Gutenberg · e01.org
Cover of Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet)
Project Gutenberg cover, or a typographic cover where none is held.

Gutenberg · ebook 42325

Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet)

by Kálmán Thaly · Hungarian · public domain in the US

  • Language Hungarian
  • PG edition 2013
  • Rights public domain (US)
  • Source Project Gutenberg
0%

Contents

    Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet) by Kálmán Thaly is a Hungarian public-domain text held from Project Gutenberg (ebook #42325). RÉGI MAGYAR VITÉZI ÉNEKEK ÉS ELEGYES DALOK.

    MINT HAZÁNK KOSZORÚS TÖRTÉNETIRÓJÁNAK

    HÁLÁS TISZTELETE JELÉÜL

    AJÁNLJA A

    SZERKESZTŐ.

    Tájékozásul.

    Irodalmunk költészeti ereklyékben, különösen pedig vitézi és történeti énekekben, más nemzetekéhez mérve, fölötte szegény. Legalább az általános hiedelem ez. S valóban, eddigelé a közönség a régiekből Tinódyn, Ilosvayn, Balassán, Rimayn, Zrínyin és Gyöngyösyn kivül alig ismert egyebet, mint a mit a sokérdemü Toldy Ferencz („Handbuch d. ung.

    Poesie,“ úgy „Magy. Költészet Kézikönyve“) és Erdélyi János (a „Népdalok és mondák“ dalai között) napvilágra juttattak, – sőt a legtöbben még az imént elésorolt XVI. és XVII-ik századi hires költőket is csak Toldy mutatványaiból ismerik.

    Toldy leginkább műköltők elmeszüleményeit, Erdélyi pedig most élő, újabbkori népdalokat közölt, – bár ez utóbbinál igen sok becses régi népies dalra, vagy daltöredékre is akadunk.

    És több ezeknél épen nem léteznék?… És e töredékeket épen nem lehetne-e kiegészíteni?…

    E gondolat régóta űz és hajt.

    Tudjuk, hogy a magyar mennyire költői kedélyü nép. Pannónia földén kinyiló mezőben, hervadó erdőben, patakok partjain, tenger-pusztaságon, – mindenütt, mindenütt, teremnek a dalok. A huszár honvágyát, a betyár üldöztetését, az elhagyott szerető bánatát dalban panaszolja el. A leányok dal közt fonnak; a vőfél a lakodalomra versben híjja meg a vendégeket; a felköszöntéseket gyakran versben mondják; ha valakit ki akarnak üldözni a világból: csúfos nótát csinálnak rá, – sőt még a halálra itélt rab is a siralomházban – mint nem régen Fábián Pista – versben bucsuzik el az élettől.

    S Árpád ős honában, hol a kis gyermekek még ma is dudolják a régi dalt:

    „Lengyel László jó királyunk“ –

    hajdanában nem lett volna ez igy?! A népköltészet fája csak századunkban virágoznék-e ily buján?… Nem; népköltészetünk – hiedelmem szerint – még hanyatlott, s hanyatlik folyton, – hajdanában sokkal dúsabb vala.

    A polgáriasodás ellensége a költészetnek; az emberek kedélyét prózaivá teszi. A vasuti vonatok döbörgése, a gépek csörömpölése elül a regés várak tündérei rejthelyeikbe vonulnak.

    A magyar régenten bizonyára még dalosabb nemzet vala, mint most.

    Ha a már Attila, Árpád udvarában kedvelt énekesekről, hegedősökről mitsem tudnánk is: egyes szájról szájra fennmaradt dalsorok sejtetik velünk, hogy harczos őseink énekelve mentek a csatákba, dalban lelt hangot diadalmaik öröme, dal enyhité bujdosásaikat, s dal adott balzsamot a nehéz időkben a honfiak vérző sziveire.

    Ennyire dalos nemzet levén a magyar eleitől fogva: lehetetlen, hogy a leviharzott két Zápolya-, Bocskay-, Bethlen-, I. Rákóczi György-, Tököli- és II. Rákóczi Ferencz-féle nemzetiségi és szabadságháborúk, úgy a törökkel vítt több százados harczok meg ne termették volna a magok dalvirágait, mint megtermék a spanyol-mór küzdelmek a halhatatlan „Cid el Campeador“-t, és a szebbnél szebb románczok sok százát.

    Bizony, bizony, hazánkban is százanként élhettek ily dalok, s a sok hegedős ajkain: tábortüzeknél, kandalló-láng mellett Kárpátoktól Ádriáig, és Trencsénytől le Brassóig zengtek és harsogtak.

    S hogy van mégis, hogy oly szerfölött kevés maradott fenn reánk?

    Levéltáraink különösen a birtokviszonyokra, peres ügyekre vonatkozó régi okmányokban rendkivül gazdagok. Őseink e tekintetben óvatosak, szorgalmasak valának, mindent följegyeztek s biztos helyre tőnek. S valjon följegyezték-e az egyszerü, igénytelen dalokat is?… Ily bőséggel és ily lelkiismeretesen – alig.

    Vagy ha följegyezték is: a hiteles helyeken nem volt zug ezek számára, s a magán – iratgyüjtemények részint a harczok viszontagságai, részint az utódok gondatlansága következtében hány helyütt elenyésztek!

    Arra pedig, hogy amaz énekek százai ajkról ajkra szállván teljes épségben fennmaradjanak: – a mi különben is majdnem lehetetlenség – igen nehéz idők, kedvezőtlen viszonyok jártak.

    Hiszen a Rákóczi-forradalom után a felsőbbség még a tárogatókat is megégettette.

    Aztán a magyar nemzet III. Károly és Mária Terézia korában nagy átalakuláson ment keresztül.

    Egy bájos királynő, ki a sziveket magához hóditá: de elég eszes arra is, hogy a kormányától vallott hagyományos politikához hiven, a magyar nemzetet ősi szokásaiból kivetkőztesse.

    Ezen korszak a magyarra nézve még dicsőségében is szomorú, – hát még árnyoldalaiban!… Elfeledtük az ősi nyelvet, elvetettük az ősi öltönyt; a kurucz vezérek fiai apáik csatakardjait csak parádézni kötötték fel, s csak idegenek előtt tisztelegni rántották ki az egykor oly rettegett vasat hüvelyéből. A hosszu harczok alatt vagyonilag igen megrongált s megfogyott középnemesség és nép örült, hogy megnyugodhatott, örült ha nem háborgatták. Merev tespedés szállotta meg az egész nemzetet. Az aggastyánok, kik egykor Rákóczi, Bercsényi mellett a szabadságért harczoltak volt: lassan-lassan elhalának, – Rodostó felől is csak halálhireket hordott a napkeleti szellő.

    Nem volt a ki a nemzetet felrázza.

    Később végre öntudatra ébredett az ország, s vele együtt megpezsdült az irodalom, illetőleg a költészet félaléltan nyugvó életere is. De ez oly korszakban történt, midőn Európában a classicismus utánzása vala a divat, s a népek költői a helyett hogy saját nemzeti iskoláikat mivelték volna: neki estek a régi kiholt népek, a görögök és rómaiak classicusainak, s az ő munkáik után öntötték, gyártották készitményeiket.

    E kor az újraébredett magyar költészet képviselőire is igen nagy, mondhatnók kizárólagos befolyást gyakorolt. Az volt a legderekabb költő: a ki minden versét legalább tíz-húsz görögistennel ékesitette föl, a ki Horácz és Sapho idegen verskaptáira legjobban ránczigálta árva nyelvünket. A magyar nemzeti rythmus tökéletesen elhanyagoltatott, s a szegény Csokonait parasztköltőnek csufolták, mivel „Csikóbőrös kulacs“-át népies szellemben és magyar mértékben merte irni.

    Nem akarjuk ezzel azon korszaknak különben igen fényes tehetségü bajnokait kisebbíteni; a hiba nem az övék: de a koré a melyben éltek.

    Ellenkezőleg, dicséretökre legyen mondva, – ők haladtak, igen nagyot és sokat haladtak – de nem tagadhatni, hogy nem a helyes, mert nem nemzeti irányban.

    A tévedést Vörösmarty látta át, s megkezdé az új utat, melyre Petőfi egész erejével tört, és a melyet Arany, Tompa stb. kiegyengetének.

    És ez az ut tulajdonképen nem új: mert csak a Rákóczi-forradalom után elhanyatlott nemzeti szellem által félbenhagyottnak folytatása; de mivel ez: épen azért a helyes, az igazi út.

    Ha költészetünket tovább is ezen újra megkezdett nemzeti helyes irányban akarjuk fejteni: feladatunk a fonalat ott venni fel, hol azt a szathmári béke 1711-ben kettévágta, s elejtette.

    A magyar szellem ekkor elhaldoklott, a hegedősök elhallgattak, kihalának, s a nyomott, panaszló honfiúi érzet csak itt-ott sirta fel magát, egy-egy homályos keservben. E keservdalok utóhangjai még korunkban is élnek; öregeink ajkain még fölzendül olykor a

    „Hajh Rákóczi, Bercsényi
    Szegény magyarok vezéri!…“

    szomorú nótája.

    Lessük el, és jegyezzük fel a még élő daltöredékeket, s a már nem élők, s régiebbek után kutassunk szorgalmasan, poros, penészes irományok között, levéltárainkban. Mert bár igen sok elveszett: de még sok létezhet ismeretlenül is, – mentsük meg hát legalább ezeket!

    Ha majd mindezen megbecsülhetlen ereklyék napfényre kerülnek: virágozhatik csak teljes pompájában nemzeti költészetünk, s fejlődhetik tökélyre a magyar rythmus.

    Ha valahol, úgy a költészetben bizonyára legszigoruabban áll a „forma dat esse rei“ elv; már pedig a formát, és több tekintetben a szellemet illetőleg is a régi daloknak kell kiindulási pontúl szolgálniok.

    • * *

    Ily eszmék tölték el lelkemet, midőn évekkel ezelőtt a Wesselényi, Petróczi, Szuhay, a Tököli és a Rákóczi korszak, – szóval a tágabb értelemben vett kuruczvilág dalereklyéinek gyüjtéséhez fogtam.

    Átkutattam minden köz- és magánkönyvtárt és irattárt, hova csak bejuthaték; hirlapok utján nyilt felszólitásokat tettem közzé; az ország majd minden vidékeire magánlevelezést üztem; – igaz, hogy voltak a kik tudakozódásaimra nem is felelének, s e hideg közöny elszomoríta: de viszont megvigasztalt azon szives részvét, gyámolítás, a melylyel a legtöbben támogatták gyenge erőmet a megkezdett munkában.

    A mit lehetett, ekkép elkövettem.

    Az eredmény az lőn, hogy jelenleg immár összesen 60–70 különféle kuruczvilági ének, és egy 1683-ban Tököli Imréről és Zrínyi Ilonáról irt terjedelmes költemény várja fiókomban a kiadást. Erre azonban alkalmasabb időviszonyokat kell bevárnom.

    A kuruczdalokat gyüjtvén, egyuttal megkezdém az ó magyar vitézi és történeti énekek és régiebb dalok gyüjtését is, a melynek eddigi eredménye – imé a jelen két kötet.

    Főelvül tüztem ki e gyüjteményemnél, hogy újat, azaz eddig még ismeretlent adjak; és igy semmi olylyast, a mi már Toldynál vagy Erdélyinél közölve volt – föl nem vettem, hacsak az ő közléseiknél az illető költeménynek bővebb vagy tetemesen különböző variansára nem bukkanék, a mi majd szintén annyi, mintha teljesen új volna, – sőt a homályos töredékek kiegészitése még tán eclatánsabb nyereség.

    Tartalmaz gyüjteményem, – melyet ha az iménti elvet nem követem, csak a vitézi énekekre nézve is akár megháromszorozhatok vala – összesen 66 vitézi- és történeti-, és 137 kisebb-nagyobb elegyes-éneket, továbbá a bujdosó, azaz első Balassa Bálintnak két eddigelé ismeretlen költeményét, igazoló értekezéssel. Tehát összesen 205 éneket.

    Minden a kuruczvilágra vonatkozó vitézi és történeti dalt ezuttal készakarva kizártam, hogy ezeket majdan külön gyüjteményben adhassam ki.

    Ugyanezt tevém a mult század közepe táján és II. József alatt s ennek halálakor irt, s általam szintén gyüjtött nemzeti dalokkal, mint a melyeknek világ elé bocsátására az idők még hasonlóan nem alkalmasok.

    Gyüjteményem főfő-forrásaiúl a magyar akadémia, de legkivált a nemzeti múzeum kézirattára, s ebben a rendkivül gazdag Jankovich Miklós-féle gyüjtemény szolgált. Különösen megemlítendőknek vélem ez utóbbinak kincsei közül Szencsey György dalos könyvét, és a Mátray-codexet, mint a melyeknek tartalmát jelen, és kurucz dalgyüjteményemmel teljesen kimerítém.

    Szencsey György dalkönyve (nemz. múz. kézirattár hung. oct. 70.) semmi czimet nem visel, s e névvel azért neveztetik, mivel minden hihetőség szerint Szencsey György irta össze a XVII. század utolsó negyedében, egész 1704-ig. Tartalma mintegy anthologiát képez a XVI-ik század közepétől kezdve egész a most leirt évig, magában foglalván különböző, részint névtelen, részint a versfőkben s végstrophákban megnevezett szerzők műveit – többet magától Szencseytől, a codex szorgalmas és költői lelkü összeirójától.

    Szencsey György, mint a szerzette költemények némelyjének tartalmából stb. következtetem, kurucz, és szigorú protestáns vala: de nem elfogúlt, annyira nem, hogy könyvébe még a Szepesy Pál és Tököli ellen – pedig ugyan túlkemény hangon – irt gúnydalokat is fölvette.

    Szencseynek egész dalkönyvén meglátszik továbbá, hogy összeirója dunántúli ember volt. A szavak ugyanis mindig úgy vannak irva, mint – túl a Dunán ma is ejtik, továbbá – folyton a dunántúlias -bul, -bül, -tul, -tül stb. ragok használtatnak -ból, -ből, -tól, -től stb. helyett.

    Tovább megyek. Szencseynek veszprém-vármegyei, mégpedig alkalmasint tési[1] lakosnak kelle lennie. Egyik 1704-ben szerzett énekében ugyanis elpanaszolja a rettenetes dúlást, melyet lakóföldén tőn az ellen, a ki elül ő is a föld népével együtt az erdőkre: a Bakonyba bujdosék.

    Történelmi tény pedig, hogy 1704-ben Dunántúl az ellenség – Hajster generál serege – Veszprémet dúlta fel iszonyúan, itt kegyetlenkedett, s e hely és környék lakói bujdostak előle az erdőkbe, hegyekbe. A Veszprémhez közel-eső Tés helység mellett szól még az is, hogy a könyv 216-dik lapján a Szencseyétől különböző irással ez van följegyezve: „Én Györgyi Tamás hozattam ezt a könyvet Tésrül. Anno 1711.“ A codex kurucz gazdája: Szencsey már ekkor tán nem élt, avvagy ezen végzetteljes évben urát követte a bujdosásba.

    Szencsey daloskönyve eredetileg Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemnek egy pergamenre irt oklevelébe volt bekötve, s táblájára ez vala jegyezve: „Thomae Csetényi.“ E név is a Bakony vidéke mellett szól. – Az ó kötés boritéka a nemzeti muzeum oklevéltárába tétetvén, a könyv újra köttetett be; ám az új kötésre hibásan nyomatták az 1606–1704. évszámokat, mivel e codex, mint mondám, még a XVI-ik századból is tartalmaz költeményeket, például a „Hallgassátok jó uraim…“ kezdetü hegedős-ének is nyilván 1586-ból való.

    Megemlitésre méltók a diszesen festett kezdőbetük, melyekkel a néhány utolsó lapon levőket kivéve a kötet minden egyes verse ékeskedik. E betük helylyel-közzel igen czifrák, rikító szinekkel tarkálnak, néhol pedig phantasticus alakokat tüntetnek fel, s ábrázolnak. Alkalmasint a jó Szencsey György saját kézmüvei. Magyar könyvnél, kivált már ezen korból, ritkaság.

    A versek próza-formán vannak leirva, legfölebb a strophák jelöltetvén külön kikezdéssel. Az irás jó nagy betűs, meglehetős olvasható, bár néhol a ténta már oly halvány, hogy gyakran nagyító üveget kellett használnom.

    A kötet a teljes épségben megmaradt tartalomjegyzék szerint eredetileg 85 verset tartalmazott, de ezek közül 5 kiszakadt, 5 csonkán van meg: teljesen ép tehát jelenleg csak 75. Ebben is nagy kincset birunk. Bár minél több ily szorgalmasan jegyezgető, irogató Szencseynk lett volna azon korban!

    A Mátray-codex szintén a nemz. múzeum kézirattárában létezik (hung. duod. 44.), s Szencsey dalkönyvéhez hasonló anthológiát képez a XVII. században irt versekből, ezekhez járulván még Balassa Bálintnak 20 költeménye, azon rendben kiirva énekei sok kiadásainak valamelyikéből, a mint ezekben léteznek.

    A Mátray-codex alakja tizenkettedrét, s mint a benne foglalt énekek többjéből, s magából az irás jellegéből biztosan meghatározható: a XVII. század második felében iratott össze.

    Festett czimbetűi ennek nincsenek, úgy czimlapja is hiányzik. Ki irta egybe? nem tudhatni, – de az bizonyos, hogy nem dunántúli ember, mert a kiejtés – a melyhez az orthographia idomúl – inkább erdélyies, vagy alföldies; mindenütt a hosszú -ból, -ből, -ról, -ről stb., s átalában semmi a dunántúli nyelvjárásból, elannyira, hogy még a Kőszeghre való Győri Gyurkó szerzette éneket is nem a túl a dunaias kiejtés szerint közlé, hanem a maga kiejtéséhez idomítva másolá le a leiró. – A ténta fölötte elfakult; a betük aprók, kuszáltak, nehéz-olvasatúak, – úgy hogy sok helyütt nagyító üvegen át nézve is gondot adnak az olvasni akarónak, s valódi talányfejtésül szolgálnak.

    Tartalmát a már érintett Balassa-féle 20 verstől eltekintve 44 költemény képezi – többnyire szerelmi tárgyuak; vitézi ének alig van az egészben egy-kettő, de protestáns vallásüldözési is van egy: miből azt következtetem, hogy e kötetnek egybeállitója is protestáns vala, mit még jobban bizonyít az, hogy a könyv hátsó lapjaira a codexiró kézvonásaival a hiszek-egyen, és tiz parancsolaton kivül három protestáns ima van jegyezve.

    Egykor ezen könyv is Jankovich tulajdona vala, de ennek halála után – hogy, hogynem? – Berlinbe került. – Ám irodalmunk nemtője megőrzé számunkra, a mennyiben a nemzeti múzeum nagyérdemü könyvtárnoka t.

    Mátray Gábor úr 1858-ban visszaszerzé hazánknak, s a magy. tudom. akadémia ugyanazon év július 26-án tartott ülésén bemutatá. Az akadémia Mátray urnak e nagybecsü énekes könyv visszaszerzése körüli érdemét meg akarván örökíteni, elhatározta, hogy ez „Mátray-codex“ nevet kapjon, mely határozat a titkár által magába a könyvbe is hivatalosan beigtattatott. – A könyv kötése ekkori.

    Többi kutfőimről rövidebben szólok az illető versek után irt jegyzeteimben. E jegyzeteket magam igazolása végett – hogy honnét meriték? – vélém szükségesnek. De részint utó- részint *) alatt irt jegyzeteim egyebekre is, például történelmi bizonyítgatásokra a versek keltét illetőleg, a régi, elavult szólamok felvilágosítására, összehasonlításokra stb. – kiterjednek, a mit tennem olvasóim könnyebbsége végett láttam jónak.

    Némely költeményt több kutfőből meriték, s egyiket a másikkal összehasonlitván, a helyesebbet alkalmaztam.

    A helyesirást a mi illeti: azon – mostanában régi iratok kiadásánál szokásos eljárást követtem, hogy a szavakat a jelen megállapitott orthographiával adom, – a régi kiejtésnek hű viszszaadása, s ezért az illető helyeken az eredeti hangzók pontos megtartása mellett. Azonban ez elvet csak az ó kiejtésre nézve tartottam fenn, s nem egyszersmind a provincialismusra nézve, a mely hajdanában is csak ugy variált és ferdített mint ma.

    Igy például Szencseynél folyton: tunnyi, annyi, bukor, ustrom stb. áll: tudni, adni, bokor, ostrom stb. helyett; ez nyilván túl a dunaias tájszólás, és ma is épen ugy él, mint Szencsey idejében. Én a táji hangoztatást nem követhetém: mert sokféle kutfőkből egybeszerkesztett könyvem irmodora rémitően tarka lett volna, – s nem követhetém, miután helyesirási eljárásommal nem a most is élő provincialismus terjesztése: de a már kiholt, elavult szólamok hű megóvása, megtartása, visszaadása vala czélom.

    Van a jelen kötetben különösen a dévaj, tréfás régi hegedős-énekek között több, a melyekben a szerelem szenvedélye, a gúny éle, vagy a pezsgő jó kedv túlcsapongása néhol a mai affectált illem szabályaival nem épen összegyeztethetőleg, kissé magyarán nyilatkozik. Ne ütközzék meg benne az olvasó: castis omnia casta! A régiek sokkal őszintébbek valának mint mi; ők megnevezték a tárgyat a maga nevén, mig voltaképen sokkal „emancipáltabb“ korunk, mely szép szin alatt titokban jobban űzi undokságait – külsőleg finnyáskodni szeret.

    Valóban, a mai kor affectáltsága mellett már az ó testamentom szent könyveinek sok helyütt szintén ily szó-kimondó modora sem fér meg, – de a Paul de Kock regények ugyancsak díszlenek.

    Egyébiránt a hol vastagabb kifejezések fordultak elő: .....-okkal töltöttem ki a helyet.

    Volt a régi magyaroknak egy sajátságos szokásuk: hogy a börtönben szenvedők, vagy halálra itéltek dalban bucsuztak el a világtól, – ha azelőtt soha verset nem irtak is. E szokás a szegénylegényeknél még ma is él, de hajdanában legelőkelőbbjeink által is üzetett. Igy például gr.

    Koháry István több egész kötet verset irt munkácsi rabsága alatt; igy Bezerédy Imre az 1708-ban lefejezett hires kurucz brigadéros, ki azelőtt soha dalt nem szerzett, kivégeztetése előtt pár nappal megirá bucsuénekét, mely kuruczdalgyűjteményemnek egyik legérdekesb darabját alkotja.

    Ilyszerü versek a jelen kötetben a hires, nagynemzetes Zólyomi Dávid és Rákóczi László börtönénekei; a hóhér-pallosra itélt Nagy Péternek, Raby Istvánnak, a nánási piaczon 1688. sept. 20-kán lefejezett jegyzőnek, s a rab Rimanóczinak éneke.

    A „Sárkány István halálára,“ „A haldokló vitéz Fodor Pál,“ „Az tenger fövénye ki sok…“ „Kovács György végbucsudala“ stb. inkább bucsuztatószerüek: a midőn t. i. maga a versköltő beszél a haldokló vagy halott személyében. Ilyenforma még a „Keserv Zrínyi Miklós halálára“ is, a mennyiben ebben is több helyütt Zrínyit beszélteti a költő.

    Végül nem mulaszthatom el kifejezni abbéli óhajtásomat, vajha költőink iparkodnának mintául venni, magokéivá tenni azon ódon magyar zamatú, eredeti, régi szép versalakokat, a minőkben e gyűjtemény sok éneke van irva, – mert ha valódi magyar rythmussal akarunk élni, s rythmicánkat tovább fejteni, művelni: a szathmári békekötés előtt élt régi költőinkhez kell visszatérnünk; tőlük tanulhatunk ősi magyar dalméretet, ősi magyar nyelvet, és ősi magyar szellemet.

    Szerény gyűjteményemet, ha Isten éltet, folytatni fogom, csak irodalmunknak, s hazámnak szolgálhassak valamit vele!

    Pest, 1863. april 8-kán.

    =Thaly Kálmán.=

    VITÉZI ÉS TÖRTÉNETI ÉNEKEK.

    HUNYADI MÁTYÁS KIRÁLY BILLIKOMA.

    – A XVI. századból. –

    „Vina bibant homines, animalia caetera fontes.“

    Ez Hunyadi Mátyás király billikumja
    Velenczésektül vött régi ajándékja,
    Midőn ellenségen lött diadalomja:
    Ez volt vitézinek áldomás-adója.

    Hunyadirul Lajos királyra maradott
    Ki is vitézivel gyakran ebbűl ivott,
    Batthyányi Ferencznél pohárszéki állott –
    Bortöltője lévén hiven forgolódott.

    Kinek hűségéért hogy Német-Ujvárát,
    Adta, – rá köszönté akkor ez poharát,
    Az király éltéért megiván a borát –
    Hű szolgálatjának vette méltó árrát.

    Melly ház eleinek most is követője,
    Királyának igaz, állhatatos híve,
    Országának egyik pajzsa és őrzője –
    Édes nemzetinek hű védelmezője.

    Hazánk szolgáinak igaz szereteti
    Megrögzött ez háznál vitéz kedvelleti,
    Sok szegénylegénnek szükségét enyhéti,
    Asztalát mindennek egyaránt teréti.

    Gazdag, dús papoknak menj bár udvarokra
    Megkérdik: barátom, mit hoztál konyhára?
    Jer bé – ha zsebedben pönög az bor árra,
    Ha nem: kiballaghatsz a nyitott kapúra!

    Sőt némely urakhoz történjék meneti –
    Ritka katonának most az böcsűleti,
    Nem lévén szivekben hazánk szereteti:
    Az vitéz embernek nincsen tiszteleti.

    Inkább veti abban kiki dicsősségét:
    Miképpen tölthesse erszény ürességét;
    Közönséges jóban nem látni hűségét –
    Ritkábban ellenség ellen vitézségét.

    De szegénylegénynek csak jó hajlék Rohoncz
    Mert ott katonának bő kenyere, bor, s koncz;
    Untig igyál azért, csak vigságot ne bonts, –
    És ez billikumot barátom el ne ronts!

    • * *

    E költemény a latin jelmondattal együtt reá van vésve a Batthyányiaknak Mátyás királytól származott billikomára, mely hajdan a vers szerént eme család egyik főbirtokán Rohonczon tartatott. Később a boldogult gr.

    Batthyányi Kázmér vagyona a kormány kezére kerülvén, egyéb ingóságai között e kehely is elárvereztetett, s így jutott tergoveczi Modrovich Ignácz rácz-almási közbirtokos birtokába, kinél ma is létezik. Maga a billikom velenczei kristály, – Mátyás korában még igen nagy ritkaság – talpa pedig aranyozott ezüst, körületén teleirva a jelen költemény soraival, melyek hihetőleg még a XVI-ik században vésettek reá.

    Az eléforduló „szegénylegény“ és „katona“ szó hajdan azonegy értelmű vala, és hol egyik hol másik zászlós úr zsoldjában álló szabad csatárt jelentett. – A „szivekben“ szivökben helyett régies, s mindig így fog eléfordulni, valamint a „ronts“ is rontsd helyett. A parancsoló mód második személyének d-je régen majd mindig kihagyatott – legalább irásban.

    T. K.

    FEDDŐ ÉS SERKENTŐ ÉNEK

    Manasses és Nabugodonozor példáiból.

    – A XVI. század első feléből. –

    (Egy hosszabb ének eleje és vége.)

    Rettenetes Istennek nagy haragja:
    Kik nem félik, erőssen sanyargatja,
    De meg ollyan mint az kegyelmes atya:
    Kik megtérnek, ismét hozzá fogadja!

    . . . . . . . . . . . . . .
    Csudálatos Istennek itéleti:
    Melly erőssen az bűnöst megbünteti!
    Az kit akar székiből el- kiveti,
    Az kit akar ismét el- fölemeli.

    . . . . . . . . . . . . . .
    Csodálatos Istennek kegyessége:
    Senkinek ő nem lehet ellensége;
    Kinek lehet csak benne reménsége, –
    Nyilván vallja, hogy csak ő segítsége.

    Ez világon soha nem volt oly bűnös
    Kinek Isten nem volt volna kegyelmes;
    Csak ki magát ismerte, hogy fertelmes,
    És Istenét hitte, hogy engedelmes[2].

    Melly nagy sokszor régen zsidó népeket
    Veri vala mint engedetleneket,
    De mennyiszer ők ismerék vétkeket:
    Mindannyiszor megbocsátá bűnöket!

    Vajha most is jól ezt az körösztyének
    Megismernék: hogy mindenkor Istenek
    Háborgatta kik voltak kegyetlenek –
    És rontotta kiknek volt kemény szivek.

    Igen járják most is az békességet:[3]
    De nem tartnak köztök egyenességet,
    Hátra vetik isteni kegyességet –
    Választottak idegen segitséget[4].

    Míglen Istent mi meg nem ismerhetjük:
    Békességet csak hiában keresünk,
    Az mit kérünk soha meg nem nyerhetjük –
    Életünket kétség nélkül elvesztjük.

    De nem tudjuk Istent megengesztelni:
    Mert azt ingyen sem[5] akarjuk érteni;
    Sok miséket tudunk csak szolgáltatni –
    Misék által akarunk szabadulni.

    De nem használ miseszolgáltatásunk,
    Olvasásunk, processio-járásunk,
    Utálatos sok zsolozsmatartásunk,
    Egyházbeli sok szóval kiáltásunk.

    Nem ekképen köll Istent engesztelni:
    Hittel szokott ő megengeszteltetni!
    Minden gonoszt hátra kell annak hagyni
    Bocsánatot ki akar tűle nyerni.

    Megiratá nekünk az Szent-Írásban:
    Mit mitűlünk kiván ő szolgálatban;
    Különben ha cseleködünk dolgunkban:
    Mindörökre maradunk mi vakságban.

    Szent-Irásból akarja hogy ezt értsük
    Mivel őtet ez világon tiszteljük,
    Egyébképen ha mi őtet keressük:
    Kétség nekül őtet meg nem lelhetjük!

    Térjünk azért avvagy mi most Istenhez,
    Essünk hamar kegyes Idvezítőnkhöz:
    Jusson hamar mi elveszett lölkünkhöz
    Ez világon nyomorult életünkhöz.

    Vegye rólunk az régi nagy vakságot
    Testünkbeli nagy- sok háborúságot;
    Oltalmazza ez nyomorult országot,
    És engedje az régi szabadságot!

    Ezt Istentül mi hamar megnyerhetjük:
    Szent igéjét ha ő neki meghiszszük,
    Ő szolgáit ha mindenkor tiszteljük,
    Az mit mondnak örömest teljesitjük.

    Kit engedjen nekünk az Szent Háromság:
    Ki egy Isten és örök hatalmasság,
    Kivel vagyon mindenkor irgalmasság –
    Mindörökké mennyei nagy boldogság.
    Amen. Finis.

    • * *

    A Csoma István által 1638-ban Pátyin összeirt codexből, mely határozottan protestáns jellegü s többnyire XVI-ik századi énekeket tartalmaz. Tisztán világi ének csak egy van benne: a szendrői névtelen által 1571-ben Szilágyiról és Hajmásiról irott hires regedal, melyet koszorús Vörösmartynk újból átdolgozott. A Csoma-codex jelenleg az akadémia könyvtárában van. – A jelen énektöredéket egy hosszabb vallásos ének elejéből s végéből állitám egybe; érdekes némely helyeiből látni, mennyire szivén hordta a magyar a haza ügyét akkor, miszerint még a vallási énekbe is belevegyült a honfifájdalom és az ősi szabadság utáni sóvárgás hangja:

    „Oltalmazza ez nyomorult országot,
    És engedje az régi szabadságot!“

    T. K.

    THÚRY GYÖRGY ÉNEKE.

    – 1548. –

    Zöldítsétek egek hamar az erdőket:
    Hogy próbálhassuk már nyugodt fegyverünket!

    Ellenségeinkre egyszer hogy kikeljünk,
    Török-pogányokkal vigan megütközzünk.

    Deli Kortván béget kezünkbe kerítsük,
    Délczeg Mehemetet lovárul ökleljük.

    Hiszem, az magyarok mikoron kiütnek:
    Pogány ellenségnek bátran szemben mennek,

    Kik hamar előttök futnak, vagy elesnek –
    Magyar fegyverétül terétve feküsznek.

    Adjad nagy Ur-Isten vitézi tettekkel
    Végházunk[6] kérkedjen sok pogány fejekkel!

    Az végbelieknek tartsd meg erejeket:
    Hogy pogány vérében mártsák fegyvereket!

    – Az ezer ötszázban és az negyven nyolczban
    Éneklé Thúry György vérszomjuzásában.

    • * *

    E költemény a nemz. múz. kézir. hung. quart. 236-ban van meg, de végsorában Jankovich másutt sem igen correct másolója 1548 helyett vétségből 1648-at irt, mert a híres Thúry György, Palotának 1552-ben hősi megmentője a „törökrém“, a páratlan személyes bajvívó, ki végre a kanizsai mezőn vagdaltatott össze a török által: a XVI-ik században, s nem a XVII-ikben élt; hogy pedig versünk szerzője csakugyan e hires és nem más Thúry György: – bizonyítja e sor:

    „Az végbelieknek…“

    e Thúry György volt ugyanis a dunántúli végek főkapitánya, ezért fohászkodik katonáiért. Fennmaradt e költemény az ő halála után is, és a hegedősök által énekeltetett, mindegyik toldván hozzá valamit; ilyen variatiót a következő századból láss alább, Szencsey codexéből közölve, „Végbéli vitézek éneke“ czím alatt.

