Gutenberg · e01.org

← catalogue

Álomvilág: Elbeszélések

by Zoltán Ambrus · Hungarian · Gutenberg #42286 · 498,557 chars · public domain (US)

The Project Gutenberg eBook of Álomvilág: Elbeszélések
    
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Álomvilág: Elbeszélések

Author: Zoltán Ambrus


        
Release date: March 9, 2013 [eBook #42286]
                Most recently updated: October 23, 2024

Language: Hungarian

Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/42286

Credits: E-text prepared by Tamás Róth, Albert László, and the Online Distributed Proofreading Team Europe


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÁLOMVILÁG: ELBESZÉLÉSEK ***

Ambrus Zoltán Munkái III. KÖTET

ÁLOMVILÁG


Ambrus Zoltán Munkái

III.

ÁLOMVILÁG

ELBESZÉLÉSEK







BUDAPEST MDCCCCVI VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET R.-T.


Ambrus Zoltán

ÁLOMVILÁG

ELBESZÉLÉSEK







BUDAPEST MDCCCCVI VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai es Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.




PÓKHÁLÓ KISASSZONY.


I.

Nagyon gyerek voltam még akkor, mikor először láttam. És természetesen:
álmomban láttam őt először A kik szerepet vállaltak a sorsomban, soha se
mulasztották el bejelenteni magukat hajnali álmaim ezüst esőtől fénylő
palotáiban.

Azt álmodtam akkor, hogy megszöktem a nagy kék szobából, mely nekem a
világot jelentette. Ébren, ébren gondolni se mertem volna erre a
szörnyüségre; de álmában szárnyai nőnek a legjobb kis fiunak is, s én
meg akartam tudni: mi van a nádason túl? Úgy kezdődött az álmom, mintha
már megugrottam volna. A boldog lények hálátlanságával siettem le a
lépcsőn, s odalenn dobogó szivvel lapultam meg a kökény-bokrok mögött.
Hátha észrevesznek s egyszerre csak visszaszólit egy ismerős hang?! (Egy
ismerős hang, melyet nem hallok többé soha.) Nem; szabad voltam, akár
ma. Megkerültem a kút-házat s minden szerető szemtől távol: nyugodtabban
koczogtam tova. Csak a sinek mentén mertem haladni: ez a sin-pár volt a
zsinór, mely a nagy kék szobával összefüzte a járó székéből elillant
tékozló fiut. A kanyarodónál nagyot dobbant a szivem. Hirtelen elém
bukkant az óriási jelző-oszlop, s ilyen közelről még soha se néztem
egyetlen, nagy, vörös szemébe. De aztán neki bátorodtam s tovább
lépegettem. Minő kalandos út, én Istenem! Egy ökörszem majd levert a
lábamról s a sás halk zizegése kimondhatatlan félelemmel töltött el.
Majd egy lokomotív rohant el mellettem, mint egy megdühödött, roppant
fekete komondor, mely nem ismeri meg többé a gazdája kis fiát. A
telegráfrudak, mint komor felkiáltó jelek meredeztek elém, s a
messzeség, rejtelmes hangjaival, bal-jóslatokat suttogott a fülembe.

Egy kicsit haboztam: ne forduljak-e vissza? De a róna intett.

Letértem túlnan egy gyalogösvényre, mely a nádas felé vezetett, és enyém
volt a róna, először világéletemben. Felhőtlen ég nevetett velem szembe
s lábam uj erőre kapott a pázsit selymén. A jóságos kövér levegő
megsimogatta szőke hajamat s azzal biztatott, hogy szereti ő a kis
fiukat is. A nádas eltünt a szemem elől; nem gondoltam semmire, csak
mentem tovább, tovább; és eltévedtem.

Mire körülnéztem, már késő volt. Nem láttam egyebet, csak a végtelen
sikságot. Elbágyadt szemem nem találta meg sem az állomást, sem a
jelző-oszlopot, sem a falu tornyát. Talán a könnytől nem, mely egyszerre
csak összefutott szempilláim alatt.

Álmában az ember, kivált ha még nagyon fiatal, hajlandó hinni a virágok
lelkében. Igy eshetett, hogy szenderem ködében sorra kérdeztem az
előttem pompázó csodálatos virágokat: »Mondjátok meg, virágok, merre
találok haza?!« A virágok nem feleltek. S én kitaláltam, hogy ezek a
virágok nem nekem nyilnak.

Csak egy reménységem volt még: három sápadt zöld bokor az ónos
messzeségben. Arra tartottam. Micsoda szerencsém volt! Ez a három bokor
nem volt délibáb, hanem egy kis erdő. S én biztosra vettem, hogy ebben a
kis erdőben egy jótékony gnómot fogok találni, a ki utba igazit.

A cserjés véresre karmolta arczomat s meztelen térdemet vörösre csipte a
csalán. Jeges lélekzetü árnyékok közt vergődtem előre, melyek mintha
komor szellemek lettek volna. De küzködésem nem volt hiábavaló. A
gallyak mögött, melyek homlokomat verdesték, valami tisztásfélét
pillantottam meg, s egy utolsó erőfeszités után, végre-valahára, lábam
előtt bugyborékolt az Ér.

Az Ér, de nem az a szennyes, sekély viz, melyről oly sokat hallottam
beszélni, hanem egy duzzadó, helyes kis folyó, melynek ultramarin szinü
vizén aranyhajócskák uszkáltak. Az arany-hajócskákat valami titokzatos
lehellet hajtotta; s a vizfenékről édes, halk zene hallatszott.

Bódultságomban talán elandalodtam volna ezen a lágy zengésen, de
pillanatnyi merengésemben egy csúfondáros hang zavart meg; valami
különös, zengő nevetés, melyet mintha sok piczi csengettyü kisért volna
csilingelő szóval. Fölnéztem, s az Ér tulsó partján egy furcsa
társaságot pillantottam meg, mely láthatóan éppen csak engem várt.

A kék virágokkal szegett mezőn egy szép kis kinai lány állott, kontyba
tűzött hajjal s türkizes gombu, hosszu tűvel a hajadíszében. Soha ilyen
leányt; kék volt a szeme, kék a ruhája, kék még a haja is. Egy csomó kék
virágot szórt elém a habokba, s láttam, hogy virágainak még a levelei is
kékek. Körülötte, szép rendben, idomtalan kis kinai majmok ültek, a kik
mind kéken vigyorogtak a világba, s kék repkényt tartottak a kezükben.

És szólt a kis kinai lány, olyan hangon, mint ahogy a karácsonyfák
csengettyüje szól:

– Jó napot, kis fiu. Légy üdvöz minálunk.

– Ó, szép kinai lány – feleltem én, és reszketett a lábam – mondd meg
nekem, merre találok haza?

A kék majmok kancsalul vigyorogtak; a kis kinai lány elmosolyodott.

– Haza? – szólt, s hangja zengésében volt valami fenyegető – ne kérdd
azt, kis fiu. Te soha se fogsz haza találni többé. Ez a büntetésed, a
mért megszöktél hazulról.

Keserves sirásra fakadtam, s a könnyem úgy hullott, mint a záporeső. A
kék majmok bukfenczet hánytak örömükben. A legkisebbik felkunkorodott a
kék repkényre, s onnan vihogott le rám. A kis kinai leány azonban
megszánt, s így kezdett vigasztalni:

– Ne félj. Jó dolgod lesz nálam, jobb, mint odahaza. Elviszlek magammal.
Városom ezüst vizen épült, s palotái fehér ködben úsznak. A legszebbiket
teneked adom. Király léssz udvaromban, s birodalmamban az történik, a
mit te akarsz. Csak intened kell, s a lehetetlen valóra válik; és hogyha
valamit kivánsz, csupán a kezedet kell kinyujtanod érte. Légy nyugodt;
nem fogsz haza vágyakozni. Ha ezen a folyón átjöttél a tulsó partra, nem
emlékszel többé. Boldogságodnak nem lesz se kezdete, se vége.
Gyönyörüségeket fogsz látni, a mikről nincsen képzeleted; zene vár rád,
mely szebb, mint a keruboké; illatokat fogsz érezni, melyekről sejtelmed
se lehet; selymen meg bársonyon kell járnod, s bort fogsz inni, a minő
so’se volt a földön. Mindezért pedig: nem kivánok tőled semmit. Nem lesz
egyéb dolgod, mint hogy gyémánt-palotádban, melyet négy silbak őriz,
hogy a napfény be ne süssön hozzád, angyal arczu, vizes szemü, piros
bóbitás kis lányoknak el fogod beszélni Random Roderik kalandjait.

– De én haza akarok menni! – pityeregtem rémülten.

– Már késő. Te az enyém vagy.

– S ki vagy te, a ki ily kegyetlenül szólsz hozzám?

– Én tündér vagyok, és a nevem: Pókháló.

– Ó, Pókháló – rimánkodtam, összekulcsolva a kezem – ereszsz el ez
egyszer, s mondd meg, hogy merre találok haza?! Igérem, sohase leszek
többet rossz, sohase lépem át birodalmad határát, s nem jövök az Ér
partjára soha. Csak még ez egyszer bocsáss el, könyörgök.

– Késő – csilingelt Pókháló.

Intett; a kék majmok a vizbe ugráltak, hogy átrohanjanak érettem, s
megkötözzenek. Az egyik aranyhajó nyilsebesen tartott felém; láttam,
hogy el vagyok veszve. Menekülni akartam, de lábam a földbe gyökerezett.
A szemem elborult; éreztem, hogy a majmok megragadnak; nagyot
sikoltottam, és fölébredtem.

