Szentgyörgyi Templin gróf leánya, Cecilia az akkori nemes hölgyek között
a legszebb a legnemesebb. Élénk, lelkes arcza bájoló volt azon szűzi
tulajdonával, hogy minden rátekintő szempillantása előtt elpirult,
szinte égni látszék, s ilyenkor nagy kék szemeiben valami oly rejtett
tűz sugárza elő, mintha a nappali égen jelennének meg futócsillagok.

Pedig most is két arcz volt feléje fordulva, elválhatatlanul; két ifju
nem birta róla szemeit levenni, mintha egyiket sem érdekelné az egész
keresztelés, koronázás és menyegző.

Egyik ifju a leánynyal szemben állt. Ez volt Cserni Száva, egy fiatal
lengyel nemes, még alig több mint gyermek s már is halálosan szerelmes.
A másik egy magas, daliás magyar levente, komoly, életpiros arczczal,
kinek szép nemes vonalmai már fölvették a férfi jellemet, s ki oly benső
megelégedéssel pillanta az épen mellette álló hajadon arczába. Ez ifju
volt Rozgonyi István.

A lyán nem merte szemeit felvetni, s még is érzé, még is tudta, hogy két
oly égető tekintet éri arczát, mintha sugaraikat érzené rajta.

A nászeskü végeztével Rozgonyi udvariasan nyujtá karját Ceciliának, mit
az reszketve fogadott el, mig háta mögött Száva lépteinek dobbanását
vélte hallani. A szentelt viz előtt találkozának. Rozgonyi megkinálta
vele a hajadont. Midőn az egy kezével belenyult a hideg vizbe, másik
kezén egy forró kéz heves szoritását érzé. Száva volt az, ki odahajolva
hozzá, halkan suttogá fülébe:

– Mintha én térdeltem volna ott előtted.

Nehány nap mulva Rozgonyi visszatért Magyarországba, – Cserni Száva a
király oldalán az orosz hadba távozott.


II.

Sok, igen sok év folyt le e nap után; folyt a harcz minden országban,
hulott az ember, mint az őszi levél; kit meg sirattak, kit
elfelejtettek.

Sirban volt már s csillagok között lakott az ifju királyné is, holta
után szentnek tarták s sirjához jártak imádkozni.

A lengyel nép sokat küzdött jobbra balra szomszédaival, néha önmagával
is; s küzdésben néha ugy megfogyott, hogy egy-egy faluban nem maradt
egyéb, mint az özvegy és az árva.

Egy késő őszi éjszakán egy magányos lovag üget a templini kastély felé;
zug, dörömböl a zivatar, a magas karcsu jegenyék hajladoznak a szél
alatt, a távol fasorok végén sötétlik az ősi kastély. Valamennyi ablakai
közül csak egy földszinti szobácskáé van kivilágitva.

A lovag, mintha belől fáznék, összehuzza vállain zsinoros köpenyegét s
elmerengve poroszkál a begyepesedett uton, midőn gondolatai közül egy
szembejövő öreg pór üdvözlése kizavarja.

A lovag megállitá paripáját s beszédbe elegyedett a földművessel.

– Itthon van-e most Templin gróf?

– Otthon van ő már rég ideje, jó uram; viszonza a pór. Sok esztendeje
már annak, hogy őt eltemettük.

– Ki lakik most a kastélyban?

– Mind elköltöztek belőle, ki az égbe, ki más hazába, csak az öreg
Marina lakik még ott. Itt vénült meg, itt akar meghalni. Ott világit
szobájának ablaka.

A lovag sarkantyuba kapta paripáját s pillanatok mulva a kastély udvarán
állott. „Nyiss ajtót, Marina!“ szólt, a kis földszinti szoba ajtaján
zörgetve.

A vén cseléd köhécselve tárta fel az ajtót; a jövevény hangja ismeretes
volt előtte, de a mint meglátta a magas fegyveres férfit maga előtt
állani, ijedten döbbent vissza az ismeretlen alak elől s szinte kiejté
kezéből a mécset.

– Nem ismersz rám, jó Marina; – szólt nyájas hangon a jövevény; mire a
vén cseléd ránczos arczán valami örvendetes emlék mosolygása látszott
végig futni, még csodálatosabbakká kuszálva annak barázdáit; de az
megint elmult a mint a szóló arczába nézett, s némán rázta meg fejét.

– Annyira meg kelle hát változnom? sóhajta a lovag. Én vagyok Cserni
Száva.

– Te, te! sikolta a vén nő kitörő örömmel, megragadva a lovag karját, s
csókjaival boritva annak kezeit. Tehát te élsz Sztanisa, kit megholtnak
hittem, kit gyászoltam mind e mai napig.

– Méltán támadt holthirem. A vladiméri csatában négy seb leránta
lovamról, ott elfogtak, elvittek Kiovba; a fogságból csak most
szabadultam ki, midőn a foglyokat kölcsönösen kicserélték. De szóljunk
most egyébről. Te tudod, hogy mi volt nekem legkedvesebb e világon. Hol
van Cecilia.

– Oh, csak hogy élsz, csak hogy visszatértél; szólt a vén dajka szemeit
törülve; nem képzeled, mennyit sirtam miattad; bár egyszer álmomban
tudtomra adta volna valami angyal, vagy valami védszent, hogy nem haltál
meg, pedig annyit imádkoztam hozzájuk, hogy mondják meg.

– Köszönöm, jó Marina. De most szólj arról, a miről én gondolkozom.

– Igaz, igaz. Tudod, hogy a jó királyné meghalt; milyen áldott teremtés
volt; hogy szerette Ceciliát, akár csak az édes anyja. Szegényt, hogy
elválasztották kedvesétől, azért, hogy Jagellóhoz menjen nőül, – Cecilia
annyiszor elbeszélte nekem azt a jelenetet és én mindig sirtam rajta. De
megáldotta az Isten, – Jagellóval is boldog lett, s most már idvezült az
égben.

– De szólj Ceciliáról.

– Hiszen azt cselekszem. Hedvig királyné nagyon szerette őt, mindig
ohajtá, hogy őt boldoggá tehesse. Mert hiszen nem csak egy helyen terem
boldogság a földön. Ime a királyné is, midőn elhagyá örömeit, azok
helyett üdvöt talált.

– De te megölsz engem félretéréseiddel. Szólj, mit tett Cecilia, midőn
azt hallá, hogy elestem?

– Ne mondasd azt el velem. Sirt, kétségbe volt esve, megakart ő is
halni, ne kényszerits e napokra emlékeznem. Évekig gyászruhát viselt
miattad és zárdába akart menni.

– És hol van most?

– A királyné sajnálkozva látta a szép gyermek hervadását s mindent
elkövetett érte, hogy őt ujra felviditsa; elhordta magával utazni, a
fényes lovagjátékokba, miket sógora Zsigmond király adott: egy ily
leventés játék alkalmával egy délczeg ifju magyar lovag választá magának
Cecilia szinét, a violaszinű gyászt, s e szin mellett teteté a győztes
fejére a pályakoszorut. A lovag szép volt és merész. A királyné sokat
suttogott a leány fülébe. Az ifju nem sokára megkérte Cecilia kezét.
Templin gróf épen akkor haldokolt – a haldokló kivánsága volt, hogy
Cecilia menjen hozzá. S ki tagadhatná meg egy haldokló utósó kérését?

– Tehát csak ugyan jobb lett volna halva maradnom.

– Ne szólj igy Sztanisa; látod, Vilmos herczeg is meg tudott válni a
királynétól.

– Emlékezem rá, most még jobban, mint valaha. – Szólj Marina: kinek
hivják azon embert, a ki elrablá őt tőlem?

– Rozgonyi István.

– Emlékszem rá. Egyszer láttam, de még egyszer fogom látni.

– Mit akarsz Sztanisa?

– Fel akarom őt keresni. Ha boldoggá tudta tenni, a kit én azzá tettem
volna, ugy áldja meg őt az ég, áldásomat hagyom nála; de ha általa
boldogtalan lett az, a kit én oly forrón szerettem, – ha ő durva, bántó
kezekkel nyul ahoz, a kihez én csak imádkozva mertem járulni: akkor
Isten irgalmazzon neki. Ha egy könyet fogok e nő szemeiben látni, csak
egyetlen panasztevő könyet, – megölöm azt az embert, Marina, – megölöm.

A vén cseléd zokogva borult a jövevény kezére.

– Most áldjon meg az Isten, én megyek egy országgal odább; szólt,
köpenyét vállára vetve a lovag s távozni készült.

– Hová mennél késő téli éjszakán? maradj itt bár reggelig pihenni.

Inkább pihenhetnék egy ostromlott várban, mint e házban itt, a hol
minden tárgy, minden ablak ő rá emlékeztet. – De mégis jer, vezess végig
a termeken. Szeretném még egyszer látni a tárgyakat, a mikhez ő közel
volt, bár köztük nem maradnék ezért a világért. Hadd lássam még egyszer
arczképét, a milyen volt akkor a midőn még az enyim volt.

A vén cseléd vevé lámpáját és a kulcsokat s körülvezette Szávát a
kastélyban.

A szomoru ifju itt-ott elmerengve megállt. – Emez ablakból szokott ő
kinézni, innen várta őt, mikor messziről jött. – Amott áll a szék,
melyen himzeni szokott, a himzőráma a falnak támasztva. – A por belepett
minden butort, a hárfa hurjai leszakadoztak, s réz kalitkából eltüntek
az énekes madarak, a virágcserepek asszú kóróit beszőtte a pók. A lég
maga is oly fülledt, oly nyomasztó. Semmi sem él itt. Még az ősök képei
is megfeketültek, mintha még a képek is jobb szeretnének már meghalni,
ha semmi sem él körül.

Végre a kerti szobácskához értek; Száva keble nyugtalanul dobogott.
Annyi boldog óra kedves emléke éledt fel egyszerre fájdalmas szivében,
miket e kisded szobában töltött. Felnyitották, belépett. Eltakarta
szemeit, annyi emlék rohanta meg egyszerre keblét. S csak egyenkint
kezdte azután sorba nézni a tárgyakat. Mindenüve odaképzelé őt magát,
azon arczczal, melynek még csak az ő számára volt mosolya. Végre
meglátta arczképét, azt a nyájas szelid arczot, épen ugy, a hogy a
szivében meg volt tartva, azon szelid kék szemekkel; azzal a
rózsapirulással, azon ábrándos kifejezésü ajakkal. Még egyet lépett s
ott ijedten visszarezzent. A hely, mi ez arczkép után következék, üres
volt, egy levett ráma foltja látszék ott csupán. Ott az ő saját arczképe
állt egykor, kedvese mellé akasztva, s az most le volt véve onnan.

Keserű elfogódással rogyott a lovag a karszékbe. „Hát még innen is
száműztek!“ Annyira el van vetve emlékem, hogy még arczképem sem lehet
az övéhez közel többé. – Isten veled jó Marina, te is elfelejtettél már
félig, felejts el most már egészen.

A vén nő sirva kulcsolta magát az elsiető lovag kezére; „nézd mint zug,
mint dörömböl a zivatar“ kiálta a lovára pattanó után.

– Hadd zugjon, dörömböljön.


III.

Az ember szereti magának vetélytársát ugy képzelni, mint egy gyáva
haszontalan embert, kivált a szerencsés vetélytársat.

Ki lehet ez a Rozgonyi? kérdé magában Sztanisa. Bizonyosan valami durva
dölyfös olygarcha, egy szeszélyes bitang kényur, a ki rablovára
fészkiből ijesztgeti a kényére hagyott jobbágy-népet; egy gyáva kéjencz,
a kinek orgiáit zsoldos sereg őrzé, kinek arcza csak a bortul tud
pirulni s elsápad, ha csatáról van a szó.

Ilyen képet feste ő magában vetélytársa felől.

Egy napon a lengyel király magához hivatta Sztanisát, legjobbik bajnokát
harczosainak, most már lublói kapitányt, kit azon időben szokásosan
diákra forditott néven Zavissius Nigernek neveztek.

– Jösz, hogy elmenj; monda Jagelló a belépő ifjunak. A magyar és lengyel
trón kibékült egymással. Magyarországot veszélyes ellenség fenyegeti, az
ozman; segitenünk kell rajta, hogy megmaradjon.

Száva leütötte fejét, arra gondolt: hogy ha Magyarország elveszne,
vetélytársa is ott veszne benne, és hallgatott.

– A harcz már megkezdetett, folytatá a király, s szégyen lenne ránk
nézve, ha ott nem lennénk benne. A nikápolyi mezőn, hol tizenhárom év
előtt a frank és magyar sereg csatát vesztett, most ujra megütközének a
magyarok, és a nap diadala lemosta a gyalázatot a nikápolyi csatatérről;
az ozman hadvezér nyolczvanezer emberéből csak a testőreivel menekült
meg.

A kard nyugtalanul zörrent meg Száva kezében.

– A győzelem hősei: Losonczi László, a vajda; Marót, a magói bán, s az
ifju Rozgonyi István, mindnyája közt a legvitézebb.

Száva arcza hirtelen lángra gyuladt e szavakra. Vetélytársának hire
villámként futott át lelkén s uj vágyakat teremte abban.

– Én e nevekhez még egyet akarok adni, szólt tovább Jagelló, – e név a
tiéd, s arczod szinéből látom, hogy te e dicsőséget óhajtod és meg fogod
érdemelni.

És valóban le lehete olvasni a bajnok arczáról azt az élő vágyat, mely
lelkében támadt: vetélytársával versenyt futni a vész és diadal
ösvényén. Nem várhatta, mig a vezérletére bizott dandárok elkészülnek,
rábizta azokat alvezére, Odrovánszky Petőre, s maga előre elment
Magyarországba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy szép nyári alkonyon egy fekete mentés lovag, egyszerű sastollal
kalpagán, ügetett Dédes-vár felé, mely mintegy fél mérföldnyire látszott
az erdők között fényes bádogfödelü tornyaival s zászlós szélvitorláival
egy kerek volkán alaku halom tetején.

Egy keresztut összejövetelénél egy másik lovag akadt hozzá, egyszerű
gombos dolmányban, lengő fehér kócsagtollal, nehány csatlóstól kisérve.

– Áldjon a szent szűz, nemes lovag; szólitá meg a sastollas a vele
találkozót. Nemde, ez itt Rozgonyi vára? Rég volt, hogy Magyarhonban
jártam, nem ismerem ki magamat.

– Fogadj Isten, bajtárs; viszonza a kócsagos. Melyik Rozgonyit keresed?
Lőrincz és János még a nikápolyi mezőn elestek.

– Azt a Rozgonyit, a ki értök boszut állt, Istvánt.

– Ugy légy üdvöz, az én vagyok. Szivesen fogadott vendége leendsz
házamnak.

– Én lengyel vagyok. Győzelmeid hire hozott ide hazámból. Királyom
engedelmével zászlóid alatt akarok küzdeni.

– Örömmel fogadlak. Nehány nap mulva ugy is indulunk Szerviába. Egy jó
vitézzel többen leszünk.

– Te oly sürűn jársz csatába, pedig nőd van itthon, oly szép, oly
bájoló.

Tedd hozzá: és olyan jó.

– Boldog is vagy?

– Két fiam van.

A lengyel felsóhajtott.

– S még is elhagyod őket, hogy a harczba menj?

– Őket védelmezem ott is. Az ellenséget jobb nem várni, mig a kapuig jő,
hanem elébe menni. Nem a dicsőségért harczolunk mi, hanem azokért, a
kiket szeretünk.

E beszéd-közben kiértek a lovagok az erdőből, mely a vár előtt terült, s
a tisztáson, mely zöld pázsitjával vevé körül a sánczokat, egy csoport
gyermeket pillantának meg, kik részint a közellátszó helység praedialis
nemeseinek, részint a várőrség csatlósainak fiai, ott a téren háborut
játszottak.

– Nézd, az ott köztük az én nagyobbik fiam; monda Rozgonyi az idegennek.
A fiuk korán szoknak a háboruhoz. Nem csoda. Ily időben, mikor a pap is
oldalára kötött karddal megy misét szolgáltatni, s a földmüves
kaszájával majd füvet vág, majd hadakozik, lám a gyermekek is csatát
játszanak. Nézd kétfelé osztják egymást, az egyik lesz a magyar, a másik
a török. Emezeknek turbánt kötnek. Ah, de hiszen ez nagyon egyenlőtlen
harcz lesz; a magyar félen csak nyolczan vannak, mig amott tizenhatan. –
Az én fiam vezeti a magyarokat. Nos fiu, meglásd, mire mégy. Álljunk meg
és nézzük el, mit tudnak.

A két lovag megállt az erdőszélben, a gyermekektől észre nem vétetve, a
csatlósok előre; Rozgonyi mosolygó örömmel nézte a kis csapat gyermek
háboruját.

A magyar csapatnak három szinü selyem zászlója volt, a törököknek
félholdas lófark. A ki a másik lobogóját elveszi, az a győztes; ez volt
a kölcsönös hadijog.

A török félholdat formált, a magyar egy négyszögöt. Jó hajlós fiatal
pálczák valának a fegyverek, vadalmával voltak tömve a vitézek zsebei;
ez vala a munitió.

A bodzafa-tülkök rivallására felkiáltott a két sereg, a török Allaht
orditva, a magyar István királyt, s azzal elkezdének repülni a vadalmák.
Mint az igazi csatában, lövöldözés volt itt is az első, itt-ott koppant
a vadalma, de senki el nem esett még.

Mikor a töltés elfogyott, riadó harczkiáltással rohantak a törökök a
magyar hadra, ez mintegy ötven lépésnyire bevárta őket, akkor megfordult
s el kezde futni.

– Ne hagyd magad fiu, monda Rozgonyi mérgesen.

De nem kellett azt félteni. A téren négy almafa állt, allja teritve
savanyu gyümölcscsel, a magyar had azok mögé vonta magát s akkor
hirtelen neki fordulva a rohanó ellennek, kemény tüzeléssel visszaverte
a támadókat.

Azok visszavonultak lőtávolságnyira; ott haditanácsot tartottak,
hadseregüket kétfelé eloszták, az egyik ott maradt a lófarkkal az
ostromlottakkal szemben, a másik a hátuk mögé került s onnan támadt
rájuk.

– No most mindjárt bekeritnek; kiálta Rozgonyi István, mintegy
önkénytelenül segitni akarva játékában.

Ez azonban hirtelen hármat vitézei közül ott hagyva a vaczkor positió
közepett, kik irtózatos almakartácsolással tarták vissza a hátul
kerülőket, addig ő ötödmagával kirontott hősi elszántsággal a zászló
körül maradt figyelő hadtestre, s daczára az ellene intézett
vadkörte-zápornak, közé tört a zászlóőröknek, egyet kettőt a földre
terite közülök, a többit bajtársai foglalák el, mig ő maga a
zászlótartóval eredett birkozásba, s a lófarkat kitekerte a nálánál egy
fővel magasabb siheder kezéből.

Ezzel vége lett a harcznak.

– Helyes fiam, helyesen! kiálta Rozgonyi előnyargalva az erdőből. A fiu
meglátta apját s azzal hirtelen ratificálva a békekötést, örömrepesve
futott apja elé, a ki fölvette őt lovára s ölébe ültetve, össze-vissza
csókolá.

– Legyőztük a törököt, – szóla kipirult arczczal a fiu.

– De nagyon kevesen voltatok ti.

– Hisz azért voltunk magyarok; viszonza a fiu büszkén. Mindig kevesebb a
magyar, mint az ellensége.

Rozgonyi meg akarta simogatni fia kiizzadt homlokát, a gyermek azonban
mindig ugy forditá fejét, hogy kucsmáját jól szemére huzhassa; végre
kisült, hogy a homlokán egy jókora ütést kapott, melytől egy fél ujjnyi
vonás dagadt fel rajta.

– Egy kis sebet kaptam, monda a fiu vidoran, midőn apja a rejtegetett
daganatot fölfedezé. Anyám ugy is azt mondja mindig: hogy hozzád legyek
hasonló. Aztán neked is van egy sebhely a homlokodon, már most nekem is
van, épen ott azon a helyen; most már anyám egészen hasonlónak fog
hozzád találni.

A lengyel önkénytelen sohaja fájdalmasan hangza e vidám csevegés közé.

– Nézd apám, szólt a fiu suttogva, ez az idegen, a ki veled jő,
könyezik.

Rozgonyi oda fordult hozzá.

– Tán neked is vannak gyermekeid, kiket otthon hagytál? kérdé tőle
résztvevő hangon.

– Senkim, senkim a világon. A szél homokot futt szemembe.

Ez alatt a várhegy alá jutottak a lovagok; a magas hegy tetejére
tekervényes csiga-ut vezetett; az akkori idők izletes pompájával épült
várnak mind a négy oldalán kiálló gömbölyü tornyocskák voltak, mulató
helyekül emelve. E tornyocskák egyikében a lovagok egy fehér hölgyalakot
pillantának meg messziről, a mint egy helyen a sürü bükkerdőből kiértek.
A hölgy fehér kendőjével látszék arra integetni.

Rozgonyi sarkantyuba kapta lovát, a lengyel visszarántá a magáét.

– Az ott talán a te nőd? kérdé elfogódott hangon Rozgonyitól.

Rozgonyi fejével inte, mig fia kis kalpagját forgatva kezében, üdvözlé
vissza anyját.

Az ut második kanyarodásánál ismét a másik tornyocskában láttatá magát a
nő, és igy sorban mind a négyet végigjárta, a honnan az érkezők elébe
lehete nézni, s mikor azok a felvonó hid elé érkeztek, már a nő ott állt
a kapuban s szende örömmel borult férje keblére, mig kisebb fia, kit
kezén vezetett, gagyogva ölelte át apja térdeit.

– Nézd anyám, a törökre voltam! kiálta a nagyobbik fiu gyermekes
dicsekedéssel, az elrabolt lófarkat mutatva.

– Én pedig most fogok menni; monda kedélyesen Rozgonyi. A király
kinevezett fővezérnek, megengedte, hogy seregeket gyüjtsek. A hadriadó
mindenütt viszhangra talált az országban; a legjobb vitézek utban vannak
a tábor felé; még más hazákból is érkeznek bajnokok; de im hol maradt
utitársam? – szólt széttekintve, midőn a lengyelt nejének be akarta
mutatni.

A lengyel valahol elmaradt az utat rejtő bokrok mögött, ott megállt az
ölelkező férjet és nőt nézve és általuk nem láttatva.

Az évek előtt karcsu halvány hajadon most délczeg amazoni alakká virult
fel; a rejtett tűz szemeiben meleg napsugárrá nyilt ki; arczán a szűzi
epedést a boldog nő szelid szenvedélye váltotta fel; a gyermeki,
hajadoni szépségek helyét a még kedvesebb női és anyai bájak foglalták
el.

A lengyel lehajtá fejét s azon gondolkozott, hogy ne forduljon-e vissza?

– Lovag! lovag! kiáltozá a kis fiu, vesszőparipáján elébe nyargalva.
Apám vár reád, azt hiszi elvesztél.

A lengyel leszállt lováról, megveregette a gyermek arczát.

– Apád lovának szárnyai vannak, monda neki könyező tréfával, az enyim
csak gyalog jár. – Azzal átadta lovát az odaérkező csatlósoknak, s
dobogó szivvel és égő arczczal hagyá magát a kis fiu által szülőihez
vezettetni, százszor elmondva magában az álnevet, melyet fölvett, hogy
el ne felejtse.

Hanem arra nem volt szükség; Rozgonyi nem kérdezé vendége nevét s neje
szives üdvözlettel fogadá az ismeretlent.

– Nem ismert rám, monda a lengyel magában keserűen, pedig én minden
vonásában most is látom hajdani menyasszonyomat. Ugyanazon szép szemek,
ugyan az a mosolygás, még tán szebb, mint akkor volt, virággá nyilva
mind az, a mit én csak bimbózni láttam. És ő boldog – s még csak nem is
gyülölhetem érte. Hisz rá nézve meg vagyok halva.

A szép amazon férjével nyájasan beszélgetve, fölvezeté kedves vendégeit
a vár termeibe; ott kiültek az erkélyre, honnan az egész Sajó-völgyön
végig lehete látni, mely a méla holdvilágnál azt a tündéries csillogást
kezdé fölvenni, mely szint ad az éjszakának.

Cecilia férje vállára támaszkodva, félig kihajolt karcsu termetével az
erkély korlátján; hosszu szőke hajfürteivel játszott az esti szellő; a
lengyel ott állt a boldog pár mellett összefont karokkal, s mélán
tekinte maga elé. Minő kietlen táj mondá magában; köröskörül puszta
erdők, a hegytetők nagy kopasz kövekkel koronázva, a szük sötét völgyben
semmi sem szól, csak egy fehér folyam bujdosik rajta nagy csendesen
keresztül; a távol Kárpátok aczél határt vonnak a látkörön; minő szomoru
vidék.

– Nemde, lovag, – szólt a nő a lengyelhez, észrevéve annak hallgatását s
beszédre akarva hozni, – ön vidékünket csodálja; nemde gyönyörü táj ez a
mienk?

E zöld illatos erdő itt a Bükk; ama sziklaóriás ott fehér homlokával az
Örvényköve, őseink áldozóhelye; e bujdosó ezüst patak itt alant a
Szinyva; s azok az ősz sziklakirályok ott messze, kik ezüst trónjaikban
sorban látszanak ülni, az Lengyelország határa, nemde gyönyörű táj?

– Gyönyörű viszonzá a lengyel s kedve lett volna magát az erkélyről száz
öles mélységbe levetni.

Annak, a ki boldog, gyönyörű minden vidék, a boldogtalannak zordon
mindenik.

Ujabb vendégek érkezése hangosabbá tette a termeket. A környék főnemesei
megtudva Rozgonyi haza érkeztét, siettek őt, mint a magyarországi hadak
összes fővezérét üdvözölni, néhány óra alatt számos társaság szaporodott
össze Dédesen, mind az ország akkori legjobb, legbátrabb vitézei, köztük
nehány bajnok hirü praelatus is, kiket a vár ura és urnője együtt
fogadott el, s mint az akkori családias életrend hozta magával, az urnő
is részt vett a következett áldomásban, bárha a vendégek között kivüle
egy nő sem volt jelen.

Lakoma fölött nemes illedelem vezérlé a vendégek mulatozását; beszédeik
tárgya eleinte merőben országos és vallási ügyek körül forgott, s midőn
egyszer megindult a kalandmesélés, s a kedvre derült férfiak, mint tarka
röppentyüket, eregeték anecdotáikat, ezeknek egyik sem adott arra okot,
hogy bármely szemérmes arcz elpiruljon hallásukra.

A lengyel csendes volt és gondolkozó. Ott ült Cecilia mellett balról,
mig Rozgonyi jobbját foglalta el. A jó magyar urak azt hitték, hogy nem
tud magyarul, s a mit keveset tudtak lengyelül, elővették, hogy őt
beszédre hozzák, de egyes szavaknál nem birtak belőle többet kicsikarni.
Nem igy akarta ez őket látni, őt bántotta, hogy oly nyájas hozzá minden
ember, hogy Ceciliát mindenki oly tiszteletben tartja. Szerette volna,
ha durvák lettek volna hozzá, ha kötekedtek volna vele, hogy beléjök
veszhetett volna; leste, hogy mikor fog valaki egy illetlen szót
kiejteni, mely által Cecilia legtávolabbról is bántva legyen, hogy akkor
annak keztyüjét vethesse s bemutathassa, hogy egy szó miatt meg tud
halni érte. Mind hasztalan; a magyar urak figyelme az idegen vendég
iránt nem volt kisebb, mint tiszteletük az urnőhöz.

Végre hozták a billikomokat. Most, most, gondolá magában a lengyel, a
bor elfogja oldani szenvedélyeiket, s megfeledkeznek magukról.

De a bor is csak növelte lelkületükben, a mi szép volt és nemes.
Áldomásaik hazáért, dicsőségért hangzottak; győzelem és Magyarország
örök élte szentesité a fölemelt billikomot, s ha egy-egy pohár az
urnőnek szállott, annyi gyöngédség, annyi hizelgéstelen nemes
magasztalás volt a köszöntésben.

Végre Rozgonyiné maga töltetett magának egy billikomot s azt fölemelve
oda fordult a mellette ülő lengyelhez, ki egészen elveszve gondolatában,
alig vette előbb észre, mint mikor a legcsengőbb hangon e szavakat hallá
magához intéztetni.

– E pohár a lengyel barátság tartósságáért.

S azzal Rozgonyiné koczczantásra tartá serlegét a lovag elé.