    T. K.

    PROTESTÁNS HEGEDŐS PANASZLÓ ÉNEKE.

    – Tállya, 1549. –

    Eredeti czime:

    „Panasza Christusnak.“

    Mind ez világnak már esze veszett,
    Az igazságtul eltévelyedett,
    Az gonoszságban el bémerülött,
    Az hitlenségben meggyökerezett.

    Im föltámadott az igazságra
    Az nagy Istennek boszuságára
    Ő Szent Fiának káromlására –
    Szent igéjének nagy romlására.

    Szent Dávid irta az zsoltár-könyvben
    – Az ő könyvének másodrészében –
    Mint tanácskoznak az népek egyben,
    Az kik nem hisznek az egy Istenben.

    Nyilván tudjátok – ne csudáljátok:
    Ez világ bánja az igazságot,
    És oltalmazza az hamisságot,
    Dávid erről szól, meghallgassátok!

    Mit agyarkodtok – ugymond – pogányok,
    És minden népek?… gonoszt gondoltok?
    Földi királyok mit tanácskoztok?…
    Az Isten ellen föltámadtatok!

    Hatalmas urak és fejedelmek,
    Papok, püspökök, és szerzetesek
    Az Krisztus ellen mind öszvegyültek
    És az tanácsban illyet végeztek:

    Rontsuk el – ugymond – minden kötelét,
    Vessük el rólunk minden erejét,
    És ne fogadjuk semmi beszédét,
    Semmivé tegyük minden törvényét!

    – Itt az Szent Dávid ím megjelenti:
    Hogy az hitlen nép Krisztust nem veszi,
    Semmi beszédét hogy nem böcsülli –
    De mindenképen inkább üldözi.

    Ez volt Krisztusnak ő szöröncséje:
    Ez világ őtet hogy nem kedvelte,
    Heródes király soká kergette,
    Annas Kaifás megölettette.

    Nagy bátorsága ez ez világnak:
    Hogy az Ur Krisztust mondja csalárdnak,
    Jámbor szolgáit mind árulóknak –
    Kik Szent-Irásból igazat mondnak.

    Álnok tanácsot de kik végeztek:
    Az igazságot ki nem vesztitek!
    Nagy szegénségben fejenként estek –
    Im az Szent Dávid megmondja nektek.

    Mennyből Istentől megcsufoltattok:
    Tanácsotokban megbolondultok,
    Isten haragját ti meglátjátok –
    Röttenetes lesz nagy kinvallástok!

    Simeon mondja az Krisztust jegynek
    Kit nagy-sokképen igen ellenznek,
    Kiben az hivek mind megépülnek,
    Az hitetlenek mind megtöretnek.

    Óh te vak világ, Krisztust nem veszed[7]
    Az ő szent jegyét ím nem böcsüllöd,
    Lám üdvösséget hirdet tenéköd
    Kit az Szent Dávid ím megmond néked.

    Sion hegyének adtam királyul,
    – Az Atya-Isten szól az Krisztusrul –
    Az én népemnek erős hadnagyul,
    Hogy ellenségtül legyen oltalmul.

    Sionnak hegye az körösztyénség
    Az kit háborgat nagy-sok ellenség:
    Lelki és testi nagy hitetlenség,
    Kik ellen nekünk Krisztus segitség.

    Az Atya-Isten királynak mondja:
    Mert ez világnak ő lőn oltalma,
    Ördög országa miatta romla; –
    Az kárhozatnak ellene álla.

    Nagy méltóságát Dávid megmondja,
    Istennek Fia kezdettül fogván
    Miként Szent Atyja őt elbocsátá
    Ez világ ellen azt prédikálta:

    Minden hatalmat az ő Szent Atyja.
    És ez világot kezében adta,
    És örökségül birnia hagyta –
    Mennyen és földön urrá vallotta.

    Ily nagy Fölséget kik nem tisztelnek,
    Szent-igéjének kik nem engednek:
    Nagy vaspőrölylyel összetöretnek –
    Az Isten előtt sömmié[8] lesznek.

    Miként az cserép összetöretik:
    Azképen minden megtörettetik
    Az igaz utról ki eltávozik,
    Az Krisztus ellen ki törekedik.

    Im jól halljátok Isten haragját,
    Irgalmasságát, minden hatalmát,
    Ő Szent Fiának nagy méltóságát –
    Már fogadjátok Dávid tanácsát!

    Ébrüljetek[9] föl – ugymond – királyok,
    Isten törvényit megtanuljátok!
    Urak, az földet az kik birjátok:
    Isten beszédjét megfogadjátok!

    Nagy félelemben ti szolgáljátok,
    És szent életben ti vígadjatok,
    Az igazságot oltalmazzátok –
    Ő szentegyházát föltápláljátok!

    Ő Szent Fiában gyönyörködjetek,
    Nagy szeretettel benne higyjetek,
    Szent igéjében ékeskedjetek,
    Az Isten népét ti őrizzétek!

    – Hogyha ekképen nem cselekesztek,
    Az igaz utról eltévelyedtek,
    Isten haragját fölgörjesztitek:
    Megemésztettek, és mind elvesztek!

    Boldogok lesztek, ha szót fogadtok:
    Hogyha Krisztusban ti megújultok;
    Minden gonosztul megszabadlutok:
    Hogyha Krisztusban igazán biztok.

    Ez kiket[10] mondék, Szent Dávid mondá;
    Szent Lélek által mindennek mondá:
    Hogy az Istennek Fiát imádja –
    Az hitlenséget minden elhagyja!

    Nagy hitlenségben mindazok élnek
    Az kik Rómátul, pápátul függnek:
    Mind bálványistent azok tisztelnek –
    Kik az Krisztusban meg nem épülnek.[11]

    Pápa hatalma az mig regnála:
    Ördög asztaga meggazdagúla,
    Ez széles világ vakságban juta –
    Krisztus Jézustól mert elszakada.

    Az bibliának nem vala hire
    Az breviárnak[12] nagy sok kenyere,
    Mind az papokat ez eléltette:
    Az Krisztus Jézust egy sem hirdette!

    De Luther Márton kárt tén pápának:
    Hogy megjelenté vétkét Rómának,
    És elhirdeté mind ez világnak:
    Immár nincs haszna az sok bucsuknak!

    – Az aranykaput mikor megnyitá:
    Mind ez világot hozzája hajtá,
    Kintul és büntül mind megoldozá,
    Sok ország kincsét ő bétakará.[13]

    Már mint Heródes megháborodék
    Mikor Betlemben[14] Krisztus születék,
    Minden szerzése megtántorodék:
    Mert álnoksága mind kijelenék.[15]

    Minden szerzését Isten megrontá:
    Ő Szent Fölsége mert nem plántálá,
    Mind gyökerestül el kiszakgatja –
    Mint Urunk Jézus régen megmondta.

    Ez azért oka az nagy romlásnak
    El béjövése az pogánságnak,
    Nagy pusztulása az klastromoknak:
    Véget vet Isten az sok bálvánnak![16]

    – De vegyük elő az szent bibliát,
    Reánk ne várjuk Isten ostorát;
    Abban[17] meglátjuk szent akaratját,
    Irgalmasságát, minden haragját.

    Te magyar nemzet, ha fel nem ébrülsz,
    Az Ur Jézusban ha meg nem épülsz,
    Szent igéjével ha meg nem szépülsz:
    Maradásodnak, higyjed, nem örülsz!

    Várad! nagy kárt téssz mind ez országnak
    Hogy véget nem vetsz az sok vakságnak!
    Csak zabot pállaszsz az nagy érczlónak:
    Hiszem az Istent állíttod vaknak![18]

    Óh igen féltem, az török császár:
    Meg ne nyargalná Szent-László lovát![19]
    Fogva ne vinné sok kövér papját
    Az kik kerengik szép koporsóját![20]

    Mit pironkodtok váradi papok?
    Az kövérségtül fénlik nyakatok!
    Nem kell Istennek ti zsolozsmátok,
    Misemondástok, és kiáltástok.

    Szent László fejét ti imádjátok
    Szépen ezüstben befoglaltátok;[21]
    Olaj az teste, mind azt mondjátok –
    Ezzel az nép közt ti komplárkodtok.

    Az Krisztus teste olajjá nem vált
    Idvösségünkre ki nekünk használt,
    De az körösztfán ugyan megszáradt –
    Ezzel fizeté mi bűnünk árát.

    – Nyilván látjátok Isten haragját
    Mind ez világon boszuállását:
    Mert nem tiszteljük az Isten Fiát,
    Ő Szent Fiának vére hullását.

    Az szerzetesek kik ezt nem tudják:
    Az Luther Mártont csak szidalmazzák,
    Az jámborokat csak háborgatják –
    Nagy vakságokat mert ők nem látják!

    Az Jeruzsálem példátok volna:
    Tudós papokkal ki rakva vala,
    Isten törvénye kezekben vala –
    De az Krisztusért ám mind elromla!

    Azért nagy urak, ám meglátjátok:
    Az siketséggel ti mit használtok!
    Az Isten mit mond nem fogadjátok,
    Az Szent Dávidról ha nem tanultok.

    Keresztyén nevet sokan viseltek:
    De ez világnak csak hizelkedtek,
    Az gazdagságért mindent mieltek,[22]
    Isten beszédét nem tisztelitek.

    De meglátjátok miképen jártok,
    Itélet napján melly kárt vallotok,
    Az hivatalban kik el nem jártok –
    Az jámborokat háborgatjátok.

    Az kiket mondék: senki ne bánja,
    De minden ember magát meglássa,
    Álnok tanácsát minden elhagyja
    Az ki az Krisztust Urának vallja!

    – Tállyán ez kele új esztendőben
    Ezer ötszázban negyvenkilenczben,
    Hogy fölébrüljön minden Istenben –
    Senki ne éljen már tévölygésben!

    • * *

    A Csoma-codexből. Ez ének nemcsak vallási, de történeti is, korának hű képét adván; azonkivül a törökök bejöveteléről s Váradról és Szent-László szobráról, koporsójáról irt helyek – a melyek pedig fölötte érdekesek – majdnem tisztán csak történetiek: ezért sorozám a vitézi és történeti énekek közzé. – Nem érdektelen tudni, hogy a keresztyén (némelyek szerint keresztény) szó e költeményben úgy az egész régi Csoma-codexben, mindenütt „kerestien“-nek vagy „köröstien“-nek van irva, de sohasem „keresteni“-nek. Ez is élő bizonysága, miszerint őseink is a „keresztyén“ kiejtést használák.

    T. K.

    INTŐ ÉNEK A MAGYAROKHOZ.

    – 1550. –

    (Töredék „Moises és Jósue hadáról az Amalek ellen“ czimü hosszabb hegedős-énekből.)

    . . . . . . . . . . . . . . .
    Az Moises mikoron hegyre följuta
    Kezde akkor szépen imádkoznia:
    Meddig az ő kezeit fenntarthatta
    Győzödelem addig zsidóké vala.

    . . . . . . . . . . . . . . .
    Az ő karja mihelyt elfáradt vala,
    Imádsága mikor lassúdik vala:
    Győzödelem Amalechnek áll vala.

    – Soha eddig nem akartuk érteni
    Könyörgéssel nem tudtunk elindulni,
    Viadalhoz ha akartunk készülni:
    Szitok, átok volt igyünknek kezdeti.

    De nem ögyéb most is ennek az oka
    Hogy szöröncsénk nincsen soha az hadban:
    Mert nem tudunk akkor imádkoznia,
    Ugy indulunk: jer rá az bestiára!

    Az szent Moisesnek könyörgése szerént
    Esedezzünk Istenhez szivünk szerént:
    Jó szerencsét engedné kedvünk szerént –
    Győzedelmet ellenségen vehetnénk!

    . . . . . . . . . . . . . . .
    Az fogadást kit tőn Isten Moisesnek:
    Veszedelmére járna Amalechnek,
    Azt elvégezte akkor zsidó népnek
    Kit Moises ajánla Jósuvének.

    Mennyi romlás mostani időben is
    Lészen az kit merre látunk, hallunk is!
    Isten hatalmából vagynak ezek is:
    De nem értjük, mert eltévedt eszünk is.

    Ezen is vagyon Istennek hatalma:
    Egy országot más ellen föltámasztja,
    Benne való népet megsanyargatja –
    Őtet hogy megismérjék, azt akarja.

    Oly igen megveré régen zsidókat,
    Elpusztítá az ő szép országokat,
    Tartja most is ugyan mint bujdosókat
    Nem hagy birni nekiek országokat.

    Poklul[23] járának az szegény czigányok
    – Nem tudom ha Egyptom-e országok? –
    Tudom otthon voltanak hatalmasok;
    Isten veszté, – marada csak sátorok.

    Ég alatt valának nagy nemes népek
    Kik neveztetének az görögöknek,
    Ez világon kedves vala ő nevek…
    Kérdenélek: ezek mind hova lőnek?

    Romlának meg nagy hatalmasságokban
    Mikor négyszáz (után) ötvenháromban
    Irnak vala Úr születése után:
    Mahumetnek esék birodalmában.

    De nem sok idővel ennekelőtte
    Kevély Szerecsenországnak lőn vége;
    Irnak vala akkor ennyi időben:
    Másfélezer tizenkét esztendőben.

    Óh mennyi országok mostan is vannak
    Régtül fogván mely népek kit birtanak:
    Más idegen nép előtt elfuttanak –
    Gonoszul lett vége ő országoknak.

    Mely országnak most veszedelmét mondjuk,
    Végezeti lett az miképen halljuk;
    Istennek hatalmának ezt mi valljuk –
    Nem emberi akaratból ezt várjuk.

    Istennek hatalma – ezt minden higyje –
    Magyarország hogy esék mi kezünkben;
    Pogányok valánk az régi időben,
    De az Isten hoza ily szerencsére.

    Nekünk ez országot megszabadítá
    Csudaképen, ha ki ezt megmondhatná,
    Magyar krónikában ezt megtalálná –
    Hogy Istentül vagyon, ingyen sem[24] mondja.

    Urnak mennyben menésének utánna
    Négyszáz egy esztendő mikoron vala
    Jó Magyarországban magyar nép szálla…[25]
    Kit elhagyok – erről sok beszéd volna!

    Mely nagy veszedelmet reánk ereszte
    Ur Isten, ezalatt oly embert szerze
    Nagy romlásokat hogy ő megjelentse –
    Háladatlanságot bennünk megfeddje.

    Igen félek keresztyének én azon:
    Az szüketség[26] hogy valamit ne hozzon!
    Mint Amalech: országunk ugy ne járjon, –
    Jól látjátok az pogány köztünk vagyon.

    Elein valánk bálványimádásban:
    Most Istennek nagy irgalmasságában;[27]
    Törökök vagynak noha most vakságban:
    Az Szent Lélek hozhatja igazságban!

    Sőt ha mostan vannak nagy gonoszságban:
    Fordithatja Isten jó gondolatban,
    Lehetnek ők isteni imádásban,
    Ezt igy értem: Krisztustul ez mondásban.

    Vaj mely nagy hatalmas Embernek Fia:
    Kövekből is hogy ő fölállathatja
    Ábrahámnak fiait, támaszthatja
    Istennek hatalma, – minden azt tudja.

    – Megveted magyar nép Isten mondását?
    Nem kedvelled az ő jóakarását?
    Elveted-e miként egy rothadt almát?…
    Lesz oly ember ki érti ennek hasznát!

    Kérlek én tiktöket hív keresztyének:
    Az egy állhatatosságban legyetök,
    Gondját Istennek rólatok higyjétök –
    Mint ez históriából megértétek.

    Rátok törnek most is az hitetlenek
    Boszut felőlök[28] nagy-sokat szenvedtek,
    Igazságban nem hagynak békét nektek –
    Békességgel vajha azt eltürnétek!

    Istennek hatalma őket megrontja,
    Boszuállást csak ő reá hagyhatna:
    Mind az Amalech népe ám mint jára
    Igaz utban zsidókat mert bolygatá.

    Sok népeket megrontott az Ur Isten
    Boszuságot kik töttek az híveken,
    Meghigyjétek, most is azon[29] az Isten –
    Csak hínátok mellétek igaz hitben!

    Távoztassa kérjük ő szent Fölségét,
    Ellenségnek ő gonosz dühösségét;
    Dicsérhessük ebben ő szent Fölségét,
    Tanulhassuk békével szent igéjét.

    Viselje gondunkat mi életünkben,
    Országunkat tekintse szükségünkben,
    Oltalmazzon ez földön életünkben,
    Mondhassuk ő neki: úgy légyen! Ámen.

    – Messzebb nem viheté ennek értelmét
    Az időnek hogy látá rövidségét;
    Igyen jegyzé mostan ennek idejét:
    Ezerötszáz ötvenben végeztetett.

    • * *

    Csoma István codexéből. Az ének szerzője, mint a versfejekből kitünik, Kádas György. Szép azon lángoló hazaszeretet, mely szent-irási példákból kiindulva, inti és serkenti a magyar nemzetet, mig másrészről ugyanazon példákból határtalan Istenben való bizodalom tanát fejti ki az énekszerző. Az ének első bevezető versszaka is jellemző:

    Gondom nagy volt az elkezdett dolgomra:
    Kit[30] mondhatnék nektek most hasznotokra?
    De talám csak szükségtek sincsen arra…
    Annak mondom ottan[31] az ki meghallja!

    SZEGEDI VESZEDELEM.

    – Vitézi ének 1552-ből. –

    Boldog vala az az idő Tamásin
    Mikor voltunk az köveknek hányásin, –
    Örvendett ott kiki fegyverfogásin:
    De még jobban az vadaknak hullásin.
    Ettünk, ittunk, csak danultunk,
    Vigadtunk.

    Menj el tehát Benedek szomorú császárhoz,
    Mondd szolgálatunkat, borúlj lábaihoz, –
    Hogy küldjön követet Szolimán császárhoz:
    Küldjön segitséget bús Szeged várához!

    • * *

    E homályos daltöredék Jankovich gyüjteményében létezik (nemz. múz. kézir. hung. quart. 173. VI.). Korát a Szolimán név s a Nagy Ambrús, Horváth Ferencz és Tóth Mihály hajduinak 1552-iki évben történt szegedi veszedelme fejti meg, melyet Tinódi Sebestyén még azon évben hosszasan megénekelt. (Lásd Tinódinak 1554-iki kolozsvári kiadását.)

    T. K.

    HEGEDŐS-ÉNEK A KENYÉRMEZEI DIADALRÓL.

    Irta 1569-ben

    Temesvári István deák, Telegden.

    Eredeti czíme: „Históriás ének az jeles győzedelemről, mint verte meg Mátyás király üdöjében Báthori István erdéli vajda a király hadával és az erdéli és magyarországi hadával az Alibéget hatvanezer törökkel Erdélbe a Kenyérmezőjén, mikoron irnának 1479. Szent Kálmán napján.“

    „Az Cyrusnak nótájára.“

    Jó Magyarországnak multa napjáról
    És ő benne való hatalmas urakról,
    Tudom hallottatok gyakran királyokról:
    De ím én is szóllok két urakról!

    Azért hallgassátok, ím én megbeszélem
    Jó Báthori István a Kenyérmezőjén
    Az ő szomszédjával jó Kinizsi Pállal
    Mely jó szerencsével vítt meg Alibéggel!

    Hogy irnának ezer négyszáz és nyolczvanban
    Az Úr Jézus Krisztus születése után
    Jó Báthori István az Erdélyországban
    Vajda vala akkor oly nagy jámborságban.

    Ugyan azon üdő folyásában vala
    Vitéz Kinizsi Pál az Vég-Temesvárba,
    Király után vala ott az ispánságban[32]
    Hire vala neki nagy-sok tartományban.

    Ezen esztendőben Szenderő várában
    Számtalan sok török gyülni kezdett vala,
    De ez gyülésének oka hogy mi volna:
    Sem magyar sem egyébféle nem tudja vala.

    De hogy lassan-lassan ennek az ő hire
    Nevekedni kezde, a királyhoz ére:
    Ottan Mátyás király alföldre izene –
    A Kinizsi Pálnak hadja készen lönne!

    Azon követektől az Erdélyországnak
    Főkapitányának: Báthori Istvánnak
    Király parancsolá mint hív szolgájának,
    Hogy mind éjjel-nappal erőssen vigyázna.

    Nyughatatlan király ez hirnek hallásán,
    Jó Báthori Istvánt a Kinizsi Pállal
    Inti és oktatja sok követek által:
    Hogy készen lönnének minden bátorságban!

    Mert a török – ugymond – nagy-sok néppel vagyon,
    Rövid idő mulván jó Magyarországon
    Dúlást, rablást akar tenni várasinkon –
    Kinek tü ellene álljatok jó móddal!

    Gyakor helyen nektek ő közettek legyen
    Egy kém haza jöjjen, másik ottan menjen,
    Kik meglássák török szándékát: mi legyen?
    Hogy álnokságtól a nép ne röttegjen!…

    Az két jeles urak a király beszédét
    Mihelyen meghallák az ő izenését:
    Mindenfelé ottan küldének kémeket
    Kik megkémlenéjek[33] jól a törökeket.

    Mindketten az urak nagy szép seregeket
    Kezdenek azonban gyűjteni sok népet,
    Kikkel az rablástól ő birodalmokat
    Megtarthatnák épen a szegény községet.

    Íme azonközben kémek megjutának
    Az Erdélyországban Báthori Istvánnak,
    És Vég-Temesvárban jó Kinizsi Pálnak
    Megbeszéllék török szándéka mi volna…

    Most – ugymond – Alibég ékes seregével
    Által kezdett kelni Dunán ő népével,
    Az Erdélyországnak nagy veszedelmére,
    Hatvanezer néppel – indult sietséggel!

    Ez hir már mindkét ur tudtára vala;
    Jó Báthori István az Erdélyországban
    Oly nagy sietséggel ő tartományában
    Zsoldot kiáltata az Erdélyországban.

    A kéncses Erdélynek ő tartományában[34]
    Székel, magyar, szász, és oláh lakik abban,
    Kikből nagy szép hadat jó Báthori István
    A törökek ellen nagy-hamar támaszta.

    Bővséges éléssel táborát megtölteté,
    És hadi szörszámmal megerősiteté,
    Ellenség jövését semminek nem vélé –
    A szegény községet nagy rablástól félté.

    Ime azonközben tevék neki hirré:
    Az ő birtokára hogy Alibég jönne,
    Oly nagyszámu néppel, Erdélyre sietne –
    Ingyen[35] majd Erdélynek határára érne.

    Azért gyorsasággal, és nagy-bátor szűvel
    Török eleibe vajda ő népével
    Indula táborból, mégyen sietséggel:
    Mert hallja, hogy török jőne sebességgel.

    Azonközben pedig az Vég-Temesvárnak
    Az ő ispánjának: jó Kinizsi Pálnak
    Izene Báthori mint jó szomszédjának:
    Oltalmára jőne az Erdélyországnak!

    „Siess – ugymond – kérlek, mint jó szomszédomat,
    Szomorú rabságtól én birodalmamat
    Oltalmazzuk (hüven) mü tartományunkat,
    Földre mind levágjuk itt a pogánokat!

    Ime béindultak most a mü földünkbe,
    A mi ellenségünk oly nagy kövélységben,
    Kiket az Ur Isten ada mü kezünkben –
    És leveri őket itt a mü földünkben.

    Én innét népemmel, oly nagy sebességgel
    Eleikbe megyek én minden örömmel;
    Kérlek, te is indulj utánnok népeddel:
    Közbe vegyük őket a mü seregünkkel.

    Erre igen kérlek, hogy nagy gondod légyen:
    A mi viadalmunk ilyenmódon légyen,
    A pogán-ellenség mü kezünkben essen –
    Hogy mü seregünktől igy ő megröttenjen.

    Ezt ha művelendjük: én bizonynyal hiszem,
    Hogy a diadalom mü kezünkben leszen,
    Ez fertelmes népben[36] haza egy sem megyen –
    Koporsójok nekik a mü földünk legyen!“

    – Vitéz Kinizsi Pál hogy e dolgot érté:
    Az ő szép seregét ottan elkészítté;
    Ezt Alibég ingyen eszébe sem vövé,
    Hátul hogy ellenség volna, azt nem vélé.

    Azért az Kinizsi népe távoly földen
    Igen szép sereggel török után mégyen,
    Azonközben török az erdéli földen
    Égetést, dúlást, és nagy rabolást tészen.

    Röttenetességgel a szép várasokat
    Dulják és égetik mind a szép falukat,
    Nagy-bizvást rabolják a bennevalókat:
    Mert nem látnak sehol ellenek-állókat:

    Gyula-Fejérvárig mind felgyargalának,[37]
    Mindent eldulának és elpusztítának,
    Nagy-sok nyereséggel hogy megrakodának –
    Legottan nagy-bizvást visszafordulának.

    Jó Báthori István az ő seregével
    Hátol ő utánok mégyen merészséggel,
    De nem akar élni vakmerőséggel:
    Azért Kinizsi Pált várja ő népével.

    Azonközben török egy falura ére
    Mely a mező középen áll: Kenyérre,
    Melytől neveztetik Kenyérmezőnek –
    Ott lőn szállások mind a törökeknek.

    Egy egész méföldet mező szélessége
    Tart, kit jobbkéz felől az Marosnak vize
    Mos, és balkéz felöl vagyon magas hegye; –
    És igen szép sík, mezőnek földe.

    Itt megérté török, hogy Báthori volna
    Igen szép sereggel csak közel hallgatna
    Egy szép váraskában, kinek neve vala
    Szász-Sebes; hozzájok két mélföldnyi volna.

    Azért ezt végezte Alibég urakkal:
    Hogy el ne menjenek mindjárást prédával,
    Hanem ők előszer Báthori Istvánnal
    Megvínának szömbe ott a magyarokkal.

    Ugyanezen dolgot jó Báthori István
    Megértötte vala az ő kémnek által;
    Azért mind a két fél ott közakarattal
    Reggel a mezőre szállának nagy haddal.

    A mezőn egymástól nem távoly ülének,
    Három óráiglan táborokban lőnek,
    Ott egymás seregét elnőzék[38] szemlélék,
    Az ő seregeket szépen elrendelék.

    Seregekben vajda rendelvén ő népét
    Mindennek meghagyja, hogy az Isten nevét
    Térden állván minden kérné segitségét:
    Hogy a pogán-kézből mentené ki népét!

    Sőt azt is meghagyja vajda ő népének,
    Hogy minden[39] valami keveset önnének,
    Kivel ő testeket erősíthetnéjek –
    Hogy vigabban onthatnák ellenség vérét.

    Étel után ottan mindnyájan az hősek
    Egymásnak nagy-vígan ám megesküének:
    Hogy ők mindhalálig egymás mellett lésznek –
    Egymást megápolván[40] megerősödének.

    Ottan vajda népét elöve[41] szólítá,
    Kiknek nagy felszóval ilyenmódon szóla:
    „Szerette vitézim, készüljetek hozzá –
    És nagy bátorsággal menjünk pogánokra!

    Nagy-sok népek vagynak – ugymond – ez világban,
    Kik gyakorta másért vínak igen bátran;
    Más jószága mellett nevet az világon
    Keresnek magoknak azok minden módon.

    Mü nem másért vivunk, hanem mümagunkért,
    A mü jószágunknak megmaradásáért:
    Édes gyermekünkért, és felesegünkért,
    Atyánkfiainkért, és mü marháinkért.

    Im látjátok az nép mely igen kövélyen
    A mü jószágunkkal megrakodva mégyen,
    Számtalan sok népet az rabságra viszen –
    Nagy kegyetlenséget nemzetönken teszen.

    Nemcsak külső népek az ő jószágokkal[42]
    Vitetnek (el) töllek minden marhájokkal:
    De a mü gyermekink ő édes anyjokkal
    Rabságra vitetnek minden marháinkkal.

    Szüzek, szép leányok, szép kisded gyermekek,
    Vélek egyetemben szép tisztes szömélyek;
    Kiket ha engedünk, békével elvisznek –
    Nagy keserüségben mindhalálig élnek.

    Mi atyánkfiait a pogán törökek
    Nem halálra viszik, bizonynyal higyjétek,
    Mert talám könnyebben azt elszenvedhetnék –
    De halálig való rabságra vitetnek!

    Keserűség miatt meg nem beszélhetem
    Mely kegyetlenséget a szegény szüzeken
    És azokkal együtt az asszon-népeken
    Ez jövendő éjjel tésznek szegényeken.

    De hogy az ne legyen: készüljetek hozzá!
    Ne hagyjuk ezeket élnie holnapra!…
    Hanem az mü szablyánk konczról konczra hányja,
    Még ma ez mezőben mind fogytig levágja.

    Ő sokaságokat tü ne gondoljátok:
    Mert sokkal, kevesen ti vínia tudtok;
    Ellenségnek soha hátat nem adtatok –
    Gyakran törekeknek nyakokon jártatok.

    Nagy-bátor szüvetek lám tünektek vagyon,
    A mellett erőtek győzhetetlen vagyon;
    Bizzatok Krisztusban!… Minden fegyvert fogjon
    Az jelt mikor hallja: ottan előálljon!

    Csak egy óra mulva, bizonynyal higyjétek
    Amaz nagy Kinizsi Pállal az vitézek
    Segítségre jőnek mellénk szép seregek:
    Azért müellenünk nem állhatnak ezek.

    Azért magatokban ezt eltekéljétek:
    Hogy mindhaláliglan e fertelmes népet
    Egyaránt vágjátok pogán törökeket, –
    Istennek adjátok a tü neveteket.

    Bizonynyal higyjétek, hogy én jelen leszek,
    Minden ügyetekben hogy én jelen leszek;
    Vagy ez nap veletek győzedelmet veszek:
    Avvagy az Krisztusnak vendége én leszek!“

    Hogy e beszédet az vajda elvégezte:
    Az egész nép őtet, hogy jelt adna, kérte
    Minden vitéz urnak hivségét jelenté[43],
    Az vajda beszédét az sereg dicséré.

    Azért gyorsasággal az vajda ő népét,
    Elrendelé szépen és bölcsen seregét:
    Négy felé választá ott ő minden népét
    Hogy könnyebben megtolhatná ellenségét.

    Miért hogy[44] négyféle nép vala táborban:
    Magyar, székely, szász, és oláh vala abban;
    Jobbkéz felől vajda szászokat állatta –
    Az Maros folyása felöl őket hagyja.

    Melléjek szászoknak oláhokat ada,
    Az önnen-seregét közübben[45] állatá,
    Balfelől melléje a székelyt állatá;
    Hátol igen erős álló sereg[46] vala.

    Másfelől törökek az ő seregeket
    Ők is kiszélleszték minden erejeket;
    De a préda környül sok fegyvereseket
    Rendeltenek vala nagy szép seregeket.

    … Immár hogy mind a két fél elkészült volna:
    Egyberohanának nagy sivalkodással;
    Dobok és trombiták zengnek ropogással –
    Nagy-erősen víni kezdének egymással.

    Alibégnek egyik serege indula
    Oly nagy rikoltással jobbkézre szakada;
    Ottan ő lovokat téríték szászokra –
    Jutának mindkét fél az Maros partjára.

    Ott nagy emberséget a szászok tevének:
    Mert sokat pogánban gyorsan leverének,
    Az viz mellett erős viadalt tevének –
    De törökek mellé ám sokan jövének.

    Kiknek rohanásokat az jámbor szászok
    – Miért hogy kevesebb vala az ő számok –
    El nem szenvedhették; (azért) az ő hadok
    Ottan hátat ada… lőn nyomorúságok.

    Sokan ő közűlek ott levágatának,
    Az ellenség miatt sokan meghalának;
    És miért hogy hátra ők nem futhatának:
    Az Maros vizébe sokan borulának.

    A többi pediglen, kik szaladhatának,
    Az oláhok közé nagy-gyorsan futának.
    Kikkel együtt pogánokra arczul állának –
    Nagy vakmerőséggel reájok rohanának.

    Ottan az oláhok, szászok, törökekben
    Csak gyorsan nagy-sokat keverének vérben;
    Sokat ő közűlök ott mind levágának, –
    Ám béugratának lovakkal üzésben…

    Azonközben pedig, hogy ezek itt vínak:
    Balkéz felől a székely is igen forgódik;
    Az hadnak két szárnya erősen harczolnak –
    Mindkét felől akkor sokan elhullának.

    Mikor hadnak szárnya ellenség sokságát
    Meg nem állhatná az ő ostromlását:
    Ottan a közepire veszi vala magát,
    Hogy bizvást vághatná ott a pogánokat.

    Harczon mindkét félben sokan elhullának,
    Törökök szászokban sokat levágának,
    És az oláhokban sokan meghalának –
    Mind vérré vált vala vize a Marosnak!

    A fegyveres népet vajda azonközben
    A mely önmagánál vala a középben:
    Ám előbb[47] indítá török eleibe…
    Itt halld meg, mely dolog lőn egy történetbe![48]

    Fegyveres nép előtt a vajda áll vala
    Rohanni törökre egyszesmind[49] akara:
    Ő jó lovát ott megsarkantyuzva –
    Lovastól egyszersmind földre esett vala.

    Mihelt a vitézek ezt eszekben vévék:
    Pokol-szerencsének jelének itélék;
    Hogy visszatérnének – vajdát arra inték,
    Avvagy hogy az hegyre felfutnának, kérék.