Rácsos ágyamban találtam magamat; rácsos ágyamban, melynek jól ismert
zöld hálózata, most az egyszer, minden szokás ellenére, le volt
eresztve. Verejtékes arczom fölé egy áldott arcz hajolt, s ez az édes
közelség lassankint elcsititotta szivem dobogását. Az éj borzalmai
elszálltak lázas fejem felől; a földé voltam ujra. Nem féltem többé
semmitől, senkitől.

És reggelizés közben, mikor nagy kinai porczellántálunk czirádáin
viszont láttam tündéremet egész majomudvarával, már bátran néztem
szemébe az éjszakai rémnek, s vidáman köszöntem neki:

– Jó reggelt, Pókháló kisasszony!

De attól fogva gyakran gondoltam a tündérre; és nem minden nyugtalanság
nélkül gondoltam rá. Éreztem, hogy még találkozni fogok vele, s kissé
féltem a pillanattól, a mikor, tán más alakban, el fog jönni ujra, s
megint a fülembe csilingeli, hogy nincs szebb dolog a világon, mint
angyal arczu, vizes szemü, piros bóbitás kis lányoknak mesélni a hires
Random Roderikről, s arról, a mit átélt szárazon és vizen.


II.

Persze hogy ráismertem, mikor ujra láttam. Ekkor ugyan már
matróz-kalapot viselt, a haja két fonatban lelógott a hátára, s az
oldalán táska csüngött, melyre ez volt fölirva, hogy: »Musik«, de azért
ráismertem. A ki egyszer tündért látott, ráismer a gonoszra bármi földi
mezben.

Akkor már nagy kamasz voltam, s állitólag a szinusz alfával, meg a
koszinusz betával foglalkoztam volna sokat és tüzetesen. A tulajdonképpi
és egyetlen foglalkozásom pedig az volt, hogy reggelenkint, a mint
lehajtottam a kávémat, rohanvást vágtattam Binder Sárika után, hogy
elfogjam még a kapuczinus-templomnál, s ott illedelmesen megemelintvén
előtte a kalapomat, azt kérdezzem tőle:

– Tisztelt Nagysád, minthogy ma véletlenül nekem is az iskola-utczában
van dolgom, megengedi-e, hogy elkisérjem?

A Binder Sárika jósága és az én egyhanguságom határtalanok voltak.
Egyébként sietek kijelenteni, hogy kettőnk regényéből már csak a
következő párbeszéd-rongyra emlékszem, mely épp oly gyakori volt nálunk,
mint Homérosznál a Rhododaktülosz Éosz:

– Lantos ur szintén az iskolába szándékozik?

– Igen, Nagysád, szintén.

Természetesen, minthogy egyébbel akkortájt egyáltalán nem foglalkoztam,
abban az órában is Binder Sárika után vágtattam, mikor viszont kellett
látnom tündéremet. Ó, az álnok! Nem a Sárika virágos, kék mosóruháját
öltötte magára, csakhogy megejtsen?! De én keresztülláttam rajta.
Tudtam, hogy az, a ki mellettem lépeget, csak ál Binder Sárika, s a
valóságban nem más, mint Pókháló kisasszony. Ráismertem a mosolyáról, a
tekintetéről, csengettyü-hangjáról.

Nem mondom el, hogy mit beszéltünk; talán nem is beszéltünk egyébről,
mint táncziskolai apró történetekről. Beszéd dolgában tündérem hű maradt
szerepéhez. De meggyónom, hogy tekintete és mosolya egészen másról
beszéltek; meggyónom, hogy ez a tekintet és ez a mosoly a halhatatlanság
örök dicsőségét igérték nekem.

És csakugyan megszöktem az iskolából; csakugyan kimentem a városmajorba,
verseket irni, ölelkező rimekben; a tölgyek közé, hogy átadjam a
halhatatlanságnak a Binder Sárika nevét, s ráadásul a magamét is.


III.

Egyszer, jóval későbben, utra készülődtem. Menekülni akartam a
haszontalanság esztendőinek hazajáró lelkei elől. Okos emberré szerettem
volna lenni. Akkor azt hittem, hogy ez könnyü, csak akarni kell.

Azt még nem tudtam, hogy hová megyek, csak azt tudtam, hogy el kell
mennem akárhová; el onnan, a hol voltam. Mégis, úgy gondoltam, hogy majd
jobbra tartok.

Már mindenem össze volt csomagolva, csak még egy Pierrette-kép állott az
iróasztalomon. Erről az egyről sokáig nem tudtam elhatározni: vajjon
magammal vigyem-e, vagy a kályhába dobjam? Egy bolond kép, olyan, a
milyet fiatal festők szeszélyből, művészi hányavetiségből ütnek össze;
valami idétlenség: fehér-fehéren. Egy mosolygó, kékszemü Pierrette;
ostobaság, mondom, mely azonban kedves volt nekem.

Tudniillik: ismertem egy kissé ezt a Pierrette-et.

Ledültem a kanapémra, hogy még öt perczet adjak magamnak az
elhatározásra. A szomszédban egy doktor-kisasszony a Lohengrin
nászindulóját kezdte kalimpálni. Untam már a nászindulót, a
doktor-kisasszonyt, a Pierrette-et, magamat és az egész világot.

Egyszerre az iróasztalomról megszólalt a kép.

– Nézz rám.

– Nem. Soha többé.

– Nem ismersz?

– Ó, nagyon is! Jobban, mint szeretném.

– Tévedsz. Én vagyok, Pókháló.

– Úgy? Mindegy. Rólad sem akarok tudni többé.

– Miért nem?

– Mert megcsaltál. Elhitetted velem, hogy nincs szebb dolog a világon,
mint a Random Roderik kalandjai. Nos hát ez hazugság. Minden mese
szörnyen ostoba; okos dolgok: a kőszén, a valuta és a perrendtartás.
Aztán meg örök dicsőséget igértél nekem. És ez még nagyobb hazugság
volt. Azon kezdem, hogy dicsőség nincs, talán nem is volt soha. Vagy ha
mégis volna, annyi bizonyos, hogy nem az én számomra termett.

– Ej – szólt a kép – mikor gyerek voltál, úgy beszéltem hozzád, mint
gyerekhez szokás. Azért nem csaltalak meg. Hidd el nekem, ezen a földön
minden, de minden: játék; s az a játék, a melyet én mutattam neked, még
a legszebbek közül való. A dicsőség sem álom, ha csak azt képzeled
alatta, a mit elérhetsz. Mit gondolsz, van olyan csodabogár, a ki nem
törődik vele, hogy a többiek megbecsülik-e?! Ugyan hadd el! Ismerlek,
szép maszk! Aztán meg: már benne vagy a játékban. Ha veszit is az ember:
mindenkin rajta áll, hogy legalább szépen játszsza végig a megkezdett
játékot. És ha vannak dolgok, a melyek nem a te számodra termettek,
ezek: a kőszén, a valuta, a perrendtartás, meg a többiek.

– Mit akarsz tőlem?

– Azt akarom, hogy balra menj, ne jobbra. És engem vígy magaddal.

Fölálltam, fogtam a Pierrette-et és bedobtam a tűzbe. Hanem azért balra
mentem, nem jobbra. S a legelső helyen, a hol tanyát ütöttem, a falról
egy Pierrette-kép mosolygott le rám. Valami Willette-másolat; fehér
fehéren.


IV.

Ó, hogy álom volt csupán!

Úgy tetszik, rég volt, nagyon rég. Mikor még más nap volt az égen. Mikor
ujra megtanultam imádkozni. Mikor még volt a világon tavasz; mikor még
volt a gyümölcsnek íze; mikor a gyerekek még énekeltek az utczán.

Emlékszem, egy este, lámpafénynél, betüket vetettem betük után. Nem volt
az se kőszén, se valuta, se perrendtartás, de valami afféle. Elég az
hozzá: akkor kedves volt nekem az a munka.

Elbóbiskolhattam egy kicsit, mert felriadtam rá, a mint valami az
asztalról a földre koppant. Egy könyv. A _Fleurs du mal_.

A hogy’ lehajoltam érte, pézsma-illat csapott meg, s ugyanakkor valaki
megérintette a vállamat. Tudtam jól, hogy a ki vállon érint, nem élő
lény, csak üres látomás, de már nem volt erőm rá, hogy megtöröljem a
szemem.

S a valaki igy suttogott a fülembe:

– J’aime de vos longs yeux la lumière verdâtre.

– Honnan jössz, látomás?

– Innen, ennek a könyvnek a lapjai közül. Nézd, hogy’ össze van gyürve a
báli ruhám.

Csakugyan, nem a legjobb szinben volt a szegény látomás. S
meglátszhatott az arczomon, hogy nem igen vagyok megilletődve.

– Ej tán meg se ismered a szegény kis Pókhálót? Már az igaz, hogy szépen
megfelejtkeztél rólam!

– Hagyj nekem békét. Nem szeretem a pézsma-illatot.

– Ez nem pézsma. Ez tamarinfa-illat.

– Legyen akármi: menj vissza, a honnan jöttél. Ne zavard meg a
nyugalmamat. Boldog vagyok. Nem kellesz.

– Goromba vagy velem. Ezt nem vártam tőled, hálátalan! Ez csúf dolog! Én
mindig kedves voltam hozzád.

– Rászedtél. Emlékszel még a hazugságaidra?

– Nem voltak azok hazugságok. Mit tehetek róla, hogy türelmetlen
voltál?! S aztán édesem, ha megcsaltalak volna is?!… Meg fogod
bocsátani.

– Nem. Ezután majd csak szépen megleszek nélküled. Nem esik többé
nehezemre lemondani rólad.

