
Gutenberg · ebook 43443
Elbeszélések
by Gergely Csiky · Hungarian · public domain in the US
IRTA
CSIKY GERGELY.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1880.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
GOMBOS UR VÁLÓPÖRE.
I.
A nagy útcza sarkán vegyes kereskedése volt, fényes aranybetüs feliratokkal ajtaja mindkét szárnyán, s ablakában oly ízlésesen rendezett kirakattal, hogy az iskolás gyerekek óra hosszat elandalogtak előtte. Nem is volt hazug szemfényvesztés, mit a kirakat bájai hirdettek a benn található gyönyörüségek felől. A ki oda belépett, bizonyára nem jött ki üresen; mert nem volt a városban az a finnyás vén kisasszony, sem az a kritikus gazdasszony, ki ellene tudott volna állani az erős bűbájnak, melyet a véghetetlen változatosságban kínálkozó jó és olcsó portéka gyakorolt, rang és ízlés különbsége nélkül, mindenkire.
Virágzott is Gombos Bálint úr vegyes kereskedése, és a bejárás fölé festett egyszarvú, – mely merész leleményességgel, de kissé hiányos természetrajzi ismerettel görbenyakú paripából és ennek homlokán diszlő szarvas-agancsból volt furfangosan összealkotva, Gombos úr személyes utasításai nyomán – mondom, eme mesebeli egyszarvú symboluma lett a kalmári jólétnek még a hetedik útczában is. Sőt a szomszédos úri házak szakácsnői is tudomást vettek a szerény vegyes kereskedésről, és sokszor megesett, hogy sürgős szükség esetén ott vásárolták be a sáfrányt, gyömbért és czitromot, az útczabeli büszke fűszerkereskedő nagy megbotránkozására és méltatlankodására.
És mindeme nagy forgalom és előkelő protekczió daczára Gombos úr még sem tudott boldogulni. Az a csatorna, melyen a pénz házába folydogált, bizony szűk egy csatornácska volt ahhoz a másikhoz képest, melyen valódi tavaszi áradásként kifelé zuhogott. A bevétel sehogy sem akart a kiadás magaslatára emelkedni, és mivel Gombos úr oly áldott természetű volt, hogy mindenkinek, de legkivált a feleségének elfogadta tanácsát, azt is könnyű szerével elhitte, hogy e különbséget legjobb kölcsön-pénzzel kiegyenlíteni, és a mint elhitte, úgy meg is tette.
Az adósság csodálatos módon gyarapodott, mely rossz szokásban különben minden adósság osztozik; de a szép menyecske minden vágya ki volt elégítve, és Gombos úr e fölött való örömében rendesen elfelejtette hitelezőit, legfölebb azzal csitítva le meg-megmorduló lelkiismeretét, hogy a nagy lutri minden huzására egy-egy promesset vásárolt, minden ízben ama szent meggyőződéssel, hogy bizonyosan elüti a főnyereményt.
– Rossz vége lesz ennek, Bálint – szokta volt mondogatni Gombos Menyhért úr, a jubiláris városi irnok, midőn néha napján, boltzárás után együtt pipázott öcscsével a hátulsó szobában, míg a szép menyecske új ruháját mutogatta az előkelő világ esti sétáló helyén, melyet a környékén szomorkodó néhány köszvényes fa kedveért az újítók parknak, a konzervativ-hajlamúak azonban promenádénak neveztek.
Gombos úr bátyját is fölötte szerette, s mint tudományos foglalkozású férfiúnak, nagy tisztelője volt. Az ilyes megjegyzések tehát szeget ütöttek fejébe; de a szeg csak addig maradt benne, míg a fiatal asszonyka haza nem jött sétájáról, s ragyogó szemmel el nem beszélte az álmélkodó testvérpárnak, mennyien csodálták ma is szépségét, hányan jöttek utána, s mennyire irigylik mindnyájan az ifjabb Gombos urat, ennyi szépség és jó ízlés egyedüli urát és parancsolóját.
– Az irigység beszél belőlük, – gondolá magában Gombos úr, ha ilyenkor egybeveté a világ beszédét és jóakaratú tanácsait – mikben a világ igen bőkezű – felesége ragyogó szemével és kipirult orczájával. – Szegény bátyám sem ment ettől az emberi gyöngeségtől. De nem veszem tőle rossz neven; nem én. Inkább sajnálom árva fejét. A ki szomorú legénységében megszürkűl, megvénűl, akármilyen tudományos férfiú legyen, mégis csak megsinli, ha fárasztó napi munkája után otthon két ilyen fényes szem helyett vén nagynénje ránczos ábrázatja köszönti. Szegény bátyám, nem csoda, ha megirigyli az én boldogságomat.
Gombos úrnak tökéletes igaza volt ebben, mint minden öreg férjnek, kinek fiatal és szép felesége van. Csakugyan irigyelték tőle a szép asszonyt sokan, és ha épen Menyhért urat igazságtalanúl is gyanusította e fekete érzelemről, akadtak elegen, finom öreg urak és kecses úrfiak, kik méltán magukra vonták Gombos úr szánalmát. Csupán az volt a különbség Gombos úr felfogása és a valóság között, hogy Gombosné asszonyság szintén meg volt győződve a pusztító hatásról, melyet bájai műveltek, és mint jó asszonyhoz illik, tökéletesen osztozott férjével a szerencsétlenek fölött való szánakozásban.
A szánalom igen szép erény, gyöngéden enyhíti a szenvedők fájdalmát s könnyíti a boldogtalanok súlyos terheit; Gombos úr azonban csak közvetve vett részt eme nemes erény gyakorlatában, a mennyiben hűségesen fizette a szabók és divatárusok véghetetlen számláit s csinálta egyre-másra az adósságot.
Végre egy fényes mosolygó tavaszi reggelen Gombos úr egyszerre, minden hosszas fejtörés nélkül megtanulta az erkölcstanárok ama tudományos tételét, hogy az erény, tulságosan gyakorolva, megszünik erény lenni.
Legalább azt még sem tarthatta erénynek, minden jóakarata mellett sem, mikor felesége oly nagy mértékben átengedte magát a szánalom gyakorlatának, hogy e nemes indulattól lelkesülve, az említett mosolygó reggelen eltűnt egy középkorú vaskos úrral, kinek a város szomszédságában nagy mezei birtoka, tengernyi pénze, arany ékszere és négylovas hintaja volt, – csupán amaz igen méltányos okból – a mint ily jószivű asszonyságról föl kell tenni, nehogy a középkorú vaskos úr szíve meg találjon repedni; mert ez öngyilkos hajlamát szóval és irásban ismételve kijelenté.
Nem lehet mondani, hogy Gombos úr kellemesen lett volna meglepetve, a mint a bevégzett tények teljes megmásíthatatlanságukban tudomására jutottak. Pesszimisztikus hajlamai egyátalában nem voltak, de legkivált nejének alakja oly verőfényes magaslaton állt szegény öreg szívében, hogy még átsuhanó felhők sem vetettek oda árnyat soha.
Hiszen maga nevelte fel őt, s már amaz időtől fogva, midőn még első felesége életében mint szegény hontalan árvát örökbe fogadta, egész ama napig, melyen szívének és az egyszarvúnak úrnőjévé tette, szeme előtt nőtt fel viruló hajadonná; saját szemével látta napról-napra fejledezni ritka szépségét, saját fülével hallotta mindenfelől jóságának, szelídségének, okosságának magasztalását.
Még tisztán látta – s oh! hányszor idézte maga elé örömkönyes szemmel rövid boldogsága minden napján – a szép jelenetet, midőn a piruló lány sirva és nevetve borult keblére s halkan rebegé fülébe, hogy hálás, szerető neje, gyermekének jó anyja lesz. Az a jelenet sem mosódott még el emlékéből, midőn egyik karjával szép menyasszonyát, a másikkal első házasságából maradt leányát ölelve, mindkettőt keblére szorítá, s mindketten hol egymást, hol őt csókolva, sirva esküdöztek, hogy őt örökre szeretni, tisztelni és boldogítni fogják.
Leánya meg is tartá esküjét, – – de a másik, a másik!
Nem – az is megtartotta, az is boldogította őt. A rövid pár év alatt, míg neje volt, a mai szomorú napig, soha sem adott okot panaszra, mindent férje boldogságára tett. Legalább ő boldog volt s örömét találta benne, akármit tett neje. Könnyelmüségét, kaczérságát, fényüzését nem látta, a mit látott, az saját szerelmének visszaverődő fénye volt, és a káprázat, mely elváltoztatá a valóságban hiúvá, romlottá fajuló alakot, boldoggá tette őt. Mélyen aludott, szépet álmodott, rázták, költögették néha, a kik megsokalták álmát; de nem ébredt föl; hanem most önmagától enyészett el a szép álom – oh, miért enyészett el?
Miért ám? Nem volt talán önmaga az oka? Nem gondolhatta meg vén fejével, hogy a kényeztetésnek egyformán rossz vége van kicsinyénél, nagyjánál?
Hiszen lelke jó volt, legalább épen annyira hajlott a jó, mint a rossz felé. Bölcs vezetés mellett, igazi okos szeretettel mért ne lehetett volna az ellenkező irányba terelni? De neki nem volt annyi esze, hogy a gyönge virágot széltől, záportól megóvja; azt gondolta, elég ha gyönyörködik színében, illatában s így is örökké csak számára fog virulni.
Nehéz könyek csordultak ki Gombos úr szeméből, a mint e keserű szemrehányásokat tette magának, és búsan a boltasztalra hajtá szegény szerelmes szürke fejét. Hosszan lelógó szalámirudak ingerkedtek fésületlen hajával, pirosra paprikázott oldalszalonna zsírozá be arczát, a mint öntudatlanúl ráhajtá kábult fejét; egyik kihúzott s hirtelenében félrefordúlt fiókból lassan, búskomolyan hulldogált hátára, karjára a finom kalácsliszt, lassankint kisérteties fehérséggel vonva be egész alakját. Nem látott, nem érzett ő semmit.
Egy kis mezitlábos leányka félóráig állt asztala előtt, vékony hangon kérve egy krajczár ára medveczukrot, s lábujjhegyre ágaskodva nyujtogatá fel csábítólag a fényes pénzdarabot, de utoljára ez is megsokalta a boltos hallgatását s máshová tért nyalánk vágyait kielégíteni. Gombos úr nem tudott ez üzleti kudarczról semmit.
Csak ült asztala előtt, mereven bámulva kitárt főkönyve lapjaira, s igyekezve a sűrű könyfátyolon keresztűl megkülönböztetni az idomtalan betűket, majd meg újra lehajtva fejét, a midőn az összetorlódó gondolatok nagyon nehézzé kezdték tenni.
Pedig bizony nem ártott volna, ha kitörli szeméből a könyeket, kiűzi fejéből a nehéz gondolatokat s tiszta szemmel, könnyű fővel veszi elő ama számokat, melyek most összevissza tánczoltak előtte a könyv lapjain.
Ama naptól fogva, melyen felesége elhagyta, egymásután zúdultak rá mindenfelől a csapások, oly rohamos sorozatban, hogy egyiktől a másikig lélekzetet is alig tudott venni. Hitelezői mind abban a meggyőződésben látszottak élni, hogy eltűnvén a legtöbb beruházást igénylő czikk az üzletből, Gombos úrnak egyátalában nincs többé pénzre szüksége, egymásután álltak elő követeléseikkel, s Gombos úr megrendült hitele, hanyagsága és szórakozottsága – az első csapás következménye – nem volt képes sokáig ellenállni az áradatnak.
A bolt előtt megütötték a dobot, portékáit széthordták, ajtaját bezárták, és az a csodálatos szörnyeteg, a délczeg egyszarvú, leszállt az ajtó fölötti fényes polczáról, hol annyi éven át volt tárgya a kis gyermekek rettegésének és a természetbúvárok töprenkedésének.
II.
Gombos úr bukása oly dicséretes gyorsasággal pergett le az emberi igazságszolgáltatásnak különben meglehetős kényelmesen forgó orsóján, hogy ő maga jóformán még magához sem tért a neje okozta meglepetéséből, midőn leányával együtt már az útczán találta magát, semmi egyéb vagyonnal, mint néhány száz forintnyi még ki nem fizetett adóssággal.
Ebben foglaltatott Menyhért bátyjának megtakargatott pénze, s mindkettejük nagynénjének, Debora asszonyságnak, kétszáz forintnyi összes vagyona, melyet temetési költségül tett félre húsz év előtt, midőn szomorú özvegységre jutott, s azóta őrizett makacs szivóssággal, minden újévkor kijelentvén gratuláló unokaöcscseinek, hogy az esztendő folytán bizonyosan értékesítni fogják a kétszáz forintot.
Midőn tehát az élemedett kora daczára is hirtelen mérgű asszonyság meghallá a szomorú igazságot s meggyőződék, hogy le kell mondania a fényes temetés nagyravágyó ábrándjáról, rettenetes haragra lobbant, s kereken kijelenté, hogy Bálint öcscse vagy kötöznivaló őrült, vagy czégéres gonosztevő, és így egyik esetben sem alkalmas arra, hogy vele egy házban lakjék. A kérlelhetetlen asszonyság e zord itélet kimondása után komor hallgatásba merűlt, s két hétig egy árva szót sem szólt senkihez. Két hét mulva ismét megszólalt s megengedé, hogy Márthát a házba vegyék; de apjáról, a főbűnösről, hallani sem akart.
Gombos úr megnyugodott ez itéletben, leányát elhelyezte Menyhért bátyja házában, maga pedig igyekezett élni, a mint ment.
Ez pedig csak ment valahogy, de hogy miképen? azt se Gombos úr, se senki e világon, kivéve a mindentudó úristent, meg nem tudta volna mondani.
Elég az hozzá, hogy Gombos úr nem pusztúlt el, s egy évvel az egyszarvú siralmas bukása után, ugyanabban a bőrben járt a világban, mint régi nagysága idejében, csak egy kissé meggörnyedve és tetemesen megszürkűlve. A lefolyt évet tökéletesen betöltötte folytonos szaladgálása valami kenyérkereset után és házassági katasztrófájának utóhatása.
Nem volt az emberi megélésnek az a módja, melyet Gombos meg ne kisérlett volna; nem volt a kis városban az a megüresűlt hivatal, melyre nem aspirált és folyamodott, mindenkor ama biztos hittel, hogy ezt az egyet okvetlenűl el kell ütnie. Állandóan réme lett a hatalmasoknak és befolyásos egyéniségeknek, s csaknem közveszélyes hírbe jött ama megátalkodott rögeszméje folytán, hogy minden embernek kell tisztességes munkához jutni, melyből megélhessen.
Házassági balesete, bukása és ez állandó hivatalkeresése, a kis városban bizonyos tekintetben nyilvános személyiséggé tették, kit mindenki ismer, bámul vagy sajnál a körülmények szerint, de a ki, mint a kiváló szellemek rendesen, csupán ez erkölcsi hódolatban részesül kortársai részéről, azon kívül pedig éhen halhat, ha nem tud egyebet tenni.
De Gombos urat eme nyilvános szereplésén kívül még inkább elfoglalták saját privát szívbeli ügyei, melyeket a középkorú vaskos úr föllépése a lehető legtragikusabb bonyodalomba kevert.
Az első csapás kábitó hatása alatt s utána mindjárt a bukás és dobrajutás viharai közt nem volt ugyan sok ideje felesége hogyléte felől tudakozódni, de mihelyt lecsendesűlt kissé az első megrázkódás, azonnal kérdezősködni kezdett, és az első szóra hallott aztán többet is, mint a mire kíváncsi volt. Úgy látszott, mintha minden ember többet tudott volna felesége mult és jelen sorsáról, mint ő maga; legalább akármerre fordult, bőséges adatokat hallott mind elmult csínyeiről s kalandjairól, mind mostani viselt dolgairól, úgyannyira, hogy ha Gombos úr az irás mesterségére akarta volna magát adni, három nap alatt elég anyagot szedhetett volna össze tizenkét kötetes regényre. Így azonban csak maga számára értékesíté tanulmányait, s beérte ama tanulsággal, hogy a világ legnagyobb része őt magát, az ő vakságát s kényeztetését okolja a megtörtént balesetért, s nevet vagy legfölebb kétértelmüleg szánakozik rajta, és hogy feleségének sokkal jobb dolga van most, mint nála bármikor lehetett volna.
Mert a középkorú vaskos úr, – a kinek különben volt tisztességes, sőt előkelő úri neve is, nagyságos Bialréthy Péter úr, – annyira bele bolondúlt a megszöktetett szép asszonyba, hogy nemcsak elhalmozta minden világi jóval és dicsőséggel, hanem egész komolyan nőűl is készűlt venni.
A középkorú vaskos egyéniségek sem mentek efféle emberi gyarlóságoktól, sőt talán nagyobb hajlandóságuk van ilyesmire, mint más halandóknak.
Hogy pedig a hír nem volt üres mendemonda, és hogy Gombos Bálintné asszonyság a legjobb úton járt a nagyságos asszony fényes rangja felé, Gombos úr maga is belátta, midőn nemsokára idézést kapott a törvényszék elé, melynél neje válópert indított ellene, mint könnyelmű, pazarló és kicsapongó férfiú ellen.
Gombos úr elképedve olvasá az idéző levélben e szörnyű bűneinek lajstromát, s nehogy kellő védelem hiányában még börtönbe vagy vérpadra jusson – a mint hogy az ilyen nagy gonosztevőt méltán megilleti, – menten sietett az ügyvédhez, – kit bukása idejéből ismert, s ki akkoriban oly ügyesen el tudta tüntetni egész vagyonát, hogy tökéletesen meg lehetett győződve tudományáról. Az ügyvéd úr gyanús mosolylyal fogadta az ismerős nevetséges alakot, s szóhoz sem engedte jutni.
– A válóper ügyében jő, úgy-e Gombos úr? – e szavakkal fogadá, mielőtt még egészen a szobába lépett volna, s egyik kezével még a kilincset tartá.
– Hjah! ebbe bele kell nyugodni, – folytatá az ügyvéd úr. – Az asszonyságnak hatalmas érvei vannak, sok tanú áll rendelkezésére, és Bialréthy úr minden áldozatra kész. Azt tanácslom, nyugodjék bele mindenbe s makacs perlekedés által ne verje magát költségekbe; mert veszteni fog, veszteni, azt én mondom.
Gombos úr még mindig a kilincset tartá egyik kezével, a másikkal meg kopott kalapját forgatá, s oly megátalkodottan nézett ennek foszlányos belsejébe, mintha onnan akarná kiolvasni mondókáját. De úgy látszott, még nem találta meg benne az illő exordiumot, mert egyre hallgatott s nézte a kalap fenekét.
– Ez eset nagy feltűnést okoz szakértő körökben, – folytatá az ügyvéd vigasztaló hangon. – Ön érdekes ember, Gombos úr, fölötte érdekes ember.
Valódi tanulmány egy szenvedélyes jogász számára. Ha csupán passziómat követném, azt mondanám, elvállalom ügyét; de nem teszem, mert a sok költséget nem tudná kifizetni, s perét elveszti, bizonyosan elveszti. Az asszonyság mindent be fog bizonyítani.
– Azt is, hogy én könnyelmű és pazarló vagyok? – olvasá Gombos úr a kalap fenekéről.
– Tanú rá legujabb bukása.
– De mindent ráköltöttem.
– Annál menthetetlenebb a könnyelműség, – mondá az ügyvéd szigorúan.
Gombos ur erre nem talált feleletet kalapjában, azért ismét elhallgatott s nagyot sohajtott, valószinűleg súlyos bűnei öntudatában.
– Kicsapongásokat is követtem el? – olvasá ismét a kalapból.
– Fájdalom ezt is be fogják bizonyítani, – viszonzá az ügyvéd. – Kollégámtól hallottam, ki ez ügyet viszi, hogy tengernyi tanút állíthat.
Ön iszákos volt, Gombos úr, sőt többször meg is csalta nejét. Azt mondják, még titkos viszonya is volt egy mosónővel, ki eltünt e vidékről. Szégyelje magát, Gombos úr, hogy ily bűnök tudatával még hozzám mert fordulni segélyért, – mondá az ügyvéd úr fölébredő erkölcsi tisztaságának büszke méltóságával.
– Ezt is be fogják bizonyítani? – hebegé Gombos úr nagy álmélkodással. – De hiszen ez nem igaz.
– A mit a törvényszék igaznak itél, az igaz, – felelt az ügyvéd szigorú homlokránczolással. – Épen önhöz illik a törvény szentségét megtámadni.
Szégyelje magát, Gombos úr!
Gombos úr e másodszori felszólításra csakugyan nagyon megszégyelte magát, s belátván, hogy ily bűnös embernek semmi keresnivalója sem lehet az igazság tiszta templomában, kihátrált az ajtón, melynek kilincsét egy pillanatra sem eresztette volt el a lefolyt jogi konzultáczió alatt, azután pedig letámolygott a lépcsőn s az útczára lépett.
Épen akkor robogott el a kapu előtt egy elegáns phaëton. A tüzes paripákat fényes amazonöltözetű hölgy hajtá biztos kézzel, a hátulsó bakon libériás inas ült óriási magas-tetejű kalappal. A kocsi oly villámgyorsan száguldott el a kapu előtt, hogy Gombos úr majd a kerekek alá kerűlt, a mit különben cseppet sem bánt volna, midőn a lovakat kormányzó előkelő hölgyben saját feleségére ismert. Az útczán néhány járó-kelő ácsorgott. Gombos úr egyet sem ismert közülök; de ezek, úgy látszott, mindnyájan ismerték őt is, nejét is.
Elébb vele együtt bámultak az elrobogó kocsi után, s midőn ez az útczasarkon befordult, oly bizalmas és boszantóan részvevő arczczal néztek Gombos úrra, mely világosan mutatta, hogy az ő siralmas sorsát mindnyájuk közkincsének tekintik.
Egy alacsony, vörösképű öreg úr meg épen annyira vitte a részvétet, hogy Gombos úrhoz csatlakozva, bőséges felvilágosításokat adott neki neje felől.
Hogy nehány hét óta visszatért Bialréthy úrral külföldi útjáról; hogy most a város szomszédságában lakik a nevezett középkorú vaskos úr jószágán; hogy mindennap be szokott kocsikázni a városba; hogy Bialréthy úr azonnal nőűl fogja venni, mihelyt vége lesz a válópernek; hogy a fiatal asszony már úgy beletalálja magát fényes sorsába, mintha bölcsejétől fogva nagyságos asszonynak nevelték volna; hogy a városban minden nő irigyli szerencséjét – s több efféle érdekes leleplezéseket, melyeket Gombos úr kábultan hallgatott végig, s annyira megfeledkezett a közönséges illendőségről, hogy a városház kapuja elé érve, szó nélkűl a faképnél hagyta bőbeszédű útitársát, meg sem köszönve eddig tanusított fáradságát, mit a vörösképű öreg úr keserű gúnynyal említe fel aznap a kávéházban, hol Gombos úr válópere képezte az állandó beszédtárgyat, s hol a vörösképű öreg úr, mint a ki e nevezetes személyiséggel három útczán keresztűl meghitten társalgott, átalános figyelem és kíváncsiság központja lett.
Gombos úr ezalatt a városház hátulsó folyosóján sötét, alacsony barlangba nyitott, hol Gombos Menyhért úr hatodmagával másolt a közjó érdekében. Tőle, mint elismert tudományos férfiútól, akart tanácsot kérni válságos helyzetében. Menyhért úr meglátva öcscsét, letette orráról pápaszemét; gondosan fiókjába zárta iratait s szó nélkűl lement vele a hátulsó udvarra, hol nehány sütkérező hajdún kívül senki sem szokott megfordulni a nap ez órájában. Gombos úr átadta neki az idézőlevelet s röviden elmondá az ügyvéddel folytatott jogtanácskozmányának eredményét.
Gombos Menyhért úr igen tudományos ember lehetett s öcscse bizonyára őszinte hittel annak is tartotta; de ez esetben igen messzire vitte a tudós férfiak legdíszesebb erényét, a szerénységet. Akármennyi tudomány rejtezett agyában, azt ugyan soha sem fitogtatta, sőt a lehető legkevesebb beszédű volt, és legfontosabb életkörűlményeiben is csak egyes, orákulumszerű szavakban nyilvánítá véleményét.
Most is komolyan és ismételten átolvasta a kezébe nyomott iratot, éles bíráló szemmel mérlegelte a szabályosan egymás mellé állított betűket s hamarjában megbecsülte a törvényszéki irnok szakbeli értékét, majd mély figyelemmel hallgatá öcscse elbeszélését, s végre hosszas megfontolás után kimondá a kívánt jogvéleményt.
– Bajos dolog, – mondá Gombos Menyhért úr, fejét bólongatva s komolyan nézve a kezében tartott írásra.
Eme két szóban roppant tudomány és éles jogbölcsészet rejtőzhetett ugyan, de Gombos úr, mint kevésbbé iskolázott fő, nem volt képes mélyére hatolni, azért csak hallgatva nézett bátyja komoly arczára, mintha várná a bővebb magyarázatot.
Gombos Menyhért úr azonban, úgylátszik, nem szándékozott jogvéleményét kommentárokkal kísérni, mert öcscse kérdő tekintetére még komolyabb arczczal ismét csak ezt felelé:
– Bajos dolog.
– Mit tegyek? – kérdé Gombos úr eme másodszori orákulum után.
Gombos Menyhért úr azt vélé, legjobb lesz Debora nénitől kérni tanácsot, ki okos és tapasztalt asszony s fiatal korában jó barátságban élt egy nyelves asszonysággal, kinek hét és fél évig tartó válópöre volt férjével. Igen; de még mindig nem bocsát színe elé, – veté ellen az ifjabb Gombos. – Egy esztendő alatt még az öreg asszonyok haragja is lecsillapúl, – viszonzá erre az idősebb Gombos, mely nagy mondás tudományos színezete által annyira meglepte Gombos urat, hogy nyomban útnak indúlt, bebocsátást kérni a félelmes asszonyság színe elé.
Debora néni Menyhért úr házában lakott, melynek egyedüli és absolut hatalmú uralkodója volt, Menyhért úr, mint a nagytudományú férfiak rendesen, nem kerülhetvén ki házi körében az asszonyi iga édes terhét.
Ugyanitt lakott az egyszarvú bukása óta Mártha, Gombos úr leánya is, ki csakhamar Debora néni kedvenczévé lett, a mennyiben ily zordon asszonyság udvaránál valaki egyátalában kegyencz lehet. Annyi bizonyos, hogy a félelmes agg hölgy kegyelméhez a legbiztosabb kulcs a szép kis Mártha félénk szószólása volt, és Gombos úr, ki leányával titokban mindennap találkozott a szinben s jól ismerte a megközelíthetetlen erősség belviszonyait, most egyenesen Mártha után kérdezősködött, midőn Menyhért úr konyhájába félénken bepillantott.
– A kisasszony az öreg asszonyságnál van, – felelte a ház egyetlen szolgálója.
Gombos úrnak tehát nem maradt egyéb tennivalója, mint minden salvus conductus nélkűl egyenesen a rettenetes szoba ajtaján kopogtatni. Az ajtó megnyilt. Gombos úr nagyot lélekzett és belépett. Az öreg asszonyság az ablak mellett ült s midőn megismerte vendégét, harcziasan megrázta fejét s fölemelkedett székéről.
– Miben lehetek uraságod szolgálatára? – kérdé félelmes udvariassággal, mely Gombos urat jobban megijeszté, mintha féktelen haragjában ajtót mutatott volna.
– Csókolom kezét kedves néném, – mondá Gombos úr alázatosan.
A rendületlen asszonyság azonban nem látszott hallani az udvarias és hódoló köszöntést, hanem Mártha felé fordúlt s röviden kiparancsolta a szobából, mert – a mint metsző gúnynyal megjegyzé, mihelyt a leány betette maga után az ajtót, – ily fiatal leány bizonyosan nem hallgathatja meg veszedelem nélkűl egy botrányos hírű ember beszédét.
– Kihez legyen szerencsém? – kérdé aztán Gombos úrtól nagy udvariassággal, de nem csekélyebb következetlenséggel, a mennyiben előbbi gúnyos megjegyzése eléggé sejteté, hogy jól ismeri a jelenlevő bűnöst.
Az öreg hölgy azonban harczi kedvében nem sokat törődött a következetességgel, s mivel Gombos úr e kérdésre hirtelen meglepetésében semmit sem felelt, újra kérdezé engesztelhetetlen udvariassággal:
– Kihez legyen szerencsém?
– Nem ismer kedves néném? – kérdé Gombos úr ártatlanúl.
– Ismerlek, jó madár, – tört ki az öreg asszonyság, egyszerre kiesve udvarias szerepéből, s ama meglepő gyorsasággal, mely öreg és ifjú hölgyeknek közös sajátja, szökve át egyik végletről a másikra. Ismerlek, jó madár; bár soha se ismertelek volna. Mit akarsz itt? Ki hívott?
Vigyen el az ördög.
– Kérem, édes néném, csak egy perczre hallgasson meg, – esengett Gombos úr, Debora asszonyság felé nyujtogatva a kezében tartott hívatalos iratot.
– Vigyen el az ördög, – ismétlé az erélyes asszonyság.
De mivel az ekképen utasított titkos fekete hatalmasság e másodszori konjuráczióra sem jelent meg, hogy Gombos urat elvigye, az ingerlékeny agg hölgy felhagyott ez irányban minden további kísérlettel, és székére roskadva, heves könyekre fakadt.
– Megöl ez az ember, meggyilkol, – zokogá panaszos hangon. – Pedig még el sem temethetnek; elverte a temetési költségeket is. A temető árkában fognak elásni.
E borzasztó gondolat ismét visszaadni látszott előbbi harczi kedvét, mert felugorva székéről, újra szembeszállt sírontúli nyugalmának bűnös megrontójával.
– Mit akarsz? – kérdezé lángoló haraggal.
– Csak ezt az írást méltóztassék elolvasni s némi tanácsot adni, – mondá Gombos úr, ismét feléje nyujtva idézőlevelét.