    Báthori felkelvén nekiek felele:
    „Gonosz szerencsének ezt senki ne vélje!
    Mert ki hadakozik Istennek nevében:
    Semmi gonoszszára nem lehet éltében.

    A dolgon vitézek meg ne röttenjetek!
    Az Isten müvelünk lészen, meghigyjétek;
    Mostan bátor szüvvel engem kövessetek –
    A mit tü éntőlem láttok, azt tegyétek!“

    Miglen ezt mondá, oly nagy sietséggel
    Rohana törökre; ottan merészséggel
    Bátorítá népét, hogy az ellenséggel
    Erőssen vínának véle törökekkel.

    Az ő rohanását törökek serege
    El nem szenvedheté Alibégnek népe;
    De nagy gyorsasággal ottan visszatére –
    Az bégnek hirével hogy ez dolog lönne.

    Bég négy szép sereget egyszersmind indítta,
    Kivel vajda népét földre lerontaná;
    Derék viadaltól az hadnak két szárnya
    Ám ottan megszünék, had középre szálla.

    Az egész sokaság mind középre futa,
    Röttenetességgel egymással ott viva;
    Hat sebekkel akkor István vajda
    Lovával egyemben megsebhetett[50] vala.

    Itt az magyarokat török közben fogá:
    Azért az viadal itt igen nagy vala,
    Pogán törökekben számtalan meghala –
    Kiknek ő helyekbe meg más sereg álla.

    Azonközben pedig, hogy itt harczolnának,
    És mind a két félben sokan hullanának:
    Nagy-sok jó vitézek a Kinizsi Pállal
    Vég-Temesvár felől jőnek gyorsasággal.

    Az jó Kinizsi Pál nagy-szép seregekkel
    Erdélybe beére alföldi hősekkel;
    Mihelyen meglátá hogy az ellenséggel
    Jó Báthori István vína merészséggel:

    Jézust kiáltata, – törökre indula,
    Oly nagy sebességgel reájok rohana,
    Hátol törökeket kegyetlenül vágja,
    Számtalan töröket gyorsan lehullata.

    Török önmagában már elhitte vala
    Hogy a magyarokat ő ott mind levágja,
    És az győzedelem ő nálla maradna:
    De mihelyen hátol Kinizsi Pált látá

    Ali bég azonnal ott megröttent vala –
    Mert jó vitézségét Pálnak tudja vala;
    Ottan törökeknek serege megbomla,
    És az ő sok számok küssebbedik vala.

    A Kinizsi Pál vala itt szintén ollyan
    Mint sivó, ordító, kegyetlen oroszlán;
    Valahová téröl: hátat ád a pogán –
    Két élestőr vala neki az oldalán.

    Igen serény vala ő minden dolgában,
    Telhetetlen, pogán-vére ontásában;
    Oly nagy rikoltással ő vala a hadban:
    Hogy megröttenének pogánok táborban.

    Legottan Kinizsi Pál eszében vövé
    Hogy a diadalom lönne keresztyéneké,
    Kezde szágoldani István vajda felé –
    Ellenség előtte álla ott kétfelé.

    Vajda seregéhez hogy már jutott vala,
    Felszóval kiálta, és ekképpen szóla:
    „Szerető szomszédom, jó Báthori István!
    Felelj meg énnekem: vagyok Kinizsi Pál!

    Valahon te most vagy, jelents meg énnekem –
    Ez a Kinizsi: elgyöve! azvagy jelents meg énnekem[51]:
    Ez a Kinizsi, kinek a te élted
    Nagy vigasságára volt mindenkor élted.“

    – Inkább ellenségnek eltágulásából
    Hogynem Kinizsinek ő kiáltásából
    Vajda ám eszébe vövé harczolásból
    Hogy Kinizsi jelen volna viadalban.

    Noha sok sebekkel (vajda) bágyadt vala,
    Mindazáltal testek közzül igy szól vala:
    „Szerető szomszédom, imhol vagyok!“ – monda –
    Ottan vajda mellé Kinizsi indula.

    Vajda környül töröket leverte,
    Az néppel vajdát haláltól megmenté,
    Nagy-szép intésekkel népet erősíté –
    Arczról törökökre megtéríté.

    Veszedelmet török hogy kétfelől érté:
    Ottan ő seregét az hegyre téríté,
    Hogy megmaradhatna hegyen, ő azt vélé –
    És a prédás tábort ottan elfelejté.

    Futnak nagy-erőssen törökek az hegyre,
    Utánok magyarok, vágják őket földre;
    Vitéz magyaroknak az Isten téríte
    Ékes diadalmat, gazdag nyereséggel…

    Mind egész nap őket erőssen kergeték,
    Hegyen, völgyen, erdőn, sikon igen ölék,
    Mindenfelé pogánt ők el-kiszéleszték –
    Ekképpen magyarok pogánt ott megverték.

    Sok számtalan török csak az hegyen vesze,
    Egész harmadnapig, kiket a föld népe
    Tétova kergete, gyakor helyen öle –
    Sokat búdosásban éhség megemészte.

    Csak keveset bennek elfogtanak vala,
    Kikre törökek közt nagy tekintet vala,
    Kiknek saczczolása[52] sokat teszen vala –
    A többit mind földre ők levágták vala.

    Alibég ruháját változtatja vala,
    Egy pásztorhoz hegyben gyorsan bément vala,
    Annak kunyhajában az éjjel hált vala,
    Reggel jó lovára ő felfordult vala.

    Monda a pásztornak: menj el gyorsasággal,
    Báthori Istvánnak a Kinizsi Pállal
    Mondd meg, hogy az éjjel te gazdája voltál
    Vitéz Alibégnek te jól gazdálkodtál!

    Ottan az Alibég onnét elszágolda,
    Haláltól, fogságtól ő megszabadula,
    Törökországban ő maga bészágulda
    Mezítelen elszaladván béfuta –
    De minden ereje Erdélyben marada.

    Mihelt törökeket magyarok levágák:
    Ottan jó lovakat táborra fordíták,
    A török táborát azontol eldullák,
    Kazdag[53] nyereséggel ott megrakodának.

    Mindjárt az foglyokat ott ők elódozák,
    Nagy rabságtól őket is megszabadíták,
    Kikkel egyetemben Istennek nagy hálát
    Adának vitézek, egymásnak vígadnak.

    Azután mindnyájan vitézek gyülének
    Az harcznak helyére ottan ők menének;
    Urak vitézekkel igen örülének,
    Elvégezék, hogy ott vacsorát önnének.

    Mert már (setét) estve vala a táborban
    Nem mehetnek vala onnét napvilágban,
    Azért a testeken oly nagy vigassággal
    Asztalt teríttete vitéz Kinizsi Pál.

    Ellenségnek teste sürőn fekszik vala,
    Mind az egész mezőn oly nagy-gyakor vala,
    Hogy egyik holttesttől elhághattál volna
    Másikra tizenhat futamatnyi földen…

    Ott azért ételhöz vitézek mindnyájan
    Letelepedének nagy háláadással,
    Ellenség-testeken ülnek vigassággal,
    Újítják testeket étellel itallal.

    Örömekben hősek isznak az jó borban
    Nagy-szép énekeket ő lakodalmokban[54]
    Mondnak, és beszélik: eleink az hadban
    Miként ellenséggel víttak viadalban.

    Hősek jobban-jobban az jó borban innia
    Kezdének fegyverben szép tánczokat járni,
    Egyszersmind hangosan igen kiáltani
    Kezdék ott a méhsert szépen betölteni.

    Nagy-szépen a hősek lakozván vigadnak
    Külemb-külemb játékot köztek indítnak,
    Nagy fegyveres tánczot mezőben ők járnak
    Élteket Istentől kérik az uraknak.

    Vitéz Kinizsi Pált az hősek ott kérék,
    Hogy ő is tánczolna urakkal, őt inték,
    Megfogadá vitéz uraknak kérését –
    Ottan ő előttek Kinizsi felugrék.

    Egy nagy török testet azontul[55] ragada
    Az ő fogaival földről felharapá
    Vitéz kezeivel csak hozzá sem nyula –
    Avval egy szép tánczot urak előtt jára.

    Kik ez dolgot láták: erősen csodálák
    Erős Herculeshez Kinizsit hasonllák,
    Némelyek Sámsonhoz hasonlónak mondák, –
    Dicsérék vitézek látván az ő dolgát.

    Örömekben hősek az egész étczaka
    Csak egy mákszömnyét is nem aludtak vala;
    Reggel seregével két úr indult vala –
    Gyula-Fejérvárban vigan mentek vala.

    Onnét ők küldének másnap nagy-sok népet
    Kik megszámlálnájak társoknak testeket,
    És eltemetnéjek mind egyiglen őket:
    Vadak-madaroknak hagynák törököket.

    Népek oda-jutván megszámlálták vala,
    Magyart törökektől külen rakták vala;
    Magyarok hadából nyolczezer nép hala:
    Pogánból mezőben harminczezer vala.

    A nélkűl[56] az hegyen, völgyen, és erdőben
    Számtalan sok török vesze kergetésben.
    Lelének azután az Maros vizében
    Kétezer oláhot, szászszal egyetemben.

    A kik magyaroknak pártjokon valának:
    Azoknak népektől sirok ásatának,
    És föld köbelében béhomlíttatának –
    Ellenség testeket hagyják az vadaknak.

    – Jó Báthori István és az Kinizsi Pál
    Ekképen vivának meg a pogánokkal
    Bőv Kenyérmezején az Erdélyországban,
    Az böjtelő hónak tizenöted napján.

    Ezek után vajda egy szép kápolnácskát
    Ütközetnek helyén csináltatott vala,
    Önnen-költségével épüttetett vala:
    Kit emléközetre őutánna hagya.

    Budában királynak ez hogy hirével lőn:
    Nagy dicséreteket király Istennek tőn –
    Hogy ki diadalmat pogán törökeken
    Gyakran magyaroknak ád ellenségeken.

    – Ekképen az Isten a mü eleünket
    Igazgatta régen mü nemzetségünket;
    Csak bizzunk ő benne, ő most is bir münket:
    Megrontja bizonynyal mü ellenségünket!

    Támaszszon az Isten most is oly urakat
    Kik által megrontsa mind a pogánokat,
    És megszabadítsa a benne bizókat –
    Kezünkbe megadja a mü országunkat!…

    – Ezeket versekben a ki berendelte[57]
    Temesvári István deák az ő neve,
    Hogy Telegden laknék scholamesterségben
    Ezerötszáz hatvankilencz esztendőben.

    • * *

    Jegyzet. Ez igen becses költészeti s történeti ereklye eredetileg a Heltai Gáspár által Kolozsvártt 1574-ben kiadott „Cancionalé, az az históriás énekeskönyv“-ben létezik e czim alatt: „A kenyérmezői história, mint adta az Isten a diadalmot Báthori István vajdának a törökök ellen. Temesváry István.“ E könyvnek csak egyetlen teljes példánya létezik immár az egykori gr. Ráday-féle, most pesti ref. főiskolai könyvtárban. – Közlésem a nem rég elhúnyt tudós dr. Ötvös Ágoston kézirati másolata után való. E kézirat a gyula-fejérvári Batthyányi-könyvtárban őriztetik.

    T. K.

    PROTESTÁNSOK ÜLDÖZÉSÉRŐL.

    (Töredék „Szent-János Martyromságáról“ szerzett hosszabb ének végéből.)

    – A XVI-ik századból. –

    . . . . . . . . . .
    Elvételét az Szent-János fejének
    Meghallátok Krisztus hopmesterének,[58]
    Egy leánzó lén oka veszésének
    Ily jámbornak ő feje vételének.

    Lettek most sok Jánosok ez világra
    Kik igazgattatnak az boldogságra:
    De kevésnek most arra kivánsága –
    Azért rajtunk Istennek nagy haragja.

    Igen valljuk körösztyénnek magunkat,
    Jónak mondjuk szentek tanításokat,
    De nem szenvedhetjük ő mondásokat
    Mikor reánk szólnak bizonságokat!

    Tömlöczözik most az Krisztus hiveit
    Mint régen az zsidók prédikátorit;
    Krisztusnak drágalátos prófétáit
    Nem hallgatják az Istennek mondásit.

    Az Krisztust mint Júdás ugyan árulják –
    Sőt Júdásnak ócsobban űk eladják,
    Mert csak három pénzen is ők eladják,
    Kik az ő hiveit igen káromlják.

    Csélcsapoknak mostan kenyerek vagyon
    Miseüvöltőknek kenyerek vagyon,
    Kitül nem sokasulhatnak világon –
    Inkább akarják hogy lölkök vigadjon.

    . . . . . . . . . .

    (A következő levelet valamely barbar kéz kitépte.)

    • * *

    Csoma-codex. Nagy kár, hogy a költemény vége, a mi legérdekesebb szokott lenni, hiányzik. Egy egész levél ki van szakítva.

    T. K.

    ÜLDÖZÖTT PROTESTÁNSOK ÉNEKE.

    – A XVI-ik századból. –

    Óh mint keseregnek most az körösztyének:
    Nincsen ő nekiek semmi békességek –
    Mert elhatalmaztak az sok hitetlenek.

    Kik az Jézus Krisztust el nem szenvedhetik,
    És az ő székiből őtet el levetik,
    Az ő érdömében hitöket nem vetik.

    Egy felől környűlünk az szent érdemesek,
    Más felől környűlünk idegen nemzetek
    Kiknek az Krisztusnak szolgái: nevetség!

    Szidalmazzák ezek az Krisztusnak nevét,
    Nem külömben tartják mint eretnekeket
    Az kik az Krisztusban vetötték hitöket.

    Ne hagyj azért minket te hatalmas Isten –
    Mert az te népednek nincsen segítsége,
    Nincs oltalmazója, nincsen fejedelme!

    Hogy megismerhesse Krisztusnak egyháza:
    Hogy csak te vagy neki kegyelmes Istene,
    És minden árváknak kegyes táplálója!

    Dicsértessél Atya, mindenható Isten,
    És az te Szent Fiad véled egyetemben,
    Az Szent Lélek-Isten örökkön örökké!

    • * *

    A Csoma István által 1638-ban összeirott codexből, mely többnyire XVI-ik századbeli énekeket tartalmaz.

    T. K.

    PROTESTÁNS MAGYAROK FOHÁSZA ISTENHEZ, JÓ FEJEDELEMÉRT.

    – A XVI-ik század végéről, vagy a XVII-ik elejéről. –

    Tekints reánk Ur Isten mi nyomoruságinkban,
    Mert tenálad nélkül ez gyarló világban
    Vagyunk csak árvaságban.

    Elfogytanak Ur Isten az jámbor fejedelmek,
    Nincs gondviselője nyomorult népednek,
    Oltalma seregednek.

    Az kik köztünk Ur Isten, mondatnak pásztoroknak:
    Csak szinét viselik ő hivataljoknak, –
    Tégedet elhagytanak.

    Uralkodik Ur Isten köztünk minden hamisság:
    Mert az tiszttartóknak kedves csak az birság –
    Távul ment az igazság.

    Azért hozzád kiáltunk – Ur Isten, légy oltalmunk,
    Légy pásztorunk nekünk, légy erős hadnagyunk,
    Légy mindenben oltalmunk!

    Adj minekünk Ur Isten, jámbor gondviselőket,
    Adj körösztyén és istenfélő birákat,
    Adj jámbor polgárokat!

    Adj ollyakat Ur Isten, kik téged szeressenek,
    Mind az két táblának kik őrzői lesznek,
    Reá gondot viselnek.

    Adj ollyakat Ur Isten, kik templomra, scholára[59]
    Főgondot viselnek jámbor tanitókra
    Az te hiv szolgáidra!

    Adj minekünk Ur Isten értelmes férfiakat
    Kik bölcsen, eszössen viseljék magokat,
    Jól rendöljék dolgokat.

    Ne adj nekünk Ur Isten, gyermek-fejedelmeket
    Puha asszonyi-ember természetüeket,[60]
    És gyermekeszüeket.[61]

    Adj minekünk Ur Isten, igazságszeretőket
    Kik nem néznek ebben semmi személyöket,
    Semmi barátságokat.

    Adj ollyakat Ur Isten, kik szép ékes beszéddel
    Mindent végezzenek Isten szerént renddel,
    Ekössen szólló nyelvvel.

    Adj ollyakat Ur Isten, az kik szent életűek:
    Förtelmes bűnökben el nem merüljenek –
    De jó példa légyenek!

    Ne légyenek, Ur Isten, tobzódók, részegesek,
    Rút, undok paráznák, haraggal teljesek,
    Iregyek, kegyetlenek.[62]

    Az kiket-adsz Ur Isten, pusztán őket ne hagyjad:
    Az te Szent Lölköddel szépen fölruházzad,
    Sok jóval koronázzad!

    Adj őnekik Ur Isten, mennyei bölcsességet,
    Adj őnekik lelki erőt, igaz hitet,
    Adj észt, elmét, tanácsot!

    Birjad nekik Ur Isten szivöket, elméjöket,
    Hogy mindenben követhessék Fölségedet,
    És az te törvényedet.

    Vezéreljed Ur Isten őket az igazságra:
    Hogy ne véthessenek ő hivataljokban, –
    Hiven járjanak abban!

    Adj őnekik Ur Isten békességes esztendőt,
    Adj hosszu életet – nagy jó egészséget,
    Adj kedves csendességet!

    Engedd nekik, Ur Isten, légyen kedves személyek,
    Az fejedelmek közt légyen tisztességek,
    Böcsületes beszédek.[63]

    Lágyíts hozzánk Ur Isten az fejedelmeket is:
    Ne légyenek nekünk Pharahóink ők is, –
    Téged féljenek ők is.

    Adj oly szivet Ur Isten, hogy nekik engedhessünk,
    Hogy zúgódás nekűl nekik szolgálhassunk,
    Értök könyöröghessünk!

    Add meg nekünk Ur Isten az te Szent Fiadért
    Az mi közbenjáró Jézus Krisztusunkért,
    Az ő szent érdeméért!

    Dicsértessél Ur Isten – te Szent Fiaddal mennyben
    És te Szent Lölköddel tűlünk, egyetemben,
    Most és örökké, Ámen.

    • * *

    A protestáns jellegü Csoma-codexből.

    TÖRÖKÖK ELLEN HADAKOZÓ MAGYAR VITÉZEK FOHÁSZA.

    – A XVI-ik vagy XVII-ik századból. –

    Panaszát Ur Isten mi szegény hazánknak
    Hallgasd meg siralmát jó Magyarországnak!
    Légy szabaditója romlott házainknak,[64]
    Sok szegény árváknak, kik hozzád kiáltnak.

    Az te népeidet hatalmas Ur Isten
    Tarts meg az hitetlen nemzetségek ellen,
    És tedd szerencséssé ellenségid ellen
    Kik most dühödtenek szegény hazánk ellen.

    Vedd hozzád Ur Isten sok kiáltásinkat,
    Az te Szent Fiadért oltalmazd utunkat,
    Ne nézzed Ur Isten nékünk mivoltunkat:
    Hanem Szent Fiadat kikért bocsátottad.

    Látod nagy Ur Isten mi nagy inségünket
    Idegenek miatt való esetünket,
    Mentsd ki jó Istenünk az mi nemzetünket,
    Az hitetleneknek ronts meg erejeket.

    Vagyunk Uram Isten nagy nyomorúságban,
    Az pogányok miatt nagy sok siralomban;
    Kik az te nevedért forgunk mostan hadban:
    Szegény néped mellett támadj fel hadunkban!

    Segélj meg Ur Isten dühösségek ellen,
    Támadj fel mellettünk, ő hatalmok ellen;
    Titkolt tanácsokat tölcs[65] fejekre Isten
    Hogy te szent nevedet ismérjék meg Isten.

    Hatalmas bölcs Isten te indításodat
    Vidd véghez mibennünk elkezdett dolgunkat,
    Az te Szent Fiadért igyöket igazgasd –
    Az kik szent nevedben köték fel kardjokat.

    Örök, mindenható, kegyelmes Ur Isten
    Szentölt vitézekkel hadban voltál régen:
    Légy jelen, könyörgünk, mostan azok ellen
    Az kik káromkodnak istenséged ellen!

    Győzhetetlen Isten, hatalmasságodat
    Terjeszd ki reájok te sújtó karodat;
    Az pogány népeknek ronts meg hatalmokat,
    Az kik csak csufolják az te Szent Fiadat.

    Igaz, áldott Isten könyörülj mirajtunk,
    Kik te szent nevednek oltalmáért vivunk,
    Az tűled vött hitért és nevedért bajlunk,
    Hazánkért, árvákért, özvegyekért vivunk.

    Egész életünknek minden idejében
    Dicsérjünk mindnyájan szent gyülekezetben,
    Magasztaljuk neved szent éneklésekben –
    Örök Isten, csak légy velünk mi igyünkben!

    • * *

    Szencsey György dalkönyvéből; a versből valami még hiányzik, mert utolsó strophánk után e sor olvasható:

    „Evangéliomnak prédikáltatása“

    a következő levél kiszakadt.

    T. K.

    KÁTAI MIHÁLY SÍRFELIRATA.

    – 1606. –

    Én Kátai Mihály világnak nagy példa
    Az Epicurusnak voltam tanitványa,
    Sardanapálusnak követője s társa,
    Bachusnak, Vénusnak, Voluptasnak fia.

    Az Istennek nevét nyilván káromlottam,
    Mulandó jószágért hitem megtagadtam,
    Ellenségnek hazám s nemzetem eladtam –
    Velem jól tett uram méreggel itattam.

    Az élő Istennek olvastam könyvéből
    Hogy ha ki elhinné[66] magát, haragjából
    Nyakra-főre jőne le az uraságból:
    De ezt csak gúnyoltam nagy kevélységemből.

    Azért mindezt világ rajtam tapasztalja:
    Hogy szent s igaz légyen az Istennek szava;
    A mit érdemlettem ihol azt megadta:
    Itt nyugszom, vagdalva diribről-darabra!

    • * *

    Kátai Mihály Bocskai István erdélyi fejedelem kanczellárja, urát az egykoruak tanusága szerént megmérgezte, s ezért elébb börtönbe vettetvén, Bocskai feldühödt hajdu-hadai által a kassai piaczon izré-porrá vagdaltatott – A jelen költemény csakugyan fel volt-e vésve sirkövére? nem tudom; én a Ráday-levéltár LV-ik codexe után közlöm, a hol ezen czim alatt áll: „Epitaphium Micháelis Kátai, Cancellárii Stephani Bocskai Principis, qui Principem dictum veneno extinguens, ab Hajdonibus et militibus propter hoc scelus post mortem Principis frustratim concisus est.“

    T. K.

    NAGY PÉTER BÖRTÖN-ÉNEKE.

    Sárvárott, 1606-ban.

    Engem az szerencse mast próbára vetett
    Sima tengölyérül nyakra leeresztett,
    Világ csudájára vélem, hogy engem tett –
    Ily veszedelemre engemet eresztett.

    Nincsen ez világon oly jó bölcs katona
    Az ki gonosz társhoz önnönmagát adja,
    Hogy sok elvett prédát ő ki nem okádna –
    Végre gyalázattal világbul kimulna.

    Nem szánja szegénynek, gazdagnak marháját,
    Gyakorta megássa koldúsnak is házát,
    Soha nem kéméli az urak majorját, –
    Tolvaj megkerüli polgár istállóját.

    Azonban azt tudja, hogy szerencse dolga:
    Utána futva megy undok gyalázatja;
    Bujdosás ő dolga, maga is jól tudja –
    De sok latorságát ő el nem hagyhatja.

    Gondolom, én valék ilyen állapotban,
    Erős, gyors, fiatal, ifjúi voltomban,
    Csintalan, nedénges minden útaimban –
    Enyveskezü valék széjjelbujdostomban.

    Jaj gonosz szerencse miért csalál engem?!
    Ugyan megbódítád én ifjúi elmém;
    Csak ez darab földet szüntelen kerültem:
    Azonban tömlöczbe heverésben estem.

    Pironkodhatom már, hogy ily gyalázatban
    Egynihány nap éltem az vörös toronyban;
    Látom senki sem szán, vagyok ily nagy búban –
    Bűneimért lészek már nagyobb kinokban.

    Engem ez világon tartnak főtolvajnak,
    Tudom hogy mondanak huzónak-vonyónak,
    Minden tolvajoknak hires gazdájának –
    Vélem, hogy utánam főebbek támadnak.

    Törvényre vonának sok jó főemberek,
    Előszólítanak ime látom ezek;
    Iminnend-amonnand sok levél érkezik –
    Kiért az én szivem nagy bánatban esik.

    Engem itélének hóhér fegyverére,
    Azután testemet sárvári kerékre;
    Magam is jól tudom, méltó vagyok erre…
    Isten, viselj gondot én szegény lölkömre!

    Régi jó barátim kérlek az Istenért
    Jámborul éljetek az Jézus nevéért!
    Kik prédát szerettek, nyilván elhigyjétek:
    Kerékre, pallosra, kötélre szert tesztek!

    Siralmas óhajtást néked Uram! nyújtok,
    Tudom hogy különben én meg nem újulok;
    Országodban veled vígadozni fogok –
    Mikor szemed előtt arczul leborulok.

    Sörkenj föl én lölköm, az Úr veled vagyon!
    Énekölj én lölköm az Úr előtt nagyon,
    Hogy könyörgésedre dicsőséget adjon,
    Téged országában hamar bébocsásson.

    Zokog az én lölköm számtalan bűnömért:
    Mint tolvaj keresztfán undok vétkeiért;
    Uram téged kérlek az te érdemedért:
    Ne vess az pokolra förtelmességemért!

    Itt vetettél engem, tudom gyalázatra,
    Tagjaimat adád különbféle kinra:
    Nem félek haláltul, bátran megyek arra –
    Nyakamat kinyújtom hóhér pallosára.

    Légyen nagy dicsőség neked óh Jehova
    Tengernek, és mennynek, földnek drága Ura,
    Az ki gondot visel szegény szolgájára:
    Lölkömet is ne vesd pokolnak kinjára!

    Igazán megmondom: az ki jámborul él
    Sem mezőn, városon, falun – sohul sem fél;
    Istennek áldása röpül reá mennybül –
    Holta után aztán örökkén Úrral él.

    Férfiak, asszonyok, szüzek szép virágok,
    Széjjel imitt-amott ti az kik bujdostok,
    Bölcsőben feküvő gyönge liliomok:
    Az Jézus nevéért ti megbocsássatok!

    Isten oltalmazzon titeket ezektül!
    Mert én nem függöttem soha az vénektül;
    El ne szakadjatok Isten igéjétül,
    Tanácsot kérjetek csak az Szent Lélektül.

    – Ezeket leirám keserüségemben,
    Sárvári tömlöczben vagyok könyörgésben,
    Az egy ezer hatszáz és hat esztendőben
    Az bőjtmás havának második hetében.

    Nagy Péter én nevem, versfejek mutatják,
    Én életem renddel előtökben adják;
    Valakik magokat rosz életre adják –
    Gonoszul elvesznek, magok is jól tudják.

    • * *

    (Szencsey György dalkönyve.)

    BETHLEN GÁBOR.

    („Gabriel Princeps Transsylvaniae.“)

    – A XVII-ik század első feléből. –

    Az magyar nemzetnek
    S az körösztyénségnek
    Én vagyok Gedeona,
    Sok fejedelmeknek
    És minden rendeknek
    Függ rám szeme világa:
    Süveg emeléssel
    Tisztességes füllel
    Jámbor, nevemet hallja.

    Astyáges régenten
    Ágyában feküvén
    Illyen álmot látott volt:
    Hogy szép leányának
    Mándane asszonynak
    Ágyékából szőllő nőtt,
    Kinek szép árnyéka
    Egész Ázsiára
    Messze földre elhatott.

    Szivében félelmes
    Astyáges álmátul
    Igen is megrettene:
    Hogy leánya fiát
    Maga unokáját
    Veszteni igyekeze,
    Kit lám az nagy Isten
    Jövendő üdőben
    Királylyá helyheztette.

    Ha Cyrus országát
    Királyi hatalmát
    Szőllőlugos példázta,
    Ki az nagy Persiát
    S mind az két Ázsiát
    Árnyékával béfogta:
    Igy születésemet
    S nagy herczegségemet
    Nem vakszerencse adta!

    Dávidot az Isten
    Nagy veszedelmekben
    Kegyessen megtartotta,
    Serény vitézséggel
    Okos bölcsességgel
    Ott megajándékozta,
    Izráel országát
    Saul koronáját
    Lám végre neki adta.

    Régi magyaroknak
    Jeles királyoknak
    Én is nyomdokit nyomom,
    Hunyadi Jánosnak
    Amaz nagy hadnagynak
    Bátorságát én birom,
    És az Attillának
    Két élű pallosát
    Oldalamon hordozom.

    Egész napkeletnek,
    Napnyugoti résznek
    Félelmire én vagyok;
    Az föld is megrendül
    Sok fül hirrel csendül:
    Ha trombitát fujatok, –
    Sok diadalmakkal
    Szerencsés csatákkal
    Kit megbizonyíthatok.

    Ferdinánd császárnak
    Sok számú hadának
    Sokszor gátot csináltam,
    Tompérnak[67] Bucconak[68]
    Sok német uraknak
    Holtokig hadakoztam,
    Kiknek halálával
    Az nagy iga alól
    Nemzetemet föloldtam.

    Az Hunyadi Mátyást
    Amaz magyar királyt
    Az németek mint félték:
    Az bécsi asszonyok
    Siró gyermekjeket
    Mátyással ijesztgették;
    Engem sem kivánnak
    Valakik karomnak
    Erejét megismerték!

    Emlékezetemre
    S nagy dicséretemre
    Az lészen az jutalmam:
    Hogy királyi székben
    Pozsonyi gyülésben
    Közvox-úl választattam;[69]
    Melyre én magamat
    Minden érdem alatt
    Ugyan nem méltóztattam.

    Elég vala nekem:
    Hogy vala érdemem
    Az magyar koronára;
    Nem akartam venni,
    Fejembe tétetni
    Másnak gyalázatjára;
    Csak tartsa határát,
    Ám viselje gondját –
    Nincsen boszszuságomra!

    De az közigazság,
    Hitbéli szabadság
    Igen nagyok előttem;
    Melynek oltalmára –
    Bosszuállására
    Magamat lekötöttem.
    Ha ki ellenem jár:
    Mig életem fönnáll
    Kardomat le nem tészem!

    • * *

    Nemz. muz. hung. oct. 69. „Sebes agynak késő sisak“ czimü XVII. századi kéziratból, melynek nagyrésze latinból van forditva, de vannak benne eredeti versek is, mint például a most leirt, továbbá a Tököli haditanácsa.

    T. K.

    BETHLEN GÁBOR DIADAL-ÉNEKE.

    1618–1629.

    Eredeti czime:

    „Betlehem Gábornak hálaadó éneke melyet irt az ő ellenségin vött győzödelme után.“

    Áldom Uramot
    Ki meghallgatott
    Az én könyörgésemben;
    Hozzá fogadott,
    Megoltalmazott
    Minden veszedelmemben.
    Én is azértan
    Alázatossan,
    Buzgóságossan,
    E szent órában
    Áldozom néki híven.

    Mennyeieknek
    És földieknek
    Egyben-békéltetője:
    Édes Jézusom
    Kegyes királyom,
    Szenteknek dicsősége –
    Nyisd meg szivemet,
    Oldd meg nyelvemet,
    Adjad erődet –
    Hogy jótétedet
    Lelkem megköszönhesse!

    Régi jóvoltod,
    Irgalmasságod
    Ma sem kissebbítéd meg,
    Én hozzám penig
    Mind ez ideig
    Volt igen buzgó, s meleg:
    Gyermekségemnek
    Noha bűnei,
    Ifjuságomnak
    Éktelenségi
    Ezt nem érdemlették meg.

    Te jelen voltál
    S rejám vigyáztál
    Sok nyavalyáim között,
    Kiben hitemnek
    S reménységemnek
    Kicsiny volta megtetszett;
    De kegyelmesen
    Bölcs igaz Isten
    Rejám tekintvén,
    Gondot viselvén –
    Ezeknek jó vége lett.

    Oltalmod alatt
    Mind megmaradhat
    A ki féli nevedet,
    És ha egyedül
    Nagy segitségül
    Hivja szent Fölségedet:
    Minden bizonynyal
    Megtapasztalja,
    És valósággal
    Minden meglátja
    Nagy kegyelmességedet.

    Nincsen az égön.
    Nincsen e földön
    Nálad nélkül segítség:
    Mert mindenekben
    Tökéletessen
    Csak tijéd a dicsőség.
    Tetőled vagyon
    Örvendezésem,
    Tenéked méltó
    Hogy most éntőlem
    Adassék nagy tisztesség.

    Örömest néked
    A meddig élek
    Szivem szerint szolgálok,
    Noha előtted
    Megvallom néked,
    Igen nagy bűnös vagyok.
    De halálodnak
    Nagy érdeméért,
    Igéretednek
    Teljes voltáért
    Hozzád bizvást járulok.

    Rajtam Uristen
    Tartsd meg végiglen
    Ezen nagy jó kedvedet,
    Ne taszitsd búra
    Rút gyalázatra
    Hozzád hajtott fejemet.
    Ha tudatlanul
    Eltévöledett
    Háládatlanul
    Bünben eséndett:
    Mértéköljed vessződet!

    Szentséges Atyám,
    Édes Jehovám
    Tőlem el ne távozzál;
    Rút vétkeimmel
    Sok bűneimmel
    Tőlem hogy ne bántassál:
    Szeretetedben
    És félelmedben
    A kegyességben,
    Engem végiglen
    Őrizni méltóztassál!