– Majd meglátjuk. Engem nem egykönnyen felejtenek el az ilyen urfiak.
Különben ez nem is illenék hozzád. Te azok közé tartozol, a kik
visszatérnek.

– Nagyon bizonyos vagy a dolog felől. Pedig hiába valók lesznek az
igéreteid.

– Nincs igazad. Tudnék igérni valamit, a mit kár volna visszautasitanod.

– Ugyan mit?

– Szófrozűnén. Békét tenmagaddal. Eh, ne add az ártatlant! Azt hiszed,
sokáig be fogod érni ezzel a munkával?! Ezzel a munkával!

Felkapta az irásaimat s az asztal alá lökte.

– Csitt, ne üss lármát! És beszélj halkabban, mert kidoblak.

– Vissza fogok jönni az ablakon.

– Nem. Távozni fogsz az ablakon. Még pedig tüstént.

Kinyitottam az ablak egyik szárnyát s lehajitottam a _Fleurs du mal_t a
szomszéd puszta kertbe. A látomás eltünt.

Hanem a könyvet másnap visszahozták. Kitalálták, hogy csak az enyim
lehetett.


V.

Egy rettentő, halálos zsibbadtság után, mikor a szemem kezdte ujra
meglátni a tárgyak formáit s a szineket, mikor megint hozzászoktam a
fényhez és a hanghoz, mikor, méltó bámulatomra, néha-néha azon leptem
meg magam: mintha gondolkoznám – egy borongós, fagyos őszi este, ismét
látnom kellett Pókháló kisasszonyt.

Ó, a nyomorult, mily ravaszul ejtett meg! Még magamhoz se tértem, már
ott leselkedett közel, a szoba legsötétebb zugában. Még alig néztem szét
az otthonomban: »Az ott függő lámpa. Ez egy márvány-asztalka. Egy
márvány-asztalka… nem emlékszem! Ott, ott egy kép van. És ez itt, ez én
vagyok« – s már végig simitott a homlokomon hideg kezével. Eleinte úgy
settenkedett körültem, mint az árnyék. Aztán szólt hozzám, halkan,
gyöngéden, figyelmesen, mint egy hű cseléd. Végre leült az ágyam mellé,
mint egy testvér.

Sötét ruhában volt, és szelid, nyájas szeméből nem sugárzott egyéb, csak
irgalmasság.

Mikor fölkeltem, ott volt, hogy a karjába fogózzam. Ha odakünn fütyült a
szél, lebbent, hogy betegye az ablakot. Ha nem tudtam aludni, meséket
mondott nekem: édes, kedves történeteket.

És eljövén az idő, mikor el-el kellett válnunk, azzal hagyott el, hogy:
»Holnap. Holnapután. Mindennap.«

|

Azóta gyakran láttam. Azóta nagyon megszerettem. Azóta kedvesebb volt
hozzám, mint valaha. Azóta azt hittem, hogy ő az én szeretőm.

És néha igazán azt képzeltem, hogy karjaim közt tartom Pókháló
kisasszonyt.


VI.

A multkor láttam utóljára. Ó, tudom, hogy utóljára!

Izgatottan jártam le és fel a szobámban; a türelmetlenségtől lázasan
vártam rá. A fali óra egyik negyedet a másik után berregte el; nem jött.
Megpróbáltam másra gondolni; nem sikerült. Egy szemtelen szán már vagy
huszadszor csörömpölt el ablakaim alatt; csak az nem akart mutatkozni, a
kit én lestem szorongva. Egy óra, másik óra, harmadik óra. Ó, én bolond,
a ki nagy kivilágitást rendeztem a tiszteletére! A sötétségben talán
megszánt volna az álom.

Végre, nagysokára, felpattant az ajtó s ott állt a küszöbön. Még csak
egy mosolylyal se mentegette magát.

Ametiszt szinü, bársony szoknyában jelent meg előttem, s öltözékének
alsó része ezüstös fényt sugárzott. Ruhadereka rózsaszinü
fátyolszövetből volt, melyet rózsaszin gyöngysor fedett. Egy ocsmány
sárga rózsát tartott a kezében; s most vettem észre először, hogy
Carmenhez hasonlit.

– Igy jön hozzám?! – kérdeztem. – Tovább akar menni? Hová készül?

Leereszkedett egy hintaszékbe s egyszerüen nem felelt a kérdéseimre.
Csak annyit mondott, hogy:

– Köszönje meg, barátom, hogy eljöttem. Nem érdemli meg.

Szemrehányásokkal halmoztam el. Felpanaszoltam neki, hogy mind ritkábban
és ritkábban jár hozzám, s ha eljön is, órákig várakoztat magára. Gyáva
és silány voltam, mint egy szerető, a ki rövidnek találja mézesheteit, s
féltékeny ismeretlen vetélytársaira. Csak mosolygott rajtam s tüntetve
játszott a gyalázatos sárga virággal.

– Megcsalsz, alávaló! – szóltam s megfogtam a kezét. Már nem tudtam,
hogy mit cselekszem.

– És ha úgy volna? – felelt ő. – Eh, hagyjon el, ön fájdalmat okoz
nekem!

Oly hitvány voltam, hogy még ezután is megaláztam magam.

– Ó, Pókháló! – rimánkodtam neki – ne légy hozzám kegyetlen! Lehetnek
fiatalabb kedveseid, nem lesz egy sem, a ki oly forrón, oly igazán
szeret téged, mint én. Musette, Musette! – igy szoktam volt nevezni
boldog perczeimben – Musette, felejtsd el, hogy most őrült vagyok, s ne
hagyj el! Édes kis Musette-em, gondolj rá, hogy tiéd vagyok örökre,
örökre!

Fölkelt s a vörös sávot nézte, melyet szoritásom hagyott a kezén.

– Nem szeretem az erőszakosságot – sziszegett. – Jó napot!

– Pókháló! – rémüldöztem, s reszkettem a felindulástól – csak nem akarsz
elhagyni?! Mondd, ugy-e, hogy nem akarsz elhagyni?! Pókháló, kérlek,
könyörgök, ne hagyj el! És hogy ha nem szeretsz többé, legalább légy
kegyelmes, és bolondits tovább!

Oly szivtelenül nézett rám, hogy elállt a lélekzetem.

– Nem. Elég volt a tréfából. Kérem, engedjen utat.

– Igy nem bocsátlak el.

Csak egy szánakozó tekintettel védekezett; de ez elég volt rá, hogy a
karom zsibbadtan hulljon le.

Elsétált az ajtóig; a küszöbről visszafordult.

– Akarsz egy jó tanácsot? Ne jöjj utánam. Nincs rá mód, hogy még egyszer
megtalálj. Különben igyekezzél szépen vénülni meg, s tanuld meg, hogy
árnyéknak, asszonynak, tündérnek so’se menj utána.

– Tehát sohasem szerettél?

– Soha. Játékszer voltál, s összetörtelek. Addio. Várnak a szeretőim.

Elment. Lassu, nyugodt léptekkel, mint egy gyermek, a ki tudja, hogy
eltiport egy hangyabolyt.

* * *

Gyávább voltam egy szobalánynál, a ki szerelmi bánatában gyufa-oldatot
iszik. Csak átkozódni tudtam.

– Tündér! – zokogtam – a ki megrontottad gyerekfejemet, a ki ingoványba
csaltál a kötelességek elől, a ki ráolvastál legjobb szándékaimra,
tündér, a ki megloptad boldogságomnak oly rövid óráit, tündér, a ki csak
azért ragadtál ki egyre édesebbé váló haldoklásomból, hogy megmutasd az
uj életnek egész silányságát, hogy arczomba vágd tulajdon semmiségemet,
hogy tükröt tarts elém, melyben nem látok egyebet, mint eldobott
kereplőt, elpusztult szélmalmot, garadot, a mely üresen jár – tündér,
légy átkozott!

De aztán lassankint lecsillapultam. S egyszerre, az emlékek rózsaszinű
ködén át, ismét elémbe csillant a Pókháló kisasszony finom arcza; a
szelid, nyájas arcza, nem az a szemérmetlen, daczos arcz, a melyet
nemrég láttam. Még egyszer, utóljára, láttam mosolyát, egyre
bágyadtabban, egyre halványabban, mig végre a köd összefolyt előttem… s
mire nem láttam többé semmit, a szivem megtelt hálával s azzal a
szomorusággal, mely édes és rejtelmekkel teli.

Úgy képzelem, Burgundiai Margit ezer szeretői között is akadhatott, a ki
a nesle-i torony fekete ablakánál, közvetetlenül a halálos ugrás előtt,
a legutolsó pillanatban, visszagondolván a szerelem éjjelére, igy szólt
magában:

– És mégis!… Ajkad ajkamon volt, karjaid körülfonták a nyakam, és
mámorom, szerelmi boldogságunk mámora, nekem megérte a többit: a
tornyot, a zsákot s a sáros halált.

* * *

Ezek voltak találkozásaim Pókháló kisasszonynyal.




MESE A HALÁSZRÓL ÉS A TENGERÉSZRŐL.


I.

Inicza picziny ablakánál ült és a végtelen tengerre nézett.

Egyedül volt.