– Nem tudok olvasni, – mondá fagyos ironiával a kérlelhetetlen agg hölgy.
Gombos úr nem merészelt nagynénje tudományos képességeinek diskussziójába bocsátkozni, hanem minden további vitatás nélkűl, kiindulási pontúl véve a fennebbi önmegalázó nyilatkozatot, kitárta a többször említett okiratot, és mély, ámbár jelentékenyen reszkető hangon elejétől végig fölolvasá, mialatt az engesztelhetetlen asszonyság mindkét fülét erősen befogta kezével. Hogy azonban e hadi csel daczára is jól megértett mindent, elárulá ama rövid, de lesujtó nyilatkozata, melyet amen fejében a felolvasáshoz csatolt s mely állt e két szóból:
– Úgy kell!
Gombos úr alázatosan kérdé, – mit legjobb ily esetben tenni?
– Úgy kell, megérdemled, mondá Debora néni minden felelet helyett. – Te voltál az oka, te hoztad magadra és mindnyájunk fejére ezt a szégyent.
Fiatal leányt kellett elvenned vén ember létedre, mikor volt saját felnőtt leányod, ki elbírta volna háztartásodat? Most edd meg, a mit főztél. Te cziczomáztad, te czifráztad azt a drágalátos menyecskét. Más vén ember, ha már elköveti ezt a bolondságot, legalább kordában tartja feleségét; de te vak voltál, vagy tán, uram bocsá’! magad tanítottad a hiúság tudományára. Gyönyörködtél benne, gyönyörködjél most is. Hiszen azért költötted rá mindenedet, azért juttattad tönkre egyetlen gyermekedet és hoztál szégyent az ő nevére is, azért fosztottál meg másokat még a tisztességes temetéstől is, hogy örömet csinálj neki. Most meg van az öröme. Gazdag, előkelő asszonyság lesz. Érd be vele.
Gombos úr vígasztalanúl mellére hajtá fejét s megtört hangon mormogá, hogy ő mindig jót akart.
– A mit akartál, az bekövetkezett, – mondá az öreg asszonyság szigorúan. – És most elég a jóból; nekem ezzel ne alkalmatlankodjál többet. Te vagy az oka mindennek, viseld békességes türéssel, és ha elválasztanak a feleségedtől, adj hálát az istennek, mert ez a legkisebb baj, mit esztelen fejed megérdemel. Hanem ebbe a házba többé ne tedd a lábadat.
Eleget vétkeztél eddig is leányod ellen, legalább ne öld meg egészen szerencséjét. Egyik derék fiatal kereskedő tisztességes szándékkal jár a házhoz, de ha itt gyakran találkoznék veled, attól félek, nem merné ily rosszhírű ember leányát elvenni. A legjobb, a mit leányoddal tehetsz, az, ha minél inkább elfelejteted a világgal, hogy apja vagy. Ha már rád ujjal mutogatnak az emberek, legalább lányodra ne mutassanak. És most isten hírével!
S ezzel a keményszívü asszonyság visszaereszkedett székére és buzgón hozzáfogott félbenhagyott kötéséhez, ez által kijelentve, hogy vége van az audiencziának. Gombos úr megfordúlt és kitántorgott az ajtón. A kegyetlen szavak még egyre zúgtak fülében, mintha tenger fenekén járna és a torlódó hullámok szakadatlan moraját hallaná. Lábait egymás után rakta a földre, közönséges emberi szokás szerint, de mégis úgy érzé, mintha a szoba padozatja vinné őt kifelé, mintha a föld is megindúlt volna, hogy őt messzire feldobja a légbe.
Kábúltságában fölfelé tekintett, a mint a boltozatos tornáczon végigment és csodálkozott, hogy még mindig nem ütötte fejét a boltozatba. Hanem azért valami mégis nagyon súlyosan nyomta fejét. Levette kalapját, de a teher egyre nehezebb lett s attól félt, hogy szétnyomja agyát. A tornácz túlsó végén mintha leánya alakját látta volna, mintha feléje sietne, mintha csókot hintene felé ujjával – Gombos úr félénken a tornácz falához lapúlt s leosont a lépcsőn, nehogy megmételyezze közellétével az ártatlan gyermeket.
A kapu alól ismét visszatekintett – hátha csak káprázatot látott, mert érzé, hogy fejében, szemében valami idegen elem van, melyről nem tudta, hogy mi; de annyit tudott, hogy elszédíti agyát, nem létező dolgokat láttat szemével. Mire visszafordúlt, már elfeledte, mit akart látni: de látott csodálatos, ismeretlen színeket tánczolni a légben és a ház falán, és hallotta fülében azt a zsibbasztó zúgást, minőt gyermekkorában sokszor hallott, ha üres kagylót tartott füléhez.
Gombos úr visszaemlékezett erre, s csodálkozott, ki ismétli most vele e gyermekkori kedvtelését? De ezen sem töprenkedett sokáig, egyszerre eszébe jutottak nénje kegyetlen szavai s félénken körűltekintve, lassan, óvatosan, tolvajmódra kiosont a kapun.
III.
És ment tovább, tovább, merre ingatag lába vitte. Nem tudta merre megy, azt sem tudta, ha egyátalában megy-e; csak annyit sejtett homályosan, hogy a házak falai két oldalt el-eltünedeznek mellőle és hogy valami titkos erő feltarthatatlanúl ragadja tovább ismeretlen irányban. Agyát egyetlen kínzó, nehéz gondolat tölté be, mely mint a lázbeteg álma, újra meg újra elülről kezdődött és soha sem tudott befejezést érni.
Homloka tűzben égett, mintha gyors időközökben izzó vassal sütögetné valaki; többször hozzá is kapott, hogy elhárítsa a gyötrő fájdalmat; de csak a nehéz verítéket törölhette le róla. Majd meg azt sejté, hogy a gyalázó bélyeget ütik homlokára, mely nénje szava szerint őt teljes joggal megilleti. Körűlnézett, ha nem veszi-e észre a járó-kelők arczán, hogy valami feltűnőt, valami visszariasztót látnak homlokán? Épen egy hangos beszédű társaság haladt el mellette s homályosan nevét is hallá a sok szószaporítás közt.
A mint megállt, az emberek is észrevették, egy-kettő mosolygott, más elfordítá fejét, de mindnyájan elhallgattak és tovább mentek; nehány percz mulva azonban Gombos úr hangos kaczagást hallott amaz irányban. Bizonyosan rajta nevettek, róla beszéltek. Ki is lehetne más a világ nevetségének, a jók megbotránkozásának tárgya?
Gombos úr most már nem mert az útcza közepén haladni, félt az emberek itéletét ily vakmerőség által kihívni; a házak falához lapúlt s így osont tovább, tovább, czéltalan útján, lelkében ama szorongással, szemében azzal a félénk riadozással, melyet a páriák érezhetnek, midőn véletlenűl egy buzgó brahmin város útczáin kell végig lopózniok.
De hát miért? – kiáltott ekkor egy elkeseredett hang lelkében, a mint reszkető lábbal egy ház csukott kapujához dőlt s rongyos kendőjével letörlé a verítéket arczáról. – Mit vétett ő, hogy veszett vadállatként kell az emberek elől menekülnie? Mi ütötte homlokára azt a csúfos bélyeget, melyre ujjal mutogatnak az emberek? Körűlnézett nehezülő szemével, mintha választ keresne kérdésére. Az útcza néptelen volt, a ritkuló házak azt mutatták, hogy már közel jár a város végéhez.
Csodálkozott, hogy ide jutott s nem foghatta fel, mi hozta erre? Az égre nézett; a nap már leáldozóban volt. Gombos úr bámulva kezdé sejteni, hogy több óra óta van útban s el nem képzelheté, hol járt, mit mívelt annyi idő óta. Hiszen alig volt dél, midőn bátyja házát elhagyta. Bátyja házát! Ott mondták szemébe a kegyetlen igazságot, hogy ő rosszhírű ember, kinek saját leányát kerűlnie kell, nehogy megrontsa jó nevét és szerencséjét. S ő ezt eddig nem tudta. Azt hivé, a világ szerencsétlen embernek tartja, ki felett szánakozni kell; s ime, most hallja, hogy az emberek őt okolják mindenért, őt tartják felesége megrontójának, ő rá mutatnak ujjal, mint a város botránykövére.
Feje elszédűlt e gyötrő visszaemlékezésre, ébredni kezdő eszmélete elaludt, mint a gyönge láng – és ismét megindúltak lábai, függetlenűl akaratától s vitték tovább, tovább.
De a lázadó hang ismét felsikoltott lelkében. Miért? Mit vétett ő?
Szeretett, nagyon szeretett – egyebet semmit sem követett el. Oly nagy bűn a szerelem? Ismét eszébe jutottak nénje szavai. Vén ember volt, – hogy mert szeretni, hogy merte a természet rendjét felbontani? Az ő szerelme bűn is volt, őrültség is volt. Magához kötött egy fiatal bájoló leányt, kinek nem tudta szívét betölteni, kit mintegy erővel ráhajtott a romlás ösvényére, míg ő azt hitte őrültségében, kielégítheti tökéletesen, ha cziczomázza, dédelgeti, mint a gyermek a bábut, és ezalatt tönkre tette önmagát, megrabolta leányát, szégyent, nyomorúságot hozott családjára, nevetséget és átkot saját bolond fejére. Miért szeretett, oh miért szeretett, ha az ő szerelme bűn volt és őrültség?
Egészen beesteledett már, midőn Gombos úr hosszas öntudatlan vándorlása után megállapodott s a fennebbi nehéz kérdést tevé fel magának, melyre a világ nagy bölcsei sem tudtak megfelelni. Világos tehát, hogy ily szegény, tanulatlan, öreg bukott szatócs hasztalan kereste volna rá az illő választ. Gombos úr is megelégedett azzal, hogy nehányszor keményen mellbe és főbe ütötte magát s szigorúan megtépte rendetlen szürke haját.
Miután így illendőképen megbünteté magát elkövetett bűneiért, annyira magához tért, hogy a külvilágra is némi figyelmet kezdett fordítani.
Kinn volt az országúton; a város végső házait jó messzire elhagyta már.
Az éj ugyan leszállt, de a tele holdvilág mellett elég tisztán lehetett látni a vidéket. Szemben ama fával, melyhez Gombos úr támaszkodott, magas úri lak emelkedett, mindkét oldalán erős kőfallal, mely mögűl a kert koronái kandikáltak ki az országútra. Gombos úr tompa érzéketlenséggel bámult a díszes úri lakra, szórakozottan megolvasta kivilágított ablakait s csodálkozott, mért nem világítják meg valamennyit. Valami megfoghatatlan érdeklődés nem engedé szemét a házról elfordítni; úgy sejté, hogy sokszor látta, jól ismeri – s aztán egy hirtelen nyilalás szívében – megmagyarázta, micsoda ház előtt áll.
És mintha e belső sugalatot külső jel is akarná erősíteni, a kertből vídám, ezüstcsengésű nevetés hangzott ki a néma országútra. Gombos úr nagyon jól ismerte e kedves kaczagást, hajh! sokszor gyönyörködött valaha benne, talán épen ezen a helyen is, midőn hajdanában szép vasárnap délutánokon erre sétáltak s együtt tréfáltak, együtt nevettek a köpczös Bialréthy úr kurta lélekzete fölött. Gombos úr figyelmesen előre nyujtá nyakát, ha vajjon nem kaphatna-e el megint egy pár hangot abból az ezüstcsengésű nevetésből? Legalább még egyszer szeretné hallani.
Leült a nedves fűre és a fa törzséhez támasztotta fejét. És a törzsben lakó erdei szellemek suttogni kezdtek fülébe. Gombos úr álmélkodva hallgatott rájuk; az soha sem ötlött volt eddig eszébe, a mit most a szellemektől hallott. Hogy ez a szívtelen hiú asszony nem azért hagyta őt el, mert nem volt képes szívét betölteni, hanem azért, mert a fény, a kincs csábította, mért pénzen adta el lelkét, önmagát; hogy ez a teremtés épen úgy nem szereti mostani kedvesét, mint nem szerette őt, kit tönkre tett, meggyilkolt, és épen úgy elhagyná azt, mint elhagyta őt, ha nagyobb árat kinálnának értte.
Gombos úr csak hallgatta, hallgatta a szellemek lázító suttogását, és úgy érezte, hogy gyűlölni kezdi ezt az asszonyt, és feszülten figyelt, ha nem hallaná-e legalább még egyszer nevető hangját, s halkan felelt a szellemeknek, hogy gyűlöli, meg tudná ölni ezt a szívtelen asszonyt.
Hazudtál, szegény öreg csalódott szerelmes! Nem gyűlölted te őt; szeretted, akkor is őrülten szeretted.
IV.
Gombos úr egész éjjel ott ült a fa tövében, beszélgetett a szellemekkel és leste hiába felesége hangját. A mythologikus őskorban reggelig bizonyára örökkön könyező forrássá változott volna; de mivel Gombos úr a jelen józanirányú korszak fia volt, melyben a megcsalt férjek nem változnak kővé, forrássá vagy panaszos dalú fülemilévé, hanem törvényes úton bíró által döntetik el szívbeli pöreiket, – a fakadó hajnallal ő is fölemelkedett éjjeli őrtanyájáról, s tökéletesen elcsigázva, a hűlés következtében szerzett erős náthával haza vánszorgott nyomorúlt pinczelakásába.
A válópör pedig belépett a maga törvényes folyamába. Gombos úrnak, mint minden ingó és ingatlan vagyon hiányában szűkölködő embernek, a törvényszék hívatalból rendelt ki ügyvédet. Az ügyvéd úr nevetve fogadta el a sok tréfával kínálkozó ügyet s kollégáival azon melegében számos talpra esett élczet közölt a komikus kliens rovására. Gombos úr maga is szerencsés volt e kitünő élczek néhányát szerző saját ajkáról élvezhetni, midőn irodájában megjelent.
Legjobb volt ezek között a szerelmes vén bak regéje, melynek finom czélzásai fölött az ügyvéd úr torkaszakadtából nevetett, s igen rossz néven vette, hogy Gombos úr, kinek kizárólagos mulattatására beszélte el a humoros regét, még el sem mosolyogta magát. E fölötti haragjában kissé kurtán bánt el vele, s miután tudtára adá, hogy ügyét bizonyosan el fogja veszteni, megvígasztalá ama biztató igérettel, hogy a pert minél továbbra húzza.
Ez által – mondá – legalább megszekirozzák a szerelmes párt s présbe szorítják Bialréthy urat.
Gombos úr nem fogta fel ugyan e mysztikus szavak értelmét, de nem is kereste sokáig. Annyit látott, hogy ügyvéde is neveti őt, mint nevette mindenki, a ki nem fordúlt el tőle megvetéssel. Midőn a törvényszék elé lépett, a bíró urak is összemosolyogtak, sőt a fiatal jegyző azonnal sikerült torzképet is rajzolt róla, mely kézről kézre járt mindenkinek nagy gyönyörűségére, míg Gombos úr félszemmel folytonosan kísérte a torzkép vándorlását s a megfelelő vidám arczkifejezéseket. Hozzászokott már mindenhez s nem is hihette, hogy máskép is lehessen.
A mint az indus pária tökéletesen meg van győződve arról, hogy megvetett állapota a természet rendjének szükségszerű következménye, s távolról sem vonja kétségbe a jámbor brahmin jogát, midőn az őt kedélyesen leszúrja: azonképen Gombos úr is egészen rendén levő dolognak vette azt, a mi vele történik.
Ha az útczán járt s túlsó végén hangos kaczagást hallott, bizonyosra vette, hogy rajta nevetnek s szépen kitért más útczába; ha pedig valaki feje fölött hangosan becsapott egy ablakot, szentűl meg volt győződve, hogy ez az ő megjelenése fölött való méltatlankodásból történik s a falhoz lapúlva csöndesen tovább lopózott, nehogy jelenléte által még jobban felingerelje a haragos egyéniséget.
Bátyja házához sem mert többé menni, nehogy rossz hírbe hozza ártatlan leányát. Szegény Mártha nem tudta mire vélni apja elmaradását, és sokszor fölkereste őt pinczelakásában. De Gombos úr ilyenkor bezárta ajtaját, s midőn a leány az ajtón keresztűl sirva kérlelte és hizelgő szavakkal esengett, hogy bocsássa legalább egy pillanatra maga elé, Gombos úr megkeményíté szívét s haza küldé. Legalább azt a terhet ne viselje lelkén, hogy megrontotta leánya szerencséjét. Azzal kárpótolta magát, hogy éjjelenkint bátyja háza elé lopózott s órákig elnézte az ablakot, mely mögött leánya aludt. Különben is többnyire csak éjjel járt ki, a napokat pedig nedves földalatti lakásában tölté.
Ide kopogtatott be egy nap Gombos Menyhért úr. A válópör mozgásban volt egy pár hónap óta már s az egész város róla beszélt. Sok tanú lépett föl Gombos úr ellen, nehéz bűnöket bizonyítottak rá, de vagy a bűnök nem voltak elég súlyosak, vagy a tanúk elég kifogástalanok, elég az hozzá, hogy Gombos úr ügyvéde derekasan húzta-halasztotta az ügyet s többször mondá kliensének leereszkedő vállveregetéssel, hogy Bialréthy úr nemsokára présbe kerűl.
Mindennek különben semmi köze Menyhért úr látogatásához. A tudományos úr ugyan szintén bőségesen hallotta úton-útfélen öcscse viselt dolgait, hanem egyes tagolatlan morgásokon kívül eddigelé még senki előtt sem nyilvánítá magánvéleményét. Sőt mostani látogatása által fényesen megmutatta, hogy a testvéri szeretet magasan felűl áll a világi szerencsétlenségeken.
– Hogy vagy? – kérdé a tudós férfiú, miután komolyan kezet fogott öcscsével s tudományos szórakozottságában egy fölfordított dézsára ült.
– Köszönöm, jól, – viszonzá Gombos úr gépileg.
Menyhért úr erre mély hallgatásba merűlt s álló egy óráig tudós problemák megoldásán látszott fejét törni. Egy óra mulva ismét a földi dolgokra irányzá szemét, melyet az utolsó negyedben mereven a szoba szegletét bevonó pókhálóra szegzett volt; fölemelkedett a dézsáról, megrázta öcscse kezét jóakaró komolysággal, és a következő meglepő szavakban adta elő bölcsészi elmélkedésének rezultátumát:
– Hogy vagy?
S miután pár perczig hiába várt feleletre, megfordult, fölvette kalapját s lassan kiment a szobából. De azonnal ismét visszatért s minden magyarázat nélkül a felfordult dézsára ült.
– Igaz, majd elfeledtem, – mondá a tudós férfiú. – Márthát megkérte egy fiatal ember.
Gombos úr nagyot sóhajtott. Tehát mégis használt leányának az ő visszavonulása. Hála istennek, legalább őt nem tette boldogtalanná.
– Neve Deszkási Imre, – folytatá Menyhért úr nagy megfontolással. – Szép név és jól hangzik.
Gombos urnák nem volt semmi kifogása a név hangzása ellen.
– De a fiú apja – folytatá Menyhért úr még nagyobb megfontolással, – nem akar a házasságba egyezni – mert – mert –
– Mert az én leányom, – egészíté ki Gombos úr keserű sohajjal.
A tudós férfiú meglepetve nézett öcscsére, kiről soha sem tett volna föl ennyi találékonyságot.
– Nemcsak ez a baj, – mondá aztán vígasztalólag. – Ezt még elnézné, ha a leánynak legalább pár ezer forintja volna.
– Pár ezer forintja! – sóhajtott Gombos úr, s körülnézett nyomorult odujában.
Menyhért úr óriási tudománya nélkűl is könnyen ki lehetett találni, hogy e tekintet azt akarja mondani: ebből nehéz volna pár ezer forintot összehozni. A tudományos úr jó sokáig gondolkozott e tétel fölött, s végre hosszas számítás és szemlélődés után e következtetésre jutott:
– Nekem sincs.
S mivel Gombos úr ez orákulumra csak szomorú fejbólintással felelt, a tudós férfiú ismét felállt a dézsáról, komolyan kezet fogott öcscsével s most az egyszer valósággal eltávozott.
Alig telt el azonban egy negyedóra, ismét látogató lépett Gombos úr földalatti barlangjába, nem oly nagy philosoph, mint az előbbi, de sokkal előkelőbb és finomabb. Az ügyvéd úr volt.
Az ügyvéd úr rendkívül vidámnak látszott. Kedélyesen megveregette Gombos úr vállát s pálczájával tréfásan lelökte az asztalról azt a penészes kenyérdarabot, mely Gombos úr mai ebédjét képezte.
– Jó hírt hozok, – kiáltott jókedvűen. – A mit előre jósoltam, beteljesedett. Bialréthy urat már szorítja a prés, erősen szorítja.
Gombos úr nem látszott ezzel törődni.
– Sőt többet mondok, – folytatá az ügyvéd lassúbb hangon. – Már ki is sajtoltuk belőle, a mit lehetett. Bankót sajtoltunk ki. Hahaha! Mindenre kész. Hahaha! A szerelmes öreg urak mindenre készek.
E kettős vágású finom czélzás annyira megnyerte a humorisztikus ügyvéd tetszését, hogy Gombos urra tekintve, hangos kaczagásba tört ki. Azután lecsendesülve, folytatá előbbi bizalmas hangján:
– Bialréthy úr ajánlatot tesz önnek, Gombos úr. Ha elismeri ama vádakat, melyeket neje ön ellen fölhozott s így azonnal véget vet a hosszadalmas válópörnek, fizet önnek készpénzben négyezer forintot. Szép ajánlat.
Készpénzben azonnal négyezer forint, s nem kell érte egyebet tenni, mint irásban elismernie, hogy ön könnyelmű, pazarló és kicsapongó. Csak a nevét kell aláírnia. Szép honorárium, hahaha! ennyiért még apagyilkosságot is vállalna magára, úgy-e.
És mindezt oly kedélyes meggyőződéssel mondá az öreg ember szemébe, mintha teljes lehetetlennek tartaná, hogy ez ajánlatot még vissza is utasíthatná. Gombos úr érzé jól e nagy megalázást. Neki lehet bátran ily ajánlatot tenni. Mit is várhatna egyebet? Talán azt, hogy önérzetet, becsületérzést tegyenek föl róla? Nevetség!
– No hát, mikor jő hozzám, fölvenni pénzét? – sürgeté az ügyvéd türelmetlenűl.
De hátha megmutatná, hogy még sem oly komisz ember, a milyennek tartják?
Volt idő, midőn ismerős szerény körében mindenki tisztelte őt s becsületes embernek tudta. Sokan emeltek előtte kalapot az útczán s előkelő nagy kereskedők nyilvánosan kezet fogtak vele. Mit tett azóta, hogy ennyire sülyedt mindenki szemében? Hátha fölemelkednék régi nemes önérzetében, s úgy dobná ki ajtaján e szemtelen embert, hogy megtanulná, mi az, becsületes embernek ily ajánlatot tenni?
– Megnémult, Gombos úr? – nógatá az ügyvéd, nem is sejtve, mily nyájas szándékkal gondolkozik felőle e pillanatban a hallgató ember. – Vagy tán kevesli az összeget? – Gondolja meg – négyezer teljes jó forint – minden levonás nélkül, még én is lemondok az engem illető honoráriumról, – a mi igen nagylelkű tett volt az ügyvéd úr részéről, tekintve, hogy Bialréthy úrtól ő sem kapott többet négyezer forintnál.
Ah! nem, nem. Neki nincs már joga ily nemes felbuzdulásra. Vele tehetnek már akármit, nem alázhatják le. Négyezer forint nagy pénz; épen elég volna leányának. Boldoggá lehetne általa, akármily módon jutott hozzá apja. Egyforma a pénz értéke, akár tiszta akár piszkos, és a mi szégyen belőle származik, csak az ő fejét érheti, a kit már semmi sem szégyeníthet meg.
– Szóljon már, atyafi! – kiáltott az ügyvéd haragosan. – Mikor akarja fölvenni pénzét?
– Mentől elébb, – mondá Gombos úr.
– Jőjjön hát azonnal hozzám, – viszonzá az ügyvéd. – De az utczán három lépésre mögöttem maradjon. Menjünk.
El is mentek. Gombos úr aláirta bűneinek bevallását, el sem olvasva mit ír alá, aztán zsebre rakta kialkudott bérét, vette kalapját s alázatosan ajánlotta magát. Az ügyvéd úr hátat fordított s kinézett az ablakon, mintha nem hallaná Gombos úr búcsúzását. Az öreg bűnös ezt is egészen rendén valónak találta, szép csendesen kicsúszott az ajtón, halkan betette maga után s leosont a lépcsőn.
És ugyane tolvajlépésekkel, a házak falaihoz lapúlva, mellékutczákon sietett bátyja lakása felé. Érezte, most már ellenmondás nélkűl érezte, hogy nincs joga fejét fölemelni, a becsületes emberek szeme közé nézni.
Megtapogatta zsebében a pénzcsomagot – ott volt – nem égette meg ujját, be sem piszkolta, de azért nem mert föltekinteni. Tudta, hogy homlokára van ütve visszavonhatatlan gyalázata; nem merte a tisztességes emberek méltó boszúját arczátlanúl kihívni. Sietett, sietett, a mennyire lába bírta, megmegriadva, ha egyes szavakat vagy lépteket hallott maga mögött. Egészen elfuladt lélekzete, midőn a Menyhért úr kapuján belépett s az udvaron ténfergő szolgálótól leánya után kérdezősködött.
– A kisasszony a szobájában van, – mondá a szurtos konyhahölgy, bámulva meredvén a lihegő öreg ember verítékes arczára. Gombos úr megriadva fordult el a bámész tekintettől, mintha ez is gyalázatát vetné szemére.
Megkeményíté szívét, vidám, nyugodt kifejezést erőltetett vonásaira és gyorsan benyitott Mártha szobájába.
A leány örvendező sikoltással ugrott apja nyakába. – Csakhogy itt vagy, csakhogy újra láthatlak! Miért taszítál el oly sokáig magadtól? Hisz én mindig szerettelek, tiszteltelek. Oh mily jó vagy, hogy ismét fölkerestél, édes, drága, szegény atyám!
– Leányom, – mondá Gombos úr gyorsan, mint az iskolás fiú, ha leczkéjét mondja föl, – leányom, Menyhért bátyám ma nálam volt és tudtomra adta, hogy egy derék fiatal ember megkérte kezedet. Nincs ellene kifogásom, és fogadd apai szerencsekívánatomat… Áldást akart mondani, de akkor jutott eszébe, hogy az áldás gúnynyá vagy épen átokká válhat az ő ajkán.
Mártha szólni akart, de Gombos úr gyorsan folytatá:
– Tudom, hogy a fiú apja pár ezer forintot kíván. Azért jöttem; elhoztam. – Itt van, négyezer forint.
Mártha némán tekintett nagy meglepetésében a kezébe nyomott pénzcsomagra. De nem szólhatott, mert Gombos úr lélekzetvétel nélkül beszélt tovább.
– Ebből fizesd ki fönmaradt tartozásaimat. Nehány száz forintot tesz az egész. A többi legyen hozományod; azt hiszem, elég lesz. Isten áldjon meg, gyermekem.
– Atyám, – mondá a leány, megfogva Gombos úr kezét, a mint ki akart suhanni az ajtón. – Atyám, micsoda pénz ez?
– Jó pénz, – felelt Gombos úr sietve. – Én szereztem, – jó úton szereztem. Legyen a tiéd, számodra szereztem.
A leány kimondhatatlan fájdalommal és szeretettel nézett atyja szegény gyötrelmes arczába s csöndesen visszatette kezébe a csomagot.
– Mi az? – Miért vonakodol elfogadni? – kiáltott Gombos úr réműlten. – Ha mondom, hogy jó pénz, számodra szereztem. Vedd el gyermekem, a tiéd.
Mártha szomorúan rázta fejét s apja vállára borult.
– Haha! – kaczagott Gombos úr kínosan. – Talán attól félsz, hogy lopott pénz? – Ne félj, gyermekem, senkit sem öltem meg értte.
Mártha egyre hallgatott és szorosabban simult apja kebléhez.
– Vedd el, gyermekem, ne félj, – sürgeté Gombos úr nagy aggódással. – Elveheted, semmi rosszat sem tettem érte. Csupán a nevemet írtam alá.
Csupán elismertem valamit, a mi úgyis igaz.
– Mi az? suttogá a leány.
– Csekélység, – mondá Gombos úr, enyelgő hangot erőtetve végső agoniájában. – Ha épen oly kíváncsi vagy, hogy máskép nem akarod elfogadni, megmondhatom. Csak – csak – azt írtam alá, a mivel az az – asszony vádol. Úgyis igaz, és legalább vége lesz a válópörnek. Meguntam már; így lerázom a nyakamról.
A leány kivette apja kezéből a pénzcsomagot és földre dobta. De ismét lehajolt értte, fölvette és visszatette Gombos úr kezébe.
– Add vissza neki ezt a pénzt, atyám, – mondá reszketve. Többet nem szólhatott, hangja elfuladt és heves sirással az asztalra hajtotta fejét.
Gombos úr vígasztalanúl tekintett majd rá, majd a pénzcsomagra. Többé nem merte szóval kínálni, csak némán s félénken nyujtogatá leánya felé.
– Szegény, – szegény drága atyám, – zokogott Mártha, elhárítva kezével a feléje nyujtott csomagot. – Vidd vissza, dobd lába elé. Oh, mint gondolhattad, hogy engem boldoggá tehet az a pénz, melyet te tiszta jó neved megtagadásával szereztél? Ily rossznak tartottál engem, atyám? – Oh, ezerszer drágább nekem a te mocsoktalan híred a világ minden kincsénél. Nem fogadom el ez áldozatot soha, soha. Vidd vissza, dobd arczába ezt a gyalázatos pénzt!
Nehány perczig csendesen zokogott a leány, azután fölemelé fejét, hogy még egyszer szegény szenvedő apja keblére boruljon. A szoba üres volt.
Gombos úr már az útczán futott.
V.