    Ez jelenvaló
    Gyorsan elfutó
    Életünknek napjai
    Tenálad tudva
    És megszámlálva
    Vadnak minden óráji.
    Adjad, hogy szépen,
    Tisztességesen,
    Idvességesen
    Légyenek bölcsen –
    Essenek jó végei!

    Boldogok éppen
    A kik igédben
    Valóban gyönyörködnek;
    Nékem is adjad,
    Hogy csak te róllad
    Éneklésim légyenek!
    Szent törvényedre,
    Rendelésedre,
    Hagyományidra,
    Nagy csudáidra
    Én szemeim nézzenek!

    Édes feleim
    Földi segédim
    Engem ha elhadnak is:
    Csak te légy velem
    Édes Istenem:
    Úgy nem félek semmit is!
    Erős oszlopom
    Te vagy oltalmom,
    El nem hanyatlom –
    Mert megtartatom
    Még az halál völgyén is.

    Tántorodástul
    Botránkozástul
    Tartóztasd lábaimat;
    Az fegyhetetlen
    Jámbor életben
    Igazgasd útaimat,
    Akaratomat
    Akaratoddal,
    Indulatimat
    Indulatiddal – –
    Egybenkössed dolgunkat!

    Ekképpen szálljon
    S rajtunk maradjon
    Uram a te áldásod;
    Mind életünkben
    Mind halálunkban
    Birjon irgalmasságod.
    Dicsőitessék
    Megszentöltessék,
    Tőlem áldassék
    Magasztaltassék
    Örökkén nagy jóvoltod!

    • * *

    Ez emelkedett szellemmel s valódi lelki buzgósággal irt ének, mely eredetileg Kazay Jánosnak XVII-ik századi irott énekes könyvében Komárommegyében Kömlődön t. Sárközy József ur birtokában létezik – egyebek közt arról is tanuságot tesz, hogy fejedelmi szerzője énekek irásával gyakran foglalkozhatott, mivel versidomai az akkori időkhez képest meglehetősen szabatosak, s kora költőinek műveivel – kivéve tán az egy Balassa Bálintéit – versműtani tekintetben is kiállják a versenyt.

    T. K.

    HUNGARIA.

    (Bethlen Gábor idejéből.)

    Egy lovon egy nyergen
    Egy aranyos féken
    Rómaiaknak földét
    Vettem volt meg régen
    Scythiából jővén
    Az nagy Dunának vízét.
    Igazsággal mondom:
    Hogy méltán kaszálom
    Az Duna két mellékét.

    Hatalmas urakat
    Vitéz királyokat
    Emberkorra neveltem,
    A régi időben
    Több szomszéd népeken
    Az adót is megvettem;
    Trombita-zengéssel
    Csak nevem hirével
    Sokat megijesztettem.

    Tudja Németország,
    Cseh- és Lengyelország
    Az én szabadságomat.
    Gyakran igaz haddal
    Nem kicsiny haszonnal
    Oltalmaztam magamat:
    De sokszor hitván per
    És kelletlen fegyver
    Fogyatta fiaimat.

    Az sok tútor miátt
    Vallottam nagy bút s kárt,
    Örökségem elfogyott,
    Az mostoha atyák
    S az osztozó fiak
    Másnak csináltak hasznot;
    Sok férjhezmenéssel,
    S az sok temetéssel
    Tárházam már elkopott.

    Eleitől fogva,
    Ez volt nagy káromra:
    Ez nem tied! s ez enyim!
    Csak magok hasznával
    Színes barátsággal
    Voltak hozzám szomszédim,
    Szépen mosolygottak:
    Mikor meg akartak
    Csalni jóakaróim.

    Gyakran egy terhével
    Kettős gyermekekkel
    Gyermekágyat feküdtem,
    Nagy szegínségemben
    Mindkét kebelemben
    Mind elapadt az tejem;
    Az sok dajka miatt
    Édes fiaimat
    Hamar el is vesztettem.

    Mikoron irnának
    Az ezer és kétszáz
    Negyvenkét esztendőben:
    Hires Béla király
    Friderik császárhoz
    Szaladott vala Bécsben,
    Az tatárok miatt
    Az szerencsétlen had
    Hozta volt ez inségben.

    Az ebédnek árrát
    S az szállás jutalmát
    Igen megvevék rajta:
    Mert nagy summa pénzben,
    Három vármegyékben
    Herczegnek parancsola;
    Nem volt drágább kenyér
    Ez dajka-kenyérnél
    Azt minden megtanúlja!

    Az minap mint járék
    Hogy Prágába küldék
    Egynehány vitézeket:
    Hogy az szomszédságban
    Köz-igyre vigyázván
    Segétvén az cseheket;
    Az vitéz cseh urak
    Gyalázatnak tarták
    Az magyar serénységet.

    Addig disputálták
    Az nagy méltóságot,
    És nagy urasságokat:
    Az csehek szégyenlék
    Az magyar vitéznek
    Adni az első harczot;
    Az üstök-vonásban
    Ki fordul gyorsabban:
    A kapja el az konczot!

    Az sok nyelvő tolmács:
    Egyenetlen tanács –
    Egyenetlen virágzik;
    Tűkörben az koncznak
    Színes árnyékával
    Az gyomor lassan telik;
    De te magyar nemzet
    Tarts meg jó hiredet
    A mig benned egy látszik![70]

    • * *

    Nemz. muz. kézirattár hung. oct. 69. („Sebes agynak késő sisak.“) Igen nagy-érdekü, s jellemző költemény. A többi országokról is van ugyan e könyvben egy-egy vers, de latinból forditva.

    T. K.

    BUQUOI-RÓL.

    – A XVII-ik század első feléből.

    „… Minden hadaimat
    Vitéz magyarokra
    Gyorsasággal fordítám;
    Tágas széles helyre –
    Az szép sik mezőre
    Újvár alá szállítám,
    Toppantó lovamat
    Magyar paripákkal
    Pályafutni bocsátám.

    Hallottam volt hirrel:
    Hogy békéllő frigygyel
    Magyar nem tud harczolni;
    Én is azt gondoltam:
    Hogy az magyarokat
    Meg tudom tanítani!
    De az magyar korbács
    Német vasderékban
    Halált tudott okozni.“

    • * *

    Buquoi és Dampierre II. Ferdinánd tábornokai valának, s harczoltak Bethlen Gábor ellen, de ennek hadai által Érsek-Újvár alatt mindketten megverettek, és magok is levágattak. – E költemény 1630 körül szereztetett, s meg van a „Sebes agynak késő sisak“ czimü XVII-ik századi codexben, (Nemz. muz. kézir. hung. oct. 69.) a honnét kiirtam.

    T. K.

    WALLENSTEINRÓL.

    – A XVII. század első feléből. –

    „… Amaz vitéz népő
    Nemzetem emésztő
    Bőföldű Pannóniát –
    Lám fölzavartam volt
    Az Magyarországot:
    Németek koporsóját;
    És megfenyegettem:
    Ezután ellenem
    Ne kösse fel szablyáját!“

    • * *

    Töredék egy hosszabb költeményből, de a melynek többi része reánk magyarokúl semmi érdekkel sem bir. Létezik nemz. múz. kézir. hung. oct.

    1. („Sebes agynak késő sisak.“).

    T. K.

    BRANDENBURGI KATALIN KESERVE.

    1630.

    Eredeti czíme:

    „Bethlen Gábor második felesége Brandenburgumi herczeg leánya Catharina ura holta után az erdélyi fejedelemségben maradván, Csáki generál és a római pápa barátságukért titkon pápista lett, hogy királyi méltóságra mehessen, mely ártalmas dolgot az ország értvén, megorvosol: a fejedelemségből kivetik, azután Istenhez térvén a következendő énekben vallja meg bűneit, és Istentől kegyelmet kér.“

    Ad notam:

    „Szegény fejem Uramhoz óhajt…“

    Bűneimnek nagy mélységéből
    Benned letett reménségéből
    Hozzád mennyben – élő Isten
    Lelkem mégyen, hogy ebből
    Kivezessed – s ne veszessed rossz érdemiből.

    Rejtekben nem tartja sok bűneit
    De elődben terjeszti szívit
    Hogy meglássad – sebét mossad
    S megbocsássad sok vétkit,
    Hadd rendelje – Te kedvedre ezután éltit.

    Álnokságim vadnak láttomra
    Félelmimre s nagy bánatimra
    Melyben lettem – s kiket tettem,
    Hogy születtem világra,
    Mert vádolnak – nagy méltónak a kárhozatra.

    Nagyobb búmra de jut eszemben
    Állhatatlan lők hitemben,
    Istenemre – sem éltemre
    Sem népemre nem néztem:
    Az hivságra – királyságra mikor éheztem.

    Drága kincsem jutott volt mennyből:
    Élek vala hit által szentől
    De elvesztém – meg nem őrzém
    Ki eresztém kezemből;
    Jaj vétkeztem, – s megvettettem én is Istentől!

    Ellenségem már a nagy Isten
    Segedelem ki ellen nincsen,
    Perel vélem: – mint remélem
    Bár, hogy engem megmentsen,
    Fekélyemben – orvosképpen hogy rám tekintsen.

    Bő áldását méltatlan vettem,
    Adta jovát mert nem becsültem –
    Szüléimet, – s jó férjemet
    Kiket földben tettem
    Gazdagságom – méltóságom, s királyi tisztem.

    Uramtól mert hogy elmaradék
    Istenemtől én elszakadék,
    Pokol után – a Bál után
    Ugyan futva fáradék:
    Hogy országot – bátorságot nála találnék.

    Reménségem vetém emberben
    Ki mellettem lenne ügyemben,
    Ne ártana, – sőt tartana,
    Oltalmazna tisztemben:
    Nem tisztadó – és megtartó nagy Ur Istenben!

    Gyakran térdet képednek hajték
    Titkos boltban melyiket tarték,
    Isten helyett – holt szenteket,
    Feszületet imádék,
    Olvasókra – sok szapora Ávékat mondék.

    Utavesztett lelkem: melyik szent
    Ez ösvényen az egekben ment?
    Kitől láttad – és tanultad
    Hogy igy szolgáld az Istent:
    Nem egyébtől – az ördögtől ki rám fogat fent!

    Mert ő sugta, hogy a felséget
    Tarthatnám meg, adván költséget
    Bőven annak – ki uraknak
    És papoknak véreket
    Kiontaná – s megrontaná a főrendeket.

    Igy kellett-e népednek hitit
    És férjednek őrizned hirit,
    Neveltetned – s kegyeltetned
    Az Istennek seregit,
    Ki anyjának – s dajkájának viselted nevit?!

    Csalárd szinnel tündöklő felség!
    Jó dolgokra kedves nehézség!
    Im mint csala – mert rám szálla
    Sok nyavalya, szegénység:
    Már lelkemben – és testemben követ szégyenség.

    Az Istenben elnyugodt Bethlen…
    Hogy nem holtunk volt meg mindketten!
    Hogy ültömben – szép székedben,
    Örültömben – kincsedben
    Ne eshettem – nem lehettem volna hitetlen!

    Teremtőmet immár megbántám
    Kristusomat is megtagadám;
    Igaz hitem – épült hirem
    És hű népem elhagyám;
    Már mit tégyek – hova légyek! hogy jó szálljon rám?

    Hozzád bízom jóknak kutfeje
    Szomjuhozóknak kifolyó teje
    Én lelkemnek – sőt mindennek
    Kik éheznek kenyere,
    Élő viznek – kit neveznek, nálad bőv ere.

    A pusztára bolygott bárányod
    Vétkeitől rémült leányod
    Szüntelenűl – kiált szivből
    Bűnvermiből, s nem látod;
    Óh ne hagyjad – béfogadjad szegény szolgálód!

    Régen kígyó Évát megcsalta:
    Úgy engemet most eláltata;
    Noha bünnek – emberinek
    S követinek sik szava:
    Elhajlottam – mivel voltam Éva rajzatja.

    Igazságot bennem nem leltél:
    Elég adót de attól vettél
    Kit képemben – szürnyüképpen
    Nagy-büntelen megvertél:
    Tarts meg azért – szent Fiadért, ha teremtettél!

    Nem fedezem Éva szülémmel
    Rútságimot figelevéllel,
    Mert esmérem – nagy esetem
    És kétségem Péterrel;
    Hát könyörülj – és végy környül Uram, kedveddel!

    Adjak néked azért nagy hálát
    Végyen róllam sok ember példát
    Mint Dávidról, – a tolvajról,
    Magdalenáról ki magát
    Megalázá – s feltalálá nállad főjavát.

    Siralmimra nékem is tekints,
    Kegyelmednek izsópjával hints;
    Reménséggel – tisztességgel
    Újonnan ékesíts,
    Hogy áldjalak – szolgáljalak, innét elkészits.

    Így tégy velem, térő hiveddel,
    Róllam terhes próbádat vedd el,
    Engedd kérlek – hogy mig élek
    Benned hidjek s lelkeddel
    Vezéreltess – és legeltess te szent Ígéddel.

    Rút esetit lelkem vádolván
    Harminczadik esztendő folyván
    Husvét tájba – hű pásztora
    Templomába béállván
    Ki sirt ebben – versfejekben nevét foglalván. –
    Vége.

    • * *

    A versfejekben: „Brandenburgumi Catharina sír.“ – Három darabból álló rongyos papirokról állitottam össze az egészet, az eredeti 1630-diki széthullott kéziratokból, melyeket aztán egy csomagba (nemz. muz. kézir. hung. oct. 73.) helyezve, egybeillesztettem. – Ez ének stropháinak alakja csaknem azonos a későbbi kurucz tábori dalokéival; megjegyzendő, hogy e versalak tudtomra a jelen éneknél – tehát 1630-ban fordul elő legelőször.

    T. K.

    „CANTIO DE ZÓLYOMI.“

    – Kővárban, 1633. –

    Igy köll-e örökkén nyavalyásan élnem
    Ez rosz világ kinját testemben viselnem,
    Sok gondokkal emésztetnem
    Rabságnak terhét viselnem, –
    Holtig keseregnem!

    Gondaimtul immár annyira jutottam,
    Hogy mint széna nyárban ugyan elszáradtam;
    Mert örömömtül távoztam,
    Régi időmtül fosztattam –
    Árvául maradtam.

    Ékes ifjuságom járál ily véletlen,
    Mint sólyom, ki tőrben béesvén hertelen
    Azt tartja, hogy ma vagy holnap
    Lészen élte-fogyató nap –
    Halálát röttögvén.

    Zöngő szavu hattyu ugy miként árvául
    Vénsége idején hagyatik társátul;
    Mert barátim távol állnak,
    Gyűlölőim reám szólnak –
    Szidalmazván rútul.

    Szintén csak Istennek legyen akaratja
    Ki jó tetszésébül fiát látogatja:
    Semmit ellene nem szólok,
    Zúgolódásra sem hajlok:
    Mert jómra fordítja.

    Oltalmát sőtinkább mivel sokszor vettem:
    Bátor sanyargat is, csak ne hagyjon vesznem!
    Mert az mely fiát sujtolja:
    Az őneki kedves tagja
    Mint irásbul értem.

    Igen hamarsággal az fene tigrisnek
    Zabolát tud vetni az tenger-fenéknek
    Mikor gályákbul rendkivűl
    Bennevalók az mélységbűl
    Rémülvén üvöltnek…

    Dicsőséges gondja érkezik reám is,
    Eltörli orczámrul siralmim árját is,
    Mert szokása, hogy kár után
    Örömöt adjon bú után,
    Nem késvén semmit is.

    Tenger mélységiben lám veszni nem hagyád,
    Czethalnak gyomrábul Jónást is kihozád
    Honnénd kevés idő mulván
    Irgalmasságra fordulván
    Ott megszabadíttád.

    Így volt bizonyára Dávidra is gondja
    Bűneiért kit vert sanyarú ostora,
    De sok szenvedése után
    Jobb karját neki kinyujtván
    Vivé uraságra.

    Csillagos kék égnek alkotó Istene,
    Rettegő sziveknek gyógyító mestere,
    Ki vagy árváknak reménye,
    Bánkódóknak remínsége,
    Életnek kútfeje.

    Engemet is immár szent szinednek kedve
    Újítsa meg végre hatható ereje;
    Ez rabságbul szegény fejem
    Ments(d) ki, hogy neved dicsérjem –
    Mert eljött ideje.

    Fáradt elmémnek sok búsulási után
    Ezer hatszáz fölött harmincz harmadikban
    Igyemet bizván Uramra
    Igy szólok előtte sirva, –
    Bizom oltalmában.

    • * *

    Szencsey dalos könyve. A hires Zólyomi Dávid ez éneket Kővárban irhatta, a hol őt sokáig rabságban tartá I. Rákóczi György fejedelem, mivel azon gyanúja vala reá, hogy fejedelemségétől meg akarja fosztani.

    T. K.

    SÁRKÁNY ISTVÁN HALÁLÁRA.

    – Kis-Komárban, 1636. –

    Siralomra igyed juta óh Vég-Kis-Komár!
    Isten után, mert csillagod elesett immár,
    Koporsóban szállott teste: eltöretett vár,
    Öszvekulcsolt kezeiddel érte jajgass bár.

    Atyád vala Sárkány István főkapitányod,
    Szorgalmatos, ha magadban megveted-hányod;
    Oltalmazta, takargatta fiad leányod,
    Szükségedben igazgatta foglyos kormányod.

    Reménségnek állhatatlansága megcsala,
    Árnyékában megnyughatunk azt, hiszszük vala:
    De véletlen halál imé reá fuvalla –
    Az mely miatt mint kaszált fű, földre leszálla.

    Kőesőtül mikor mező megverettetik
    Alig hogyha kár azután nem találtatik:
    Halálodbul az mennyi sok mireánk omlik
    Az Ur Isten ha fejünkre nem terjesztetik.

    Az Ur Istent együtt vélünk gyakran szolgáltad,
    Mindenekben magad nékünk például adtad,
    Az igaz vallásnak útát helyesen nyomtad,
    Senki téged tévölgőnek méltán nem mondhat.

    Nagy ajándék az Istentül oly magistrátus
    Az község közt, ki nem olyan mint seben vadhus,
    Az ki miatt özvegy, árva nem rongált, sem bús,
    Törvénytelen az ki senkit nem fojt mint a gúzs.

    Igaz nemes voltod szépen fénlett belőled;
    Ebédedet soha magad el nem költötted,
    De sok szegénylegényidet hozzáültetted,
    És ezektül kenyeredet nem kémélletted.

    Somogy, Szala, Veszprém széle, s Fölső-Boronya
    Haláloddal fohászkodván keseregj rajta,
    Mert olyatén valál nekik mint édes atya,
    Csavargóknak nem engedted őket húznia.

    Tanitóknak valál olyan jó patronussa
    Az kinek nem találtaték földön mast mássa,
    Azért méltó hogy mindenik holtad sirassa,
    Mert senki nincs olly, ki őket már takargassa.

    Ur Isten ha azt minékünk engedted volna:
    Markunkban is ő életét megtartottuk volna;
    Hogy halálod ily bút reánk ne hozott volna,
    Mert kűszivü az ki mastan rajtad nem sirna.

    Az fölséges nagy római fejedelmeknél:
    Az Mátyásnál, Ferdinándnál kedvesebb lettél
    Józanságért, vigyázásért grátiát nyertél
    Sőt érte még mindenektül megdicsértettél.

    Nándor-Fejérvárig alá sok török várak
    Kanizsátul fogva széjjel kik találtatnak,
    Hirét nevét az sarkándi békek jól tudták,
    És vitézi okos voltát nagyon csudálták.

    Magyarország méltóságos palatinussa
    Böcsült, kedvelt, mint kivánta elméd virtussa,
    Eszterházi famíliát kedvesen lássa
    Alig látád Kismartonnak roppant várossát.

    Éltél sokat, ha számlálod fáradságidat,
    De kevéssé, ha gondolod vig lakásodat;
    Mint égő szövetnek csak fogyatád magadat,
    Már elérted futásodat, föltett zászlódat.

    Gyönyörüség habok közül partra kiuszni,
    Az napestig való munka után nyugodni,
    És bajvivást elvégezvén koronáztatni,
    Az harcz után vitézeknek prédát osztani!

    Ha mit kinek életedben vétettél volna:
    Mindeneket te képedben követek rolla;
    Gyarlóságát minden ember jól meggondolja,
    Ki büntelen, ámbár vessen követ hát arra!

    Óh ha tudnád, mit hozhat rád az késő estve:
    Barátidnak vétke nállad volna temetve,
    És halálod tenéked is meg vagyon vetve –
    Azt sem tudod, hol szólit meg halál követe!

    Isten légyen már hozzátok édes magyarim,
    Sárkány István igy szól néktek, kedves szolgáim,
    Késérjétek sirhoz testem és én csontjaim:
    Mert nem lehet immár többet szólnom, híveim!

    Tartson Isten békességben téged Kis-Komár,
    Ki ollyan vagy mint jéghátán építtetett vár;
    Hozzon néktek kedves tavaszt az föcskemadár –
    Hogy kifogyjon környékedbül török mind tatár!

    „Ezerhatszáz és az harminczhat esztendőben hogy folyt, Sárkány István az Kis-Komárban megholt júliusnak tizenkilenczed napján; volt maga is akkor ötvennyolcz esztendejében. Amen. Finis.“

    • * *

    Szencsey György dalkönyvébül. A versfőkben ez áll: „Sárkán István megholt.“ Kis-Komár alatt nem tudom a mai Komárvárost, vagy a zalamegyei Kis-Komáromot kelljen-e értenünk? Annyi azonban történelmileg bizonyos, hogy Sárkány István egyike vala a legjobb végvári vitézeknek, s Zrínyi Miklóssal több hadjáratban részt vett.

    T. K.

    A HALDOKLÓ VITÉZ FODOR PÁL ÉNEKE.

    („Cantio flebilis.“)

    – Váradon, 1638. –

    Siralmas volt nekem világra születnem:
    Mert már közel érem végső kimulásom.

    Mi haszna volt nekem világra születnem:
    Ha ily’ véletlenül tűle meg köll válnom?

    Életemnek szintén virágzó szinében
    Lészen ez világbul általköltözésem.

    Hogy ily véletlenül életem elfogyott,
    Hizelkedéseddel nékem megfizetett.

    Kiért az én szivem szintén elbágyadott,
    Könyhullástul szemem meghomályosodott.

    Azért kérlek Uram az te szent nevedért:
    Légy kegyelmes nékem az te szent Fiadért!

    Bűnömet bocsásd meg ő szent haláláért,
    Az ő szent vérének el- kifolyásáért.

    Mert én nagy-sokképen ellened vétkeztem,
    És nagy sok vétkekkel neved megbántottam.

    Azért mégis sirván hozzád fohászkodom, –
    Fogadásod szerént oltalmamat várom.

    Légy kegyelmes nékem, ne nézd bűneimet,
    Törüld el rútságát cselekedetimnek!

    Mert az én éltemet csak álomnak tartom,
    Mint szintén az álom, olyannak állítom.

    Uram Jézus Christus siess eljönnie:
    Mert már az én lölköm kész kiköltöznie!

    Hiszem én értem jó áldozatot tettél –
    Az magas keresztfán hogy verítékeztél.

    Ábrahám- Izsáknak nemes teremtője:
    Lölkömet vedd hozzád hiveknek vezére!

    Mert majd bucsut veszek ez árnyékvilágtul –
    Immár kiköltözöm romlott sátorombul.

    Óh te szép termőfa ki világra hoztál
    Sok búval bánattal engem föltartottál,

    Az fuvó széltül is engem oltalmaztál,
    Neked mit fizessek, ki sok jóval voltál?!

    Légyen Istenhozzád óh én édes anyám!
    Fizesse meg Isten jó dajkaságodat.

    Óh én édes bátyám légyen Istenhozzád!
    Veled egyetemben ifju Fodor Mihály.

    Isten már hozzátok sok vitéz barátim
    Kikkel sok próbákon[71] fejemet hordoztam!

    Óh ti nyomorodott szegény rabtársaim:
    Sok nyomoruságot együtt szenvedők im.

    Fölötte jó néven veszem szolgálattok
    Én kimulásomon kik környülem vagytok.

    Gonosz-akaróim, ti is kik hol vagytok:
    Mindnyájan énnekem ti megbocsássatok!

    Rágalmazást rólam többet ne tegyetek:
    Hiszem már tiétek az, mit kivántatok!

    Mert lölkömet Isten kegyelmében vette,
    Az örökéletben ott részesítette.

    Testem temetésre az kik elviszitek –
    Isten megfizesse mindnyájan tinektek.

    Hamar Jézus Christus siess eljőnie –
    Immár az én lölköm kész kiköltöznie!

    Siralom patakján hamar általmenni,
    Megdicsőült testben akarok öltözni.

    Az szent angyaloknak ű társaságokban –
    Hadd dicsérjem neved örök dicsőségben!

    Küldd el Uram Jézus te szent angyalidat:
    Hadd vigyék elődben én szegény lölkömet!

    Váradon ezt szerzék keseredett szivvel
    Várván Úr kegyelmét az ő Szent Lölkével.

    Végső bucsuzása ifju Fodor Pálnak –
    Véletlenűl esett halála szegénynek.

    Az ezer hatszázban és az harmincznyolczban
    Szent-Mihály havának utolsó hetiben.

    • * *

    (Szencsey dalkönyvéből.)

    A VESZPRÉMI HAJDUK LEVELE A PALOTAI RABLÓ TÖRÖKÖKHEZ.

    – 1646. –

    Hozzád illendő jóakaratomat
    Ajánlom néked sok szolgálatomat;
    Adja az Isten, hogy ez mondásomat
    Rövid-nap érjem ily kivánságomat!

    Mast rövideden vedd köszönetemet:
    Az nagy Úr Isten verjen meg tégedet!
    Kit megtagadtál te veszett elmédben
    Hozzád eljő hamar ily szegénységedben.

    Lovad hátárúl nyakad megszakadjon,
    Veszprími sereg hátadon nyargaljon,
    Tűz, víz, fúvó szél ellened támadjon,
    Sas, varjú, holló fejeden károgjon.

    Első jövésed az után vesztedre
    Légyen lopásod megfizetésedre,
    Pajtásaidnak fejek vételére,
    Jusson magyarok fegyvere élére.

    Vérhas, főfájás ágyadban gyötörjön;
    Kólika, guta hirtelen rád jőjjön,
    Éjjel és nappal ágyadban gyötörjön,
    Szived mint nyárfalevél úgy reszkessen.

    Jobb lesz ha azzal otthonn ülsz házodban
    Mit eddig loptál, hogy nem az karóban
    Kis verebeknek tojni oldaladban –
    Kit már magad is megláttál álmodban.

    Tudod-é mint vivéd minap az pásztort?
    Vesd le, mosd meg jól te vékony gatyádot,
    Mert az alfeled elokádta magát:
    Addig ohajtád Veszprimnek jó borát.

    Szaladj és igess, ne vedd tréfára,
    Mert közel, látod, az magyar kopjája;
    Siess hirt vinni hamar Palotára,
    Lásd: vitézidnek ha mind meg van száma?

    Sarczoltasd otthonn elvitt rabjaidat
    Kikhez nem meréd kivonni szablyádat;
    Nem is vihetted volna el azokat:
    De véltek látni magyar katonákat.

    Ezeket Isten mind megszabadítja,
    Kopasz fejedet mi kezünkbe adja;
    Vajtay Márton üveg borát nyújtja –
    Nyakad elvágni szablyáját kirántja.

    Popiom-kérőt[72] találsz társaidnak;
    Talám koporsó köll tollas fiaidnak?
    Fentőben tevék fejét jobbitoknak,
    Lovát elvonták egynihányotoknak.

    Vakmerőségét vitéz magyaroknak
    Igen csudálom, három: tizenötnek
    Megfelelének vitéz törököknek,
    És vitézmódra kópjákat is törnek.

    Nem fogyott még el Veszprimnek bogara,
    Hidjed, ott terem könnyü gyalog hadja,
    Mindenikének vagyon száz-száz ónja
    Kopasz társaidnak kész gondot adnia.

    Nem jut eszedben az Hosztori harcza?
    Nyolczvan magyarnak illyen nagy csatája,
    Hatszáz töröknek szégyen elfutása
    Sok törököknek talpok elnyalása.

    Vitézségeddel otthonn pirittyolni
    Tudsz az Bakonybul pásztorokat lopni:
    De vitézekkel nem mersz szemben állni, –
    Ha mit ellophatsz, kész vagy elszaladni.

    Okos az róka, de az csávában jut:
    Esik elődben még oly csoportos ut
    Melyen jó lovad nem oly sebesen fut,
    Ki megkötözhet, találsz még oly hajdut.

    Mi haszna sokat szólnunk roszvoltodrul,
    Mordájságoddal való lopásodrul;
    Ha ezt hallhatod, gondolkodjál arrul:
    Meghozzák nyársod hamar az Bakonybul!

    E kis munkámat nagy jó neven vegyed,
    Hogy jól meggondoljad mire jut igyed,
    Ha megszidsz érte: süly keljen alfeledben,
    Hetvenhétféle kosz te kopasz fejeden! –

    Egyik majorban minap mulattomban
    Irám ezeket egy bükkfa-oldalban,
    Az ezerhatszáz és negyvenhatban
    Hushagyó előtt való vacsorámban.

    • * *

    Szencsey György dalkönyve.

    VÉGBÉLI VITÉZEK ÉNEKE.

    – 1648. –

    Zöldítsed Ur Isten hamar az erdőket:
    Hogy próbálhassuk meg éles fegyverünket!

    Ellenségünkre is bátran mikor jutunk:
    Pogány ellenséggel bátran megütközünk.

    Az deli Kortvánt is kezünkben kerítsük,
    Az Menhet[73] Szártót is lórul leökleljük.

    Kegyelmes Ur Isten tenéked könyörgünk:
    Hogy adjad kezünkben pogány ellenségünk!

    Az vitéz magyarok mikoron kiütnek:
    Pogány ellenséggel bátran szemben mennek.

    Ottan sok pogányok csakhamar elesnek,
    Magyar fegyverétül sebekben feküsznek.

    Ments meg nagy Ur Isten minket az inségtül!
    Az hitván, szokatlan török csorbájátul!

    Adjad nagy Ur Isten, hogy pogány fejekkel
    Ékesithessük meg az mi fejeinket!

    Az végbélieknek add meg erejeket:
    Hogy pogány vérében mossuk fegyverünket! –

    Az ezerhatszázban és az negyvennyolczban
    Éneklé ezeket egy ifju magában.

    Az ki ezt hallgatja s vitéz akar lenni:
    Az énekmondónak kész legyen pénzt adni!

    • * *

    Szencsey György dalkönyvéből. Vesd össze a kötet elején közlött „Thúry György éneké“-vel, melynek e dal csak bővített, és későbbkori variatióját képezi, előadva valamely hegedős által, a ki e helyett:

    „Éneklé Thúry György vérszomjuzásában“

    ezt mondja:

    „Éneklé ezeket egy ifju magában“,

    s hogy a dal újabbnak lássék, az 1548 helyett 1648-at mond; – a datumnak ily ujabb időre tevése azon korban, sőt még a mult században is, gyakori. Az utolsó két sor azonban bizonyára a hegedős toldaléka, mert, a hires Thúry György, a várak főkapitánya: csak nem kér vala pénzt az éneklésért, – a minthogy e két sor a Thúry György eredeti énekében hiányzik is.

    T. K.

    TATÁR RABSÁGBAN LEVŐ ERDÉLYIEK DALA.

    – 1657. –

    Menj el édes szolgám
    Tekénts meg szép hazám,
    Akarja tatár hám:
    Csak hozz választ hozzám.

    Mondd meg szép Erdélynek
    Búban borult népnek,
    Fő fő-vármegyéknek,
    Az széköly községnek.

    Ha kérdik mint vagyunk?
    Mondd meg: rabok vagyunk,
    Térdig vasban járunk,
    És csak sarczoltatunk.

    Kezeink belincsben,
    Tömlöcz fenekében
    Vagyunk, nagy inségben –
    Tatárok kezében.

    Megsarczoltam volna
    Húszezer tallérban:
    De az pogány tatár
    Csak meg sem hallotta.

    Idegeny országra
    Hordoz szerteszéjjel,
    Sűrü számu pénzen
    Ád török kezében.

    Kemény János urunk
    Ország hűségére
    Egyaránt közli vélünk
    Az rabságnak terhit.

    Tizennyolczezeren
    Vagyunk nagy inségben;
    Tatárok kezekben
    Szörnyű inségekben.

    Nyolczszázat hajtottak
    Az Vöröstengerre –
    Mint ártatlanokat
    Az veszedelemre.

    Kérjük szép[74] Rákóczit
    Mint kedves urunkot:
    Szánja meg gyermekink,
    Özvegy feleségink.

    Bizzunk az Istenben,
    Hogy még jövendőben
    Kiszabadít minket,
    Könyörül népein.

    Tatár udvarában
    Hideg czellájában
    Sötét kamorában
    Tartnak nagy rabságban.

    Elváltozott színünk,
    Elhervadott orczánk,
    Béesett két szemünk
    Mint az irott képnek. –

    • * *

    Szencsey György dalgyüjteménye. E szép ének azon szerencsétlenekről szól, kik II. Rákóczi György fejedelem 1657-ki lengyel hadjárata alkalmával Kemény János fővezérrel egyetemben a tatár khán rabságába estek.