– Milyen jó azoknak az asszonyoknak – szólt magában – a kik a tengeren
túl laknak! Ott napfény van, és a nők szines ruhában járnak. Kaláris
csüng a nyakukban, és hosszu fátylat hordanak, mely tánczközben
libeg-lobog, mint a karcsu goëlette-ek vidám kis zászlói. Nappal
palankinban sétálnak, s apró szerecsenyek szaladnak előttük, a kik
legyezőikkel megóvják őket a mérges legyek csipéseitől. Mikor pedig
feljő a hold, délutáni szendergésükből zengő harang-játékra ébrednek.
Tarka lámpák gyulnak ki az édes vizek partján, vig csónakok siklanak
tova a tó ezüstjén, a langy éjszakában fölcsendül a férfi-szó:
»Szerelmem, itt a hold!« – és ők lemennek a partszélre, közel a
lótuszokhoz és a nimfeákhoz, tánczolni lakodalmi zenére jókedvü
hajóslegényekkel és vigan kurjongató katonákkal… Milyen jó azoknak az
asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!

Ránézett a kakukk-órára. De a kakukk-óra ügyet se vetett rá; egyhanguan
kopogta, hogy: »Kinn van, kinn van!«

– Mig én!… – sóhajtott a szegény Inicza. – Egész nap egy ültő helyben
hallgatom a tenger harsogását, s a szél fütyölését. Olyan kicsiny ez a
szoba, olyan sötét van idebenn, s én olyan egyedül vagyok! Istenem,
milyen jó is azoknak az asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!

A kakukk-óra részvétlenül, egyhanguan kopogott: »Kinn van, kinn van!«

Oda künn kétségbeesetten sivitott a szél, a tenger bömbölt, s a vihar
ész nélkül csapkodta a kunyhó falát.

Egyszerre benyitott a halász. Kopasz homlokáról verejték csurgott,
torzonborz szakállát belepte a dér, s arcza vörös volt a napi
munkájától. A hátán nagy hálót czipelt, a melyben kis halak, nagy halak
és rákok ficzkándoztak.

– Brrr! – szólt a halász. – Idebenn még hidegebb van, mint odakünn.
Asszony, mért nem gyujtottál tüzet?

Inicza arra gondolt, milyen másképp hangzik a férfiszó oda át, túl a
tengeren: »Szerelmem, itt a hold!« – de nem szólt semmit, hanem fölkelt
és tüzet rakott.

A halász letette a hálót és elégedetten dörzsölgette kérges, vörös
kezét.

– Szép halak, jó halak – örvendezett magában. – Pompás falatok, a király
se eszik jobbat. No, Inicza, mit szólsz hozzá?! Jó fogásom volt, nem
igaz?!

És röhögött.

– Az ám – szólt Inicza és nem szólt többet. A kék ruhás hajós-legényekre
gondolt, a kik a holdfényen fátyolos lányokkal tánczolnak.

A halász kimeresztette két nagy szemét.

– Asszony, mért nem mondod, hogy: »Szép halak, jó halak!?«

– Szép halak, jó halak – szólt Inicza.

– Szép halak, jó halak – kopogta egyhanguan a kakukk-óra.

– Gyere, ülj az ölembe! – szólt a halász.

Inicza szót fogadott. Csakhogy nem szólt semmit, és nem nézett az urára.
Rászegezte szemét a picziny ablakra és kibámult az éjbe.

– Mit nézel? – kérdezte a halász.

– A hajókat nézem, a mint délnek mennek.

– Azok nem hajók. Azok felhők. A felhőket nézed hajóknak.

– A felhőket nézem hajóknak – szólt Inicza engedelmesen.

Leszállott az ura öléből s a tűzhelyhez ment, a hol, nagy duruzsolás és
bugyborékolás közt, már főni kezdett az étel. Inicza megvárta, mig megfő
egészen. Aztán levette a bögrét a tűzhelyről s oda tette az ura elé.

A halász evett és ivott. Nagyokat nyelt és hatalmasakat hörpintett.
Inicza elnézte, milyen gyorsan tünnek el szájában a legnagyobb falatok,
s a kék övü hajós-tisztekre gondolt, a kik túlnan, a tenger másik
partján, kivilágitott kertekben, tarka papirlámpások alatt
koczintgatnak, dalolván. Azok foghegygyel esznek.

– Hát te nem eszel? – kérdezte a halász.

– Nem eszem – felelt Inicza. – Halszaga van.

– És még milyen jó halszaga! Kóstold meg csak!

De Inicza csak rázta a fejét s nem akart enni.

– Mi bajod? – kérdezte a halász.

Inicza nem felelt.

A halász megtörülte a száját az inge ujjával, s ránézett az asszonyra.

– Mi bajod? – kérdezte még egyszer. – Mért nem iszol, eszel? Hisz az
ünneplőd még nem viseltes, s husvétkor vörös viganót vettem neked.

– Nem kell a viganó – szólt Inicza.

Ekkor már a halász is látta, hogy az asszonynak alighanem fúrja a fejét
valami.

– Furcsa – szólt – azt hittem, hogy mindened van, a mi kell. Van
fedelünk; a kunyhónk jó erős, és czimborám, a szél, alig hogy zörgeti az
ablakot. Van tüzelőnk, van puha ágyunk és a hálómba mindig kerül egy-egy
jó falat. Olyan szépen jársz, mint a többi asszonyok, s vasárnap, ha a
templomba méssz, te vagy minden fehérszemély közül a legtakarosabb. Mi
bajod?

– Félek egyedül – felelt Inicza.

A halász körülnézett, mintha maga-magát keresné a szobában.

– Egyedül? Hát te egyedül vagy?!

– Igen, mikor halászni méssz. Napestig egyedül vagyok.

– Azt hittem, hogy tereferélsz a szomszédasszonyokkal.

– Igen, de aztán elmennek mosni a kicsinyeikre.

– Mért nem beszélsz egy kicsit a szegény vak fiammal?

– Beszélek vele is. De ő kicsiny, s aztán meg nem érti a szineket.

– Jobban szeret aludni, mint beszélgetni – szólt a halász s oda ment a
kis ágyhoz, hogy megcsókolja az alvó vak fiut.

Inicza nem mozdult. Lehorgasztotta a fejét, s most már a földet nézte.

A halász egy darabig még nézte alvó kis porontyát, aztán visszafordult
Iniczához.

– Hm, hát egyedül vagy. Milyen különös, lásd, én soha se vagyok egyedül.
Jobban szeretném, ha nem kellene kimozdulnom innen, s többet
beszélgethetnék kicsi vak fiammal, de ha el kell mennem, akkor se vagyok
egyedül soha. Van egy vizi szellem, valami Dsin nevezetü, azzal szoktam
beszélgetni egész nap. Nagyon mulatságos ficzkó ez a Dsin; sokszor
megnevettet. Néha meg olyan különös dolgokat beszél, de olyan különös
dolgokat!… Mulatnál, hogy ha hallanád.

– Te mulatsz – szólt Inicza. – Én pedig félek, remegek. A vihar egész
nap bömböl ablakom alatt.

– Ej, a vihar csak a nagy hajókat bántja; a vihar nem bántja a kis
embereket.

– De vannak asszonyok, a kik a napfényen élnek. Kalárist hordanak a
nyakukban, virágot az övükben, s napestig csak tánczolnak. Én is
szeretnék tánczolni, mert én is fiatal vagyok.

A halász kimeresztette a szemét.

Aztán sokáig gondolkozott, mint szegény ember szokta, ha okosat akar
mondani.

– Tudod mit, Inicza, mondok neked valamit. Nem most jutott ez az
eszembe, mert a Dsin már telebeszélte a fejemet. Hát csak azt mondom
neked, Inicza: ha itt maradsz, ha elmészsz, ez a kis kunyhó a tiéd. Ha
megelégszel vele, mindig szeretni foglak; ha itt hagynád, rajta leszek,
hogy elfelejtselek. És ha úgy fordulna a dolog, hogy elhagynál és aztán
később visszajönnél hozzám, én akkor sem fogom előled bezárni az ajtót.
Mert szeretem szemednek édes ragyogását s megszoktam csöndes szódnak
szelid harangozását. De, tudd meg, hogy ha elhagynál, mégis csak hiába
jönnél vissza, mert akkor te az én szómat meg nem hallod többet soha.
Jöhetnél, mehetnél, fedeledet és kenyeredet megtalálnád, de engem nem
találnál meg többet. Érted mi az, hogy: soha?! Hát csak ezt mondom
neked, Inicza; és hogy ne beszéljünk többet erről a bolondságról.

Aztán megtöltötte a pipáját s valami halásznótát kezdett dúdolni. Inicza
nem szólt semmit. Levetkőzött, keresztet vetett magára, elmondta esti
imádságát, bebujt az ágyába, s igy suttogott magában:

– Istenem, milyen jó azoknak az asszonyoknak, a kik a tengeren túl
laknak!


II.

– Jó napot, jó napot – szólt a tengerész, és megállott a parányi ablak
előtt.

Inicza elpirult a haja gyökerétől a lábujjai hegyéig, és csak susogta,
hogy:

– Jó napot.

– Mit csinálsz, szép asszony? – kérdezte a tengerész.

– Ápolom a szegény kis vak fiut – szólt Inicza, és fölnézett az égre.

– Ereszsz be – szólt a tengerész. – Majd beszélgetek veled a tengeren
túlról.

– Nem lehet – felelt Inicza. – Az uram nincs itthon.

– Csak nem akarod, hogy nevessenek rajtad?! – szólt a tengerész. – Ez
nem igy szokás nálunk, a tengeren túl.

– Minálunk igy szokás – hebegett Inicza.

– Ugy látszik, félsz tőlem, Inicza.

– Én nem félek se a széltől, se a vihartól. Ha azt hiszed, hogy félek,
hát gyere be.

A tengerész beljebb került. Beleült a halász székébe, ivott a halász
butykosából, aztán körül nézett:

– Nem pipázik az urad? – kérdezte.