Futott föltarthatatlanúl, de már nem félénken, nem czéltalanúl. Egyetlen egy gondolat űzte, melynek lázító mámorában elfeledett minden egyebet.
Azt az asszonyt látni, szemébe dobni a bűndíjat. Hogyan jut elébe, mit fog mondani, mit fog azután tenni – nem tudta, nem is gondolt rá. Csak az az egy gondolat foglalta el agyát, hogy látni fogja őt, szemébe fogja dobni szégyene bérét.
Megállapodás nélkűl rohant tovább; a város házai ritkúltak, lassankint elmaradoztak, míg végre a jól ismert fa alá érkezett, hol egykor egy egy egész éjszakát virasztott át. Szemben vele büszkén emelkedett az úri lak, a fák koronái előkelő megvetéssel néztek rá a kert falán keresztűl.
Még világos volt; Gombos úr nem tudta, hogyan jusson a házba. Bensejét nem ismerte, attól tarthatott, ha így vaktában bebotlik, a milyen rongyos, kopott ember, vagy az ebek fogják le, vagy a cselédek dobják ki a kapun. Meg kell elébb ismerkednie a helyiséggel. A fa tetejéről be lehet látni a kertbe s a nyitott ablakokon keresztűl a szobákba. Gombos úr gondolkozás nélkűl felkúszott a fára. Nehéz, vén ember létére máskor lehetetlennek tartotta volna e munkát, de most valami emberfölötti láz adott könnyűséget tagjainak. A fa sűrű lombjai eltakarták; leült egy vastag ágra és figyelmesen vizsgálódni kezdett.
Eleinte semmit sem látott, de a mint a nap nyugvó ágya felé közeledett s a hűs esti szellő megborzongatá a fák leveleit, a kertben két mozgó alakot vett észre. Megismerte mind a kettőt s erős reszketése úgy megrázta ülőhelye lombjait, mintha orkán ingatta volna meg a fát.
Figyelmesen kísérte szemével a mozgó alakokat, a mint közelebb jöttek a kerítéshez, majd meg eltávoztak; el-eltűntek az árnyas fasorokban, majd ismét tisztás helyre léptek. Sokáig beszéltek, nagyon jól mulathattak, de végre mégis elváltak. Az egyik, az alacsonyabb és köpczösebb, a ház felé indult, a másik egy gyeppamlagra dőlt. Gombos úr szívdobogása csaknem elállt. Neje egyedűl maradt a kertben.
Gyorsan lecsúszott a fáról, de tövénél összeroskadt. Lába reszketett.
Lélekzete elállt. Épen az az elfogultság vett rajta erőt, melyet akkor érzett, midőn először lépett eléje ama szándékkal, hogy nőűl kérje. Mi ez? Még most is szereti őt? Az a gondolat, hogy nehány percz mulva szemtől szembe fog vele állni, még most is megakasztja szívdobogását?
Nem szerelem ez, hanem gyűlölet – erősíté Gombos úr – s összeszedve minden erejét, a falkerítéshez sietett.
Előbbi őrhelyéről kikémlelte volt, mint juthat legkönnyebben a kertbe.
Közvetlenűl a falon kívül fa állt, melyre fölmászva a kerítés tetejére, onnan egy ugrással a kertbe juthat. Gombos úr könnyen megtette ez útat; ugortában meg sem ütötte magát. A bokrok közé kúszott s néhány percz mulva a gyeppamlag előtt állt.
A hölgy ijedt sikoltással ugrott föl helyéből, midőn a poros, megtépett, dúlt arczú alakot észrevette. Az alkony leszállt ugyan, de jól megismeré hajdani férjét. Szava elállt, nem kiálthatott segítségért. Mozdulatot tett, mintha el akarna futni.
– Ne félj, ne fuss el, nem bántalak, – suttogá Gombos úr fuladozva. – Csak azért jöttem, hogy ezt a pénzt visszaadjam.
S ezzel lába elé dobta a sokszor említett csomagot.
– Bocsásson el, vagy segítségért kiáltok, – hebegé az asszony reszketve, és ismét mozdulatot tett, hogy elfusson.
– Maradj itt, – mondá Gombos úr és megfogta kezét. – Vedd föl azt a pénzt és vidd vissza. Nem fogadom el, semmi vallomást sem teszek, nem akarok elválni.
– Hordja el magát, szemtelen ember, vagy cselédeimmel dobatom ki, – kiáltott az asszony, a mint látta, hogy nincs oka erőszakos támadástól félnie, s hangjával együtt visszatért bátorsága is.
Gombos úr erősen tartá neje kezét, maga felé vonta és merően arczába nézett. Eszébe jutott, mennyire szerette ő ez asszonyt, mint nevelte, ápolta, kényeztette, mint áldozta föl érte mindenét, és mivel fizetett ez vissza, mint dúlta föl életét, becsületét, földi és mennyei üdvösségét, mint bélyegezte meg a világ előtt s gyalázta meg saját gyermeke szemében; eszébe jutottak a gyötrelmek, melyeket miatta szenvedett és az örömek, melyeket mellette élvezett… egy rövid pillanat alatt a gondolatok, a visszaemlékezések ezrei torlódtak össze agyában; szerelem s gyűlölet korbácsolta vérét… feje szédűlt és szeme vérbe borúlt, s mindig erősebben vonta maga felé az ismét remegni kezdő asszonyt.
– Róza, – hörgé rekedt hangon – Róza, emlékkezzél, mid voltam én neked és mit tettél velem. – Gondold meg, még most sem késő. Jőjj vissza és én mindent megbocsátok, mindent elfelejtek.
– Segítség! – sikoltott a megréműlt asszony, hasztalanúl vergődve az őrjöngő öreg ember karjaiban.
– Még egyszer kérlek, jőjj vissza, s én jobban foglak szeretni, mint valaha, jobban mint bárki e világon, – hörgé Gombos úr, s ekkor már egészen magához szorítá a vergődő asszonyt.
– Segítség! – sikoltott ez, elfuló lélekzettel. A két kar vasfogóként szorítá nyakát, arcza erősen az öreg ember melléhez tapadt, és ez mindig keményebben, mindig őrültebben szorítá magához.
A kettős sikoltásra mozogni kezdtek a házban. Lámpafény közelgett, léptek zaja hallatszott. – Gombos úr nagy figyelemmel kísérte a hangok közelgését s látta, hogy már kevés ideje van. Sietnie kell.
– Jer velem, – hörgé ismét, – s magával kezdte vonni a vonagló alakot.
Őrjöngésében nem vette észre, hogy már csaknem egészen megfojtotta. Még erősebben szorítá nyakát. Az asszony szeme kidüledt, arcza szederjes lett, ajka csak gyengén mozgott, de mintha fuldokolva ezt suttogta volna.
– Gyűlöllek, utállak…
A közeli bokrok már mozogtak a siető emberek lépteitől. Gombos úr látta, hogy pillanatig sem várhat. Elereszté a mozdulatlan alakot. Az összeesett minden hang nélkűl; a bokrokból emberek rohantak ki. Gombos úr nehány ugrással a falnál termett, hihetetlen erővel fölmászott, s épen midőn tetejére ért, hallá háta mögött az elszörnyedő kiáltást:
– Gyilkos! gyilkos!
Leugrott a túlsó oldalon s tovább futott. A szörnyű kiáltás folyton-folyton sarkában járt. Gyilkos! gyilkos! Többen a házbeliek közűl üldözésére eredtek, – talán ezek kiabálták utána a rettenetes nevet? De mégsem! – Gombos úr gyors rohantában egy árokra akadt s legjobbnak vélte, ha elrejtezik mélyében. A víz ugyan derekáig ért, de észre sem vette. Üldözői elhaladtak fölötte az árok pallóján, lépteik rég elhangzottak a sötét éjszakában, de valaki mégis szakadatlanúl kiáltotta az iszonyú szót. Gyilkos! gyilkos! Ki kiálthat? – Ki a gyilkos?
Zavart fejével sokáig kereste a választ e kérdésre, míg végre eszmélni kezdett. – Tehát megölte őt, – nem fogja többé üldözni. Nem akarta, de nem bánja, hogy így történt. Kiterítik… s hosszan elgondolkozott, milyen fog lenni a ravatalon… Szép halott lesz, oh! hiszen életében is oly szép volt! Mégis kegyetlenség volt, ezt a fiatal szép életet kioltani… – Gombos úr borzongani kezdett, észrevette, hogy csipőig vízben áll. Még meghűtheti magát s megbetegszik, pedig szeretné a halottat még egyszer látni.
E gondolatra gyorsan kimászott az árokból s lucskosan a magányos úri lak elé vánszorgott. A ház ablakai mind ki voltak világítva, belűl erős sürgés-forgásban látszott lenni minden. Bizonyosan most terítik ravatalra a halottat, – gondolá Gombos úr, s elgondolkozott, hogyan láthatná meg. Legalább még egyszer, legalább utójára. Eszébe jutott az útszéli fa, melynek lombjai közt ma egyszer már jó őrhelyet talált.
Ismét fölkúszott s eközben még el is mosolyodott ama gondolatra, hogy a mai napot csupa fáramászással tölté el. A lombok közt elhelyezkedve, megelégedéssel vette észre, hogy minden szobába kényelmesen beláthat.
Csakhamar ráismert a halottas teremre. Legalább annak mutatta az a mozdulatlan alak, mely fehér lepellel betakarva az ágyon feküdt, míg mellette nyolcz viasz gyertya égett. Gombos úr figyelmesen megolvasta a gyertyákat s boszankodott a házi úrra, hogy nem tudott legalább tizenkettőt gyújtatni. Ily szép halott bizony megérdemelte volna. De az arczát nem láthatja, a fehér lepel egészen elfödi. Nem fogja többé látni soha, soha. Sem ő, sem más; a férgek fognak rajta lakmározni.
Hangos beszéddel haladt el a fa alatt nehány ember. Üldözői voltak, kik eredménytelen útjokról fáradtan tértek vissza a kastélyba s természetesen a gyilkosságról és a gyilkosról beszéltek.
– Elszalasztottuk, – mondá az egyik.
– Se baj, majd ráakadunk holnap, – mondá a második.
– Úgy is tudjuk, ki volt, – mondá a harmadik.
– De vajjon az a vén gazember volt bizonyosan? – kérdé a negyedik.
– Ráismertünk, – feleltek mindnyájan egyhangulag.
– De hová tünhetett? – kérdé az első.
– Talán az árokba esett s a pocsolyába fúlt, – találgatá a második.
– Ne félj, a ki akasztófára van szánva, nem fúl az a vízbe, – röhögött a harmadik.
Gombos úr feszűlt figyelemmel hallgatott a lassankint elhaló beszédre, s halkan, öntudatlan ismétlé az utóljára hallott szavakat: «A ki akasztófára van szánva, nem ful az a vízbe».
De majd elfeledkezett tulajdonképeni czéljáról. Még nem láthatta a halott arczát. Gyorsan ismét az ablakra fordítá tekintetét. Minden a régiben volt, a fehér lepel még mindig elfedte a mozdulatlan alakot.
Gombos úrnak eszébe jutott, hogy látta ő máskor is tetőtől talpig fehérben ezt az alakot, csakhogy akkor narancsvirág-koszorú volt fején, élet ragyogott szemében, öröm mosolygott ajkán. De most, most…
Fölfelé nyujtá jobbját s egy kinyuló ágra akadt. Megpróbálta; elég erős volt. Az utoljára fülében maradt szavak nem akartak kimenni fejéből, szederjes ajka öntudatlanúl mormolá: «A ki akasztófára van szánva, nem fúl az a vízbe».
Kalandozó képzelete új alakokat hajtott szeme elé. Látta leánya siró, szégyenpírtól égő arczát, tudós bátyja komolyan hallgató ajkát s nagynénje félelmes alakját. Még az ügyvéd úr is előkerűl, a mint az útczán három lépésre maga mögé küldi s alázatos köszöntésére az ablak felé fordúl. Eszébe jut a négyezer forint viszontagságos története, s gondolkozik, vajjon megtalálták-e a kertben, és eközben leoldja nyakkendőjét, egyik végét a kiálló ághoz erősíti, a másikból hurkot fon.
De a halott arczát még most sem láthatja… Valahára! Valaki a szobába lép, köpczös alakjáról könnyen ráismer. Lassú léptekkel az ágyhoz megy, fölemeli a leplet. Gombos úr előre nyujtja nyakát, nehogy elszalaszsza a kedvező pillanatot. A köpczös alak lehajol s megcsókolja a halott homlokát.
– Megállj, – sikolt a leskelődő ember, – ne nyulj hozzá, csak nekem van hozzá jogom! – És óriási erővel a légbe lódítja magát, az ág megrecscsen, de erősen áll. Üveges szemmel halott nézi a halott arczát.
*
A válópernek pedig, fölperes és alperes hiányában, itélet nélkül vége lett.
A VÉGREHAJTÓ.
Barkó Kelemen úr nagyravágyó ember volt. Ha ezen emberi gyarlóság alól semmi halandó sincs kivéve, s egyiknél a hatalom után való törekvésben, másnál kincsek gyüjtésében vagy gyöngéd hódításokban nyilatkozik, Barkó úrtól sem vehette rossz néven senki, hogy nem tudott jobb lenni embertársainál, és szabómester létére azon nagyravágyó ábránd fészkelte magát szívébe, hogy polgártársai felett hatalommal és tekintélylyel uralkodjék. Sőt még önzőnek sem mondhatjuk nagyravágyását, mert egyedűl azon nemes szándék lelkesíté, hogy tehetségét és hatalmát polgártársai javára érvényesítse.
A hatalom istentől van – okoskodék Barkó úr – s a hatalmasok nem magukért nyerték azt, hanem embertársaik javára, és csak akkor sáfárkodnak vele helyesen, ha egyedűl ezen czélt tartják szemük előtt.
A hatalomnak ily nagylelkű és nemes felfogása mellett valódi veszteség volt az emberiségre, hogy Barkó úr évek hosszú során keresztűl csupán a szabó-műhely szűk határai közt vihette át elméletét a gyakorlatba. Nem csoda, ha nem volt vele megelégedve. Izlése, hajlama és – merjük mondani – tehetsége egészen más irányt jelölt ki számára.
A polgári társadalom élén állani, az ellenkező érdekeket kiegyeztetni, a rendet és nyugalmat fentartani és mindenkit – akár akar, akár nem – boldoggá tenni: ez volt a nagy hivatás, melyre a szükséges tehetségeket keblébe ülteté a bőkezű természet. Ámde a végzet mostohasága és egy világgyűlölő nagybátya kérlelhetetlensége már zsenge ifjúságában leterelte természetes ösvényéről, és ugyanazon világgyűlölő nagybátya műhelyébe kényszerítette.
A sík földbe tévedt fenyő lehet, hogy eltengődik, de soha sem fogja feledni, hogy valódi helye ott fenn van a büszke bérczek oldalán: Barkó úr is beletörődött a szabó-mesterségbe, de soha sem feledte magasabb hivatását s jelenlegi állapotát nem szűnt meg ideiglenesnek tartani.
Az ideiglenesség azonban kissé sokáig tartott. Barkó úr ritkúlni kezdő fürtjeit már az ötvenedik tél dere csípte, de nagyravágyó ábrándja még mindig az ábrándok ködös országába tartozott. A lefolyt hosszú évek alatt Barkó úron nem történt semmi említésre való dolog, mi ily rendkívüli szellemet bizonyára megilletett volna. Csak olyan közönségesen haladt át a szabó-mesterség fejlődési fokain, mint akármilyen köznapi ember.
Hogy inasból legény lett, hogy egynéhány országot bevándorolt, hogy remekelt és czéhbelivé lett, hogy világgyűlölő nagybátyja egyetlen leányát feleségűl s általa a műhelyt birtokba vette, hogy gyermekeket nemzett és temetett, hogy utoljára feleségét is eltemette s egyetlen leánynyal özvegyen maradt: ezek mind oly jelentéktelen dolgok, melyekre akármily közönséges szabó képes, s bizony kár volt Barkó úr magasabb rendű tehetségét rájuk pazarolni.
Barkó úr várakozó állást foglalt, s fel-felpezsdülő geniusát azon vígasztalással csititgatá, hogy az ő ideje még nem jött meg.
De egészen ellenkező nézetnek hódolt idősb Barkó úr, a világgyűlölö nagybátya, ki átadván vejének a műhely dicsőségét és gondjait, a város végén komor külsejű házban vonta meg magát, hol kis megtakarított pénzéből élt s kedvére gyűlölte a világot. A sötét philosophia, melynek idősb Barkó úr hódolt, természetes következménye volt mesterségének, melyhez épen oly szenvedélyes bálványozással ragaszkodott, a mily megvetéssel viseltetett iránta az ifjabb Barkó.
Ha pedig e sorok olvasója megdöbbenve keresné az összefüggést a világgyűlölet és a szabómesterség közt, idősb Barkó úr példájára hivatkozhatunk, ki hosszú pályája tapasztalásából megtanúlta, hogy az ember semmi, a ruha minden, s hogy az ember csak annyit ér, a mennyi értéket ruhája ad neki; és annyi emberi tökéletlenséget ismert meg, melyet a ruhának kell jóvá tenni, hogy utoljára, mint minden szenvedélyes szabó, tökéletesen lenézte és megvetette az embereket s csupán hivatalos minőségben érintkezett velök.
Megszünvén e hivatalos összeköttetés, a komor lelkületű öreg úr egész napokat töltött el sötét barlangjában, a nélkűl, hogy vején és unokáján kívül egyéb emberi arczot lásson, s ezeket is sokszor csak nagy kérlelésre engedé maga elé.
Mert az öreg úr soha sem tartá igazi szabónak nagyravágyó rokonát, kit a vérség és házasság kettős köteléke fűzött családfájához, s azért mint félig-meddig laikus embert őt is meglehetősen lenézte és megvetette.
Barkó úr tudta ezt jól s fájlalta régóta. De nem segíthetett rajta, bármint iparkodott is minden adott alkalommal meggyőzni mogorva nagybátyját hivatásának magasztosságáról s azon sok áldásról, melyet a közpályán áraszthatna az emberiségre. Az öreg úr nagy aristokrata volt; nála az ember nemcsak a szabónál kezdődött, hanem ott is végződött, s Barkó urat sajátságos philosophiája műnyelvén «ütött suhancznak» nevezte, mely homályos kifejezés, legbizalmasabb ismerőseinek magyarázata szerint, nem épen a leghizelgőbb bók volt Barkó Kelemen úr elmebeli állapotára.
Ezen névvel tisztelte meg az idősebb Barkó ambitiosus rokonát már harmincz év előtt; s mint minden nagy bölcsész, meglehetősen fukar lévén a szavakban, most harmincz év után is csak ezen kabalistikus szóval nyilatkoztatá ki változatlan meggyőződését az ötven éves suhancz felől, ki ezen szempontból az örök ifjúság adományával látszék bírni.
– Ütött suhancz! ismétlé idősb Barkó úr ezen napon már hetedszer, mialatt az ekképen megtisztelt férfiú a keskeny ablak mellett ülve, azon töprenkedett, kihúzza e zsebéből azt, a mi benne van, vagy ott hagyja?
A hetven éve daczára s a szakmájával járó véznasága mellett is még mindig erős és szenvedélyes öreg úr nagy keserűséggel ismétlé öcscsének fennebbi qualificatióját, cseppet sem törődve azzal, hogy ily bókok által lábbal tiporja a vendégszeretet törvényeit. Barkó úr nagy fontosságú ügyben látogatta meg ma sardonikus nagybátyját, a mi abból is látszott, mert nem távozott el, mint máskor, első kopogásának sikertelensége után, hanem az ajtóról az ablakra kerűlt, s onnan addig kérlelte a kályha mellett komoran és hallgatva bölcselkedő öreg misantropot, hogy végre beeresztette ajtaján, miután előbb egy párszor már onnan belülről megtisztelé rendes czímével.
Ezen kívül nem is váltottak egyéb szót eddig bár a látogatás már jó ideje tartott. Az ifjabb Barkó úr elfogúltnak látszott, s azon érdekes foglalkozásba volt elmerűlve, hogy negyedóránként hősi elhatározással zsebébe dugta kezét s félénk csüggedéssel ismét kihúzta; az idősebb úr pedig komor és feszűlt figyelemmel leste öcscse rejtélyes mozdulatait, szokott jelszavának ismétlése által tudatván, hogy résen áll s harczra készen várja az ellenségeskedések megindítását.
Végre megemberelte magát Barkó Kelemen úr, s több meghiúsúlt kísérlet után kivonta zsebéből a hivatalos lap egy régibb számát.
– Mi az? kérdé a misantrop, vészjósló köhintéssel.
– A hivatalos újság, viszonzá Barkó úr vegyes érzésektől remegő hangon, a mennyiben büszke is volt, hogy ily közhitelességű okmányt hord zsebében, de egy kissé borzadott is a bekövetkezendő magyarázattól.
– Úgy? Tán csődöt mondtál? kérdé az öreg úr hideg gúnynyal.
Barkó úr érzé, hogy mennél hosszabb bevezetést bocsát előre, annál jobban ki fogja venni sodrából a mogorva philosoph kérlelhetetlen ironiája; azért összeszedte minden önérzetét, nagyot fohászkodott, s kiterítve maga előtt a derekasan meggyűrődött újságot, csengő hangon, de lélekzetvétel nélkül felolvasta egyik pályázati hirdetését. A hazának adó-végrehajtókra van szüksége, s felszólítja polgárait ezen méltóság elfoglalására.
– Hát aztán? kérdé az öreg úr kétségbeejtő nyugalommal, midőn Barkó úr befejezte olvasását, s ismét a büszkeség és rettegés vegyes érzetével tekintett nagybátyja kifürkészhetetlen arczába.
– Pályázni szeretnék, mondá Barkó úr szilárd elhatározással, de reszkető hangon.
– Tessék? kérdé az öreg úr keserű gúnynyal.
– Pályázni szeretnék, ismétlé Barkó úr.
– Bolond, mondá az öreg úr.
Ezen kéttagú szó rendesen nem foglal ugyan magában valami megtisztelő vagy buzdító jelentést, de Barkó úr ez utóbbi értelemben látszék felfogni, mert előbbi nyilatkozatát ezzel toldá meg:
– Már be is adtam a folyamodást.
– Bolond, mondá ismét az öreg úr.
E második buzdításra Barkó úr hősi elszántsággal ismét zsebébe nyúlt, valami összehajtott írást vett ki belőle, büszkén fölemelte a légben s azután újra zsebébe sülyesztve, a hivatalos méltóság önérzetével s némi titkos remegéssel egészen felhajtá a valót takaró leplet.
Már meg is kaptam a kinevezésemet, mondá a régi vegyes érzelemmel.
A világgyűlölő philosoph némán fölkelt e rettentő szavak hallatára, az ajtóhoz ment, kinyitotta s oly mozdulattal nyujtotta kezét kifelé, hogy a legnehezebb felfogású ember is könnyen megérthette jelentését. Barkó úr is megértette s szívesen követte volna a kijelölt irányt, de itt kellett maradnia, mert jöttének tulajdonképeni tárgyát még nem is érintette. A szabóűzlet forgott kérdésben, melyet új méltóságában természetesen nem tarthatott meg. De el sem adhatta csak úgy könnyedén, mert még mindig az idősebb Barkó tulajdona volt. Ennek megegyezését kellett tehát előbb kicsikarni, s ezen kétségbeesett vállalathoz fogott most Barkó Kelemen úr, nagy tapintattal és ékesszólással.
Hajh! De érzéketlen kősziklára pazarolta el minden ékesszólását.
Hiába festé megragadó színekkel a dicsőséget, melyet hivatalos rangja a Barkó család társadalmi állására fog árasztani; hiába hangsúlyozá a hazafiúi kötelességet, melynél fogva minden polgár köteles tehetségét a hon boldogítására értékesíteni; hiába hivatkozott megindúlt hangon egyetlen gyermeke jövőjére, mely bizonyára fényes és boldog lesz, ha apja mint királyi tisztviselő vezeti be őt a magasabb körökbe: sem a dicsőség, sem a hazafiasság, sem a szeretet nyilai nem tudtak áttörni a kemény pánczélon, mely az öreg úr keblét borítá engesztelhetetlenül; ott állt a nyitott ajtó mellett, kezével kifelé mutatva, mint valami mogorva útmutató, melytől csak annyiban különbözött, hogy néha-néha keserűen mosolygott, a mit az útmutatók nem szoktak tenni.
– Királyi tisztviselő – gondolja meg azt apám uram – fejezé be Barkó úr hosszas megindító szónoklatát, s látható tetszelgéssel hangsúlyozva e nagy méltóság minden egyes szótagját – királyi tisztviselő…
– Királyi bolond, morgott az öreg úr; aztán újra az ajtóra mutatott, a következő udvarias búcsuzzással:
– Ajánlom magamat, nagyságos úr, méltóztassék kieblábolni.
– Tehát eladhatom az űzletet? Kérdé Barkó úr, boldog tudatlanságot tettetve.
– Nem adhatja el a nagyságos úr, felelt az öreg úr, megátalkodott ironiával e magas czímet adva Barkó úrnak, mely talán még sem illette meg hivatalos rangját, a mint Barkó úr sietett is szerényen tiltakozni, ámbár minden valamire való eredmény nélkűl. – Nem adhatja el a nagyságos úr. Magam fogom átvenni, elég erős vagyok még hozzá. Az űzlet a családban marad; nem azért alapította a nagyapám, hogy holmi nagyságos urak elkótyavetyéljék. Alázszolgája nagyságos úr; reménylem, többet nem lesz szerencsém.
És folytonosan bókolva kituszkolta vejét az útczára s úgy bezárta utána az ajtót, hogy később alig tudta kinyitni.
Barkó úr hazafelé indúlt; sikertelen útja nem verte le, kitagadtatása nem vette el kedvét; sőt némi bánatos örömet érzett, meggondolván, hogy hivatalos állásának már meghozta az első áldozatot, midőn szakított családja hagyományaival. Az áldozattal, bármily nagy legyen, mindig együtt jár valami fájdalmas elégtétel, mely megnyugtat és kárpótlást ad az elveszettért.
Barkó úr érzé, hogy most lett tulajdonképen felavatva a közügy apostolává, midőn hazafiúi kötelességének feláldozta családi összeköttetéseit; s ez öntudat boldogsággal és büszkeséggel tölté el keblét. Körűlnézett az útczán, ha vajjon az emberek arczán nem vesz-e valamit észre azon köztiszteletből, mely kiválóbb egyéniségek önfeláldozásának egyetlen jutalma polgártársaik részéről. Az emberek közömbösen haladtak el mellette, s egyik sem látszott róla tudomást venni, kivéve egy haragos öreg urat, kinek lábára hágott.
Barkó úr fájdalmas megdöbbenéssel vette észre polgártársai közömbösségét, nem is ügyelve a haragos öreg úr dörmögésére; de csakhamar megnyugodott azon gondolatra, hogy a hivatalos újság még nem közölte az új kinevezéseket s az emberek nem tudhatják felmagasztaltatását.
Másnap megtörtént ez is. A hivatalos újság első lapján ott ragyogott Barkó Kelemen úr neve, nyomtatásban; senki sem tagadhatta el. A kitüntetett férfiú le nem tudta kezéből tenni az újságot, a mint a kávéház ablakában ült, s szemét majd az útczán jártatá, majd a kávéház nyüzsgő népsége felé fordítá, majd ismét megújuló gyönyörrel a bűverejü nyomtatott sorokra szegzé, elringatózva a hatalom megittasító érzetében.
Szemben vele egy sovány epés tekintetü úr ült, félóra óta lesve a hivatalos lapot, s öt perczenkint metsző hangon kérdezve az átfutó pinczértől, hogy valaki talán könyv nélkül akarja megtanúlni a kérdéses újságot? Barkó úr nem hallotta a gúnyos czélzásokat, s ha hallja, sem veszi magára, mert nem tartotta volna lehetségesnek a közhatalomnak ily egyenes megsértését nyilvános helyen. Az epés arczú sovány úr végre kimondhatatlan haraggal távozott a kávéházból, s úgy becsapta maga után ajtaját, hogy még Barkó úr is felriadt boldog merengéséből.
Letette a hirlapot s egy félreeső szögletbe vonúlva leste a hatást, melyet a nevezetés újság gerjeszteni fog. Egy kövér öreg úr fölvette a lapot, rápillantott s néhány percz múlva megvető mozdulattal a tekéző asztalra dobta. Bizonyosan bukott pályázó, gondolá magában Barkó úr, s megjegyzé magának a forradalmi hajlamú kövér öreg urat. Jöttek, mentek mások, fölvették a lapot, elolvasták meg letették: Barkó úr szakadatlan figyelemmel kísért minden mozdulatot s az arczok kifejezéséből fürkészte a hatást.
Egyszerre beszélgető csoport közé kerűlt az újság; egyik olvasni kezdte, a többi föléje hajtott fővel hallgatta. Bizonyosan a kinevezésről beszélgetnek, gondolá Barkó úr, s igen meg volt elégedve, midőn látta, hogy az egyik hirtelen kiveszi a lapot a másik kezéből s egy ideig nagy érdekkel olvas valamit. A kinevezés megtette hatását, mondá magában Barkó úr, előjött szegletéből, s közönyös arczczal négyszer végig sétált a beszélgető társaság előtt, elfordítva szemét, nehogy elárulja, mintha sejtené a társalgás tárgyát.
Azután elégedetten és méltóságos tartással eltávozott a kávéházból, előbb fényes borravaló igérete mellett meghagyva a pinczérnek, hogy a hivatalos lap mai számát gondosan tegye el részére, ha mind kiolvasták.
Barkó úr új lakása felé indúlt, mert kérlelhetetlen nagybátyja még a múlt este beköltözött a szabó-műhelybe, gúnyosan fölkérve a nagyságos urat, hogy abban a nyomban méltóztassék kihurczolkodni. Barkó úr szerencsére már gondoskodott új lakásról, s így könnyen meghozhatta hivatásának ezen második áldozatot. Most tehát haza felé indúlt, szerényen a mellék útczákat választva, nehogy az emberek arról gyanúsítsák, mintha dicsősége első napján mutogatni akarná magát. De arról nem tehetett, hogy így is közfigyelmet gerjesztett, s közeledtére több ablak nyílt ki, mely körülmény egyedűl megjelenésének volt tulajdonítható, nem pedig annak, hogy épen most volt a takarítás ideje.