Ez, mintha az ég szakadt volna rá, összerezzent; a vitézek körüle mind
fölugráltak székeikről, zajos pohárcsengés közt harsogtatva az urnő
áldomását, mig a lengyel a kábitó hangzavarban ámolyogva kelt
fölhelyéről s fölvéve serlegét, reszkető kézzel nyujtá azt koczczantásra
Cecilia felé.

Rozgonyiné mosolyogva huzta vissza serlegét, kikerülve a koczczantást,
mire a lovag még nagyobb zavarba jött.

– Üres pohárból akar ön velem áldomást inni? szólt kedélyesen mosolyogva
a hölgy, s inte egy apródnak, hogy töltse meg a lovag serlegét.

A lengyel arcza égett, mintha fejében volna szive, s megtöltött serlegét
oly resignatioval ürité ki, mintha bürökkel lett volna az tele.

Ez áldomás után Cecilia bucsut vőn vendégeitől s eltávozott körükből.

A lengyel égve várta e pillanatot, hogy a férfiakkal egyedül
maradhatott. Látta őket mosolyogni, midőn Cecilia azt mondá „ön üres
pohárból akar inni?“ s lelkében égett a keserű láng, őrjöngő vágy,
egyedül maradhatni azokkal, kik nevettek, midőn azon nő, ki őt egykor
imádta, most annyira sem ismerte meg, hogy pohárral és tréfás
enyelgéssel fordult felé. A nő eltávozott; most már kezdődni fognak a
bacchanaliák, gondolá magában romboló gyönyörrel. A férfiak leiszszák
magukat, kötekedni fognak, elménczkedéseket teendnek Ceciliáról,
Rozgonyi el fogja azokat hallgatni, tán épen nevetni fog fölöttük, s
mint fogja ő akkor egész dühét keserű lelkének az egész társaság arczába
vágni s kiomló vérével adandja tudtára a feledékeny nőnek, hogy volt egy
ember, ki egykor érte élt, s ki most érte meghal.

De ujra csalódott. Rozgonyiné távoztával a vendégek is mind fölkeltek
helyeikről, s a szokásos egészség-kivánás után eltávoztak az apródók
által kimutatott háló teremekbe. Őt maga a házigazda fogta karon s
kitüntető szivességgel vezeté háló szobájába.

A lengyel magneticus iszonyattal érzé azon ember érintését karján, kit ő
egyszerre gyülölni és becsülni kénytelen.

Háló szobájába lépve, Rozgonyi inte a követő apródnak, hogy a hozott
karos gyertyatartókat tegye az asztalra s távozzék, – azzal megmutatva
kész fekhelyét vendégének, szivesen megrázta kezét, boldog éjt kivánt
neki s távozni készült.

A lengyel széttekinte a szobában; nyoszolyája fölött kardok, csákányok
függtek, átellenben vele három arczkép, melyeknek láttára a lovag
elkiáltá magát s hátra tántorodott, hogy a nyoszolya-mennyezet oszlopába
kellett kapaszkodnia.

A távozó Rozgonyi, vendége kiáltását hallva, visszatért az ajtóból s
aggódva kérdé tőle: mi baja?

Az folyvást elámultan tekintve a képek felé, reszkető kézzel oda
mutatott s alig érthetően hebegé: „e kép!“

– Ez arczkép itt szélről az enyim; szólt Rozgonyi magyarázó hangon. Az
ott középett nőmé, mint menyasszonyé.

– De amaz ott! vágott közbe a lengyel, a legcsodálatosabb
érzelemhevüléssel mutatva a harmadikra, mely a nő arczképe mellett bal
felül volt, s egy ifju lovagot ábrázolt, mosolygó gyöngéd arczczal,
lengyel apród öltözetben.

– Ez arczkép, szólt Rozgonyi komoly ihlettséggel, nőm egykori jegyesének
képe, kinek szerelmére örökké büszke lehet, s nem kell soha szégyelnie a
könyeket, miket halálának emlékére hullat. Hiszen hallhattad Cserni
Száva nevét; nemzeted évkönyveiben örök helyet foglaland az el; kit
szeretett a nő, irigyelt a férfi, rettegett az ellen, – kit lelke
erényei s harczi vitézsége kortársai közt legelsővé tőnek.

– Megállj! kiálta közbe a lengyel kigyuladt arczczal, magánkivül ragadva
meg Rozgonyi kezét. Ne tovább! Ez arczkép enyim. – Én vagyok Cserni
Száva.

Rozgonyi csodálat, öröm és meglepetés által elfogultan tekinte szótlanul
a lovag arczába, melyen azon örömteljes megszégyenülés pirja lobogott,
melyet nemes lélek érez magához hasonlók által legyőzetve.

– Hiba volt tőlem nevemet kimondanom, szólt Száva reszkető hangon; de
nem türhettem, hogy nevemet dicsőitni halljam az által, ki nálamnál
nagyobb és nemesebb.

Rozgonyi még mindig elfogódva szoritá vendége kezét.

– Miért sirattatod magadat, hogy ha élsz?

– Nem élek senkire nézve. Hadd legyen holt hirem ezután is. Elestem
becsületes harczmezőn, hadd nyugodjék ott emlékem; jól esik tudnom, hogy
azok, kik szerettek, megsirattak s nem felejtettek el. A feltámadás,
mely börtönömből ujra előhitt, uj alakot adott arczomnak; a világ nem
ismert rám s én sem a világra többé. Hogy még nevem se legyen ismerős,
azt is elváltoztatám latinra; most Zavissius Nigernek neveznek, Cserni
Száva meg van halva. Csak azért jött vissza a sirból, hogy meglássa azt
a hölgyet, kiről annyit gondolkodott, és ha boldogtalannak fogja
találni, boszut álljon érte, ha pedig boldognak látandja, megáldhassa
azt, ki őt azzá tevé. – A lengyel szavai mindig tompábban hangzottak. –
Rozgonyi, fogadd el ez áldást; egy halott áldása az, kinek üdvét vetted
el – s ki téged ezért szivéből megáld.

A két férfi nem tarthatta magát tovább; zokogva borultak egymás nyakába
s hevesen, forrón ölelkeztek össze, könyeik sebesen folytak és e köny
oly jól esett mindkettőnek.

– Most egy komoly szót hozzád Rozgonyi; szólt Száva indulat-kitörése
elcsendesültével. E szavaknak, e titoknak örökké rejtve kell maradniok a
világ előtt; de kivált egy lényre nézve. Te tudod, hogy kit értettem.
Soha se tudja meg ő, ne is sejthesse soha, hogy én még most is élek. Én
büszke vagyok azon becsülésre, mely engem mint holtat illet, s az élet
nem oly kedves előttem, hogy az emléket elveszitsem érte. Igérd meg hogy
soha sem fogod előtte e titkot elárulni.

– Fogadom, lovag, de csak kölcsönben. Viszont te is igérd meg, hogy
megteended azt, a mire kérni foglak.

– Egy van csupán, a mit nem tennék meg; ha azt nem kivánod tőlem, mást
mindent teljesitek.

– Halld. Én holnap elutazom a csatába, mely ugy látszik, hogy általunk
megkezdve nem általunk fog véget érni. A harcz, melyet viselünk, annyi
bajnoknak került már éltébe, kik nálamnál jobbak, vitézebbek voltak, –
ki tudja, nem maradok-e én ottan? Valahányszor ellenség elé készülök,
egy gondolat szokta lelkemet háboritani: mi lesz nőmből, két apró
gyermekemből, ha én elveszek? kire maradnak itt? rokonaim kiforgatják
őket javaikból vagy gyülöletes mostohájuk akad s elpusztulnak. Érzem, ha
e gondolat nem bántana, vitézebb volnék. Szegény nő! Isten két férfit
mutatott számára, kiknek mind egyike oly hőn, oly igazán tudta őt
szeretni. Minő csapás lenne rá nézve, ha egyszerre elveszitené mind a
kettőt.

– Attól tartok, szólt közbe Száva komolyan, hogy épen azt fogod kérni, a
mit nem teljesitendek.

– Lovag te szeretted őt, szereted most is, mert őt elfeledni nem lehet.
Igérd meg, hogy mig én a csatából vissza nem térek, nem hagyod őt el, és
ha ott veszek, nem hagyod el soha.

Száva hallgatva tekinte maga elé.

– Egyikünk érdeke sem forog itt kérdésben, hanem az ővé, monda Rozgonyi.
Az ő sorsa ne legyen koczkára téve. Midőn érted viselte a gyászt, én
boldoggá tettem őt. Lehet, hogy én értem fogja majd viselni, de én
nyugodtan fogok alhatni a sirban, ha azt tudom, hogy te élsz.

Száva elérzékenyülten szoritá meg Rozgonyi kezét, elforditva arczát,
mintha a lelkében támadó gondolatot akarná előle elrejteni, rebegé, nem
fogom őt elhagyni.

Rozgonyi még egyszer megölelte nemes vetélytársát s azzal magára hagyta
őt.

Száva lehajtott fővel térdelt le Cecilia arczképe elé s megcsókolá a
mosolygó kép kezét, s egész éjjel ott ült a három arczképen merengve s
valami nagy nehéz gondolattal küzködve magában, melynek még nem birt
határozott alakot adui.

A szines ablakokon betörő hajnalfény még mindig ébren tünődve találta őt
s nem sokára hallá a távozó csapatok kürtrivallását, hallá, mint
dobognak a lovak a leeresztett hidon keresztül. Nem mert utánok nézni.
Érzé, hogy akkor nem lehetne elég erős, határozatát megtartani.


IV.

A sors ugy akarta, hogy e két rokonfaj, a magyar és török, mely külön
mindenik képes lett volna a félvilágot meghóditani, ugy találkozzék
egymással, hogy a kölcsönös küzdésben örökké egymás erejét fogyaszsza.

Folyt már a harcz a magyar és ozman között; Európa népei nézték
messziről; a kik távul estek, imádkoztak, hogy meg ne hallják a vad
pogány szavát; mig azok, kik a két harczos nemzet közé jutottak, majd az
egyiknek, majd a másiknak hódoltak meg, a melyik épen győztes maradt.
Utolsó vonaglásaiban volt már Szerbország is; egyik vára a másik után
esett el; pártoskodás, hűtlenség megbénitá erejét.

Galambócz várában Lazarevics volt a szerb parancsnok; s mikor már e
váron kivül alig volt valamije a veszendő országnak, Lazarevics látva,
hogy azt ugy sem birja megvédeni, fölajánlá Zsigmond királynak
tizenkétezer aranyért.

Zsigmondnál, mint a krónika mondja, mindig nagy szűke volt a pénznek;
igy történt, hogy a dobra ütött vár a pénzesebb árverő, az ozman kezébe
jutott, s mit a király tizenkétezer aranyon megvehetett volna, azt
később ugyanannyi ember életen sem vásárolhatta vissza.

Galambócz a Duna mellett egy emeltebb parton épült bástyafészek, melyet
erőssé tesz az a helyzet, hogy hozzá közel sehol emelkedettebb pont
nincs. Azon időben, mikor még az ágyuk hatalma nem volt annyira
ismeretes, magas párkányos tornyai voltak a várnak, s az előtte
elkanyarodó Duna öblében egy természetes kikötő, a hol a gályák a vár
tornyairól minden oldalról megvédethettek.

A hogy a vár a félhold uralma alá jutott, Zsigmond átlátva, hogy innen
mindig nyilt ajtaja lesz a töröknek Magyarországba ronthatni, – az
átelleni parton egy másik erősséget emeltetett, melyet később
Lászlóvárnak neveztek.

A mint az ellenvár elkészült, Zsigmond összegyüjté hadait, s megindult
Galambócz ellen; az összes sereg vezérletét Rozgonyi Istvánra bizva,
mint kinek nevéhez akkor a hadsereg legjobban ragaszkodott.

Lászlóvárra érkezve, haditanácsot tartatott a király, melyben a főurak,
– akkor mindegyik saját banderiumainak vezére, – személyesen
megjelentek. A sok aranytól csillogó ur között lehete látni egyszerű
szőrmezben egy pár püspököt is, az ércz mellvas keresztül csillogott a
fekete öltöny nyilásain.

A fővezér, kit egyszerű ércz öltözetében alig lehete a többi
közlovagoktól egyébről megismerni, mint vezéri tollas botjáról, valahol
a többiek közé elegyedve foglalt helyet, szüntelen értekezve kémeivel,
nyargonczaival s alvezéreivel, mig a király udvaronczai folyvást
Zsigmond körül sürögtek, tréfálózva, nevetgélve, köztük a kegyelt vajda
Stiborice, kit mindenütt meg lehete ismerni nagy hasáról, mindig kaczagó
képéről, félig franczia, félig cseh, imitt-amott magyar, de tarka
öltözetéről s hires udvari bolondjáról, a kit mindenüve magával vitt,
még a haditanácsba is.

A körülmények rövid összevetése után Rozgonyi a király elé lépett s
leteritve előtte a hely térképét, haditervét tanácskozás alá bocsátá.

Az egész hadsereg a lászlóvári ágyuk födözete s az éj sötéte alatt
átkelendett a tulsó partra, ott a derék sereg körülveendé a várat, s mig
a közel halmokra fölállitott ágyuk annak bástyáit lerontják, addig a
csapatok felváltva csatázandnak a vár segélyére érkező
ozman-csapatokkal. A vár kelet felől levő bástyái a leggyöngébbek, az
ott törendő résen a láncsások rögtön ostromolni fognak, mig a nyugoti
oldalon a tömötten álló házakat szurok-kanóczokkal felgyujtandják és
kényszeritendik a várőrséget gályáikra menekülni. A további győzelem az
Istené.

– A terv minden oldalról helyeselve lőn, csupán Beczko, Stibor bolondja
szólalt föl ellene.

– Azt, hogy miként menjetek át, szépen elvégeztétek urak, már most
határozzátok azt, hogy hogyan jöttök vissza.

A vitézek felkaczagtak a bohócz ötletére.

– De tréfán kivül, vezér, szólalt közbe egy udvaroncz – arra nem
gondoltál, hogy ha az ellenség tulnyomó erővel talál ránk támadni, a
galambóczi gályák elzárhatják előlünk a visszatérést a Dunán.

– Ha mi magyarok ellenségeinket akarnók számlálgatni, viszonzá Rozgonyi
nyugodtan, ugy jobb lenne visszamennünk Ázsiába, mert a magyar a mióta
itt van, mindig ugy állt és áll ellenségeihez, mint egy a tizhez. Ha
Amurát maga fog jönni, itt is király álland vele szemben. Máskor is
beszéltünk már vele, Isten segélyével most is elébe állunk: Zsigmond
király ugy is tartozik neki valamivel, a mit még nem fizetett vissza.

A király találva érezte magát s hevesen kapott kardjához.

– Jól mondád vezér, ugy monda, bár ugy lenne, hogy vele találkozzunk. A
szent szűzre! kedvem volna elébe menni, hogy ha magától nem jő. Holnap
ilyenkor ágyuink dörgése viendi neki hirűl, hogy itt vagyunk. Te
szállitsd át ma este a hadat, a legelső hajó engem visz át, s
meglátandjuk ki marad el királya oldala mellől.

A király szavaira nagy lett a lelkesülés; a férfiak siettek magukra
adatni fegyverzeteiket; csupán Stiborzice csinált józan képet az
egészhez; ugy látszék, hogy mikor tanácsra volt szüksége, bolondjáét
szokta meghallgatni, mert ezuttal épen nem sietett a király oldala mellé
furakodni, a hogy azt egyébkor soha el nem mulasztá.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Alig szállt le az éj, midőn a szokatlan dübörgés, mit a hajókra
szállitott ostromágyuk okoztak, gyanitni engedé, hogy a magyar seregek
megkezdték a Dunán-átkelést; Galambócz bástyáiról néha egy-egy világitó
tűzgolyó lövetett fel a magasra, mely néhány perczre kétes tűzvilágot
vetett a környékre; a vörös ragyogványnál kitüntek a Duna fekete tükrén
egyik parttól a másikig evező nehézkes dereglyék, megrakva fegyveres
néppel, lovakkal, ágyukkal: de a várőrség nem akadályozhatá meg az
átkelést, mert a mint gályái a lászlóvári lövegek határába értek, rögtön
jöttek ellenük nagysüvöltve a lánczos golyók, mik megtilták az előbbre
haladást. Reggelre az egész sereg a tul parton volt, a csapatok a vár
körül elhelyezve, az ágyuk sánczkosaraik közé kiszegezve, a halmokon
köröskörül lobogtak a nemzeti lobogók, szűz Mária képével, a török
ijedelmére.

Alig jött fel a nap, midőn azonnal megkezdették az ágyuzást, mig a
seregek csatarendben telepedtek le körül a mezőn, leczövekelt paripák
mellett.

A király sátora a Dunaparton egy zöld halomra volt kifeszitve, honnan
végignézhetett az egész táboron. Ott ült Zsigmond udvaronczaival vigan
reggelizve, apródjai, fegyvereit s paripáját készen tartva, álltak
közelében.

Alig tartott az ágyuzás néhány óráig, midőn a láthatáron köröskörül
egyes porfellegek kezdettek támadni, mikből lassankint fegyveres
csoportok tömegei lőnek kivehetők, a mik az ostromlott vár felé
közeledtek.

„Jön a török!“ hangzék kivül.

A király hirtelen föltevé ezüst sisakját, s kardját felövedzve
harczlovára szökött.

Midőn sátorából kilépett, már ott állt Rozgonyi.

– Három dandár jő ellenünk, monda a királynak, itt oldalt a Kiuperli
aga, szemben a thessaloniai basa, tul rajta a szultán Begler Bégje. Az
első csapat szedett-vedett csőcseléket hoz magával merő ijesztésül, a
középsőt én vállalom magamra, s ha végeztem vele, fölségeddel együtt az
utolsót fogjuk két tüz közé szoritani.

A király helybehagyólag inte s maga a vezér által kimutatott helyre
indult, mig Rozgonyi tovavágtatott.

A dob pörgött, a trombita harsogott mindenfelől, a lovagok felugráltak
paripáikra, a vezér végignyargalt a felállitott sorok előtt, s egy
nyargonczát azon parancscsal küldte az ütegekhez, hogy az ostromágyuzást
folytassák a vár ellen s a gyalogság állja el az alatt a kapukat, mig a
csata foly; – azzal neki indult a szemközt jövő thessaloniai basának. A
megtámadott török magához akarva venni az oldalt jövő Kiuperli által
vezetett aga seregeit, meghátrált a magyarság rohama elől, mit a
Kiuperli által vezetett rendezetlen csapatok veretésnek gondolva,
mielőtt rájuk kerülhete a sor, hanyatt-homlok elrohantak, s ez által a
basa seregeit is rendetlenségbe hozták, ugy hogy az kénytelen volt
gyalogságát cserben hagyva, a megüzött spahikkal a távolban keresni
menedéket.

Ekkor Rozgonyi hirtelen ellenkező oldalra fordulva, a honnan a Begler
Bég sietett elé válogatott csapataival, midőn az épen szembe csapott a
király seregeivel, oldalt támadt a törökre s a Bég főzászlótartóját
saját kezével vágta le.

– Rozgonyi! Rozgonyi! hangzott mindenfelől. A vérlepte mező futó, vagy
elesett törökkel volt tele s néhány óra mulva a mily sietve látszottak
közeledni a porfellegek a láthatáron, most oly sietve távoztak.

A vezér takarodót fuvatott a harczolóknak, s azzal nyargalt vissza az
ostromló sereghez. Az egész csata alatt bömböltek a faltörő ágyuk, a
megütött sáncz után reszketett a körüllevő föld, a mázsányi kövek, miket
a szélüstök hánytak, mennydörögve hullottak le a várba.

– Nem jól megy igy! kiálta Rozgonyi odaérkezve a lövegekhez, mik a
keleti oldal tornyait tördelték. Nem értitek a munkát, mind csak a
bástyák tetejét tördelitek, a helyett hogy az alját lődöznétek. Ide
azzal a kanóczczal! s azzal leugrott lováról maga állt a legnagyobb
sugárágyu mellé, s azt a legnagyobb toronynak irányozva elsüté. –
Nézzétek, minő rést ütött a falon! küldjetek egy lánczos golyópárt a
kapuőrök közé. Száz arany annak, ki a mecset tornyát eltalálja! – Ekkor
ujra mennydörgött a sugárágyu második lövése. A toronyőrök mind
lefutottak az ingadozó tetőről s a harmadik és negyedik lövésre
összedült az, omló köveivel betemetve a mély árkot, mely a vár körül
volt ásva.

– Most rohamra! kiálta Rozgonyi, kezébe ragadva egy szűz Máriás lobogót
s a kopjások élén a tört rés felé futott, mindenütt elől rohanva, s már
elfoglalta a ledőlt elősánczot, midőn hirtelen lelkendezve fut elé egy
nyargoncz, kipirult arczczal jelentve: hogy Firuz Bég, a szultán sógora,
uj erővel közeleg a várhoz, a három szétvert dandárt is magához gyüjtve,
már látszanak zászlói a távolban.

Rozgonyi boszusan tekinte szét. Ez esemény ismét félbeszakitandá az
ostromot.

– A király már a sikon áll, szólt egy másik segéde, ki akkor érkezett.

– Ugy nekünk is vissza kell fordulnunk, szólt Rozgonyi szomoruan, nem
ügyelve a szakállos tekékre, miket a várból reá lövöldöztek, s nehezen
látszott megválni a már elfoglalt bástyától; de a közelgő törökhad
zászlóit a környező füst közül is ki lehete már venni.

E pillanatban rettenetes kiáltás harsogott fel a Duna felől „Jézus!“ és
„Allah!“ hangzék irtózatos vegyületben. Ostromlók és ostromlottak
meglepetve tekintének oda.

A Dunán felülről egy nemzeti lobogós hajóhad uszott alá fegyveres
vitézekkel megrakva, mely egyenesen a galambóczi kikötőnek tartott, a
hol a török gályák álltak.

Mindenki bámulva tekinte oda, senki sem tudta, hogy hol veszi magát e
hajóhad és ki vezérli?

„Jézus, Jézus!“ hangzék ujra s az érkező gályák közül kibontakozott egy,
melynek minden vitorlája nemzeti szinű volt, árboczokon villogtak a kis
szalaglobogók. A hajó parancsnoka egy nő volt, hófehér ruhában, keblén
ezüst pikkelypánczél, mely karcsu amazoni termetét csipőig födözte,
sisakrostélya le volt eresztve, fehér kócsag lengett rajta.

– Előre! Isten nevében! kiálta csengő hangon a nő, s a török-gályák közé
rohanva, a legelsőt, mely ellene állt, oldalt ütve, elsülyeszté, s a
mint a többi rárohant, azokat egy pillanatban oly irtózatos ágyutüzzel
fogadta, hogy a következő perczben az egész Duna holtakkal és romokkal
lön boritva.

„Jézus!“ „Jézus!“ hangzott diadalhangon.

A fehér nő inte kormánybotjával s azzal a kisérő hajók rárohantak a
zavart török hajóhadra; tüzesőként hullott a pusztitó görögtüz reájok s
a hulló szikrazápor közepett, mint egy tul világi bálványkép, állt a
magasztas női alak, vészt, pusztulást hozva a haza ellenségeire.

Hajója mindenütt ott járt, hol legvadabb volt a viadal; tagjai heves
mozdulatáról lehete látni, hogy valami fanaticus tüz lelkesiti, dolgokat
cselekedni, mikre férfiak is büszkék lehetnének; fehér ruhája ugy
lobogott a szélben, csengő hangja kihallatszott a harczkiáltásból.

Ki ezen asszony? Kérdezé mindenki bámulva. Még Rozgonyi is elfelede
mindent ez uj tünemény fölött.

Nem sokára az egész törökhad lángokban állt, vagy el volt sülyesztve;
ekkor a rejtélyes nő horgonyt vettetett a Duna közepén, épen
Galambóczvárral szemben, s elkezdé azt ágyuival a Duna felől lövetni, a
hol az épen legkevésbbé volt védve.

– Akárki légy, kiálta Rozgonyi, többet érsz nálamnál.

A hajókon jött sereg ez alatt kiszállott a partra, s az ostromlók
örömujjongva ismerék meg bennök a lengyel király segédcsapatait, miket
egy fekete pánczélos lovag vezetett hosszu sastollal sisakján, melynek
arczvasa le volt zárva.

Az ujon-érkezettek rögtön otthon találták magukat a csatatéren; vezérük
meglátva Rozgonyit, oda izent hozzá, hogy csak ostromolja tovább a
várat, ő az alatt majd foglalatoskodtatja az ellenséget.

– Bizonyomra az ajánlat becsületes, szólt Rozgonyi, – elfogadom. S azzal
ujra felkapva a zászlót, kopjásaival megmászta a falakat, maga mindenütt
elől a hágcsókon, s midőn zászlóját a legelső toronyba feltűzte, bámulva
látta, mint küzd egy felől a fekete lovag az ellenség tulnyomó erejével,
egyenkint támadva meg annak dandárait s egyenkint legyőzve, mig másfelől
a Dunán álló hajóról mint rontatja le a fehér nő az ostromlott vár
bástyáit.

Kik lehetnek ők? kérdé a körülállóktól. Nem ismerte őket senki, még csak
gyanitni sem tudta.

Egy óra alatt el volt űzve Firuz Bég a sikról, a Dunán el volt égetve a
török hajóhad s a külvár el volt foglalva Rozgonyi által.

A várőrség a szűk belvárba szorult, hova a rejtélyes asszony hajójáról
folyvást szurokkanóczos lángtekék repültek, s a viztől el levén
szoritva, ostrom nélkül is kénytelen leendett magát feladni.

A magyarság diadaléneket harsogtatott már, a lengyelek összeölelkeztek
bajtársaikkal, Rozgonyi is sietett a fekete lovagot fölkeresni, ki oly
jókor érkezett a csatába.

A fekete lovag épen akkor vált meg a királytól; Zsigmond a saját
nyakában függő sárkányrend érdem-lánczát akasztá a hős nyakába, ki még
akkor is vérrel és porral volt födve.

– Légy üdvöz, lovag! szólt Rozgonyi, barátilag nyujtva jobbját a vitéz
elé; a harcz dicsősége, akárkik legyetek, a tied s azé az asszonyé.
Engedd, hogy barátaim közé számláljalak.

– Az vagyok: mondá a lovag, sisakrostélyát fölemelve, – s Rozgonyi
bámulva kiálta fel: „Cserni Száva!“

Száva arczán valami rejtett öröm látszott derengeni, mig Rozgonyié
elkomorult.

– Elfeledted igéretedet, hogy Ceciliát nem hagyod el, mig vissza nem
térek.

Nem feledtem; tekints oda! szólt Száva a Dunán álló hajóra mutatva.

– Ki ez az asszony? kérdé Rozgonyi szivdobogva.

– Ez asszony Rozgonyi Cecilia!

Rozgonyit az öröm magán kivül ragadta, nem tudott szólni, az indulat
rohama elfojtá keblét.

– Megfogadtatád velem, hogy nem hagyom őt el, monda Száva mosolyogva; de
azt nem, hogy csatába nem jövök; én tehát magammal hoztam őt.

Rozgonyi nyakába borult a lovagnak. Jer, jer, szólt, hadd lássam őt
közelebbről; minő délczeg, minő bátor! Istenem nem csodálom, ha a
győzelem mellé pártol. S ezzel a két lovag a part felé nyargalt, honnét
a hős amazont közelebbről lehete látni; de mielőtt odaértek volna,
szemközt jött rájok Péterfi Endre, a király segéde, s az örömtől
mosolygó Rozgonyihoz hajolva, fülébe sugta mogorva hangon:

– Amurat maga jön ellenünk nyolczvanezer emberrel.

– Jöjjön ugyanannyi ördöggel! Kiálta Rozgonyi büszke bizalommal; –
állunk elébe.

– Magam is aztmondó vagyok, viszonza Péterfi; hanem a király hivat mind
kettőtöket sátorába.

Rozgonyi kezével inte a távolból nejének, ki őt megismerve, csókot
vetett utána diadalmas kormánypálczájával; azzal siettek a lovagok a
király sátorába.

Oly mosolygó, oly elégült arczczal lépett be mind a kettő, hogy szinte
megbotránkoztak rajtuk a már jelenlevők, kiknek arczain nagyon is józan
magábatérés látszott helyt foglalni.

– Uram király! szólt Rozgonyi, miután látta, hogy más nem fogja a
beszédet kezdeni; – Isten irgalma ugy akarja, hogy diadalunk tökéletes
legyen s egy napon semmivé tehessük hitünk és hazánk ellenségét. Most
maga Amurát jő fegyvereink elé, még egyszer csatába hozva azon
seregeket, miket mi néhány óra előtt futni tanitottunk. Áldassék az
Isten neve, s teljesüljön akarata. Mi elfogadjuk a szent harczot, s ha
ma leszáll, nem fog többé a félhold feljőni Európa egére.