– De igen – felelt Inicza s megtöltötte a halász pipáját. A tengerész
rágyujtott és pöfékelni kezdett.

– Hm. Egy kicsit szegényesen vagytok – szólt aztán, végig tekintve a
szobán.

Inicza megint elpirult.

– Az ám – felelt. – Hanem beszéljünk másról. Mondd el, minő világ van
túl a tengeren?

– Tudod mit? Nézd meg. Holnap indul a hajó.

– Az nem lehet – felelt Inicza. – Ápolnom kell a szegény kis vak fiut.

A tengerész nevetett. Ő tudta, hogy minden lehet, s tudta, hogy mit
beszél.

– Ugyan ne tréfálj! Nem születtél te betegápolónak. Ej, nézz a tükörbe!
A fejed szebb, mint azoké a lányoké, a kik előtt a kigyók szerelmi
kínban hánykolódnak, és két szemed világit, mint az örök lángok
Parsvanath templomában. Mire való a fosztott selyem, ha nem arra, hogy
téged övezzen?! Mire való a napfény, ha nem arra, hogy te rád
mosolyogjon?! És te daróczruhában jársz; fekete, csúf, hideg világban
élsz; leányos karoddal másnak a porontyát emelgeted; és mig a hozzád
hasonlókat éjjel zeneszó kelti fel boldog szenderükből, neked a szél
fütyöl szerelmi éneket.

Inicza hallgatott. Nem értette egészen ezt a sok szó-beszédet, de a mit
megértett belőle, az éppen elég volt neki.

– Hallgass rám – folytatta a tengerész. – A merre én megyek, ott az ég
csak mosolyogni tud, s a levegő illatokkal teli. A nap melege lágy, mint
lányka ölelése, s a szellő csak reggel játszik a szép asszonyok hajával,
mert délre már meghal a sok gyönyörüségtől. Hajnali álmodban láthattad
néha ezt a csoda-tájt. A virágok ott nagyobbak, mint magad, s biboros
kelyhükben arany tollu madár csattog szerelmi dalt. Az édes vizek sima,
mozdulatlan tükörén, óriási lótusz-oszlopok között, karcsu nimfeák fehér
napernyői alatt, hattyu-kisasszonyok sétálnak, s a partról
márvány-lépcsős, apró paloták kandikálnak a vizbe, hogy megláthassák
benne magukat. Odább, a fehér paloták mögött, fügefa-liget árnyékában
virit a Csampa nagy, sárga virága, a melyet félve kerül el a méh, mert
méze oly édes, hogy meghalna tőle… Ott járnánk ketten palankinban.
Fátyolba burkolnálak és selyembe, s elvinnélek Parsvanath templomába,
megesküdni a mindenütt jelenvaló előtt, hogy örökkön foglak szeretni.
Este pedig… de te nem tudod, milyen ott az este. Ó, nem ez a gyalázatos
feketeség!… A nap bengáli tűzben foszlik szét, s egyszerre a helyén egy
roppant vörös hold úszik a szemhatáron; majd felszökik az égre s
ezüstösre válik; világával elárasztja egész keletet, melynek halálra
sáppasztja minden csillagát. Csak nyugaton reszket még fehér tűzben a
szerelmesek csillaga… A tó zöld fényt kezd játszani, s ebben a
pillanatban a parton kigyulnak a tarka kerti lámpások. Megszólal a
sokszarvu duda, a csimpolya, s a csöngetős dob. És mi lemegyünk a
kivilágitott romok közé, a guzerate-i fejedelmek kertjébe, tánczolni a
holdfényen, íves lámpások között. Mondd, akarod?

Inicza megrettent. Mintha álmából riadt volna fel.

– Nem lehet – szólt. – Nekem a szegény kis vak fiut kell ápolnom.

– Bolond vagy! Itt akarsz megvénülni?! Ne tétovázzál sokat. A hajó
holnap indul.

Letette a pipáját, felállt és körülkarolta a reszkető Iniczát.

– Ha nem jössz, viszlek – s belé lehellte a szót az asszony fülébe.

– Megyek – suttogta Inicza.


III.

– Egy harapás bagó többet ér, mint minden asszony a világon – szólt a
tengerész.

– Az ám – felelt a fűtő. – Egy asszony nehezebb teher, mint tiz rakomány
rizskása.

– Hej, ha én most elmehetnék a Kolibrik szigetére! – sóhajtott a másik.

Felállt és ki akart nyujtózkodni. De magasabb volt, mint a lebuj fala.
Hát csak visszaült szépen.

– Miért is czipelted magaddal ezt az asszonyt? – kérdezte a fűtő.

– Magam sem tudom – felelt a tengerész. – Rám jött a bolond órám. Tudod,
volt már nekem szeretőm mindenféle fajta. Fehér, fekete, rézbőrü,
olajbarna. Őszi baraczk illatu és hajókenőcs szagu. Selymes haju,
hattyunyaku és olyan, a melyiknek a méh utána ment, mintha virágnak
hinné. De szomorú szeretőm nem volt még soha.

– Pajtás, én csak azt mondom neked, hogy gondold meg jól a dolgot.

A tengerész szót fogadott a fűtőnek, s az egész úton, míg hazafelé ment,
azt mondogatta magában:

– Lássuk csak… lássuk csak…

Inicza kint várta a küszöbön. A többi utczaajtóban festett lányok
állottak. De Inicza nem látta a festett lányokat; folyvást arra felé
nézett, a honnan a tengerésznek kellett jönnie.

Lassan jött, mint egy terhet hordó bárka. Mikor a küszöbhöz ért, Inicza
a nyakába borult, rá mosolygott, és azt kérdezte tőle:

– Nem ülünk ketten palankinba?

A tengerész nem felelt. Egyre azt hajtogatta magában:

– Lássuk csak… lássuk csak…

De Inicza nem hagyta abba.

– Mikor megyünk – kérdezte – a fügefaligetbe, a hol a Csampa nagy, sárga
virága nyílik, melynek méze oly édes, hogy a méh meghal tőle?

A tengerész ránézett.

– Mondd, asszony – szólt aztán – hallottál-e valaha tengerészt
káromkodni?

– Nem, nem hallottam – felelt Inicza. – Mondd, hogy’ káromkodik a
tengerész?

– Igy ni – és megmutatta.

Inicza elpityeredett.

– És most azt mondom, asszony, hogy hagyj engem békében.

Aztán megint hozzáfogott, hogy gondolkodjék. Egész este mondogatta
magában, hogy:

– Lássuk csak… lássuk csak…

Másnap nagy vigan indult utnak. Azt mondta Iniczának, hogy:

– Hozok neked aranyba foglalt páva-csontot, mert az szerencsét hoz.

Inicza egész nap várta, de csak nem jött haza.

– Majd hazajön éjjelre.

De csak nem jött az. Se éjjel, se reggel, se másnap, se harmadnap.

Inicza félt. Kiállott az utcza-ajtóba, s elkezdte kérdezgetni a
járókelőket:

– Nem láttátok az uramat, a tengerészt?

Egy ember aztán megmondta neki:

– Hol van az már! Azóta közel jár a Kolibrik szigetéhez.

Inicza lerogyott a küszöbre és zokogásra fakadt. Mert az asszonyok az
ölelés után mégis csak a siráshoz értenek legjobban.


IV.

Három nap, három éjszaka sirt. Egyszerre csak azt hallotta, hogy valaki
igy szól a szobájában:

– Ó te szegény kis féreg!

Inicza felnézett. Egy festett leány állott előtte.

– Ki vagy, te festett leány? – kérdezte Inicza.

– Én Káma isten szolgálója vagyok.

– Mi a neved?

– Délignyitónak hivnak.

– Nagyon sajnálsz?

– Nagyon sajnállak.

A mire Inicza már megint sirni kezdett.

– Tudom én, hogy mi ez – szólt Délignyitó. – Engem is elhagyott az első
szeretőm. Az katona volt. Már nem emlékszem, hogy szőke volt-e, vagy
barna. De vörös zubbonya volt, fekete zsinórral.

– És nagyon szeretted?

– Az ember bolond, a mig fiatal – szólt Délignyitó.

– Az ember bolond, a mig fiatal – sóhajtott Inicza.

– Azért nem kell kétségbeesni – vigasztalta Délignyitó. – Szép vagy.
Olyan szép, hogy ha hozzáérsz a lábujjaid hegyével, az Aszoka fának
tüstént kinyílik minden virága. Tested oly puha, mint a selymes bőr egy
három napos elefánt orrmányán, nyakadnak lótusz illata van, s arczocskád
olyan szelid, mint a hold. Majd ki foglak festeni. Megtanitalak a
hatvannégy művészetre, hogyan kell a férfiakat elcsábitani, megtanitalak
a hatvannégy tudományra, hogyan kell őket szeretni, s megtanitalak a
hatvannégy bölcseségre, hogyan kell őket kijátszani. Akarod?

– Nem.

– Bolond vagy. A férfiak arra valók, hogy elcsábitsuk, szeressük és
kijátszszuk őket. A férfiak gonoszak. Ha tudatlan vagy, kiszivják a
mézet ajkadról és odább mennek. Hallgass rám. Én ismerem a férfiakat.

– Van egy férfi, túl a tengeren – szólt Inicza – a ki nem gonosz. Ahhoz
akarok visszamenni.

– Miért hagytad el?

– Tánczolni akartam a holdvilágnál.

– És eljöttél a tengerészszel?

– Nem. Ő hozott el.

– És most vissza akarsz menni?

– Vissza.

– Fogadj szót. Maradj itt. Ez a táncz és a holdvilág országa. Majd
találsz egy férfi helyett százat.