    T. K.

    „RÉGI MAGYAR VITÉZ KÁDÁRRÓL EMLÉKEZET.“

    – 1660. –

    Szörnyü nagy romlásra készült Pannónia,
    Kinek, mint tengernek megáradott habja,
    Sok búnak, bánatnak környűl vett nagy árja,
    Mert a vitézeknek esett ma egy híja.

    Nem illik a vitézt nékem elhallgatnom,
    Sőtt méltó Kádárról verseket kell irnom,
    Elsőben Szent Irást kell ezekre hoznom,
    S azután a romlott magyar népre szabnom.

    Olvassuk ama nagy ó testámentomban:
    Kevés nép maradott sokszor zsidóságban,
    Mert fogva tartattak Babylóniában,
    Sok zsidó vitézek estek el a harczban.

    S az Isten ládáját egyszer el is nyerték,
    Hofvist és Fiveast mikoron megölték;
    Midőn Éli papnak e dolgot megvitték,
    Rút halállal megholt: székibül kiesék.

    Nem igy van-é dolga szép Magyarországnak,
    S abban nevelkedett vitézlő Kádárnak?
    Messze volt higyjétek hire e Hectornak,
    Oltalmazója volt Kádár az országnak.

    Hector is, valamig Trójában lakhaték,
    Addig a város is épen megtartaték,
    De mihelyen Hector nyaka elmetszeték,
    Mindjárt a várost is pogány keze birék.

    Azt reményli vala róla immár szivünk,
    Isten után, hogy ő lesz egyik védelmünk,
    Bástyánk, erős tornyunk ő lészen minékünk,
    De jaj! mint csalatott szerelmes nemzetünk!

    Teljes életének dicséretes napja,
    Mert a szegényeket sohasem rontotta,
    Ha más rontotta is, Kádár oltalmazta, –
    Felelhetsz, föld és ég ennek bizonysága.

    Elhagyá érettünk a felföldnek partját,
    Hogy meghallá itten magyarok romlását,
    Felköté érettünk Kádár István kardját –
    Óh jaj! mely kevéssé forgatá szándékját!

    Most ímé hirtelen esék változása,
    Midőn küldék őtet Szakó[75] oltalmára,
    Újfaluhoz szállott tatárok tábora,
    Ott leve Kádárnak utolsó csatája.

    A sereget pedig felszóval biztatja,
    Mondván: vágjuk által a tatárt a síkra,
    Ezentúl Borossnak elérkezik hada,
    Ujfalunak is majd megsegít hadnagya.

    A vizen mindjárást több tatár érkezék,
    Kádár vitézmódra velök megütközék,
    Hátul a seregek eszekbe nem vevék,
    Hogy másutt a vizen több tatár érkezék.

    Fölemelé Kádár szemeit az égre,
    Mondván: „Uram Jézus, légy segítségemre!
    Nossza jó katonák harczoljunk két kézre,
    Mert nem látok embert jőni segitségre!“

    A zászlótartónak felszóval kiálta:
    „Vidd el fiam, vidd el a zászlót más utra!
    Hogy el ne veszszen mind urunk kevés hada,
    Mert Magyarországért meghalok én még ma!

    Kiontom véremet én szegény hazámért,
    Ezennel meghalok édes nemzetemért;
    Nem szánok érette bizony ontani vért,
    Mert én a Kristustól veszek jutalmat s bért.“

    Tatár a nyilvesszőt mint a polyvát szórja,
    Még is ugyan villog, forgódik két karja,
    Huszszor a táboron magát általvágja;
    Néz az ellenség is, dolgait csudálja.

    De hogy fárasztatott nyilak erejével,
    Mégis mind halálig hegyes tőrrel öklel,
    Omlik a sok tatár előtte sereggel;
    Azért bucsuzását bizta rám ily renddel:

    „Elsőben végbéli szives akaróim,
    Füleki, putnoki, szécsényi rokonim,
    Nógrádi, palánki, gyarmati társaim,
    Diós-győri, ónadi, szendrei barátim.

    Kikkel az alföldön sokat sanyargottam,
    Sok deret, hideget, meleget kóstoltam,
    Sokszor a tatáron szerencsét próbáltam, –
    Már Isten hozzátok, tőletek megváltam!

    Végekben lakozó sok főkapitányok,
    Kik engemet kincscsel gyakran ruháztatok,
    A kincsért éntőlem törököt vártatok –
    Már elmult, éntőlem többet nem várhattok!

    Széki Péter, a ki buzgó szeretettel
    Ugy valál énhozzám, mint test a lélekkel:
    Megbocsáss az egész szendrei sereggel,
    Ha voltam hozzátok valami vétséggel!

    Mint atya magzatit, engem ugy szerettél,
    Hibás dolgaimról gyakran megfeddettél,
    Sok jó akarattal voltál, mind fizettél,
    Isten boldogítson, engem megbecsültél!

    Pap János Diós-Győr vitéz kapitánya
    Kik én életemnek voltatok hasznára:
    Látjátok halálnak akadtam horgára,
    Titeket is hivlak lelkem oldására.

    Mezei hadaknak főelőljárói!
    Urunk mellett holtig forgódó urai,
    Hajduvárosoknak kapitány s hadnagyi,
    Mind megbocsássatok urunk sok hadai.

    Ha addig, a midőn köztötök lakhattam
    Számtalan csatákban véletek forgottam,
    Hogyha személyteket miben megbántottam,
    Megbocsássátok, mert én is gyarló voltam.

    Nagyságos, nemzetes, édes fejedelmem,
    Kinek hópénzével keveset élhettem,
    Nagyságod is megvált bizonnyal éntőlem,
    Ezért nagyságod is megbocsásson nékem!

    Ha én az országért nem vitézkedhettem,
    Arról mind az egész országot követem!
    Nagy hatalmas Istent szivem szerint kérem:
    Vitézeket adjon jobbakat helyettem!

    Jó vitéz barátim, ha néktek vétettem,
    Nem akaratból is ha kit megsértettem,
    Ellenségnek földén véletek hogy türtem:
    Megengedjetek, ha ti néktek kárt tettem.

    Immár jó vitézek! az Istenre kérlek,
    Hogy a mint én éltem, ti is úgy éljetek:
    Sok szegény árvákon essék meg szivetek, –
    Ne légyen a magyar soha ellenségtek!

    Hogyha valakitől valamit elvettem,
    Vagy a szegényeken erőszakot tettem:
    Bátor holtom után légyen átok nevem,
    És Isten előtt is adjon számot lelkem!

    Ezzel is én bizony méltán kérkedhetem,
    Hogy én a Krisztustól drága hópénzt vettem.
    Melynél soha többet nem várhat én lelkem; –
    Hórul hóra nem fogy már az el éntőlem!

    Hol a szent gyürűket ujjaimban rakták,
    És a szent koronát a fejembe nyomták,
    Lelkemet a Krisztus székében állíták,
    „Szent, Szent!“ kiáltással nevemet felirták.

    Szabó Pál, szerelmes édes kenyeresem,
    Kit a hadnagyságra jó szivvel emeltem:
    Tedd a sirba kérlek, meghidegült testem,
    Honnan előkéri Krisztus, én elhiszem.

    Mely nehezen esik tőled megválásom,
    Azt ki nem mondhatom, mert nincsen szólásom,
    Nem lehet te veled tovább maradásom,
    Mert Krisztussal lészen mennyben az lakásom.

    Nem kérlek, engemet hogy vigy messze földre
    Ama czifra, pompás temető helyekre:
    Hanem hol kiomlott testemnek a vére,
    Ott légyen csak közel eltemető helye.

    Ámbár a vadak is testemet megrágják,
    Hollók és farkasok velőmet kiszivják:
    Itéllet napjára mert elölállítják,
    S ama reménységre ismét feltámasztják.

    Nem nyújtom már tovább én bucsúzásomat,
    Látjátok, holtomig tartám regulámat;
    Kövessétek, kérlek, az én nyomdokomat,
    Ha akartok mennyből venni koronákat.“

    Ez éneket a ki rendelte versekben:
    Vitéz Kádár Istvánt kesergé szivében,
    Csak alacsony sorsú gyenge értelemben,
    Ha nevét keresed: nézzed a versekben!

    Dicséret, dicsőség légyen az Istennek!
    Fogja fel még pártját a magyar nemzetnek,
    Legyen őrizője minden hiveinek,
    Mondjunk dicséretet az ő szent nevének!

    • * *

    E nevezetes költemény, melyben a hazaszeretet több helytt oly gyönyörűen nyilatkozik, Erdélyi Népd. Mond. I. kötetében is közöltetett ugyan, de fölötte hibás kézirat után. A jelen közlésnek majdnem minden versszaka eltér az Erdélyi közlésétől. Én közleményemet a nemzeti muzeum kézirattárából merítém, hol többszörösen megvan, mégpedig legszabatosabban hung. oct. 74. L. Ez egy füzetke, melly 1789-ben nyomatott „a régiségekben gyönyörködők kedvekért“. – E költeményről bizton hiszem, hogy 1660-ból származik. Ekkor történt ugyanis II.

    Rákóczi György erdélyi fejedelem veszedelme, s a hozzá hiven ragaszkodó hajdu- és nyírségi városok fölégetése a törökök és tatárok által.

    Kádárról ez mondatik:

    „Elhagyá érettünk a felföldnek partját
    Hogy meghallá itten magyarok romlását.“

    A szinhely tehát az alföld vala: melyből akkor Bihart, Szathmárt, Szabolcsot, a Hajduságot stb. Rákóczi birá. Mégjobban tájékoz bennünket a Szakó (Szakoly) név, a mely Szabolcsmegyében fekvő hely neve. Ujfalu, hol Kádár elesett, vagy a Szabolcsmegyében fekvő ily nevü helységek egyike, vagy a szintén közeli Berettyó-Ujfalu. – Diós-Győr, Ónad, Szendrő, melly helyektől Kádár bucsuzik: szintén a Rákóczi várai valának.

    De emlegeti bucsujában magukat a hajdu városi kapitányokat s hadnagyokat is, (24-ik stropha), ez is eléggé világosan igazolja véleményemet, melyet tökéletes biztosságra emel az, hogy Kádár fejedelmét a vers folytán mindig „fejedelmünk“ és „urunk“, de sohasem „királyunk“ néven emlegeti, a 26-ik strophában pedig nyilván mondja:

    „Nagyságos nemzetes édes fejedelmem…
    Nagyságod is megvált bizonynyal én tőlem –
    Ezért nagyságod is megbocsásson nékem.“

    A nagyságos fejedelem, s nagyságod czím az erdélyi fejedelmeké vala. – A Hajduságot, Nyirséget, úgy Szakoly és Berettyó-Újfalu vidékét pedig tatár- s török had, az erdélyi fejedelmek közül csak II. Rákóczi György alatt rohaná meg. Teljes bizton merem tehát e költemény fölé az 1660-ik évszámot irni. – A versfejekben a szerző nevét – daczára az utolsó előtti stropha figyelmeztetésének – hiába keressük.

    T. K.

    RÁKÓCZI LÁSZLÓ BÖRTÖNI ÉNEKE.

    – 1662. –

    Püspök városában mihelyt bészállottam
    Gyönyörű hadamnak trombitát fútattam,
    Az váradi basát vendégségbe híttam –
    Kit nagykeservesen bizony megsirattam!

    Az váradi basát vendégségbe híván
    Háromszáz legénynyel igen megcsufolván,
    Az váradi kapun hogy menni akartam –
    Igen kezdék vágni, népem kardra hányni.

    Mi dolog Istenem, hogy vágják népemet?…
    Nem látom már tovább én feleségemet,
    Nem látom már többet szép gyermekeimet;
    Egy felül az basa fogja két kezemet;
    Más felül az török kötözi testemet.

    Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök?
    Talám nem vétettem én soha tinektök!
    Meg is gyalázzátok a császárnak hadát;
    Én soha nem véték az magyar nemzetnek.

    Csak az magam hada volt nékem eladóm;
    Te is pogány török: mért vagy elárulóm?!
    Essen meg szivetek, lelketek sorsomon:
    Hogy az magam hada volt nékem eladóm.

    Jaj biz’ azt hirdetik, hogy szabadon járok –
    Jaj, szabadon járok?… de bizony rab vagyok!
    Gyengén tartott orczám bizony meghervadott,
    Gyengén tartott testem igen eltávozott.[76]

    Uri méltóságom jutott szolgálatra,
    Én szép állapotom tőlem elmarada,
    Az én vigasságom tőlem eltávoza,
    És az én szivem is meghomályosoda.

    Rákóczi-nemzetből legkissebbik urfi:
    Szép Rákóczi Ferencz, kedves csemetéim –
    Isten már hozzátok gyönyörű cselédim!
    Nem láttok már többé én édes gyermekim!

    Az Magyarországban volt énnékem hirem,
    Szép Rákóczi László vala az én nevem, –[77]
    De az magam nyája mint eladott engem!
    Mint eladott engem az legjobb vezérem!

    Ezer hatszáz után hatvanhetedikben
    Kisasszony havának harmadik hetében
    Irám ez verseket keserüségemben
    Váradi tömlöcznek setét fenekében.

    • * *

    Nemz. muz. kézir. hung. quart. 173. VIII. Gróf Rákóczi László, Rákóczi Pál országbirónak, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem testvérének fia, Zrínyi a költőnek barátja és bajnoktársa, Spangár krónikája szerint 1662-ben, Kazy szerint pedig 1664. június havában Várad várának kapujában a törökök ellen vitézül harczolva elesett.

    Azon merész vállalatot kisérté még, hogy bizonyos számu bátor hajdujával országos vásár alkalmával – hihető, álruhában – behatolt Váradba, s a várat el akará foglalni, azonban hajdui a vásárt fosztogatni kezdék, a sátrakat felgyújták: s ez által a törököknek elárulván jelenlétöket: a túlnyomó török erő által nagy részben levágattak, elfogattak. – A jelen vers szerint Rákóczi nem esett el – mint Kazy és Spangár állítják – hanem, talán megsebesítve elfogatott, s börtönben tartaték.

    Rákóczi Ferencz alatt – kitől szerző bucsúzik – valószinüleg unokaöcscsét, az akkor még gyermek I. Rákóczi Ferencz erdélyi választott fejedelmet érti.

    Az utolsó versszak első sorát:

    „Ezerhatszáz után hatvanhetedikben“

    Jankovichnak gyakran hibázó másolója alkalmasint roszul olvasta, s tévesen másolá le az eredeti régi iratról, e helyett:

    „Ezerhatszáz után hatvankettedikben“

    a mely évszám Spangár közlésével egyez; mert Rákóczi váradi támadása az 1664-iki vasvári békekötés után (1667-ben) nem is történhetett; – ezért tüztem a vers homlokára az 1662-iki évszámot. Az volna még föltehető, hogy R. L. habár 1662-ben, vagy – Kazy szerint – 1664-ben fogatott is el: de börtönben tartatott még 1667-ben is, midőn a jelen verset irta – vagy irták nevében; úgyde ily hosszas rabságának történetkönyveinkben semmi nyoma, miután őt a törökök elfogatása után csakhamar kegyetlen módon megölték. Maradok tehát az 1662-ik év mellett.

    T. K.

    RÁKÓCZI LÁSZLÓRÓL.

    (Ugyanaz, ujabb kidolgozásban.)

    Püspök városába midőn bészállottam,
    Gyönyörű hadamnak trombitát fuvattam,
    A váradi basát ebédre hivattam –
    Mellyet keservesen bezzeg megsirattam!

    A basa is engem vendégségbe hiva:
    De tettetésével igen megcsúfola;
    Hogy század magammal a kapun bémentem
    Igen kezdé vágni s kardra hányni népem.

    Mi dolog Istenem, hogy vágják népemet?!
    Nem látom már többé sok szép seregemet!
    – Egy felűl a basa fogá jobb kezemet,
    Másfelűl a loboncz kötözi testemet.

    Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök?
    A király hadának én soha nem vétek!
    Sőt Magyarországban oltalmazom őket –
    Az engem gyülölő német seregeket.

    – Sokan azt hirdetik, hogy szabadon járok:
    Pedig dehogy járok! most is csak rab vagyok;
    Így piros két orczám igen elhervadott,
    Kényén tartott testem szolgaságra hágott.

    Uri méltóságom rabszíjjakra jutott,
    Boldog állapotom tőlem elmaradott,
    Azért fényes napom béhomályosodott –
    Hogy nagy uraságom így alacsonyodott!

    Rákóczi-nemzetbül származott gyermekem
    Édes-kedves fiam, Rákóczi Józsefem!
    Istennek ajánllak jeles urfiaim
    Valakik hol vagytok szerelmes magzatim!

    Szép udvari népem, gyönyörű cselédim:
    Lássátok, szánjátok keserves inségim!
    Nektek is azt mondom kedves hiv jobbágyim:
    Istennek ajánllak én édes hiveim!

    – Egy ezer és hétszáz tizenkettődikben
    Kisasszony havának második hetiben
    Irtam ez verseket nagy keserüségben,
    Újheli tömlöcznek setét mélységében.

    Uram, már elvettem a mit nekem adtál,
    Szenvedem a sorsot a mire juttattál:
    Ne hagyj így sínlődni, jőjj el édes Atyám!
    Hozd el végső órám, add meg szép koronám!

    • * *

    Horváth Ádám 1813-ban összeirt kézirati népdal-gyüjteményéből. (A magy. akadémia kézirattárában.) A jelen versió, mint mindenből látható, újabbkori; az utolsó versszak nyilván meg is mondja, hogy egy újhelyi rab készítette 1712-ben, kétségtelenül Rákóczi Lászlónak az imént közlött énekéből. A „loboncz“ szó is későbben, tudniillik 1670-ben keletkezett, tehát nyolcz évvel Rákóczi László halála után. Rákóczi József – kit e vers emleget – II.

    Rákóczi Ferencznek Bécsben fogva tartott idősbik fia volt; ezt is nyilván az 1711-iki események befolyása alatt tette a versbe ennek 1712-iki átalakitója, az elébbeni régibb közlésben álló Ferencz (hihetőleg I. Rákóczi Ferencz) helyett, a maga korához akarván müvét lehetőleg idomítani; holott 1712-ben Váradon már rég nem székelt török basa, s a rég elvérzett Rákóczi Lászlónak hamvai már nagy ideje a honi földdel valának vegyülve.

    A műnek ezen a későbbi korhoz idomítani akarását látszik tanusítani az újhelyi tömlöcz nevezete is, az elébbi énekben levő váradi tömlöcz helyett; tudjuk ugyanis, hogy II. Rákóczi Ferencz 1701-ben a német-újhelyi tömlöczben raboskodék. Vagy e névösszetalálkozás csak véletlen volna? –

    T. K.

    RÁKÓCZI SÁMUEL.

    (Ugyanaz, más hagyomány szerint.)

    Püspök városába – hogy bémentem vala,
    Nem sokad magammal – csak század magammal:

    A váradi basa – vendégségben hiva;
    Egy cseppet sem késtem – csakhamar elmentem.

    Mikoron bémentem a város kapuján,
    Mikoron bémentem a város kapuján:

    Egyfelül a basa fogá jobb kezemet,
    Másfelül a pogány kötözi testemet…

    Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök?
    Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök?

    – Talám azt tudjátok, hogy én rab nem vagyok?…
    Héj, ha azt tudnátok: térdig vasban járok!

    Megüték a dobot a piacz közepén,
    Megfuvák a sipot a torony tetején:

    Urak sallangosa Rákóczi Sámuel
    Uri méltóságod szolgaságra vál el!

    Kényén tartott tested térdig vasban hever,
    Kényén tartott tested térdig vasban hever.

    Ha a tenger vize mind ténta volna is,
    Valamennyi füszál mind penna volna is:

    Mégsem irhatná le kinjai sokságát,
    Mellyekkel emésztik szegényt, ő Nagyságát!

    • * *

    Horváth Ádám említett gyűjteményéből. Világos, hogy ez is csak a Rákóczi László tragicus végéről szerzett ének variatiója, daczára a Sámuel névnek, miután történelmileg constatirozva van, hogy a váradi eset Rákóczi Lászlóval – nem Sámuellel – történt. Különösen érdekes a jelen, ugylátszik az elsőnél nem sokkal újabb versio végstróphájáért, mely a többiben hiányzik, s mely Rákóczi Lászlónak kinos kivégeztetéséről emlékezik; R. L. ugyanis némely krónikás állitása szerint fölnégyeltetett, mások szerint kerékbe töretett a törökök által. – A három variansköltemény szépen kiegészíti egymást.

    T. K.

    =Utólagos jegyzet= „Rákóczi László börtöni éneké“-hez. Csak most, midőn már a czimzett ének ki van nyomva, jelent meg a „Győri Régészeti Füzetek“ II. kötetének IV-ik füzete, melyben Botka Tivadar Rákóczi Erzsébetnek, Rákóczi László leányának 1698 jan. 1-jén kelt, s a kis-tapolcsányi kórházat illető alapitvány-levelét közli; ebben ez is áll: „Item magam tettem hozzá azon nap, a midőn Istenben elnyugodott édes atyám gróf Rákóczi László 1662 Várad alatt a török által a keresztyénségért kiontotta vérét és ugyanottan vitéz módon lött halála, az ő Nagysága lölkéért Szent-László napján adatik nekik (a kórház szegényeinek) egy ebéd.“

    Ime tehát tökéletes igazam volt, midőn Rákóczi László elestét 1662-re tettem; a jelen adat minden kétséget eloszlat, miután a kegyeletes árva csak jól tudhatta apja halálának évét.

    T. K.

    FEGYVERT S BÁTOR SZIVET…

    – A XVII. század közepe tájáról. –

    Fegyvert s bátor szivet kell annak szerzeni
    Az ki hazájáért kész harczot próbálni,
    Élet s halál között szerencsét keresni,
    Kard, sürű lövés közt nem kell semmit félni.

    Világ előtt szégyen hazánk pusztúlása,
    Minden csata nélkül magyarnak romlása;
    Nagyhirű nemzetnek prédára hullása,
    Török dandároknak könnyen kóborlása.

    Kevés békességhez, melylyel csak hiteget
    Az török bennünket, s magához édesget
    Ne bizzunk: mert mutat romlandó üveget,
    Vagy édes méz alatt nyújt keserű mérget.

    Zászlód alá hazám, kérd, jőjjön magyar Márs
    Pusztító had ellen ki légyen veled társ;
    Mert már hónnyod alatt alig maradt az árs, –
    Félek rajta, hogy te öved ne légyen hárs![78]

    Szállj ki hát álmodból, még pihenést vehetsz,
    Fogj fegyvert markodba, szabadulást nyerhetsz,
    És bánatos ködbül majd örömre mehetsz –
    Föltett szándékodban kivánt véget érhetsz.

    Imhol sok bestia ellened kardot vont, –
    De ha serénséged tunyaságot elront:
    Sok zászlós kópiát holdjával öszveront,[79]
    Rendelt[80] csoportokat szaggatva széjjelbont.

    Virtus még közűlünk szintén ki nem szakadt,
    Noha sok muszurmány[81] bátorságra fakadt:
    Sokszor magyar miatt török had megapadt –
    Most is éles kardunk hüvelyben nem ragadt!

    Zászlót magyar vitéz! Tőlünk ily jót kíván,
    Induljunk meg immár kedves hazánk kárán;
    Ne hagyjuk töltözni pogányt magunk javán,
    Példát kész mutatni egy vitéz magyar bán.[82]

    Ha magyar kard pogány karddal összecserdül, –
    Jól fordúl az koczka: szerencsénk is perdül;
    Bánatban bús elménk örömre fölzendül,
    Vitézségünk miatt pogány füle csendül.

    Igy jön meg hazánknak régi szabadsága,
    Bánat, siralomnak öröm lesz váltsága,
    Elpusztult földünknek lehet orvossága –
    Igaz magyarságnak csak ez kivánsága!

    • * *

    E verset Zrínyi a költő „Ne bántsd a magyart“-jának egy régi kézirata végén találtam, mely a gr. Forgách Simon-féle 1705-iki kiadás másolata, mert Forgách classicus előbeszédét is tartalmazza. E kézirat Magyar Mihály antiquarius könyveinek árverése alkalmával került elé, s ifj.

    Csapó Vilmos úr által vétetett meg.

    T. K.

    BALOGH ZSIGMOND BÚS ÉNEKE.

    – A XVII-ik század közepe táján. –

    Bánatimnak örvényében
    Jaj mint estem nagy véletlen;
    Nincs ki szánja szegény fejem
    Tekivüled én Istenem!

    Az tavaszi szép időnek
    Látom mindenek örülnek,
    Erdők mezők megzöldülnek,
    Az madarak énekölnek.

    Legörögvén szemem könyve
    Sirván nézek mindenekre,
    Mert hazámnak gyászra fordult
    Az mint látom, szép czímere.

    Óh átkozott gonosz óra
    Ki engemet bujdosóvá
    Tettél ily nagy vándorlóvá –
    Hogy juttattál ily nagy búra!

    Gondolatim csak hazámrul
    Vannak atyámfiairul,
    Jóakaró barátimrul,
    Kedves édes szomszédimrul.

    Homályban bémerült napom,
    Gyászban öltözött csillagom;
    Mert virágzó állapotom
    Keservesen jut eszemben.

    Sirnak szüntelen szemeim
    Hullnak orczámon könnyeim,
    Gyászban öltöznek napjaim
    Nem is mulnak esztendőim.

    Jóakaróim, vitézek
    Kik hol vagytok végbéliek:
    Isten legyen már veletek,
    Emlékezetben legyetek.

    Gyakor szerencsés csatákat
    Vitézül, nektek kivánok,
    Adja Isten jövendőben
    Tivéletek egyetemben.

    Mindenben Isten vezértek
    Légyen, vitézek tinéktek;
    Mikor pogányokkal víttok,
    Nemzetünkért vagdalkoztok.

    Óh én kedves laktom földem
    Ki engemet feltartottál,
    Szárnyomra is bocsátottál:
    Isten áldjon bő áldással!

    Nem szólhatok immár többet
    Mert búbánat én szivemet
    Fujtja, faggatja testemet,
    Megkeseredett szivemet.

    Drága laktom szép földemben
    Elhiszem azt – jövendőben
    Kit lásson meg az én fejem –
    Hogy lészek még víg örömben!

    Ez éneket egy idő korban
    Dráva Mura közt laktomban
    Szerzém Csák-Tornya várában,
    Zrényi Miklós udvarában.

    • * *

    Nemz. muz. Szencsey dalkönyve, és hung. quart. 175. II, továbbá 173. II.

    A 7-ik versszak csak a 175. II-ben van meg, de hogy ide tartozik: a versfők értelme mutatja. Jankovich ez ének fölé 1660. évszámot jegyzett, hihető csak körülbelül akarván ezzel keltének idejét meghatározni.

    T. K.

    GYÁSZÉNEK ZRÍNYI MIKLÓS HALÁLÁRÓL.

    1664.

    („Zrínyi Miklós keserves halálárul való ének.“)

    Oh kék égen járó fénlő csillagoddal
    Édes magyar vérem, nagy gyászra fordultál!
    Planétáddal együtt homályba borultál.

    Sok szép dicsérettel ki azelőtt fénlél
    Hirrel, névvel, és dicsőséggel tündöklél,
    Minden vigasságban ki azelőtt éltél –
    Jaj hagyd el, mert hidd el, veszélyre kerültél!

    Mert néked ezelőtt ki volt bizodalmad,
    Isten után mindenben néked oltalmad:
    Halljad meg miképpen lőn ettül válásod…
    Óh szerencsétlenség! – Mire jutott sorsod!

    Gróff Zerínyi Miklós magyarok Hectora,
    Herczegi erkölcscsel ki tündöklék vala,
    Jaj édes nemzetem, ím tűlünk elvála –
    Hire, dicséreti csak éppen marada.

    Tündöklő virtussal ragyogó liliom,
    Hercules termettel fölruházott sólyom:
    Nagyságos Zrínyi Miklós, nagy szép oltalom
    Szép Pannóniának voltál, s nyugodalom.

    De az ezerhatszáz hatvannegyedikben
    Szintén novembernek az ő közepében
    Nagy szomorú hirek magyarok szivében
    Érkeztek groff Zrínyi Miklósrul véletlen.

    Midőn sok gondoktul egyszer üresednék,
    Hogy tudós elméje ottan igyekeznék:
    Ékes öltözetben mint Hector öltöznék,
    Recreátióra vadászni kilépnék.

    Mint Jupiter villog több csillagok között,
    Avvagy hyacinthus szép virágok között:
    Így Zrínyi tündöklék nagy főurak között –
    Mert nagy észszel virtus ő belé költözött.

    Nem sokad magával serénség tűköre
    Nagyságos Zrínyi Miklós ment az mezzőre,
    Hegyekre, völgyekre, zöldellő erdőkre –
    Madaraknak nyárban hol vagyon zöngése.

    Mint egy erős vitéz előre ment vala,
    Az urak nagy messze valának utána;
    Egy nagy vastag fának szintén oldalába
    Groff Zerínyi Miklós akada vadkanra.

    Hertelenségébül kapá az dárdáját
    Azölőtt is kivel ő sokszor vadászatt,
    De hirtelenségbül tartásban erőt tött:
    Megbusulván vadkan – groff csak el nem esett.

    Félreugrék az groff, másodszor megcsapá,
    Nagy sebet azonban az vadkanon hagya,
    Harmadszor felhuzá,[83] egy ágban akada –
    Az vadkan legottan reája rohana.

    Megálla az groff ur, szégyenli futását
    Egy bestia előtt az ő szaladását,
    Ki azelőtt másnak az ő kardolását
    Nem félte sok ezer török viadalját.

    Az groff vitéz többször nem sértheti vadát:
    Mert az vadkan dárda alá vette magát,
    Megkapá nagybátran füle tövit, s farkát –
    Óh Hercules erő! – megtartja az vadkant.

    Legottan csakhamar fegyveréhez kapa –
    Hüvelyébül fegyvert de miglen kivoná:
    Félkézzel az vadkant mivel nem birhatja –
    Agyarával Zrínyit szintén homlok’ csapá.

    Mégsem hagyná magát, vadkannak az lábát
    Megkapá, de vadkan megsérti az karját,
    Még az lábával is tipázza az urat –
    Végre elbágyadván a sok sebek miatt.

    Jaj keserves eset! Az fekete földön
    Groff Zrínyi feküszik félig már megholtan,
    Mennyei szerelem kit meglövő ottan,
    Óh mely sokan sirnak bizonynyal ez sorson!

    Óh szegény magyarok, ez uron sirjatok,
    Keserves jajszókkal őtet kiáltsátok,
    Fekete ruhában őtet gyászoljátok,
    Könytül orczátokat szünni ne hagyjátok.

    Azonban hogy Zrínyi az földön meghala,
    Az urak ezt látván, őtet kesergik vala,
    Nagy keserüségtül nem szólhatnak vala,
    Végre így fakadnak keserves jajszókra:

    „Kegyes természetü groff Zrínyi Miklósunk
    Óh mikint lőn dolga, ki volt vidámságunk;
    Óh jaj, jaj minekünk újul hármas jajunk –
    Ha derül vigságra az mi fényes napunk?!“

    Ez szókat hogy mondák, fölvevék az urat,
    Keserves jajszókkal az Csáktornya várat
    Emléték, hogy vinnék az várba az urat,
    Zokogva azt mondák: ki hordoz már hadat?!

    Óh keserves Músák! földnek dicsősége,
    Bölcsesség követő urfiak ékessége,
    Tudományt szerető urfiak vigassága,
    Halhatatlanságnak szép fénlő csillaga.

    Elesett Zerínyi, ki volt ékességünk,
    Az hadban előttünk mintegy nagy Hectorunk,
    Zsákban öltözzünk már, nincs gyönyörüségünk,
    Örökké gyászoljuk elkölt dicsőségünk.

    Sír a szép Csáktornya, nincsen már tútora,
    Eltávozott, neki ki volt fautora;
    Minden reménsége nézett csak Miklósra:
    Azért már szemei gyorsak a sirásra.

    Vég-Légrád jajgatja az ő morczongását:[84]
    Miért távozál el?! újítja sirását,
    Nem várhatja többé semmi vidulását,
    Ugy kivánja: Zrínyi! Zrínyi! patronussát.

    Jaj – Pannónia mond – nékem, hova legyek?
    Én szerelmes Zrínyim! nem tudom mit tegyek;
    Te megholtod után én már mikép éljek?
    Ezután óh Zrínyi! ki fejétül függjek?

    Vajha én teveled most együtt lehetnék
    Kellemetes Zrínyi, elhiszem élhetnék
    Nagy örömben, szivem tudom megenyhednék,
    Sirás miatt könnyem árjában nem ülnék.

    Zrínyi Péternek ez hogy hirére esék:
    Jajgatással mindjárt igyen emlékezék
    Midőn kedves Zrínyin magyar siránkozék:
    Jaj miért hagyál el?! sűrüen könnyezék.

    Sok ezerek közzül te bizonyság lehetsz,
    Sok ezerek közzül te elég is lehetsz:
    Hogy engem kedveltél, tudom most is szeretsz,
    Tégedet elmémben. . . . . . .

    (A többi hiányzik.)

    • * *

    (A Mátray-codexből.)

    KESERV ZRÍNYI MIKLÓS HALÁLÁN.

    – 1664. –

    („Cantio de Nicolao Zrényi.“)

    Római bölcseknek régi fejedelme,
    Hol van Virgílius poeták vezére?
    – Mert elijede már Horvátország szive,
    Fölrobbant, mint szarvas szép folyóvizekre.