Rozgonyi lelkesült szavai után halotti csend lön a sátorban. Az emberek
összenéztek s könyökkel taszigálták egymást, hogy szóljon már valaki;
senki sem akart.

A király zavarodva nézett szét, hogy valaki feleljen Rozgonyinak, s
midőn mindenki leüté fejét és a hallgatás hosszura kezde nyulni, mintha
zavarát büszkeségével akarná palástolni, lecsapta hirtelen süvegét az
asztalra s daczos határozottsággal mondá.

– Vezér, mi elhatároztuk, hogy rögtön visszavonulunk a Dunán. Tekintsd
határozatunkat parancs gyanánt és teljesitsd.

Rozgonyit mintha a villám sujtotta volna le egéből, nem tudott mit
szólni e váratlan parancsra.

Szótlansága feloldá a többi urak nyelvét: „Minek koczkáztatni oly
harczra a hadsereget, melyben mindenestül oda veszhet?“ morgának itt is
amott is. „Az idő roszul volt választva Galambócz ostromára.“ – „A
király életét nem szabad szerencséltetni.“

És valóban Zsigmond próbálta már egy párszor, hogy mit tesz az, ha egy
megvert sereg a folyóviznek szorul, s nem volt kedve még egyszer tört
buzával élni, minővel Cserey Balázs táplálta őt futása közben, vagy
hetekig bujdosni a tengeren egy rosz lélekvesztőn, mint a nikápolyi
csata után: s rögtön, mi előtt Rozgonyi szóhoz jöhetett volna, átküldé
Péterfit a szomszéd halmokról alájövő Amuráthoz fegyverszünet-kötés
végett.

Részéről Galambócz ostromának abba hagyása volt igérve, miért viszont a
magyar seregeknek háboritatlan visszakelése a Dunán köttetett ki.

Amurát két kézzel kapott az ajánlaton, ő több napokig nem lett volna
képes seregeit összegyüjteni, s Galambócz, a Duna vizétől megfosztva, a
jövő reggelen kénytelen leendett magát föltétlenül feladni.

Péterfi erősen felkaftánozva tért vissza az elfogadott
fegyverszünet-kötéssel, noha nyilván ő is jobb szerette volna azt a
kaftánt adójával együtt megütögetni, mint magára venni.

Rozgonyi komoly hallgatással engedelmeskedett a parancsnak, leszedette a
sok áldozattal elfoglalt bástyákról a kitüzött zászlókat, a nehéz
ágyukat hengereikre téteté s a parthoz rendelt dereglyéken elkezdé a
sereget visszaszállitani Lászlóvár alá.

Busan, mogorván keltek hajóra a csapatok, a félig romba dőlt vár üszkei
még füstölögtek, s a Dunán csendesen usztak alá az elpusztult török
hajóhad egyes égő gályái.

A lovasság már egészen át volt szállitva, a gyalogságnak is egy része,
csupán a lengyel csapat, a király testőrsége, s Rozgonyi lándzsásai
voltak még tulnan. A király, Rozgonyi és Cserni Száva, mint illett
vezérekhez, leghátul maradtak a visszavonulásnál.

E perczben, mikor már ők is hajóra akartak kelni, irtózatos orditás
támadt köröskörül, a thessaloniai basa és Feruz Bég, boszutól ingerelve,
a kötött fegyverszünet hűtlen megtörésével rohantak a tulnan maradt
kisded csapatra. Amurát, ki soha adott szavát meg nem szegé, dühös
izenettel futtatá nyargonczait a hütlen támadókhoz, halállal fenyegetve
mindenkit, a ki vissza nem tér. De már akkor nem volt erő, mely a rohanó
árt visszatartsa többé. A durva csőcselék, melynek harczi becsületről
fogalma nem volt, veszett vadállati dühvel támadt a tulszorultakra.

A király testőrei egy pillanat alatt el voltak vágva a dunaparttól s
maga Zsigmond körül lön véve e dühös félmeztelen alakoktól, kik a viadal
hevében lehánytak magukról paizst és pánczélt, s földön csuszva
furakodtak lova alá, annak térdeihez vagdalva handzsáraikkal. A király
férfiasan védte magát, a rálőtt nyilak lepattogtak pánczéljáról, s
ágaskodó paripája tiporva gázolta a felé közeledőket. E perczben
érkezett oda Rozgonyi.

Paizsát elvetette a vezér s bal kezébe dárdát, jobbjába kardot fogva,
utat tört magának a királyig, ott dárdájával jobbra balra öklelve
széthányta a támadókat; s egy tágitó pillanatban kiugratott vele a
harczoló tömeg közől, s azzal hirtelen a Duna habjai közé szöktetve a
gyorsan oda érkező csónakok egyikére fölsegité a királyt, s a mint ekkor
ismét vissza akart fordulni a harczolókhoz, a paripa felágaskodott vele
s lovagjával együtt a folyam árjai közé zuhant. A hab összecsapott
fölötte.

E pillanatban az oda siető Cecilia hajója alig volt már tőle néhány
evezőnyomnyira. A nő kiálta férje nevét, látta, mint merült el az a
vizben, s sikoltva rohant a hajó szélére, utána akarva magát vetni. A
vele levők visszatarták, s nehányan a jobb uszók közül leugráltak a
folyamba, Rozgonyit kiszabaditandók.

Nehány percz mulva ismét felbukott az elmerült paripa, s a magyarok
örömsikoltva látták: hogy Rozgonyi is előtünik a ló serényébe
kapaszkodva.

Néhány török arnauta ez alatt észrevevé a vezér veszélyét, szintén a
Dunába szökött szájába fogott késekkel, a menekülő után uszva. Itt a
magyar és török buvárok közt véres tusa keletkezett a viz között, a viz
alatt, összeölelkeztek, s le-lebuktak a viz alá, egymást késdöfésekkel
gyilkolva, s száz lépéssel odább bukott fel ismét az egyik, mig a
másikat holtan vitte odább a viz.

E küzdés alatt Rozgonyi, neje hajójához ért, a kéz, mely fölsegité őt a
födözetre, Ceciliáé volt, a legimádottabb, a legbátrabb nőé; Rozgonyi
elfulladtan rogyott hölgye keblére, mindenki azt hitte, hogy elájult.

[Illustration]

E közben nőttön nőtt a zavar; a tul maradt magyar és lengyel csapatok
körül voltak özönölve az ozman hadaktól, egyes bajnok küzdött egész
vérszomju csapatok közepett. Csupán egy helyütt állt meg egy csomóban
nehány száz férfi, élükön a fekete lovaggal, kiket nem birt helyükből
kiverni az egész dühös had.

Rozgonyi feleszmélt a csatakiáltásra. Széttekinte. Meglátta a küzdő
fekete lovagot az ellenség csapatjai közepett. „Niger, Niger!“ hangzék a
harczolók jelkiáltása.

– Kardomat! Lovamat! kiálta Rozgonyi, talpra szökve. Utánam!

– Mit akarsz? kérdé tőle ijedten Cecilia, ki ápoló kézzel segité őt
magához tériteni.

– Nem látod ott azt a lovagot. Mindjárt ott vesz.

– Isten legyen irgalmas lelkének. Derék vitéz volt. Ő vezetett utánad;
de te nem fogod őt megmenthetni többé. Halálod itt a hazának nem
használ, s élted az enyim is.

– Az ő élte is a tied. E lovag Cserni Sztanisa. Paripámat elő! kiálta
Rozgonyi, s mig neje a fölfedezett név hallattára térdre rogyott,
Rozgonyi megsejdité paripáját a hajóhoz kötött dereglyében s leugorva a
födözetről, felszökött rá s parancsolta a legényeknek, hogy evezzenek a
parthoz. Ott kikapva egy csatlós kezéből a harczbárdot, födetlen fővel,
pánczéltalanul a mint volt, közibe tört a küzködő csapatnak.

Rozgonyi! Rozgonyi! hangzék az ujra éledő magyarok harczkiáltása, mig a
hajón maradt nő, reszkető kezeit az égre emelve, térden állva imádkozott
a csataorditás halálhangjai közepett.

Mint a neki vadult him oroszlán, rontott az ozman had közé Rozgonyi,
hullott a ki elébe akadt; a kit sulyos harczbárdja megütött, nem maradt
ideje lelkét Istennek ajánlani többé. Soha sem látták őt igy harczolni,
mintha nem is látná azokat, a kik előtte állanak, nyargalva vágtatott
keresztül a legsürübb tömegeken. Mint a gondolat, oly sebesen jutott el
odáig, a hol Száva küzdött.

Gyalog volt már a fekete lovag, lovát leszurták alatta, paizsa össze
volt horpasztva, de bástya volt körülötte holttestekből s egyenes
kardjával nyugodtan viaskodva oszta jobbra balra halálcsapásokat.

– Firuz! Firuz! orditá a törökség, s egy roppant óriás jelent meg nehéz
harczparipán, emberfő nagyságu buzogányát forgatva kezében.

– Én vagyok Firuz Bég! orditá rekedt hangon a török, Száva ellen törve.
Tudd megmondani a más világon kutya, hogy ki volt az, a ki megölt.

– Ide fordulj! ordita e pillanatban egy közbetörő lovag, hajadon fővel,
szétszórt hajakkal; véres harczbárdját csapásra emelve. A török paizsát
tartotta ellene; a lezuhanó csapás kétfelé szelte azt, s az óriást
válltól nyeregkápáig hasitva, lovastól együtt halomra döntötte. „Én
vagyok Rozgonyi!“ kiálta a lovag a lehulló törökre s használva a rémülés
pillanatát, mely a török sereget az óriás összeestével elfogta, oda
szökött Száva mellé, azt karjánál fogva óriási erővel felkapta lovára, s
magához szoritva nyargalt vele vissza a part felé, lehuzva fejét az
utána repülő nyil és kopja zápor elől.

– Ide, ide kiáltozák a parthoz érkező csónakokból; a király saját
hajóját is elküldé a vitézek megmentésére. De első volt mindannyi közt
Cecilia, ki csónakával a parthoz evedzve, oda várta dobogó kebellel az
érkezőket.

Szerencsésen eljutottak a parthoz. Rozgonyi leszökött lováról s beugrott
a készen álló csónakba. Cecilia megölelte őt és megcsókolá, s akkor
Száva felé fordult, s kezét felé nyujtva édes vigasztaló hangon mondá
neki: „Légy üdvöz szegény Száva!“

A lengyel megdöbbenve lépett vissza a csónaktól e szavakra, szomoru
szemrehányással fordult Rozgonyihoz: „Te megcsaltál, elárultad előtte
nevemet, most én is megcsallak téged,“ s azzal hirtelen, mielőtt valaki
meggátolhatta volna, felszökött Rozgonyi paripájára, s visszarohant az
ellenség közé.

– Megállj Száva, kiálta utána Rozgonyi, ki gyalog maradt a csónakban.
Hasztalan. Néhány pillanatig hallatszott még a harczkiáltás. „Niger!
Niger!“ azután mindig csendesebb lett s tovább hömpölygött a zaj. Az
utósó kard villogott még nehány perczig az utósó bajnok kezében, végre
az is lefeküdt az ellenségei holttestéből vetett ágyra.

Cecilia el akarta rejteni könyeit. – Hadd folyni őket, – mondá Rozgonyi,
– látod, hogy mindenki sir, pedig senkit nem szeretett ugy, mint téged.




SOLIMAN ALMA.


I.

A zultánnak örömünnepe volt.

Egyik diadalhir a másikat érte. Szárazról és tengerekről, a világnak
mind a négy része felől győztesen tértek vissza az ozman hadseregek.

A föld leghatalmasabb királyai hajoltak meg a félhold hatalmától s
követeik meghódoló ajándékkal várakoztak a magas kapu előtt.

Egész Sztambul viszhangzott a diadalkiáltástól, a muezzim szava helyett
uj még uj örömhir kiáltotta meg az órákat. A nép betöltötte az utczákat,
a nők tarka csoportokban ültek ki a házak tetőire, a gyermekek
felmásztak a házak mellé ültetett platánokra s riadozva zúgták
szakadatlanul Solimán nevét.

Az Aja-Sofia templomától egész a Solimanje-mecsetig, hosszu kettős sort
képezének a felállitott janicsárok ezüsttől csillogó rendei; a közbeeső
ut hosszan be volt vonva a legdrágább perzsa szőnyegekkel.

A két mecset között állt Mahmud siremléke, zöld és fehér corynthi
márványoszlopokból emelve, melynek aranyozott rácsozatán keresztül a
thúja és czyprus sötétzöld bokrai s a rózsa és jázmin eleven virági
kandikáltak elő.

Átellenben e ragyogó keleties siremlékkel állt egy szomorubb épület;
elevenek sirja, a statusbörtön, melynek szűk ablakhasadékain halavány
holteleven arczok sáppadoztak ki a napvilágra.

Minden ember ujjongott, örűlt, remélt, a pórnép pénzszórásra gondolt, a
katona sokszorozott zsoldra, a papok uj templomokra, a hivatalnokok
előléptetésre, és a foglyok szabadulásra.

Az idő gyönyörű volt. Kelő nap, keleti égen; egy elmult éjszakai eső
után a czyprusok illata ülte el a levegőt, az arany félholdak sürűen
ragyogtak a hattyunyaku minarettek tetején.

Egyszerre megdördűltek a serail ágyui, hirdetve: hogy a zultán megindult
a diadalmenetre, a bömbölő hangokat sokszorosan adták vissza a távol
hegyormok és a közel nép ajkai. A harsogó tábori zene mindig közelebb,
közelebb jött, kisérve egy szakadatlan üdvözlő orditástól, mely nyomrul
nyomra támadt, a hol a zultán végig haladt.

Az egész roppant város élni látszék, a régi omladozott palotákon, mik a
görög császárok idejéből maradtak meg s a körűlök halmozott apró
faépületek tetőin tarka néptömeg lebegtette hosszu kendőit, a sötétkék
Bosporus árboczerdeje, a csonka szobrok mik a házak körül fölmeredeztek,
a három összefont kigyó szobra a Hebdomon palota mellett, a sirkertek s
a legtávolabb hegyek is ujjongó, tolongó néppel voltak megrakva, csak az
Aja-Sofia mutatott sötét élettelen képet óriási kúptetejével, és a még
sötétebb börtön.

A zaj, az üdvkiáltás, a tábori zene mindig közelebbről hangzott, – egy
pillanatra elcsendesűlt, midőn a zultán a Sofia templomhoz érve, ott
lováról leszállt s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét ujra
kezdődék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatlan menet; elől a csatákból
megtért katonaság, mindennemű phantasticus fegyverzeteikkel; itt
fényesre csiszolt paizsok, középen kiálló tőrhegygyel, gömbölyű sisakok,
szeges buzogányok, amott turbános nép, lengő kócsagtollal, gyöngyökkel
rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok; majd czirkasz lovasság
pikkely-pánczélokban, tegezzel, puzdrával, hosszu, villogó hegyű
dárdákkal s tekenős paizszsal, arany-szegekkel kiverve; ismét puskás
hadak, nehéz ezüsttel vert hosszu lőfegyverekkel, fejükön vörös fesz,
hosszu kék czafranggal; majd a testőr spahik, selyemmel himzett keleties
öltönyükben, arab ménekein, fegyvereik markolatja smaragd- és rubinttól
ragyog; utánok, a tábori zenészek, csodás alakzatu réz-kürtjeikkel,
dobjaikkal, csengetyüikkel s mind e tarka csoport között a felül lengő
koszoruzott lófarkak, félholdak és szines lobogók.

A katonaság után jöttek a hadi zsákmánynyal megrakott tevék csoportjai,
szerecsen fiuktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó
boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország
kincseit lehete szemlélni.

A nép még kisérte szemeivel a feltollazott és csöngetyüzött dromedárok
sorait, midőn ismét uj jelenet vonta magára figyelmét.

Két roppant elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a
hátukon vitt biborral és keleti shavlokkal beaggatott tornyocskákból két
csausz hányt arany és ezüst pénzt tele marokkal a tolongó nép közé.

A pénzdarabokon czivódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá
szét, mik négy fehér lótul vonatva a harczban elfoglalt zászlókat
hozták; utánuk jöttek a Bayadérek, karcsu tánczosnők, piros rózsával
koszoruzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyü kelméje oly
átlátszó, mintha ködbűl volna szőve; szökdelő lábaik alig látszanak a
földet érinteni, mig a csengetyűs dobok, miket fejük fölött összeütnek,
ugy összehangzanak szemeik vad villanásival.

Utánuk jött az imámok és dervishek hosszu bus csoportozata, vezetve a fő
Ulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel.

Végre jött maga a zultán, vezéreitől környezve.

Fejedelmi öltönye himezetén Persia kimeritette művészetét, ragyogott
turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta oly
fejedelmi, mint hosszu hófehér szakálla és semmi sem ragyogott ugy
rajta, mint villogó tűzszemei. Előtte vitte egy főcsausz hófehér paripán
a próféta zászlóját.

A körüle lovagló basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy
volt mindannyi közt egyszerü vas fegyveröltözetben, semmi gyémánt, semmi
kashmir rajta; egy délczeg dalias férfi, ki a zultán jobbján lovagolt, –
Ibrahim, a nagy vezér.

A zultánt riadó örömkiáltással fogadta a mozlem nép, mindenütt a merre
járt, s a „Solimán!“ kiáltás közt sürűn lehete hallani e nevet is:
„Ibrahim!“

A zultánt követték háreme kedvencz hölgyei a Kislar Agától vezetve, a ki
utálatos fekete vén ember volt s valamivel kevesebb mint férfi.

A hölgyek mind aranyozott palankinban vitettek, legelől egymás mellett a
Sultana-Valideh, a zultán anyja, s a Sultána-Aseki, Solimán kedvencz
neje, utánuk a többi hölgyek, a zultán nejei és leányai, mind valami
fényes ragyogó fátyollal leteritve, mely ugy tűnt fel arczaikon, mintha
félig átlátszó aranynyal volnának fedezve.

A menet után ujra az elébbi sorozat ismétlé magát, dervishek, almék,
diadalszekerek, pénztszórók és tarka fegyveres nép.

A mint Solimán Mahmud siremlékéhez ért, ott megállt, feltáratá annak
aranyozott rácskapuit. Intésére nyolcz fekete rabszolga félreháritá a
czypruslombokat, mik a szőnyegekkel teritett mausoleumot elfedék, másik
nyolcz egy nagy márványlapot emelt fel egy rejtett mélység nyilásáról s
ekkor egy aranycsapot megforditva, a mely üregből roppant vizoszlop
lövelt föl, szivárványszineket vetve körül a rásütő naptól. Egy szökőkút
volt az, melylyel Solimán népeit meglepé; a legnagyobb jótékonyság kelet
forró éghajlata alatt.

A meglepett nép kitörő üdvkiáltással fogadá a zultán kegyét, ki ekkor
balra fordulva, hol a sötét épület állott, inte a tömlöcztartóknak, azok
föltárták a csikorgó kapukat s a börtön szomoru lakóit megszabaditva
lánczaiktól, kibocsáták mind a tomboló tömeg közé, az élő napvilágra.

Az üdvkiáltás még egyszer oly magos lőn. Solimán tovább lovagolt, szemei
még jobban ragyogtak, mint egyébkor. Egy köny ragyogását lehete bennök
látni.

A Solimánje mecsethez érkezve a zultán, leszállott lováról, leteritteté
szőnyegét, leborult imádkozni, melyet buzgóan végezve, megtörlé kezével
arczát, meghajtá magát jobbra és balra a két láthatlan angyalt
üdvözölve, kik török hit szerint az imádkozó mellett két felül állanak,
s azzal átadta Ulemának és imámoknak az uj templomot, melyet akkor
épittetett, márványnyal és mozaikkal kirakva s arabeskekkel kifestve.

Minél tovább ment, az örömkiáltás annál jobban nőtt. A nép, mely az
elszórt pénzt fölszedé, s az uj szökőkút kristályvizét izlelte, a
foglyok, kik börtönükből kiszabadultak, s a papok, kik uj templomot
kaptak, mely pompában s a Korán mondatai nagyszerűségében, mik fekete
márványra aranybetükkel voltak vésve, még az Aja-Sofiát is fölülmulta,
és a katonák, önmaguk látásától ittasak, nem szűntek meg Solimán nevét
viszhangoztatni. Az erkélyekről hullókoszoruk zápora boritá utját s a
hölgyek illatos viz harmatát hinték le rá.

Itt jutott vissza a serailba, melynek ajtai bezáródtak a tömeg előtt,
csupán a zultán kiséretét, papjait és hárem hölgyeit bocsátva keresztül,
mig a nép a kapun kivül maradt, uj örömhirt várva az erkélyen
megjelenendő kikiáltótól.

A diván gyöngyházzal kirakott teremében trónja párnájára ülve maga elé
szólitá Solimán országa legfőbb embereit, s egyenkint mindeniket külön
megajándékozá s magasabb hivatalra emelte. A hirnök minden uj kinevezést
trombita-harsogás mellett adott tudtul a népnek, s a nép harsogó
kiáltásban adá tudtul öröme nagyságát.

Mindenki beteljesülve látta vágyait. E nap örömnap volt mindenkinek,
mely a legmerészebb reményeket gyümölcsözőkké tette.

Csupán egy volt még hátra, ki jutalmát el nem vevé: Ibrahim.

Őt hagyta legutoljára Solimán.

Mindenki feszülten leste, mi tisztelet várhat arra, a ki már
legnagyobbat elérte, a mit a zultáni koronán alul birni lehet s midőn a
zultán maga elé szólitá Ibrahimot, mindenünnen irigy szemek tekintének
felé, ohajtva, hogy hulljon le az, a mi már magasabbra nem mehet.

A zultán szeretetteljes arczczal tekinte Ibrahimra.

Országom nagyjai közt legnagyobb vagy Ibrahim, szólt a nagyvezérhez, im
én téged még nagyobbá teszlek. – Ime összegyült agák, bégek, basák,
padishahk és imámok, hajoljatok meg Ibrahim előtt; én őt fiammá fogadom,
ki divánom vánkosán jobb felől fog mellettem ülni. Hirnök kiáltsd ki a
népnek, hogy Solimán Ibrahimot fiává nevezte ki.

A nép örjöngő örömkiáltása megreszketteté a palotát, s a divánba gyűlt
országnagyok mellükön keresztbevetett karokkal hajoltak meg Ibrahim
előtt, ki szomoruan sohajta fel s szemeit a földre szegzé.

– És hogy ne csupán név szerint légy fiammá fogadva Ibrahim, ime lépj e
rostélyzathoz és nyisd fel azt.

Az agák szöktek Ibrahimot megelőzni a szolgálattételben. Solimán
intésével visszatérité őket: „egyedül Ibrahimot illeti annak felnyitása“
monda.

Ibrahim oda lépett a rostélyhoz, felnyitá azt, a rostélyon tuli nehéz
selyem függöny kétfelé vált s a rejtekből egy csodaszép hölgy lépett
elő, egy karcsu eszményi alak, rózsaszinü kaftánkában, oly lenge, oly
aetheri, hogy az ember szinte fél, hogy eltörik az öleléstől.

Ibrahim a fátyolon keresztül is megismeré a kedves szép gyermeket;
gyakran látta őt meleg nyári estéken asszonyaival a Hellesponton
hajókázni s nem egy szerelmes szót váltott már vele titokban.

– Ahidalla! rebegé, reszketve szerelem- és meglepetéstől.

– Ő leányom, ki által fiam leendsz. Monda a zultán gyöngéden, s a
divánjához járuló gyermek arczáról föllebbenté a könnyü fátyolt.

Ah, minő szépséget takart föl akkor! Ez arcz az ezeregyéjszakai tündérek
egyikére emlékeztetett, kik hivatva voltak az embereket őrültekké tenni
a gyönyör által Ibrahim térdére rogyott, ugy fogadta keblére az imádott
hajadont, s a körülállók egy gondolat volt olvasható; e gondolat: hogy
Ibrahimnak meg kell halni.

Ennyi gyönyör, ennyi dicsőités több volt, mint elég arra, hogy életével
bünhödjék érte, a ki azt elfogadta.

Solimán nem látott örömkönyeitől, Ibrahimot szerelme tette vakká, de a
nő szemei mindig ébren vannak, midőn szerelme tárgyát veszély fenyegeti.

A zultán összecsókolá kedvencz gyermekét s ölébe ültetve, hizelgő hangon
monda neki: „kérj tőlem a mit tudsz, e perczben ha országom felét
kérended is, megadom.“

Ahidalla apja térdeihez borult s reszkető hangon szólt.

– Atyám, hatalmas zultán, mindent adtál nekem, a mi e földön boldoggá
tehet, nincs mit kivánnom egyéb, mint hogy e boldogságom tartós legyen.
Azért igérd meg nekem azt, és esküdjél meg reá, hogy férjemet Ibrahimot,
akárki és akármit mondjon is egykor felőle, soha megöletni nem fogod.

– Mi jut eszedbe ez órában leány?! kiálta fel Solimán elszörnyedő
arczczal.

– Ne légy irántom haragos oh atyám. Én tudom: hogy a nap, miután delet
ért, aláfelé megy. Sokszor láttam palotádban ismerős boldog arczokat,
mik jó kedved napvilágában ragyogtak; hallottam másik éjjel bevarrott
zsákokat nehéz terheikkel a tengerbe hullani s a boldog kegyenczeket nem
láttam azontul körüled. Néném egyikét nem rég Ajasz basának adtad nőül,
a ki első volt kegyenczeid között, nem rég Ajasz basa a magyarok által
megveretett, s azóta néném szürke gyászruhát visel, s ha férjét kérdik
tőle, könyez. Oh atyám veszélyes ott lakni, hol a villámok teremnek. Te
nekem kérni hagytál országaidból, én nem kérek tőled egyebet, mint hogy
ne öld meg azt az embert, kit most fiadnak fogadtál s kit legjobban
szeretsz.

Solimán elkomorult; tekintete az alatt mig leánya beszélt, néma
szemrehányással járt végig udvarnokain, kiknek örök cselszövényük egymás
közül a legnagyobbakat megbuktatni, annyi áldozatot juttatott eszébe.
Ahidalla leborult atyja ruhájának szegélyét csókolni, Solimán pedig inte
az Ulemának, hogy hozza elő az Alkoránt.

Az Ulema lassu léptekkel közeledék a zultánhoz, a nehéz zöldboritéku
szent könyvet hozva két kezében, hosszu sovány arczán semmi vonás sem
változott, ugy nyujtá a Koránt Solimán elé.

A zultán fölkelt, jobb kezét a Koránra tevé, baljával leánya kezét fogta
meg. Az udvarnagyok leborultak a földre, homlokaikkal a padozatot
érintve, s azon helyzetben maradva, mig a zultán esküvék; hogy
Ibrahimot, hogy mig ő élni fog, bármi következzék az idők folytán, soha
meg nem fogja öletni és megöletni nem engedi, azután Ibrahimhoz lépett,
megölelte, megcsókolá, s maga mellé ülteté jobb felől, mig Ahidalla
lábainál foglalt helyet.

Az udvaronczok még egyszer lehajták magukat a földre, után mormogva.

„Lu illah, il Allah!“

Künn a tomboló néptömeg „Solimán és Ibrahim“ neveit üvölté kicsapongó
örömében.


II.

A zultánnak rosz napja volt.

Egyik gyászhir a másikat érte. Kisded várak, apró hadseregek álltak
ellent roppant hadainak, összetörték vezéreit, megsemmisiték terveit. A
Zrinyiek maroknyi hada egy egész országot védett óriási hadereje ellen,
a tengeren Dória János verte szét hajóhadait, majd itt, majd amott
lettek vezérei árulókká, szövetségesei vazalljai pártot ütöttek ellene.

A zultán haragra volt gerjedve, s haragját népein tölté, egy nap alatt
kiürité minden börtönt s más nap ujra megtölteté azokat, a halál minden
nemei segitének pusztitó haragjának.

Az emberek elbujtak házaikba, a Besestán bezáratott, az ápoló házakból
kiüzettek a koldusok, helyt adandók a sebesülteknek, jaj volt annak, ki
a zultán szeme elé került, sohasem volt bizonyos, hogy egy visszatetsző
moczczanásért nem fog-e megöletni?