– Nekem ő kell. Mások nem kellenek.

– Hát szereted?

– Nem tudom. De vissza akarok menni hozzá. Ő megmondta, hogy
visszamegyek hozzá.

– S hogy’ mészsz keresztül a tengeren?

– Addig könyörgök az utszélen, mig találok egy jó embert, a ki haza
visz.

– Ó, te szegény kis féreg! Te még nem tudod, hogy nincsenek jó emberek…
De talán vannak jó asszonyok – szólt aztán.

Mert látta, hogy Inicza arczán patakzott a könny.


V.

A halász bárkáján ült és a fekete vizet nézte. A hová nézett, mindenütt
egy-egy hullám született. A hol előbb még forgatag volt, a víz magasra
szökkent; valami titokzatos erő utját kereste kifelé a mélyből. A hullám
egy pillanatig dagadt, tornyosodott; neki indult, hogy eláraszsza az
egész világot, aztán összeesett, hogy örökre megtörjön. A halász fáradt
volt. Felhúzta a hálóját és elment haza.

A hogy’ benyitott a sötét szobába, a vak fiu megszólalt kis ágyából:

– Apám, itt van a forró kezü asszony.

– Álmodol, kicsi fiam – felelt a halász.

– Nem, nem álmodom. Ott ül a sarokban, a hol csöndesség van.

A halász oda nézett s meglátta Iniczát. Inicza térdeire könyökölve, a
kecskelábu széken ült, s két tenyerébe támasztotta az arczát. Sirt.

– Apám, én félek – szólt a vak fiu.

– Ő nem bánt téged – felelt a halász.

– Tudom. Ő jó. De az arcza csupa viz, s én megfáztam, a mikor
megcsókolt.

– Meg kell mondani a leánynak, hogy vessen neki ágyat a kis kamarában.
Ha akar, egyék és igyék.

Aztán a hálója után látott s nem jött vissza sokáig.

Inicza bement kamrájába és kibontotta szép selyem haját.

– Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját?! – kérdezte magában.

Másnap az egész part-vidék elindult czetfogásra. A halász hét nap, hét
éjjel volt oda. Mikor haza tért, azt kérdezte a kis vak fiutól:

– Jól vagy, kicsi fiam?

– Ő inget szőtt nekem – felelt a vak fiu.

– Beszélget veled néha?

– Sokszor. Mikor megmosdat és megfésül, folyvást beszélgetünk.

– Mit beszéltek egymással?

– Azt mondta, hogy édes, kedves vagyok.

– Beszélj vele máskor is.

Hanem azért ő nem szólt Iniczához.

Egy éjszaka a vak fiu felriadt álmából.

– Mi bajod, kicsi fiam? – kérdezte a halász.

A fiu sirva fakadt.

– Add ide a kezed. Rosszat álmodtam.

– Mit álmodtál?

– Azt álmodtam, hogy ránk tört az ár. A viz nőttön nőtt a szobánkban;
utóljára már a nyakamig ért. Felkaptál a karodba és magasra tartottál.
Aztán lassankint leapadt az ár, de a forró kezü asszonyt magával vitte.

– Fordulj, kicsi fiam, a másik oldaladra. Ne félj, nem bánt bennünket a
víz. A víz a mi legjobb barátunk.

– Miért nem beszélsz soha a forró kezü asszonynyal?

A halász nem felelt.

– A forró kezü asszony jó, és imádkozni tanitott engem – szólt a vak
fiu.

A halász sokáig gondolkozott.

– Kérdezd meg tőle – szólt – hogy hol hagyta a gyűrűjét, a mit, négy
esztendeje, Szent Bálintkor vettem neki?

– A gyűrűjét?

– Igen, a gyűrűjét.

Inicza másnap ablakánál ült s kinézett a végtelen tengerre. A kakukk-óra
egyhanguan kopogta:

– Kinn van, kinn van.

– Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját? – kérdezte magában Inicza.

Egyszerre az ágyból megszólalt a kis vak:

– Azt kérdezte, hogy hol hagytad a gyűrűt, a mit, négy esztendeje, Szent
Bálintkor vett neked?

Inicza olyan fehér lett, mint maga a lótusz-virág.

– A tengerbe ejtettem – szólt. – De meg fogom keresni.


VI.

A vak fiu egyedül volt a házban.

Eleinte nem akarta hinni, hogy magára hagyták. És egy párszor
megszólalt:

– Kis anyám!… Kis anyám!…

De senki se felelt neki. Szepegett és bebujt a dunyhája alá.

Egyszerre nagy járás-kelés támadt a szobában. Mintha valami nehéz dolgot
hoztak volna a házba.

Megint elkezdett siránkozni, de rákiáltottak:

– Hallgass, ne költsd fel!

Később az apja szavát hallotta:

– Ó Dsin! Miért is hallgattam rád?!

Utóljára megtudta, hogy a forró kezü asszony nem mosdatja, nem fésüli
meg többet, s hogy az a kéz most már hideg.

* * *

– Apám – kérdezte nagysokára, mikor a halász ujra szóba állott vele –
kis anyám nem volt beteg, mért kellett kis anyámnak meghalnia?!

– Gyerek nem tud ahhoz – felelt a halász. – A nagyok se értik azt
egészen.




NINIVE PUSZTULÁSA.


I.

Élt Ninivében, Jérib király uralkodása idején, egy szőke leányzó, a kit
úgy hivtak, hogy Lilith.

Lilith a felső városban lakott, malakhit-kőből épült, hűvös palotában.

De azért ismerték őt az alsó városban is. És mikor, estenden,
rózsa-szekerén, melyet négy fehér leopard húzott, kihajtatott a
thuja-ligetbe: a mezitlábosok kiállottak az utcza-ajtóba és így
beszéltek róla:

– Ez Lilith, a ki közülünk való.

Az öreg asszonyok pedig, a kéklő és pirosló házak tetőzetén üldögélve,
sokáig követték a tekintetükkel, s így emlegették:

– Nemrég rongyoska volt s piszkos, mint a szegény ember malacza; most
mindennap új rózsaszekér kell neki. Hét kertész, hét bognár sürög érte
folyvást, hogy a harmat meg ne rontsa lába fehérségét.

Az öreg emberek okosabbak voltak s nem szóltak semmit. Csak ennyit
gondoltak magukban:

– A Lilith lába nem arra való, hogy járjon vele. A Lilith lába arra
való, hogy játszszék vele az ember.

Csak gondolták ezt, mondom; szólni nem szóltak semmit. De azért ők is
utána néztek a rózsaszekérnek.

A gazdag emberek mindig többet szoktak tudni, mint a szegények;
tudományosabbak voltak a régi időkben is. S ha az alsó városban csak
annyit tudtak Lilithről, hogy rózsa-szekéren jár, a gazdagok tudták azt
is, hogy miért jár rózsa-szekéren.

Lilith azért járt rózsa-szekéren, mert Lilithnek nagyon szép szeme volt.

A legöregebb niniveiek sem emlékeztek tündöklőbb szempárra. Olyan volt
az, mint két meleg fényű, mély tüzű zafirkő; a ki bele nézett a
rejtelmeibe, lehunyta a szemét, s aztán zafirkéknek látta az egész
világot.

Az emberek bolondok voltak már az ó-korban is. A felső városban, a ki
csak kezét-lábát birta, veszkődött ennek a kék fénynek a sugaraiért.

De Lilith csak három embert szeretett: a tudós Abiront, a vitéz Dáthánt
és a kis Mikimókit.

Mikimókit azért szerette, mert a Mikimóki apjának négy tornyocska volt a
házán, mint a fővezérén. Lilith nagyon szeretett volna ebbe a házba bele
költözködni, de különben is kedvelte Mikimókit, mert Mikimókinak soha se
volt egyéb gondja, mint hogy neki a kedvében járjon.

Nagyon derék gyerek volt ez a Mikimóki, csak egy hibája volt. Ha nagyon
megharagudott valamiért, vagy nagyon megnézett valami fehérszemélyt,
egyszerre csak összeesett s eltört. Úgy kellett aztán nagynehezen
összeragasztgatni.

A vitéz Dáthán már egészen más fából volt faragva. A vitéz Dáthánt azért
szerette Lilith, mert egyszer azt álmodta róla, hogy egy oroszlánnak
szétszakitotta az állkapczáját. A vitéz Dáthán soha se mondta meg, hogy
igaz volt-e ez az álom vagy sem?

Végre a tudós Abiront azért szerette, mert ez mindig okos dolgokról
beszélt neki.

Abiron ismerte a csillagok járását, a füvek gyógyitó erejét, s tudta,
hogy vannak más világok is a thuja-ligeten tul. Meglehet, a madarak
beszédét is értette. Madarakkal beszélni ugyan senki se látta, de annál
többet látták beszélgetni magában, s ezért nagy tiszteletben állott.

A tudományt nem lehet véka alá rejteni, s Abiron szeretett Lilithtel is
tudós dolgokról beszélgetni. Nagyon komoly ember volt, s Lilith sokáig
el tudta hallgatni.

Az igaz, hogy nem egyformán hallgatta. Néha, a legbölcsebb beszédek
alatt, csak nevetett, s azt mondta, hogy mindez ostobaság; viszont, más
dolgok hallatára, a száját is eltátotta, olyan szent félelemmel
hallgatott. Ilyenkor közelebb könyökölt a tudós Abironhoz, s fülelt,
mint a házi nyulak, mikor odakinn esik.

Abiron igen nagy tudós volt, de azt soha se tudta kitalálni: miért nevet
Lilith az egyik tudós dolgon, s miért csodálkozik el úgy a másikon?