    Ovidius megholt, Homérus el-kimult,
    Minden hatalmasság halálnak meghódult,
    Sámson, kinek mássa ez világon nem volt –
    Koporsóba szállott, mert Ádám fia volt.

    Az nagy Alexander, ki világot birta
    Ketté-törött sirban diadalma botja,
    Hercules, és Hector kié vala Trója:
    Az szörnyü halálnak kerültek horgára.

    Vedd föl gyászruhádat Zrényi família!
    Megholt nemzetednek ragyogó csillaga,
    Keservesen sirhatsz te is Pannónia,
    Mert nincs országodnak immár pártfogója.

    Ez volt bizonyára amaz erős Hector,
    Jó Magyarországban erős gubernátor
    Kinek erejétül egy országos tábor
    Igen megveretett török imperátor.

    Vedd föl gyászruhádat szomorú országunk!
    Jó lakó-földünkrül hamar elhullottunk,
    Szép fris palotábul árvaságra juttunk,
    Kincses gazdaságrul pusztában szállottunk.

    Régi bizodalmunk ki azelőtt voltál
    Közénk fekete gyászt, sőt jajt béplántáltál,
    Hirrel névvel köztünk ki mindent elhagytál,
    Az földnek gyomrába immár bészállottál.

    Örülj és vigadhatsz Kanizsa végvára
    Gyula, Sziget, Szólnak, Esztergam és Buda![85]
    Megholt bástyátoknak kemény ostromlója,
    Nincsen immár tovább az ki azt próbálja.

    Sirasd Horvátország jó rendölt uradat,
    Az sirba temetted atyádat s anyádat.
    Nem is vitt az Mura testtel több habokot:
    Midőn török vérrel igen megáradott.

    Mint az folyóvizek midőn megáradnak
    Erdőt, mezőt, halmot egyeránt elhatnak:
    Igy sok országokon neve hatalmadnak
    Tornyokat épített amaz kevély Marsnak.

    Apolló hogy hallá ennek ő halálát:
    Mindjárt ő lantjának mézzel folyó szavát
    Keserű sirással könnyeinek árját
    Cziterát pönditvén igy kezdi siralmát:

    „Óh szomorú eset, óh gonosz szerencse!
    Bőségesen néha[86] vala nálunk kedve
    Kedves magyarok közt vala aranyhire –
    Már halandósággal elváltozott szine.

    Kikeletkor megáld az szép zöld erdőkkel
    Kis fülemülének ékes verseivel,
    Szép gyönge árnyékkal, hives jó szellőkkel,
    Őszszel: mézzel folyó kedves gyümölcsökkel.

    De nincsen megkötve senkinek lábához,
    Fordítá kerekét Zrényinek sorsához,
    Jaj mely közel esék Zrényi halálához,
    Nem is hagyta tovább kapni koczkájához.

    – Mivel gyönyörködnek urak vadászásban,
    Hogy szivet újítsák; méne havasokban,
    Megveti hálóját erdők folyásában
    Hogy vadállatokat kerítsen bé abban.

    Sima kengyelérül az Zrényi leugrik,
    Midőn vadállatra nagy szivvel futamik
    Fegyveréhez bizván, jaj! megcsalattatik –
    Vége életének mert ottan történik.

    Az megbúsult állat nékie rohana,
    Hegyes hosszú foggal Zrényit rútul marja,
    Halálos sebekkel testét elszakgatja –
    Fogával életét testébül kivágta.“

    Szünjél Apollónak zöngedező lantja,
    Szünjön Orpheusnak gyönyörü hárfája,
    Kis fülemülének mézzel folyó szava –
    Mirigygyé változék hajnali nótája!

    Ne neveljen az föld olly embert világra:
    Ki ne indíttassék nagy szomorúságra,
    Sőt még ha szemeit veti országunkra:
    Kész légyen érette menni az halálra!

    Isten már hozzátok császárok, királyok!
    Jó Magyarországban lévő uraságok!
    Nincs már török ellen hatalompálczátok –
    Jaj azért tinéktek meg köll hódulnotok!

    Megfélemlettetek, elolvadt szívetek
    Ki véletlen megholt, csufságra vélitek,
    Ha ki Esztergamban bészállana néktek,
    Palotát foglalni majd készek lennétek.

    Örül, vigan lakik az török Ujvárban –
    Nem volt visszavonás köztök akaratban,
    De ha magyarok közt négy vagyon egy nyomban:
    Tiz is találtatik ott az elrontásban.

    Hétszer szentölt vitéz nyilván Zréni vala,
    Hadi okossággal sokat meggyőz vala,
    Rákóczi György mássa nyilván Zrényi vala[87]
    Ki soha töröknek nem vala barátja.

    Nem csuda, hogy ez ur vad miatt elvesze:
    Mert töröknek karját immár nem rettegte,
    Mint egy fene tigris akada törökre –
    Valamerre fordult, omlott török vére.

    „Isten hozzád immár mézzel folyó ország
    Kinek oltalmáért ment tűlem sok jószág,
    Immár tűlem elmult világi uraság,
    Lölkömnek hajléka az fényes mennyország.

    Életemnek végét immáron elértem,
    Ki Jézus nevéért sok csatákat tettem,
    Azért reám fordult mennybéli kegyelem, –
    Midőn én öcsémmel bátran vitézkedtem.“

    Midőn török császár táborát megverte:
    Sok erős várokban meglövetik hire,[88]
    De mikor hallatik életének vége,
    Csak egyet sem láttam az ki megkönnyezné.

    Erős kűvárait gyászba öltöztetnék,
    Sok szép nemzetségi csak meg nem epedtek
    Jaj-lamentátiót rólad énekölnek –
    Mert immár ily vitézt többé nem remélnek.

    Óh mely csudálatos Isten az te dolgod!
    Az te tanácsodban nincsen néked másod;
    Most is el- kitevéd te miráculumod:
    Hogy erdei vaddal öletéd hadnagyod.

    Élet az halállal mért tovább nem víttál,
    Midőn sok harczokon mellette forgottál:
    Karddal ily nagy vitézt többé nem kaszáltál –
    Török keze miatt meghalni nem hagytál!

    Igyefogyott magyar, szegény Horvátország;
    Nemde csudálod-é ez gonosz esetet?
    Fájdalmad szivedben valljon nem érzed-e?
    Még szived is ezen méltán keseregne.

    Óh jaj mely keserves köztünk az halálod
    Négy és öt óra közt utolsó punctumod.
    Nagy vadon erdőben kit kevés szem látott –
    Csak Isten tudhatja miként lett halálod!

    Óh ti vitéz szolgák, miként lett halála
    Az sok irígyek közt?… csak Isten tudhatja!
    Harczon el nem esett még csak egy hajszála:
    Mostan ti hívségtek halni bocsájtotta! –

    „Dicsértessél mennyben örök Atya-Isten!
    Hir, név és dicséret, glória terjedjen
    Az én nemzetemre győzödelem térjen,
    Lölköm is nyugodjék Ábrahám keblében!“

    Versfejekben nevét sohul nem találod,
    Ha mind éjjel, nappal elmédben vizsgálod.
    Ez szomoruságot kit nem ember hozott:
    Ezer fölött hatszáz hatvannégy iratott.

    Nyujts ki szent Ur Isten hatalmas karodat,
    Ne hagyd elmerülni az te kis hajódat!
    Zabolázd az pogánt, ronts meg ő karjokat,
    Áldd meg szerencsékkel szegény magyarokat!

    Mivel Zrényi megholt, ki bizodalmunk volt
    És szépen protegált’ az Horvátországot:
    Mutasd meg Úr Isten az te hatalmadat –
    Pogány török ellen tarts meg magyarokat!

    Mert Te benned bizunk, és nem más senkiben;
    Élők közt ez földön ki mult ez világbul
    Ki Te utánad volt legfőbb bizodalmunk
    Pogány török ellen erős protectorunk. –

    • * *

    (Szencsey György dalkönyvéből.)

    FOGARASI BAJNOK BÚS ÉNEKE.

    – A XVII-ik századból. –

    Szerencsét próbáltam,
    Csatákon forgottam,
    Magyar hirért névért
    Vigan vagdalkoztam.

    Az pogány törökkel
    Mintegy ellenséggel
    Bátran szemben mentem
    Vitéz legényimmel.

    Sok fohászkodással,
    Gyakor óhajtással
    Mulatom időmet
    Könyhullatásimmal.

    Az szép hirért-névért
    Ragyogó fegyverrel
    Használok én immár
    Szép böcsületemmel.

    Játszik az szerencse
    Most szegény fejemmel,
    Örül veszélyemnek –
    Nyomorúlt fejemnek.

    Átkozott irígyim
    Szüntén reám dühödtek –
    Nyomorult sarczomon
    Örülnek s tombolnak.

    Tengeri háború
    Megemészt a sok bú –
    Én idegen, szegény,
    Igen nagy nyomorúlt.

    Valjon s mikor látom
    Jóakaróimat?
    Valjon s mikor látom
    Vitéz barátimat?!

    Vajha tündér volnék,
    Testem hogy eltünnék:
    Bizony elrepülnék –
    Virágomhoz mennék.

    Társaim, társaim,
    Szerelmes barátim:
    Hová távoztatok
    Vitéz jó barátim?

    No az is hadd legyen,
    Csak Isten megáldjon:
    Hordozzon jó uton –
    Az hová gondolom!

    Ez éneket szerzé
    Az Olth vize mellett
    Fogaras várában
    Egy ifjú magában.

    Nevét följegyzette
    Az versek fejekben…
    Oltalmazza Isten
    Mindent illy igyében!

    • * *

    E becses ereklyét a Mátray-codex tartá fenn. Eredeti czíme: „Militaris cantio“, „Katonadal“. Lehet, hogy az énekiró vitéz, mint a vers tartalmából sok helyütt, de különösen az 5-ik, 6-ik s 9-ik stróphákból látszik, Fogaras várában rabúl tartatott; e vár a XVII-ik században különben is Erdély egyik politikai börtöne vala. A szerző nevét a versfőkben fájdalom, hiába keressük: bizonyára azért, mert az ének – mint szakgatottságából is következtethető – vagy hiányos, vagy hogy a versszakok össze vannak zavarva.

    T. K.

    KISFALUDY LÁSZLÓRÓL.

    – 1681. –

    („Cantio de militari duce.“)

    Ki ne panaszolkodnék ily vitéz emberen
    Ki ellenségével forgott sok fegyveren,
    Hiréért nevéért ment az pogány ellen –
    Örök nagy rabságban esett nagy-hertelen.

    Igy vagyon mindenütt vitéz ember dolga,
    Bár házánál sokszor barátját jól tartsa,
    Tisztit, böcsületit ha hadi, nem hagyja,
    Szegénynek fogságban való szivfájdalma.

    Sok jó vitézeknek volt tanácsadója
    Mezőben, városban erős kűoszlopa,
    Hamis pogányoknak sokszor megrontója,
    Kegyelmes urunknak igaz, hű szolgája.

    Farkasbőr és vörös panczér az nyakában,
    Pallosa kezében, forgódik csatában,
    Biztatja ő népét, első ustromlásban –
    Szerencsétlenségben esék nagy rabságban.

    Állj meg! és ne fuss el! – kiáltván seregnek,
    Pattanását hallák sok puskalövésnek,
    Szaladni kezd vala népe Rábaköznek –
    Igy az pogányság is örüle ezeknek.

    Lóval hogy elesék, rárohant pogányság,
    Elállván mellőle az egész magyarság,
    Kopja, pallos miatt esék rajta fogság –
    Őtet vitéz embert nyomorítá rabság.

    Ugyanis így vagyon mastan ember dolga
    Bár házánál sokszor barátját jól tartsa;
    Töröknek kezében pallosát ha látja:
    Megijed, elszalad, társát ottan hagyja.

    De mihelt az török Esztergam kapuján
    Szegény magyarságra vörös zászlót hozván,
    Az ki csikorgatja fogait lóhátán, –
    Így felele hadnagy, hogy azt ott meglátván:

    Jézus segéld meg mast az szegény keresztyént!
    Ez szava után is biztatja egyenként,
    Hirünkért, nevünkért ha szenvedünk is kínt –
    Az pogány kezébe esék ű e szerént.

    Látjátok-é mastan rabságban esését?
    Vassal, és belincscsel kinozzák az testét;
    Nem fogadátok meg az ő jó intését,
    Kevélységtek miatt rontjátok életét.

    Árvául elhagyá szerelmes gyermekit
    Nagy szomorúságban kedves feleségét,
    Atyjafiainak szomorítá szívét –
    Elvitte magával hírét s vitézségét.

    Sok jó vitézeknek volt ez tanácsadó,
    Vitézségben is volt mindenkor forgódó,
    Csatákon, harczokon hirt és nevet kapó,
    Nagy urak között is kedves, mint az ráró.

    – Légyen tehát vége róla irt verseknek,
    Adjunk mastan hálát mennybéli Istennek:
    Keziben nem adott minket ellenségnek,
    Több szerencsét adjon Isten vitézeknek!

    Okos vitéz ember vala sok hadakban,
    Az szerencsétlenség hozá mast rabságban;
    Honnét alig hiszem, hogy jöhess hazádban –
    Talám mindörökké maradsz az rabságban.

    Nemzetes vitézlő Kisfaludy László,
    Ki természetedben valál mint az ráró,
    Győri vitézeknek gyémántkű-hordozó,
    Sok katona mellett mindenkor pártfogó.

    Az ezer hatszázban s nyolczvan egyben jutván
    Kisasszony havának harminczegyed napján
    Irám ez verseket igen szomorkodván
    Az vitéz embernek esetit hogy hallván.[89]

    • * *

    (Szencsey György dalkönyvéből.)

    OLÁH GECZI.[90]

    – A XVII-ik század második feléből. –

    Óh gyönyörü tavaszidő!
    Szerencsétlen új esztendő!
    Az kit akarsz megújítasz –
    Engem penig szomorítasz.

    Gyerünk alá jó katonák,
    Az alföldre, Kecskemétre,
    Ott próbáljunk jó szerencsét –
    Talám Isten jobban adja!

    Mennek vala az alföldre;
    Oláh Geczi vitéz legény
    Talál elől egy nagy őzet,
    Mindjárt mondja fakó lónak:

    „Édes lovam, fakó lovam,
    Érjük el amaz nagy őzet!“
    Az fakó ló csak eléri,
    Oláh Geczi csak ellövi.

    Mindjárt mondja az urának:
    „‚Uram, uram, oláh Geczi –
    Ne kergess én rajtam őzet
    Ha törököt nem fogsz, nem vágsz!‘“

    Paripája mindaddig fut
    A mig ura ahhoz nem jut;
    Habos tajték róla szakad,
    Elesvén egy árkon akad.

    „Vigy ki innét jó lovacskám,
    Szépen nevelt jó maczkókám!
    Hidd el, bizony meghizlallak,
    Őz után már nem nyargallak.“

    „‚Mondám, rajtam bátor szivvel
    Pogányt vághatsz erős kézzel:
    De te kétélő tőröddel
    Őzet űztél fegyvereddel.‘“

    „Hozz ki mégegyszer jó lovam,
    Meglátd: törökre lesz utam;
    Bor, pecsenye lesz abrakod –
    Nem lészen többé panaszod.

    Hordozd bátran bús szivemet,
    Keresd fel régi kedvemet;
    Hidd el, majd az pogány oszol
    Oláh Geczi az hol harczol!“

    „‚Ülj fel hát, ne félj töröktől:
    Én is hizom pogány vértől;
    Terjeszd tovább nagy hiredet –
    Keményitsd meg fegyveredet!

    Látod, hazád rontására
    Népednek elrablására
    Miként pogányság készülne –
    Hogy bennetek elvesztene.‘“

    „Éltem nem szánom hazámért
    Királyom maradásáért;
    Hirem s nevem lesz nyereség,
    Nem prédál többé ellenség.

    Pórteleki hazánk fénye,
    Buga Jakab nagy reménye,
    Jászberényi is népestől
    Majd hozzánk jön seregestől.

    Ellenségünket töressük
    Mérges nyillal sértegessük;
    Majd sok török test lesz eves –
    Kiknek nem kell kávé-leves.

    Minden vitéz józan légyen,
    Hijában zsoldot ne végyen;
    Szerezzen jó hirt népünknek –
    E volt tárgya fegyverünknek.“

    • * *

    E románcz már Erdélyi népdalgyűjteményében is megjelent ugyan, de csonkán; végrésze teljesen hiányzik. Pedig e végrész igen nevezetes.

    Kiviláglik belőle ugyanis, hogy e románcz egykorú a következő Buga Jakab énekével, („Mit busulsz kenyeres…“ Szencseynél,) mivel hőseik kor- és pályatársak valának, – hadakozó, szabad-, vagy szegénylegények, a kik eleintén a török ellen, majd Tököli táborában a németek ellen harczoltanak. Tököli csillagának letűnte után – mint a Buga Jakab éneke tanusítja – félrevonták magukat, mignem a Tokaji Ferenczféle támadásban, majd később II. Rákóczi Ferencz harczaiban újra háborúskodhattak.

    Kik közűlök még a szathmári béke után is életben maradának: a pusztákra bolyongtak, a hol a szükség által kényszerítve lassan-lassan szegény-legényekké lőnek a szó mai értelmében. Imé, ez röviden a szegény-legény elnevezés eredete. A gr. Károlyiak levéltárában, Béri Balogh Ádám hires kurucz dandárnoknak Szabadszállásán 1705. aug. 7-kén Károlyi Sándorhoz irt levelében ezt olvasom: „Oláh Gergöly nevő, Hellepront (kurucz ezredes) uram hadnagya“ stb. Lehet, hogy e kurucz hadnagy egy személy a mi Oláh Gergelyünkkel.

    T. K.

    BUGA JAKAB ÉNEKE.

    – A XVII-ik század utolsó negyedéből. –

    Mit busulsz kenyeres, midőn semmid nincsen?
    Jó az Isten, jót ád, légy jó reménségben!…
    Fölnyilik az idő majd az gyenge fűre –
    Hova két szemünk lát, oda megyünk ketten!

    Óh édes pajtásom, hogyne busulkodnék:
    Midőn az sok gondok rajtam uralkodnak;
    Sok gondolkodások szüntelen fárasztnak –
    Minden órán engem elmémben bágyasztnak.

    Rongyos az dolmányom, ki van az oldalom,
    Az sok folttul ugyan nehéz az nadrágom,
    Hátam lapoczkáját veri az kalpagom –
    Zsirtul ködmenyem is igen megavult már.

    Az köpönyegem is igen jó-viselt már,
    Az sok esső miatt vagyon benne sok kár,
    Mind elrothasztotta az csizmámat nagy sár –
    És nyereségemmel kerest[91] pénz szűkön jár.

    Nincsen abrak, széna, rút hitvány az lovam,
    Rongyos az istállóm, igen puszta házam,
    Mind eltöredezett szegen az nyeregfám –
    Mind lekopott rólla az sok szép nyert szerszám.

    Kenyerem, pecsenyém igen szűkön vagyon,
    Morzsalék sem hever mast az tarsolyomban,
    Pénzem penig nincsen mast az oldalamon,
    Kiürült az gyüszőm, elkölt kóborlásom.

    Az lovamrul igen lekopott az patkó,
    Az ki még rajta van az is nem igen jó;
    Ha nem patkoltatok, elhal tűlem az ló,
    Csak gyalog maradok, mintegy rút koborló…

    Az farkasbőrömnek lekopott az szőre,
    Pókháló palaczkom az szegen bélepte;
    Nyargalódzik rajtam az tetvek serege,
    Mert szurkos az igem, nincs ki fejéritse.

    Kurva már az anyja! mint élhetek: élek,
    Kivetem hasamat az szép verőfénynek;
    Csak úgy dohányozok – az midőn éhezek,
    Igy én is másokkal szépen eltöngődök.

    • * *

    Szencsey György dalkönyvéből; megvan egyébiránt rövidebben s újabb közlések után mult századi nyomtatványokban a nemz. muz. kézirattárában (hung. oct. 74.) többször. Közölve van – szintén röviden és az újabb, hiányos versio szerént – Erdélyinél is, a kit a „szegénylegény“ mai ferde értelmezése oly tévedésbe hozott, hogy a jelen katonadalt a haramja és pusztai énekek rovatába, s épen a Zsobri Jóska nótája mellé tette; Buga Jakab nem volt haramja: de – ezen énekének szerzésekor – szolgálat nélküli szabad vitéz. A zsiványok nem szoktak farkasbőrkaczagányban, kalpagban és köpönyegben járni, sem tarsolyt viselni.[92] – Eltöngődök = eltengődök.

    T. K.

    BUJDOSÓ ÉNEKE.

    – A XVII-ik századból. –

    Bujdosik, bujdosik szegény árva legény,
    Országrul országra, városrul városra,
    Hogy az ő életit fordíthatná jobbra,
    Fáradsága után lenne nyugodalma.

    Elindula szegény, az utat nem tudja, –
    Eszében jut neki Seregeknek Ura,
    Gyakorta orczáin könyje lecsordula, –
    Igy szól ő magában, keservessen sira:

    Istenem, Istenem, én édes Istenem!
    Már egyedül benned vagyon reménységem,
    Felségedet kérem: el ne hagyjon engem –
    Mert csak tetőled függ én egész életem.

    Én édes barátim titeket elhagylak
    Az nagy Ur-Istennek kezében ajánllak;
    Hogyha mikor látlak: örömmel lássalak –
    Hogy a mi szíveink együtt vigadjanak!

    Óh én édes anyám, ki világra hoztál
    Sok búval bánattal engem feltartottál;
    Mindeddig pellikán-módra hozzám voltál
    Bánatimban engem sokszor vigasztaltál.

    Tudom édes anyám, hogyha most láthatnál:
    Mostan egy fiadot tudom megsiratnál;
    Jaj keserves szóval engemet jajgatnál
    Sok könnyeket értem szemedbül hullatnál.

    Boldogtalan sorsa siralmas szivemnek
    Árad naprul-napra gyötrelme lelkemnek
    Nem virrad fel már vig napja én kedvemnek, –
    Árad nagy bánatja én árva fejemnek.

    Istennek ajánllak kedves édes hazám
    Kitül keservesen én megváltam mostan;
    Kevés ideig volt benned én lakásom:
    Légyen rövid időn benned mulatásom!

    Ne sirass engemet anyám, édes anyám,
    Ki voltál énnekem kedves édes dajkám;
    Tudom ez világra fájdalommal hoztál –
    Sok édes álmokat értem elmulattál.[93]

    Csak az Isten tudja hol lész maradásom
    Az idegen földön hol leszen romlásom;
    Vagy piros véremnek hol lesz kiontása,
    Az gyarló testemnek csontja kihullása…

    Az én bánatimat én meg nem mondhatom
    Avvagy papirosra le nem rajzolhatom;
    Mert már utoljára tollamat sem birom –
    Jaj már közel vagyon utolsó szóllásom!

    Adjad én Istenem: a szent angyalokkal
    Hogy részes lehessek magas mennyországban;
    Dicsérjem Uramat szent cherubímokkal
    Mindörökké ámen, édes atyáimmal.

    • * *

    Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. I. és III. E gyönyörű bujdosódalt valami idegen földre induló katona szerezhette, mint a 10-ik versszakból stb. következtethető.

    T. K.

    REMÉNYSÉG AZ EMBERT…

    – Katonadal a XVII-ik századból. –

    Reménység az embert gyakorta táplálja,
    Istrázsa istrázsát reménységért állja,
    Erős had az várat ugyanazért szállja –
    Hogy pályafutását ő is megpróbálja.

    Jó reggel az szántó ekéjét forgatja,
    Fúr, farag, vasait földnek igazgatja;
    Reménységért szegény földeit megszántja, –
    Megérett búzáját örömmel aratja.

    Hol kiljebb, hol beljebb halászgat az halász,
    Távul puskájával kerülget az vadász,
    Lépet szed, és tőrt hány reggel az madarász,
    Reménységért hányja horgait az halász.

    Tengeren az gályák ha elszakadoznak:
    Eloszlott deszkákhoz sokan ragaszkodnak,
    Noha ők szegények szárazat sem látnak –
    De jó reménységért azokhoz kapkodnak.

    Jó reggel vitézek ágyokból fölkelnek,
    Lovat abrakolnak, puskákat töltenek,
    Fegyvert s kardot kötnek, harczhoz ugy készülnek,
    Az jó reménységért csak el nem repülnek.

    Noha az rabok is vasakat viselnek:
    De munkájok között mégis énekelnek;
    Szoros belincsekbül reggel ha fölkelnek
    Mégis szabadulást szegények remélnek.

    Mondván, holnap dolgunk talám jobban lészen,
    Ki rabjai vagyunk, kegyelmébe vészen;
    Vagy megkönyörülvén értünk sarczot tészen –
    Ugy szabadulásra dolgunk jobban lészen.

    – Óh boldog szerencse! engem is jól biztass
    Utamra indulván bátor szivet adhass,
    Jó lovat, szép fegyvert Istenem szolgáltass, –
    Ha meg köll halnom is: lölkömnek irgalmazz!

    • * *

    E katonadal eleje a Szencsey György daloskönyvéből ki van szakadva; megvan azonban egy régi ponyvairodalmi nyomtatványon, (nemz. muz. kézir. oct. 74. nro. 1.) innét egészitém ki. Megvan Erdélyi I-ső kötetében is, de hiányosan, s változással.

    T. K.

    KOVÁCS GYÖRGY VÉGBUCSÚDALA.

    – XVII-ik század. –

    Parnassus hegyein mulató Múzsáknak
    Szünjön trombitája szép zengő Nymphának,
    Hangos czitarája szünjön Orpheusnak:
    Mert már lemetszetett virágja hazámnak!

    Tenger mélységének istene Neptunus
    S hires névvel folyó római (?) Homerus
    Szánjad Kovács Györgyöt szerelmetes Vénus,
    Fényes nap járását igazgató Phoebus.

    A tárdi hid mellett erősen harczolván
    A magyar vitézet erősen biztatván:
    Hamar kiontatik vére az oldalán,
    Jajszóval bucsúzik, vitézinek mondván:

    Elmult vitézségem tündöklő virága
    Elhervadt életem régi szabadsága,
    Jelen már életem utolsó órája –
    Bucsut veszek tőled Kecskemét pusztája!

    Fogjátok vitézek elbágyadt testemet,
    Vizzel öntözzétek elszédült fejemet;
    Ezentul letészem romlandó testemet –
    Jaj, fogjatok! ha már kiadom lelkemet.

    Enyhitsd meg pajtásom epedt ajakimat,
    Emeld fel erőtlen, bágyadt tagjaimat;
    Szendrő vára felé vezesd paripámat:
    Hogy életben lássam én öreg atyámat!

    Nem gyötör annyira vérem kiontása:
    Mint édes atyámnak sűrü könnyhullása,
    Sok vitéz katona gyakor óhajtása,
    Árva felé nemem keserves sirása.

    A töröknek soha barátja nem voltam,
    Vért is kiontani mindenkor kész voltam,
    Régi nemzetemnek igaz utján jártam,
    Én szép hazám mellett diadalmat víttam.

    Bátran megharczoltam szüzekért, árvákért,
    Az Istent kiáltván magam nemzetéért,
    Pusztákat bujdostam a jó hirért, névért –
    Csakhogy el nem éltem a sok igaz jókért.

    Nem volna fájdalma megesett szivemnek:
    Ha pogány lett volna hóhérja fejemnek,
    De hogy első harczon magyar vitézeknek
    Fegyvere kiontója volt szép véremnek.

    De én mindezekkel keveset gondoltam,
    Mert királyom mellett mindenkor felálltam,
    Magyar nemzetünkért koporsóba szálltam,
    És az Istentül is jutalmat találtam.

    A török várának nagy az ő csillaga,
    Fő Kohári te vagy legények gyámola,
    Bujdosóknak pedig hadi kapitánya,
    Megbocsáss énnekem árváknak gyámola!

    Szembe szállottam én háromszor törökkel:
    Nagy diadalmakat vivánk hegyes tőrrel,
    Budai, hatvani, egri törökökkel –
    Öklelő kardomat festettem vérökkel.

    Azért jó vitézek míg világon éltek
    Kérlek, ezen példa légyen előttetek:
    Mintha mindenkoron harczra készülnétek:
    Ollyan vigyázásban mindenkor legyetek!

    • * *

    Nemz. muz. hung. quart. 173. VIII.

    „GYŐRI LUTHERÁNUS TEMPLOMNAK ELÉGÉSÉRÜL PANASZOLKODÓ ÉNEK.“

    – A XVII. századból. –

    Óh te mindenható fölséges Isten!
    Az te haragodnál más nagyobb nincsen.
    Te uralkodol egyedül mindenen,
    Sok sereged vagyon mind mennyen, mind földön.

    Az melynek parancsolsz: mindjárt előáll,
    Bűnös embereken kemény boszút áll;
    Nem kedvez, akarkit hol előtalál –
    Kártétel nélkül attul ő el nem vál.

    Ilyen kész sereged néked az szél is,
    Azzal egyetemben az szörnyü tűz is,
    Sokszor sok helyben nagy romlást tesz ő is –
    Melyben mast hozott és ejtett minket is.

    Mert titkos, de igaz itéletedbül
    Parancsolatodbul, engedelmedbül
    Az által minket mastan kegyetlenül
    Megostorozál te nagy hertelenül.

    Jaj! oda imádságunknak háza,
    Ki vala Isten áldásának háza;
    Esső miatt is már fejünk megáza –
    Az Úr bennünket igen megaláza.

    Oda van sokaknak ő édes házok,
    Oda van magzatjok, ő házastársok;
    Oda marhájok, oda portékájok –
    Oda mindenek, oda szép jószágok.

    Óh nagy igazságu örök Ur Isten!
    Valóban bűnünkért verél meg igen,
    De keserüljed[94] ily kárunkat igen,
    Vigasztalj minket: ne essünk kétségben!

    Sőt mi magunkat jól megalázván,
    Erős kezed alatt tégedet áldván,
    Csöndes türésben lölkeinket birván:
    Többet érdemlénk – gondoljuk meg nyilván.

    Te nagy haragodnak közepette is
    Uram, emlékezzél irgalmadrul is!
    Ne fizess nékünk örök-nagy tüzzel is:
    Tudod, hogy vagyunk erőtlenek ugy is!

    Sőt ennekutánna oltalmazz minket
    Illyetén veszélytül, nagyobb keresztet
    Ne bocsáss reánk, de nyújts kegyelmedet –
    Hogy mi víg szivvel dicsérjünk tégedet!

    Csudálatosképpen viseld gondjokat
    Azoknak, az kik mast szörnyü károkat
    Vallottak; néked könnyü mindazokat
    Helyre állítani, s adni dupla jókat!

    Ur Isten, te tehetsz gazdagbul szegént,
    Viszont gazdagságra emelhetsz szegént,
    Otthon lakozót, bujdosó jövevént,
    Férfiat, ifjat, asszont és öreg vént.

    Az Sionnak Uram, puszta falait
    Építs föl, támaszd föl romlott oszlopit!
    Hogy az te néped ajaki tulkait
    Áldozza abban néked, áldozatit.

    Add: az kárvallottak jobban nevedet
    Áldják, magasztalják szent Fölségedet;
    Főképpen penig kik ez veszedelmet
    Mast nem kóstolták ez káros sérelmet.

    Halld meg ez keserves panaszolkodást,
    Bocsásd füleidben e fohászkodást;
    Fordíts örömre e keserű sirást –
    Hogy Chrisztus által mondjunk néked áldást!

    • * *

    Szencsey György dalkönyvéből.

    RABY ISTVÁN ÉNEKE.

    – 1682. –

    Óh hamar elmúló világnak öröme!
    Óh változás alá vettetett szerelme!
    Rólam példát vehet az emberi elme:
    Az jó szerencsének mely rövid élete!

    Mint az szép liliom úgy virágzom vala;
    Mint az ékes páva úgy sétálok vala;
    Ugy éltem kedvemre mint főember fia –
    Szivemet fonnyasztó bánatom nem vala.

    De ímé, jaj mire juta állopotom,
    Szivemnek bánatját már ki nem mondhatom,
    Káromat ily igen meg nem sirathatom,
    Óh szomoru óra, jászban[95] merült napom!

    Nemzetes, vitézlő, nagy Raby Istvánnak[96]
    Jó hirrel tündöklő szerelmes atyámnak
    Jaj árvája löttem, elfolyt élte annak
    Az kit Isten után tarték gyámolomnak.

    Egyik árvaságom – sárvári rabságom,
    Az másik peniglen anyámtul válásom;
    Keserüségemet ezek után várom,
    Igy kettős bánatban újul meg fájdalmam.

    Sárvár rabja voltam testem sebeivel
    Három esztendeig súlyos vas-pöngéssel,
    Lendvai kűfal is tovább esztendővel
    Bizonyságom errül erős tömlöczével.

    Már minden barátom jól megfontolhatja:
    Uraság mint szállott nagy erős rabságra,
    Mert még az napfény is orczámat nem látta,
    Igy voltam világnak csúfja és játékja.

    Keserű volt nékem – az én lefekvésem,
    Keserű viszontag az én fölkelésem,
    Bubánat járásom, fájdalom ülésem –
    Bár ne történt volna inkább születésem!

    Annál keservesebb penig állapotom,
    Azért mint lesz dolgom, azt előbb jól látom;
    Szerelmes barátim ez az nagy fájdalom:
    Rövid idő mulva tűletek megválom!