Nagy kemény bőjt volt kihirdetve az egész országra, a templomok előtt a
dervishek szakálukkal söprék a földet, orditva: Allah, allah, Illeha
Mahomed, rasul allah usár!! Stambul utczáin járt a bucsujáró gyászmenet,
zsákba öltözött papok, megtépett szakállal mentek legelől, egy óriási
ravatalt emelve vállaikon, mely eltört kardokkal és kézivekkel volt
tetézve, nyomukban jött a hadsereg vérrel fecskendett ruhákban, sirva és
Allaht orditva, s korbácscsal verve hátukat, utánuk a harczban elesettek
üres lovait vezették halálra itélt keresztyén rabok, kik közül minden
száz lépésnyire egyet megöltek. Jöttek azután a janicsárok, övig
mezetlenül, derekaik tövissel körülövezve, vállaikon a harczban elesett
vezérek koporsóit hozták kiáltozva: „Allah, Jeri, Muffa, Ai!“ Tovább
hangzott a szomoru ijesztő gyászzene, a posztóval bevont dobok, s a
sikoltó tilinkók, miknek hangja a gyermeksiráshoz hasonlit: itt
egyszerre arczra borult az egész nép; oly látvány következék, melyet nem
volt szabad látni a pórnép szemének, két felől kivont karddal mentek a
csauszok, a ki föltekint, annak fejét rögtön elütendők; közepén ment
harmincz basa, mezitláb; összekötött kezeikben egy-egy tevefarkat
hordva, fejeik vérbemártott kendővel körültekergetve és a basák között
jött a nagyvezér egy sánta öszvéren, feje vérbe mártott kék kendővel
becsavarva, szakálla hamuval hintve, egyik kezében hozta a „veszély
zászlóját“ a másik kezében egy nádszál volt, melylyel saját fejét verve
kiáltoza: „Offát millei Zaffái!“ Körül orditott, sírt a nép s a port
csókolta fel a földről. Végre jött két elefánt, szürke lepellel bevonva,
melynek hátárul apró réz aspereket szórtak a nép közé; – befejezte az
iszonyu jelenetet az őrjöngő dervishek csoportja, kik széditő
keringéssel orditák: „Allah Buffaj! Allah Mitrei Chrestinnai! Oh!“ s
mezetlen testüket éles késekkel szurdalák, hogy a vér köröskörül
fecskendett róluk. Igy járt a gyászmenet templomrul templomra[1].

Végre rettenetes átkot esküdött a zultán, hogy azt, ki még egy gonosz
hirt tudtára merészlend adni, a város legmagosabb hegyén huzatja karóba.

Az udvaronczok reszkettek és hallgatának.

Ekkor jött a hire: hogy Gritti, a zultán legkedvesebb megbizottja, ki
alkudozás végett küldetett a portától, Erdélyben a magyarok által
fiastul együtt lenyakaztatott.

Az eseményt lehetetlen volt elhallgatni, s ki legyen oly merész, hogy
megmondja azt a haragjában beteg zultánnak?

A sápadt, sovány Ulema volt az, ki elébe lépett. Solimán megölő
tekintettel pillanta rá fekhelyéről.

– Mi baj megint? Rosz hirt ne mondj, ha élni szeretsz. A hallgatás
arany.

– Meghajtom fejemet előtted kegyelmes ur, tiéd az. Semmi sem jó, semmi
rosz a nap alatt. Allah előre végze el mindent s tőle rosz nem jöhet.
Most hozatott hirül, hogy küldötted és megbizottad Gritti – a magyarok
által megöletett.

A zultán felorditva szökött fel fekhelyéről, szemei vérben és tüzben
forogtak.

– Ulema! te tréfálsz a halállal, hogy e hirt szemembe mered mondani!

– Nem uram! te a rosz hír mondójára itéltél halált, az enyim nem az.
Grittinek jó volt meghalni, mert áruló volt ellened.

– Nem hiszem.

– Magának akarta ő Erdélyt és Magyarországot s szövetkezett, hogy téged
trónodról letaszitson.

– Holtat rágalmazol Ulema! – Kivel szövetkezhetett volna? – Kinek van a
világ fejedelmei közt elég hatalma engemet trónomon csak meg is ingatni?

– Annak, kit magad tettél ily hatalmassá.

– Nem értelek, – nevezd meg. Allahra! Holtakat akarok ma csinálni.

– Nevét ki nem mondom kegyelmes ur, mert lehet, hogy azt rosz hirnek
vennéd, hanem ime olvasd e leveleket, mik Gritti irományai közt
találtattak, s magad add tudtul a gonosz hirt magadnak.

A zultán kezébe vette a leveleket, s végig futott rajtok tekintetével.
Arcza elhalaványult, az iratok kihullottak reszkető kezéből.

– Ibrahim! rebegé, kezét forró homlokára csapva; „Ibrahim!“ hörgé ujra s
arczát divánja vánkosai közé rejté.

– Ő volt az, – ő az. Viszonza az Ulema, ezért tért vissza a persa hadból
parancsod ellenére.

Solimán hörögve takarta el könyes arczát, mintha egy halálra sebzett
oroszlán sírna.

Azután fölemelé fejét s egyszerre hideggé vált arczczal fordula az
Ulemához.

– Megesküvém, ugymonda, hogy éltemben nem fogom és nem engedem őt
megöletni.

– Ugy volt kegyelmes ur, az Alkoránra esküvel.

– S az Alkorán szent könyv.

– Valóban az. E szent könyvre esküvél, hogy a mig élsz, nem öleted meg
őt; de e szent könyvben irva van e mondat: „a ki aluszik, az nem él.“
Tehát ölesd meg őt mikor alszol. Igy nem életedben öleted meg őt, mert a
Korán azt mondja: „a ki aluszik nem él.“

– Te mondád. Szólt a zultán s elbocsátá az Ulemát.

Este eljött hozzá leánya Ahidalla, gyöngéd mandolin zenével űzve az ősz
apa gondját. Solimán sokáig mulatott vele, kérdezősködött gyermekeiről,
megcsókolta homlokát s jó éjt kivánva neki, elbocsátá őt férjéhez.

Azután kioltottak minden mécset a serailban, bezárták a kapukat, jeléül:
hogy a zultán lefeküdt.

Az Ulema ott őrködött hálóterme ajtajában; s mikor a muezzim az éjfélt
énekelte, belépett a szobába, megtudandó, ha alszik-e a zultán.

– Ébren vagyok, szólt Solimán meglátva a belépőt. Az Ulema ismét
csendesen visszahuzódott.

Mikor a muezzim a második órát énekelte éjfél után, ismét belépett az
Ulema. A zultán mégis ébren volt.

Az éj vége felé fordult már, a kakasok el kezdtek szólani, az Ulema
beüté fejét a szőnyegen. „Nem alszom!“ hangzék elébe.

Már a hajnal látszott derülni. Az Ulema fáradtan ült le a küszöbön és
elaludt; nem sokára valaki felrázta álmából, felrezzent. A zultán állt
előtte egészen felöltözködve.

– Te aludtál el nem én.

Solimán egész éjjel le nem hunyta szemeit.

Másnap a sors ugy hozta magával, hogy az egész napot családja körében
töltse. Ahidalla, ki még most is kedvencze volt, oda ült apja ölébe s
ősz szakálát czirógatva játszadozott vele. Ibrahim még most is
legdélczegebb, legderekabb volt mindazok között, a kik ott körüle
jártak. Solimán ugy szeretett volna nekik valamit megmondani, csak egy
intő suttogást, hogy távozzanak e helyről, menjenek, hol rájuk nem lehet
találni, de az Ulema ott állt mindig háta mögött s őrzé minden szavát,
minden arczvonását.

És ismét eljött az est. Az Ulema ott virrasztott a zultán hálószobája
küszöbén. És ismét hiába. Solimán egész éjjel nem tudott elaludni.

A harmadik éj első felét ismét ébren látta lefolyni a zultán, még
hallotta a muezzim dudolásának első szavait, de már az utolsókat nem,
akkora elnyomta az álom.

És álmodott.

Leánya Ahidalla rohant oda fekhelyéhez kétségbeesett tekintettel, tépett
ruhával, szétszórt hajfürtökkel.

Mit akarsz? kérdé az álomlátási képtől.

– Ibrahimot meggyilkolják a te parancsodra! És te nekem megesküvél, hogy
nem fogod őt megöletni.

– Bolond vagy, Ibrahim itt ül jobbomon ülj ölébe, csókold meg. Látod
hogy él.

A zultán álmodott s künn hálószobája előtt a testőrök egy halovány nőt
tartóztattak fel, ki oda akart hozzá rohanni. – „A nagy ur aluszik,“
mondának neki.

S a zultán ujra álmodott.

Ismét ott volt előtte Ahidalla, összekulcsolt kezekkel veté magát
lábaihoz sikoltva: „Ibrahim ártatlan, hazugul rágalmaztatott, ne
gyilkoltasd meg őt.“

– Nem hal meg, monda a zultán, nem hittem, a mit mondtak ellene; – ha
igaz volt, megbocsátom neki, eredj haza és légy nyugodt.

S másodszor is elüzték a testőrök az alvó zultán ajtajától rimánkodó
leányát, legkedvesebb kegyenczét, a szerencsétlen Ahidallát.

És ujra álmodott a zultán.

Holthalaványan jött elébe Ahidalla, hozta az Alkoránt, fehér ujjával
rámutatott: „megesküvél“ rebegé alig hallhatóan.

A zultán borusan felelt.

– Jól tudom, távozzál előlem. Férjed bűnös, de megesküvém, hogy nem
öletem meg. Hagyjátok el sietve országomat. Menjetek Palesztinába.
Rejtsétek el magatokat; te pedig légy boldog, gondolj reám és szeress.

És látta azután, mint ültek lovaikra Ibrahim és Ahidalla. Siessetek!
siessetek! kiálta utánuk, a porfelleg elnyelte alakjaikat, lovaik
dobogása elhangzott, hajóra ültek, a hajó elvált a parttól, a szél
kifeszité vitorláit, a távol elnyelte alakját.

– Allah nauy! sóhajta a zultán megkönnyebbült lélekkel, ők meg vannak
szabaditva.

E perczben harmadszor űzték el az őrök Ahidallát, ki szétszórt hajjal,
tépett öltönyben kétségbeesve erőszakolta a bemenetelt atyja
hálóteremébe. „A nagyur alszik“ mondának neki.

– Allah nagy! Én megmentettem őket, monda az álmodó zultán.

E perczben lépett hálóteremébe az Ulema, egy szőnyeggel letakart ezüst
tálat hozva kezében.

A zultán felébredt. „Mi az!“ kérdé felriadva fekhelyéről.

Az Ulema feltakarta a szőnyeget; az ezüst tálról egy véres halavány fő
bámult holt szemekkel a zultánra.

– Ibrahim! hörgé eliszonyodva Solimán s visszarogyott fekhelyére[2].




KORONÁT SZERELEMÉRT.


VIZKERESZT ÜNNEPE.

Még akkoriban nagy ritkaság volt Erdélyben az orgona, kivált a
kálvinista templomok csaknem mindenütt nélkülözték ez Isten dicséretére
rendeltetett hangszert, csupán Majosfalván volt egy, melyet Bethlen
Gergely uram készittetett Németországban, e kis mezőváros temploma
számára. Bernard mester az akkori leghiresebb orgonakészitő, megértve,
hogy a megrendelt munka fejedelmi ivadék számára készült, nem restelé a
fáradságot annak kiállitásában, megcsinálván annak öreg sipját
alabástromból, a pedal brugókat aranyozott vastag papirosból, s az
előtéren álló fuvolasipokat valóságos öntött ezüstből, s felkészitvén
azokat aranyozott rácsokkal és arabeszkekkel, a mint az akkoriban kegyes
divat vala.

Bethlen Gergely uramnak ugyan volt Küküllő-várban saját családi
temploma, melyben a pompás orgona szépen elfért volna; hanem ő azt
mondá, miszerint ő azt nem a maga, hanem az Isten dicsőségére szerzé, s
ekként került a pompás hangműszer aranyozott és ezüstözött
alkatrészeivel a kisded kálvinista szentegyházba, nem kis munkába
kerülvén a helybeli lelkész, nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram
ellenszegülésének legyőzése, ki is – saját szavaiként – átallotta a
dudát behozni a templomba, s még nagyobb gondot adván az orgonának
felállitása, melynek legnagyobb sipja tizenhat láb magas vala, ugy hogy
a tetejéről mind le kellett szedni az aranyozott czirádákat, ha azt
akarta, hogy elférjen az alacsony imaházban.

Bethlen Gergely uram azonban már most az orgonája kedvéért minden
vasárnap eljárt a templomba, két szép hajadon leányával együtt; a két
szép leány kedveért pedig ugyancsak a környék fiatalsága választá az
imaházat buzgólkodása helyéül, ugy hogy rövid idő alatt nem volt
látogatottabb szentegyház Küküllő vármegyében a majosfalvinál, a holott
is nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram vasárnaponkint az
egybesereglett gyülekezetet együtt és egyenkint, kor, nem s rang
különbség nélkül ugy megmosta, ugy megfeddé, ugy megdorgálá, hogy
Ezsaiás próféta sem tette jobban a maga idejében.

Ezer hatszáz kilenczven után irtak ötben, a midőn ez történt a
majosfalvi szentegyházban, vizkeresztnek ünnepében.

Bethlen Gergely uram tudnillik ekkor is szokása szerint alájövén
Küküllő-várból kisebbik leányával Ilonkával, – a másikat Katalint az
ifju Kendefi Gáspár vitte az előtt két héttel Bodonba férjhez, –
hátrahagyá szánkóját a jó ur a templom keritése mellett, s betérvén a
paphoz, a ki rendesen meg szokta őt várni, vele együtt mene a templomba,
előre bocsátván a papot, s kezénél fogva vezetvén leányát, s akképen
foglalva helyet a fényesre festett padon.

A pap bejöttével megzendült az orgona, a hivek felálltak, felálva
elénekeltek egy hosszu verset, azután leültek, hozzáfogtak a XXXVIII.
zsoltárhoz, azt végeslen végig elénekelték, maga is pedig Bethlen
Gergely uram oly buzgón, oly lelkismeretesen énekelt a hivekkel együtt,
hogy avagy csak egy sort is el nem mulaszta a zsoltárból, csupán csak az
orgonista által minden vers után elkeritett kacskaringós kikezdő
czikornyák alatt akadván ideje, mellette ülő leányával zsörtölődni, ki
előtt a kinyitott könyv most is a kezdő lapon volt. ‚Hát te mért nem
énekelsz?‘ – „Jaj igy is meg vagyok fagyva, hát ha az a kis meleg is
kimegy belőlem!“

Bethlen Gergely uram oldalt vetette magát e szóra, Ilonka szokott neki
olyan feleleteket adni, hogy övé maradt az utolsó szó, s mégis ő volt
Gergely ur legkedvesebb leánya, mint ki a jó ötleteket – még saját
rovására is – különösen szerette.

Gergely ur mintegy negyvenöt éves lehetett ez idő szerint, kisded,
zömök, kurtanyaku férfi vala, a fején levő sürű haj egészen meg volt
őszülve s rövid üstökre kanyaritva, homloka mindig le volt a szemére
huzva, mintha mindig haragudnék, pedig nagyon is ritkán haragudott;
szokása volt kurta bajuszát rángatni, ha valami nem volt inye szerint, s
ha valamit roszalt, annak legvilágosabb jele volt az, hogy orrát
megduzva egyet mordult a torka fenekéből, a dolmánya zsinorjait egyik
oldalról a másikra gombolá, a harag kitörése pedig csak egy perczig
tartott nála, ugy hogy ha akkor ült a mikor megharagudott, mire fölkelt
már megszégyenlé magát.

Az ének elmult, következett a predikáczió, nagytiszteletü

Gernyeszegi Menyhért uram felment a kathedrába, a hivek sok köhögés után
helyreverték magukat, s várták csendben a hirdetendő igét.

Mint már tudjuk, a nagytiszteletü ur kemény dolgokat szokott a
gyülekezet épületére felhordani, a mai textus ilyen formán hangzott
Ezsaiásból:

„Ordits kapu, kiálts város! mert eljön az Urnak rettenetes napja!“

Az emberek elkékültek, elhalaványultak, Bethlen Gergely uram
nyuszt-prémes dókájában burkolózva, hátravetette magát székében, mintegy
előre érezve a zivatart; csupán Ilonka arcza volt nyugodt és ábrándozó,
nagy sötétkék szemei nem keresték a szónok élő márványarczát, az ablakon
az esti nap búcsu alkonysugára sütött be, keblét egy önkénytelen sohaj
emelé, lelke tul volt a templomon, tul az égen, még annál is közelebb az
Istenhez, – ő szeretett.

A pap ekként kezdé hiveit megszólitani:

„Gyilkosok, tettetők, csalók, hitszegők, istentagadók, hazaárulók! Miért
jöttetek e szent helyre?“

„Üm,“ dörmögé magában Bethlen ur, még mélyebben huzva magát dókájába.

„Hogy mertek Isten szine előtt bűneitek sokaságával megjelenni? Nem
féltek-e annak haragjától, kinek nevét szájatok kimondja? Széttekintek
rajtatok és nem látom közöttetek azt az öt igaz embert, a kikért
megtartandja az ur Zsodomát és Gomorát. Mindenütt bűn, iszonyat,
veszedelem. Látom a fiut, ki apja halála után sohajt; látom az asszonyt,
ki férjének szemben hizeleg, s szemével másra tekint; látom az árvák
megrontóit, kik testvéreik megnyomoritásával szereznek maguknak veszendő
kincseket.“

„Jól van, nagyon jól van,“ mormogá magában Gergely ur, szokás szerint
nem állhatva, hogy bele ne szóljon a predikáczióba.

„Meg van vesztegetve a nép, a konkoly kikelt mindenütt s bevette magát a
várakba, ugy mint a kalyibákba; mig a közönséges gonosztevő dénárokat
rabol, addig ti főurak az országot fosztogatjátok; veszekedtek a
hivatalokon, s a közinségből gazdagultok; ime Sándor Ádám uram milyen
bogláros mentében mutatja magát, pedig Isten ember tudja: hogy két
kesely paripával jött be az országba. Ti magatok mentek rosz példával
elő, megbüntetitek a gyilkost, a ki egyet megölt, s ti magatok háborut
csináltok az országnak, mely nélkül ellehetett volna; jaj ti reátok! az
özvegyek és árvák siralma az egekre száll föl ellenetek.“

„Üm üm“ dörmögé Gergely ur, bajuszát rángatva s fejét csóválva. „Jól,
jól van pap uram. Jól van.“

„Behoztok törököt, tatárt, kuruczot, labánczot az országba, s mig az
szerte pusztit, rontja a népet, égeti a falvakat, ti felveszitek
magatokat váraitokba s onnan nézitek a romlást.“

„Üm. Ez rám szólt“ mormogá Bethlen Gergely uram, üstökét borzalva.

„Pedig hiába építettétek erős váraitokat, por és hamu minden erősség,
melyet az Ur lehelete megillett és menten leomlanak, de kősziklára
épitett ház az Istenben való bizodalom, az igaz hit! és ti e hitet is
megvetitek, elhanyagoljátok, kicsúfoljátok. A hajdani buzgóság, az ősi
önfeláldozás, nem találtatik sehol. Cserélik, berélik a hitet, mint az
uj ruhát, ma rácz, holnap unitarius, holnapután török, ki mint hasznát
látja. – Ime Pünkösti László uram, mily áhitatosan hallgatja az Isten
szavait, pedig csak a mult héten igérte meg Apor István uramnak, hogy
pápistává leszen, majd akkor ő is kap valami részt a testamentomban; ime
László Mihályné asszonyom kiadta kezéből mind a két fiát Kolozsvárra,
mintha itthon nem lenne már nekik mit tanulni, s most ott a tisztelendő
jesoviták olvasóval és képes könyvekkel dugdossák a gyermekek zsebeit.
Ime Mihács Mihók uram bolond fővel azt beszéli: hogy ő minden vallásból
hisz valamit, a zsidóból a szombatot, a törökből a sok feleségtartást,
pedig lészen ő neki egyformán része a poklokból minden vallás szerint;
sőt még Hentner Jónás uramat is itt kell látnom, a ki már két héttel
ezelőtt convertált, hogy valami hivatalba promoveálódjék, s most is csak
azért jelent meg az Isten házában, hogy itt Bethlen Gergely uram hajadon
leányára bámészkodjék, pedig bizony mondom neki, hogy azt oltárhoz
vezetni nem fogja.“

„Üm!“ mordula Gergely ur, oldalt vetve magát. „Azt magam is ohajtom.“

A pap mennykövei ekképen hullottak jobbra balra, a hivek megilletődve
huzták le fejeiket, s ha valamelyiknek szólt a leczke, alig lelte
helyét. Egyedül Ilonka nem látszott érdekelve lenni a dorgáló szavak
által; szemei, lelke, gondolatai messze-messze tétováztak, túl a szűk
falakon, túl a hóval fedett mezőn, ott hol az Isten közelében örök
tavasza van a világnak, a szerelem reményében. Arcza angyali nyugalmát
nem zavarták meg Gernyeszegi uram intései, sem Hentner Jónás uram
bámészkodása.

[Illustration]

„Jaj tinéktek, jaj Erdélyországnak!“ folytatá a pap; „eljön az Ur a maga
ostorával és megostoroz benneteket; eljön a látogatás napja, és el nem
mulik. Avagy a bérczek nem a ti büneitekért rendülnek-e meg álló
helyeikben? a viharos mennydörgés és villámverés nagy karácsony reggelén
nem az Isten intő szava volt-e hozzátok? A rettenetes áradások, mik
falvakat söpörnek el helyeikről, a sáskajárás, mely minden zöldet
letarol, nem azt jósolja-e, hogy el fogtok töröltetni e földnek
szinéről, és nevetek sem maradand ez országban? Jaj nektek, jaj
tinéktek, kiket az unokák meg fognak átkozni, de százszorta jaj az
unokáknak, kiket apáik rontanak meg! Én láttalak benneteket az utolsó
fejedelem temetésén. Nem sirt közületek senki; az nem a megholt lelkeért
történt, hálaimádság volt az az Istenhez, hogy őt magához vette.“

„Üm, ez nekem, ez nekem szól“ dörmögé magában izzadva és dókáját jobban
balra gombolva s üstökét sebesen körülkapargálva Bethlen Gergely uram.

„Igaz hogy gyönge ember volt a megboldogult, könnyelmü, részeges, és
ittas fővel sok bolondot mivelt; de a miénk volt, a miénk! és azért kár
volt örvendeni az ő temetésén, mert bizony mondom néktek, hogy ez volt
az utolsó fejedelemtemetés Erdélyországban és több fejedelmet nem fog
Erdély eltemetni!“

„De már azt tagadom!“ kiálta fel elförmedve Bethlen Gergely uram, s
lecsapta süvegét maga elé. „Ahhoz kend nem ért, Gernyeszegi Menyhért
uram!“

A pap magasra emelt fővel tekinte le a botránykoztatóra, s három ujját
fölemelve az ég felé, mennydörgő szózattal kiálta le rá: „Itt Isten
beszél!“

Bethlen Gergely uram már ekkor egészen magához tért, átlátva
magaviselete helytelen voltát s lesimitva üstökét s mentéjét helyre
rángatva, visszaült helyére: „nagyon jól van, csak folytassa kegyelmed.“

A pap tehát még egyszer általánosan megdorgálva a gyülekezetet,
végezetre jobbulást ajánlva neki, megvigasztalá a megilletődött népet a
mennyei bocsánat igéretével.

„Tartsátok meg a hitet, és az bizony meg fog benneteket tartani;
szeressétek a hazát és az bizonyára élni fog; tegyetek szent fogadást:
hogy Isten és a hon előbbvaló lesz nálatok minden világi jónál, s e
fogadással járuljatok az Urnak asztalához, mert a ki e nélkül veszi el a
szent jeleket, halált eszik és kárhozatot iszik magának!“

A pap mennydörgő szavai után ujra megzendültek az orgona sipjai, az
igazság után a költészet; s a hivek szép rendben járultak a szent
kenyérrel és borral teritett asztalhoz, melyre Bethlen uram leányai
saját kezükkel himzettek pompás vörös bársony takarót. Előbb a férfiak
kerültek sorba, kardjaikat mind lerakva a templom-ajtóban; Gernyeszegi
Menyhért uram olykor fejcsóválva huzta vissza a nyujtott serleget, midőn
valaki balkézzel nyult hozzá, s velőkig ható mondatokat dörgött
mindegyik fülébe; ugy látszék, mintha személy szerint mindenkinek
legtitkosabb büneit ismerné, s nem egy gonosztevő tért az igaz utra,
átható szemeinek rettenetes tekintetétől.

Midőn a férfiak közől a legutolsó is elhaladt, jöttek sorban a nők.
Legelül egy pár éltesebb matróna, a helybeli nemes családokból,
becsületes tornyos főkötőben s panyókán lógó prémes mentéikkel nagy
ezüst kapcsokra; kezeikben aranyos metszésü énekes könyveik, azokba
csiptetve egyegy szál rozmaring. – Most egy karcsu hajadon lépett az Ur
asztala elé, kin az egész gyülekezet szemei függöttek, Bethlen uram
legszebbik leánya Ilona. Mennyi áhitattal, mely nemes ihlettséggel
fogadá el az isteni vér jelképét! az Ur lelke lebegett arczulatán.

„Az Ur hallgassa meg szived fohászait“ monda nyájasan a leánynak a
lelkész, s egy pillanatra elolvadt arczának szigorusága.

Ilonka hosszan, mélyen fölfohászkodék a szent asztal előtt; sohajában
annyi névtelen érzelem vágya látszott kifejezve; de rengő sejtelmek, mik
még gondolattá nem voltak érlelve s melyekből olvasni csak azon lélek
képes, ki a csecsemő sirását is érti.

Azon pillanatban, midőn Ilonka letevé a serleget, irtózatos zsivaj
támadt a templomajtó előtt, rémült gyermekek és leányok rohantak be a
templomba a rögtöni ijedtség érthetlen orditozásával, s a padokon
keresztül ugrálva, a karzat oszlopaira s az ablakrámákra kezdtek
felkapaszkodni.

„Mi történik ott?“ kiálta a pap a lármát tulharsogó hangon, mig a
templomajtónál levő leány- és gyermekcsoport mindig nagyobb zavarba
kezde gomolyodni, s egyszer az egymás hegyén hátán hentergő tömeg közől
egy roppant nagy medve szökött elő, idomtalan hánykodó ugrással futva
egyenesen az Ur asztalához.

„Jézus segits!“ sikolta Ilonka összeijedve, s a rémülettől nem birt
megmozdulni.

A fenevad már csak néhány nyomnyira volt a leánytól, a csodajelenettől
megrémült nép egészen megfeledkezett róla, midőn Bethlen Gergely uram
hirtelenebben a kimondott szónál átugrott karospadján s a vadállatot
ököllel fültövön ütve, a mint ez két lábra állt, megfogta két kézzel két
fülét s azzal hanyatt vágva az állatot, birkózásba eredt vele.

Ilonka, a mint apját a medvével viadalt kezdeni látta, elsárgult, szemei
elfordultak s azzal összeroskadva féltestével az ott álló padra
hanyatlott.

„Ne féljen kisasszonyom!“ rikácsolá ekkor háta mögött valami erőteljes
női hang, s a megriadt néptömeg közől egy izmos székely leány vált ki,
két könyökkel törve magának utat kisasszonyáig, s azzal oda rohant
Ilonához, felkapta karjai közé mint egy ölbeli gyermeket s az orgonához
rohant vele, melynek záros rekesze volt.

„Egy kést adjatok!“ ordita Bethlen Gergely, még folyvást egyedül küzdve
a fenevaddal, s egyik térdével a földhöz nyomva annak torkát, mig kezei
veszett erővel fesziték annak füleit. „Szaladjatok a kardomért a
templomajtóban maradt.“

„De az Isten házában nem fogunk vérengzeni!“ kiálta Gernyeszegi Menyhért
uram, s azzal öltönyujjait felgyürve, oda futott Bethlen Gergely mellé.
„Ki kell dobni innen ezt az állatot s odakünn végezni vele.“

Ezzel ketten belecsipeszkedtek a hivatlan vendég bundájába, füleibe, s
elől huzva, hátul ütlegekkel nógatva kiczibálták azt a templomból, ott
künn azután a magához tért népség végkép agyonverte.

Ily csodaesett többször adta magát elő Erdélyben: hogy a medvék, miket
télen különben sem ritkaság látni, fényes nappal befutottak a
templomokba, ott meghunyászkodva bebujtak valami szögletbe, s minden
ellentállás nélkül hagyták magukat agyonverni, a melyből azután a nép
babonás hite csoda dolgokat jövendölt, s a sors ugy akarta: hogy e
jövendölések mind beteljesüljenek.