Barkó úr leereszkedőleg veregette meg egy borzas kis fiú fejét, ki titokban nyelvét öltögetve haladt el mellette; s miután tévedésből magára vette és udvariasan viszonozta egy ábrándos tekintetű fiatal úr mély köszöntését, mely valóságban az ablakon kinéző fürtös kisasszonynak szólt: tökéletesen meg volt elégedve a hatással, melyet új rangja polgártársaira gyakorolt. Nem is fognak bennem csalódni, – gondolá magában Barkó úr, meghatottságtól dagadó kebellel – az ő javukra lesz irányozva minden működésem, övék lesz éjjelem és nappalom, s nem kell más jutalom, mint szeretet és bizalom polgártársaim részéről.
Haza érve tovább fűzte polgártársai javával foglalkozó gondolatait, s meleg szavakba önté jóakaró szándékait és a jövőt illető fényes terveit.
A közjó lesz minden törekvésének végczélja, tisztelet és szeretet legnemesebb jutalma, elismerés, közbecsülés mindennapi kenyere. De a rangnak megvannak a maga kötelességei is; hallott vagy olvasott is erről valaha valami franczia közmondást, de nem jutott eszébe; mellesleg mondva, ha eszébe is jutott volna, nem mondhatta volna el, nem lévén beavatva az említett világnyelv titkaiba. A ranggal járó kötelességeket azonban szigorúan teljesíteni kell, nemcsak a hivatali működésben, hanem a magánéletben is.
A társaságot ezentúl meg kell válogatni, a méltóságot fenn kell tartani. A jó előljáró kegyes és elnéző alattvalói iránt, de nem keveredik közéjök, nem teszi magát mindennapivá, ha tekintélyét, a társadalom ezen alapját, sértetlenűl meg akarja óvni. Mindenki maradjon a maga körében, – ez az ő véleménye. Hivatalában éljen embertársainak, legyen a közönség szolgája, de a magán életben maradjon a maga körében.
Egyetlen egy hallgatója volt Barkó úr ezen programmbeszédjének, s ez egy hallgató nem volt senki más, mint leánya. Hanem ez legalább mély figyelemmel ügyelt rá, mely szerencsében nem minden nyilvános szónoklat szokott részesülni. A hatás sem maradt el, csakhogy Barkó úr kimondhatatlan bámulatára, a lehető legkeservesebb zokogásban nyilatkozott.
– Julcsa, leány, mit jelent ez? Kiáltott Barkó úr, hirtelen megállapodva programmja kellő közepén, s nagy aggodalommal tekintve a zokogó leányra.
Julcsa felelni akart, de a könnyek nem engedték szóhoz jutni.
– Mi bajod van, miért sirsz kis leányom? Kérdé ismét Barkó úr, apai felindulásában elfeledve egy pillanatra hivatalos méltóságát.
A kis leány végre nagy nehezen elnyelte könnyeit, s nagy pisszegések közt megvallotta keserves zokogásának okát. A programm azon pontja volt ez, mely a távolság megválogatásáról szólt s mindenkit a maga körébe útasított. Sejté, hogy az ő körük ezentúl magasabb lesz a réginél, pedig ebben a régiben sokan vannak, kiktől ha el kellene válnia, megszakadna a szíve, például a Csordásék Marcsája, a Benkőék Lottija s számos más barátnéja… és… akart még valamit mondani, de veszedelmesen elpirúlt, s pisszegése és csuklása ismét heves zokogásban olvadt fel.
Barkó úr csendesen és jóakarólag mosolygott. Tudta ő ezt a titkot régen, nem volt szüksége bővebb magyarázatra. Igaz, hogy régi kollégája, Hörcsök Dániel szabómester maradt, s Károly fiával együtt, ki apja mesterségét követte, mély örvény által választatott el egy királyi tisztviselőtől, de ha már a fiatalok szeretik egymást, Barkó úr nem volt az az ember, ki társadalmi formáknak feláldozza egyetlen gyermeke boldogságát. Meg fogja ugyan kissé ijesztgetni a szerelmes fiatal embert, de csak azért, hogy annál nagyobb legyen a gyerekek boldogsága.
A magasabb rangúak mindig emelhetnek magukhoz egyeseket az alsóbb rétegekből, s utoljára sehol sincs megírva, hogy Károly örökre szabó maradjon, és szerencsés házassági s családi összeköttetése által ne juthasson magasabbra.
Ilyenformán meg is vígasztalta kesergő leányát, s félig érthető czélzásokkal és jóakaró biztatásokkal annyira megkérlelte, hogy végre teljesen magához tért s osztatlan figyelemmel szentelhette magát fontos gazdasszonyi feladatának.
Mert Barkó úr nagy ünnepélyre készűlt. Másnap volt elfoglalandó hivatalát vele együtt kinevezett kollégáival, s e nagyfontosságú cselekmény reggeli kilencz órára volt kitüzve, a mint az inspector úr tegnapi köszönő és tisztelgő látogatása alkalmával tudtára adta. Barkó úr kellő díszszel szándékozott megünnepelni ez emlékezetes napot; estére nagy vacsorát rendezett, s hosszas fejtörés után akként intézte el meghívásait, hogy általuk némi hídat építsen, mely jelenlegi rangját összekösse multja hagyományaival. A meghívottak zömét természetesen rangbeli társai képezték; ezekhez csatolta még Hörcsök Dániel urat fiával, s végre világgyülölő nagybátyját.
Nem fog ugyan eljönni – magyarázá leányának – de hadd lássa, hogy nem neheztelek rá, s mostani állásomban sem tagadom meg rokonaimat.
A hivatali beiktatás másnap reggel szerencsésen megtörtént. Az inspector maga elé rendelte az új végrehajtókat s hivatalos rövidséggel tudtokra adta, hogy pontosan végezzék dolgaikat, különben irgalom nélkül el fognak csapatni. Barkó úr valamivel több formalitást s némi ünnepélyesebb színezetet várt ugyan, de megnyugodott azon gondolatban, hogy a hivatalos eljárás fő feltétele a rövidség, s elhatározá, hogy működésében ő is az inspector úr határozott modorát fogja utánozni. Meg is kisérlette még az nap; mert az installatió után egy irnok-féle fiatal ember azonnal kezébe nyomott egy csomó adóintést, hogy illető helyeiken kézbesítse.
Barkó úr oly természetes hűséggel utánozta az inspector úr rövid parancsoló modorát, hogy az első nap folyamán már két öreg úr s három özvegy asszonyság tett ellene panaszt az adóhivatalnál.
Barkó úr azonban mit sem tudott egyelőre hivatalos föllépésének ez első eredményéről, hanem befejezve körútját, meglehetős fáradtan, porosan és éhesen haza tért. Alkonyodni kezdett már s közelgett a díszlakoma ideje.
Juliska nagy munkában volt, egész nap sütött, főzött, s oly díszesen terítette föl a vacsorázó asztalt, mintha valakinek a vendégek közűl nagyon ki akarná érdemelni tetszését. Hanem ha e szándékával a fiatal szabóra, s nem mint illett volna, az előbbkelő vendégekre czélzott, akkor bizony kárba veszett a szép terítés, meg az asztal közepén díszlő nagy virágbokréta, mert este felé azon izenettel köszöntött be a konyhába egy szurtos szolgáló, hogy tiszteli Hörcsök Dániel úr, meg Károly úrfi, de nem jöhetnek el vacsorára.
Eljöttek azonban a végrehajtók teljes számmal. Barkó úr arcza ragyogott a büszkeségtől, midőn végig tekintett a csupa királyi tisztviselőkből álló fényes társaságon. Volt köztük egy tönkrejutott földesúr, két bukott kereskedő, két kiszolgált őrmester, egy felfüggesztett tanító s négy más úr, ki azelőtt semmi határozott állást nem foglalt el a társadalomban, hanem azon nagy kiterjedésű osztályhoz tartozott, melynek tagjait magánzóknak szokták nevezni a fogadók vendéglajstromában. A társaság tehát díszes volt, csak egy kissé zajos.
Juliska főzte nagy becsületet vallott, s a tönkrejutott földesúr, mint a társaság legelőbbkelő tagja, válogatott szavakkal föl is köszönté a bájos házi tündért, míg a fölfüggesztett tanító menten beleszeretett s utána ment a konyhába, honnan megkarmolt ábrázattal tért vissza.
A mulatság tehát egészen a fínomabb körök módjára folyt le, s midőn a lakoma végén az úri vendégek kissé tántorogva léptek az útczára, a négy magánzó úr közűl kettőt határozottan a földön kellett húzni; ezen körűlmény sem szolgált a hivatalos tekintély csorbítására, mert éjfél után két órakor senki sem jár az útczán, s így nem is vehet tudomást a felsőség emberi gyarlóságáról.
Barkó úr későn feküdt le, következőleg kissé későn is kelt föl, úgy annyira, hogy reggelizésre való ideje sem maradt, s mégis fél órával később jelent meg hivatalos helyiségében, mint kellett volna.
– Maga már a negyedik végrehajtó, ki ma későn jön, mondá vigyorogva a hivatalszolga. Menjen csak be az inspector úrhoz, régen várja.
Barkó úr megdöbbenve nézett végig a vigyorgó hivatalszolgán. Igaz, hogy az is hivatalos személy, sőt egyenruhát is visel, de mégis vakmerőség tőle így szólni egy királyi tisztviselőhez. Röviden kikérte az ily bizalmaskodásokat, mire a vigyorgó hivatalszolga még impertinensebb vigyorgással felelt, egyszersmind kitárva az inspector úr írószobájába vezető ajtót.
– No ugyan szépen kezdi a dolgát! kiáltott rá az inspector úr, figyelmen kívül hagyva illedelmes köszöntését. – Mindjárt első nap elkésik! Ez nem megy, hallja, ez nem megy.
Barkó úr töredelmesen fogadá, hogy ezentúl pontos lesz.
– Akkor beszéljen, ha kérdezem, mondá az inspector úr. Nem elég, hogy maga késik el, még másokat is hanyagságra csábít. Hallom az este is valami dáridót csapott, az egész végrehajtó sereg ott dorbézolt reggelig. Hogy merte ezt tenni, hallja?
Barkó úr megemlékezvén, hogy a kérdésre felelnie kell, nemes önérzettel viszonzá, hogy nem dorbézolás volt nála, hanem csak új hivatalát akarta szerény vacsorával megünnepelni.
– Micsoda! még ezt is hivatalnak nevezi, kiáltott az ideges inspector úr epés kaczagással. Szép hivatal! Hogy meri ezt hivatalnak mondani, hallja?
Erre a kérdésre már nem tudott Barkó úr felelni. Elszörnyedt és elnémúlt. Az inspector úr, saját hivatalbeli főnöke mondja ezt szemébe.
Az ő állása nem hivatal, ő nem királyi tisztviselő! Hát micsoda? Talán hajdú vagy szolga? Ha ezt világgyűlölő nagybátyja hallotta volna! De nem, az inspector úrból csak a harag beszél, s az igazságtalanná teszi az embereket.
Barkó úr kínos elmélkedését ismét félbeszakítá a haragos inspector úr hangja.
– Más panaszok is jöttek az úr ellen. Első nap már öt panasz. Szépen kezdi; gorombáskodik a publikummal. Hogy mer gorombáskodni, hallja?
Barkó úr alázatosan kérdé a panaszlók kilétét s az inspector mérgesen felnyitva egy tintafoltos könyvet, megnevezé a két öreg urat és három özvegy asszonyságot.
– Én nem gorombáskodtam velök, mondá Barkó úr nemes öntudattal.
Ellenkezőleg, mindent az ő javukra óhajtottam elintézni; azért szólítottam föl erős szavakkal, hogy siessenek adójukat kifizetni.
Kifejezéseim hivatalos színezetüek voltak; bátorkodtam az inspector urat, mint főnökömet utánozni.
– Micsoda! Hogy mer engem utánozni? Kicsoda az úr? kiáltott az inspector úr nagy méltatlankodással. Ha nem tekinteném ősz haját, tüstént elcsapnám. Engem utánozni, hallatlan!
Ezen vakmerő mímelési kísérlet annyira fölbosszantá az inspector urat, hogy jó ideig szóhoz sem tudott jutni. Végre oda állt Barkó úr kifent szürke bajusza alá, s ezen rövid és érthető szavakkal adta tudtára ultimátumát:
– A maga dolga, elvégezni azt, a mit rá bíztak, hallja! Udvariasnak lenni, de mentől több adót behajtani, hallja! Nem utánozni előljáróit, hanem tisztelni, hallja! És ha még egy panaszt hallok ellene, elcsapom, hallja! Mehet dolgára, hallja!
Barkó úr hallotta, de nem értette. Így lehordani őt iskolás gyerek módjára, a ki becsületben megőszűlt, tisztességes családapa volt mindig s becsülésben állt mindenki előtt. És miért? Mert hivatalos kötelességét teljesítette úgy, a mint legjobbnak vélte. Keserüséggel telt el szíve, de nem szólt egy szót sem, hanem megfogadva a mérges inspector úr végső útasítását, megfordult és ment dolgára.
De a mint tovább haladt az útczán, hóna alatt hosszú vékony nyomtatott jegyzőkönyvekkel, zsebében tintatartóval és mellényébe dugott irótollal, lassankint ismét fölébredt hivatalos minőségének öntudata s megvígasztalá előbbi keserűségét. Megesik ez másutt is, másokon is; alsóbb rangú tisztviselők akárhányszor kapnak orrot fölebbvalóiktól, de ez hivatalos titok marad s nem kerűl ki a közönség közé, tehát nem is járhat a tekintély kárával. Rajta sem látja most senki, hogy az inspector úr nem épen a legnagyobb tisztelet kifejezésével szólt hozzá.
Csak polgártársai tiszteljék és szeressék, a színfalak közt előforduló kellemetlenségeket el fogja viselni; s ha polgártársai elismerik hivatalos tekintélyét, nem bánja, ha négy szem közt még hivatalos minőségét is kétségbe vonja szeszélyes főnöke.
Ezen vígasztaló gondolatok teljesen visszaadták megrendűlt önérzetét.
Kellő méltósággal és tekintélylyel járta be kijelölt házait, jól figyelve mindenütt, nehogy ismét utánozni találja az inspector úr hivatalos modorát. Komoly volt, de udvarias; méltóságos, de gyöngéd.
Udvariassága azonban nem talált mindenütt megfelelő viszonzásra. Egy helyen azt kérdezték tőle, az ajtón akar-e kimenni vagy az ablakon?
Másutt lába elé dobták a nyájasan átnyujtolt adóintést, üléssel pedig egyáltalában nem kinálták meg sehol. A külvárosban egy indulatos csizmadia kutyáját uszította rá, a mint az udvarra lépett, s e forradalmi hajlamú állat menten elhasította Barkó úr szép új kabátját.
Ugyanazon útcza másik házában, hova lefoglalni ment, a középkorú háziasszony két kis mosdatlan visító gyereket helyezett Barkó úr karjai közé, kijelentvén, hogy egyéb vagyona nincs, hanem ezt csak vigye el bátran executio nélkül. Barkó úr jóakaró méltósággal jobb anyai érzelmekre intette a középkorú asszonyságot, s jegyzőkönyvére azon hátíratot vezette, hogy két serdűletlen magzaton kívül egyéb ingóság nem találtatott; az inspector úr írnoka azonban széttépte a jegyzőkönyvet s kikérte máskorra az ily ostoba tréfákat.
Mindezen és számos egyéb tapasztalatait nem egy napon tette Barkó úr.
Mintegy két hét mult már el hivatalos működése óta, alakja lassankint ismerős lett az adónemfizető honpolgárok köreiben. Méltóságos komolysága és udvariassága sok jó tréfára adott alkalmat, s egyik a másikat igyekezett fölülmúlni a tekintélyes tartású öreg végrehajtó kijátszásában. Barkó úr fájdalmasan kezdett meggyőződni polgártársainak forradalmi irányáról, s esténként gyakran kijelenté leánya előtt, hogy ez állapot nem tarthat sokáig, s a tekintélynek ezen általános megvetése okvetlenűl borzasztó társadalmi fölfordulásra fog vezetni.
Csak leányával közölhette ezen vészjósló előérzetét, mert más emberi lénynyel nem igen érintkezhetett bizalmasan. Azelőtt, míg az alsóbb osztályokhoz tartozott, esténként eljárt a kávéházba, volt társasága, hozzá hasonló mesteremberek, kikkel néha éjfélig elpolitizált, s kik előtt meglehetős tekintélyben állott. Most azonban társadalmi állása nem engedte, hogy régi körét fölkeresse, de ha meg is engedte volna, nem volt arra való pénze, hogy kávéházra, korcsmára jusson.
Mint szabómester, hol többet, hol kevesebbet keresett, de meglehetős jó móddal élt mindig, most azonban napi díján kívül semmi egyebe nem volt, s ez bizony nagyon szűken fedezte a háztartás költségeit. A kis Juliska keményen dolgozott és cselédet sem tartott, mert arra nehezen jutott volna. Barkó úr néha-néha maga is érezte, hogy egyben-másban mintha hiányt szenvedne, kis leányát pedig igazán sajnálta, de nem segíthetett egyébbel, mint azon vígasztalással, hogy a rang áldozatokat kiván.
Juliska tehát nagyon sokat dolgozott és semmit sem mulatott. Lehet hogy ez volt oka folytonos szomorúságának, mert a fiatal leány bizony megkíván néha egy kis szórakozást is; de lehet, hogy talán egyéb okból is szomorkodott. Barkó úrnak sokszor szívébe nyilallott leánykájának bánatos tekintete, sokszor föl is tette magában, hogy alaposan ki fogja vallatni; de sohasem jutott rá elég ideje, mert reggeltől estig szakadatlanúl dolgában járt s este oly elcsigázottan vánszorgott haza, hogy rendesen a vacsoránál ülő helyében elaludt, s Juliskának úgy kellett őt levetkőztetni.
És daczára e szakadatlan munkának, fáradságnak, Barkó úrral még sem volt megelégedve a haragos inspector úr. Legalább ilyen formát kellett tapasztalnia a hónap vége felé, midőn egy reggel az inspector úr írnoka kiosztá a rendes napi munkát, s a többi végrehajtó jelenlétében szigorúan megfeddé Barkó urat.
– A hova az úr megy – mondá az inspector úr írnoka – onnan senki sem jő adót fizetni. Nem tud az emberekkel beszélni? Úgy látszik, csak tréfára veszik figyelmeztetését. Mért nem ijeszt rájuk?
– Az inspector úr udvariasságot parancsolt, mondá Barkó úr méltósággal.
– Tudja is maga, mi az az udvariasság, mondá az inspector úr írnoka megvetőleg. Nem gavallérnak tartjuk az urat, hanem végrehajtónak, s a hova küldjük, onnan pénzt kell behajtani jó vagy rossz szerével, érti?
Ne legyen gyáva, érti?
– Ez már mégis sok, mondá Barkó úr méltatlankodva, míg kollégái hallhatólag vihogtak körülötte. Ha szigorú vagyok, gorombának mondanak; ha udvarias vagyok, gyávaságról vádolnak. Mit tegyek hát?
– Fogja be a száját, mondá az inspector úr irnoka, ki igen díszes fiatal ember volt, haját felsütve viselte és zsebkendőjét erős illatszerekkel szokta meghinteni. Jeles ifjú volt, szép előmenetelre számíthatott s a leányos polgári házaknál nagy becsben állott.
Barkó úr megfogadta a díszes ifjú úr hivatalos utasítását, befogta száját s kollégáinak vihogásától kísérve dolgára ment. El volt keseredve az emberiség iránt, melynél legjobb igyekezete mellett sem tud méltánylást találni. Hivatali főnökei üldözik és igazságtalanok iránta, alattvalói nem ismerik tekintélyét, sőt sokszor kézzelfoghatólag csúfot űznek vele. Bármint palástolta ez utóbbi körülményt Barkó úr, kénytelen volt titokban bevallani önmagának a rettentő igazságot. Polgártársai sem tiszteletet, sem szeretetet nem mutatnak iránta, hanem vagy megvetést vagy határozott gyűlöletet. Miért?
Hiszen ő javokat akarja, egyedűl a közjó érdekében működik fáradhatatlanul s bizony nem valami nagy anyagi jutalomért, a mint foltos topánkája s feselni kezdő kabátja mutatja.
Barkó úr nagyot sóhajtott, midőn műértő szemmel végignézett említett ruhadarabjain s elgondolá, hogy azelőtt nem kellett ily öltözetben mutatnia magát. Igaz, nem a ruha teszi az embert, s a királyi tisztviselő kopott külsőben sem veszti el benső méltóságát, de mikor ezt sem akarják az emberek elismerni, sőt előljárói valódi szolgaként bánnak vele! De jól van, legyen! – gondolá Barkó úr – ha jó akaratom nem kellett az embereknek, érezzék hatalmam teljes súlyát. Azon keserűség kezdett most Barkó úr keblében tanyát ütni, melylyel az alattvalók hálátlansága tölti el az uralkodók szívét, s mely a zsarnokokat teremti.
Ezen keserű érzelmek és zsarnoki elhatározások közt végezte be Barkó úr napi körútját. Fellázadt indulatai még akkor sem csillapúltak le, midőn este nagy fáradtan haza érkezett, s leánykája rendes szokása szerint kezébe adta töltött pipáját. Barkó úr szórakozottan tartá kezében a füstölgő instrumentumot, a helyett, hogy közönségesen elfogadott szokás szerint szájába dugná. Tekintete leányának halvány arczára, kisírt szemeire tévedt.
Egy ideig kábúltan küzdött saját keserűségével, öntudatlan bámulattal meredve a leány szomorú arczára; de lassanként belopózott lelkébe e bús tekintet, kezdett határozottabb alakot ölteni, s végre megragadta szórakozott figyelmét a gondolat, hogy a gyermeknek valami nagy bánata van.
– Mi bajod van kis leánykám? kérdé Barkó úr nagy részvéttel.
– Semmi, mondá Juliska elfordított arczczal.
– Hogy ne volna? Hiszen most is sírsz, kiáltott Barkó úr, most már egészen megfeledkezve saját hivatalos bajairól. Megfogta két tenyerével a síró leány fejét, maga felé fordítá arczát és fájdalmas aggódással nézett mélyen szeme közé.
– Így, most már beszéljünk, mondá Barkó úr vigasztaló hangon. Ki bántott? senki…? Igen, értem, mindig a régi baj. De hiszen mondtam már, hogy semmi kifogásom ellene. Megmondhatod Károlynak, hogy ne féljen, jőjjön el és kérjen meg bátran. Én nem akadályozom gyermekem szerencséjét. Nem mondtad ezt neki?
– Hiszen megmondtam, viszonzá Juliska sóhajtva, de nem ez a baj. Az ő apja nem akarja megengedni, hogy… hogy…
Micsoda? kiáltott Barkó úr kimondhatatlan meglepetéssel. Az ő apja?
Hörcsök Dániel? Hiszen hajdanában többször beszélgettünk erről a dologról, s nagyon kedvére volt neki.
– Igen, de azóta… hebegé Juliska újra fenyegetőző sírással.
– Úgy? Most már értem, mondá Barkó úr homlokára ütve. Fél a szegény ember, s azt hiszi, mostani állásomban nem lehet hozzám közelednie. De ne félj gyermekem, fölvilágosítom, még ma este fölvilágosítom. Ilyenkor a Három Tulipánnál szokott néhány régi – hm – ismerősömmel mulatni. Oda megyek, beszélek még ma este.
Juliska csendesen rázta fejét s valamit akart mondani, de Barkó úr nagy sietségében semmit sem vett észre. Gyorsan előkereste kalapját, fölhúzta rongyos keztyűit, s miután félre fordúlva titokban meggyőződött, hogy van még költség tárczájában a rendkívüli kocsmai költekezésre, megcsókolta leányát s méltóságos tartással a Három Tulipán felé indult.
A három Tulipán, a szomszéd útczában, kedvencz estéli tanyája volt a szabóművészet előbbkelő képviselőinek. Barkó úr hajdanában sokszor járt ide, útját jól ismerte. Ajtaja elé jutva, óvatosan körültekintett, ha vajjon nem veszi-e észre a közönség, hogy ily rangján alul álló helyiségbe téved. Szerencsére senki sem járt az útczán, Barkó úr hivatalos tekintélyének minden csorbítása nélkűl beléphetett a Három Tulipánba.
Valóban ott ült a szögletasztal mellett Hörcsök Dániel úr, régi helyén, több kollégájával, tisztes szabómesterekkel. Barkó úr, előre mosolyogva a kellemes meglepetés fölött, melyet hirtelen megjelenése lesz okozandó, az asztalhoz lépett, s barátságos csengő hangon jó estét kívánt a társaságnak.
A mester urak csakugyan nagy meglepetéssel ütötték föl fejüket a köszöntésre s némi bámulattal meredtek egy ideig Barkó úrnak jóakaró leereszkedéstől ragyogó arczára. Egyikök immel-ámmal viszonozta a jó estét, a többiek, miután eléggé kibámulták magukat, tovább kezdtek beszélgetni, nem véve több tudomást Barkó úr jelenlétéről.
– El vannak fogúlva, gondolá Barkó úr, csendesen mosolyogva. Nem tudják, hogyan szóljanak hozzám, vagy talán büszkeségemtől félnek. Bátorítsuk föl őket.
E dícséretes határozattal Barkó úr az asztalhoz ült, épen Hörcsök úr mellé, s az ekképen kitüntetett férfiút még azon újabb kitüntetéssel is elhalmozá, hogy barátságosan kezet nyújtott neki. Mindnyájan elhallgattak s széküket kezdték tova tolni az asztaltól. Hörcsök úr sem vette észre a barátságos leereszkedéssel feléje nyújtott jobb kezet, s nagy igyekezettel és minden látható ok nélkül kereste zsebében kendőjét.
Barkó úr már sokallni kezdte a félénk elfogúltságot, mely hajdani társain erőt vesz; föltevé, hogy még nyájasabb lesz s egészen az ő modoruk szerint viseli magát, hogy teljesen elfeledtesse velök a köztük tátongó társadalmi mélységet. Hangosan megzörgette az asztalt s egy félmeszely bort rendelt; ezalatt kedélyes beszélgetést kezdve az időről, piaczi árakról, régi egyszerű módja szerint. Ez sem használt semmit. A mester urak egymás után keltek föl az asztaltól, mindenkinek akadt valami dolga, mi csodálatos módon eddig egyiknek sem jutott eszébe. Az egyiknek még ma éjszakára sürgős munkája volt, a másiknak kis fia feküdt betegen, a harmadik otthon felejtette a kapu kulcsát.
Lassanként megürűlt az asztal, még csak Hörcsök úr maradt ott s ez is épen készűlt haza, azon hívságos ürügy alatt, hogy álmos. Barkó úr megfogta a távozni akaró kabátját s ismét székére erőltette.
– Ne siessen Hörcsök úr, mondá nagy nyájassággal. Beszélgessünk egy kissé; régi jó – hm – ismerősök vagyunk, akad elég mondani valónk annyi idő után.
Hörcsök Dániel úr kevés beszédű ember volt, de a szavakban nem igen válogatós. Ülve maradt tehát Barkó úr kényszerítő nyájasságára, de válaszúl csak ennyit mondott.
– No hát mit akar?
– Legyen nyugodt Hörcsök úr, mondá Barkó úr biztató hangon. Ne féljen és ne gondolja, hogy az új rang elfelejteti a régi érzelmeket. Csak ennyit akartam mondani.
– Nem értem, mondá Hörcsök úr.
– Ha már egész tisztán kell szólnom, kimondom, hogy Károly és Juliska szeretik egymást. No csak ne hökkenjen meg Hörcsök úr; ne féljen, nincs kifogásom ellene.
– De van nekem, mondá Hörcsök úr mogorván.
– Micsoda? mondá Barkó úr álmélkodva. Még most is fél? De ha mondom, hogy nincs oka rá. Én soha sem fogom Károlynak szemére vetni társadalmi állásunk különbségét.
– Ejnye, még az úr mer így hetvenkedni? kiáltott Hörcsök úr. Értsen meg hát világosan: én soha sem engedem meg fiamnak, hogy egy végrehajtó leányához aljasítsa le magát. Értette?
– Mi az…? hebegett Barkó úr – lealjasítsa magát…
– Igen is, mondá a szenvedélyes Hörcsök úr, azt mondtam és azt gondoltam.
– Tudja meg Hörcsök úr, mondá Barkó úr méltósággal, hogy egy királyi tisztviselő leányát nőűl venni senkire sem lealjasítás, legkevésbbé egy szabólegényre.
– Az ám, királyi tisztviselő! kiáltott Hörcsök úr maró gúnynyal.
Embernyúzó, házfölverő, bútorbehordó! Nem szégyenli magát az úr, hogy még tisztességes emberek közé mer ülni, pedig látja, hogy az érintését is kerülik? Volt becsületes mestersége, de azt ott hagyta és beállt azok közé, kik a szegény ember tönkrejuttatásából élnek, s még az én fiam nyakába akarná kötni a leányát! Csak azt várja!
Hörcsök úr nagy indulattal mondá végig e forradalmi hangzású nyilatkozatot, azután fölkelt és távozni készűlt. Megfordultában még egy pillantást vetett ellenfelére. Barkó úr meredten ült székén, arczán megkövűlt a bámulat kifejezése, szeme kidűledt rettentő meglepetésében.
Ha a villám ütött volna le közvetlen közelében, nem nyújthatta volna hivebb képét az ijedt megdermedésnek. Hörcsök úr némi lelkiismereti furdalásokat érzett; fölvett egy lapot a szomszéd asztalról s Barkó úr elé dobta.