    Egy-felől siratom súlyos rabságomat,
    Másfelől kedvemre föltartott[97] anyámat…
    Meddig Uram Isten áztatod orczámat?
    Hozd el énnékem is utolsó órámat!

    – Azonban ur székit hirdetnek Sárvárott,
    Fölséges császár is nagy parancsolatot
    Országbírájának Draskovicsnak adott…
    Óh mely nagy bánatot szivemnek indított!

    Mindjárt Tulok Györgyöt száz lovassal értem
    Küldötték: vonjon ki kűfal közűl éngem,
    Hozzon föl csakhamar, hogy Sárvárott nekem
    Fogyjon el életem, – és emlékezetem.

    Ki gondolta volna, hogy ily időt érjek?!
    Atyámnak holtaig, holtomig itt légyek,
    Szomorú éltemtül hogy itt búcsut vegyek –
    Raby-nemzetségnek hogy itt véget vessek!

    Ha atyámnak élte tovább szállott volna:
    Talám még valaha kedvet löltem volna,
    Szabadulásomra utat nyitott volna –
    Egyetlen-egy fiát még megszánta volna!

    De nem használ nekem immár nagy elméje,
    Nem néznek bizonynyal senki személyére,
    Nincsen is tekintet az fő-emberségre:
    Mert törvény egyaránt szolgál minden rendre.

    Vegyetek itt példát minden rendbéliek –
    De legkiváltképpen amaz ifju népek:
    Éltekben atyjokat miképpen böcsüljék,
    Ártatlan vérben is kezek[98] ne förtözzék!

    Isten így akarta, hogy mégbüntetődjem:
    Mert édes atyámat meg nem böcsüllöttem,
    Csak szabad zablára magam eresztettem –
    Ártatlan vérben is kezem förtöztettem.

    Már nem vala nékem sohul maradásom:
    Erdődy Sándorhoz volt folyamodásom,
    Holott az atyámnak adtam kézirásom –
    Az volt énnékem is legnagyobb romlásom.

    – Szánakoznak rajtam, Isten légy jutalma!
    Vitézlő rendeknek jelenvaló száma,
    Hogy reád is száljon az Úrnak irgalma:
    Temesd el testemet, vétkeimet is ma!

    Minden jó barátim, véreim, rokonim,
    Alsó-, fölső-renden tündöklő feleim,
    Istennek ajánllak szerelmes uraim –
    Rajtam szánakodó sok jóakaróim!

    Istenem áldott légy, hogy megváltál engem,
    Fogadd bé lölkömet az ki hozzád megyen,
    Nem bízik az ő jó cselekedetiben:
    Hanem csak egyedül az Te érdemedben!

    Nem szólhatok többet, könnyhullásim folynak:
    Mert hóhér-látásim rettegést indítnak;
    Fejem is már várta éles pallosának
    Adassék például világ fiainak.

    – Az ezerhatszázban és nyolczvankettőben
    Mikor busúlt lölköm szomorú testében
    Elepedett volna nagy keserűségben,
    Irám ez verseket sárvári tömlöczben.

    • * *

    Szencsey György dalkönyve.

    BUCSÚ-ÉNEKE EGY JEGYZŐNEK, KINEK A NÁNÁSI PIACZON FEJE VÉTETETT

    1688, sept. 20-kán.

    Böcsületemet elvesztém,
    Jó hirem, nevem elejtém,
    Hivatalomat megszegém –
    Sárban keverém.

    Az Isten nagy állapotra
    Emelt föl, hogy lenne jómra,
    De azt fordítám gonoszra,
    Gyalázatomra.

    Mindenek kedvében voltam,
    Hazámat sokat szolgáltam:
    Mert nótáriussa voltam –
    De megmocskoltam.

    Sokaknak tanácsot adtam:
    Magamnak pedig nem tudtam;
    Az ki dorgált azt utáltam,
    Nem szivvel láttam.

    Husz esztendős alig voltam
    Hogy az bűnt két kézzel kaptam
    Melyet soha el nem hagytam,
    Inkább javaltam.

    De lásd végre mire hoza:
    Vénségemben kézben-ada;
    Hogy minden rólam tanulna,
    Erre ne jutna.

    Szülém-asszony édes anyám
    Intésedet nem fogadám,
    Sok sirásidat nem szánám –
    Jaj édes anyám!

    Nem gondolék leányimmal,
    Hajadon szép hugaimmal,
    Édes anyám sirásival,
    Deák fiaimmal.

    Édes jámbor feleségem
    Ki voltál nagy segítségem:
    Megbocsáss édesem nékem –
    Ne nézd esetem!

    Óh jaj mert elfeledkeztem;
    Dehogy köllött ezt mivelnem!
    Édes anyámat énnekem
    Keserítenem.

    Mi haszna hogy anyám szüle,
    Születésemnek örüle?!
    Jajszóval megtelik szive –
    Sir keseregve.

    Imé mire hozám éltem!
    Gyászban borítám én fejem;
    Megrutittám szép vénségem,
    Nemes nemzetem.[99]

    Azt tudtam, örömmel lássa,
    Halálom hogy ne sirassa;
    Fiának ily kimulása
    Ne lenne gyásza.

    Nagy búra juta bús szivem
    Ki megkeseredék bennem;
    Kivánom vala életem:
    Gyászt hoza nekem.

    Én mindentül búcsut vettem,
    Halálra is elkészültem;
    Nem kivánom tovább éltem:
    Csak légyen végem!

    Édes anyám már elhagylak,
    Az Úrnak téged ajánllak,
    Több búval már nem busítlak –
    Az égben várlak.

    Hajadon édes leányom
    Kire nem volt semmi gondom:
    Az Istent tútorul hagyom,
    Tenéked vallom.

    Az Isten téged megáldjon,
    Árva gyermekimmel tartson,
    Sok jókkal tégedet áldjon –
    Megkoronázzon.

    Nektek sok bánatot hagyék
    Kiket koporsóban tevék,
    Nagy gyászt fejetekre hozék –
    Ezzel fizeték.

    Ez atyátok bucsuzása
    Tűletek eltávozása,
    Kit sirattok nagy zokogva,
    Es tesztek sirba.

    Én édes szép nemzetségem,
    Siránkozó szép rokonim:[100]
    Megbocsássatok szomszédim,
    Városfeleim.

    Mert majdan elfogy életem,
    Bűnömért vétetik fejem;
    Egy szempillantás-életem
    Ezt hozá nekem.

    Látom már hóhér fegyverét
    Reám fölhuzott két kezét
    Hogy elvegye éltem végét,
    Kiontsa vérét.

    Nem hittem, hogy szép[101] személyem
    Hóhér kezében ereszszem:
    Nánási piaczon nékem
    Kifolyjon vérem.

    Az kivel halált szenvedek,
    Az halálnak megfizetek;
    Azzal együtt esedezek –
    Istent dicsérek.

    Uram légy kegyelmes nékem!
    Ne nézzed sokságos bűnöm!
    Lölköddel bátoríts(d) szivem,
    Vedd hozzád lölköm!

    Siess hamar eljőnie:
    Térj hozzám az kegyelemre!
    Ne hagyj esnem az kétségben –
    Végy kegyelmedben!

    Küld el az szent angyalokat:
    Hamar lássam Christusomat;
    Dicsőült Cherubimokat,
    Az szent atyákat.

    – Ez negyvenkét esztendőmben
    Nem is gyermeki időmben
    Irám nánási tömlöczben,
    Sirék ekképen.

    Ezerhatszáz nyolczvan nyolczban
    Szintén kisasszony havában
    Annak huszadik napjában
    Esém halálban.

    • * *

    Megvan Szencseynél, és nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. csonkán, és költe későbbre téve. A kettőt egymásból egészítém ki.

    T. K.

    NAGY-KUNSÁG ROMLÁSÁRÓL.

    „Hajdani emlékezetes nemes Nagy-Kunságnak, vitézek anyjának nagy romlásáról.“

    (Nyomat. 1698. esztendőben.)

    „Felix quem faciunt aliena pericula cautum, Tum tua res agitur paries cum proximus ardet.“

    „Ezek pedig mi példáink voltanak, hogy gonosz dolgokat ne kivánjunk.“

    Nóta: „Mikor Senakerib a Jerusalemet…“

    Hervadozott s fonnyadt árva, te Nagy-Kunság
    Régtül fogvást való kietlen pusztaság!
    Kár, hogy szomszédidnak most immár vagy csufság –
    A kiknek ellenek vala az szabadság.

    Hitetlen irigység mert igen örűli
    A más veszedelmét kedvesen szemléli,
    Előmentét pedig nagyon nehezteli –
    Rágalmazás nélkül még csak nem is nyeli.

    Az magad példája szomorún mutatja
    Megromlott Nagy-Kunság, irigyidnek csufja;
    Nevetséggel soknak telik meg a szája –
    Keserves éneked a ki dúdolgatja.

    A tatárok miatt hogy lőn nagy romlásod,
    Mert hijában vala erős biztatásod:
    Fiaid, leányid tatárkézben látod –
    Vélek együtt vagyon rabi állapotod.

    Reád felgerjede haragja az Urnak
    És titeket ada az ragadozóknak
    Kegyetlenül a kik elragadozának,
    Siralmat hagyának Karczag-Újszállásnak.

    Reád hozá hiszem, azt a rút nemzetet
    Az melylyel az Isten téged fenyegetett,
    Esaiás által megjövendöltetett –
    Te rajtad is mostan ám bételjesedett.

    Sűrü pogányok közt zászlóját emelé,
    Kik távol lakoznak a nagy tenger felé;
    Sok nemzetségeknek süvöltéssel inte
    Kik lakoznak messze, az földnek szélire.

    Sietve hogy ezek hamar eljőjjenek –
    Sebes ráró-módra mintha repülnének,
    Mindjárt hamarsággal nagy-könnyen eljőnek,
    Mindenfelé széjjel sok károkat tésznek.

    Arrul a nemzetrül azt mondja a látó:[102]
    Nem lészen közzűlök egy is elfáradó,
    Sem fáradtság miatt pediglen tántorgó –
    Ez nép felől bizony vala igazmondó.

    Az ő derekának nem oldik meg öve,
    Avvagy el nem szakad saruja kötele,
    Sem szunnyad sem alszik vigyázó rút szeme –
    Szegény rabjainak oly serény őrzője.

    Nyilai élesek mint a sasnak körme,
    És minden kézivek erősen felvetve;[103]
    Mint a kova erős lovaiknak körme:
    Mint sebes forgószél – szekerek kereke.

    Nagy ő orditások mint az oroszlánnak,
    Mint oroszlány-kölykök nagyon ordítanak,
    Dühösködnek, prédát nagy bőséggel kapnak,
    Ki veszi el tőlök?… békességgel járnak.

    Jaj mint dühösködnek ellened zúgással
    Erősben habozó tenger habjainál;
    Nézzed bár az földet, a nyomoruságnál
    Egyebet nem láthatsz sötétes homálynál.

    Jaj mely homályos lőn napod is az egen:
    Mintha elenyésznék még szintén délszinben…
    Bizony az napon lőn olyan, lementében:
    Mint a piros festék – öltözvén vérszinben.

    Igy mondék én akkor: Bosszuálló Isten!
    Ellenünk gerjedett haragod nagybőven,
    Ránk ontád ez napon olyan nagy mértékben –
    Hogy még szép napunk is gyászol lementében!

    Édes napunk bezzeg szomorún enyészel,
    Szabadulásunkra valjon mikor jősz fel?
    Az tatárok birnak bágyadott testünkkel –
    Tégy jól mi Istenünk szomorú lelkünkkel!

    Világos szép napunk tőlünk elenyészék,
    Nagy setét éczaka szomorún érkezék.
    Erősen a rabok megkötöztetének,
    Sok szép szüzek rútul megferteztetének.

    Felséges Istennek megismért szolgája
    Kit több[104] szolgáinál feljebb magasztala
    Ez rút nemzet felül beszédét igy szólja:
    Rút, szemtelen nép ez, a ki látta: tudja!

    Fertelmes nemzet ez, és oly rettenetes:
    Az vén ember ennél hogy nem tiszteletes;
    Nincs nála gyermekhez semmi jó kedvezés –
    Elfogy ezek között minden kényeskedés.

    Ezt nagy-keservesen népe Nagy-Kunságnak;
    Megkóstolván izit tatár fogságának:
    Megpróbálta vala – minden hihet annak
    Mely nagy-kegyetlenül ők hurczoltattanak.

    Eszes, okos vének nem becsültetének,
    A szép gyenge szüzek megferteztetének,
    Annyira rontattak némelyjek ezeknek,
    Az a csuda: vége nem lött életeknek!

    Romlott testek bőre mint cserép elszáradt
    Fekete mint korom, a nagy éhség miatt;
    Megszáradott nyelvek az inyekhez ragadt –
    Érzik vala szintén az halálnak kinját.

    Reménkednek[105] vala az nagy Úr-Istennek,
    Kit nagy siralommal fohászkodva kérnek:
    Lenne segítője keserves népének –
    De semmi segítség nem jű szegényeknek.

    Ezért, mert miképen hogy Isten kiáltott
    Nekiek: de tüllök meg nem hallgattatott;
    Azonképen az nép Istenhez kiáltott:
    De semmi jó választ nekiek nem adott.

    Elszéleszté hanem mintegy forgószéllel
    Őket minden pogány népek közé széjjel
    Kiket nem ismertek soha szülejekkel –
    Még csak nem is látták azelőtt szemekkel.

    Nyilván mert az Istent a kik hátrahagyják:
    Ő magoknak azzal semmit nem használnak,
    Mert miltók ők arra – mindenek megtudják –
    Hogy Istentül ők is hátrahagyassanak.

    Nevek szerint a kik megszámláltattanak:.
    Négyszázhatvannyolczan még rabságban vadnak,
    Nagy sok országiban ez szíles világnak
    Jaj messze szegények elszórattatának.

    Csuda nagy romlásod nem sokkal ezelőtt
    Csak nyolczadik napon Isten jelentetött,
    Égbeli jel által szóval is hirdetött,
    Többször is ekképen mondatott jövendőt.

    Csalárd Babylonnak amaz nagy várasát
    Hogy elrontá Isten, hirdeti romlását,
    Hasonló jelenést fenn az égen mutat,
    Prófétája által meg is prófétáltat.

    Zengedező szavát az Úr prófétája
    Minden hallására népeknek igy szólja:
    Íme jű az Urnak rettenetes napja,
    Busulással gerjedt kegyetlen haragja.

    Zokogó sirásra anyákat jutassa.
    Hogy szörnyűképen az földet elpusztítsa,
    És annak bűnösit elveszesse, rontsa,
    Még az helyeket is az széllel fútassa.

    Bokros csillagoknak mert világok nincsen
    Hogy tündöklenének az egen fényesen,
    Az feltámadott nap világos nem lészen,
    Holdnak is világa szép fényes nem lészen.

    Bizony ilyen napok járának ez tájban
    Mikor esél Kúnság ilyen nagy romlásban,
    Sok keserves anyák holtig való gyászban,
    Ebbül tanítattál utolszor templomban.

    Ugyan kérdem tülled: ha találtatnak-e
    Terajtad-kesergők? szivesen szánnak-e?
    Romlásodon inkább vagy nem örülnek-e
    Izetlen ajakak, és nem átkoznak-e?

    Ugy látom: némelyek romlásodon sirnak
    Eresztvén magokat éretted bánatnak;
    De szomorú sorsod a kik most siratják –
    Talám dolgaidat titkosan csúfolják!

    Igy vagyon, mert dolgod Kunság, bizonyára
    Vettettél Istentül nagy szidalmasságra,
    A te szomszédidnak, és megcsufolásra
    Környültedvalóknak nagy főcsóválásra.

    Jaj példabeszédet szólnak most terólad,
    Ki-ki nagy-nevetve csufságot üz rajtad,
    Mert igen megbotlott, megesett az lábad –
    Mint másszor is szoktak: gajdolnak terólad.

    De légyen bár az úgy, csufolóknak dalja:
    Rájok száll Istentül kemény sententia,
    Mert a csufolókat Isten megcsufolja,
    Rettenetes átkát házokra szállítja.

    Dolgod roszra fordult, árja nagy sirásnak
    Rád szállott lakosa Karczag-Újszállásnak,
    De ha romlásodon valakik vigadnak!
    Mondatnak azok is Ézsau-bátyáknak.

    Örülj és vígadozz Edomnak leánya!
    Az felséges Isten neked is azt mondja;
    Még te-rajtad is az veszedelem árja
    Által megyen Isten keserű pohára!

    Okádol mint részeg, de minekutána
    A te álnokságod Sionnak leánya
    Megemésztettetik: népedet nem hagyja
    Az számkivetésben, sőt hozzá fogadja.

    Sőtinkább azt mondom, hogy vegyék mindenek
    Christus tanítását, hogy el ne veszszenek;
    Nagyobb volt-é bűnök Karczagbelieknek
    Hogy ekképen romla, mint egyéb népeknek?!

    Sőtinkább bűnökbül hogyha meg nem térnek:
    Hasonlatosképen elvesznek mindenek;
    Adják hát magokat az jó megtérésnek –
    Szörnyű nagy romlással hogy így ne veszszenek!

    Óh hatalmas király: mennybéli nagy Isten!
    Vigyázó szemeid legyenek népeden!
    Kit vessződdel vertél meg ily keservesen –
    Emeld fel pálczádat érette, mint régen!

    Ocsmány bűneinkért egy kis búsultodban
    Minket elvetettél miltó haragodban;
    Örökkévaló nagy irgalmasságodban
    De könyörülj rajtunk, te nagy jóvoltodban!

    Többé ne hallassék földünkön pusztétás,
    Sem amaz kegyetlen véres ragadozás,
    Az mi határinkon ne légyen már rontás –
    Legyen mi kőfalunk az szép szabadúlás.

    Térj mihozzánk Urunk, magvát népeidnek
    Hozd meg, napkeletről egybengyűjtessenek,
    Még napnyugotrul is, és mondd ezt a délnek:
    Ne tartsd meg népemet, hadd gyülekezzenek!

    Azt mondd az északnak: add meg fiaimat!
    Hozd meg nagy-messzünnen gyenge leányimat!
    Szabadíts meg Uram nyomorult rabokat,
    Vigasztald meg immár az siralmasokat!

    Az kik keservesen az Sionban sirnak:
    Vigasztalásodat nyújtsad már azoknak!
    Légy felépítője puszta várasinknak,
    És megépítője régi pusztaságnak!

    Nekünk idegenek legyenek pásztorink
    Az kik legeltessék mezőnkön barmaink,
    Idegen fiakból szántóink-vetőink,
    Legyenek mezőnkön buzatakaróink.

    Nagy gyalázatunkért két annyi jutalmat
    Urunk végyünk tülled, de az nagy szidalmat
    Vedd el immár rólunk, sőt örömnek napját
    Szidalom helyében deríts fel világát!

    Immár kegyelmezz meg Urunk, népeidnek –
    Minden határiban az magyar nemzetnek;
    Vedd ki igájokból idegen népeknek –
    Többé szidalomban immár ne légyenek!

    Íme meghagytál még valami keveset:
    Ne fogyasd el Uram ez maradék-népet!
    Rabságra s csufságra ne küldj már többeket,
    Zabolázd meg, kérünk, az kegyetleneket!

    Téríts meg tehozzád az nép maradékát,
    És megtérnek, Urunk gyászos napjainkat
    Újéts meg[106] minékünk, adj régi napokat,
    És terjeszsz mireánk nagy-szép áldásokat.

    Téríts ostorodat a nagy Babylonra
    Sok gonoszságoknak vétkező anyjára;
    Légyen por-hamuvá, s teljék meg pohára:
    Ne légyen népednek ily kegyetlen ura!

    Óráját és napját szörnyü romlásának
    Közelítsed Urunk, néped rablójának;
    Ölibül gyermeki kiragadtassanak
    Kőszálhoz veretvén öszverontassanak.

    Óhajtással téged óh kegyelmes Isten
    A kik kiáltanak, felelj kegyelmessen;
    Rajtunk igéretid igazsága légyen
    Hogy mi víg örömmel ezt mondhassuk: Ámen!

    • * *

    Megvan e régi ének Szencsey György dalgyüjteményéhez hozzá kötve, de külön állott mojette nyomtatványon, melyen alul 1698. évszám áll, hihető a nyomtatás, vagy tán az ének irásának éve is.

    Ha ez utóbbi állitást fölteszszük is, az énekben régibb dulásról van szó: „Nagy-Kunság, Régtül fogvást való kietlen pusztaság“; „És megépítője régi pusztaságnak.“ Az énekben sokszor jőnek elé bibliacus helyek és mondatok, melyeknek igazolásaúl az eredeti nyomtatvány szélén az illető bibliai helyek ki vannak téve. – Többször eléfordul („Keserves éneked a ki dudolgatja“, „gajdolnak terólad“, „csufolóknak dalja“) egy ennél még régiebb talán gúnyos dal emlegetése a kunsági, illetőleg karczag-újszállási pusztulásról: e körülmény is azt bizonyitja, hogy ez ének és a benne megénekelt tatárpusztitás között bizonyos időnek le kelle folynia.

    T. K.

    IDEJE BUJDOSÁSOMNAK…

    – A XVII-ik századból. –

    Ideje bujdosásomnak
    Eljött már távozásomnak,
    Szomorú utazásomnak
    Sok okai vannak annak.

    Angyalodat én Istenem,
    Küldjed hogy kisérjen engem,
    Utaimban vezéreljen,
    Minden gonosztól megmentsen.

    Nincsen látom a legénynek,
    Semmi becse jaj szegénynek,
    Mert itthon inkább kedveznek
    Az idegen jövevénynek.

    Oly helyet azért keresek
    Az hol becsületben lészek,
    A tengereken túl megyek,
    Jó hirt nevet ottan szerzek

    Csak egy sem fogja megtudni:
    Szegény fejem él-e hal-e?
    És élésben módja van-e?
    Isten gondomat viseli.

    Záloga te vagy lelkemnek
    Én Istenem! bizom benned,
    Hogy ottan gondom viseled
    Az hol engem nem ismérnek

    Ifjú Tóbiást vezérlé
    Szent angyalod messze földre:
    – Szegény fejemnek vezére
    Ez légyen, és őrizője.

    Az egész föld kerekségén,
    Erdőn, hegyen, földön, vizen,
    Ellenség tábor közepén
    Félelem nélkül elviszen.

    Nem félek ha megbetegszem:
    Mert meggyógyít én Istenem,
    Rabságomban megszabadít,
    Inségemben ő megsegít.

    De hogyha rabságba esem
    Ott is van jó reménségem,
    Hogy szabadítóm énnékem
    Te lészsz kegyelmes Istenem.

    Róllam el ne felejtkezzél,
    Ha meg halok te temess el;
    Akárki bánjon testemmel,
    De csak te birsz én lelkemmel.

    Azért hozzád fohászkodom,
    Mikor eszem, avagy iszom,
    Éneklek, vagy imádkozom,
    Te légy úti kalauzom.

    Szerelmes atyámfijai,
    Nemzetem kedves tagjai,
    Szivemnek vigasztalói,
    Kik voltatok orvoslói!

    Csak kell immár bucsut vennem,
    Édes atyám, anyám, néném,
    Szerelmes bátyám és öcsém,
    Mert nincsen immár késésem.

    Szomszédim s jóbarátimat,
    Kik látják még válásomat,
    Köszöntsétek mindazokat,
    Kik jóakaróim voltak.

    Isten hozzátok pajtásim,
    Velem felnőtt jó barátim,
    Kikkel sokszor nyájasságim,
    Voltak sokszor mulatásim.

    Nékem a mi jót tettetek,
    Isten fizesse meg néktek,
    Hosszabbítsa életetek,
    Hogy őtet tisztelhessétek.

    Az idegen földre megyek,
    Veletek többé nem lészek,
    Talám nem is lát szemetek, –
    Róllam ne felejtkezzetek.

    Lábam akár merre mégyen,
    Róllatok nem felejtkezem;
    Minden járásom, kelésem
    Áldja meg a szent Ur Isten.

    Áldása szent háromságnak
    Isten fijának Jézusnak,
    Ki angyalt ád kalauznak
    Az igaz utban járóknak.

    • * *

    Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. II. és III. A versfőkben: „Jánoczi András csinálá.“

    E költemény némely kifejezése, modora, és bevégzése oly régies, hogy azt hiszem nem tévedek, midőn még a XVII-ik századból származottnak vélem.

    Valamely idegen földre katonának menő irhatta: mert szegény-legénynek (régenten a katonával csaknem azonos jelentésü szó) nevezi magát; (3. strópha) s mert jó hirnév szerzésről (4. st.) ellenség táboráról (8. st.) rabságba esésről (9. és 10. st.) beszél. A 3-ik strópha egyébként is a Tököli, vagy a Rákóczi háború bevégződése utáni korra utal, mint a melyben a hadi szolgálatban állott szegénylegények foglalkozás nélkül tengődtek, s az idegen elem által mint volt kuruczok gyűlöltettek.

    T. K.

    FUT AZ OLÁH…

    Fut az oláh hegyoldalon,
    Magyar legény, rácz, parlagon –
    Didalom, madidalom, dilamalom, madidalom, dilamalom!

    Lám megmondám Rabul öcsém
    Hogy nyergeljünk két paripát –
    Didalom stb.

    Rabul öcsém, rabul esék:
    De én magam elszaladék –
    Didalom stb.

    Meleg málé tarisznyámban
    Málé mellett korpa-czipó –
    Didalom stb.

    • * *

    Horváth Ádám jegyzé fel irott gyűjteményében, melyben szerinte „a kuruczvilággal egyidős, sőt régiebb énekeket is találhatni.“ A jelen homályos töredéket a „Patyolat a kurucz“ és „Árokszállásánál volt a veszedelem“ kezdetüekkel együtt különösen kiemeli előszavában. Lehet, hogy a jelen vers a zsibói csatavesztésre vonatkozik, s így 1705-ből való volna. De ez csak gyanitás, és korántsem igénylem bizonyosságát, miután a vers oly homályos, hogy belőle biztosan következtetni lehetetlen.

    T. K.

    „GENERÁLIS INSURRECTIÓ.“

    – 1740. –

    Megbolondult a világ,
    Fegyverben az ország,
    Elmult már az békesség
    Támadt sok ellenség,
    Összevesztek királyok
    Nagy hatalmas országok,
    Uri méltóságok.

    Szegény magyar nemzet is
    Bánatját újítja:
    Mert királyné asszonyunk[107]
    Táborban hivatja.
    Készül minden vármegye
    Az országnak jobb része:
    Mert kénytelen véle!

    Katonát ad nemessség,
    Hajdut a szegénység;[108]
    Mindeniket súlyosan
    Nyomja az nagy inség;
    Lovat, kantárt, karabélyt,
    Kardot, pisztolyt, pantallért
    Készítnek új mundért.

    Búslakodik, bánkódik
    Gazda ő magában:
    Nagy-kelletlen, kedvetlen
    Nyúl az ládájában,
    Előveszi erszényét,
    Számlálgatja költségét –
    Régi keresményét.

    Gyakorta gyülnek egyben
    Falu gyülésében,
    Pörlekednek egymással
    Hol egy, hol más helyben.
    Majd üstökben is kapnak
    Erősen káromkodnak,
    Nagy haragban vagynak.

    Az katona vigan van
    Iszik, csókolódik;
    Gazdasszony szomorkodik –
    Szivében bánkódik:
    Mert megürült ládája,
    Oda köntöse ára –
    Kelt az katonára!

    Öszveülnek némelykor
    Szomszéd asszonyával
    Panaszkodnak egymásnak
    Jutka leányával;
    Mondja szegény: mit tegyünk?
    Borravalót hol vegyünk?
    Csizmát is min vegyünk?

    Nem régiben eladtam
    Egy pár kappankámat,
    Tikom, ludam, kenderem,
    Kevés olajkámat:
    Abbul reám mi esett?!…
    Az mit uram keresett:
    Eb szájába esett.

    Nem azért neveltem föl
    Egynehány csibécskét,
    Kiért adott a tikász
    Egy kevés pénzecskét:
    Hogy katonára költsem,
    Az ő erszényét töltsem,
    Szobáját is fűtsem.

    Elvitte az uramnak
    Egy szép paripáját
    Az nyakába vetette
    Rozsdás karabélyját;
    Egy aranyos szép nyergét,
    Péter bátyám fegyverét,
    Aba-köpönyegjét.[109]

    Nem maradt már uramnak
    Testére valója,
    Elöl hátul kitetszik
    Eldugni valója.
    Magamnak sincs köntöském
    Elszakadt péntölöcském –
    Kilátszik a micském;

    Mert rám hozták az adót
    Az executiót:
    Kitekerték kezembül
    Az szoknyára valót.
    Mivel födjem testemet,
    Mezítelenségemet,
    Hitvány szemérmemet?!

    Bárcsak immár valami
    Kis pénzecském volna
    Az mellyen az urammal
    Bort ihattam volna!
    De ímé mind elhuzták
    Katonára prédálták, –
    Inségem nem szánták.

    Jaj édes komámasszony
    Bezzeg pórul járánk!
    Pálinkára valóbul
    Ugyan kipusztúlánk!
    Az kasbul is kifogyott,
    Erszénybül is kikopott…
    Igyunk már egy kortyot!

    – Hallod-é komámasszony,
    Ne gyötörd magadat!
    Gyere hozzám jó reggel,
    Megöntöm torkodat!
    Maradt még amaz kasban
    Lisztem, búzám hordóban –
    Jó lesz égett-borra!

    Elküldtem a szolgálót
    Két font pecsenyéért,
    Katicza lányomat is
    Két pint jó szinborért.
    Tedd félre most rokkádat,
    Hagyd holnapra dolgodat,
    Készítsd az torkodat!

    Megeheti az uram
    Sovány kenyerét is,
    Megihatja reája
    Az kut friss vizét is;
    Nem szeretem a dolgát
    Rosszul forgatja magát –
    Nem tudja a módját!

    Jó ember a korcsmáros,
    Megalkudtam véle:
    Hogy az uramnak szólna –
    Nem kell félni tőle!
    Nosza tehát csak igyunk,
    Mert itt jó helyen vagyunk,
    Estig dorbézoljunk.

    Jó bort kezdett csárdában
    Tegnap a csaplárné:
    Nála iszik, vigan van
    Nyalka katonáné;
    Vonjad czigány az nótát!
    Ne kíméljed az hurját!…
    Megadom az árát.

    Jer be rózsám katona,
    No járjunk egy tánczot!
    Majd a nyakadba vetek
    Egy szép aranylánczot.
    Heje-huja katonám,
    Gyöngyvirágom, tulipám –
    Édes majoránnám!

    • * *

    Ezen kitünő zengzetességü, sok helyütt oly szép, s szomorúan jellemző költemény megvan Horváth Ádám irott dalgyüjteményében, úgy a nemzeti múzeumban régi szétszórt nyomtatványokon, s Jankovich iratai között többszörösen; ezek egyikén följegyezve találtam az 1740. évszámot, a mi a 2-ik strópha „királynéasszonyunk“-jával, s ennek ismeretes történetével tökéletesen összeegyez, s világossá teszi előttünk az ének keltének idejét és alkalmát. Horváthnál az énekből több versszak hiányzik. Közlé Erdélyi János is (Népd. III. k.) de igen összezilált versió után, és némely helyütt felette hibásan, például az „aba-köpönyeg“ helyett „abban köpönyeg“-et irt, a mi teljesen értelmetlen.

    Közlése ezenkivül az enyémtől több helytt tetemesen elütő.

    T. K.

    NEMES JÁSZSÁG, HIRES KUNSÁG…

    – A XVIII-ik század első feléből. –

    Nemes Jászság
    Hires Kunság
    Nagy jajra jutott:
    Csendessége
    Békessége
    Mert felbontatott.
    Boldogsága elfogyott,
    Szabadsága megromlott,
    Hire s neve
    Szép czímere
    Béboríttatott.

    Régi kedve
    Víg öröme
    Bánatra fordult,
    Nyájassága
    Vidámsága
    Rekeszben szorult;
    Ékes csillagja elmult,
    Napja homályba borult,
    Mind egészlen
    Nagy-véletlen
    Romlásra indult.

    Más, kertének
    Szépségének
    Szedi virágját;
    Zsengéjének
    Gyümölcsének
    Vondossa fáját;
    Nála tartja pálmáját
    Hajdani zöld laurusát,
    Társainak
    Javainak
    Elveszi hasznát.

    Ezt gyászolja
    Tapasztalja
    Berény városa,
    Nemes Jászság
    Hires Kunság
    Régi lakosa;
    Az kürtöt ritkán fujják
    Bú és bánat közt dugják[110]
    Mert már magok
    Nyájasságok
    Nem nyugtathatják.

    Tudja Dózsa,
    Jákóhalma
    Mihálytelkével,
    Ladány is azt
    Fényszaruval
    És két Szent-Györgygyel.
    Árokszállás Kisérrel
    Apáthi a Kúnfölddel,
    Abban kedvet
    Mind életet
    Az Kunság visel.

    • * *

    Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. IV. – Jankovich Miklós kézirásával az van fölé jegyezve e dalnak: „Tárogatóra“. Versmértéke nagyon hasonlít a hires Rákóczi-nótáéhoz.

    T. K.

    EZERHÉTSZÁZ ÖTVENEGYBEN…

    Ezerhétszáz ötvenegyben
    Katonaság tünt szememben,
    Béállottam regementben –
    A Prajczoknak seregiben.[111]

    Sárga csizma, veres nadrág,
    Királynérul maradt jószág:
    Mente helyett kabátod lész –
    Az is hátul hasított lész.