A pap és Bethlen Gergely visszatértek a templomba. Gernyeszegi Menyhért
azon módon, a mint volt, felgyürt ujjakkal, hasogatott ruhában, megállt
a gyülekezet között, magas termeténél fogva egy fővel kilátszott
valamennyi közől.

„Ime a fenevadak maguk is megjuhászodnak az Urnak zsámolya előtt,“ szólt
mennydörgő hangon, „igy adandja az Ur kezeikbe az igazaknak minden ő
ellenségeiket!“

A pap izmos karjait az égnek emelve, mint egy próféta állt az elámuló
gyülekezet előtt, s a megzendülő orgona zugása mellett egetverő hangon
harsogott föl az ének:

„Az erős Isten uraknak ura!“

Soha nagyobb buzgósággal nem énekelték e verset.


KÉSŐ LÁTOGATÓK.

A nap már leáldozóban volt, a fehér hóval fedett vidékre hideg barna
ködök kezdtek leszállani. Küküllő-vár négy saroktornyának bádog födelein
még ragyogott az alkony aranyvörös szine, s köröskörül a láthatár mintha
egy hamvas lilaszin árnyéktól lenne már köritve, melynek szürke
homályából ezüstös berkekként tüntek elő a távoli erdők zuzmarázos fái.
A hajlongó fákat egész csoport hollók foglalták el, rekedt károgással
szállongva a légben, a hófuvatokban egyegy ordas farkas ügetett
szaglászva s meg-megállt üvölteni, vagy beléhentergett a hóba, mintha
melege volna a hidegtől, a szürke levegőben a megfagyott köd pilléi
libegtek.

Az est télködében a távolból szán csörgése hallik, melyet el-elkap a
hófuvatokat torlasztó hideg szél, s a Küküllő jegén egy szánt látunk
tova sikamlani, három gyors havasalföldi paripától röpitve. A három
paripa füstöl az izzadástól, a szánban két férfi ül, meleg
farkasbundákba burkolózva, bajuszaikra jégcsapokat ragasztott a
ráfagyott lehelet, minden hajszáluk fehér a dértől. Hátul a bakon egy
csatlós pattogott hosszu karikás-ostorral, minden durranásra neki
kapaszkodnak a lángvérü paripák, a szánka repülni látszik, a szilaj
mének serénye és csójtárja lobog, a szánka orrán reszket a kifaragott
szerecsenfő. A szánban ülők beszélnek valamit egymással, a csörgés
robogás közt elhangzik minden szó.

A mint a Küküllő a kápolnánál félre kanyarodik, a megtorlott jég miatt
kénytelen a szánka a magasabb partra kikapaszkodni s parthosszant
folytatni utját. Azon pillanatban, hogy a lovak csörtetve vágtattak föl
a partra, a szán háta mögött alig kétszáz lépésnyire két lovag jött
poroszkálva, kiknek egyike, a mint a szán véletlenül felbukant előtte,
hirtelen hátrarántotta paripája száját s vissza látszott hőkölni.

„Álljunk meg egy pillanatra Tamás, senkivel sem akarnék itt találkozni,“
szólt társához a lovag, s leugrott lováról, mintha nyergén igazitana
valamit.

A lovag nagyon ifjunak látszott, arczán nyoma sem volt még a
férfiszőrnek, de tekintetében volt valami korát megelőzött szomoru
komolyság, melyet nem birt meghazudtolni életteljes arcza, most még a
hidegtől is vérpirosra csipve. Karcsu de izmos termetét sötétkék
posztó-dolmány fedé, egyszerűen sujtásozva, félvállára lompos
medve-kaczagány volt vetve, szijas rézcsattokkal fűzve nyaka körül,
fején egyszerü asztrakán-kalap, két kerecsen tollal, oldalán aczélkard,
minden ékszer nélkül, csupán a büszke arab mén, melyen lovagolt,
látszott némi uraságot árulni el nála.

Kisérője egy vén szolga őszbe csavarodott csimbókos hajával, szigoru
mentéjén csillog a sok évi viselés, s a kiforditott báránybőr subávali
érintkezés nyoma. Oldalán nagy rezestoku kard lóg, lova erdélyi telivér.

„Nem is jó volna ezekkel találkoznunk,“ felele a vén szolga, ura
szavaira. „Ez Bánfi Mihály uram, a lovairól ismerek rá, kinek urabátyját
a megboldogult fejedelem egy czigány hóhérral nyakaztatá le.“

Az ifju búsan fölsóhajtott.

„Ott voltál azon esetnél?“

„Bár ott lehettem volna. Most tán nem állna igy a világ. Mikor a
fejedelem aláirta a halálitéletet, Csáky László uram rögtön lóra ugrott
s futtatott Bethlenbe, a hol Bánfi fogva volt a feleségével; a
fejedelemasszony megtudta a dolgot s fölrohant a fejedelemhez,
sikoltozva borult lábaihoz; „te átkozott ember, te átkozott ember, ne
ontasd ki annak az ártatlannak a vérét!“ kiáltozá magán kivül s el nem
bocsátá a fejedelem térdeit, mig az a kegyelmet ki nem adta az elitélt
számára; mi rögtön lóra ültünk az étekfogóval, ez a kegyelmet hozta, én
egy vég bársonyt vittem, arra az esetre ha már későn érnénk, halotti
takarónak; két ló dült ki alólunk Bethlen-várig, de bizony csak a
halotti takaróra volt ottan szükség; azóta kétszer ütött bele a mennykő
a bethleni várba, az egyik tornyán ide is látszik hogy kisebb mint a
másik, s a hova Bánfi uram van eltemetve, minden tavaszszal megindul a
vér a földből.“

„Kegyetlen ember volt a fejedelem ugy-e?“ kérdé bánatos hallgatás után
az ifju.

„Nem volt biz az. Én ismertem, mert gyermekkorától szolgáltam mellette;
mig ifju volt épen ily szelid, áldott lélek volt szegény, miként maga
kegyelmed, szerette a tudományokat, vitéz volt, jószivü, jobbágyai ugy
szerették mint édes apjokat, s felesége a jó Anna asszony, – Isten
nyugtassa meg – oly boldog volt vele, mint az angyalok az égben. Csak a
hogy egyszer fejedelemmé lett, körülvették a rosz tanácsadók,
belekeverték az ivásba, ittas fővel mindenre rávették; ha gazdag emberre
volt foguk, az ellen ligát csináltak s vagyonait maguk foglalták le,
utoljára a fejedelemasszony elvette pecsétnyomó gyűrűjét, s valahányszor
Mihály ur jó fővel öt hat emberre halált mondott, ő meg rögtön kegyelmet
irt nekik. Reggel aztán a szegény fejedelem meg is köszönte neki, hogy
nem engedte az ártatlan vért kiontani.“

„Őrangyala volt, mégis elkárhozott.“

„Hát még azután, hogy a jó asszonyt magához vette az Isten, be nagy
csapás volt rajtunk a jó ur. A sok jöttment sehonnai ember azt tette
vele a mit akart. Kifosztották az ő nevében a szegény köznépet, s
kifosztották őt magát is utoljára ugy; hogy vénségére megtébolyodott
azon való aggódtában, hogy nem leszen neki mit enni. De mit beszélek én
kegyelmednek erről, a mit százszorta jobban tud nálam.“

„Örömest hallom. Azok a kik én körülem vannak, csak hazudni hizelegni
tudnak, mikor igazat akarok hallani, teveled beszélek.“

„Szegény Apafi Mihály uram!“ szólt a szolga felsóhajtva, „mig élt, be
sokan siratták, mikor meghalt, bizony nem siratta ott senki.“

„Ez hát a fejedelmek sorsa.“

„Nem mennénk odább nagyságos uram,“ szólt Tamás, másfelé téritve a
beszédet, „a szánka már jól elhaladt.“

„Ne nagyságolj engem,“ szólt szomoruan az ifju.

„Hiszen most senki sem hallja.“

„Magam sem akarom hallani. – Meg kell előznünk a szánban ülőket, ők a
Küküllő parthosszát követik; ha mi neki vágtatunk torony irányában a
várnak, előbb ott lehetünk mint ők. Értesitette leányod a kisasszonyt
arról hogy jövök?“

„Igenis, hanem a jó kisasszony sokáig nem akart beléegyezni, hogy
egyedül szóljon kegyelmeddel, s utoljára is csak abban állapodott meg,
hogy a nyugati toronyszobában kész lesz szólni kegyelmeddel, de csak
igen rövid ideig.“

„Csupán három szót s aztán visszatérek.“

„Még az éjjel? ebben a hidegben?“

„Nem fázik az a ki szeret, jó öregem, te addig majd térj be a csapszékbe
és melegülj.“

* * *

Bethlen Gergely uram a templomban történtek után rendkivül jó kedvre
kapott. Haza menvén, magával vitte a papot is, a ki a templomon kivül
igen barátságos vig ember volt, s otthon nagy tüzet rakatott a
kandallóban, s alig fért bőrében a jó kedvnek miatta.

„Olyan szemet vetett kend rám onnan a szószékről, nagytiszteletü
Gernyeszegi Menyhért uram, mintha a fejemhez akarta volna vágni a
bibliát,“ szólott az öreg, kötekedve a paphoz.

„Akkor igazán csőstűl kapta volna kegyelmed a tanitást,“ válaszolt a pap
vidáman.

A vig mulatozás között belépett a terembe Ilonka, meglátszott rajta az
előbbi ijedelem okozta sápadtság; kezében egy üvegcsét hozott, valami
csodatevő balzsam félével, melylyel egy könnyü karczolást jött bekenni,
a mit atyja a medvéveli küzdelemben a jobb kezén kapott. Gergely ur föl
sem vett egy olyan kis sebecskét, vadászaton különbet is szokott az
ember kapni, hát még ütközetben, hanem azért édes mosolygással nézte,
mint kötözgeti be sérült kezét az aggódó leány, ki zsámolyára térdelve
megcsókolá a sebesült kezet, azután betekerte balzsammal, bekötözé s
ismét megcsókolá.

„Látod, látod,“ monda az öreg ur gyöngéd enyelgéssel, „ezt se kellett
volna kapnom, ha szeretőd volna. Ilyenkor annak kellett volna előállni
védelmedre vén apád helyett. De hisz való is valamire ez a mai
fiatalság, biz elnézték mint vesződtünk mi ketten pap urammal a nagy
birkozásban.“

„Milyen különös“ szólt Ilonka elboruló arczczal,„már másodszor akart a
medve széttépni.“

„Másodszor?“ szólt Gergely megütődve, „te erről nekem nem is szóltál,
hol? mikor?“

Ilonka zavarba látszott jőni. Ugy tetszék, mintha megbánta volna a már
kimondott szót, s örömest nem felelt volna atyja kérdésére, mely
okvetlenül ujabb kérdésekre adandott alkalmat.

„Nos? miért hallgatsz?“ kérdé Gergely ur, maga felé forditva leánya
arczát, ki lángvörössé pirult s szemeit lesüté.

„A mult őszszel“ szólt akadozó hangon a leány, „hogy Almakeréken voltam
a nagynénémnél, Magdussal eltévedtünk az erdőben. Már esteledett az idő
s mi mindig jobban belekeveredtünk a sürűségbe, midőn egyszerre a
távolból vadászkürt hangja üté meg füleinket; félelmünkben arra kezdtünk
tartani, midőn egyszer szemközt ránk a bokrok közől egy rut gubanczos
vadállat tört elő, én meg azt hittem hogy ördög, mert soha sem láttam
ilyet elevenen s elkezdék ijedtemben sikoltozni. A fenevad észrevéve
bennünket, felénk kezde csörtetni. „Fusson kisasszonyom! kiálta Magdus,
én addig lefekszem, s mig velem bajlódik, kegyed megmenekül.“ Azzal ő
leveté magát a földre, én azonban egy lépést sem tudtam odább tenni,
hanem egy nagy odvas fa mellé huztam magamat s onnan néztem, mint ment
oda a medve Magdushoz, tenyerével összetapogatta, arczát megszaglászta,
s a mint látta hogy nem mozdul, ott hagyta fekünni s széttekintett
morogva, mintha engemet keresne. A halál félelmei közt voltam. E
pillanatban ujra hallatszott a kürtszó s a berek sürűjéből egy ifju
lovag robogott elő fekete paripán; én nem állhattam tovább, felsikolték,
mire a lovag a neki ágaskodó medvét torkon ütve kelevézével, hanyatt
dönté a sűrűbe, s azzal leszökve lováról, oda futott hozzám, ki szinte
magamon kivül hevertem a füvön, s az odafutott Magdussal együtt
felkarolva, egy közel patakhoz vitt, hol arczomat vizzel meglocsolva,
magamhoz téritének. Soha sem mertem ezt neked megmondani.“

„Üm; majd máskor is igy bizlak én téged magadra. De hát tovább. Mi lett
aztán belőle?“

Ilonka még jobban elpirult.

„Hát miért nem mered megmondani? Tán biz egy csókot adtál a lovagnak, a
miért életedet megmenté s azt szégyenled.“

„Oh nem atyám.“

„Pedig bizony megérdemlette volna. Tán nem volt valami szép?“

„Oh igen. Arcza, magatartása délczeg és nemes, szemei oly bátrak és
mégis oly szelidek.“

„S te ráértél mind ezt észrevenni? De folytasd, hogy jöttél azután haza?
No mért hallgatsz el. Gyere no, ülj ide mellém, nem mondom meg senkinek,
a pap már aluszik, nekem elmondhatod, nos?“

Ilonka suttogva, meg-megakadva, beszéde közepén folytatá:

„Alig birtam magamat lábaimon, a lovag paripáját ajánlá, fáradt voltam,
kénytelenittetém rá fölülni, a lovag kantárnál fogva vezette a paripát.
Hanem a paripa nagyon kemény száju volt, és az ut nagyon bokros, a
nyereg sem volt nő számára való, majd leestem róla.“

„Nos? nos? nos?“

„Hát a lovag utóljára kénytelen volt maga is felülni s engemet ölébe
venni s ugy hozni hazáig.“

Ezt mondva, Ilonka apja keblére rejté égő arczát, a ki erre jovialis
kaczagásban tört ki.

„Hahaha! hiszen te valóságosan szerelmes lettél bele. Hogy hivják a
lovagot?“

„Nem tudom.“

„Lehetetlen. Nem kérdezted meg tőle?“

„Mertem is! hanem Magdus megtudta az apjától hogy az ifju fejedelem
udvaránál van.“

„Ahá. Tehát tudakozódtunk utána?“

„Azt is hogy keresztnevén Mihálynak hivják.“

„No ugyan erről ráismerünk, hisz annyi a Mihály Erdélyben mint a
vadalma. De annyit legalább tudsz felőle, hogy magyar és nemes?“

„Nemes de szegény.“

„No bizony. Hát hisz Kendefi Gáspár uram sem gazdag még is elvitte
Katiczát; nem adom én a leányomat pénzért meg tevéért, mint a cserkesz,
hanem szeretetért. Mai világban ugy sincs egyéb bizonyos birtoka az
erdélyi magyar embernek a kardjánál.“

Ilonka szótlan örömmel csókolta össze atyját, elárulva öröme által;
mennyire szeret! s azzal jó éjt kivánva az öregnek, látható
felindulással hálószobájába távozott.

Az öreg ur még nem volt álmos. „Hej pap uram!“ kiálta a kandalló mellett
bólingató lelkészre, „zabban a lovak!“

„Nem alszom“ viszonzá a lelkész, „csak nem akartam kegyelmeteket
háboritani Istennek tetsző beszélgetésükben. Kend Bethlen Gergely uram
valójában nem oly bolond ember mint sok apa, ki rangot és gazdagságot
keres leányai számára, boldog élet helyett.“

A pap még egy igen szép hosszu és épületes beszédet szándékozott e thema
fölött tartani, melybe azonban bele sem foghatott, mert a várkapun
ejtett döngetés vendégek érkeztét jelenté, s e zajra Bethlen uram
számtalan kutyái mind előrohantak a pitvarból, akolból és konyhából,
rettentő ugatást mivelve, a külső lármára a szobában alvó kedvencz
agarak is elkezdtek csaholni, egy az ajtónak futott, farkát csóválva,
másik első lábait az ablakba téve kezdett el üvölteni, a többi is, –
volt legalább tizenkettő, minden szegletben megszólalt, Gernyeszegi
Menyhért uram nem győzte őket a sok „czoki“val csititani, s ha kettőt
hármat elhallgattatott, a negyedik akkor mordult el a zsölyeszék alatt.

Végre hallatszott a kapu csikorgó kurrogása, a kutyák ismerő nyihogással
futottak mind az ajtóhoz, az udvaron egy bevágtató szán csörgése hallék
s azután férfias lépések a tornáczon, valaki a ház ura után
kérdezősködött.

„Ez Bethlen Miklós öcsém!“ kiálta fel Gergely ur, „ismerem a hangjáról.
Ezek már aztán Isten hozta vendégek, a kik ilyen időben jőnek
látogatni.“

Az érkezők benyitottak a terembe, bundáikat oda künn lerakva, az egyik
egy fiatal harmincz éves férfi lehetett, szembetünő családi hasonlattal
Gergely urhoz, a másik: Bánfi Mihály, valamivel idősebbnek látszék korai
kopaszsága miatt, bár ő sem volt hajlottabb koru.

Gergely ur összeölelé, csókola vendégeit, Menyhért ur is kezet rázott
velük, és az agarak is mind fölugráltak a nyakukba, s rájok ágaskodtak
nyomot hagyó czirógatással.

„Hej bort ide legények!“ kiálta ki Gergely ur cselédjeinek, „több tüzet
a kandallóba, nem aluszik itt az éjjel senki!“

A csatlósok rögtön megjelentek boros vedreikkel, előkésziték a nehéz
ezüst billikomokat, a vendégeknek nem kelle sok kinálás.

Akkor nem oly homoeopathikus adagokban itták a bort, mint most;
meszelykével, vizecskével, hanem veder számra, s azért ha itt ott jó
kedve lett is az embernek, de még sem volt azért részeg.

A borozás közben kisült, hogy Gernyeszegi Menyhért uram ott is megfelel
magáért, de még Gergely ur sem hivott segitséget a maga veder borához, s
a mi Bethlen Miklós uramat illeti, ő még Bánfi Mihály uram helyett is
jónak látta inni, mint a ki bornemissza lévén, csak ugy hallgatott és
mélázott a lármás társaságban.

„Szóljon már kend is vagy egyet Bánfi uram,“ szólt Gergely ur, bele
kapczáskodva a józan emberbe, „mert biz azt hiszem hogy nem tud
magyarul.“

„Hát miről beszéljek?“ válaszolt az egykedvüen.

„Miről? Hát mondja el, hogy tetszik Küküllővára?“

„Bolond volt a ki épitette, mind a négy tornyához külön kijárás van, ha
nem vigyáz az ember, tolvaj és ellenség könnyen hozzá férhet.“

„Sohse aggódjék kend, az én életemben egy ajtó sem volt azokból nyitva.“

„Kend, lehet hogy nem járt be rajtok. De ki tudja korhely cselédek nem
szökdösnek-e rajtok ki- s be, mikor éjjel a főkapu zárva van.“

„Legalább mi hogy jöttünk, a délkeleti torony ajtaját nyitva láttuk.“

„Az ördögbe! Hisz az a leányom szobáiba vezet.“

„Tán nem jól értette kegyelmed? A délkeleti tornyot mondtam. Mert a
holdvilágnál a hogy jöttünk, mi azon az ajtón egy férfi alakot láttunk
belopózni, én még figyelmeztettem Miklós öcsémet rá, de ő azt felelte:
valami kósza cseléd lehet.“

Bethlen Gergely arcza e szavak alatt elsáppadt, elsötétült, a kupát
letette kezéből, székét eltolta az asztal mellől, s a nélkül hogy egy
szót szólna, a falra függesztett kardjához lépett s azt kihuzva
megindult azon ajtó felé, melyen Ilonka eltávozott.

„Mit akar kegyelmed?“ kiálta fel a pap, felrugva székét s eléje ugorva a
baljóslatu arczu embernek. „Mit szándékozik mivelni?“

„Legyen kendnek esze Gernyeszegi Menyhért uram“ szólt nyugalmát hirtelen
visszanyerve Bethlen Gergely, „s engem se tartson bolondnak. Meglehet
zsiványnyal lesz dolgom, s csak nem mehetek az ellen zsoltárral.“

„Jó, de hátha többen lennének, én is elmegyek kegyelmeddel, hogy
segélyére lehessek.“

„Igen, de az is meglehet“ folytatá Gergely tompa hangon, mintha nem is
akarná hogy hallják a mit mond; „hogy a kit ott kapok, nem pénzemet,
hanem becsületemet jött elrabolni, s akkor jobb ha rajtam kivül más nem
tudja. Azt elhiheti kend, hogy leányomat meg nem ölöm, egyért azért mert
asszonyt ölni nem szokásom, más meg az, hogy szeretem, ha szégyenemre
válik is; de ha férfit kapok ottan, akkor!… akkor esküszöm a szent
háromság egy Istenre, Gernyeszegi Menyhért uram, hogy ha hétszáz pap
imádkozik is érte, és hétezer ördög őrzi is minden haja szálát, kétfelé
hasitom!“

Ezt mondva a jó ur félre tolta az utból a becsületes lelkészt, s a nehéz
tölgyfa-ajtót olyan dühvel vágta be maga után, hogy minden asztal
tánczolt bele.

„Igyunk tovább nagytiszteletü uram,“ szólt Bethlen Miklós hidegen, ki az
egész jelenet alatt meg sem mozdult a helyéről „majd elvégzi azt Gergely
bátya, s ha szüksége lesz ránk, meghalljuk. Isten éltesse ifju Apafi
Mihály uramat a fejedelmet!“

A pap ivott a kimondott egészségért, a két ur keserüen mosolygott egymás
szeme közé.

* * *

Az éji lovagok ezalatt kikerülve az előttük haladó szánt, mély hófuvatos
árkokon s zúzmarázos berkeken keresztül elvergődtek Küküllővár alá. A
vár déloldalai ablak ki volt világitva, a délkeleti torony ablakában két
gyertya égett.

„Künn a jel!“ szólt András gazda urához.

„Szálljunk le lovainkról“ monda az ifju könnyeden leszökve paripájáról s
a kantár szárát szolgájának vetve. „Te keresd föl a legközelebbi
csapszéket. Ott melegedj föl. Egy óra mulva ismét itt légy.“

Az ifju lovag azzal a torony felé sietett. A várárok be volt fagyva,
könnyen átmehetett rajta, ott egy palánkon kellett magát keresztülvetnie
s néhány pillanat mulva a toronyajtó előtt állt, miután annak kőlépcsői
szét voltak hányva, a kiálló kőpárkányokon kapaszkodva föl annak
erkélyeig.

A távolból a szán csörgése hallatszott.

„Hozta Isten ifju uram.“ Szólt egy suttogó hang a belopózóhoz, s egy
izmos némber, kiben Magdusra ismerünk, kézenfogva a lovagot, fölvezette
őt azon szobáig, melyben a két gyertya égett.

A szobában vigan pattogó kandallótüz vete élénk világot, kitüntetve azt
a sok apró, kedves, semmi haszonra nem levő tárgyat, mikkel hölgyek fel
szokták szobáikat ékesgetni, s mi azoknak olyan jól illik.

„Jaj lovag ur“ kezdé Magdus, „már csak vegye el kisasszonyunkat, mert
még a templomban sincs bátorságban kegyelmed nélkül.“

„Jót mondasz jó Magdus,“ felelt a lovag mosolyogva, „hanem kettőn áll a
vásár.“

„De lovag ur, a hol az eladó is oly kész mint a vevő, hamar készen van
ott az alku.“

A lovag jó kedvében egy aranyat nyomott a cseléd markába, az boszusan
adta vissza.

„Mit gondol kegyelmed? nekem egy aranyat? kegyelmed szegény ember, nem
igy kell vesztegetni a pénzt. Kelleni fog bizony menyegzőre, akkor is
csak márjást a cselédnek nem aranyat.“

„Ugy, igaz,“ dörmögé magában a lovag, „hisz én szegény vagyok.“

E perczben fordult a kilincs, a lovag oda szökött az ajtóhoz s felrántva
azt, Ilonkát látta maga előtt örömtől és boldogságtul üdvezült arczczal.

A két szerelmes napok óta tanulgatá magában a szavakat, miket e
találkozáson egymásnak mondani fog; épen azért egy szó sem jött
ajkaikra, némán megölelték egymást, egy csók volt mind az, a mit
egymásnak mondani tudtak.

„Haragom van rád,“ szólt Ilonka, ki akarva fejleni Mihály karjaiból, –
tudta hogy nem fogja bocsátani – „te ugy jösz hozzám mint a tolvaj az
ablakon keresztül, mikor az ajtó is nyitva áll előtted, titokban, midőn
nyiltan is jöhetnél.“

„Nem jöhetnék Ilonka. Atyád bizonyosan megtiltaná.“

„Lásd“ szólt Ilonka mondhatlan hamiskás mosolygással, „én bátrabb vagyok
tenálad. Te nem merted kezemet megkérni atyámtól; én megtettem
helyetted, és nem kaptam tagadó választ.“

A lovag egyszerre elkomorult.

„Te elmondál neki mindent?“

„Találkozásunkat. A többit ő maga kitalálta, én mondám neki, hogy te
szegény vagy, ő felkaczagott, megveregette arczomat, megcsókolt s azt
mondta, hogy Kendefi is szegény, mégis neki adta nénémet.“

„Lásd azt nagyon roszul tevéd, hogy titkunkat előtte felfedezted. A mit
mondok, nem fogod érteni, de hinni fogod hogy igaz. Sem atyád, sem
rokonaid nem fognak tégedet nekem nőül adni, ha engem megismernek; okaik
vannak rá, mikről sem ők nem tehetnek, sem én.“

„Nem értem, mi okaik lehetnek? Hogy szegény vagy, azt tudják már, ha
családjaink ellenségek, én kibékitlek benneteket, ha más hiten vagy,
majd megtéritlek én. Oh az én családom nem terem oly képtelen embereket,
mint te gondolod. A Bethlenek jó szive mindenütt ismeretes, családi
körükben s az ország ügyeiben egyaránt.“

„Jól tudom. De van egy körülmény, melyet te nem ismersz, s mely korlátot
emel szerelmem és szived között. A Bethlenek az utolsó férfiig ellenezni
fogják, hogy én férjed lehessek, mig ha már az volnék, örömmel
szoritanának karjaik közé.“

„Nem értelek. Nem értelek.“

„Ne is érts, csak higyj. Boldogságunk egyedül attól függ, hogy tudsz-e
bennem eléggé bizni s tenni azt a mire kérlek? A legközelebbi faluban
értekeztem a lelkészszel, ki bennünket azon perczben összeadand, melyben
előtte megjelenünk. Akarsz-e velem jőni?“

„Én szökve, atyám tudta nélkül?“

„De velem. Az én lovagbecsületem védpaizsa alatt. Esküdni nem szokásom,
de szavamra mondom, hogy mig nőmmé leendsz, megőrzelek, s ha az lettél,
megszerzem számodra mindenki becsülését és atyád áldását.“

Ilonka tétovázni, ingadozni kezdett, e pillanatban erőszakosan
felszakasztaték az oldalajtó s a szerelmesek előtt Bethlen Gergely uram
állott, meztelen karddal kezében.

Ilonka nagyot sikoltva veté magát apja keblére s onnan lassan alácsuzva
annak lábaihoz omlott.

Bethlen Gergely sok szóba kezdett, mig egyet ki tudott mondani. A lovag
háttal állt a kandallónak s fél kezével eltakarta arczát.

„Suhancz!“ ordita rá Gergely, kardja reszketett izmos kezében. „Látom a
te oldaladon is kard van. Huzd ki ilyen amolyan lélek fia, mert négy
felé váglak.“

A lovag erre levette kezét arczáról s azt a tűz felé forditva,
méltóságteljes tekintettel nézett Bethlen szemeibe.