– Ne gondolja, hogy csak én beszélek így, mondá mogorva mentegetőzés hangján. Itt az újság, olvassa el, mit mondanak az országgyűlésen a végrehajtókról. Jó éjszakát! S ezzel a szenvedélyes Hörcsök úr kiment az ajtón s Barkó úr egyedűl maradt a Három Tulipánban.
Ott ült az asztalnál, dermedten az előbbi villámcsapástól. Előtte érintetlenűl állt megrendelt félmeszely bora, pedig bizony jót tett volna gyomrának a régóta nélkülözött ital. Szeme még mindig meredten az átellenes falszegletre volt szegezve, mintha tanúlmányozni akarná a hosszan lelógó pókháló művészi szövését. A pók undok állat, az emberek ösztönszerűleg húzódnak tőle – ő is pókká változott?
A pók lassankint visszavezette kábúlt eszméletét a hallott szavakra, megrázkódott s nehezen felsóhajtott, mint a ki hirtelen mély álomból ébred föl; keze gépileg játszadozni kezdett az elébe dobott hírlappal, feltárta, elsimította s mintegy félálomban olvasni kezdte tánczoló betűit. Az olajlámpa lángja szeszélyesen lobogott jobbfelé, balfelé, a nyomtatott sorok fölemelkedtek, majd leereszkedtek, mint a a tenger hullámai, de a mozgó sorok között rendületlenűl álltak s tisztán olvashatók voltak e szavak: az adóvégrehajtók a társadalom salakját képezik.
Itt állt nyomtatásban, az országgyűlésen mondta egy nagy tekintélyű férfiú, az egész nemzet hallatára. Akármerre fordítá a lapot reszkető keze, az a nehány betű izzó parázs módjára világított előtte, s babonás erővel vonta magára szemét, csábította olvasásra. Barkó úr nem állhatott ellen a bűvös erőnek, tovább olvasott, volt ott még több is.
Hogy a végrehajtókat mindenféle társadalmi osztályok söpredékéből szerzik össze, bukott földesurakból – Barkó úr elgondolkozott… igen, ez van kollégái közt… tönkrement kereskedőkből… ismét elgondolkozott… ilyenek is szolgálnak vele… dologkerülő mesteremberekből… Barkó úr megállapodott e szónál… gondolkozott… ez csak ő lehet, ezt rámondták. Tehát dologkerülő mesterember… most már valódi gyönyörrel olvasott tovább, mint a megátalkodott elitélt, ki legnagyobb kínjai közt újabb kínzásokra biztatja hóhérát…
Barkó úr figyelmesen elolvasta az egész beszédet, megszámlálta, hány helyest kiáltottak, s kereste a további beszédek közt, ha vajjon nem akadt más valaki, ki a megsértett hivatalos tekintély védelmére kelt volna? Ilyesmit nem talált, hanem akadt újabb helyekre, hol nagyobb urakkal, sőt még a miniszterekkel is hasonló kemény módon bánnak el. Ez megvígasztalá Barkó urat s némi keserű elégtétellel tölté el szívét. Mohón kikereste mindazon helyeket, hol a minisztereket mosták irgalom nélkül s figyelmesen elolvasta valamennyit, az erősebbet kétszer is.
A hivatalos méltóság senki személyében sem szent, gondolá keserű örömmel; mentől magasabban áll valaki, annál több sarat dobnak rá. A sárról ismét a salak jutott eszébe; újra kikeresett minden helyet, ha nem találná a lealázó elnevezést másokra is alkalmazva? Nem, ezt csak róla mondták, minden mást tisztelnek, bár megtámadják, őt megvetik, elrúgják… Büszke elégtétele, mely sorsát a miniszterekkel hasonlítá össze, ismét elenyészett, feje újra kábulni kezdett, szeme újra a parázstüzű betűket keresé…
– Éjfél már rég elmúlt, igya ki borát és menjen haza, mondá mogorván az álmos pinczér, s menten oltani kezdé a lámpákat. Barkó úr bámúltan nézett szét, azután föltápászkodott székéről, kifizette érintetlenűl hagyott borát, s kitántorgott az ajtón. Kalapját is benn feledte, a mogorva pinczér úgy dobta ki utána az útczára.
De a kalap ott maradt, a hová esett. Barkó úrnak eszébe sem jutott, hogy fölvegye. Az idő egészen megváltozott, nehéz ólmos eső esett, metsző hideg szél sikoltott végig az útczákon. Barkó úr égető homlokára üdítően hatott a hideg szél és eső, odatámaszkodott az átelleni ház falához, s igyekezett rendbehozni gondolatait. Hogy miért jött a kocsmába, már elfeledte; hogy haza kellene mennie, nem jutott eszébe. Állásával akart tisztába jönni, mint a lázas beteg, mindig ugyanazon egy szó vagy gondolat körűl forogva.
Gondolkozott, sokáig és mélyen, de gondolatainak nem volt határozott alakjok; csak valami homályos sejtelem sugta folytonosan fülébe, hogy ő az emberek legutolsója, a kit megvetni joga van mindenkinek. A hideg eső keményen csapkodta arczát, a szél összezilálta nedves ősz haját; Barkó úr nem érezte ezt, vagy inkább olyan formát érzett, mintha arczúl vernék, haját tépnék haragos polgártársai. Hát hiszen ezt is megtehetik… Valaki megragadja karját, valami hang sírva könyörög, hívja haza… mintha leánya arcza volna, mintha az ő hangját hallaná…
Lába megmozdúl, megy valamerre, de nem tudja, hová. Elég ha az tudja, a ki vezeti… Beszélni is kezd, ő jól tudja mit; de a mellette haladó alak, úgy látszik, nem érti, mert sírva kérleli, biztatja, hogy csak siessenek, mindjárt otthon lesznek a jó meleg szobában… Barkó úr nem erről beszélt; boszankodik, mért nem felelnek neki kérdéseire? Nem akar tovább menni, míg nem tudja ki vezeti, hova viszi – hátha vesztőhelyre viszi…? Haragosan megáll… s egy pillanat múlva aléltan összerogy épen lakása előtt.
Leánya, ki hosszas kimaradása fölötti aggodalmában utána ment s a kocsma elől haza vezette, nagy nehezen a szobáig vonszolta most az alélt öreg embert s levetkőztetve ágyba fekteté. Barkó úr keble nehéz hörgő lélekzettel emelkedett, homlokára hideg verejték ült, s midőn leánya sírva megfogta kezét, érzé, hogy az izzóan meleg és száraz. Ajkai kicserepesedtek s félig nyitva álltak, közben-közben szakadozott s érthetetlen kiáltásoknak engedve útat. Annyit tisztán látott a leány, hogy atyja a nagy hűlés következtében erős lázt kapott és félrebeszél.
Gyorsan vette nagykendőjét, s atyjára zárva a szoba ajtaját, felfutott a ház első emeletére, hol tudtára orvos lakott.
Már reggel volt és az orvos úr legédesebb álmában szendergett. Ajtaja zörgetésére mérgesen kiáltott, hogy mi baj?
– Beteg van a házban, kiáltott Juliska dideregve, a kulcslyukon keresztűl.
– Kicsoda? kiáltott vissza az orvos úr.
– Barkó Kelemen végrehajtó, mondá Juliska.
– Várjon! kiáltott az orvos úr boszankodva. Van ideje, a végrehajtók nem pusztúlnak el olyan könnyen.
És ezzel másik oldalára fordult s boldog lelkiismerettel tovább aludta az igazak álmát. Juliska lefutott a lépcsőn, hogy más orvost keressen, de előbb meg akarta atyját nézni egy pillanatra. Benyitott a szobaajtón.
Barkó úr már fönn volt és öltözni kezdett.
A leány sikoltva rohant apjára, s kérte, erőltette, feküdjék ismét ágyába. Barkó úr hallani sem akart róla. Félig öntudatosan, félig lázban, reszkető kézzel kereste elő ruhadarabjait, s leányával folytonosan viaskodva, nagy nehezen felöltözött.
– Hány óra? kérdezé.
– Hét lesz, mondá Juliska, kezét tördelve.
– Ideje a hivatalba menni, mondá Barkó úr reszkető ajakkal.
Első a hivatalos kötelesség.
Leánya ismét kérte, maradjon itthon, hiszen nagy beteg, alig tud lábán állni. Barkó úr szigorúan megfeddé leányát s megtiltá, hogy elállja útját. Vette kalapját s eltávozott.
– Itt maradj a szobában, mondá leányának. Ne félj, nincs semmi bajom; nézd, mily egyenesen járok. Első a hivatalos kötelesség.
A láz némi erőt adott tagjainak egy időre. Minden nagyobb veszedelem nélkűl elért a hivatalig, átvette az inspector úr írnokától napi munkáját s még mindig megállt lábán. Igaz, hogy egy kissé ingadozott s arcza feltünőleg sápadt volt, mire az inspector úr írnoka nem is mulasztá el megjegyezni, hogy úgy látszik az éjjel megint korhelykedett valahol; s megvígasztalá, hogy csak viselje így magát, majd elcsapják nemsokára.
Barkó úr talán nem is hallotta a díszes ifjú úr megjegyzését; hóna alá csapta iratait, s kitámolygott a szobából, halkan mormogva:
– Első a hivatalos kötelesség.
Az éjjeli rossz idő még folyvást tartott. Eső esett, szél sivított.
Barkó úr fázni kezdett, pedig feje és arcza lánggal égett és teste erősen izzadott. De nem törődve semmivel, megindult hivatalos körútjára s az első útczában ájultan összerogyott.
Midőn magához tért, már késő este volt. A napot szakadatlan lázálomban tölté el lakásán, hova szánakozó emberek vitték az útczáról. A szoba sötét volt, a kis faggyúgyertya csak az ágy tájékát világítá meg. Barkó úr körűlhordá nehéz tekintetét a szobában. Leánya az ágy fejénél ült, lábánál két alak állt, egy harmadik a szoba szögletében ült.
– Nagyon szomjas vagyok, mondá Barkó úr gyenge hangon. Leánya szájához tartá a vizes poharat, a beteg hosszan ivott s tisztább öntudattal ismét körűlnézett a szobában.
– Kik vannak itt? kérdé leányától.
– Hörcsök úr és Károly, felelt Juliska. A megnevezett két egyén kilépett az árnyékból, Barkó úr feléjök nyujtá reszkető kezét.
– Köszönöm, hogy meglátogattak, mondá halkan. Hát még ki van itt?
– Én vagyok, mondá a világgyűlölő idősb Barkó úr, szintén előkerűlve szegletéből. A mint a világosságba lépett, Barkó úr reá tekintett s komor arczán a szánalom némi kifejezését vélte észrevenni.
– Úgy látszik, meg fogok halni, mondá gyenge mosolylyal s reszkető kezét síró leánya fejére tevé. Apám uram, ha meghalok, ne feledkezzék meg Juliskámról.
Az öreg úr semmit sem szólt, csak némán megfogta a beteg kezét. Barkó úr köszönő pillantást vetett rá. Azután Hörcsök úr felé fordult.
– Hörcsök úr, mondá mindinkább elmaradozó lélekzettel, ha meghalok…
– Nem, ne szóljon így Barkó úr, mondá Hörcsök úr nagyon megindulva. Ki nem mondhatom, mennyire sajnálom, a mi tegnap történt. Bocsásson meg, lássa, most magam kérem meg Juliskát fiam számára.
– Így, jól van, mondá Barkó úr boldog mosolylyal. Jer gyermekem, hadd áldjalak meg.
Juliska kitörő zokogással veté magát apja párnájára, Barkó úr keblére vonta fejét s nehezülő szemével még egyszer utoljára igyekezett vonásait kivenni. Ajka még mozgott, de szavát nem lehetett hallani; a leány látta, hogy még valamit akar mondani, ajkához hajlott, s Barkó úr elhaló hangon, mely a pelyhet alig ingatta volna meg, sugá fülébe:
– Rangomhoz méltóan temessetek el…
A zúgó szél megrázta az ablakot, a faggyúgyertya lángja riadtan lobogott, a leány fájdalmas sikoltással esett térdre az ágy mellett. Az ágyon hátrahanyatlott fővel, nyitott merev szemmel feküdt a szegény öreg végrehajtó.
Nem, már nem végrehajtó többé… Az állomás megürűlt…
A FÉLELMES SZOMSZÉD.
Csombók úr ellen igen nagy méltatlanságot követett el az iroda-igazgató, midőn régi hű bajtársát és husz év óta elválhatatlan szoba-társát, Darnai urat más hivatalos helyiségbe tette át. Ha már egyáltalában is nehéz elválni a megszokott foglalkozástól és környezettől, mennyivel nehezebben eshetett Csombók úrnak elválni régi kollegájától, kit nemcsak a megszokás, hanem hajlamaik és eszmekörük egyformasága is nélkülözhetetlenné tett számára.
Husz év óta ültek egymással szemben egy füstös, szűk hivatalos szoba két vénhedett asztalánál, és végezték egyenlő nyugalommal, egyenlő gépiességgel az írnoki hivatás ezerágú műveleteit.
Kevés szavú volt mindakettő; nem pazarolták a drága időt haszontalan szószátyárkodással; megkívánták egymásnak a jó reggelt, jó étvágyat és jó éjszakát; kevesebb munka idején nehány rövid megjegyzést váltottak az időjárásról, vásárkor a kereskedelem és ipar forgalmáról; egyszerre jöttek, egyszerre mentek, minden ajtónál makacs udvariassággal viaskodtak a másik előre bocsátása felett; Jakab napján Csombók úr meghívta ebédre Darnai urat, Mihály napján Darnai úr meghívta ebédre Csombók urat; tökéletesen összeillettek, s a mennyiben husz éves városi írnok kebelében közönséges emberi érzelem számára hely lehet, meleg barátsággal viseltettek egymás iránt.
És az iroda-igazgató, lábbal tiporva a husz éves elévülés jogczímét, egyszerre minden alapos indokolás nélkül áthelyezte Darnai urat a kiadóosztályba, s Csombók úr egyedül maradt a maga szobájában, szemközt az elárvult vén asztallal, honnan nem viszhangzott többé saját tollperczegésére a jól ismert szuszogás és vakarás.
Egyedül maradt, de nem sokáig. Már-már kezdett hozzá szokni az irodai magány-rendszerhez, és csak néha-néha zavarták buzgó munkáját a szomszéd asztalon felhangzó kísértetes tollperczegések: midőn egy ködös borongós őszi reggelen belépve az irodába és a fogasra akasztva párolgó felső kabátját, nagy meglepetéssel vette észre, hogy a szomszéd asztal többé nem árva. Csombók úr udvarias és leereszkedő ember létére nyájasan és biztató hangon üdvözölte az új szobatársat, nem akarva mindjárt az első napon felsőségét éreztetni az újonczczal.
Emlékezett, mennyire rosszúl esett neki húsz év előtt, midőn mint kezdő írnokot vénebb tisztviselőtársai csaknem elnyomták felsőbbségük és hideg lenézésük súlyával. Meg akarta kímélni a bátortalan kezdőt e kínos érzéstől, és nyájas leereszkedéssel jó reggelt kívánt neki.
Megdöbbenve tapasztalá azonban, hogy leereszkedése nem talál megfelelő hálás elragadtatásra. Az új írnok fejét sem bólintotta meg a nyájas üdvözlésre, hanem mozdulatlan előbbi helyzetében maradt, könyökét az asztalra támasztva, ujjaival haját borzolva és halkan valami gyászindulót fütyörészve.
– Jó reggelt kívántam, mondá Csombók úr hangosabban és fagyos méltósággal.
– Servus, mondá az új írnok.
Csombók úr megkövült tekintettel nézett körűl a szobában, azt vélve, hogy talán háta mögött a hivatalszolga vagy a pereczes gyerek is belépett. Senki sem jött be, a hetyke üdvözlés egyedűl neki szólhatott.
Lelke még küzdött e rémes meggyőződés ellen, de érzékeinek épségét nem vonhatta kétségbe. Ott ült az idegen alak Darnai asztala mellett, haját borzolta és fütyörészett; a szörnyű szó még egyre rezgett a levegőben, visszaverődött a nedves falakról s beüvöltött a rozzant ablak hasadékán.
Csombók úr egy szót sem szólt többé, leült asztalához, elővette tollát, papirosát és munkájához kezdett. De a toll nem fogott, hol valami hajszál akadt bele, hol keresztbe ugrott a hegye; a papiron görcsök, göröngyök támadtak, a tinta elcseppent, és Csombók úr húsz év óta először volt kénytelen az írnoki műveletek egyik legkezdetlegesebb ágát a vakarást alkalmazni. Íróasztala megelevenedett, a tintatartó beszédes ajkat nyert, a toll perczegése emberi hangokat adott; még a szoba szegletének őslakója, az irodai egér is előjött sötét rejtekéből, és a megelevenűlt bútorok kísértetes chorusába vegyülve, érthető hangon czinczogá Csombók úr fülébe: Servus, servus!
Csombók úr fájdalmas sóhajtással eltaszítá maga elől a papirost. Érzé, hogy képtelenné vált a munkára, nem akart küzdeni a lehetetlenség ellen.
Ő is az asztalra támasztá könyökét, tenyerébe hajtá fejét, és félszemmel vizsgálat alá vette ellenségét. Mert hogy az első pillanattól fogva ellenségek lettek, arról Csombók úr fájdalmas kényszerüséggel győződött meg. Az ellenség ott ült még mindig asztalánál, előbbi helyzetén csak annyit változtatva, hogy most mindkét kezével borzolta haját. Vézna, halvány, hegyes orrú, savó szemű, bozontos hajú fiatal ember volt, a megátalkodott gonoszság és a hideg kegyetlenség valódi typusa, mint Csombók úr az első pillanatra észrevevé.
Kifejezésében volt valami démoni, mozdulataiban valami fenyegető, és a mint vékony ajkait halk fütyölésre dudorítá, olyan igazi banditának látszott, hogy Csombók úr ösztönszerüleg megragadta a papirosnyíró ollót s védelmi állapotba helyezte magát minden lehető orvtámadás ellen.
Az új írnok végre megelégedett fürtjeinek borzolásával, megváltoztatta baljóslatú helyzetét s szemközt fordult Csombók úr asztalának. Csombók úr hirtelen lekapta róla félszemét, asztala fölé hajolt s mohó buzgósággal írni kezdett, nem véve észre siettében, hogy tollát elfeledte a tintába mártani.
Nemsokára viszhangot hallott a szomszéd asztal felől, tollperczegés hangzott fel, de nem az írnoki rendes, szabályos, higgadt, kimért, illedelmes tollperczegés, mely dallamos zeneként hat a szakértő fülekre, s gömbölyű, egyforma, szabályos betűk bűvös képét varázsolja a lélek elé; hanem rendetlen, szökdelő, majd lázasan rohanó, majd baljóslatúan szünetelő tollperczegés, mintha meghalt írnokok lelkei járnának kísértetes tánczot a göröngyös papiron.
Csombók úr lassan, óvatosan fölemelte fejét, s félszemmel ismét az ellenséges tábor felé pillantott. A vézna fiatal ember minden írnoki törvény és hagyomány megvetésével, egész testével nekifeküdt az íróasztalnak, és fejét féloldalt, csaknem egészen a papirosra hajtva, lázasan, rángatózó vonásokkal írt valamit, közben-közben haját borzolva, szünetelve, és halk elfojtott hangon oly ördögi gonoszsággal kaczagva, hogy Csombók úr közelebb vonta magához a papirosnyíró ollót.
A vézna fiatal ember azonban, a megátalkodott gonoszok vakságával, nem vette észre, hogy minden mozdulatát őrködő szem kíséri a szomszéd íróasztal felől. Tovább írt, azon megfoghatatlan módon, mely határozottan ellenkezik mind a fogalmazás, mind a másolás örök törvényeivel. Csombók úr el nem képzelhette, a hivatalos irományok melyik fajával foglalkozik kísértetes szomszédja?
Végig futott gondolatával a beadványok, fölterjesztések, jelentések, határozatok, kimutatások, idézvények, végzések, lajstromozások, jegyzőkönyvek egész sorozatán, és mikor már az egyik vagy másik mellett elegendő jelet vélt észrevenni, egy hirtelen zökkentés ismét összezavarta minden számítását és csúffá tette kombináczióit! Az őrjöngő tollperczegés egészen megbűvölte, szemét le nem tudta venni a vézna fiatal ember alakjáról, s arczából csaknem kikelve, meredt tekintettel, elmaradó lélekzettel tapadt a rejtelmes irományokra.
– Borzasztó állapot, gondolá magában Csombók úr; rettentő szomszédságba jutottam. Ez bizonyosan valami kétségbeesett gonosztevő; arczából, viseletéből látom, hogy képes a legszörnyűbb merényletre. Ellensége minden tekintélynek, forradalmár, sőt talán az Internationale tagja. Nem maradok vele egy szobában. Ki tudja, mit ír most is? Talán lázító plakátokat vagy valami új ördögi gonosztett tervezetét. Még ma beszélek az iroda-igazgatóval és megkérem, hogy vagy engem helyezzen át más szobába, vagy ezt a szörnyeteget távolítsa el.
A vézna fiatal ember e pillanatban ellökte maga elől a beírt papirlapot, s miután a kielégített gonoszság hideg kéjelgésével hosszasan megszemlélte, hirtelen, mintegy benső gonosz sugallattól űzetve, földhöz vágta tollát és fölemelte fejét.
Ugyanazon pillanatban mesés gyorsasággal eltünt Csombók úr feje a másik íróasztal felől s a nevezett élemedett tisztviselő ismét írni kezdett nagy buzgósággal, és ismét nem vette észre, hogy tollát nem mártotta a tintába. De azért csak írt tovább, oly hévvel és mohósággal, mely az iroda-igazgatót bizonyára Csombók úr fizetésének javítására bírta volna, ha lelkes szorgalmát észre veszi. Így azonban nem volt más tanúja ez önfeláldozó szorgalomnak, mint a vézna fiatal ember, ki egy pár pillanat óta mereven és mozdulatlanúl szomszédjára szegzé tekintetét.
Csombók úr nem látta, de érezte, hogy a baljóslatú savó színü szemek a túlsó asztal felől szakadatlanúl reá lövelik fenyegető villámaikat és feszűlt figyelemmel kísérik minden mozdulatát.
Fejét nem merte fölemelni, csak írt tovább, s félszemmel a papirosvágó olló felé pillantott, és a mennyire lehetett, összehúzta magát, de akármit tett, a savó színü szemek merev tekintetét folytonosan érezte, ideges rángás vett erőt egész testén és már közel volt hozzá, hogy megigézett madárként, mely önkényt rohan a csörgő kígyó torkába, – fölkeljen és kitárja mellét a vézna fiatal ember gyilkos tőrének.
Senki sem tudná megmondani, meddig írt volna még Csombók úr láthatatlan betűket a savó színü szemek delejező hatása alatt, ha a vézna fiatal ember viseletében egyszerre változás nem áll be, oly változás azonban, melyhez képest előbbi viselete kardinális erénynek volt nevezhető.
– Uram, szólalt meg a vézna fiatal ember, vékony hangon, de fenyegető hanglejtéssel. Uram, gyilkolt-e már ön valaha?
– Micsoda! kiáltott Csombók úr rémülten és felugrott székéről.
– Azt kérdeztem, gyilkolt-e már? ismétlé a vézna fiatal ember hideg kegyetlenséggel.
– Én? Mit? nyögé Csombók úr, és oly mozdulattal nyult a papirosnyíró olló felé, mintha csakugyan el akarná követni ez égbekiáltó bűnt a vézna fiatal emberen.
– Embert, mondá a vézna fiatal ember. Akárhogy, az mindegy. Tőrrel, méreggel, pisztolylyal vagy ökleinek egy lázas szorításával. Ontott-e vért, gyönyörködött-e az áldozat hörgésében? Szóval, gyilkolt-e már? ismétlé a vézna fiatal ember, oly higgadt tetszelgéssel sorolva elő e vérengző műveleteket, mintha csirke-ölésről beszélne.
– Nem, nem gyilkoltam, mondá Csombók úr, haragtól és félelemtől reszketve.
– Kár, mondá a vézna fiatal ember, hegyes orrát vakarva és savó színü szemével oly pillantást vetve Csombók úrra, mely világosan mutatta, hogy csalódott várakozásában.
Csombók úr kimondhatatlan borzadálylyal és undorral tekintett a vézna fiatal emberre, de hirtelen lekapta róla tekintetét és újra asztala mellé ült, azon erős elhatározással, hogy az első gyanús mozdulatra segítségért kiált, és a hivatalos órák eltelte után tüstént jelentést tesz az iroda-igazgatónál.
– Uram, szólalt meg újra a vézna fiatal ember vékony hangja, miután egy ideig hallgatva galvanizálta savó színü szemével a verejtékező tisztviselőt. Uram – hogy is hívják önt…?
Csombók úrnak azt sugta egy pillanatra a hivatali felsőség és megsértett büszkeség érzete, hogy felelet nélkül hagyja ez illetlen kérdést; de egy pillantás a vézna fiatal ember vésztjósló arczára, elfojtá keblében az önérzetes felbuzdulást, és fojtott haraggal s nem minden titkos rettegés nélkül megvallá, hogy Csombók Jakabnak hívják.
A vézna fiatal ember komoran csóválta fejét, s Csombók úr ijedten vevé észre, hogy neve nem nyerte meg a félelmes szomszéd tetszését.
– Rossz név, mondá a vézna fiatal ember. Hogy lehet valaki Csombók, s hozzá még Jakab? Használhatatlan név.
– Én becsülettel használtam ötven év óta, mondá Csombók úr titkos boszúsággal. A vézna fiatal ember nem reflektált az emberi hiúság ez önkénytelen kitörésére, hanem ismét Csombók úrra szegezve csörgőkígyó-szerű tekintetét, tovább folytatá a vallatást.
– Csombók Jakab uram – ha már ez a neve – tehát Csombók Jakab uram, volt-e már ön szerelmes?
– Tizennyolcz éves házas vagyok, felelt Csombók úr, meglepetve a rémes kezdetű párbeszédnek e lyrai fordulata által.
– Úgy? mondá a vézna fiatal ember, sötéten és vontatva. És érezte már a féltékenység gyötrelmeit?
– Csombók Jakabné született Hankó Juliánna soha sem adott okot és alkalmat ez érzésre, sem most, sem leánykorában, felelt Csombók úr fölmelegedve.
– Nem-e? Azt hiszi? Hahaha! Kaczagott démoni gúnynyal a vézna fiatal ember.
Csombók úr elképedve ugrott fel asztala mellől e lovagiatlan kaczagás hallatára. Férji önérzetének és násza szentségének e vakmerő lábbal tiprása csordultig tölté a mértéket. Reszketett a haragtól és felindulástól, keze ismét a papirosvágó olló felé nyult, ajkán borzasztó kihívás lebegett, midőn a vézna fiatal ember lassan, nyugodtan fölemelkedett székéről s néhány lépést tett Csombók úr felé, kit az ellenség támadó mozdulata egyszerre ismét figyelmessé tett veszélyes helyzetére.
Elfojtotta tehát lázongó indulatát, összeszorította ajkait, s azon mértékben, a mint a vézna fiatal ember feléje közeledett, hátrált Csombók úr a maga széke felé, míg végre csüggedten reá ereszkedett s titkos remegéssel tekintett a vézna fiatal emberre, ki közvetlenűl előtte állt összefont karokkal és vésztjósló tekintettel.
– Az én nevem Zalabéri Zoltán, – mondá a vézna fiatal ember.
– Örvendek, hebegett Csombók úr kénytelen udvariassággal. Szeretett volna már menekülni a szobából, de a vézna fiatal ember fenyegető alakja elállta útját. Szent isten, gondolá magában Csombók úr, mi lesz belőlem?
Ez az ember vagy őrült vagy valami kétségbeesett gonosztevő. Mindkét esetben el vagyok veszve. – Csombók úr istennek ajánlotta lelkét, még egy búcsugondolatot szentelt a tiszta hírében megsértett Csombók Juliannának, s elhatározván, hogy lehető szelid és alázatos viselettel igyekszik megengesztelni veszedelmes szomszédját, a kétségbeesés tompa érzéketlenségével várta a bekövetkezendő eseményeket.
– Tehát nem érezte a féltékenység gyötrelmeit? mondá a vézna fiatal ember maró gúnynyal. Szegény ember, hahaha! Soha sem lihegett száraz ajka nehány enyhítő vércsepp után, soha sem vágyott körmeit szívébe vágni, a hűtelennek, soha sem fordította halántékának a pisztoly tátongó üregét, soha sem marczangolta véresre önnön kebelét? Feleljen!
– Nem volt szerencsém, mondá Csombók úr alázatos udvariassággal.
– Kár! mondá a vézna fiatal ember, s egy pillanatig komoran elmerengett, mialatt Csombók úr nesztelenűl, de siker nélkül a papirosnyíró olló közelébe iparkodott jutni.
– Elmondok egy történetet, mondá a vézna fiatal ember, ismét Csombók úrra szegezve átható élű szemét, s oly közel lépve hozzá, hogy a boldogtalan tisztviselő és családapa kénytelen volt lemondani a menekülés legkisebb reményéről is. Elbeszélek egy történetet, jól figyeljen rá, véleményt kell róla mondania.
– Saját történetét akarja elmondani. Szent isten, micsoda szörnyű bűnlajstromot fogok hallani, gondolá magában a verejtékező Csombók úr, a borzadály és kíváncsiság vegyes érzésével.
– Volt egyszer egy ifjú ember – kezdé komoran elbeszélését a vézna fiatal ember – hogy hol? nem tartozik a dologra. Szegény volt és lángszellemű, megvetette a közönséges munkát és éhezett, szívében vad lánggal égett a szerelmi vágy és nem volt lény, a ki megértse. Az ifju – nevezzük Zenőnek – tehát Zenő végre arra szánta magát, hogy éjjelenkint a temetőbe járjon, s midőn a bagoly huhogása az éjfélt hirdeti a kísérteteknek, felássa az új sírokat s a halottak gyűrűit és ruháit leszedje…
– Nagy ég! nyögött rémülten Csombók úr.
– Tetszik önnek? kérdé a vézna fiatal ember kegyetlen örömmel.