    Gyere pajtás katonának,
    Jól lész dolgod, meg sem bánod,
    Négy krajczárod fizetésed
    Ha megiszod – nem lesz pénzed.

    Csizma helyett topányod lész –
    Az is elöl hasított lész;
    Azt gondolod, minden ugy lesz –
    De bizony még foltos is lesz.

    Mert az Isten az katonát
    Ugy bünteti mint rosz fiát;
    Majd elvisznek a burkusra
    De nem a jó kvártélyokra.

    Az Istennek szent angyala
    Szálljon az én galambomra!
    A katona Istenfia:
    De a paraszt csak mostoha.

    Hajdu volnál: szeretnélek,
    Katona vagy: nem szeretlek.
    Huzó-vonyó a te neved,
    Akasztófa a te helyed.

    Jól megbecsüld a katonát:
    Csinálj neki akasztófát,
    Lábbal akaszd fel a káprált –
    Utánna a közkatonát!

    • * *

    Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. III.

    MOHÁCS, MOHÁCS!…

    – A mult század közepe tájáról. –

    Mohács, Mohács, régi[112] vérontás helye,
    Magyarország gyászos mezeje,
    Kegyetlen föld, nemes nemzeted vérét
    Ittad, s nyelted szép dicsősségét.
    Midőn téged gondollak:
    Záporkönnyek borítnak,
    Szivemet bánat fojtja –
    Nyelvem meg nem mondhatja.

    Nemes hazám! virágzó Pannónia!
    Európának valál kőfala,
    Tiz országok imádták czímeredet
    Al- s felvilág félte erődet;
    Rettent pogány előtted,
    Bizott keresztyén benned,
    Alig villámla fegyvered:
    Kész vala győzedelmed.

    De fájdalom, egy nap egy viadallal
    Véget vetett mohácsi harczczal;
    Nem birhatta ingó homokföld háta
    Nagy nevedet, hogy birtál rajta.
    Epét ada szerencse
    Hogy fényedet behintse;
    Kerék ellened fordult –
    Magyar homályba borult.

    Lajos! Lajos! hol vagy szép ifjú király
    Magyar csillag, ékes virágszál;
    Erkölcscsel, királyi termeteddel –
    Hol vagy gyenge kedves életeddel?
    Jaj, hogy tartsam könnyeim,
    Kiáradott bánatim:
    Elesett édes hazánk,
    Ledült véle koronánk!

    Országi, nagyúrias, kardos vitézek!
    Urak, szolgák, fő-, köz- alrendek!
    Keserves jajt együtt énekeljetek:
    Egy sir zárta minden örömetek.
    Hallgass zengő muzsika,
    Szünjél hangos czithara,
    Vidám völgyek, zöld erdők
    Bánkódjatok sik mezzők!

    Tanácsurak, zászlós, ezres hadnagyok,
    Fővezérek, ország-ispánok.
    Husz s ötezer válogatott vitézek,
    Lovas, gyalog – mind nemes fejek! –
    Melly nagy nevek egy hadra
    Mentek véres halálra!
    Mohácsi halmok nyomják
    Csontjaikat takarják.

    Magyar szüzek, nyájas asszony-állatok
    Keserves dalt együtt fújjatok;
    Hervadt szinü koszorútok rózsáján
    Sirjatok illy köntöstök gyászán.
    Nemzetségünk virágja
    Oda van magyar lángja;
    Szentegyház tiz oszlopi –
    Ország erős bajnoki.

    Pogány-török, istentelen gonosz had,
    Tigris-téjjel nevelt fenevad:
    Hogy nem szántál illy szép nemes sereget
    Földhöz verni fényvitézséget;
    Azt gondolod dicsősség?…
    Inkább baromdühösség!
    Ne bizzál hogy meggyőztél:
    Reád fordul a veszély!

    Bécset viád, azt véléd, hogy elnyered?
    Majd Budán fejedet elveszted;
    Nándorvárnál foly a Duna véreddel –
    Leopold király nagy erejével.
    De még meg nem adóztál –
    Vesztedrül csak hirt adtál;
    Nemzetedben Lajos-vér
    Veszendő életre tér.

    Főniksz madár könnyü szárnyas, fészekkel:
    Magyar nemzet fegyveres néppel,
    Porrá égni, kivánva megyen tüzre –
    Porbul támad újabb életre.
    Higyjed, változó sorsa
    Magyar Mársnak igy hozza,
    Hogy kelvén virradatja:
    Magyar törököt rontja.

    Látja Isten, és irgalmassan szánja,
    Fényes nap is búson sajnálja,
    Napsugárban magyarok nagyasszonya
    Látjuk, holdot lábaival nyomja;
    Ő általa holdodat
    Kettős-kereszt szarvadat
    Lesz az idő – leveri –
    Elmém azt jövendöli.[113]

    Adott Isten Anna unokájának
    Császármagvbul Teréziának
    Szép fiak közt első királyt Józsefet
    A ki éljen, segéljen minket!
    Nemesség már terjedvén
    Vitézség feléledvén:[114]
    Magyar teljes nap fénylik –
    Mig török elhaldoklik.

    • * *

    Ezen a régi ponyvairodalmi nyomtatványokban s irott dalfüzetekben gyakori költemény megvan saját gyüjteményemben, úgy a nemzeti múzeum, s magy. akadémia kézirattárában többszörösen. Kiadta Erdélyi is (Népd. I. köt.), de nem ily teljesen, mert nála a 9-ik, 10-ik és 12-ik versszakok – melyek az akademia példányában s a nemz. muz. kézir. hung. oct. 161-ben olvashatók – hiányoznak, s a többiekben is itt-ott eltérés tapasztalható. – A régi nyomtatványokon még e strópha szokott e vers után biggyesztve lenni:

    „A mohácsi harcznak hány esztendeje mult,
    Hogy a török által ott sok magyar elhullt:
    Kétszázötvennégynek[115] az irók számlálják –
    Érte a polturát tudom, meg is adják.“

    De ez évszám az illető nyomtatvány kiadási évéhez képest változik; igy olvastam kétszázötvenkettőt, kétszáz ötvenhatot, kétszáz ötvenkilenczet stb. Ebből tehát a vers keltére bizton következtetni nem lehet; jobban bizonyít erre nézve az én közlésem utolsó stróphája – ha ez viszont nem később – Mária Terézia korában – hozzácsatolt toldalék, mert az is lehet, hogy maga a vers még régiebb, tán eredetileg egykoru Buda visszavételével – a mi azonban szabatosan be nem bizonyítható. Én 1778-ikinál régiebb nyomtatványban, sem kéziratban nem láttam.

    T. K.

    ISTENHOZZÁD MAGYARORSZÁG!

    – XVIII-ik század. –

    Istenhozzád Magyarország
    Mert béjött a háboruság,
    Meg sem tart semmi mulatság –
    Jobb nekem a katonaság.

    Régtül fogva a mit kértem,
    Hogy meglenne becsületem:
    Azt az időt már elértem –
    Istenhozzád szép nemzetem!

    Már megbocsáss, talám nem látsz,
    Tudom, hogy bizony meg nem szánsz,
    Értem könnyeket nem is hánysz,
    Ha veszélybe esem, sem bánsz.

    De én téged igen szánlak,
    Elmémből ki sem fordítlak;
    Álmamban is óhajtalak –
    Ezzel Istennek ajánllak.

    A tatárokra kell mennem,
    Császár mellett fegyverkeznem,
    Ámbár ha ott kell is vesznem:
    De nincs már tovább mit tennem!

    Haláltól semmit nem félek
    Sőt magamban jót remélek;
    Megbocsáss nemzetem kérlek –
    Meglátogatlak ha élek.

    De kesergem elmentemet,
    Sírni látom édesemet,
    Jaj de szánom kedvesemet,
    Tudom: ő is szán engemet!

    Méltó nékem szomorkodni,
    Méltó szivemből bánkódni;
    El kell menni, nincs mit tenni,
    Nincs lelkemnek hová lenni.

    Hogy kell távozni földemtől,
    Bujdosni szép nemzetemtől:
    Nehéz válni szerelemtől –
    Az én drága kedvesemtől.

    Isten hozzád lelkem Rózsa
    Kit szájam gyakran csókola;
    Most megbocsáss lelkem Rózsa
    Ha mit vétettem valaha!

    Árván maradsz már úgy látom
    Mindennél drágább gyémántom,
    Istenhozzád jó rubintom –
    Szived már nem szomorítom.

    De mégegyszer megcsókollak
    Azután Istenre hagylak,
    Szivemben már békapcsollak –
    Mindenkor téged óhajtlak.

    Tenger vize tartománya
    Víg szivemet hozzá vonja,
    Éles kardomat kivánja –
    Még ellenség is óhajtja.

    Maradj immár egészségben,
    Tartson Isten víg örömben,
    Hordozzon ő szent kezében –
    Hogy lássalak víg örömben.

    • * *

    Megjelent az Erdélyi János szerkesztette népdalok I. kötetében is, de itt-ott eltérőleg, és a végstrópha hiányával. Közlésemet a muzeum irattárából (hung. oct. 74. V.) vettem.

    T. K.

    HUSZÁRTOBORZÓ.

    – A XVIII-ik század második feléből. –

    Nossza gyertek legények, menjünk katonának!
    Éljük vigan napjait e hitvány világnak!
    Szép élet, gyöngyélet – ennél szebb nem lehet,
    Azért jőjjön katonának ki minket szeret!

    A szép lovas katonának arany az élete:
    Csillog-villog az oldalán szép, vitéz fegyvere.
    Szép élet, gyöngyélet stb.

    Királyomnak bémehetek bátran személyéhez,
    Éles fegyverem kivonom, állok a székéhez…
    Szép élet, gyöngyélet stb.

    Nádasdy közlegénységből ment fel marsalságra:
    Mivel sokszor füzött burkust a magyar pórázra!
    Szép élet, gyöngyélet stb.

    Splényi, Hadik, és Siskovich azzal hiresedtek:
    Hogy a szakszoknak vérébül gátot rekesztettek.
    Szép élet, gyöngyélet stb.

    Ha a portára[116] kimégyen: nyér az ellenségtől,
    Ha a kvártélyára mégyen: nyér a menyecskétől.
    Szép élet, gyöngyélet – ennél szebb nem lehet,
    Azért jőjjön katonának ki minket szeret!

    • * *

    E költemény Horváth Ádám kézirati népdalgyüjteményében van följegyezve, kótástul. – B. Amade Lászlónak van egy ily kezdetü verse: „A szép fényes katonának…“ a jelen éneket valaki ebből készíthette, mert refrainja is igen hasonló, utolsó versszaka pedig majdnem szóról szóra onnét van véve; a többi eredeti.

    T. K.

    BAKATOBORZO.

    – A mult század végéről. –

    Ha meguntad életedet,
    Feleséged, gyermekedet:
    Haj, gyere pajtás katonának!
    – Jaj, dehogy megyek, mert levágnak!

    Ne félj pajtás, nem bántanak:
    Csak a karddal tapogatnak.
    Haj, gyere pajtás stb.

    Ha nem tudtál lovagolni:
    Megtanítunk gyalogolni!
    Haj gyere pajtás stb.

    Ha nem tudtál imádkozni:
    Megtanítunk dohányozni.
    Haj, gyere pajtás katonának!
    – Jaj, nem megyek én, mert levágnak!

    • * *

    Horváth Ádám 1813-iki népdalgyüjteményében, dallamával együtt.

    T. K.

    KATONA BUCSUJA.

    – A mult század végéről. –

    El kell menni – nincs mit tenni,
    Jaj-jaj, be keserves!
    Marsot vernek, – pedig ennek
    Engedni köteles.
    El kell mennem, mert fölvettem
    Hópénzem, s azzal kötöttem
    Zászlómhoz hitemet.

    Itt hagylak hát szerelmesem,
    Maradj békességben!
    – Utazz, s jőjj vissza kegyesem
    Te is egészségben!
    Végyen az Úr jobb karjára,
    S ne járjon élted kárára
    Semmi veszedelem!

    • * *

    Horváth Ádám kézirati gyüjteményében zenéstül együtt. Közölve van Erdélyinél is (Népd. III. köt 126. l.), de fölötte hiányosan. Én valamelyik mult századi költő müvének, s nem szoros értelemben vett népdalnak vélem.

    T. K.

    MEGBUSULT KATONA ÉNEKE.

    – A XVIII-ik századból. –

    Zarándokság – kemény rabság
    Élete az embernek,
    Nem tudhatja mellyik légyen
    Igaz utja mennyeknek.
    Gondolkodik – és törődik
    Elméjében vetekedik:
    Hogy szolgáljon lelkének?!

    Bujdosásban – fáradságban
    Csak meg nem hal az ember,
    Akaratját – gondolatját
    Bú árasztja, mint tenger.
    Volna kedve vitézségre:
    De rettenti ágyu tüze
    Kit föllobbant kis kender.[117]

    Vagy boszuság – vagy adósság
    Embert táborban viszi,
    Gazdaságát – rokonyságát
    Azért zálogban teszi.
    Mert reménység ugy táplálja
    Hogy jószágát visszaváltja –
    De testit földben teszik!

    Az táborban – mint tárházban
    Sokat igér szerencse,
    Fordul koczka – hatrul vakra:
    Nincsen állandó kincse!
    Ott nyereség – ott veszteség
    Uralkodik az nagy inség –
    Mégis szivem arra vágy.

    – Jobb lett volna országomban
    Istenemnek szolgálnom,
    Hogysem itten fris paripám
    Kantárszáron forgatnom.
    Vagy egy ugrás – vagy egy botlás:
    Lészen világbul kimulás.

    • * *

    E különösen szép versalakban irt ének a nemz. múz. kézirattárában (hung. quart. 175. II.) létezik. E füzetet Jankovich még 1789-ben irta össze.

    T. K.

    PÁTER MÁRTON.

    – A XVIII-ik század közepe tájáról. –

    Óh én szegény páter Márton, magyar királyné rabja,
    Jaj melly elburíta engem sok inségeknek habja!
    Nincs mit tennem,
    Hová lennem,
    Kevés van innom és ennem,
    Jaj már nékem – én most érzem:
    Nyugta szivemnek nincsen.

    Elindultam ide Bécsben, a hol sohasem voltam,
    Lóhalálával siettem, mellyet meg sem gondoltam
    Hogy illyen nagy keserőség
    Váratlan keserves inség
    Szálljon magamra – s társamra,
    Mellyet megtapasztaltam.

    Alig jutottam bé Bécsbe, hát ott terem egy német
    Ki fegyverben, nagy kevélyen szállásomra bélépett,
    Csak azt mondja: kum her mindjárt!
    Hogy menjek el, nem vallok kárt;
    Jaj elmentem, – néki hittem,
    Ime rabságba estem.

    Egy haragos és parókás németre bizattattam,
    Annálinkább morgolódott: mennél szebben szóllottam;
    Sem irást, sem izenetet,
    Sem beszédet nem engedett:
    Hanem mintegy gonosztévőt
    Még meg is fenyegetett.

    Könyörögtem a németnek: hallja meg beszédemet;
    De egy vastag: holts maul!-lal letorkola engemet,
    Három lakat alá tettek
    Társomtul messzevetettek,
    Minden vigasztalás nélkül
    Magamot rekesztettek.

    Eljön estve három leány, ételt italt hozának:
    Kiket amaz hatalmasok hozzám sem bocsátának,
    Ajtón ált kiáltnak: essen!
    Feleltem én: nem kell, fressen, –
    Ober Jungfrau – ober Jungfrau
    Sag den Grafen: pitt fir uncz!

    Azok pedig nevetének, és azt mondák: der nix tájts!
    Még azt kérdték: mit vétettem? talán valamiben pájsz…
    Azt feleltem, hogy: ik vájsz nit,
    Mert én nem vétettem semmit,
    Ártatlanul – büntelenül
    Szenvedek én itt annyit!

    A szolgám is azzal biztat: Nicht fircht, Praelat is schon hier!
    De ez nékem volt igen nagy-keserves, szomoru hír,
    Mert féltem az apáturtul
    Mint az Jákob Ézsáutul,
    Nem volt tehát a ki engem
    Mentett volna bánattul.

    Sőt hány napra fölviradtam: annyi rosz hirt hallottam,
    Hogy keserü búbánatban nem is imádkozhattam.
    Hol az ablakomat verték –
    A vasgótért készítették,
    Hol pediglen bilincseket
    Ajtóm előtt pöngették.

    Kérlek azért Szent Úr Isten, ebbül a nagy fogságbul
    Vigy ki, haza Szent-Mártonba ily nagy nyomoruságbul!
    Fogadom: Németországban
    Sem pedig Bécs várossában
    Soha többet bé nem jövök –
    Otthonn, helyemen ülök!

    • * *

    A magy. akadémia, s a nemzeti múzeum kézirattárában többszörösen eléfordul, péld. muz. hung. oct. 161. stb.

    T. K.

    MEGÖLTEK EGY HUSZÁRT…

    – A bakonyvidéki nép ajkáról. –

    Megöltek egy huszárt
    Hatvan forintjáért,
    Bevetették a Dunába
    Piros pej lováért.

    Duna be nem vette,
    Partjára vetette,
    Arra ment egy hajóslegény –
    Hajójába tette.

    Oda megy az anyja,
    Költi, de nem hallja:
    Kelj föl, kelj föl édes fiam,
    Borulj a nyakamba!

    – Nem kelhetek én föl
    Mert meg vagyok halva:
    Szép fekete kondor hajam
    Vállamra van hajtva!

    Oda megy az apja,
    Költi, de nem hallja:
    Kelj föl, kelj föl édes fiam,
    Borulj a nyakamba!

    – Nem kelhetek én föl
    Mert meg vagyok halva:
    Réz-sarkantyús sárga csizmám
    Lábamra van fagyva!

    Oda megy galambja,
    Költi, azt meghallja:
    Kelj föl, kelj föl édes rózsám,
    Borulj a nyakamba!

    – Fölkelek én rózsám,
    Nem vagyok meghalva,
    A szerelem, hű szerelem
    Szivemet elfogta!

    • * *

    E gyönyörü nápballadát – melynek egy a miénktől lényegesen különböző, és rövidebb variánsa „Megöltek egy legényt…“ kezdettel Erdélyinél is olvasható – én Csepen, Komáromvármegyének a Bakonyra dülő vidékén tanultam el a kukoricza-fosztó pórleányok ajkairól. Szép dallama – melyet azóta soha sem feledhetek – bús, ódonszerü, és elbeszélő költeményhez felette alkalmas. – Keletkezése e versnek, a 6-ik stróphából itélve, legalább is a mult század közepénél nem újabb; akkor még ugyanis sárga csizmát viselt a magyar lovasság.

    T. K.

    SZÉKELY VITÉZEK ÉNEKE

    a török hadakozáskor, 1788-ban.

    Fájlald uram veszedelmét te keresztyén népednek,
    Óh fordítsd el kemény súlyját méltó büntetésednek!
    Sirva esedezünk – előtted könyörgünk:
    Szánd keserves ügyünket!
    Látod: ellenségünk – szomjuhozza vérünk,
    Veszteni jő fejünket.

    Irgalmasságodat mutasd, – igazságod távoztasd,
    Sújtó vessződet változtasd – bosszuállásod mulasd,
    Számtalan bűninkért – terhes vétkeinkért
    Tudjuk igazán büntetsz:
    De hát hová legyünk? – máshoz kihez megyünk
    Ha jó atyánk, te elvetsz!

    Megvalljuk, hogy érdemlettük büntetését kezednek:
    Sok ezerszer sértegettük szent nevét Felségednek,
    De inkább könyörülsz – hogysem reánk készülsz,
    Oly kegyes, irgalmas vagy,
    Jobbulásunk várod – vesztünk nem akarod,
    Atyai jóságod nagy.

    Ne nézd azért bűneinket, mutasd irgalmasságod,
    Mert ha miként érdemlettük, úgy büntet igazságod:
    Meg nem menekeszünk – egy lábig elveszünk,
    Olly terhessek vétkeink;
    Rabságra vitetünk – vagy mind megöletünk,
    Igy fizetjük bűneink.

    Felejtsd kérünk te jó Atyánk, rosszaságit népednek!
    Irgalmazzál egy igazért gyakorta híveidnek!
    Ha mi sok bünt tettünk – gonoszt cselekedtünk:
    De vagynak ártatlanok,
    Kikért irgalmazhatsz – minket jóra hozhatsz:
    Legyünk mi is ollyanok!

    Édes népünk, íme látod, a pogány ellenséggel
    Szembenszállott, s viaskodik a dühös törökséggel,
    Erősítsd fegyverét – bátorítsad szivét,
    Őrizd minden veszélytül;
    Gyullaszd fel hivségét – gyámolítsad ügyét,
    Mentsd meg ellenségétül!

    Mutasd meg nagy hatalmadat, mindenhatóságodat,
    Te népedhez jóvoltodat – atyai oltalmadat;
    Ne dicsekedjenek – ne örvendezzenek:
    Hogy elveszett erejek,
    S nem volt oly védelmünk, – hatalmas Istenünk,
    Ki megrontsa fegyverek!

    Csak egyedül helyheztetjük benned reménységünket,
    Íme szánjuk – szivbül bánjuk elkövetett vétkünket,
    Ezentúl fogadjuk – hiven is megtartjuk,
    Jobbítjuk életünket:
    Csak nyújtsad kegyelmed – adjad segedelmed
    Melly őrizzen bennünket!

    • * *

    A magy. tud. akadémia kézirattárából.

    ERDÉLYI INDULÓ.

    – A mult század végéről. –

    A nap kerül
    Hajnal derül
    Már a szabott óra cseng;
    Már minden sor
    Minden bokor
    Lassu marssal zeng.
    Serkenj fel hát, talpadra kelj
    Vitéz magyar! lóra székely!
    Kabalára szász!
    Rest ember az a ki nem fut
    Mikor előtte van az ut;
    A gavallér
    Mikor rá ér
    Ha nem mehet: mász.
    Bölcső-hintó,[118]
    Czafrangos ló,
    Társzekér, hámos kancza;
    Négy nem derék
    Kocsikerék
    Fakó targoncza.
    Czifra lektika, rezes hám,
    Piros csalmás uti szerszám…
    Ugy készüljetek:
    Hogy utaimhoz kezdhessek
    Csikorgás nélkül mehessek –
    Katonásan
    És pompásan
    Járjak veletek!

    • * *

    Horváth Ádám többször említett népdalgyűjteményéből. Erdélyinél (Népd.

    I. k. 363. l.) megvan, de csak első versszaka. E költeményt sem tartom határozottan népi eredetűnek.

    T. K.

    A KATONA JÓ PARIPÁN…

    – A XVIII-ik századból. –

    A katona jó paripán megugratja magát –
    Pantallérja – karabélyja megrángatja nyakát;
    A szép leány ha meglátja: elfelejti búját,
    Azután is csak óhajtja katona csillagát.

    A katona mikor felül a lova hátára:
    Megugratja paripáját, elmégyen strázsára;
    Csillog-villog a mezőben virágszál módjára –
    Mint friss ráró bocsátkozik a szelek szárnyára.

    Rengedező veres csákó illik az fejében,
    Ezüstlánczos habpipája fénylik a kezében;
    Pár pisztolya, görbe kardja villog hüvelyében –
    Török vére – de nem vére[119] cseppen az szemében.

    A mezőben kiteríti aranyos

    Edition notice Project Gutenberg source, credits & licence

    The reading text above is the public-domain work. The Project Gutenberg header, production credits and licence are kept here as provenance rather than shown before the book.

    Title
    Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet)
    Author
    Kálmán Thaly
    Release date
    March 13, 2013 [eBook #42325]
    Language
    Hungarian
    Credits
    Produced by Albert László from page images generously made
    Most recently updated
    October 23, 2024
    Front matter as received (title page, contents)
    VITÉZI ÉNEKEK ÉS ELEGYES DALOK.
    
    ÖSSZEGYŰJTÉ
    
    THALY KÁLMÁN.
    
    KÉT KÖTETBEN.
    
    RÉGI MAGYAR VITÉZI ÉNEKEK ÉS ELEGYES DALOK.
    
    XVI-IK, XVII-IK ÉS XVIII-IK SZÁZADBELI EREDETI KÉZIRATOKBÓL
    
    ÉS
    
    RÉGI SZÉTSZÓRT NYOMTATVÁNYOKBÓL
    
    EGYBEGYŰJTÉ S JEGYZETEKKEL ELLÁTTA
    
    THALY KÁLMÁN.
    
    TOLDALÉK: A BUJDOSÓ BALASSA BÁLINTNAK KÉT EDDIGELÉ ISMERETLEN
    KÖLTEMÉNYE.
    
    ELSŐ KÖTET.
    
    PEST, 1864.
    
    KIADJA LAUFFER VILMOS.
    
    TEKINTETES
    
    SZALAY LÁSZLÓ
    
    URNAK
    
    A MAGY. TUD. AKADÉMIA RENDES TAGJÁNAK ÉS TITKÁRÁNAK,
    Header as received
    The Project Gutenberg eBook of Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet)
        
    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
    most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
    you will have to check the laws of the country where you are located
    before using this eBook.
    
    Title: Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet)
    
    Author: Kálmán Thaly
    
    Contributor: báró Bálint Balassa
    
    
            
    Release date: March 13, 2013 [eBook #42325]
                    Most recently updated: October 23, 2024
    
    Language: Hungarian
    
    Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/42325
    
    Credits: Produced by Albert László from page images generously made
            available by the Google Books Library Project.
    Full Project Gutenberg licence
        
    
    Updated editions will replace the previous one—the old editions will
    be renamed.
    
    Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
    law means that no one owns a United States copyright in these works,
    so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
    States without permission and without paying copyright
    royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
    of this license, apply to copying and distributing Project
    Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
    concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
    and may not be used if you charge for an eBook, except by following
    the terms of the trademark license, including paying royalties for use
    of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
    copies of this eBook, complying with the trademark license is very
    easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
    of derivative works, reports, performances and research. Project
    Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
    do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
    by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
    license, especially commercial redistribution.
    
    
    START: FULL LICENSE
    
    THE FULL PROJECT GUTENBERG™ LICENSE
    
    PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
    
    To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
    distribution of electronic works, by using or distributing this work
    (or any other work associated in any way with the phrase “Project
    Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
    Project Gutenberg License available with this file or online at
    www.gutenberg.org/license.
    
    Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg
    electronic works
    
    1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg
    electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
    and accept all the terms of this license and intellectual property
    (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
    the terms of this agreement, you must cease using and return or
    destroy all copies of Project Gutenberg electronic works in your
    possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
    Project Gutenberg electronic work and you do not agree to be bound
    by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
    or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
    
    1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
    used on or associated in any way with an electronic work by people who
    agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
    things that you can do with most Project Gutenberg electronic works
    even without complying with the full terms of this agreement. See
    paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
    Gutenberg electronic works if you follow the terms of this
    agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg
    electronic works. See paragraph 1.E below.
    
    1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
    Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
    of Project Gutenberg electronic works. Nearly all the individual
    works in the collection are in the public domain in the United
    States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
    United States and you are located in the United States, we do not
    claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
    displaying or creating derivative works based on the work as long as
    all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
    that you will support the Project Gutenberg mission of promoting
    free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg
    works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
    Project Gutenberg name associated with the work. You can easily
    comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
    same format with its attached full Project Gutenberg License when
    you share it without charge with others.
    
    1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
    what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
    in a constant state of change. If you are outside the United States,
    check the laws of your country in addition to the terms of this
    agreement before downloading, copying, displaying, performing,
    distributing or creating derivative works based on this work or any
    other Project Gutenberg work. The Foundation makes no
    representations concerning the copyright status of any work in any
    country other than the United States.
    
    1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
    
    1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
    immediate access to, the full Project Gutenberg License must appear
    prominently whenever any copy of a Project Gutenberg work (any work
    on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
    phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
    performed, viewed, copied or distributed:
    
        This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
        other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
        whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
        of the Project Gutenberg™ License included with this eBook or online
        at www.gutenberg.org. If you
        are not located in the United States, you will have to check the laws
        of the country where you are located before using this eBook.
      
    1.E.2. If an individual Project Gutenberg electronic work is
    derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
    contain a notice indicating that it is posted with permission of the
    copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
    the United States without paying any fees or charges. If you are
    redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
    Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
    either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
    obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg
    trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
    
    1.E.3. If an individual Project Gutenberg electronic work is posted
    with the permission of the copyright holder, your use and distribution
    must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
    additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
    will be linked to the Project Gutenberg License for all works
    posted with the permission of the copyright holder found at the
    beginning of this work.
    
    1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg
    License terms from this work, or any files containing a part of this
    work or any other work associated with Project Gutenberg.
    
    1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
    electronic work, or any part of this electronic work, without
    prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
    active links or immediate access to the full terms of the Project
    Gutenberg License.
    
    1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
    compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
    any word processing or hypertext form. However, if you provide access
    to or distribute copies of a Project Gutenberg work in a format
    other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
    version posted on the official Project Gutenberg website
    (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
    to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
    of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
    Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
    full Project Gutenberg License as specified in paragraph 1.E.1.
    
    1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
    performing, copying or distributing any Project Gutenberg works
    unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
    
    1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
    access to or distributing Project Gutenberg electronic works
    provided that:
    
        • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
            the use of Project Gutenberg works calculated using the method
            you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
            to the owner of the Project Gutenberg trademark, but he has
            agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
            Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
            within 60 days following each date on which you prepare (or are
            legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
            payments should be clearly marked as such and sent to the Project
            Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
            Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
            Literary Archive Foundation.”
        
        • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
            you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
            does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
            License. You must require such a user to return or destroy all
            copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
            all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
            works.
        
        • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
            any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
            electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
            receipt of the work.
        
        • You comply with all other terms of this agreement for free
            distribution of Project Gutenberg™ works.
        
    
    1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
    Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
    are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
    from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
    the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
    forth in Section 3 below.
    
    1.F.
    
    1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
    effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
    works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
    Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
    electronic works, and the medium on which they may be stored, may
    contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
    or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
    intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
    other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
    cannot be read by your equipment.
    
    1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
    of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
    Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
    Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
    Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
    liability to you for damages, costs and expenses, including legal
    fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
    LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
    PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
    TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
    LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
    INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
    DAMAGE.
    
    1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
    defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
    receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
    written explanation to the person you received the work from. If you
    received the work on a physical medium, you must return the medium
    with your written explanation. The person or entity that provided you
    with the defective work may elect to provide a replacement copy in
    lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
    or entity providing it to you may choose to give you a second
    opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
    the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
    without further opportunities to fix the problem.
    
    1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
    in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
    OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
    LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
    
    1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
    warranties or the exclusion or limitation of certain types of
    damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
    violates the law of the state applicable to this agreement, the
    agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
    limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
    unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
    remaining provisions.
    
    1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
    trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
    providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
    accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
    production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
    electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
    including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
    the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
    or any Project Gutenberg work, (b) alteration, modification, or
    additions or deletions to any Project Gutenberg work, and (c) any
    Defect you cause.
    
    Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg
    
    Project Gutenberg is synonymous with the free distribution of
    electronic works in formats readable by the widest variety of
    computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
    exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
    from people in all walks of life.
    
    Volunteers and financial support to provide volunteers with the
    assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg’s
    goals and ensuring that the Project Gutenberg collection will
    remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
    Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
    and permanent future for Project Gutenberg and future
    generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
    Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
    Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.
    
    Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
    
    The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
    501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
    state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
    Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
    number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
    Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
    U.S. federal laws and your state’s laws.
    
    The Foundation’s business office is located at 41 Watchung Plaza #516,
    Montclair NJ 07042, USA, +1 (862) 621-9288. Email contact links and up
    to date contact information can be found at the Foundation’s website
    and official page at www.gutenberg.org/contact
    
    Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
    Literary Archive Foundation
    
    Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
    public support and donations to carry out its mission of
    increasing the number of public domain and licensed works that can be
    freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
    array of equipment including outdated equipment. Many small donations
    ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
    status with the IRS.
    
    The Foundation is committed to complying with the laws regulating
    charities and charitable donations in all 50 states of the United
    States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
    considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
    with these requirements. We do not solicit donations in locations
    where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
    DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
    visit www.gutenberg.org/donate.
    
    While we cannot and do not solicit contributions from states where we
    have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
    against accepting unsolicited donations from donors in such states who
    approach us with offers to donate.
    
    International donations are gratefully accepted, but we cannot make
    any statements concerning tax treatment of donations received from
    outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
    
    Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
    methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
    ways including checks, online payments and credit card donations. To
    donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.
    
    Section 5. General Information About Project Gutenberg electronic works
    
    Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
    Gutenberg concept of a library of electronic works that could be
    freely shared with anyone. For forty years, he produced and
    distributed Project Gutenberg eBooks with only a loose network of
    volunteer support.
    
    Project Gutenberg eBooks are often created from several printed
    editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
    the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
    necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
    edition.
    
    Most people start at our website which has the main PG search
    facility: www.gutenberg.org.
    
    This website includes information about Project Gutenberg,
    including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
    Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
    subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

    Source: Project Gutenberg ebook #42325. Public-domain status is recorded per item; the licence text above is reproduced unchanged.

    Source
    Project Gutenberg
    Record
    ebook 42325
    Rights
    public domain (US)
    Rendered
    2026-11-21
    Completeness
    First 200,000 characters rendered.