Az öreg e pillanatra egyszerre átváltozott. A düh és meglepetés egy
pillanatig küzdöttek arczán, egészen elkomorult, szemeit lesütötte,
kardját a falnak támasztá s hüvelykujjait övébe dugva nagyokat mordult:
„Üm – igen – hm –“ Azután mérgesen fordult Magdus felé. „Vidd
kisasszonyodat szobájába.“

Ilonka még jobban megrettenve atyja elkomorulásától mint előbbi
haragjától, átkarolta annak térdeit s reszketve könyörgött neki:

„Hiszen te azt mondád: hogy nem fogsz arra haragudni a kit szeretek,
bárha szegény is.“

„Szegény?“ szólt az öreg ur metsző sarcasticus hangon. „Az igaz hogy
elég szegény, nincs egyebe ennél a kis Erdélyországnál. Ő nagysága Apafi
Mihály uram a fejedelem.“

„Igen az vagyok“ szólt az ifju előlépve, „s ha ugy akarod leányod férje,
kit fogadom, hogy boldoggá fogok tenni.“

„Oh atyám!“ szólt Ilonka örömrepesve csókolva atya kezét.

„Menj szobádba“ viszonzá Gergely szigoru hangon. „Itt nem rólad van szó
többé, hanem Erdélyországról“ s azzal karon fogva leányát kivezette a
teremből, s azzal magukra zárta az ajtót.

„Nagyságos uram“ szólt Gergely visszatérve a fejedelemhez „sokat
szeretnék kegyelmednek mondani, ha czudarság nem volna a magam házánál
összeszidni a vendéget, bárha az ablakon jött is be! hanem annyit mégis
megmondok kegyelmednek, hogy inkább hagyta volna kegyelmed leányomat
összetépni a medvének, mint hogy maga tépte össze. Mert hogy kegyelmed
az én leányomat elvenni nem fogja, arra már aztán esküszöm.“

„Mi kifogásod van ellenem?“

„Ne méltóztassék tréfálni ez órában nagyságos uram. Én vén ember vagyok,
az eszem sem szállt még a lábam szárába. Vajmi jól tudja azt kegyelmed,
hogy a kegyelmed fejedelemsége leendő házaságától függ. Néhány hónap
mulva letelt a kegyelmed kiskoruságának ideje, s a számára kijelölt
mátka, a Brandenburgi Markio leánya azóta szintén felnőtt. Boldog lesz-e
kegyelmed általa? az nem kérdés, de fejedelemmé lesz. Ha pedig egy ilyen
magamforma nemes ember leányát veszi el kegyelmed, engem ugyse az ágy
alá vágta akkor kegyelmed a fejedelemsüveget.“

„Mit bánom én.“

„De bánom én és bánja az ország! Kegyelmed csak egy ember, én is csak
egy vagyok, mi élhetünk, halhatunk, a hogy Istennek tetszik, de most
Erdély jövendőjéről van szó, s mi nem fogjuk tűrni, hogy a kegyelmed
szerelmessége miatt elveszszen az ország. Ha kegyelmed most elveszti a
fejedelemséget, soha sem lesz itt többet ur a magyar. Menjen innen
kegyelmed Isten szent hirével s teljesitse azt a mit az ország rendei
határoztak. Ilonka kegyelmed neje nem leend. Leányom szive megszakadhat,
az enyém vele szakadhat meg, de kegyelmed még sem fogja őt birni, mert
Erdélyország sorsa előbbvaló. Kegyelmed meggyalázta házamat; –
ellenségeim meg fogják tudni; – leányom hírneve oda lesz; de azért
kegyelmed nem fogja őt nőül venni, mert Erdélyország sorsa több mint az
én becsületem… Kegyelmed apja sok jó magyar nemest lenyakaztatott,
kegyelmed örökölte apja nevét, öröklendi apja vérszomját is; én tudom
hogy magam leszek az első, kinek fejét kegyelmed ha fejedelemmé lesz
leütteti, és azért mégis kényszeriteni fogom kegyelmedet hogy fejedelme
legyen Erdélynek, mert az én fejem semmi ott, hol Erdélyország sorsáról
van a szó. Most Isten áldja meg nagyságodat.“

Ezt mondva Gergely ur, fejébe rántotta elülről hátulról kis veres
sipkáját, s keserü elkomorodással fordult el az ifju fejedelemtől, ki
némán, leverten, összefont karokkal bámult a kandalló hamvadó tüzébe, s
egy szót sem birt viszonozni az ősz honfi feddő szavaira.

„Még egyet uram.“ Szólt Gergely visszafordulva az ajtóban. „A mit
mondtam mind komoly, megmásolhatlan szó volt, s én rajta leszek, hogy
szavamat megtartsam, azért ha kegyelmed mint igaz nemes ember azt nem
akarja, hogy leányomat ezentul elzárva tartsam mint egy apáczát, lovagi
kötelességének ismerje hozzá többet soha nem közeliteni.“

A fejedelem szomoruan távozott el a toronyból. Gergely magához vette az
ajtók kulcsát s visszatért vendégeihez.

„Csak igyanak kentek, semmi baj sem volt, semmi“ szólt közéjök lépve, jó
kedvet erőltetve arczára, hogy szinte csikorgott bele minden vonása.
„Egy kis izé – aztán semmi egyéb; bolond tréfa, majd halálra nevettem
magamat. Haha! Egy csatlósom furcsán járt Magdussal, hahaha az ördögbe.“

Hanem e nevetés közben ugy megszoritá az ezüst kupát melyet kezébe
fogott, hogy a két oldala összehorpadt s a bor mind kiömlött belőle. A
vér elfutotta szemeit.

„Ejh milliom istennyila!“ kiálta falhoz vágva a serleget, „nem megy már
nekem a tettetés, hisz leolvashatják kendtek az arczomról, akármit
beszélek, hogy meg vagyok gyalázva.“

„Mit? mi történt?“ kérdezék a vendégek.

„Hát egy suhancz, valami siheder, még leányommal barátságot mert kötni“
beszélt Gergely ur, ellobbant haragja után ismét magához térve, hogy uj
mesét mondjon vendégeinek. „De kiadtam a ficzkónak az utat, jól járt
hogy ott nem vetettem le, hol feljött, az ablakon.“

„De hát inkább kényszeriteni kellett volna“ szólt közbe a pap „hogyha
hirbe hozta a leányt, tegye nejévé.“

„Majd én egy sehonnainak adom a leányomat, egy koldusnak“ szólt tettetes
pattogással Gergely ur, „soha bizony.“

„Hisz az elébb egészen máskép beszélt kegyelmed ezen a helyen“ feddőzék
a pap, „igen okosan mondá, hogy nem tekint vagyonra, születésre, csak
leánya szeresse a kit választott.“

Gergely ur feje főtt a lelkész beszéde alatt, szemei karikát hánytak,
szerencsére a serleget már eldobta, mert különben baj lett volna; még
beszélt volna a lelkész, de Gergely ur egyszerre olyat csapott öklével
az asztalra, mint a mennydörgő mennykő, s felorditott a hogy kifért a
torkán:

„Az akkor volt! Én tudom mit beszélek! Hagyjon kend nekem békét!“

Erre fölkelt Bethlen Miklós, s Gergely urat átölelve visszaülteté
székére, fülébe sugva: „Legyen kegyelmed nyugodt, mi mindent tudunk, a
látogató a fejedelem volt.“

Gergely ur lankadtan esett székébe vissza, mint ki félelmes álomból
ébredett föl.

„De kiadtam neki az utat“ dörmögé az őt értőknek.

„Kegyelmed igaz hazafi“ szólt Bánfi megrázva kezét az öregnek.

„Ezt nem hagyjuk megtörténni soha“ monda szilárdul Bethlen Miklós, s a
három férfi könnyes szemekkel nézett össze, mig a pap sehogy sem tudta
magának kimagyarázni: hogy micsoda nagy hazafiuság lehet abban, ha az
ember nem adja a leányát annak, a kit szeret?


A TATÁROK.

Még néhány napig mulatának Bethlen vendégei Küküllő-várban, ezalatt a
családi tanácsban elhatározák, hogy minden kisértet elkerülése végett
legjobb lesz Ilonkát, addig, mig a fejedelmet elfelejti, Nagyváradra
küldeni egyik rokonához; a minthogy egy reggelen meg is indult vele az
egész atyafiság szánkákra rakodva. Maga Gergely ur Gernyeszegi Menyhért
urammal egy szánon, másikon Ilonka Magdussal, harmadikon Bethlen Miklós
és Bánfi Mihály. Egész Bethlenig semmi bajuk sem történt, hanem ott már
annyira behordta a szél az utakat hóval, hogy a legnagyobb erölködés
mellett sem hatolhattak tovább Szászvölgyénél, ott pedig teljes
lehetetlenség volt a szoroson keresztül törniök, mielőtt a falusi népség
lapáttal utat hányandott a hótorlatokon s e miatt kénytelenek voltak ott
éjszakázni a kis faluban.

Szerencsére Magdus apja, András gazda ott azon faluban lakott, s épen
otthon tartózkodott, elkéredzve a fejedelemtől, a kinek a házánál az uri
vendégek legalább türhető éji tanyára találtak.

Ott elrendezték magukat, a ki hogy fért. A kocsisok az akolban, András
és Magdus a konyhában, mig az urak a nagy lakó szobát foglalták el,
Ilonkának egyedül engedve a kis benyilót mennyezetes nyoszolyájával.

Már jól behaladt az éjszakában az idő, az alvók különféle hangokon
horkoltak, midőn egyszerre irtózatos orditás hangzik szét a faluban,
nyargaló paripák verik fel a csendet s az egyszerre kigyuladt tűz rémes
világánál száz rémalak tünik elő, orditva, gyors paripákon, idegen
öltözetben.

„A tatárok! a tatárok“ hangzék a vészkiáltás a felriadt lakosság
házaiból. A fekete, szegletesfejü, szélesszáju alakok, mintegy lovaikhoz
nőve, benyargalnak az udvarokba, kanóczot vetnek a háztetőkre, kötélre
fűzik a kirohanókat s lemészárolják az ellenállót. Az asszonysirás,
halálhörgés, káromkodás nőttön növő zajba vegyül, melyből kihallik
olykor a félre vert harang vészkondulása.

Bethlenék hirtelen talpra ugráltak; mire széttekintének, már a tatárok
elfoglalták az ablakokat, a künn kapott cselédséget leverve lábairól, s
a tornáczajtót kezdték döngetni.

„Ehen van ni“ kiálta fel a pap. „Az Isten büntetése, a miért nem akarta
kegyelmed leányát ahhoz adni a kit szeret, hanem megszöktetni előle,
most már a pogány veszi el.“

„Ne papoljon kend most nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram, hanem
lásson egy fokos után s álljon velünk együtt az ajtóra, vagy menjen
Ilonkát biztatni.“

A pap úgy tett a hogy mondva volt: bement Ilonka szobájába, ki ijedtében
fél-ájultan hevert ágyán; egy vigyorgó tatár féltestével már bemászott
az ablakon, de a kihez Menyhért uram ugy vágott egy karos széket, hogy
menten visszaesett a honnan jött.

Más felől ez alatt három tatár már betörte a tornáczajtót, az egyik
lovas bement a konyhába. Azt ugyan András gazda fokosával ugy főbe
kollintá, hogy a lova alá esett, de a másik kettő pányvát vetett az öreg
legény nyakába s lerántva a földre, elkezdé annál fogva kifelé
hurczolni.

Magdus csak nézte ez ideig, mintha sóbálványnyá vált volna, a viadalt,
de a mint látta, hogy az apját huzzák vonják a földön, felsikoltott s
egy fejszét kapva a szegeletből elő, neki rohant az egyik tatárnak, s
egy kegyetlen elbúsult csapással ketté hasitotta annak fejét. Az utolsó
tatár aztán nem volt rest, hanem elszaladt a hős leány elől, ki
visitozva hajitotta utána a véres fejszét. András gazda erre kivetette a
pányvát nyakából, s fejére rántva hirtelen a levágott tatár csalmáját, s
felkapva annak lovára, bekiálta az urakhoz: „Csak védjék magukat
kegyelmetek, én addig elfutok segitségért.“

„Eredj fiam Küküllőre,“ kiálta utána Gergely, „vagy menj Bethlen várba,
vagy a hol legközelebb találod az atyafiak banderiumát, és mondd meg a
kit ott találsz, hogy a ki leányomat megszabaditja, legyen bár akárki
fia, kezével jutalmazom meg.“

András hallotta a biztatást, s erre a helyett, hogy Küküllőnek tartott
volna, Balázsfalva felé forditá a ló száját, s a tatárok között
szerencsésen keresztül nyargalva, kik csalmájáról társuknak tekinték,
tova iramlott a faluból.

Az urak ezalatt hirtelen elkészültek a védelemre; három lőfegyvernél nem
volt több velük, de mindnyájának volt legalább kardja. A benyiló ablakát
eltorlaszolták szekrényekkel s oda álliták a papot és Magdust, maguk
ezalatt a lakszoba ajtaját és ablakait foglalva el. Néha tettek egyegy
lövést, midőn valamelyik tatár kanóczot készült vetni a födélre; a lövés
után szétfutottak az ostromlók s ismét ujak jöttek helyettük.

Végre a tatárok az átelleni házakat gyujtották meg, hogy a láng
átcsapjon a szomszéd födélre, a ház elé ültetett terebélyes hárs- és
diófák egy ideig elfogták a zsarátnakot, de végre a házra lövöldözött
égő nyilaktól csakugyan belekapott a tűz a háztetőbe s egy percz alatt
lángban állt az egész épület. A tatárok ujjongattak. A bent levők
Istenre bizták lelküket. Történt azonban, hogy András gazda teheneket
tartván, az előtti napon tengeri-kórókat vett meg egy oláhtól, melyeket
azon havasan kiteritgetve a padláson, az égő háztető tüze nem birt a
nedves kévéken keresztül a gerendákig terjedni, s ekként leégett az
egész tető, a nélkül hogy a házban levőknek csak egy hajszáluk is
meggörbült volna. Ekkor a tüz világa mellett egy nagyképü tatármurza
lovagolt elő, macska bajuszával, piszkos, de aranyos öltözete mutatta
rajta a vezért; ez mérgesen orditott az ostromlókra, kik már sok holtat
vesztettek s még közel sem juthattak az ostromlottakhoz. A murza fogott
egy nagy vas buzogányt, s azzal ütögetve az ostromlók hátát, ekkint
buzditá őket nagyobb vitézségre, mire a tatárok közelebb kezdtek
nyomulni a házhoz, s csákányokkal kezdték annak falait bontogatni, már
egy jókora nyilást törtek a benyiló falán, s miután az már közel volt a
beomláshoz, Gernyeszegi uram kénytelenült Magdussal és Ilonkával a
lakszobába vonulni.

Ide szorultak össze mindnyájan. Bánfi Mihály egy kőütéstől eszméletlenül
hevert a földön, Bethlen Miklós vállában egy nyil volt betörve, a
fegyverek mind ki voltak lövöldözve, Gergely puskájában volt az utolsó
töltés.

„Ajánljuk lelkünket Istennek atyafiak“ monda Gernyeszegi Menyhért s
aztán védjük magunkat férfiak módjára, s ezzel egy rövid imádságot
mondva el, melyet a többiek utána rebegtek, fölkapta Bánfi kardját s a
másik két férfiuval kiállt a végharczra, középre fogva az elalélt
Ilonkát s várva elhatározottan az ostromlókat, kiknek ütéseik sürűen
hangzottak ajtón és ablakon.

Egyszerre a két ablak közötti fal leomlott, tág kilátást nyitva az
ostromló csoportra: „Isten velünk“ kiáltának a védő férfiak, kardjaikat
kimeresztve, a midőn e pillanatban egyszerre ismerős trombitaszó
harsogott fel az ostromlók háta mögött, s füst és láng közől egy
háromszinü, kék, sárga, veres zászló lobogója látszott közeledni.

„Istené a dicsőség! jön a szabadulás!“ kiálta feléledt buzgalommal a
pap, s a megriadt tatárok hirtelen visszafordulva, az ujan érkezők elé
tolultak.

A csata rövid volt, néhány percz alatt keresztül törte magát a rendetlen
csordán a kis segédcsapat, alig volt negyven ötven ember, de mind jól
felfegyverezve, s villogó kardjaik csapása alatt hullott a tatár mint a
tök.

Elől egy délczeg lovag, leeresztett aczélsisakján két sastoll meredt
föl; oly sebesen tört magának utat az ostromlott ház felé, hogy társai
alig birtak nyomában maradni. Néha körülfogták, de ő jobbra balra vágott
s ismét tisztában volt.

„Derék fiu vagy, akárki légy. Engem ugy segéljen megérdemled leányomat“
kiálta Gergely ur.

„Ni – hogy villámlik a kard kezében! a hova vág, nem kell annak másik
csapás. Nézz oda Ilonka ha meglátod, lehetetlen hogy belé ne szeress.“

Ilonka fölveté szemeit, s a mint meglátta a küzdő lovagot, mintha valami
megdöbbentő sejtelem kapta volna meg szivét, két kezét keblére tette, s
térdenállva fölemelé szemeit az égre és sohajtott, és az ég meghallgatá
a mit kivánt.

A szabaditó ezalatt egészen a ház elé jutott, s már szinte megmenté
Bethlenéket, midőn az utcza tulsó feléről uj csapattal jött rá a murza.

A nagyképü macskabajuszu ember, szegletes fejével, villogó szemével és
fogaival, vörös csalmájával, pokoli jelenetkint száguldott elő fekete
paripáján, az égő házak között. A lovag megállt előtte, s rövidre szedve
a kantárszárát, hátrahuzta paripája nyakát s fölágoskodott a kengyelben,
kardját szeme elé tartva. Azon pillanatban, midőn a murza oda ért s
görbe sarló alaku kardját az ifju fejének mérte, egyszerre lebukott ez
lova nyakára s egy gömbölyü, alulról fölfelé intézett csapással oly
mesterien vágott a murzához, hogy annak ugyanazon pillanatban a kardja
jobbra, a feje balra repült.

Az oda érkezett tatárság ez eseten elrémülve hirtelen megforditá a
kantárszárát s ott hagyva a győzteseknek rabjait és martalékát elfutott
az éjszakában.

„Jókor jöttünk-e?“ kiálta András gazda, nem gondolva leégett s
szétrombolt házával, csak vendégeivel.

„Erős várunk nekünk az Isten.“ Szólt ünnepélyesen Gernyeszegi, letéve
kezéből a kardot.

A mentő lovag leszállt lováról s oda jött a megmentett csoporthoz.

„Légy üdvöz derék lovag“ szólt kezét nyujtva eléje Bethlen Gergely. „Én
Isten előtt ez órában szent fogadást tevék: hogy a ki meg fogja menteni
leányomat, nem keresem családját, hitét, vagyonát, neki adom nőül. Azért
akárki légy, ha még nőtelen vagy, s magad is ugy akarod, fogadd őt
kebledre, s légy szeretve általa, ugy a hogy megérdemled.“

„Köszönöm“ szólt a lovag elfojtódott hangon „és elfogadom,“ s avval
megfogva a gyöngéd hajadon kezét, oda vonta őt keblére. Ilonka, a mint a
lovag keze az övét érinté, megtört erővel hanyatlott alá, ha a lovag
karjaival át nem öleli, alélt termete a földre rogyott volna, alig
eszmélt magáról többé. Nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram
áhitattal rebegé, karjait kiterjesztve, fölöttük: „az ég áldása legyen
rajtatok.“

„Ámen!“ monda a lovag, és sisakját leemelte fejéről.

Mindenki ráismert egyszerre.

A férfiak hátrarezzenve, Ilonka felsikoltva s karjait convulsiv erővel
kulcsolva az ifju nyaka körül, kiálták egyszerre:

„Apafi Mihály!“

* * *

Néhány hónap mulva Balázsfalván tartotta a fejedelem menyegzőjét Bethlen
Ilonkával. Jelen volt az ország szine, java, s annyi ember között egy
sem volt, a ki szomoru ne lett volna, csupán az ifju pár volt boldog és
vidám. A legközelebbi rokonok ugy jártak alá s fel, mint temetéskor a
megszomorodott felek. A menyegzői pompából kirítt az arczok búja.

Mikor a fejedelem szép menyasszonyával, megkezdte a tánczot, a vendégek
egy része fölállt tiszteletből, más része ülve maradt és duzzogott.

„Miért nem tisztelik meg kegyelmetek a fejedelmet, hogy felállnának“,
szólt Apor István uram, akkori főkincstárnoka Erdélynek az ülve
maradtakhoz; mire egy közőlök Sárosi János uram, daczosan visszaszólott:

„Elugratta biz ő kegyelme a fejedelemséget!“

* * *

Apafi boldogul élt sokáig szép nejével, – hanem Erdély csakugyan nem
látott több fejedelemtemetést.




BACSÓ TAMÁS.

MAGYAR HISTORIAI NOVELLA.


I.

Murányvár, az annyi regényes kalandról hires omladék, Ferdinánd király
idejében a Tornai Tornallyay családnak volt birtokában.

1536-ban meghalt az öreg Tornallyay János, s maradt utána egy fia
László, kit még éltében eljegyze egy szintén a Tornallyay családból való
hajadonnal Máriával.

Ezt a Tornallyay Máriát azonkivül a fiscus által fiusittatá, hogy ha
netalán saját édes gyermeke meghaláloznék, vagyonai ne származzanak
idegen kézre, hanem maradjanak a leánynál, s ha az később máshoz találna
férjhez menni, viselje a férj az ő nevét is, s a születendő gyermekek,
mint Tornallyayak birják a család javadalmait.

Minthogy azonban kora halálával hátrahagyott fiacskája menyasszonyostul
együtt még mindketten gyermekek valának, gondviselőül rendelé számukra
eddigi várnagyát Bacsó Tamást, még két testvérével együtt, kiknek
egyikét hitták Bernátnak, másikát pedig Sámsonnak.

Az öreg Tornallyay sohasem vélte gyermekei jövendőjét jobb kezekre
bizhatni, mint e három férfiéra. Ezek közül Tamás volt a legidősebb,
kegyes, imádkozó ember, kinek sohasem volt egyébre gondja, mint
bucsujárásra és alamizsna-osztogatásra; utána következett Bernát, ez egy
kissé rútarczu volt, fertelmes képére alig lehetett ránézni, de annál
jobban értett a gazdálkodáshoz, s pénz és számvetés dolgában senki őt
meg nem csalhatta; a legifjabbik, Sámson, pedig vitéz hadakozó ember
levén, már természetnél fogva is erős és izmos termetű; ugy gondolá a jó
öreg, hogy a mig fiának lelki neveltetése nem szenvedend hiányt Tamás
ápolása alatt, addig Bernát a vagyonbeli gazdálkodásban leend tudós,
végre Sámson hathatós védelmezője leend annak minden erőszakos
megtámadások ellenében.

Az öreg János eként elhagyván a mulandóságot, ime mi történék vala? Már
az első esztendőben hire futamodék, hogy Murányvár egy rablófészekké
lett, honnan vitéz Sámson gazda tűzzel vassal látogatja a felvidéket,
gyilkol, rabol és gyujtogat, a jó Tamás feltöri a templomokat, leszedi
harangjaikat, s a bölcs Bernát benn a várban pénzt kovácsol az elrabolt
harangokból, s annyira elárasztá már hamis pénzzel a tájékot, hogy a
szomszéd városokban félnek az emberek pénzen vásárlani, hanem inkább
csereberélnek.

Hasztalan emeltek panaszt a szomszéd falvak és földesurak! a hatalmas
gonosztevőket nem volt mód megfenyiteni, ha Ferdinándhoz folyamodtak
segitségért, ezek azzal fenyegetőztek, hogy áttérnek János Zsigmondhoz,
s megforditva. A megye kétséges föld volt, ma az egyik fél birta, holnap
a másik, s mikor a háborura is alig volt elég a fegyver, honnan jutott
volna még a rablók ellen?

Az országgyülés egynehányszor czitálta őket, de ők sohasem jelentek meg,
daczolva a törvényekkel.

Minő sors várhatott ily állapotban a rosz kezekre bizott árvákra, kiknek
ügye a zürzavaros időben egyedül a gondviselő ur Isten őriző kezére volt
bizva?

A mellékrokonok gyakori kérdezősködéseire mindig kitérő feleleteket
adtak a gondnokok, s nem engedék őket a gyermekekhez férni; majd, hogy
László felserdült, elhiresztelék, hogy elment Lengyelországba hadakozni,
egyszer csak aztán kitűzték a fekete zászlót a vároromra: – hogy, hogy
nem? – hazaérkezett ismét, és rögtön meghalt; a ki nem félt Murányvár
alatt járni, megjelenhetett a torára. Ez volt a hir.


II. A TOR.

… A terem be van huzva fekete posztóval, közepett áll a ravatal, ezüst
szegekkel kiverve; két oldalán megforditva függnek a családi czimerek,
egy fehér angyal, csillagos kék mezőben, jobbjában lángpallost tartva.
Fejtül zászlók és lobogós kopják, kétfelől tizenkét viaszfáklya lobog; a
ravatalon egy fiatal férfi fekszik, sápadt, kiaszott arcz, kemény
szigoru vonások, beesett szemei csukvák, viaszsárga kezei mellén össze
vannak téve, nagy sima homloka száraz és fényes, mint szokott lenni a
halottaké.

Lábtul kis kerek asztal mellett négy virrasztó diák ül énekelve, az
asztal alatt nagy zöld órros kancsó fülel, a diákok bele vannak már
fáradva az éneklésbe, de még az ivásba nem.

A szomszéd-teremben ez alatt vigan folyik a tor, ott a csatlósok és
pinczérek iszszák le sziveikről a bút, s ha elhallgat olykor a
virrasztók éneke, a de profundis szomoru melodiája után keresztül
hangzik a nyitogatott ajtókon a vad rikácsoló bordana: „ej haj, igyunk
rája, ugy is elnyél a sir szája!“

A virrasztók unni kezdék magukat a halott mellett, a zsolozsmák végig
vannak énekelve, a fáklyák leégtek, és a kancsó kiürült. Egyet
elküldenek maguk közül, hogy hozza tele. A másik utána megy, hogy
meglesse, ha nem csalja-e meg társait? Mindketten oda maradnak. A
harmadik értük indul, visszahivandó őket, s a negyedik aztán nem bolond,
hogy egyedül maradjon, ő is utánok megy. A szomszéd-teremben pedig igen
vig társaság van, onnan nem jön ki más, mint a kit kilöknek. A halott
egyedül marad.

Éjfélkor le fogják tenni majd a családi sirboltba, s a czimer
megforditva marad a sirbolt-ajtó felett, mely a Tornallyay család utolsó
férfi ivadéka, László után bezáródik.

Éjfélig van ideje mindenkinek meglátogatni a halottat, ki éltében annyi
emberrel jól tett, védte az ártatlant, segitette a szükölködőt,
gyámolitá rokonait, megbecsülte a jó szolgát, és harczolt a hazáért.

Nem igen jut eszébe senkinek.

Egyszerre nyilik az ajtó, s a részeg tivornya orditásból kitántorog Ivó,
a csatlósok hadnagya, kit László váltott meg török rabságból. Részeg az
ember, mint a csap, kezében kancsót hoz, s a halott előtt kaczagva
megáll, a hogy állhat.

– Igyál atyafi! szól urát kinálva, s vadul röhög durva ötletén. Ugy is
nagy státió lesz innen a más világig, s ki tudja: ültettek-e ott is
szőlőt? Igyál no.

Az ember tántorogtában felrug egy álló gyertyatartót, s a viaszfáklya
forró olvadéka László arczára cseppen. Az hideg marad és mozdulatlan.

– No – se baj, mond a hadnagy felállitva a fáklyát nagy ügygyel bajjal,
s ez alatt más kettőt taszitva el. Ha a más világra jutsz, ott még majd
forróbbal is leöntenek.

A hadnagy eltántorgott részegen, kiment a folyosóra, valamelyik
szegletben eldült és elaludt. Az utána nyitva hagyott ajtón besüvöltött
a szél, s ugy lobogtatta a fáklyákat a ravatal körül!

A szomszédteremben hangzott a lakomai zaj, a halott szobája csendesen
maradt.

De im ki az, ki őt ismét látogatni jő? Magas, halavány női alak, ha
szemei ugy nem égnének, léleknek is beillenék. Ez a menyasszony. A
halott menyasszonya Mária, ki jegyesét már három év óta nem látta, s
most tudtára adák, hogy vőlegénye megérkezett, s ott fekszik a
koporsóban.

A leány megáll a ravatal előtt. Szép vonásai mintha kővé volnának fagyva
mozdulatlanok, szemeit le nem veszi mátkája arczáról, egy köny sem
nedvesiti azokat. Iszonyu érzelem! midőn az élet legkinosabb órája jelen
van, nem akar fájni a sziv, nem akar sirni a szem, nem akar veszteségére
gondolni az ész, és e borzasztó ür a lélekben, köny, fájdalom, és
gondolat nélkül a legiszonyubb szenvedés. Ezentul még csak egy lépés
van, – az őrültség kaczaja.