– Borzong a hátam, rebegett Csombók úr.
– Annál jobb, mondá a vézna fiatal ember oly sötét megelégedéssel, hogy Csombók úr haja szálai az ég felé meredtek.
– Zivataros éjszaka volt – folytatá a vézna fiatal ember kísértetes elbeszélését, – harsogott az ég dörgő haragja, czikáztak a sustorgó villámok, huhogott a bagoly, suhogtak a temető szellemlakói, midőn Zenő a sírkertbe lépett ásójával. Nem messze a kalváriától állt egy frissen hantolt sírdomb, tegnap temettek bele egy büszke, ragyogó fiatal leányt.
Zenő felásta a sírt, kiemelte és kinyitotta a koporsót, felhajtotta a szűzi fátyolt, mely a halál arájának merev arczát fedé, és őrjöngő sikoltással reá borult… Ő volt…
– Kicsoda? kérdé Csombók úr, elfeledve a pillanat izgalmában rémes helyzetét.
– Ő – szívének imádottja, a büszke úrhölgy, az elérhetetlen csillag. Itt feküdt, hidegen, megtörve, elhamvadva. Zenő ráborult és izzó csókokkal borította fagyos ajkait. Az eső zuhogott, hideg szél süvöltött a sírdombok közt, a koporsó tele lett esővízzel, s a forró csókok és a hideg esővíz vegyes hatása alatt egyszerre megborzongott a holt leány teste.
– Uram ne hagyj el! mondá Csombók úr.
– Igen, megborzongott, mondá a vézna fiatal ember, vad megelégedéssel pillantva izgatott hallgatójára – és Zenő rémülettel s őrjöngő örömmel felsikoltott. A leány élt, neki köszönte életét, övé lett, a sírtól váltotta vissza, senkinek sem tartozott vele. Karjaiba ragadta az éledő leányt, s miután lábával visszarugta a sírba az üres koporsót s hamarjába behantolta, drága zsákmányával elrohant a temetőből. – Hogy tetszik?
Csombók úr kimondhatatlan irtózattal tekintett a vézna fiatal emberre, de félelmes helyzetében nem mervén nyiltan kifejezni érzelmeit, csupán tompa nyögéssel felelt.
– Meg van rendülve, örülök rajta, mondá a vézna fiatal ember hideg kegyetlenséggel. Hallja tovább. – Zenő haza vitte rablott kincsét, és miután folytatólagos csókjaival és több kancsó hideg vízzel tökéletesen életre hozta, lábai elé borult s felajánlotta neki életét. A leány – nevezzük Csillának – tehát Csilla kezét nyujtá és mosolygott. Oh! így mosolyog az ördög, ha angyalmezt ölt magára. Látott ön már ördögöt mosolyogni?
– Nem volt szerencsém, mondá Csombók úr borzongva.
– Zenő látott, mondá a vézna fiatal ember sötéten. És az ördög mosolya megejté szívét. Imádta Csillát, egész nap lába előtt feküdt, zsámolya volt és szőnyege. Csilla nem emlékezett vissza elmult életére, a sír álma sötéten állt multja és jelene közt. Szerette Zenőt, legalább tette magát, hogy szereti és az együgyü ifju hitt a leány szerelmében. Hahaha!
Nevessen hát ön is! Itt nevetni kell.
Csombók úr kénytelen volt kínos erölködéssel kaczagni, mialatt fogai összeverődtek a borzalomtól.
– Egy éjjel – folytatá a vézna fiatal ember ismét elkomorodva, – midőn Zenő visszatért a temetőből, nehány gyűrűvel és két selyem szemfedővel – mert régi keresetét ezután is folytatta – Csilla meglátta az egyik gyűrűt, felsikoltott és elájult. Zenő a végzetes gyürűre pillantott és megfagyott a vére. A gyűrű kövére Csilla arczképe volt festve, oly élethíven, hogy azonnal rá lehetett ismerni. Mit jelenthet ez? Zenő szívében felébredt a féltékenység szörnye. Leöntötte az ájult hölgyet egy korsó hideg vízzel, megragadta kezét és fogcsikorgatva kérdezé sikoltásának és ájulásának okát. Tudja, mi volt az?
– Nem, mondá Csombók úr, lihegve az izgatottságtól.
– Nem is gyanítja? kérdé a vézna fiatal ember szigorúan.
– Nem, felelt Csombók úr remegve.
– Annál jobb, annál meglepőbb, mondá a vézna fiatal ember. Tudja meg tehát, hogy a gyűrű megrázó hatása egy pillanat alatt visszahozta Csilla emlékébe a multat. Visszaemlékezett mindenre, mi halála előtt történt vele. Halálnak nevezem a költői kifejezés kedveért, ámbár csak úgynevezett tetszhalál volt. Ezt a gyűrűt Csilla adta hajdani vőlegényének, most visszaemlékezett rá, megvallotta és azt is kimondta, hogy még mindig szereti. Zenőről többé tudni sem akart. Büszkén kiegyenesedett előtte, s tudni kívánta, honnan szerezte ezt a gyűrűt?
Ujra felébredt főúri gőgjében még azon sértő gyanúnak is kifejezést adott, hogy talán lopta. Zenő kínos gyötrelemmel hallgatott, majd őrülten felkaczagott. A féltékenység rémei mardosták szívét. A hálátlan nő, kit ő váltott vissza a haláltól, mindent elfeledett s kapva kalapját, nagy kendőjét, határozottan kijelenté, hogy azonnal visszatér fényes úri palotájába, hajdani jegyese karjai közé. Zenő elállta útját, esengett, fenyegetőzött, őrjöngött, mind hiában. «Visszatérek jegyesemhez, visszamegyek kedvesemhez!» sikoltott görcsösen a hálátlan Csilla.
Zenő végre megunta a dolgot. «Vissza akarsz térni jegyesedhez?» mondá ördögi kaczajjal. «Jól van, visszaviszlek!» És megragadta Csillát és… tudja, mit tett vele?
– Meg tetszett ölni, hebegett Csombók úr fulladozva.
– Én? kérdé a vézna fiatal ember, végig tekintve remegő hallgatóján.
Úgy? Tehát engem tart Zenőnek? Eltalálta! Hahaha!
És a vézna fiatal ember sátáni megelégedéssel kaczagott. Azután folytatá:
– Nem erről van most szó, hanem kitalálja-e, hol jutott Zenő a gyűrűhöz s hová vitte Csillát?
– A halott vőlegény ujjáról tetszett lehúzni, találgatá Csombók úr.
– Eltalálta, mondá a vézna fiatal ember. Uram, ön mégsem oly ostoba, mint gondoltam volna.
– Térjünk át most a harmadik képre, folytatá a vézna fiatal ember, mielőtt Csombók úr megköszönhette volna a fönnebbi kétes értékű bókot.
Ismét temető, zivatar, mennydörgés, villám. Tátongó sír, nyitott koporsóval. A sír szélén Zenő és Csilla. Hosszas viharos párbeszéd. Zenő részéről szerelem, féltékenység, gyűlölet. Csilla részéről hálátlanság, hidegség, megvetés. «Tehát régi kedvesedhez akarsz visszatérni?» sikolt Zenő őrjöngve. «Igen!» felelt Csilla megátalkodottan. «Légy hát övé örökre – a sírban!» ordít Zenő. Egy tőrszúrás, egy sikoltás, egy zuhanás. A sír újra be van temetve, de egy helyett két halottat takar.
– Szörnyűség! sóhajtott Csombók úr a verejtéket törölve homlokáról.
– Várjon, még nincs vége, mondá a vézna fiatal ember, kegyetlen kéjjel élvezve elbeszélése hatását. Zenő ott áll a sír szélén. Lelkében megölt szerelmének emlékével s a gyilkosság mardosó öntudatával. Mit tegyen most? Élete megsemmisűlt, számára nincs már semmi e világon. Megölje magát? Hogyan? Tőrrel, pisztolylyal, méreggel? Vagy eltemesse magát elevenen a sírba a másik két halott mellé? Vagy tegyen eleget a törvény szentségének, s jelentse föl magát a biróságnál? Mit gondol?
– Nem tudom, mire tetszett magát határozni, mondá Csombók úr halálos aggodalmak közt és nagy alázattal.
– Azt hiszem, legeredetibb, de legnehezebben kivihető lesz az elevenen való eltemetés, mondá a vézna fiatal ember oly higgadtan, mintha csak arról volna szó, hol töltse el a mai délutánt? Mit tenne ön hasonló helyzetben?
– Nem gondolkoztam még ilyesmiről, mondá Csombók úr.
– Tehát gondolkozzék most és tudassa velem véleményét, mondá a vézna fiatal ember, és visszatérve íróasztalához, leült és ismét írni kezdett, oly pokoli nyugalommal, hogy Csombók urat véglegesen kivette sodrából.
Csombók úr egy ideig kábultan űlt székén. A szörnyű bűnvallomás egészen lesujtotta, alig tudott gondolkozni. Mit tegyen szemben e borzasztó gonosztevővel, e halottrablóval, e gyilkossal? Jelentse föl a törvényszéknek s tegye ki őt a nyilvános kivégeztetés gyalázatának? Oly ifjú s már is ily gonosztevő! De talán megjavulhat. Hallgassa hát el bűnét, legyen bűntársává s tegye ki magát annak, hogy fölfedeztetés esetében vele együtt bűnhödjék? Csombók úr lázas lelke már a börtön és vérpad rémes képeit látta maga előtt, s egész teste megborzadt… De ha nem fedezik föl? Ha együtt maradnak tovább is?
Ha kénytelen lesz minden nap érintkezni e kétségbeesett gonosztevővel, kiről tudja, hogy a legvégsőre is képes? Mily iszonyú veszélynek lesz kitéve minden nap?
Nem, én családapa vagyok, kötelességeim vannak, nem dobhatom koczkára életemet, gondolá magában Csombók úr; kileste a pillanatot, midőn a vézna fiatal ember nem tekintett rá, fölemelkedett székéről, óvatosan az ajtóhoz lopózott s villámgyorsasággal kirohant.
Futott egyenesen az iroda-igazgatóhoz. Érezte, hogy szörnyű titkát nem tarthatja magában, mert szétfeszítené agyát. Főnökével kell tudatnia, s ha a felelősség terhét reá hárította, nyugodtabban nézhet a jövő eshetőségek elé.
Az iroda-igazgató bámulva hallgatta végig a lihegő Csombók úr szaggatott elbeszélését.
– Halottrablás, gyilkosság! Kiről beszél ön? kérdé gyanús tekintetet vetve izgatott alárendeltjére.
– Az új írnokról, Zalabéri Zoltánról, mondá Csombók úr félelmes suttogással.
– Unokaöcsémről! kiáltott az iroda-igazgató úr. A legszelídebb, legjámborabb fiú! Megőrült-e ön, vagy neki ment el az esze? Menjünk, azonnal kérdőre vonom őt magát.
Az irodába siettek. A vézna fiatal ember asztalánál ült s oly nyugodtan írt, mintha a legmagasztosabb erények dicsfénye övezné fejét. Meglátva belépő nagybátyját, fölállt székéről s egyetértő pillantást váltott az óvatosan hátul maradó Csombók úrral.
– Zoltán, mondá az iroda-igazgató szigorúan, mit beszéltél az előbb Csombók úrnak?
– Legujabb drámám meséjét mondtam el neki s véleményét kértem a befejezésre nézve, felelt a vézna fiatal ember s egy csomag összevissza firkált kézíratra mutatott, mely költői rendetlenségben hevert az íróasztalon.
– Máskor foglalkozzál okosabb dolgokkal, mondá az iroda-igazgató haragosan. Nem azért neveztelek ki írnokká, hogy drámákat firkálj. Az úrnak pedig – folytatá Csombók úrhoz fordulva – lehetett volna annyi belátása, hogy ne vegyen komolyan minden éretlen fecsegést.
Csombók úr kimondhatatlan megvetéssel nézett végig a vézna, fiatal emberen s még aznap folyamodott, hogy más szobába helyezzék át. Örökös ellensége maradt a vézna fiatal embernek, kiben – mint többször mondá keserű gúnynyal Darnai barátjának – tigrist sejtett és hitvány macskát talált.
A 233-DIK SZÁM.
A régi ház fala, melyhez komoly nyugalommal támaszkodni szokott, úgy magába fogadta alakját, mint a szerető szív jó barátja vonásait. Ha távol is járt, a barnás foltok, a ledörzsölt mész, a plasztikai körvonalok folytonosan róla beszéltek, és erős vállait, széles hátát, ábrándosan hátratámasztott fejét nem engedték kiveszni a vén ház emlékezetéből. Itt állt, ide dőlt hosszú évek során keresztűl változatlan tartással, mozdulatlan nyugalommal, és az a foltszerű hátkép sokkal erősebben bizonyította jogát ez ingatlanhoz, mint akármilyen telekkönyvi kivonat.
Nem is jutott senkinek eszébe, hogy birtokpert indítson ellene; kollegái, kik a szomszéd útczák szögletein, vagy a kapubálvány alatt, vagy a boltok lépcsőin tartották hivatalos óráikat, teljes tisztelettel viseltettek a tulajdonjog szentsége iránt; és ámbár maguk közt sokszor tréfáltak, sőt gúnyolódtak a 233-ik szám önérzetes büszkesége, kimért udvariassága fölött; de azért nem volt az a hordár, lett légyen akár hetyke újoncz, akár a szakmában megőszűlt tekintély, kinek háta valaha a 233-ik szám freskójával mert volna érintkezni.
Mint valamennyi ház falát e szeszélyes ég alatt, ezt is megpörkölte a napsugár, megkopogtatta a jégeső, körűlsivította a szélvész; de napsugár, jégeső, szélvész egyaránt változatlan helyzetében találta a 233-ik számot, s szinte régi ismerős gyanánt üdvözölte. A 233-ik szám épen úgy nem törődött ez ismeretséggel, mint azokéval, kiket dolguk naponkint az utczán vezetett végig, s kiknek szeme öntudatlanúl úgy hozzá szokott a vén ház falát támogató komoly alakhoz, hogy ha egyszer-másszor hívatalos minőségében távol volt, mikor az utczán áthaladtak, egész nap valami megfoghatatlan hiányt éreztek, melynek nem tudták magyarázatát adni.
A 233-ik szám nem kapkod a közönség kegye után, nem tolja föl szolgálatát, nem fürkész szemével föl s alá az utczán, nem emeli meg távolról vörös sipkáját, ha valaki megáll s vizsgálódva néz körűl. Ez apró fogásokat élelmesebb kollégáira hagyja; ő elfogadja a megbízásokat, melyek hozzá jönnek, elvégzi lelkiismeretes komolysággal, a tiszteletdíj fölött soha sem veszekszik, a borravalót meg épen el sem fogadja.
Meglehet ugyan, hogy arra született, de nem arra nevelték, és a nevelés teszi igazán az embert. Vidám tanulócsoportok haladnak előtte az útczán; a kisebbek szíjra fűzött könyveiket hetykén himbálják a légben, a nagyobbak zsebeikbe rejtik a könyvet, s azzal a boldog önáltatással néznek végig a a 233-ik számon, hogy ez nem tartja őket diákoknak.
De a 233-ik számot nem lehet oly könnyen elámítani; ő is járt iskolába, ő is himbálta szíjra fűzött könyveit az útczán, és soha sem dugta szégyenkezve zsebébe, pedig már derekasan kihajtott a szakála, mikor még mindig könyvvel járt az útczán.
Meglehet, hogy most sem az elhaladó alakokat látja, hanem egy másikat, egyetlen egyet, egy szürke ruhás kis fiút, nagy csomó könyvvel hóna alatt, aggodalmas kifejezéssel arczán, a mint menetközben is a leczkét mormolják csendesen mozgó ajkai, és minden tizedik lépés után megáll, hogy egy kétségbeesett pillantást vessen könyvébe. Nehéz dolog a görög nyelv rejtelmeibe hatolni, és a mathematika igen fáradságos tudomány.
Az a jó öreg asszony odahaza oly büszke örömmel hallgatta, midőn tudós fia erős hangon kiabálta magába a vonakodó tudományokat, és oly boldog megnyugvással ment rendes munkájához, a mosó-teknő mellé, mikor fia izzadt homlokát törölve kijelenté, hogy tudja már a leczkét.
Tudta is, föl is mondta dicsőséggel, és mikor az esztendő végén nyilvánosan fölolvasták az érdemsorozatot, az ünneplő-ruhás öreg mosónő ott a fényes úri vendégek mögött, kötényével törölte könyes szemeit s nem merte a körűlállóknak elárulni, hogy az a jeles ifju, kinek most adják át jutalmúl az aranyos kötésű könyvet, az ő fia.
– Vigye ezt a csomagot a nyúl-útczába, a 16-dik szám alá, Vörös úrnak.
Ott fogják kifizetni.
A fiatal ember kezébe adja a csomagot s visszamegy a házba, honnan jött.
A 233-ik szám szó nélkűl megindul a nyúl-útcza felé, hóna alá szorítva a rábízott holmit. Vajjon mi lehet benne? Fogásáról úgy érzik, mintha ruha volna, szép barna kabát, a milyent ő is viselt valaha. Meg is becsülte, négy esztendeig viselte; sokba kerűlt, az öreg mosónő kezét sokszor fölette a lúg, szemét sokszor megríkatta a forró gőz, míg árát összedolgozta.
De megillette derék fiát; jogot tanult, tudósok közt forgolódott, urakkal érintkezett; nem járhatott abban a szürke zubbonyban, melyet boldogult apja viselt, a ki csak ácslegény volt, és ott a másvilágon bizonyosan nagyon boldog annak láttára, mily jeles tudós urat nevel fiából a szegény özvegy. Meg is lesz érte jutalma. Fia maholnap elvégez minden létező iskolát, megtanul minden tanulható tudományt, diplomát kap, hívatalba jut, nagy úrrá lesz, és szegény öreg anyját magához veszi; mert jó és hálás fiú, s uraságában sem fogja szégyelni a szegény mosónőt.
Akkor aztán elfelejtik a nélkülözések hosszú éveit, kényelmes szép szobában fognak lakni, tisztelettel lesz irántuk minden ember s megbecsüli őket; fiának kalapot emelnek az útczán s dícsérve emlegetik nevét, hírét és anyjának nagy lesz az öröme, nagy lesz a büszkesége.
– Ez már mégis szemtelenség! – kiált mérgesen Vörös úr, mikor a 233-ik szám kezébe nyomja a csomagot, s felbontva, egy összerongyolt, bepiszkolt kabátot talál benne.
Vörös úrnak vörös arczán rémes lobot vet a harag lángja ez elnyomorított kabát láttára, de mindez még csak szelid mécspislogás ahhoz képest, mikor elolvassa unokaöcscse levelét, melyet e könnyelmű fiatal ember gombostűvel a volt-kabát gallérjára tűzött volt.
– Semmirekellő léhűtő! – mondá Vörös úr szenvedélyes haraggal; – nem elég, hogy kölcsön kéri ünneplő kabátomat egy napra, s hat hónap múlva ily állapotban küldi vissza, hanem még pénzt is mer kérni apró adósságai fedezésére.
És Vörös úr annyira megfeledkezett haragjában a családi titkok sérthetetlenségéről, hogy fönhangon még egyszer végig olvasá unokaöcscse levelét, melyben valóban szóról-szóra előfordult az apró adósságok fedezésének kérdése.
– Hát maga mit vár? – mordult az ajtóban álló 233-ik számra.
– Fáradságom díját, – mondá komolyan a 233-ik szám.
– Micsoda! Még ezt is én fizessem! – kiáltott a szenvedélyes Vörös úr kimondhatatlan elkeseredéssel. – Nem elég a kár, meg rá is fizessek?
Semmit sem adok. Menjen, keresse föl azt a derék ifjú urat s vegye meg rajta fáradsága díját; és ha nem fizet, csukassa be. Érti?
A 233-dik szám szó nélkűl megfordúl, és e kétes értékű utalványnyal lehalad a lépcsőn. Megszokta már, nem először esik meg rajta, hogy csalódott reményekkel megy le a lépcsőn, melyen biztató bizalommal haladt fölfelé. Nagyobb uraknál, mint a haragos Vörös úr, ki utoljára sem volt egyéb, mint egy közönséges városi írnok. Híres ügyvédek, elnökök, polgármesterek, főispánok, tanácsosok, miniszterek ajtaján fordúlt ki félénk alázattal és csalódott reménynyel, a nélkűl, hogy csak egy vonása is mutatta volna a lelkében háborgó keserűséget.
Hosszú ideig nem állt élete egyébből, mint folyamodványok készítéséből, tisztelgő látogatásokból, bizonyítványai mellékléséből s más efféle műveletekből, melyek biztos symptomái az eredménytelen hívatalkeresésnek.
Folyamodott, pályázott, látogatott mindenfelé, de vagy a tudománya nem felelt meg az élet valódi követeléseinek, vagy a modora nem volt elég hajlékony és kellemes, vagy az ábrázata nem volt szemre való: elég az hozzá, hogy lassan-lassan félelmesen ismert alak lett a hívatalosztó körök előszobáiban, a kiket az inas urak minden különös utasítás nélkűl azzal az üdvözlettel szoktak fogadni, hogy: nincsenek itthon.
Most sem jön ő Vörös úr szobájából, a mint lehajtott fővel, szomorú tekintettel lehalad a lépcsőn s kilép az útczára; azt a régi szomorúan nevetséges alakot látja, sötétkék ujjasa, piros sapkája helyett elvásott fekete kabátban, szőrehagyott kürtő-kalapban, a mint megint, talán századszor fordúl ki egy előkelő egyéniség ajtaján üres biztatással, szívében keserűséggel, szemében elfojtott könyekkel, gyomrában rikoltó ürességgel, és megy haza, megírni az öreg mosónőnek, hogy ügyei nagyon jól állanak, nemsokára szép hívatala lesz. És az öreg mosónő a házbeli úrfi által ezer meg ezer áldást írat vissza fiának, és ismerőseinek boldogan dicsekszik a jeles tudós ifju nagy jövőjével.
S az évek elmúlnak, az éhség megaszalja az arczot, a töprengés dérrel hinti meg a főt, az akarat ellankad az eredménytelen küzdésben, a mindennapi szükség oda hajtja, a hol pártfogás nélkűl is lehet egy kis kenyeret keresni; hosszú fárasztó látogatások után végre megpihen és oda támaszkodik a régi ház falához.
Szemére húzza piros sipkáját és szomorú tekintettel bámul az átelleni ház egyik ablakára. Az ablak függönye le van eresztve, semmit sem lehet látni, de azért le nem veszi róla szemét. Egyebütt úgy sincs néznivalója, a közönség kegyét nem keresi, kollégáival szóba állni pedig nem engedi önérzete. Ha a sors mostohasága ez állomásra kényszerítette, azért soha sem felejti el, mivel tartozik nevelésének. Nem nézi ugyan le társait, hanem szóba sem áll velök a hívatalos érintkezéseken kívül.
Csak egyiköket, a 154-ik számot méltatja némi bizalomra, a ki írástudó ember s üres óráiban újságot olvas a boltajtók lépcsőjén. Ezt is csak annyiban tiszteli meg bizalmával, hogy minden este, a hívatalos foglalatosság végével, lakására megy, ott leveti kék ujjasát, piros sipkáját s a régi időkből ismert fekete kabáttal és meztelen kürtőkalappal cseréli ki. E polgári öltözetben megy haza, de hogy hol lakik, azt sem megbízói, sem kollégái nem tudják, még a 154-ik szám sem.
Nem is szükséges senkinek tudnia; kora reggel ott van megint a 154-ik szám lakásán, felölti hívatalos egyenruháját, s a rendes időben pontosan oda támaszkodik a régi ház falához.
Szemét még mindig az átellenes ház ablakára függeszti, de a függöny nem akar megmozdulni. Vagy talán lát is valamit a fehér függönyön, a mi az avatatlan szemlélők elől sűrű felhőbe rejtezik. Talán a mult idők ködképei jelennek meg ott s a régi emlékeket idézik vissza lelkébe.
Talán magát látja, fáradtan, elcsigázva, nyomorultan, tehetetlenűl, s szemben egy másik alakot, egy összetöpörödött öreg asszonyt, a mint kimondhatatlan büszkeségtől csillogó szemét rajta legelteti és áldva simogatja fejét. A kép olyan élénk, hogy még a szavakat is hallja, tisztán érthetőleg hallja.
– Tudtam én, hogy nem hagy el az isten, és akkor segít meg, mikor legnagyobb szükségünk lesz rá, – mondja az öreg asszony. – Látod, édes fiam, már nem dolgozhatom, gyengék a lábaim, a szemem sem állja már ki a meleg gőzt. Mi lenne most belőlem, ha az isten meg nem segített volna téged?
– Igen, megsegített az isten, – felel a fáradt alak, s igyekszik elégedettnek, büszkének látszani.
– No, az isten segítsége mellett a magad érdemének is köszönhetünk valamit, – mondja az öreg asszony, kimondhatatlan anyai büszkeséggel szemlélve egy pár tintafoltot, mely valami levél írása után fia ujjain maradt. – Olyan tudományra, mint a tied, el nem maradhatott a jó hívatal.
– Nem is maradt el, – viszhangozza a fáradt alak, és valóban egészen boldognak látszik.
– Hát aztán micsoda hívatalod is van, hogy nevezik azt tudományos nyelven? – kérdi az öreg asszony lelkesülten.
– Miniszteri fogalmazó, – felel a fáradt alak merészen és minden habozás nélkűl.
– Milyen szépen hangzik, – mondja az öreg asszony, mennyei kéjjel ismételve e magas rangfokozat tudományos nevét. Hála istennek, nem veszett kárba sok esztendei fáradságom, nagy ember lett belőled. De hát milyen czímed van? Ha úgy valaki levelet küldene neked, hogy írná kívülről a nevedet? – teszi hozzá titkos remény és aggódás közt ingadozva.
– Tekintetes Zsombék Mihály miniszteri fogalmazó úrnak, – felel a fáradt alak biztató mosolylyal.
– Tekintetes úr! – mondja az öreg asszony; reszketve örömében, és ajkai ismételve halkan mormolják ez előkelő megszólítást. – Szegény apád, ha élne, milyen büszke lenne rád. Áldjon meg az isten, édes fiam, hogy ilyen boldogsággal jutalmaztad meg szegény anyádat. Most már megmondhatom, hogy mennyit fájt eddig a szívem miattad. Mikor láttam, hogy annyi fáradság után, annyi tudománynyal nem tudsz boldogulni.
Megrepedt volna a szívem, ha a sok rossz ember tönkre tette volna előmeneteledet, nem magamért, édes fiam, hanem miattad. De most már nincs okom búsulni; a világ látom, megbecsüli érdemedet; szép hívatalod van, úgy-e fiam?
– Nagyon szép, – felel a fáradt alak, s megcsókolja anyja kezét, a kit könyekre indít e nagy megtiszteltetés.
– Milyen jó fiú vagy te, – mondja az öreg asszony zokogva; mennyire megbecsülöd szegény anyádat fényes rangodban is. És az a rosszlelkű, irigy Csordásné – tudod, a kövér mosónő szomszédunkban – mégis azzal keserített, hogy nagyúrrá lettél, szégyelni fogod anyádat és köszönjem meg, ha majd egy pár forint alamizsnát fogsz nekem küldeni. De én tudtam, hogy csak a rosszaság beszél belőle, úgy-e fiam?
– Fölmegyünk Pestre, anyám, nálam fogsz lakni, nyugalomban töltheted öreg napjaidat, – felel a fáradt alak biztató mosolylyal.
– Igen, de nem leszek-e terhedre? Fizetésed is olyan nagy, a milyen fényes a rangod? kérdi az öreg asszony aggódva.
– Olyan fizetésem van, hogy úri módon elélhetünk belőle mindketten s még félre is tehetünk, – felel a fáradt alak vidáman.
*
– Hej! hordár! jőjjön föl! – kiált egy visító hang a szomszéd ház harmadik emeleti ablakából.
A 233-ik szám kábultan föltekint, s a harmadik emeleti ablakban egy hegyes orrú, hegyes állú, középkorú hölgyet vesz észre, míg egy vékony, csontos kar merész hajlongásokat tesz a levegőben s kifejező mozdulatokkal kiséri a sivító hangot.
– Hordár! jőjjön fel! Nem hallja?
A 233-ik szám körűlnéz az utczán; kollégái mind távol vannak, a visító fölhívás csak neki szólhat. Felsiet a harmadik emeletre és sipkáját a folyosó párkányán hagyva, belép a szobába.
– Itt van valahára? – kérdi epésen a középkorú vézna hölgy. – No jó, vigyázzon arra, a mit mondok. Azort megnyírattam és most félek, hogy ebben a csúf esőben megfázik. Jól vigyázzon hát, nehogy megbetegedjék, mert magával fizettetem ki az orvost. Adja ide czéduláját. 233-ik szám?
Furcsa, már miért nem 333? No de mindegy, hanem azt mondom, Azort jól betakarja ebbe a meleg nagy kendőbe és nehogy meg találja szorítani, mert akkor vonít… Csókollak, édes Karolinám; holnap délután látogass meg, mert én nem merek ilyen időben Azorral kijönni, arra meg nincs pénzem, hogy hordárt fogadjak mellé dajkának… No, hordár, megtalálta már Azort? Ott lesz az ágy alatt. Hívja ki, de szépen; nehogy a füléhez nyuljon, mert harap.
A 233-ik szám négykézlábra ereszkedik s igyekszik kicsalni az ágy alól az oda menekűlt kis fenevadat. Sok biztatás és czukorral való csábítás után végre kisompolyog rejtekhelyéből, épen úgy szégyenkezve meztelensége miatt, mint hajdan Ádám a paradicsomban. A sivító hangú, középkorú vézna hölgy meleg nagy kendőbe takarja a természetes mezétől megfosztott Azort, s a 233-ik szám karjaiba fekteti, lelkére kötve, hogy gyöngéden tartsa és nehogy megszorítsa, mert akkor valamennyi útczán végig fog vonítni.