Ezt a három embert szerette Lilith, s ennek a három embernek engedte
meg, hogy elkisérhessék, mikor estenden kihajtatott a thuja-ligetbe.

Ezek voltak kiséretében akkor is, mikor történetünk kezdődik.

Szép, kora nyári alkonyat volt; a felső város, mely átaludta a tikkasztó
délutánt, kezdett megmozdulni. A szökőkutak vidámabban csobogtak; a
szekér-hajsz megindult.

Még világos volt, de az alsó város fölött már csillagok ragyogtak.
Orgona-illat árasztotta el a langyos levegőt, s a liget felől friss
szellő kezdett lengedezni.

Lilith, rózsapárnáin, álmosan nézte a hátrafelé illanó czédrusokat. A
leopardok vigan siklottak tova az alsó város felé; a négy fekete-pettyes
szürke mén, mely az urfiakat vitte, alig tudott lépést tartani velök.

Az alsó városban már szünetelt a munka. Az iparüzők félretették
szerszámjaikat, s kiültek a pitvarajtóba vagy a házak tetejére, minden
rendü cselédjeikkel, a kik nagyokat hallgatva nézték a czédrusfasorban
tovarebbenő fura fogatokat, a némberek ruháin elpocsékolt kincseket, meg
az egész ember- és állatseregletet, mely mind e némberek körül sürgött,
forgolódott.

Az irigység az egyetlen érzés, a melynek nincs zenéje. A környéken
elhallgatott minden hang, hogy helyet adjon egy ismerős lármának,
melyben a kocsidübörgés lassankint mindent elnyomott: ostorpattogtatást,
kurjongatást s a sok mindenféle állat bőgését, nyihogását. Az alsó város
néma tisztelettel hajolt meg a felsőnek a zsivaja előtt.

Csak a vásártér felől hallatszott egy különös, idegen zaj. Valami
hosszas, vajlogató sirám, melyet mintha a tömeg bruhahája kisért volna.

S minél közelebb értek a thuja-ligethez, ez a hang annál inkább
erősbödött. Lilithnek úgy tetszett, mintha egy megbőszült sakál
orditását hallaná, vad röhejjel keverten, mely néha tulharsogta a
panaszos hangokat. Nyilván a vásártérről jött a lárma.

Lilith pávatoll-legyezőjével megcsiklandozta a kis fekete
kocsist; a négy leopárd megállott. Az urfiak ijedten ugráltak le
elefántcsont-szekerükről; azt hitték, valami baj történt Lilith-tel.

– Micsoda lárma az? – kérdezte Lilith.

– Micsoda lárma az? – kérdezte Abiron, Dáthán és Mikimóki, háromfelé
szaladva, hogy a föld alól is keritsenek valakit, a ki a vásártér felől
jött.

Egyszeriben megtudták a dolgot, s egyszerre érkeztek Lilith-hez az
ujsággal.

– Egy eszelős az, a ki azt jósolja, hogy vége lesz a világnak.

– Látni akarom az eszelőst – szólt Lilith.

– Elmulasztod a tűzijátékot – vetette ellen Dáthán.

– Az eszelős beszédét nem érdemes hallgatni – jegyezte meg Abiron.

– Fegyver lehet nála – aggódott Mikimóki.

– Akarom – szólt Lilith.

Az urfiak visszaültek a kocsijokra, a négy leopárd a rózsa-szekérrel
kitért a czédrus-fasorból, s a menet megindult a vásártér felé.

Utközben suhanczokkal találkoztak, a kik ugyancsak szedték a lábukat.

– Hová szaladtok? – kérdezte Mikimóki.

– Megyünk a bolondot hallgatni – felelt az egyik suhancz.

– Miért akarjátok a bolondot hallgatni? – kérdezte Abiron. – Bolond elég
van a világon, mindennap hallgathattok akárhányat.

– Szeretünk nevetni – válaszolt a fiu.

Mikor épp be akartak fordulni a vásártérre, egy csoport élemedett ember
jött velök szembe.

– Miféle bolond az? – kérdezte Dáthán.

– Nagyon fura bolond – felelt az egyik öreg. – Sir és könyörög, hogy
tartsunk bűnbánatot. A szakállát tépi, és azt mondja, hogy kő nem marad
kövön Ninivében. Vagy három napja jár ide, s most már nem hederit rá
senki.

A hogy’ bekanyarodtak a térre, meggyőződtek róla, hogy az öreg igazat
mondott.

Az eszelőst már messziről láthatták. Egy dombon állott, s meztelen,
sovány karjait az égnek meresztgette, miközben hosszan siránkozott, mint
egy éhes szamár. Csak egy kis csoport állott körülötte, a kik gúnynyal
és szitokkal illették. A többiek a dolguk után láttak. A. vásárosok,
napnyugta közeledvén, a portékáikat rendezgették, a nép alkudt és vett;
s a kik jó vásárt csaptak, nem igen törődtek a bolonddal.

A tömeg tisztelettel nyitott utat az úri fogatoknak, s a mint közelebb
értek, tisztán hallották az eszelős szavát:

– Térjetek Istenhez! Tartsatok bűnbánatot! Öltözzetek fehérbe s tépjétek
meg ruhátokat! Sirjatok és könyörögjetek, mert jaj Ninivének! Jaj az
anyáknak, és jaj azoknak is, a kik még meg se születtek!

Nagyon sovány volt, és vastag könnycseppek folytak végig az arczán.

– Nini, föld van a szakállában! – vigadott Mikimóki.

– Az ám, szép fekete szakálla van – szólt Lilith.

– Milyen nagy kamasz! – káromkodott Dáthán – és a helyett, hogy
dolgoznék, óbégat!

– Az már igaz, hogy jól meg van teremve – válaszolt rá Lilith.

Ezalatt a tudós Abiron odalépett az eszelőshöz és azt kérdezte tőle:

– Miért ütsz ilyen lármát? Mit akarsz? Ki vagy?

A bolond mindjárt fölismerte a tudós embert aranyos ruhájáról és szóba
állott vele:

– Én próféta vagyok – szólott.

– A nevedet kérdeztem és a nemzetséged.

– Jónásnak hivnak, a nemzetségemet nem ismertem.

– Honnan jössz?

– A köves országból.

– Térj oda vissza és élj ezentul békességben. Láthatod, hogy itt hiába
üvöltesz. Az okos emberek megbotránkoznak a beszédeiden, a léhütők pedig
vigadnak rajtad.

– Engem az Ur küldött! – felelte Jónás.

– A kit te uradnak nevezesz, az nem létezik.

– Én hallottam az ő hangját.

– Álmodtad azt, Jónás.

– Láttam őt a pusztaságban s mikor vihar volt a tengeren. Menekülni
akartam a parancsa elől, de ő kényszeritett rá, hogy engedelmeskedjem
neki. Ő hatalmas és igazságos. Bánjátok meg bűneiteket.

– A bűneinket? Nincsen bűn, Jónás. Azért születtünk, hogy élvezzünk.

– Jaj neked, a ki káromlod őt és neveted parancsait! Látni fogod e világ
pusztulását. Mert bizony mondom neked, ha meg nem tértek, az Ur egy
lehelletére vége lesz Ninivének! Meg fog indulni a föld; halomra fognak
dőlni kupolás palotáitok; kerteiteket, mezőtöket kénköves lángok fogják
megaszalni; kincseiteket mint fövényt hordja el a vizözön, és Ninivéből
nem lesz egyéb, mint egy szörnyüséges iszaptemető. Térjetek Istenhez,
mert vége lesz a világnak!

– Ez a világ öröktől fogva való – felelt a tudós Abiron – s a mi megvan,
nem vész el soha. Csak mi halunk meg, korábban vagy későbben, és mi is
csak átváltozunk. Az okos embernek azonban sehogy sem tetszik ez az
átváltozás, s addig élvezi az életet, a mig teheti. Bizony mondom,
Jónás, csaló vagy te és nem próféta.

– Hordd el magad innen! – kiáltott rá Dáthán.

– Te nagyon piszkos vagy – szólt hozzá Mikimóki.

– Engem az Ur küldött – ismételte Jónás.

Dáthán, haragjában, ki akarta rántani a kardját, de ebben a pillanatban
Lilith megszólalt:

– Elég volt. Bolondotok unalmas. Menjünk tovább.

A kis fekete majom ijedten kapott a leopardok gyeplőjéhez; az urfiak
pedig sietve penderedtek fel a szekerükre.

Aztán hajrá. Megkerülték a Kincses Tornyot s egy vargabetüt irva, kinn
voltak a thuja-ligetben.

Az est megérkezett. A nagy nyárfasor mélye komor volt a szürkület
páráitól, s a tó mentén sorra gyultak ki a szinekben pompázó kerti
lámpások. A szemközt jövő fogatok mind ritkábban és ritkábban
következtek egymásra, s az urfiak háromszor is hallották ezt a mellettük
elröppenő megjegyzést:

– Nini, Lilith csak most jön rózsaszekerén.

De a levegő most is oly édes meleg volt, mint akár az Egymást Kereső
Szeretők éjszakáján. Egy-egy kövér, bársonyos szellő elhozta utánuk az
alsó város orgonaillatát, s néha, két kocsidübörgés lármája közt,
hallani lehetett a távolból az utolsó fülemilék nász-énekét. A tó ezüst
mezején hattyupárok lebbentek tova s a bokrok között szerelmes
fénybogarak kergetőztek.