Annyit szeretne pedig mondani a halottnak; szeretne szemrehányásokat
tenni, hogy hát ily hidegnek kell-e a vőlegénynek lenni? szeretne
elmondani neki, hogy ő is szenvedett sokat, szeretné megkérdeni tőle,
melyik ut vezet a tulvilágra, hogy utána mehessen? Mert hiszen oly
nagyon szerette őt! De az ajk nem ád hangokat.

Odalép a halott mellé, s gyöngéd fehér kezével megfogja annak viaszsárga
kezét.

Mi volt ez?

A megérintett hideg csontkéz megszoritá a leány kezét.

Mária ijedten tekinte kedvese arczára, s annak felnyilt szemeivel
találkozék.

– Csendesen… suttogá a ravatalon fekvő. Ne félj és ne örülj, mert
elárulsz.

A leány reszketett, a férfi nem.

– Vártalak, suttogá László a leánynak, végy le egy kést a falra
akasztott fegyverek közül, s vagdald el vele kötelékeimet, mik kezeimet
és lábaimat fogva tartják, s aztán tedd mellém a kést.

A leány csak bámult, a nélkül, hogy a mondottakat teljesitené.

Mária! nem természettörő csoda, a mit látsz, én élek, de csak egy órám
van még hátra, éjfélkor el fognak temetni, ezt az órát használni kell.
Hajolj reám, tégy ugy, mintha siratnál; – ne félj hideg alakomtól, csak
egy szikra ég még abban, s az is szerelem te érted. A mióta nem láttál,
az alatt itt voltam bezárva a bástyák legalsó börtönében. Bacsó Tamás
tarta ottan. Midőn bűneit megtudva, meg akarám őt büntetni, rabló
zsoldosaival megkötöztetett, s elzárt a világ elől, s az utánom
kérdezősködőknek mesét mondott hollétemről. E sirból, jól tudám, hogy
csak a másik sirba van kijárás, s vártam sokáig, vártam iszonyu ideig; a
napokat nem számithattam, mert a föld alatt nincs idő, csak azt tudom,
hogy az hosszabb volt az örökkévalóságnál. Végre egy gondolatom jött:
visszatarték magamtól ételt és italt hosszu ideig, testem kiszáradt,
arczom összeesett, szivem verése alig lön észrevehető, s tagjaim
elhidegültek. Egy órában porkolábjaim, midőn lánczaimat vizsgálni
jöttek, megmerevülten találtak börtönöm fenekén fekve. Ez meghalt!
mondának nevetve, s a lánczokat levéve rólam, felvettek vállaikra,
felöltöztettek halotti ruhába, s kiteritettek e ravatalra; hallottam,
mint suttogá mellettem egy, hogy még szivem körül melegséget érez, s az
ijedtségtől ugy elszorult egyszerre szivem, hogy a mint a másik rátette
kezét, nem érzé dobbanását. Majd jobban meghűl a sirboltban, vigasztalá
társát. Most, Mária, adj kezembe egy kést.

– Mit akarsz cselekedni?

– Megvárom, mig Bacsó Tamás ide fog lépni ravatalom mellé, s akkor
szivébe ütöm azt.

A leány ráhajolt Lászlóra, s arczát arczára fektetve suttogott:

– Maradj csendesen és ne háborogj. Én megszabaditalak, ha rám bizod
magad. Engedd magadat a sirboltba letétetni, én érted megyek.

– Lehetlen az, szólt reszketve a férfi, s a puszta gondolatnál
elkékülének ajkai. Hátha gátolva léssz, s én ott veszek a lezárt
koporsóban? A sirbolt-ajtó zárva leend; s ha odáig juthatnál is, belőle
ismét nincs menekülés.

– Van. Atyád koporsója mellett áll egy kőkoporsó; ez üres, nem fekszik
benne senki; fedelét leemelve, egy szűk lépcső lejárása tünik elé, mely
a sziklába vágva a vár alatti barlang üregéig vezet, ezen keresztül
megszabadulandsz.

– De hogy jöhetsz te odáig?

– Éjfél után, midőn mindnyájan lenyugszanak, Bacsó Tamás hálótermébe
lopózom, ki feje alatt szokta őrzeni a vár kulcsait. A várnagy babonás:
e vár lakóinál hagyományul jár a monda a fehér leányról, ki az éjfél
óráiban, a lángpallost kezében tartva, végig szokott járni a vár
termein. Senki nem meri őt megszólitani, mindenki félve áll hátra, s
maga Bacsó Tamás takaróját fejére vonva huzódik ágya szegletébe, hogy ne
lásson s ne halljon semmit. Nem rém a fehér leány, én magam vagyok az.
Alant a hegy tövében lakik egy hű szolgám, az öreg Bertalan,
kecskepásztor, ő fedezte fel a sirbolti rejtekutat, és én használva a
várnagyok babonás hitét, itt szoktam vele találkozni, s itt adom át neki
panaszleveleimet, miket ő több izben elvitt a nádorhoz, sőt egyszer a
királyhoz is. Ma éjfélkor ismét lemegyek, téged megszabaditalak.

– És azután velem jösz?

– Te fölmégy a királyhoz, föl az országrendeihez, megmutatod nekik
kiszenvedett arczodat, s boszut kérsz gyilkosaid fejére. Én pedig
közöttük maradok, hogy legyen, ki bűneiket feljegyezze.

E perczben nyilt az ajtó. László lehunyta szemeit, Mária ugy tett,
mintha ráborulva sirna. A három Bacsó lépett be a terembe.

Elől egy magas, martialis alak, Bacsó Sámson, a rablóhős; vastag,
szénfekete haja serteként áll fején szélyel, és ellepi homlokát, sűrü
szemöldei csaknem össze vannak nőve, két bajusza, mint két ökörszarv,
öklelőzik jobbra balra, sűrü fekete szakállal van benőve egész arcza,
mintha aczélsodronynyal volna beültetve, s a mik szabadon maradtak, azok
egyedül a sötét villogó szemek. Alakja ölnél magasabb, vállai szélesek,
karjai vastagok mint egy cserfaág, öltözete piszkos és elhanyagolt,
melyet derekán bivalybőr-öv szorit össze, azon lóg egy hosszu, rozsdás,
egyenes kard; a kard lapjára van edzve: „jó éjszakát!“

Utána jő Bacsó Bernát, merő ellentéte az elébbi alaknak, egy félre nőtt,
nyomorék teremtés, feje vállai közé szorulva, arcza ránczokkal fedett, a
szőrt megirtá rajta a himlő, melytől szemei is örökké veresek, hosszu
kezei csaknem a földig lógnak. Az egész alak szánalomra indit, de az
ajkak vonásában van valami keserű guny, mely e szánalmat visszautasitja,
s daczolni látszik a természettel, mely őt megcsufolta, s az
emberiséggel, mely őt kineveti.

A harmadik, Bacsó Tamás. Egy tisztességes ősz alak, a milyennek festik a
becsületben megőszült embereket: nyilt barátságos homlok, melyet ezüst
fürtök fednek, tiszta, józantekintetü szemek, szabályos arcz, szelid,
nyájas ajkak, komoly magatartás; – öltözete gyász, s e szint
arczkifejezése sem hazudtolja meg. Tud szomoru lenni.

Midőn belépnek, Mária fölemelkedik a ravatalról, s hideg, könytelen
arczczal végig nézve a három testvéren, a nélkül, hogy szólna hozzájuk,
eltávozik.

Sámson vállat vonitva fordul el tőle, mig Bernát faunusi vigyorgással
tekint utána, egyedül Tamás üdvözli őt tiszteletteljesen meghajtva
fejét.

– Köszönnetek kellett volna neki; szól intőleg testvéreihez, ezután ő
leend a vár birtokosa.

Bernát felkaczagott.

– Miután eddig vőlegénye volt az, ki most halva fekszik?

– Bizonyára, a végrendelet igy hagyományozta azt.

– De azt nem hagyományozá, hogy a vár urát három esztendeig fogságba
tartsd, s csak meghalva ereszd ki.

Tamás nyugodt lélekkel viszonza:

– Én gondnokul voltam mellé rendelve, hogy vigyázzak reá, a fiun
tébolyodás jelei kezdtek mutatkozni, s én elővigyázatból zártam őt el,
hogy kárt ne tegyen magában, vagy jószágait el ne prédálja, ez nekem
jogom volt és kötelességem.

– Igaz, hiszen te derék becsületes ember vagy. Megbocsáss, hogy későn
ismertelek meg; hát a lányt most ujra mi oknál fogva teszed el láb alól?

– Épen nem teszem. Ő férhez fog menni, és Murányvár a hozzátartozó
uradalmakkal együtt azé leend, ki őt el fogja venni, a mint a
végrendeletben van.

Bernát elsápadva néze bátyja arczára, mintha kétkedne rajta, hogy
tréfál-e vagy valót beszél?

– S hová leszünk mi akkor?

– Maradunk a kik voltunk, ha a kegyes vőlegénynek tetszeni fog; viszonza
Tamás alattomos mosolygással, mely egy perczre elárulá a szelid arcz
vonásaiban alvó ördögöt.

– S ki volna az? kérdé Bernát, értetlen arczczal.

– Kedves öcsénk, Sámson; szólt Tamás, a kalandorra mutatva, ki ezalatt
hátat forditva állt egy ablakban összefont karokkal, s részvétlen
arczczal bámult ki az erdős vidékre.

A mint nevét hallá emliteni, visszaforditá nagy, bozontos fejét, s
lenézve testvéreit, egyet vonita vállán, s azzal ismét az ablakba
könyökölt.

Tamás odalépett hozzá, s nyájasan megveregette vállát.

– Hallottad, miről beszéltünk?

– Hallottam, de semmi közöm hozzá.

– Semmi közöd?

– Mert az nem az én mesterségem. Én rablok, gyilkolok, megölök száz
férfit ha kell, de lopni, csalni, örökségeket elhajhászni nem szokásom.
Tegyetek a leánynyal a mit akartok, mit bánom én? öljétek meg, de az én
kezem által ugyan nem; engem hagyjatok ki játékaitokból.

– Sámson, térj eszedre, ha egyszer elvetted a leányt, többet akár soha
se lásd. Mehetsz a világ végire, de nekünk kell, hogy őt nőül vedd.

Sámson fölegyenesedék, szemei villogtak sötét helyeikből.

– Halljátok. Én láttam férfiakat meghalni a halál mindenféle nemeivel,
én láttam ágyukat szegezve mellemnek, és éreztem álmomban a hóhér
pallosát nyakamba metszeni, én láttam kisérteteket utánam jőni az
általam meggyilkoltak sirjaiból, s hallottam kongani a felgyujtott
falvak harangjait, mikor már a tornyok le voltak égve. Nem reszkettem
soha. De asszonyt nem láttam sirni soha, és nem akarok. Keressetek
helyettem más vőlegényt. Én a leányt el nem veszem.

– Elveszem én! szólt közbe, kigyuladt arczczal Bernát, s arcza ragyái és
szemei még vörösebbek lettek.

A ravatalon fekvő László, kinek e beszédet hallva, a pokol kinjait kelle
kiállani, e szóra öntudatlanul felsóhajtott.

Mindhárman ijedten tekintének vissza.

– Valaki sohajtott. Hangot hallék: rebegé Bernát.

– Semmi sem, szólt Tamás széttekintve. Tán valaki hallgatózott az ajtón.

Bernát szorongva szólt:

– Engem ugy nyugtalanit e halott, ugy félek tőle. Kedvem volna szivébe
ütni e kést, nehogy föltámadhasson valaha.

– Azt ne tedd, csititá őt Tamás. Még azt mondaná valaki, mi öltük őt
meg. Meg van ő halva jól.

Sámson gunyosan fordult testvéreihez:

– Hogy féltek, miszerint föltámad az, a kit megöltetek; a kit én
megölök, az nem ébred föl soha.

– Beszélj, beszélj kevély rabló. Ha én ébren nem vagyok, te nyakadra
hoznád az egész országot, s harczolhatnál vele.

– De ha én pénzt nem szerzek, szólt közbe Bernát, te is hiába vagy
ébren.

– Csitt, a virasztók jőnek.

Éjfél elmult. A torozók ügygyel bajjal elhagyák az ivótermet, a
legjózanabbak felvevék a ravatalt vállaikra, s a mint a sirbolt-ajtót
felnyiták, a kijövő hideg szél oly borzadályosan futott végig
valamennyin, hogy egyszerre kijózanultak, az arczok halaványak voltak a
fáklyafénynél.

A csatlósok megálltak a lépcsőkön, félelmesen nézve fáklyaik füstjére,
mintha fekete szellemek lobogtatnák azokat palástjuk szegélyével.
Alulról hangzott a halotti ének: Miserere mei Domine!

Az emberek önkénytelen keresztet vetének magukra s örültek, midőn
visszajöhettek a sirboltból, s hátuk mögé nem merve tekinteni, siettek
alvószobáikba.

Bacsó Tamás maradt leghátul, bezárta a sirbolt-ajtót, megforditva rajta
a czimert, s magában dörmögve monda:

– Ez többet meg nem nyilik – az itéletnapig.


III. A FEHÉR LEÁNY.

Bacsó Tamás reszketve fogá meg Sámson kezét, midőn hálószobájába ért.

– Maradj nálam, szólt rebegő hangon, ez éjjel nem merek egyedül alunni.
Egy kisértettel megszaporodott a pokol.

– Még is oly gyáva vagy, vén gyermek? szólt az megvetően.

– Nappal nem nevezhetnél annak, de az éjszaka nem az emberi hatalmaké.
Kérlek, ülj mellém, ülj közelebb, gyujtsunk tüzet a kandallóban, zárd be
az ajtókat, s az ablakok tábláit reteszeld be. Engem Isten csodái
kisértenek éjjelenkint.

– Álmodban látod azokat, sokat vacsorálsz.

– Épen semmit.

– Tehát azért látod, mert sokat böjtölsz.

– Oh ne mondd. Az Istennek oka van engemet látogatni. Én sokat vétettem
nagyon. De vezekleni fogok, vezekleni bűneimhez méltón; ha ez utolsó
tervem bevégezém, akkor templomot épittetek, oly pompást, hogy
hasonlóban nem imádkoztak még soha.

– Csak hozzám közel ne épitsd; mert ki találom rabolni.

– Csendesen Sámson; ne szólj igy. Oh itt a falak is beszélnek, körűlem
minden butor él, és engem üldöz; ha nagy csendesség van, nevemet
suttogják, csendesen, alig hallhatólag, és éjszaka, midőn a nagy viharra
olykor felébredek, mely a szélvitorláit csikorgatja, egyszerre megnémul
minden, s fejem fölött elkezd zugni a hatvannégy mázsás öreg harang,
melyet a rimaszombati szentegyházból elraboltam, s hamis pénzt verettem
belőle, s ugy kong, ugy zug a mélységes éjszakán keresztül, hogy a
bástyák rengnek bele alapzataikban. Máskor halálos vakság fog el, érzem
a fáklyák melegét, és lángjaikat nem látom, mélységes sötétség ül
körülöttem. Számtalanszor, midőn ágyamba le akarok fekünni, saját
alakomat, a hogy vagyok és létezek, már ott fekve találom, s hasztalan
költöm onnan, nem birom fölébreszteni, s ott virradok meg székemben
ülve, mig a nap feljő, s a kisértet eloszlik.

– Rémséges dolgokat beszélsz, szólt Sámson, közelebb huzva kardját.

– Nézz hátam mögé, nem áll-e valaki mögöttem? gyakran, midőn olvasni
akarok valami szent könyvből, érzem, hogy valaki hátam mögött
leskelődik, s vállamon keresztül azon könyvből olvas, mig az én szemeim
előtt annak minden betüje megelevenedik, hogy mennek egymásután sorban,
mint a lándzsás hadsereg, s ha kés van kezemben, ugy biztat, ugy erőtet,
hogy vágjam vele torkomat keresztül!

– Te meg vagy rontva Tamás. Eszed nincs helyén.

– Van e várnak egy ősi réme, mely itt lakik alattunk vagy fölöttünk,
elrejtve a falak üregeiben, és örökké ébren. Ez a fehér leány. Egy
Tornallyai leány hajdan a keresztes hadba távozott el, s ott elesett a
csatában: de szelleme visszajött e várba lakni, s oly tiszteletben
tartaték a család előtt, hogy ünnepélyes lakomáikon egy széket mindig
üresen hagytak a számára, s arczképe alá, mely a csarnokban függ,
valahányszor menyegző, tor, vagy keresztelő történt, külön viaszgyertyát
szoktak meggyujtani, s mig a többi viaszgyertyák leégtek, ez bár
folyvást lángolt, soha nem fogyott el. Ez a rém üldöz legjobban engemet.
Hasztalan zárkózom be előle, zárt ajtókon keresztül felkeres, egyik
ajtómon bejön, a másikon kimegy, az őrök látják őt, és nem merik
megszólitani, hallják mint csikorognak az általa felnyitott ajtók, s
mint csapódik be a sirbolt-ajtó utána iszonyu dördüléssel…

E pillanatban iszonyu csattanás hallatszott… A két testvér rémülten
ugrott fel székeiről, s az ajtóra tekinte… Az felnyilt csendesen. Bacsó
Tamás reszketve fogózott testvére karjába. Szemeit nem birta lezárni.
Jól tudta, hogy zárt szempilláin keresztül is kénytelen volna látni e
tüneményt.

Egy fehér alak suhant végig a termen, egy márványarczu hölgy alakja,
vállán arany betükkel kivert lángalaku pallost emelve, s szemeivel merőn
maga elé tekintve.

Bacsó Tamás homlokán a hideg veriték gyöngyözött. Sámson keze is rá volt
fagyva a kardmarkolatra, s izmos termete reszketett.

Már a fehér leány a tulsó ajtóhoz ért, midőn Sámson erőszakosan megtörve
félelme bilincseit, felkiálta:

– Hát fattyuk vagyunk-e mi, hogy egy rémtől megijedünk? s azzal kirántva
kardját, elállta a kisértet utját. Megállj! ordita rá, felemelve
kardját, – s ha a pokolban lakozol, maradj ott örökre, vagy ha nem
haltál meg elég jól, megöllek én, ugy, hogy a más világon sem fogsz élni
többet.

A fehér alak egy pillanatra megrettenni látszott, mintha még fehérebb
lett volna mint volt, de a másik pillanatban megvillant kezében a
lángpallos, s oly gyorsan, mint a villám, csapott le Sámson kardjára.

A kard kihullott a férfi reszkető kezéből, s Sámson térdrebukott a
rémülettől, arczát kezeivel eltakarva.

A következő pillanatban lehete hallani a mindig távolabb felnyitott
ajtók csukódását; mig egy végső dördület hirül adá, hogy most a
sirbolt-ajtó csukódott be.

Minden lélek halálfélelem közt aludt ez éjszaka, s másnap reggel a
Tornallyai család sirboltja felett, hol a czimert Bacsó Tamás saját
kezével forditá meg, e czimert ujra helyreforditva lehete látni.


IV. A KINYUJTOTT KÉZ.

Ezen zavargás időkben nehéz volt az ország és a fejedelmek figyelmét
egyes családok sérelmeire vonni; a népek kiáltásai közül nem hallatszott
ki az egyesek jajszava.

Tornallyai László, menyasszonya által a legcsodálatosabb uton
megszabadulva, azon kezde gondolkozni, mint irtsa ki öröksége rablóit
Murányvárból?

Ha egyenesen fölmegy Pozsonyba, s magát az országrendeivel
megismertetve, azokat a törvényszerinti elégtételre felhivja,
koczkáztatta volna, hogy Bacsó Tamás megtudva életben maradtát,
órgyilkosokat küld utána s megöleti, mig azt az igazságnak megrövidült
karjai rablófészkében el nem érik, s minden törekvésének sem sikerülend
egyebet kieszközölni egy erőtlen fulminatoriumnál, melyet Murányvárban
csak kaczagni fognak.

Hanem mást gondolt ki. Máriát nem bocsátá többé vissza a várba, hanem
elvivé ő a szent Erzsébetről elnevezett kolostorba, s ott a szent szűzek
gondviselésére bizva, elrejté őt a Bacsó család szemei elől, kik amaz
ijedelmes éj óta semmit sem tudtak az eltünt leány holléte felől.

Akkor tudósitá László álnevü feljelentésekben az országbiráját,
miszerint a Tornallyai család utolsó ivadékainak egyike meghalálozván,
másika kolostorba lépvén, a megürült Murányi uradalom a koronára szállt
vissza; minélfogva a fiscus igyekezzék azt törvényes urának
visszafoglalni.

E feljelentés nem is maradt sikertelen; rövid idő mulva parancs érkezett
Bacsó Tamáshoz, mely által az felszólittatott a murányi uradalmat a
törvényes határidő alatt a koronának átszolgáltatni.

Bacsó Tamás elsápadt, a mint a parancs elejét olvasá, hanem a mint annak
végén megérté, hogy Mária a szent-erzsébeti kolostorba tartózkodik,
mintha kő esett volna le szivéről, megkönnyebbült kebellel mondá:

– Minden jól van.

Még az nap felkeresteté Sámsont, ez összegyüjté rablóbandáit, s éjszaka
ráütve a szent-erzsébeti kolostorra, azt ostrommal elfoglalá,
oltárkincseit felprédálta, s Máriát erőszakkal elrablá belőle. Nehány
ittas rabló üszköt vetett a szétdult kamarákba, s a kolostor a puszta
falakig leégett.

E kolostort azonban az akkori országprimás épitteté, s különös kegyében
tartván, midőn e szent hely elrombolását megérté, méltó haragra
gerjedve, panaszt tőn személyesen a király előtt, melynek eredménye az
lett, hogy mielőtt a zárda üszkei kihamvadtak volna, már a császári
tábornok Salm Frigyes ott állt Murány alatt bosszuálló seregeivel.

A Bacsó-családnak csupán egy utja volt a menekülésre: Máriát
kényszeriteni, hogy egyhez közülök nőül menjen. E végett a legközelebbi
faluból erővel elragadták a lelkészt, s halállal fenyegeték, ha az
esketési szertartást rögtön végre nem hajtandja, csak ez által
maradhatván törvényes birtokában a várnak, s csak igy menthetve a
kolostor elleni erőszakoskodást.

A lelkész, egy tisztes hetvenéves agg, csupán arra kérte őket, hogy
engedjék őt egyedül beszélhetni Máriával, miszerint őt sorsával
megismertesse, és ha kelleni fog, rábeszélje a kivánt lépésre.

Midőn egyedül maradt a leánynyal, megfogá annak kezeit, s homlokát
megsimogatva szólt:

– Ne félj leányom. Az Isten nem hágy el téged. Engem halállal
fenyegetnek, ha téged össze nem adlak e gonosztevők egyikével, de én nem
félem a halált, félem egyedül az Istent, s ha ő neki tetszik, hogy
meghaljak, nem első martyrja leszek az igazságnak, de az leszek. Te
tartsd meg magadat. Igérd e gyilkosoknak, hogy kész vagy az ajánlott
kezet elfogadni: Él az Isten, hogy én össze nem kötöm azt a tiéddel.

A leány megcsókolá a tisztes agg kezét, s midőn kilépett gyilkosai elé,
azoknak végtelen meglepetésére kijelenté, hogy kész beléegyezni az
ajánlott házasságba.

Nagy lőn az öröm Murányban. Lakomához készült az egész vár; mig künn
Salm ágyuit sánczoltatta. Maga a választott vőlegény, a pupos Bernát ugy
felcziczomázta magát boglárokkal, és klárisokkal, hogy akár egy medve
nyakába odaillett volna.

A vár egyik termét kápolnának késziték el, felszerelve innenonnan
elrabolt oltárszerekkel, s midőn mind együtt valának, vőlegény,
menyasszony, násznagyok és vőfélyek, az istenfélő lelkész ott az
oltárhoz lépve, s kezével a feszületet felemelve, nem hogy megáldotta
volna az előtte állókat, sőt megátkozá azokat, kimondva rájok az egyház
legsulyosabb anathemáját, s a kárhozatnak adva őket testestül és
lelkestül.

A rablók irtózatos dühvel rontottak ekkor a lelkésznek, s megesküvének,
hogy ha a szertartást végre nem hajtja még azon órában, oly kinzást
fognak rajta véghez vinni, hogy óhajtani fogja a gyehennatüzet
enyhülésképen. A lelkész nem hajlott szavaikra, megcsókolá a feszületet,
s karjait széttárva, odaveté magát gyilkosainak.

Azok megragadták mellénél fogva, s kihurczolák a teremből, végig a
folyosókon: de ime Isten könyörüle szolgája sorsán, midőn a kinkamrába
értek vele, egy ér hirtelen megpattant az agg férfi fejében, s mire a
kinpadra fekteték, már megszünt élni.

E pillanatban kürthang rivallt a várkapun kivül, s a toronyőrök rémült
arczczal jelenték, hogy királyi hirnök áll a felvonó hid előtt.

– Taszitsátok az árokba! Kiálta Sámson, s a dühödt nép megcselekszi, ha
Tamás utjokat nem állja.

– Csendesen fiuk; nem kell kihuzni a kardot, mig van más ut a
menekülésre. Sok ajtót kinyit a tolvajzár, mit a harczfejsze be nem tört
volna. A veszély nagy, s védelmi szereink kevesebbek, mint hogy
háromnapi ostromot kiállhatnánk velök.

– Igen bizony! kiálta közbe Sámson haraggal. Mert te mindig többre
becsülted az aranyat a vasnál, s a helyett, hogy kardokat szereztél
volna, billikomot gyüjtögettél, ágyuk helyett pénznek öntötted a
harangokat, s lőpor helyett ezüsttel töltötted a kamarákat, már most
csatatér helyett keress magadnak akasztófát a hol meghalj.

– Nem ugy Sámson. Azokkal a kis ezüstgolyókkal jobban czélba lehet
találni, és messzebb lőni, mintha mázsás köveket hajigálnál kerekes
taraczból. Rakjatok meg három szekeret a tárházakból jó vert arany- és
ezüstpénzzel. Jól megértsétek: nem olyannal, a mi nálunk készült; –
igazival. Te Bernát lemégy e szekerekkel a fővezérhez, s kegyelmébe
ajánlasz bennünket.

– Miért épen én? kérdé Bernát elkékedve, miért nem te magad, vagy
Sámson?

– Mert te legkevesebb váddal vagy terhelve; neved legkevesebbet forgott
az actákban, itthon ültél mindig, mint a pók; nincsenek személyes
ellenségeid.

– És mivel legkevesebb kár lesz érted, ha ott marasztanak, szólt közbe
Sámson.

– Ha ide benn maradsz, nekünk ugy sem használsz, mert az utolsó
hellebárdos agyoncsap a dárdája nyelével, mig ha önkényt megadod
magadat, tekintet lesz reád. A többit ékesenszólásodra, s e három
szekérre bizom.

Bernát elsápadva ült fel a szekerekre, s megnyittatva a hirnök előtt a
várkaput, kijelenté, hogy testvérei nevében kész a fővezér előtt
megjelenni.

Pár óra mulva a szekerekkel együtt Salm sátora előtt állott.

A vezér több magyar főur társaságában fogadta az érkezőt, ki nagy
vigasztalódására tapasztalá, hogy azok előtte mind ismeretlenek.

Annyival nagyobb lön tehát rémülete, midőn Salm elélépve, őt egyenesen
nevén szólitá:

– Te vagy az a Bacsó Bernát, ki rabló testvéreiddel együtt a környéket
pusztitod?

– Ne hidd méltóságos uram, a mit rólunk mondanak, cseh rablók
kalandoznak a vidéken, azoknak a bűneit fogják mi ránk.

– Hát a harangokat kik rabolják el, hogy hamis pénzt verjenek belőlük?

– Minket rágalmaznak azzal is, kegyelmes uram, jól tudom; mert irigyeink
a szomszéd földesurak, hogy jó gazdák levén, pénzben meg nem fogyunk, de
im szemléld meg magad, és győződjél meg róla, hogy hát hamis pénzzel
szoktunk-e mi fizetni?

E szavaknál feltakarta a szekerek ponyváit, látni engedve a lapáttal
felhányt aranyat ezüstöt, s alázatos mosolygással mondva:

– Ezt a csekélységet a katona uraknak áldomásul hoztam.

Salm képét elfutotta a vér.

– Hát török basának néztek ti engem, nyomorultak, kitől pénzen lehet
venni békét és háborut? Nem rablott kincseitekért jöttem én ide, hanem
fejetekért, miket a törvény elitélt.

– Nem tévedtünk mi, uram, a törvény ellen soha.