Azután összecsókolózik egy másik középkorú vézna hölgygyel, ki az asztalon a kiürűlt kávés findzsákat rendezgeti, s végre útjára indul, minden hatodik lépés után visszafordulva s megintve a nyomában haladó 233-ik számot, hogy Azort meg ne találja szorítani.
A 233-ik szám talán nem is hallja a középkorú vézna hölgy visító figyelmeztetéseit.
Szeme az előbbi ködképek folytatását látja, s míg az utczák tolongásában nyomról-nyomra követi a fürgén tipegő vézna hölgyet, s óvatos gondossággal tartja karjában a finynyás kis vadat, mely meleg nagy kendőjében elaludt és mélyen szuszog: azalatt a csendes kis házra gondol, kinn a nagy város legeslegvégén, és a boldog öreg asszonyra, a ki sürögve-forogva jár a konyhában, szobában, belepillant a sustorgó lábasba, megteríti tiszta abroszszal az asztalt, hogy kész ebéddel várja fiát, mikor a hívatalból haza tér.
Hosszú ideig tartanak a miniszteri hívatalos órák, a fogalmazó urak csak késő este juthatnak ebédhez; de az öreg asszonyság nagy gyönyörűséggel szokott hozzá ez új életmódhoz, jól tudván, hogy mentől nagyobb úr valaki, annál későbben ebédel. A családnak nincs más ismerőse, mint egy reszketős fejű öreg asszony, ki a tőszomszédos kis házban lakik, s minden este ellátogat a fogalmazó úr édes anyjához, segít egyet-mást a konyhában és megeszi az ebéd maradékát.
A két öreg asszonyság sokáig elbeszélget a konyhában, mikor az asztal már meg van terítve, és a fogalmazó úr még mindig késik. A reszketős fejű öreg hölgy rendesen valami rejtélyes folyamodvány homályos sorsáról beszél, melyet ősidők előtt nyujtott be valami igen magas úrhoz, és ha valaha elintéztetnék, csaknem száz forintot kapna egyszerre, valami bonyolódott jogczímnél fogva. Zsombékné asszonyság biztatja, hogy forduljon fiához, a kinek nagy tekintélye bizonyosan rövid idő alatt el fogja intézni ügyét.
A reszketős fejű öreg asszony nem meri ezzel terhelni a tekintetes fogalmazó urat; hanem azért egy este mégis csak elbeszéli Zsombék úrnak az egész rejtelmes dolgot, s pártfogását kéri, és a jó Zsombékné asszonyság szeme az öröm és büszkeség könyétől csillog, mikor fia kegyesen végig hallgatja a folyamodót, s megigéri, hogy utána fog járni dolgának. Áldva simogatja fia fejét s hálát mond az égnek, hogy ily boldoggá tette őt fiában.
Nehéz sohaj tört ki a 233-ik szám kebléből, s kezét önkénytelenűl szeméhez emeli, mintha valamit el akarna távolítani belőle. A szendergő kis vadállat fölébred e mozdulatra és boszankodva elvakkantja magát; a vézna hölgy visszafordul és éles hangon figyelmezteti a 233-ik számot, hogy jobban vigyázzon Azorra.
Ott a kis házban, a város legeslegvégén, semmit sem tudnak a 233-ik számról, ott csak Zsombék Mihály fogalmazó urat ismerik. Az öreg asszonyság mióta fia a fővárosba hozta, ki nem mozdult a házból, s gyenge lábai nem is igen vitték volna a kapun túl.
Az az egynehány cserépfedelű ház és toronymagasságú vörös kémény, melyet ablakából látott, tökéletesen megfelelt a főváros nagyszerüségéről alkotott fogalmának; mikor pedig egy ízben épen lakása előtt megjelent egy csengős süvegű, hegyes szakállú furcsa ember, a ki piros ruhás majmot tánczoltatott és tudós kutyákkal valóságos színdarabot játszatott, az öreg asszonyság könyezésig nevetett az ablakban, és erősen meg volt győződve, hogy a nagyvárosi élvezetek kelyhét fenékig kiürítette.
Nem volt más ismerőse, mint a reszketős fejü öreg asszonyság, s különben sem vetődött e tájékról soha senki abba az útczába, hol a 233-ik szám a régi ház falát támogatta. Piros sipka, kék ujjas soha sem került a kis házikóba, ott maradt ez a 154-ik szám lakásán, és a fogalmazó úr mindig fekete kabátban, magas kürtőkalapban jelent meg otthon, melyeket az öreg asszonyság nem győzött eléggé kefélni és bámulni, mint az előkelő férfidivat valódi mintaképeit.
Nem volt ugyan valami tenger pénzük, és az öreg asszony titokban néha arra is gondolt, hogy a miniszteri fogalmazóknak annyi tudományért nagyobb fizetésük is lehetne; de azért mégis elég volt arra, hogy az úri kényelemről alkotott eszményét megvalósítsa s még valamit meg is takarítson. A 233-ik szám minden este beadta napi keresményét irodájában, s a meggyűlt összeget a hónap elsején átadta anyjának. Ez volt a fogalmazói havi fizetés, melynek változó nagyságát igen szépen és hívatalos módon megmagyarázta az a körülmény, hogy a fogalmazóknak mellékjövedelmük is van, s ez egy hónapban több, a másikban kevesebb.
Bizony hazugság és csalás a 233-ik számnak egész élete, minden tette, és nagy megbántást követne el valaki a kényelmes erények díszes serege ellen, ha ezt a hazugságot és csalást szentnek nevezné.
– Tegye le Azort a pamlagra. Tessék, úgy oda vágta, hogy a kedves jószág most egész estig vonítni fog. Itt van bére, harmincz krajczár, ennyit sem érdemelne. No, ne haragudjál, drága kis Azorkám, kiment már az a csúnya ember.
A vézna hölgy sivító hangon kérleli a vonító kis fenevadat, a 233-ik szám zsebébe ereszti meg nem szolgált bérét, s a kettős sivalkodástól kísértetve, eltávozik a szobából. Siet vissza rendes állomására, mert az este közel van ugyan, de valami még hiányzik napjából, a mi nélkül nagyon nehéz szívvel menne haza. Oda támaszkodik ismét a régi ház falához, s szomorú szemét az átellenes ablakra függeszti. De az ablak függönye csak nem akar meglebbenni, a 233-ik szám hiába lesi, hiába olvassa meg redőit.
Lassankint fölebb-fölebb emelkedik a ház falán az éj lopódzó árnyéka, most a rejtelmes ablakhoz ér, a függönyön belül lámpavilág, ingó árnyak látszanak egy pillanatra, azután bezárulnak a nagy fatáblák, és a 233-ik szám csak a sötét ablakot látja szemével, csak a sötét kétségbeesést viszi magával lelkében.
De hát mi baja van? Míg a 154-ik szám lakásán leveti nappali egyenruháját s fogalmazói jelmezét ölti magára, lelkében folytonosan azzal a gondolattal tépelődik, hogy jobb volna meghalni. Efféle fekete gondolatok csak a boldogtalan szerelmesek lelkében szoktak kísérteni; de a 233-ik szám csak nem szerelmes? Hogy is volna az? Soha távolról sem jutott eszébe ez a nevetséges gondolat. Mikor hátát először támasztotta a régi ház falához és életét a mindennapi csalás és hazugság szövevényévé tette: már akkor tisztában volt magával, hogy szerelemről, házasságról örökre le kell mondania.
Föl is tette magában, hogy nem lesz szerelmes, meg is tartotta föltételét emberűl. És mégis – mégis – csak egy napja mult el a nélkül, hogy nem látta meglebbenni az átellenes ablak függönyét, s már is az jut eszébe, hogy jobb volna meghalni.
Abban az átellenes házban gazdag vaskereskedő lakott; a földszinti boltban sokszor akadt dolga a 233-ik számnak is, mikor nehéz vasrudakat kellett szekérre rakni. A vasáros úr kövér volt és büszke, s mindkét tulajdonsága egyesült arra, hogy nyakát keményen hátra szegezze s minden embert lenézessen vele. Ennek azonban semmi köze sincs a 233-ik szám halálvágyához; hanem a vasáros úrnak volt egy leánya is; mivel pedig az nem természeti törvény, hogy a vasárosok lányai mindenben papáikhoz hasonlítsanak; ez sem volt köpczös, nyakát sem szegezte hátra, hanem olyan szőke fürtű, epedő szemű szép leányka volt, a milyenhez fogható nem minden elsőemeleti ablakon néz ki.
Abban az ablakban virágok is voltak, és a szép szőke lány nagyon szerette a virágokat öntözni; kalitka is függött kis madárral és a szép kisasszony maga étette czukorral a tollas állatok legboldogabbikát.
A 233-ik szám a maga állomásáról napról-napra szemlélte e virágöntöző, madáretető jeleneteket, és lassankint úgy tekintette magát, mint a család régi ismerősét. Képzeletében látogatásokat tett a vasáros úri termeiben, s azzal az érzéssel támasztotta hátát a régi ház falához, mintha odabenn ülne a selyem pamlagon, szemben a szép szőke leánykával, s enyelegve évődnék vele, s beszélgetne virágairól, madaráról. Nevet is adott neki, elnevezte Mathildnak, a mi nagyon szép név, s így hívták hősnőjét annak a regénynek is, melyet odahaza esténkint fel szokott olvasni anyjának, az öreg asszonyság nem csekély elragadtatására.
Egyszer Mathild le akarta emelni a kalitkát, s a nyitott ablakon át az útczára ejtette; de még el sem hangzott ijedt sikoltása, midőn a 233-ik szám oda rohant, fölemelte, fölsietett vele az emeletre, s a megmentett madarat kalitkástól a kisasszony saját kezébe adta át. Mathild még az ijedtségtől pirosan, egy ezüst forintost nyomott a 233-ik szám tenyerébe, s azt mondta: «Köszönöm». Ezt az ezüst forintost a 233-ik szám nem csatolta fogalmazói fizetéséhez, és ezt a szót soha sem felejtette el.
De hát miért? Szerelmes volt talán Mathildba? Ez az őrült gondolat soha sem jutott eszébe; hanem azért naponkint megtette képzeleti látogatásait, s ha Mathild ablakánál állott, akkor a régi ház fala selyem pamlag támlája lett a 233-ik szám hátának. De ha nem gondolt szerelemre, annál inkább érezte a féltékenység gyötrelmeit. Egy deli fiatal úr, kit a 233-ik szám nem habozott Gontrannak nevezni el, naponkint számtalanszor tett lassú sétákat a vasáros háza előtt, s mindig olykor, mikor az ablak nyitva volt.
Mathild ilyenkor elpirult, mosolygott, s a féltékeny leskelődő még a titkos jeleket is látta, melyeket egymással váltottak. Mint gyűlölte ezt a Gontrant, mint szerette volna megfojtani, mily mogorván útasította vissza egyszer kísérletét, mikor virágbokrétát akart általa a házba küldeni. Csak az a vígasztalása volt, hogy Gontran sem járatos a házhoz, s még azokat a képzeleti látogatásokat sem teheti, melyekben ő annyiszor enyeleg a szép leánynyal.
De ma egyszer sem nyilt fel az ablak, még ettől a látogatástól is elesett. Szomorúan öltötte magára kopott fekete kabátját, s mikor a kürtő-kalapot fejébe nyomta, újra eszébe jutott, hogy jobb volna meghalni. De hát miért akar meghalni? Egész teste megborzongott a feleletre, melyet valami gonosz szellem gúnyos hangon fülébe sugott: «Szerelmes vagy, Zsombék Mihály! Szerelmes vagy 233-ik szám!» – Kisietett az útczára, nem is viszonozva a 154-ik szám barátságos üdvözlését.
A gúnyolódó szellem vele rohant, sőt úgy látszott, többeket is hívott magával; mert mindkét fülében hallatszott a csúfolódó suttogás és kaczagás. Ilyen nehéz még soha sem volt ez az ősi kürtő-kalap; levette fejéről, hogy megnézze, nem rejtettek-e valami mázsás követ belé, mely összenyomja agyvelejét?
A nedves szél belekapott szürkülő hajába, s a csúfolódó szellemekkel versenyt sivított fülébe: «Szerelmes vagy, Zsombék Mihály! szerelmes vagy 233-ik szám!» – No igen, szerelmes vagyok, hát aztán? – felelt daczosan, a mint siető lépésekkel belemélyedt a külváros tekervényes szűk útczáiba, s egyik pocsolyából a másikba botlott, sárral csapkodva be fogalmazói fekete kabátját.
Hát aztán? – mondá ismét daczosan, s összeszorítá ökleit. – «Aztán őrűlt vagy! aztán őrűlt vagy!» – feleseltek az üldöző szellemek, és kaczagtak, ugráltak körűlötte és kergették tovább, tovább, a sötét, esős éjszakában, a feneketlen pocsolyákban.
– Szent isten! mi lelt édes fiam? – kiáltott réműlten Zsombékné asszonyság, mikor a fogalmazó lucskosan, sárosan, hajadon fővel, kezében a kürtőkalappal, a konyhába támolygott.
– Semmi, anyám, csak eltévedtem és a pocsolyába estem, – felelt Zsombék úr és bágyadtan a tűzhely mellé ereszkedett.
– Már azt gondoltam, hogy összevesztél a miniszterrel és elvesztetted hívatalodat, – mondá aggodalmasan az öreg asszonyság, ki előtt ez volt a földi veszedelmek legszörnyűbbike.
Azután sürgölődve száraz ruhát adott fiának, gyöngéden megtörölte nedves haját, homlokát és feltálalta az ebédet.
A fogalmazó úr szórakozottan ült az asztal mellé, s csaknem erőszakkal kellett kezébe nyomni a kanalat.
– Édes fiam, neked valami bajod van, – mondá aggódva az öreg asszonyság, látva hogy konyhai művészetének dicsősége, a paprikás csirke, érintetlenűl hidegűl meg a fogalmazó úr tányérán.
– Nem, nincs semmi bajom, – mondá Zsombék úr.
– Jobban látom én azt, – mondá az öreg asszonyság növekedő aggodalommal. – Ha nem hívatalodban, akkor másutt ért valami veszedelem; de annyi bizonyos, hogy gondtól nehéz a szíved. Add a felét nekem, édes fiam. Ki vehetné el rólad bánatod terhét, ha nem anyád?
– Igazad van, – mondá Zsombék úr, megcsókolva anyja kezét. Kivel oszthatnám meg lelkem bánatát, ha nem anyámmal?
– Tehát mégis van valami nagy bajod? – kérdé az öreg asszonyság reszketve.
– Szerelmes vagyok, – mondá Zsombék úr sugva és mélyen elvörösödve.
– Ennyi az egész! – kiáltott az öreg asszonyság megkönnyűlt lélekzettel. – Hiszen ezen nem nehéz segítni. Vedd el feleségűl.
– Feleségűl! – mondá Zsombék úr megborzadva.
– Miattam ne töprengj, – vágott közbe mohón az öreg asszonyság. – Régóta kívánom én ezt titokban, és igazat mondva, az volt az egyetlen szomorúságom, hogy nem gondoltál a házasságra. Miért ne vennéd hát el?
Szép fizetésed van, eltarthatsz egy asszonyt; ha ketten megéltünk belőle, háromnak is elég lesz.
– Oh anyám, az a kit én szeretek, gazdag, előkelő kisasszony, – mondá Zsombék úr sohajtva.
– Hát aztán? – mondá büszkén az öreg asszonyság. – Nincs-e neked szép állásod? Nem kérhet meg akármilyen leányt egy miniszteri fogalmazó?
– Ezt nem, – mondá Zsombék úr szomorúan. – Magasan, sokkal magasabban áll felettem, hogysem odáig merném emelni szememet.
– Magasabban, – mondá az öreg asszonyság megréműlve. – Csak – csak, az istenért, csak nem a miniszter leánya?
– De igen, a miniszter leánya, – mondá Zsombék úr fájdalmas mosolylyal.
– Szegény fiam, – mondá könyezve az öreg asszonyság, s megcsókolta fia redős homlokát.
És belátva, hogy ha valaki reménytelenűl szereti a miniszter leányát, csakugyan nem lehet nagy kedve paprikás csirkét enni, sóhajtva az asztal elszedéséhez fogott.
De munkája közben valami jó gondolata jöhetett, mert hirtelen ismét leült az asztal mellé, s megfogta és megsimogatta fia kezét.
– Nagy különbség van a fogalmazó és miniszter közt? – kérdé aggodalmasan.
– Véghetetlen, – mondá Zsombék úr.
– De hát mégis – folytatá az öreg asszonyság gondolkozva – hány állomás esik közbe, azaz, hogy hányféle hívatal van még a kettő között?
– Nagyon sok, – felelt Zsombék úr szórakozottan.
– És ezek közűl melyik van olyan közel a miniszterhez, hogy elvehetné a leányát? – folytatá vallatását az öreg asszonyság.
– Példáúl a tanácsos, – mondá Zsombék úr.
– Lehet-e a fogalmazóból tanácsos? – kérdé az öreg asszonyság feszűlten.
– Úgy gondolom, – felelt Zsombék úr.
– Imádkozni fogok az istenhez, hogy mentől elébb tanácsossá légy, – mondá az öreg asszonyság, és tovább folytatta az asztal elszedését. – Ne búsulj, fiam, akkor is meghallgatta imádságomat az isten, mikor fogalmazóvá lettél, most is meg fogja hallgatni. Elég tudományod van, hogy akárkinek tanácsot adhass.
Zsombék úr e vigasztalással aludni ment. Aludni? Nem épen a szó legszorosabb értelmében. Ősi, elévűlhetetlen joga a szerelemnek, hogy rabszolgáit megfoszthatja az álomtól. Zsombék úr sem állt oly magasan, hogy e közös adófizetés alól kivonhatta volna magát. Nem aludott; hanem azért álmodott, szép és őrült álmokat, a minő már minden álom szokott lenni. A hazugság valóság lett az álom képeiben, és a nyugtalanul hánykolódó ember gyönyörrel festette lelke elé a jövő boldogság mosolygó színeit.
Pontosan felosztotta idejét, a hívatal kötelességeinek, és a jól teljesített munkának nyugodt érzésével sietett haza az édes, boldog otthonba, hol a virágos ablakban rég lesik érkezését az epedő szemek. A régi ágy fájdalmasan elcsikorogta magát, a mint nyugtalanul másik oldalára fordult, és égő homlokát a hideg falhoz szorította. Az öreg asszony halkan lecsúszott ágyáról s lábújjhegyen fia mellé lopózott, és megállva az ágy lábánál, hosszú ideig szemlélte, leste aggodalmas tekintettel minden mozdulatát.
Zsombék úr behunyta szemét, s egyenlő mély lélekzetvétellel igyekezett megcsalni az öreg asszony nyugtalanságát. Sikerűlt is neki, hiszen egész élete nem volt egyéb, mint gyakorlat a folytonos csalásban.
Az öreg asszony visszalopódzott ágyába, lefeküdt, de ő sem aludt. Összetette paplanja alatt kezeit s csendesen imádkozott az istenhez, hogy tegye fiát minél előbb tanácsossá; mialatt a tanácsosság jelöltje, párnájába temetve fejét és erőszakosan mozdulatlanságra kényszerítve lázas nyugtalanságát, tovább álmodott, álmodott, megvalósult hazugságról, lehetetlen boldogságról.
Ezeket a bohó álmakat folytatta, szőtte tovább a 233-ik szám, a mint másnap korán reggel ismét oda dőlt a régi ház falához. Ha meséje, melylyel öreg anyját boldoggá tette, valóság lett volna, hogy őt is boldogíthassa. Ha úri rangja, tisztes hívatala jogot adott volna neki, hogy belépjen abba a házba s szíves fogadtatásra találjon, hová most a szolgák is csak füttyentve hívják be, mint a kutyát. Ha leülhetett volna arra a pamlagra, melyet képzelete annyiszor helyettesített a régi ház falával, ha megfoghatná a szép kisasszony fehér kezét, epedő szemébe tekinthetne és megsughatná, hogy szereti…
– Vigye ezt a levelet a postára és adja föl azonnal. Itt van a bére is, – szólal meg mellette egy harsányhangú öreg úr, – és levelet nyom kezébe.
A 233-ik szám siet dolgára, még egy búcsúpillantást vetve a bűvös ablak zárt táblái felé. A postán nagy a tolongás, mindenki először akarja föladni levelét, a pápaszemes haragos úr ott az ablakban alig győzi dologgal és gorombasággal. Ide-oda taszigálják a 233-ik számot, lábára hágnak, rámordulnak, élelmes héber ifjak négyszer elkapják előle a jó alkalmat, mikor már rákerűlt volna a sor s az ablak felé nyujtotta levelét. Végre ezzel is elkészűl, és siet vissza állomására, útközben fogadásokat ajánlva Zsombék Mihály úrnak, hogy az ablak még most sincs nyitva.
Megnyerte volna fogadását. Sőt nemcsak az ablak volt zárva, hanem a boltajtó is, a mely pedig ilyenkor már rendesen tárva szokott állni, s alkalmat adni a hetyke vasáros-legényeknek, hogy az ajtó előtt elhaladó szobalányokkal úriasan enyelegjenek. A 233-ik szám megdöbbent, s mint a család barátja, azon kezdett aggódni, hogy a merevnyakú vasáros úr talán csődöt mondott.
De nem, még sem ez a katasztrófa tarthatja zárva a bolt ajtaját; mert ime a ház ablakait egymás után nyitogatják, s odabenn oly élénk sürgés-forgás mutatkozik, mely inkább vidám mulatságra való készülődéshez, mint árveréshez hasonlít. A ház kapuján is egymás után lépnek be különböző korú urak és hölgyek, de valamennyien díszes öltözetben, fölkeztyűzve, fölbokrétázva, mely kellékek tudvalevőleg nem okvetetlenűl szükségesek az árveréshez.
A ház előtt lassankint úri hintók, bérkocsik gyülekeznek; az ácsorgók tetemesen megszaporodnak és kétfelől hullámzó sorfalat képeznek. A 233-ik szám közéjük elegyűl, és nem hal szörnyet, csak az arcza sápad el mód fölött, a mint hallja, hogy esküvőről, menyasszonyról beszélnek minden oldalról.
Menyasszony? Ki a menyasszony? Kinek a menyasszonya? Lelke riadva felesel érzékeivel, hevesen szemökre hányva, hogy meg akarják csalni, hogy hazugság az, a mit látás, hallás által el akarnak vele hitetni. De a szem, a fül még hevesebben felesel vissza és bizonyolja igazmondását.
Újabb meg újabb vendégek mennek be a kapun, még jobban összetorlódnak a kocsik, egyre többet beszélnek körülötte az emberek. Itt szépségét emlegetik, amott ruhája valószinű szabását találgatják, emitt két öreg hölgy azon tanácskozik, hogy a mátkák évszámait talán hálásabb volna lutriba tenni, mint a holtakéit. Az úri hintók kocsisai leszállnak bakjaikról s előkelő nyujtózkodások közt kiabálnak egymáshoz fínom megjegyzéseket. Az egyik egyenruhás úrnak fontos beszélnivalója van hátrább álló kollégájával; oda füttyenti hát a 233-ik számot, s kezébe adja a gyeplőt, míg maga dolgát végzi.
– Jönnek már, jönnek már, – morajlik a 233-ik szám füle körűl a tengerhullámok zúgása. Kíváncsi megtudni, igazuk van-e a haboknak, s erősen tartva a gyeplőt kezében, a kapu felé fordítja tekintetét. Milyen szép menyasszony! Igaz, halavány egy kissé, de így annál jobban illik rá a fehér fátyol, fehér csipke, fehér koszorú. Reszketve halad hintója felé egy sajtszínű fiatal úr karján, és a 233-ik szám a tüszkölő lovak fején keresztül feszült figyelemmel lesi szemét, hogy egy utolsó sugárt fogjon fel belőle. De a menyasszony hosszú szempillája csak egy pillanatra lebben meg, s a selyemszálak mögűl kivillanó sugár a 233-ik szám feje fölött elhaladva, az átellenes ház ablakában törik meg.
A 233-ik szám tekintete mohón követi az átvillanó sugárt, s észre veszi az ablakban, sápadtan, a függönyök közé rejtőzve, régi vetélytársát, Gontrant.
Tehát nem ő a vőlegény! Ez a gondolat fájó örömmel tölti el lelkét, s nyugodtabban tartja a kezére bízott gyeplőt. Nem Gontran a vőlegény. Nem bizony, hanem az a szigorú tekintetű, nyírott bajszú úr, ki épen most ül a második hintóba s igen rosszúl látszik magát érezni a fecsegő nyoszolyólány mellett. A 233-ik szám nagyot sóhajt, és szomorú elégtétellel vet egy félig szánakozó, félig diadalmas pillantást a rejtező Gontran felé.
– Adja ide a gyeplőt, atyafi. – Itt van egy hatos fáradságáért; igya meg a szép menyasszony egészségére.
Az egyenruhás kocsis úr előkelő könnyedséggel bakjára pattan, és a többi hintóval együtt elrobog. Az ácsorgók is sietnek, hogy a templomban még egyszer lássák a menyasszonyt, s hallják, mily fönhangon mondja az esküt. A 233-ik szám nem megy velök. Minek is? Felébredt már álmából, és az álmaknak nincs több folytatásuk. Visszatér helyére, és azon gondolkozik, megtartsa-e ezt az állomást, vagy mással cserélje föl?
Igen, elhagyja, elhagyja azonnal, még ma, mert érzi, hogy a menyegzői víg zenétől megőrülne.
Elég volt, a mit eddig látott; neki szüksége van két kezére, ép eszére, mert a hónap elsejére össze kell szerezni a fogalmazói fizetést.
De hol keressen új állomást? Mindegy, akárhol, csak messze innen, olyan messze, hová el nem kísérik az észvesztő szellemek. A vasárosbolt öreg szolgájától, ki ünneplő kabátjában a kapu alatt állt és várta a lakodalmas nép visszatértét, valami megbízás ürügye alatt megtudakolta a nyírott bajszú, vastag vőlegény nevét és lakását. Poroszlai Szilárdnak hívták és a Dunaparton lakott. Ezt meg kellett tudnia, nehogy tévedésből Mathild új lakása előtt foglaljon állomást.
Nem szabad többé látnia, véget kell vetni a képzeleti látogatásoknak, enyelgéseknek; míg leány volt, tehette; de most már másé, törvény szerint másé, és az ő vágyó pillantásainak nincs többé semmi keresnivalójuk az új lakás ablakában.
Hosszú két esztendő múlt el e nevezetes menyegző óta, és a 233-ik szám új állomásán már észrevehetőleg kezdtek kidomborodni alakjának plasztikai vonásai, és az öreg asszonyság odakinn a város végén még mindig buzgón imádkozott az istenhez, hogy tegye fiát minél előbb tanácsossá. A miniszter lányáról többé nem esett szó köztük; hallgatag megegyezéssel abban állapodtak meg, hogy e kérdés tárgyalását elhalasztják a tanácsosi kinevezésig.
A 233-ik szám végezte rendesen mindennapi dolgát, és ha szívében tövis maradt, azt ott hagyta és nem mutogatta senkinek; és ha néha, mint hajdan azon a sötét esős estén, eszébe is jutott, hogy jobb volna meghalni: odahaza a szegény öreg asszony boldogsága minden este megtanította arra az igazságra, hogy még az olyan elveszett életnek is, mint az övé, nagy haszna lehet ezen a világon.
Rút esős, szeles, hideg este volt megint, mint akkor, midőn a 233-ik szám hiába leste a virágos ablak nyilását. Most is volt előtte elég ablak, ki világos, ki sötét; de az ő szeme nem törődött többé velök.
Mélyen homlokára húzta piros sipkáját, s elmélyedve kísérte szemével az útczai gázlángok ingó viszfényét a meggyűlt esővíz tűkrében. Az útczán csak nagyritkán futott végig egy-egy didergő alak, de a 233-ik szám nem sokat törődött velük. Azt a női alakot sem vette észre, ki már kétszer végig ment az útczán, s tétovázva nézett mindenfelé, mintha keresne valakit. Hosszú, sötétszínű felöltőbe volt burkolva, fátyola arczára volt eresztve; egész viseletéből látszott, hogy nem igen szokott ily késő este egyedűl járni az útczán.
– Hordár úr, kérem hordár úr, – mondá félénken a rejtélyes nő, – és megállt a 233-ik szám előtt.
A 233-ik szám felkapta fejét, mintha ágyút sütöttek volna el mellette, pedig ez a félénk hang oly csendes, szelid volt, a minő csak egy van a világon. Egyetlen egy szót hallott valaha e hangon, de zenéjét soha el nem felejtette; sűrű fátyol borította a halvány arczot, de egy pillanattal megismerte. Reszketve állott előtte, és vonagló kezével leemelte a sipkát fejéről.
– Kérem, tegye fel sipkáját, – mondá félénken Mathild. – Egy levelet szeretnék valahová küldeni; szíves lesz elvinni?
Egész tengere az érzelmeknek tódult csapongó hullámokban a 233-ik szám ajakára, de kínosan összeszorult fogai közűl csak egy szó tudott levegőre jutni.
– Igen.
– Itt van a levél, – folytatá suttogva Mathild s félénken körültekintve. – A czím rá van írva. Tud olvasni?
– Tudok, – mondá rekedten a 233-ik szám.
– Vigye el, kérem, azonnal; én ez útczában fogok várni a válaszra, – mondá Mathild, s izgatottan egy pénzdarabot nyomott a 233-ik szám markába.
Újabb ár tódult a 233-ik szám ajkára; szólni, kiáltani, zokogni akart, de nem volt képes egyébre, mint megemelni sipkáját és elsietni.
A legelső lámpa alatt megállt és elolvasta a levél czímét. Azután megnézte a pénzdarabot, melyet még mindig ujjai közé szorítva tartott.
Arany volt; meg akarta csókolni, már ajka felé emelte, de előbb visszanézett, s úgy vélte észrevenni, hogy Mathild még mindig előbbi helyén áll s aggodalmasan tekint utána.
Szégyenkezve visszavette fele-útjáról az aranyat és zsebébe rejtette.