– A szent-erzsébeti kolostor falai még füstölögnek.

– A kolostoré a hiba, mert törvényes hitvesemet Tornyallyai Máriát
erőszakosan tartá vissza tőlem, s ez által vagyonaimtól meg akart
fosztani. Én csak védtem magam, midőn támadtam.

– Törvényes hitvesed neked Tornallyai Mária? kérdé szigoruan a vezér.

– Kész vagyok rá hitemet letenni, hogy az.

Salm inte, hogy hivják elő a tábori lelkészt, s felszólitá Bernátot,
hogy esküdjék meg arra, a mit mondott.

Bernát vakmerően odalépett a tábori oltár elé, egy kezét az evangeliumra
téve, másikat felemelé az égre, s mint e szót ki akará mondani:
esküszöm! egy kéz hátulról hirtelen megragadá kinyujtott kezét, s a mint
Bernát hátratekinte, egyszerre megnémult, megmerevült. Tornallyai László
állt előtte.

Az embernek fél felét rögtön megüté a guta rémületében, ugy hogy nyelve
nem birt többé érthető szótagot kiejteni, s kinyujtott karja ugy maradt
megszáradva, a hogy azt az ég felé emelve tartá, megmeredt három
esküvőujjal.

Salm igy küldé őt vissza Murányvárba, rémületes jelenetül; félig holt
alakot, ki esküre kinyujtott kezét nem birja többé visszavonni, s
megnémult nyelvével nem birja kimondani a rémgondolatot, mely alatt
lelke megőrül.


V. A HÁROM TANU.

A mint Salm Murány alá megérkezék, Tornallyai László ki azalatt mint
kecskepásztor bujdoklott a hegyek között, megjelenék előtte, s elmondá
előtte élete s hamis halála egész csodás történetét.

Hihetlennek látszék a vezér előtt az egész esemény; előhivata többeket
azok közül, a kik Tornallyay Lászlót azelőtt három évvel ismerék, köztük
több régi szolgáját, embereket, kikkel hajdan jól tett, katonákat,
kiknek vezérük volt; de a három szenvedésteljes év alatt annyira
elváltozék az ifju arcza, hogy senki leghűbb szolgái közül sem ismere
rá. Temetése napján egy sem mert azok közül Murányba felmenni, hogy őt
megtekintse, s alig birták ők maguk is elhinni, hogy a kit három év
előtt, virágzó, teltarczu ifjunak ismertek, azzal most, mint megaggott,
szigoru, őszbevegyült haju férfival találkozzanak.

Ekkor azt mondá László:

– Három tanut fogok elétek állitani, a kik rám fognak ismerni
bizonynyal, a három tanu a három Bacsó testvér. Én fel fogom őket
keresni a harczok közepett, és ha akkor látni fogjátok, mint rémülnek el
látásomtól, s a legbátrabbnak közülök mint hull ki a kard kezéből, midőn
az enyimmel összeér, elhienditek, hogy én vagyok az, kit ők eltemettek.

A sors ugy hozta, hogy Bernát legyen az első tanu, ki Lászlót meglássa,
és ime azt megüté a guta, midőn hamis esküt akarva tenni, szentségtörő
kezét a halottnak, az eltemetettnek vélt megragadta.

A mint ily alakban visszaereszték őt a várba, a két testvér elréműlt
tőle; Bernát sem szólani sem inteni nem tudott, csak nézett rájuk és
hebegett, felemelt kezének egyetlen mozgása volt a reszketés, mely ugy
látszott, mintha örök fenyegetést intene vele. Senki sem tudta
elgondolni, mi történt? mi lelte az embert? éktelen rémület fogott el
mindenkit; az őrök elhagyták a sánczokat, s szökdösni kezdtek a várból.

Ekkor Sámson egy kétségbeesett merényletre határozá el magát. Este későn
összegyüjté embereit, s leittatva őket erős borokkal, felbiztatá, hogy
az éjjel kitörjenek a várból, s mig elleneik a vár körül szétoszolva,
soraikat megritkitják, ők egyesült erővel keresztűl vágják magukat, s
kimenekülnek Lengyelországba.

Tamás ezalatt hirtelen szekerekre rakatá kincseit, s az őrség felét
szétosztá a falakra, hogy majd mig testvére a kapunál utat tör, ő addig
körül fellármázza az ostromlókat, s elvonva azok figyelmét, midőn a
menekülésre ut nyilik, az utócsapatokkal és kincseivel Sámson után fog
sietni.

A terv végre is hajtatott. Az ég sötét volt és felleges. Éjfél után a
hold is lement, s erős vihar kezde keletkezni, melynek zajában elhalt a
várból jövő nesz.

– Ez épen rablók harczainak való idő: monda Salm, ki éjszaka személyesen
járta körül az őrszemeket, midőn egyszerre ágyuvillanás veri föl a
sötétséget, s a bástyákról kilőtt golyó épen feje felett süvölt el.

– Tudtam előre, hogy az éj nem marad harcz nélkül, szólt a vezér, s
rögtön elrendezé ostromcsapatait, elállatva velök minden kijárást a
várból.

A várfalakról minden álgyu elkezde bömbölni, ott fenn a rablók dobbal és
trombitával oly nagy zajt ütöttek, mintha egyszerre minden oldalról ki
akarnának rontani, s ez alatt Sámson csapatjai a legnagyobb csendben
lejöttek a vár aljáig, s ott egyszerre szótlanul megrohanák az előttük
álló harczosokat.

A rablóvezér vakmerően veté magát ellenei közé, kétélü bárd volt
kezében, melyet két ökölre fogva, vágott vele maga körül, a kit talált;
a meglepett lándzsások már tágitani kezdék előtte soraikat, szörnyü
termete egy fejjel kilátszott a harczolók közül, néha kettővel is, midőn
az előtte állók fejeit lecsapta. Nehány pillanat alatt szét volt szórva
a rablók által megtámadott dandár, az ut nyitva volt előttük a hegyek
közé, már lehete hallani a szekerek zörgését, miket Bacsó Tamás hozott
öcscse után, s a várban elhallgattak az álgyuk, midőn egy kisded csapat,
számra alig negyedrésze a rablókénak, jött nagy sietve ellenük: vezérük
egy magas pánczélos lovag, ki a mint Sámsont meglátta, messziről kiálta
rá:

– Sámson állj meg! egy szóm van hozzád.

– Akár kettő, kiálta Sámson, ki már ekkor harczi paripán ült s kardot
vonva, megtámadója elé nyargalt.

Társai, kik nem értek vele a rohanásban, messziről látták, hogy a kihivó
ellenfél, midőn Sámson közel ért hozzá, felvoná sisakrostélyát; a
rablóvezér erre kétségbeesetten kiálta föl, hanyatt dült nyergében, s a
nélkül, hogy védelmére kardját fölemelné, a megtámadó lovag csapásától
ketté hasitott fővel hult alá lováról.

A rablók erre lélekvesztve fordultak meg, s rohantak vissza a várba,
magukkal ragadva az utánuk jövő Tamást, ki veszni hagyta szekereit, s
csak annak köszönheté, hogy a várba visszajuthatott, hogy üldözői a
megrakott szekereket elfoglalva, az osztozással időt hagytak neki nyerni
a menekülésre.

Sámson elestével azonban a rablók bátorsága odalett. Senki sem gondolt
többé a védelemre, csak a szökés módjaira. Tamás átlátta, hogy itt egy
hétig sem maradhat többé, s egy kétségbeesett eszközhez folyamodott,
hogy magát megmentse.

Le izent a fővezérhez, hogy ha számára kegyelmet biztosit, átadja neki a
várat, kiszolgáltatja kincseit, s bántatlanul bocsátja el a kezei közt
levő Máriát; ha pedig e kérelme megtagadtatik, Máriát elzárja a vár
legmélyebb rejtekébe, a várat pedig magával együtt felvetteti a
levegőbe.

Kiküldött hirnöke sokáig nem érkezék vissza a válaszszal; várta estig,
várta éjfélig, s hogy még sem jött izenet; elhatározá a pokoli eszmére
magát, hogy a leányt is elölje, mielőtt maga elveszne. Odament hozzá és
tudtára adta, hogy meg fog halni, készitse el magát, s válaszszon, minő
halálnemével akar kimulni.

[Illustration]

A kétségbeesés néha jó gondolatokat ád. Mária azt kéré gyilkosától, hogy
engedje őt kedvese koporsója mellett a sirboltban éhen meghalni. Jól
tudta, hogy onnan kijöhet a rejtek uton.

Bacsó ráhagyá a kivánatot, s kézen fogva a leányt, levezeté őt a
sirbolthoz, s midőn elforditá a nehéz vasajtóban a kulcsot, keserűen
mondá neki:

– Üdvözlöm Lászlót, ha elébb megtalálsz halni mint én, mondd meg neki,
hogy nemsokára találkozunk a pokolban.

Azzal nyitni akará az ajtót, midőn egyszerre ugy érzé, hogy azt valaki
taszitja belülről kifelé.

Hajszálai borzadva álltak ég felé.

Az ajtó magától feltárult, s rajta egy halvány férfi lépett elő, kezében
kivont kard, utána fegyveres vitézek.

– Itt az itélet-napja Bacsó! kiálta az ifju a rablóvezérre.

Az iszonyu orditással veté magát a földre, elájulva a rémület miatt.

– Ez volt harmadik tanum, hogy Tornallyay László én vagyok; monda
rámutatva László az utána jövő fegyveresnek, kiket rejtekuton a vár
belsejébe vezetett.

– És a negyedik én vagyok, szólt rebegve Mária, föltámadt kedvese
keblére omolva.

Egy óra mulva Murányvár az ország seregei kezében volt, Bacsó a
vérpadon, Mária vőlegénye keblén.




A NAGYENYEDI KÉT FÜZFA.

BESZÉLY.

Felvincz és Enyed között egy kis bérczi patak vágja keresztül az utat,
melyen most tartós kőhid van épitve. A hid mellett két felől a patak
oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának historiai
emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról ivadékra
szállt a történet s maig is ugy emlékeznek arra, mintha csak a mi
életünkben történt volna…

… Épen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kurucz-laboncz világ
legszebb divatjában vala; ma a kurucz, holnap a laboncz osztott
törvényeket Enyednek, mikor az egyik kiment az egyik városvégen, a másik
bejött a másikon.

A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, a helyett
hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak
voltak, és hallottak valamit azon strategiai fogásokról, miszerint az
ellenséget az által is meg lehet verni, ha a környéket élelmi szereiből
kipusztitjuk. Ők ezt vevék gyakorlatba.

Mert, mig a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi
banderiumok, a szép daliás, farkasbőr-kaczagányos huszárok, a válogatott
hajduk, a veres és kék darabantok rendes csatákat harczoltak künn
Magyarországon a birodalmi derék hadakkal, mik fényes, pánczélos,
tarajos lovasokból, himzett bivalybőröket viselő daragonyosokból s
czélbalövő muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban őgyelgő
kalandornép csavargott alá s fel, szemre főre egymáshoz annyira
hasonlatos, hogy maig is fenmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor
felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kurucz,
melyik a laboncz?

Nagyobbrészint oly emberek, kiket magukat is elpusztitott a háboru, s
kétségbeesés, nyomor és boszuvágyból nem hagyott nekik más választást,
mint kaszát, csákányt ragadni, s felcsapni kurucznak vagy laboncznak, a
szerint a mint egyik vagy másik fél katonái pusztitották el.

Ezek azután falkánkint jártak városról városra, zsarolva, harácsolva, a
hol engedékeny népre akadtak, gyujtogatva, a hol megharagudtak, s
szétszaladva, a hol megijedtek. Nem is igen nagy szenvedélylyel
folytatták a harczot, a vesztes fél rendesen átállt a győzteshez, ugy
hogy Cserey Mihály bizonyitása szerint, akadt ember, a ki négyszer
ötször volt kurucz, ugyanannyiszor laboncz.

Ezen sürű változandósága a minémüségnek nagy akadályára lehetett a
dicsőség után törekvésnek, mert ha valaki nagy hirt nevet szerzett
magának, mindig attól tarthatott, hogy ha holnap véletlenül egész serege
áttér az ellenséghez, az valamennyinek megkegyelmez, csupán őtet
akasztja fel, mint a kire legjobban feni a fogát.

Ugy segitettek azonban magukon, hogy neveiket rendesen elváltoztatták, a
mi legsürübben előfordult a labonczoknál, kik iparkodtak maguknak olyan
neveket adni, a mit a bolond kurucz ki ne tudjon mondani, ha csak ki nem
töri benne a nyelvét, többnyire elrontott német szavakat, a miket ők
maguk sem értettek.

A kurucz basák ellenben iparkodtak maguknak oláh neveket adni.

Ez időben tehát legkegyetlenebb veszedelme volt Enyednek és a körülfekvő
városoknak egyfelől Balika, a kuruczvezér, a ki lakott a Thorda-hasadék
egyik barlangjában, melyet maig is Balika-várnak neveznek, és másfelől a
mezőségen tanyázó két labonczfőnök, a kik közül az egyiknek az a furcsa
neve volt, hogy: „Trajtzigfritzig!“ a másik pedig ily regényesen
hangzott: „Bórembukk!“

A milyenek voltak választott neveik, olyanok voltak azoknak viselői is;
majd ügyetlen, majd kegyetlen, félig tréfás, félig véres alakok, kikről
épen annyi nevetségest tudott regélni a közhir, mint a mennyi
irtózatost, s neveikkel egyfelől a dajkák ijesztgették siró
gyermekeiket, másfelől az enyedi diákok csufolták egymást pajkosságból.

Ezek a diákok, oh ezek a nagyenyedi diákok sajátságos fiuk voltak.

A mint annyira vitte a kálvinista gyerek, hogy a ludtollból kalamust
tudott faragni, telerakott az anyja pogácsával egy tarisznyát, az apja
vett neki egy pár fejelés csizmát, azzal elvitte Enyedre, letette a
collegium udvarán, pofonüté, megáldotta s ott hagyta, rábizván, hogy
legyen belőle pap, professor, királybiró, főkapitány vagy tanácsur.
Azontul nem is volt rá gondja többet. A fiu megnőtt, megszakálosodott,
megtömték, meghizlalták étellel és tudománynyal, elzárták hermetice
minden világi kisértetektől, gondot viseltek testére, lelkére,
felnevelték hitben és egészségben, csináltak belőle papot, professort,
királybirót, főkapitányt vagy tanácsurat, a mire esze és szerencséje
volt, a nélkül, hogy apja-anya törte volna rajta a fejét; a collegium
volt nekik édes anyjuk.

Öt-hatszáz fogadott fia volt a tisztes matronának, s több száz ezer
forintra menő jövedelme ennyi szép fiu felnevelésére, legtudósabb
professorai, kiket a külföld akademiái müveltek, világhirű könyvtára s
mindenféle beneficiumai, mik egyfelől a mig szorgalomra ösztönözék az
ifjuságot, másfelől jó eleve hozzá szoktaták azon jótékony öntudathoz,
miszerint bármi szüken, de saját érdemük után tanultak megélni.

Vala pedig ezen idő szerint a nagyenyedi collegium rector-professora,
nagytiszteletü tudos Tordai Szabó Gerzson uram, a tudományoknak nagy
mivelője, rendkivül békeszerető férfiu és a jó erkölcsöknek fáradhatlan
oltalmazója.

Mert ha bevette magát iszonyu foliántai közé, azokba annyira el tudott
veszni, hogy gyakorta kénytelen volt a feleségétől megkérdezni, ha
valjon ebédelt-e ő ma már, vagy sem? tanitványai előtt pedig akként
szólott, mint egy oraculum. Csak a csendes békességes tudományokat
kedvelé, mint a csillagászat és mechanica, nem szereté pedig a
históriát, mint a mely, az ő szavaiként, nem tanit egyebet, mint azoknak
neveit, a kik emberek agyonverésében tüntették ki magukat, s hősi
tetteit énekli bünös vérengző kegyetlen embereknek és hazudik véghetlen
kiterjedésben, a helyett hogy a jámborok, jótékony és bölcs elmék
példájával javitanák az utóvilágot.

Annyira vivé pedig az ellenszenvét a derék ur a neki nem tetsző
historiai személyek ellen, hogy tanitványai lelki üdvére képes volt a
történetet meghamisitani, ráparancsolván a historiae professorra, hogy
Cleopatrát, Aspasiát, s más afféle szemtelen asszonyszemélyeket ugy
fesse tanitványai előtt, mint rút, utálatos szörnyetegeket, a kikre
gondolni is irtózat.

És soha női alakra azoknak szemeiket nem volt szabad vetni, táncz,
hegedüszó s más hivságos dolgok örökre számüzve valának e körből, még a
templomban is, nehogy a leányokra kacsingathassanak, hátul valamennyi
pad mögött volt a nagyobb diákok számára egy hely külön rekesztve, a
holott faragott fenyőszálakon ültek, hogy igy fel ne érhessék fejeikkel
az előttük álló padok karzatát. Mert kősziklára épült elve volt a
nagytiszteletü urnak, hogy fiatal embernek, addig mig meg nem
házasodhatik, tehát a mig iskoláit nem végezte, és a mig nincs mit
apritania a tejbe, nem szükséges fehérszemélyeket ismerni, és minden a
mi addig történik, csak hivalkodás és nem vezet jóra.

Persze, hogy ez a legnépszerűtlenebb világnézet, a mit csak a közjó
kedvéért kimondani lehet, s hogy e nézetnek legkevesebb pártolói akadtak
maguk az érdekelt felek, a nagyenyedi diákok között, az magától
értetődik. Az csak mégis lehetetlen, hogy az ember egyszer másszor női
alakot ne lásson, s tizennégy éves korától huszig az ember minden
asszonyt szépnek talál.

Különösen nehezité pedig Gerzson urnak nevelési maximáját azon
körülmény, miszerint ő neki is volt egy leánya, az az egy pedig olyan
szép volt, hogy ha az ember félesztendeig válogatott válna a városban,
megint csak ő hozzá tért volna vissza.

Valahány diák meglátta a leányt, az mind szerelmes lett bele; de hijába
lett szerelmes, mert könnyebb egy elkárhozott léleknek a Styxen
visszaszökni, mint volt egy diáknak husz lépésnyire juthatni Klárikához,
– a hogy a szép leányt nevezték.

Gerzson urnak emeletes háza levén a collegium tövében, ő maga a
földszinten lakott, leánya pedig az emeleten, és a lépcső rácsos ajtóval
volt elzárva; tehát még csak az sem történhetett meg, hogy valami ifju
ember a professor urat keresve tévedjen Klárika elé; a ki elé különben
is hijába tévedt volna, mert a jó leányka oly istenfélő és diákfélő
elvekben nevelkedett, hogy bizonyosan elszaladt volna előle.

Nem is volt pedig minden bolond embernek bejárata a tudós professor
urhoz, hanem csak megpróbált egyéniségeknek nyitá meg háza ajtaját.

Ilyen két kipróbált egyéniség volt; humanissime Zetelaky József és
humanissime Karassiay Áron.

Az első, szép, ártatlan, leányarczu, tizenhét éves ifju, Gerzson ur
különös kegyencze, a kiről azt hivé, hogy lelkét sokkal inkább bezárta a
tudományok könyvei közé, mint ha tömlöczbe vagy spiritusba volna téve;
örökké első eminens volt, mindenféle verseket irt akármely thémáról,
neki mindegy volt; hexameter, pentameter, sapphicus, alcaicus,
alexandrinus: vagy anacreoni: magától értetődik, hogy ezek között
szerelmes vers nem találtaték, hanem a télről, tavaszról, aratásról,
villámlásról és tengeri zivatarról s más efféle erényes tárgyakról; e
mellett görögül, diákul, zsidóul és francziául folyvást beszélt, a
csillagokat az égen s a virágokat a földön szemenkint ismerte, chemiai
és physikai experimentumoknál ő volt Gerzson ur segédje, s e mellett oly
jámbor érzelmü ifju ember vala, hogy mikor a mythologiából azon
istenasszonyt érdeklő paragraphust kellett felelnie, a ki kevés
öltözetet szokott magán hordani, elpirult és lesütötte a szemeit.

A másik, humanissime Karassiay, egy kissé nehézfejü ember vala, hat
esztendős tógás diák, igen hallgatag és csendesvérü ifju, a kit azért
kedvele Gerzson ur, mert soha semmi ivásnál, verekedésnél az ő neve elő
nem fordult, a miből nagy baj lett volna, ha előfordul, mert a
humanissime oly karokkal és vállakkal volt megáldva a természettől, hogy
ha azokat mások vesztére mozgásba akarta volna hozni, azok sokat
beszélhettek volna róla. Ő azonban rettentő erejét csupán a
furás-faragás békés mesterségeiben fárasztotta, készitve mindenféle
physicai eszközöket a tanár ur számára, s csupán olyankor adva tanujelét
karjai egyéb mozgásának, midőn a nagy vacatió alatt az ifjuság a
nagyteremben mythologiai drámai előadásokat tartott, – természetesen
férfi személyzettel, férfi hallgatóság előtt, a midőn Karassiay játszá
Herkulest, Zetelaky pedig Dejánirát, a midőn Józsefről senki sem mondta
volna, hogy nem valósággal leány, Áront pedig csupa gyönyörüség volt
nézni a Centaurusokkali harczban, hogy vert egymaga harmincz pogány
félistent a földhöz.

Épen a közvizsgálatok közelgének, nagytiszteletü Tordai Szabó Gerzson
uram rettenetes készületekkel volt természettani mutatványaihoz, mint
lesz a vizből levegő? mint ragad össze a kiszivattyuzott két fél golyó a
levegő nyomástól? hogy lehet a levegőt meggyújtani? s a villanygép alatt
papiros embereket tánczoltatni? a mik akkor még mind csoda számba
mentek. E végett átadá a physicum museum kulcsait kiválasztottjainak,
hogy ott működjenek nagy szorgalommal, és tapasztalá is, hogy a két
jeles ifju már korán reggel ott van a museumban s csak a késő estve
választja el őket onnan. Dicséretes szorgalmatos ifjak, mondá Gerzson
ur, vegyetek rólok példát ti többiek, istentelen, hivalkodó,
csizmakoptató korhelyek, hogy legyetek olyanok mint ők.

Lássuk tehát, mit mivelnek a mi ifjaink ott a physicum museumban? Ennek
a museumnak van egy elsötétithető ablaka, opticai kisérletek
előhozatalára, és ez az ablak épen a nagytiszteletü ur udvarára nyilik;
a mi két szorgalmas ifjunk nagy figyelemmel áll az ablak előtt, s épen
egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyü nyilásába,
azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de
akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet… Most épen József néz bele nagy
áhitatosan… „Oh Istenem, milyen gyönyörü!“ sohajt nem birva magával…
Talán mégis csillag?… „Most épen rózsát szakit le, be szeretnék én az a
rózsa lenni!“ De ez már még sem csillag.

A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgáljanak,
naphosszant azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik
távcsöveken keresztül, a mig Gerzson ur azt hiszi, hogy szemeiket az ég
csodáin fárasztják, ők azzal mulatták magukat, hogy a kedves leánykát
mindenüvé távcsővel kisérik, kertbe, szobába, konyhába és benne
gyönyörködnek.

A jó Áronra nézve csak tréfa volt ez a mulatság, de József egészen oda
lett belé; nem birt megválni a látcsőtől, s ha sokáig nem láthatá a
leányt, nem evett, nem aludt, nem volt kedve semmihez, csak sóhajtozott
és mindent elfelejtett a mit olvasott, sőt Gerzson ur nagy megütközésére
még az ő felolvasásaira sem figyelt, akkor is a kis rózsalugasos kerten
járt az esze, és a szép leánykán, a ki a nyilt rózsaleveleket kicsi
kötényébe szedi piczi fehér kezeivel.

Az experimentumoknál is egyik ügyetlenséget a másikkal tetézte, tört,
zuzott a mi a kezébe akadt, a phosphorrali kisérletekhez oxygen helyett
hydrogent adott: majd meglőtte vele az egész classist.

Gerzson ur el nem tudta gondolni, mi lelhette a fiut? kutatott,
fürkészett; nem talált semmit; mire ő a hosszu folyosón végig kopogott,
akkorra a muzeumban minden ismét a maga helyén volt, a telescopiumok
égfelé forditva, s munkában a görebek és légszivattyuk.

József pedig folyvást növekedni érzé szive fájdalmait, a csalóka távcső
oly közel hozta olykor az imádott leánykát, hogy ámulatában kezeit
nyujtá ki utána, s csak akkor ijedt meg, mikor körmeit az ablakba
megüté, a min Áron két akkorát nevetett.

E kinjai közepett annyira vivé a gonosz kisértő a jámbor ifjut, hogy egy
délután leüle az asztalhoz, s ijedség kimondani, – szerelmes verset irt!
A vers sapphicusokból állott és tele volt minden széppel, a mi a nap
alatt terem. Midőn felolvasta Áronnak, ez megesküvék, hogy soha életében
szebb versnek még csak hirét sem hallotta.

Egy estve a holdvilágban elbámulva könyökölt a két ifju a muzeum
ablakában s beszélgetett egymás között:

– Ha Klárika ezt a verset olvashatná: monda Áron.

– Hm! Felele rá József. (Nem volt ez akkor olyan könnyü, mert nem volt
még hét divatlap, a hol az ember kinyomathatta volna.)

– Már ha én neked volnék, csak a kezébe juttatnám.

– De hogyan?

– Ledobnám innen a kertbe.

– Le ám, de hátha a szél félreviszi s az udvarra esik s a nagytiszteletü
ur kapja meg.

Most Áronon volt a sor azt mondani, hogy „hm“.

– Ugy kellene azt, szólt sóhajtva József, szépen összehajtogatva
elrejteni a nyiló rózsák közé, hogy a mint korán reggel kijő a
rózsaleveleket megszedni, egyedül ő lelje meg és olvassa el.

– Hát hiszen az könnyü, felelt Áron. Innen az ablakból le lehet
ereszkedni egy kötélen a kert faláig, onnan könnyü beugrani az ásott
földbe, visszafelé meg aztán fel lehet kapaszkodni a bodzafán s a
kötélen megint feljöhetni.

– Mit gondolsz? szörnyedt el József, – én bocsátkozzam le kötélen a
collegium ablakából? én mászszam át idegen keritésen éjszaka?…

Áron maga is megijedt e szóra.

– Hisz én nem mondtam, hogy te cselekedd azt, én csak azt mondtam, hogy
könnyü volna megtenni…

József elhallgatott egy ideig.

Egyszer csak megszólalt.

– Nem tudsz itt valahol egy hosszu kötelet?

– Tudok biz én, a régi csengetyükötél itt van a padláson.

– Hozd elő.

Áron elment a kötélért, egy gerundiumból nyerget csinált a végén, melybe
Józsefet beleültette s a kötelet az ablak keresztfája körül csavaritva,
izmos tenyereivel belekapaszkodva, szép csendesen lobocsátá Józsefet a
kőfalig, ki egy perczig sem látszott azon aggódni, hogy ha társa kezéből
kicsuszik a kötél, ő rögtön nyakát szegheti; ha volt a mitől rettegett,
ez azon egy dolog lehete, hogy ha meg találja valaki látni.

Senki sem látta meg. Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák
közé, s Áron markában ujra felemelkedék a kötélen a muzeum ablakáig
szerencsésen; a két ifju csak akkor bámult el egymáson, hogy milyen
bolondot cselekvének?

Más nap nem is mertek egymásra nézni, annál kevésbbé a látcsőbe. Mint a
ki valamely nagy gonosz gyilkos dolgot követett el, még a bünös helyet
is félve kerülték, s dobogó szivvel hallák reggel a nagytiszteletü ur
csizmáit a folyosón végig kopogni.

Belépett. Sem József, sem Áron nem mert rá felpillantani, azt hivé
mindegyik, hogy az orrukról le fogja olvasni az éjszakai merényletet.

– Jőjjön egy szóra félre humanissime.

Zetelaky inkább halott volt, mint élő. A világért rá nem nézett volna a
tanárra, ki kegyetlen hallgatással tekinte rajta hosszasan végig.

– Csak azt akartam mondani humanissime, – szólt végre száraz hangon, –
hogy ha máskor verset akar hozni, ne a keritésen jöjjön be vele, hanem
az ajtón, mert mind összegázolta a tulipán-ágyakat. – Különben nem rosz
vers a mit irt, csakhogy egy helyen az adonicus sántit.

S ezzel markába nyomta a kérdéses verset, József nem bánta volna, ha e
perczben a collegium vel

Showing first 200,000 characters. Full text: gutenberg.org/ebooks/44216