Majd máskor, majd ha egészen egyedűl lesz.
Most sietnie kell útjára. Vajjon kinek szólhat a levél. Mi lehet benne, hogy egy aranyat adtak elviteléért? Vére megfagyott a gondolatra, hogy e levél Gontrannak szólhat. Mentől inkább kergette magától a gondolatot, annál makacsabb kegyetlenséggel tért vissza kínzására. Hátha eldobná a levelet, s ma vissza sem térne állomására? Mathild úgy sem tudja számát.
Hátha úgy venné, hogy neki szól ez a levél, keblére tenné s belefeküdnék vele a Duna hideg ágyába? És míg e gondolatok tépték, égették agyát, sietett, rohant előre és belépett a kijelölt ajtón.
Csakugyan Gontran volt. Szeretett volna visszarohanni és felgyujtani a házat, hanem azért átadta a levelet és levett sipkával állva maradt az ajtóban.
Gontran felbontotta a levelet, s egy önkénytelen mozdulatot tett, melyben annyi öröm és boldogság volt kifejezve, hogy a 233-ik szám szeretett volna rárohanni és ízekre tépni. A fiatal úr különben nem árult el többé semmi felindulást, s nyugodtan kérdé:
– Maga viszi a választ?
– Igen, – felelt a 233-ik szám.
Ha Gontran tudta volna, hogy míg asztalánál ülve sietős sorokat vet a papirra, mily gondolatokkal kíséri mozdulatait az ajtó mellett álló hordár, bizony felugrott volna az asztal mellől s mindenféle lövő és vágó fegyverekkel torlaszolta volna el magát. De sietve írt, nem volt ideje a hordár lelki állapotát vizsgálni. A 233-ik szám ezalatt azon töprenkedett, megölje-e ezt az embert, vagy kikémlelje, mit ír Mathildnak? Az utóbbit helyesebbnek és hívatalos minőségével megegyezőbbnek tartván, lábújjhegyen az íróasztalig lopódzott, s a leborított lámpa fölött egy rabló pillantást vetett a papirra.
– Mi az? Mit akar? – kiáltott Gontran felriadva.
– Azt gondoltam, hogy már készen van a levél, – mondá a 233-ik szám.
– Takarodjék az ajtó mellé, – s várjon, míg előhívom, – mondá Gontran boszúsan és tovább írt.
A 233-ik szám visszament az ajtó mellé. Csak egy pár szót rabolt el a levélből, de meg volt elégedve zsákmányával. Éjfél után ő is ott lesz, ne féljenek, és meg fogja menteni a nőt, a kit…
– Itt a válasz, siessen vele, – mondá Gontran, s kezébe adta a lepecsételt levelet.
Nem kellett a 233-ik számot sietésre nógatni, eléggé űzte őt előre az az égő izgatottság, mely testét-lelkét tűzfolyamként száguldta át. Még akkor sem volt elfogult, mikor a levelet átadta Mathildnak s másodszor hallotta köszönő szavát. Utána sem ment, mikor gyorsan elsietett az útczából s a túlsó szögleten álló bérkocsiba ült. Egészen más gondolat tartotta most lefoglalva minden érzékét. Sietett egyenesen a 154-ik szám lakására, s a rendes időnél korábban magára öltötte fogalmazói jelmezét, s azután még rohamosabb sietséggel felkereste a házat, hová kevés idő előtt levelet vitt, és a kapu mögé rejtőzött.
Messze volt még az éjfél, de soha az idő oly gyorsan nem haladott, mint ma éjjel, mintha azzal a tüzes korbácscsal verték volna ezt is sietős haladásra, a mely az ő agyát, vérét csapkodta. A toronyórák kongásai oly gyorsan követték egymást, mintha ércznyelvű óriás asszonyok feleselnének, s egyik sem akarná a másiknak engedni az utolsó szót. Nagy perlekedéssel kongták el az éjféli tizenkettőt is, mikor a ház kapuja csendesen kinyilt s a fiatal ember az útczára lépett.
– Mi ez? Mit akar? – kiáltott meglepetve, midőn egy kopott fekete-kabátos, kürtőkalapos furcsa alak hirtelen elébe lépett és mellen ragadta.
– Ne kiáltson, ha kedves élete, – hörgött a kopott alak. – Menjen vissza lakására, s ma éjjel ne tegye többé lábát az útczára.
– Megőrült ön? – kérdé Gontran susogva, kinek szintén nem volt érdekében zajt ütni.
– Nem őrültem meg, hanem meg akarom menteni a nőt, kit ön el akar veszteni, – mondá a kopott alak s görcsösen megszorította a meglepett ifju karját.
– Mi köze hozzá? – kiáltott Gontran egészen megfeledkezve helyzetéről.
– Mert azt a nőt én szeretem, – mondá a kopott alak fuldokolva. Testével egészen a kapuhoz szorította a megréműlt ifjut, s forró leheletével csaknem megperzselte arczát. – Azt a nőt én szeretem, és meg akarom menteni becsületét.
Mindig erősebben, erősebben szorította a kapuhoz a megrémült Gontrant, hogy a nehéz tölgyszárnyak megrecscsentek és a rozsdás sarkak csikorogni kezdtek. Megöllek, megöllek, – lihegett őrült lázzal a 233-ik szám, s míg mellével és egyik karjával a kapuhoz szorította ellenfelét, a másik kezével torkát kereste. De a fiatal ember fürge volt és ügyes birkozó; míg esetlenebb ellensége egész testével ránehezedett, hirtelen szökéssel hóna alá csúszott, felütötte karját, s felhasználva pillanatnyi meglepetését, derékon ragadta s erősen a kapu sarkához vágta.
Azután többé hátra sem tekintve, elrohant, és a 233-ik szám ott maradt a kapu előtt elterülve. Betört fejéből vastagon szivárgott a fekete vér s összekeverte rendetlen szürke haját. Ajkai félig nyitva voltak, mintha a bősz kiáltás, melyet aléltsága mellébe fojtott, erővel útat akarna törni magának. Nyugodtan feküdhetett ott, senki sem jött pihenését zavarni.
Különben nagy szerencse volt fogalmazói rangjára nézve, hogy a rendőrség dícséretes szokása szerint, óvatosan elkerűlt minden helyet, a hol kénytelen lett volna veszekedő honfiak polgári szabadságának gátot vetni; így csak reggel felé akadt rá nehány szállingózó munkás.
A sok locsolásra, sopánkodásra magához tért s kinyitotta szemét egy pillanatra. Önkénytelenűl megtapogatta ruháját, s látva, hogy fogalmazói jelmezében van, gyönge hangon megnevezte lakását s kérte ápolóit, vigyék haza. A hely ugyan csúfosan messze van, mint az egyik munkás költőileg megjegyzé, hanem azért mégis akadtak négyen, kik vállalkoztak, hogy elviszik odáig; útközben a 233-ik szám ismét elájult, s midőn újra magához tért és bámész szemmel körűltekintett, saját ágyában feküdt, körűlrakva orvosságos üvegekkel, mellette anyja ült, az ágy lábánál pedig a reszketős fejű öreg asszonyság.
– Hála legyen az istennek, – kiáltott a jó Zsombékné asszonyság, örömében nevetve és sirva, mikor fia gyöngéden megfogta kezét s anyjának szólította. – Hála istennek, ez az első józan szó, melyet két hét óta tőled hallok. Most már meg vagy mentve, édes fiam, azt mondta a doktor úr.
– A doktor úr? – kérdé csodálkozva Zsombék úr.
– Doktor járt a házhoz, kétszer napjában, – szólt közbe a reszketős fejű öreg asszony nagy büszkeséggel.
– Volt rá pénzünk, meg az orvosságra is, – sietett megjegyezni Zsombékné asszonyság. – Eleget tettem félre egészséges korodban, még maradt is belőle. Csakhogy meggyógyultál, édes fiam. Oh, mennyit sirtam, mikor ott feküdtél hánykolódva, és félrebeszélve Mathildról, Gontranról.
– És a 233-ik számról, – tevé hozzá a reszketős fejű asszonyság. – Kár, hogy nem lehet a lutriba tenni.
Még egynehány hétbe került, míg Zsombék úr annyira megerősödött, hogy ismét 233-ik szám lehetett belőle. Hanem most már sietnie kellett a munkára, mert a megtakarított pénz nagyon fogytán volt, s a miniszteriumnál az a rossz szokás uralkodik, hogy a fogalmazók nem kapnak fizetést betegsegök alatt.
De nem tért vissza előbbi állomására. Új helyet választott, a Dunaparton, szemben azzal a házzal, hol a nyírott bajszú, szigorú tekintetű Poroszlai úr lakott. Nem ugyan azért, mintha tovább akarná folytatni a női becsület védelmének lovagias feladatát. Elmult már ez, gyilkosságra sincs többé kedve; őrült láza, mely azon a borzasztó éjszakán megfosztotta eszétől, elmult betegsége alatt, és a szegény öreg asszony látása bűnbánatos szégyennel töltötte el keblét. De azért látni akarta Mathildot; tudni akarta, fenn hordja-e még fejét, mosolyog-e még ajka? Hiszen már nem félhetett attól, hogy vágyó tekintete, képzeleti látogatásai meg fogják rontani a nő tisztaságát.
Várt napról napra a ház előtt, leste az ablakokat, várta a gyűlölt, az imádott alak feltűnését, de hiába várta. Sok fő nézett ki az ablakokon, de egyik sem hozta gyorsabb dobogásba a szívét; sokan jártak ki és be a kapun, de egynek láttára sem állt el lélekzete. Az idő mult, hetek hetek után futottak el, de a 233-ik szám nem látott más ismerőst, mint a nyírott bajszú, szigorú tekintetű Poroszlai urat, és egy gagyogó kis leányt, kit pesztrája naponkint járni tanított a ház előtt, a verőfényes útczán.
Ezt a kis leányt megismerte a 233-ik szám, és valódi apai gyöngédséggel kísérte ődöngő mozdulatait; s ha egy-egy vídám kiáltását elkaphatta, csaknem boldogan ment a 154-ik szám lakására ruhát változtatni.
Végre nem állhatta tovább a bizonytalanság kínjait, és annyira erőt vett büszkeségén, hogy udvarolni kezdett a kis lány pesztrájának. Megemelte sipkáját előtte, kisasszonynak szólította, beszélt vele az időről és dícsérte a kis lány ügyes járását. A fitos-orrú, fonatos hajú ifjú hölgy, ki nem rég kerűlt fel valahonnan Kecskemét tájékáról, nagyra volt a piros sipkás fővárosi úr ismeretségével, és szívesen elbeszélgetett vele egyről-másról, a rangjabeli hölgyek szokása szerint, legszívesebben a ház beldolgairól. Hogy bánik vele a nagyságos asszony? Bizony jól bánt vele az áldott lélek, hanem magával nem bántak ám legjobban. Hogyhogy?
Jaj, az a nagyságos úr kiállhatatlan egy ember, igazán jól tette a nagyságos asszony… Mit tett? Hát elszökött a szeretőjével. Elszökött!
Külső országba akartak menni, hanem a nagyságos úr utolérte őket, és agyonlőtte a fiatal urat. Úgy kell neki! De bizony a szegény asszonyság rosszúl járt, mert a nagyságos úr bepanaszolta a törvénynél, elválasztották, nem szabad többé férje nevét viselni, még gyermekét sem szabad többé látnia. Hová lett? Isten tudja, erre a tájékra soha sem jő, a házban pedig soha sem emlegetik a nevét. Hanem a nagyságos urat, a mint hallja, be fogják csukni. Úgy kell neki.
Olyan nyugodt volt a 233-ik szám arcza, mintha valami idegen ember közömbös történetét hallaná; pedig minden szó egy-egy tövist ütött szívébe. De nem árulta el fájdalmát, jól értett a tettetéshez, hiszen egész élete nem volt egyéb, mint csalás és tettetés. Csupán annyi nyilatkozást engedett meg érzelmeinek, hogy gyöngéden megsímogatta a gagyogó kis lány fejét; de azt a könycseppet, mely erőszakosan szemébe tolakodott, nagy képmutatással visszafojtotta.
De a kis leány fejét ezután sokszor símogatta, s mikor lehetett, mindig szóba állt pesztrájával; miáltal a fitos orrú, fonatos hajú ifjú hölgyet meglehetősen kompromittálta ugyan a szomszédok előtt, de legalább mindennap megsímogathatta Mathild gyermekét. Mathild gyermekét! Az ő szőke haját, epedő szemét, gyöngéd arczát látta újra. Erre jobban fog vigyázni, ezt jobban meg fogja őrizni; ő legalább boldog legyen, ha szegény anyja nem lehetett.
Mult az idő, nap és éj egyhangúlag váltogatta egymást a természet rendje szerint. Abban az esti homályban sem volt semmi rendkívüli, mely nehézkesen ereszkedett le a Dunára; és a 233-ik szám, ki elgondolkozva támaszkodott egy lámpaoszlophoz, mégis úgy megrázkódott egyszerre, mintha a világ végét hirdető trombiták szólaltak volna meg füle mellett.
Pedig csak egy szelíd, gyönge hang félénk suttogását hallotta.
– Hordár úr, kérem az istenre, úgy-e ön beszélget mindennap Poroszlai úr szolgálójával?
– Én, – felelt a 233-ik szám reszketve.
– Egy kis gyermek van vele, egy szép kis leány, – hallatszott újra a félénk suttogás.
A 233-ik szám csak most mert megszólítója felé tekinteni. Egészen be volt burkolva nagykendőjébe, és sűrű fátyol fedte arczát. Reszkető kezében egy kis pénzes tárczát tartott, melyet félénken a 233-ik szám felé nyujtott.
– Oh ha lehívhatná őt az útczára, s vele a kis leányt, csak egy pillanatra – örök hálára kötelezne, – suttogott tovább s esdekelve nyujtotta tárczáját a 233-ik szám felé.
– Köszönöm, – mondá rekedten a 233-ik szám, elhárítva kezével a tárczát. – Mindjárt kihívom őket.
És ingadozó léptekkel a házba sietett. Jesszus! kiáltott a fitos orrú ifjú hölgy, midőn plátói széptevőjét meglátta a tornáczon, hová eddig soha sem tette lábát. Hátha meglátná a szakácsné, meg a szobalány? Nem férnék a nyelvöktől. Menjünk hát a ház elé sétálni egy kissé, szép este van, nem fog megártani a kis lánynak. Aztán nagy mondanivalóm van; furcsa dolgokat hallottam a szobalányról. Ne mondja! nézze meg az ember! és hogy fennhordja az orrát. Menjünk gyorsan, alig várhatom már a nagy újságot.
A 233-ik szám valami furfangos történetet beszél a szörnyűködő fitos orrú ifjú hölgynek, erősen a Gellérthegyre irányozván figyelmét, mint az elbeszélt események szinhelyére. Egyik sem látja, mi történik hátuk mögött; de a 233-ik szám tudja, hogy a reszkető női alak oda rohan a kis lányhoz, átkarolja, és zokogva ezer meg ezer csókkal borítja. És mire a szobalány történetének vége van s mindketten elfordulnak a Gellérthegytől, a kis leányt már egyedűl találják, csak a távol homályban látszik valami futó árnyék.
– Megállj! – ordít eszeveszetten a 233-ik szám, és utána fut, maga sem tudja miért. De az éjszakában kísértő árnyakat nem lehet utólérni, nem lehet megfogni. Ez is eltünik a 233-ik szám szeme elől, hiába keresi, hiába kérdezősködik utána egész éjszaka.
És azóta a 233-ik szám minden este izgatottan várja állomásán, mikor szólal meg újra mellette a félénk, suttogó hang; és valahányszor megbízásait végzi, mindenütt figyelmesen néz és kutat, vajjon nem látja-e meg újra a futó árnyékot?
És az nagy szerencse, hogy soha sem jut eszébe a Duna hullámaitól kérdezősködni felőle; mert talán még utána menne, és akkor künn a város végén a szegény öreg asszony kiért imádkoznék istenhez, hogy engedje mennél elébb tanácsossá lenni?
A KIS VIOLA.
Vári Oszkár ingerülten rontott be lakására, és becsengette legényét.
– Hallod-e Bálint? kiáltott rá haragosan. Mennyit fizet neked havonként Bereginé azért, hogy minden tettemről számot adj neki?
– Mi tetszik? kérdé meglepetve a kenetes arczú szolgálattevő szellem.
– Mennyi havi fizetésed jár Bereginétől kémkedésedért? mondá Oszkár, s a szegletből egy igen tiszteletreméltó tekintetü nádpálczát vett elő.
– Oh uram! mit gondol? sóhajtott Bálint, kegyesen felforgatott szeméből gyanakodó oldalpillantást vetve a tiszteletreméltó nádpálcza felé.
– Látod ezt a nádpálczát?
– Látom.
– Tudod, mire való?
– A nagyságos úrfi ruháját porolni.
– És a tiedet, mikor a hátadon van. Kezdjem meg?
– Oh kérem, nem vagyok én arra méltó, hogy a nagyságos úrfi szolgáljon nekem. Nem érdemlem én ezt a tisztességet.
– Már pedig ebben a nyomban részesítlek a tisztességben, ha meg nem vallod az igazat.
– De hát mit valljak, mikor semmi sincs?
– Tartsd a hátadat! mondá Oszkár, fölemelve a tiszteletreméltó nádpálczát.
– Mit is tetszett kérdeni? mondá Bálint, óvatos taktikával az ajtónak támasztva fenyegetett testrészét.
– Mennyi havi fizetésed jár Bereginétől?
– Tíz forint, mondá töredelmesen Bálint.
– Csak? – mondá magában keserű mosolylyal az úrfi. Azt hittem, többre becsüli hűségemet havonkint.
– Kimehetek már? Parancsol még valamit az úrfi?
– Nesze itt van husz forint.
– Értem, mondá a gyakorlati szellemű Bálint, egyetértő kacsintással zsebébe mélyesztve a két darab tízest. Legyen nyugodt az úrfi, néma leszek, mint a sír.
– Csalódol gazember, nem azért adtam e pénzt.
– Hát miért?
– Ügyelj rám. Nem sokára látogatót várok, egy szép kis leányt. Mihelyt csenget, bebocsátod, és –
– És elmegyek sétálni. Értem.
– Fogd be a szádat gazember, és ne kacsingass. Mihelyt bebocsátottad, Bereginéhez sietsz, és tudtára adod, micsoda látogató van nálam.
– Hogyan úrfi? Azt parancsolja?
– Csak kötelességedet teszed, és kétszeresen fizetnek meg értte? Vagy még ez sem elég?
– Oh ha az úrfi parancsolja!
– Hord el hát magad, és tégy mindent rendeletem szerint.
Bálint óvatosan kisompolygott a szobából, bölcs gondossággal úgy fordúlva, nehogy hátát véletlenűl megmutassa úrfijának, mert tapasztalatból tudta, hogy kissé hirtelen keze van. Különben felesleges volt aggodalmas óvatossága; Oszkár visszatette szögletébe a tiszteletreméltó nádpálczát, s nem törődve többé legénye hátával, nagy lépésekkel járt föl s alá a szobában.
– Ah! hát szakítni akarunk! mondá ingerülten, miután Bálint szerencsésen elérte visszavonulási vonalát s eltűnt az ajtóban. Ah! hát kimondtad, hogy nem bocsátasz többé színed elé? Majd meglátjuk, drága Olgám, majd meglátjuk! Megmutatom, hogy magad jösz hozzám, saját lakásomon fogsz fölkeresni!
Az ingerűlt ifju hevesen pamlagára vetette magát, azután felugrott, ismét nagy léptekkel kezdett föl s alá járni, azután leült, sorra próbálta és rugta el maga alól a székeket, megint felugrott, az ablakhoz ment, kitekintett rajta, kinézett az ajtón s boszúsan becsapta, midőn nem látott egyebet, mint Bálint egyetértőleg mosolygó ábrázatát: és miután keresztűl ment e különféle műveleteken, ujra kezdte valamennyit, a nagy léptektől az ajtó-becsapásig.
– Nem akarsz többé látni, szakítani fogsz velem? mormogá ezalatt ismételten. Majd meglátjuk! Magad fogsz hozzám jönni, magad fogod még e lakást fölkeresni, hová eddig a világért sem tetted volna lábadat. Majd meglátjuk! Elég féltékeny vagy hozzá, nem hiában fizettél havi díjat hűségem őrizetéért! Most legalább nem vész kárba kiadásod!
Újra a pamlagra vetette magát, s erősen föltevé, hogy nem mozdul innen, míg vendége meg nem érkezik. Természetesen a következő perczben már felugrott, kinézett az ablakon, elrugdosta a székeket és becsapta az ajtót.
– Ah hát féltékeny vagy! Irigyled mástól egy pillantásomat, egy szavamat, és te ajtót zársz előttem? Bálványimádást kívánsz tőlem, és becsukod előlem a templom ajtaját? És miért? Mert kívüled más istenséget is megláttam? Ezt is hűtlenségnek nevezed? Jól van, legyen a te akaratod szerint, de előbb megmutatom, hogy mégis szeretsz, hogy magad fogod fölkeresni az elcsapott szeretőt.
Régi, únott viszony volt az, mely Oszkárt Olgához kötötte. Sokszor föltette magában, hogy végét szakítja; arczát mindig sötét szégyen lángja égette, ha kezet szorított kedvese férjével, barátjának nevezte és hallgatta baráti szavait. Érezte e helyzet lealacsonyító voltát, s nem volt annyira romlott, még annyira könnyelmű sem, hogy ne igyekezett volna szabadulni a viszonytól, melybe egy szerencsétlen pillanat ragadta, s melynek lánczait unatkozottan, szégyennel, szabadulás vágyával hurczolták mindketten.
Bizony láncz volt az, sokkal súlyosabb láncz, mint a melyet a törvény keze kovácsol, és sokkal nehezebben felbontható. Pedig mind a ketten szét akarták törni, és egyiknek sem volt hozzá ereje. Az édes perczek, melyeknek emlékét is megkeserítette a szégyen és a bűnbánat, rég elfutottak; az az észvesztő láz, melyet első őrültségökben szerelemnek tartottak, rég lecsillapult; nem maradt meg egyéb, mint a régi házasok unatkozása, szeszélyei, boszantásai, féltékenykedései, a tiszta hitvesi viszony nemes barátsága, jótevő gyöngédsége nélkül. Helyette jött a megbánás, a fölfedezés félelme, a szégyen a megcsalt férj, az elárult barát őszinte, gyanútlan tekintete előtt.
És mégis a nő féltette megunt kedvesét, s halálra gyötörte féltékenységével, szemrehányásaival; és végre, midőn egy ingerűlt pillanatában eltiltotta maga elől s kijelenté, hogy szakítni akar vele:
Oszkár, ki hosszú idő óta azon törte fejét, hogyan törhesse szét e megúnt viszony lánczait, most felindult, elkeseredett, boszúra gondolt, cselt koholt, melylyel kedvesét újra magához csalja s a régi viszonyt megújítsa.
Pedig nem volt rosszlelkű, eszeveszettnek sem lehetett mondani; csak gyenge és hiu volt. Hanem ez a két szeretetreméltó hiba talán több bajt hozott már a világra, mint a legfeketébb bűnök és gonoszságok.
Arra meg épen nem gondolt, hogy az a leány, kit most lakására várt, s kit eszközűl akart használni szerelmére, vagy boszújára, vagy maga sem tudta mire – hogy az a leány e játékban elvesztheti nyugalmát, vagy jó hírét, hogy boldogtalanná lehet csupa tréfából. Hogy is jutott volna eszébe? hiszen csak egy szegény kis virágárusleány volt.
Violának hívták. Az egész városban ismerték, mindenütt megfordult, mindenki szívesen vett tőle egy-egy kis csokort, és sok daliás öreg úr sugott fülébe oly ajánlatokat, melyeket a kis leány alig értett meg.
Bizony szép kis leány is volt, és a kocsmák, kávéházak költői hangulatú vendégei gyakran hasonlították össze ibolyáit, rózsáit, liliomjait szemével, arczával, karjával. Különben nincs szükségünk a merész és mindenek fölött új költői képek segítségére, hogy fogalmat nyerjünk a kis Viola szépségéről, mert ime már csengetett az ajtón, melyet Bálint készségesen megnyított előtte, s most itt áll a szobában, legszebb ruhájába öltözve, kezében kis virágos kaskával, szemében az ártatlanság elfogulatlanságával és egy kis bámulattal, melyre a szoba díszes és kényelmes butorzata ragadta.
Oszkár eléje sietett, s aztán meglehetős buta és zavart kifejezéssel állt meg előtte. Nem tudta hirtelenében, hogyan fogadja, mit mondjon neki. Zavarából azonban hamar kisegítette a kis Viola üzleti szelleme.
– Itt vagyok, mondá bókolva és feltartva virágos kaskáját; elhoztam a virágokat. A legszebbeket válogattam ki.
– Igazán? mondán Oszkár, még mindig nem tudva, minő hangot és tartást vegyen föl ellenében.
– Hogy ne, mikor tegnap azt tetszett rendelni, hogy a legszebb virágaimat hozzam el, mert maga akar egy szép bokrétát összeállítani?
– Igen, azt rendeltem. Nem akar leülni, kis Viola?
– Szívesen, felelt Viola s leült az egyik székre, ölébe helyezve a virágos kaskát. Úgyis elfáradtam a lépcsőn, és most délelőtt nincs sok dolgom, könnyen elvesztegethetek egy kis időt.
– Nagyon helyesen, kiáltott Oszkár, megörülve, hogy addig húzhatja a látogatást, míg Bálint elvégzi megbízását.
– De hát nézze meg a virágokat, sürgeté Viola valódi üzleti hangon és komolysággal.
– Gyönyörűek, mondá Oszkár s Viola mellé ült; szemeinek irányából azonban úgy látszott, hogy felkiáltása nem annyira a virágoknak szól.
– Meg akarja mindjárt kötni a bokrétát? Ne segítsek?
– Van még arra időnk, inkább beszélgessünk.
– De hát nézze meg legalább a virágokat, s mondja meg, nem sokallja érettök az öt forintot? mondá Viola aggodalmasan.
- Oh a vílágért sem!
– No ennek örülök, mert igazán féltem, hogy sokalni fogja. Pedig higyje el, alig van rajta valami nyereségem. Nem is képzeli, milyen rátartósak így télen át azok a kertészek. De hát ne babráljon a virágok közt, még elnyomorítja valamennyit, aztán kárba vesz a pénze.
– Az már nem veszett kárba, mondá Oszkár elragadtatva.
– No várjon, majd kirakom szépen az asztalra a virágokat, mondá Viola; fölkelt székéről s gondos figyelemmel szedte ki kosarából és helyezte el az asztalon virágait.
Oszkár szeme egyre növekedő elragadtatással követte a szép gyermek könnyű mozdulatait. Úgy látszott, mintha már elfeledte volna, miért hívatta ide s micsoda látogatót vár.
– Tudja-e azt, kis Viola, mondá lassan, bámuló hangon, hogy virágai közt maga a legszebb virág?
– Tudom, felelt Viola nyugodtan, s tovább rakosgatta virágait.
– Igazán? mondá Oszkár kissé meglepetve az önérzetnek e váratlan nyilvánulása fölött. És honnan tudja?
– Az urak mindennap mondanak ilyesmit a kávéházban, és sok más efféle bolondságot.
– És mit szokott maga efféle bolondságokra felelni?
– Semmit, azt hiszem, ez már a hívatallal jár, felelt Viola üzleti komolysággal.
– De hát úgy néha-néha nem mozdul meg a szíve ezekre a szép szavakra?
– Oh nem! Mi köze a szívnek a kereskedéshez?
– Hát maga kereskedő?
– Igenis, szolgálatára, virágkereskedő; Oszkár úr is vevőim közé tartozik. És ha a vevők szép dolgokat mondanak, és dícsérik a portékámat s ráadásul engem is, ezt úgy ve
Edition notice Project Gutenberg source, credits & licence
The reading text above is the public-domain work. The Project Gutenberg header, production credits and licence are kept here as provenance rather than shown before the book.
Front matter as received (title page, contents)
ELBESZÉLÉSEK. ELBESZÉLÉSEK.
Header as received
The Project Gutenberg eBook of Elbeszélések
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.
Title: Elbeszélések
Author: Gergely Csiky
Release date: August 11, 2013 [eBook #43443]
Most recently updated: October 23, 2024
Language: Hungarian
Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/43443
Credits: Produced by Albert László, Gábor Hesz and the Hungarian
Distributed Proofreading Team (http://dphu.aladar.hu) from
page images generously made available by the Google Books
Library ProjectFull Project Gutenberg licence
Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.
Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.
START: FULL LICENSE
THE FULL PROJECT GUTENBERG™ LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.
Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg
electronic works
1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg
electronic works. See paragraph 1.E below.
1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg License when
you share it without charge with others.
1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.
1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg™ License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you
are not located in the United States, you will have to check the laws
of the country where you are located before using this eBook.
1.E.2. If an individual Project Gutenberg electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
1.E.3. If an individual Project Gutenberg electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.
1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg.
1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg License.
1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg License as specified in paragraph 1.E.1.
1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg electronic works
provided that:
• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
the use of Project Gutenberg works calculated using the method
you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
to the owner of the Project Gutenberg trademark, but he has
agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
within 60 days following each date on which you prepare (or are
legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
payments should be clearly marked as such and sent to the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
License. You must require such a user to return or destroy all
copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free
distribution of Project Gutenberg™ works.
1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.
1.F.
1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.
1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.
1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.
1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.
1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg work, and (c) any
Defect you cause.
Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg
Project Gutenberg is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.
Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.
Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.
The Foundation’s business office is located at 41 Watchung Plaza #516,
Montclair NJ 07042, USA, +1 (862) 621-9288. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact
Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation
Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.
The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.
While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.
International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.
Section 5. General Information About Project Gutenberg electronic works
Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg eBooks with only a loose network of
volunteer support.
Project Gutenberg eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.
Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.
This website includes information about Project Gutenberg,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.Source: Project Gutenberg ebook #43443. Public-domain status is recorded per item; the licence text above is reproduced unchanged.