Lilith egy királynő leereszkedésével engedte át magát a szellő
ölelésének, s álmos szemmel nézte, hogyan üldözi a fénybogár-kisasszonyt
sötét gavallérja. A lárma egyre beljebb költözködött a város felé, s
egy-egy elkésett kocsi nagy sebbel-lobbal suhant el mellettük. A csend,
sejtelmes zümmögéseivel, kezdte elfoglalni éji birodalmát.

Hanem egyszerre a kis szigeten kigyultak a Vaspalota összes ablakai, s
alant, a jázmin-bokrok közt, megszólalt a zene. Lilith oda nézett.
Eszébe jutott, hogy egyszer, régen, ő is ott tánczolt a gyepen,
mezitláb, részeg katonákkal, a kik akkor érkeztek Babylonból.

És révedezve hallgatta a fúvók meg a trombiták lármáját. A harántsip
metsző, éles hangja mintha csak az urfiakat csúfolta volna. Lilith arra
gondolt, hogy az első szeretője egy muzsikus volt, a ki a harántsipot
fútta. Az emberre már nem emlékezett; de a füle most is kikereste a
harántsipot minden zenekarból.

Aztán a zene is elhallgatott, s az előbb elriasztott csend, zizegő
kiséretével, ismét végig vonult a fasoron. A nyárfák össze-összedugták a
fejöket, s temérdek dolgot tudtak elsusogni egymásnak; az úton tücskök
serege czirpelt. És Lilith a párával teli levegőben mintha látta volna
az éjszaka fekete szárnyainak rebbenését.

Ekkor, valahonnan messziről, tompán, fojtottan, valami panaszos sirám
hallatszott, mint egy átható jajkiáltás. Lilithen végig futott a
libabőr.

– Milyen furcsa volna – suttogta, bele nézve az éji homályba – ha
csakugyan vége lenne a világnak!…

Hátra vetette fejét rózsáira, s felnézett a fályoltalan, csillagos
égboltra. A gönczöltől nem messze egy picziny, nyugodt fényü égi test
ragyogott: az ő csillaga volt az.

– Kis csillagom, aranyszemü kis csillagom, mondd, ugy-e, hogy nem igaz?

A kis csillag oly békésen, oly szeliden nézett arany szemével… Lilith
mosolygott.


II.

Másnap reggel Lilith, mihelyt fölébredt, átvitette magát
porfir-fürdejébe. Aztán azt mondta a szolgáló asszonyainak:

– Most pedig keritsétek elő Reczepiczét.

Ez a Reczepicze nagyon tudós öreg asszonyság volt, a ki mindenféle
mesterséghez értett. Hogy micsoda mesterséghez értett legjobban, az
mindjárt kitudódik.

Elég az hozzá, Reczepicze esze nélkül rohant a rengeteg csarnokba, mely
a nagy porfir-medenczét övezte. Lilithet éppen akkor pólyálták ki a
meleg lepedőkből. Alacsony, kerek ágyon feküdt, s cselédei három napos
liba-fiókákkal törölgették a testét.

Reczepicze a kezét is összecsapta bámulatában.

– Ó, gyönyörüséges virágszálom – sipogott – be szép is vagy, csókolom a
lábod!

Nem mondom meg, mit látott.

Lilith, mikor mondták neki, hogy Reczepicze itt van, felkönyökölt a
párnára, melyet legkedvesebb vadmacskájából csináltatott, s oda intette
magához a tudományos asszonyt. Aztán igy szólt hozzá:

– A vásártéren van egy ember, a ki mindig ordit. Jónásnak hivják. Én
akarom ezt a Jónást. Eredj és hozd el.

– A bolond Jónást akarod? – kérdezte Reczepicze álmélkodva.

– Azt akarom – szólt Lilith. – Hanem szedd a lábadat s ne mondasd még
egyszer, hogy mit parancsoltam.

– Ugy lesz, mint rendeled – nyafogott Reczepicze. – De ne felejtsd,
szépséges paradicsom-madaram, hogy az öreg Mikimóki mindjárt itt lesz, s
hozza az arany kulcsot, az arany kulcsot az arany várhoz, cserébe egy
aranyos hajszálért.

Lilith fölnézett. A két zafirság elsötétedett, mint a hogy’ a
tengerszemek sötétednek el a hirtelen viharban.

– Siket vagy?! – vijjogott. – Vagy elaludtál állva?! Mégis itt vagy?!

S hogy meggyőződjék róla, vajjon hihet-e a szemének, kikapta egyik
cselédje kezéből az illatszeres korsót s utána hajitotta Reczepiczének.
A korsó egyet koppant, aztán darabokban hullott alá a márvány
pádimentomra, s Reczepicze ugy menekült a palotából, mint egy kis öntött
ürge.

Lilith még utána szalasztotta a legkisebb cselédjét:

– Kiáltsatok rá, hogy jaj neki, ha egyedül jön vissza.

De biz az csak egyedül jött vissza. Már alkonyodni kezdett, a mikor
előkerült, s Lilith éppen lent volt a kertjében. A hogy’ fel s alá járt
a gyertyánfa-ligetben, a sötétség manói csúszva-mászva sompolyogtak
fehér ruhája után.

A kis öreg Reczepicze reszketve kereste utját a zizegő bokrok között.
Egyszerre, a liget alján, szemben találta magát Lilith-tel. Ijedtében
térdre bukott, összekulcsolta karjait a mellén, s lehuzta a fejét a
nyakába.

Lilith éktelen haragra gyult, mikor megpillantotta.

– Te szemét! – sikoltott. – Ilyenkor botorkálsz elő, s még egyedül mersz
jönni?!

Reczepicze lebujt a fejével a földre, abban a hitben, hogy ugyis oda fog
kerülni. Szerencséjére semmi sem koppant a fejéhez; csak a szitkok árja
szállongott körülötte.

Végre Lilith kidühöngte magát s a vén asszony föl merte emelni a fejét.

– Mondd hát, mi történt, gyalázatos?!

– Nem jön – suttogta Reczepicze.

– Tudta, hogy hova hívod?

– Tudta. Ó, szép, fehér galambom, sokkal bolondabb bolond az, mint
gondolod; bolondabb, minden eszelősnél a világon! Földi gyökérből él, a
vizet a tenyerével meri, s dohos hordóban lakik. Igy beszélgettem hozzá:
»Te féreg, te szennyes ingű, te sáros lábu koldus, a ki földi gyökérből
élsz, a ki a vizet a tenyereddel mered, a ki az eső elől dohos hordóba
menekülsz, te ocsmány csavargó, a kin az egész világ nevet, a kire
kutyákat uszitnak, a kit a viz is utál: te nem akarod szeretni a világ
legszebb asszonyát, a ki frissebb, mint a harmat, ragyogóbb, mint a
verőfény, és szőkébb, mint a csurgatott méz?!… Te bolhák vacsorája, te
világ csúfja, te ész nélkül való bőgőmajom: te mered azt mondani, hogy
nem jössz, a mikor a felső város fehér csillaga hív, a zafirszemü lány,
a kinek egy tekintetéért a szudrák meghalnak, a kinek egy mosolyáért a
fejedelmek naphosszant térdepelnek, a kinek egy csókjáért királyok és
népek öldöklik egymást?!«… Csak azt mondta, hogy: »Eredj, rossz szagú
vagy.«

– Buta szipirtyó, máskép kellett volna beszélned vele.

– Nem múlott rajtam semmi, drága tubarózsám. Elbeszéltem neki
gazdagságaidat, biztattam, hogy tejben-vajban fogod füröszteni; nyomában
voltam mindig, mint az árnyék, s elsuttogtam neki szépségeidet. Mondtam,
hogy szavát megkedvelted, s hogy illatos kenőcsökkel fogod
megfényesiteni poros, sáros szakállát. Aztán még közelebb hajoltam hozzá
s a furulya lágy, hizelgő, alattomos hangján suttogtam a fülébe a tudós
szerelem rejtelmes, mondhatatlan örömeiről. Azt mondta rá: »Az Ur azt
rendelte, hogy vezekeljünk bűneinkért, s hirdessem Ninive pusztulását.«
»Vén asszony vagy« – feleltem én. »Az Ur parancsol« – szólt ő. »Ez az
utolsó szavad?« – »Ez.« Bizony mondom neked, szépséges tubarózsám,
bolondabb bolond az, mint te gondolod, bolondabb, mint minden eszelős a
világon.

– Majd meglássuk – válaszolt Lilith.

– Magad mészsz hozzá? – kérdezte Reczepicze elámulva.

– Magam megyek – szólt Lilith.

– Bocsáss meg ez egyszer – rimánkodott Reczepicze, utána csúszva.

– Ostoba vagy – szólt Lilith. – Nagyon megvénültél. Fogadj szót Jónásnak
és tarts bűnbánatot.

Azzal ott hagyta a faképnél a szegény tudományos asszonyt s felment az
alabastrom-szobába, a hol öltözködni szokott. Egy szolgálóasszony
jelentette, hogy az urfiak már várnak rá odalent, az agát-oszlopos
csarnokban.

– Mondd meg nekik, hogy kössék fel magukat.

Az urfiak nagyon különbözőkép fogadták ezt az üzenetet. Mikimóki oly
keserves sirásra fakadt, hogy eltört, s megint össze kellett tapasztani;
Dáthán káromkodott; a tudós Abiron ellenben mosolygott, szeliden,
türelmesen.

De abban megegyeztek, hogy végre is elkotródtak szépen, mind a hárman.

Lilith ezalatt felöltözött; vagy, hogy helyesebben szóljak, levetkezett.
Redős szoknyája helyett áttetsző fátyolruhát vett magára, mely
szerelmesen tapadt a testéhez. Aztán bekeritette magát egy roppant
fekete köpenyeggel, s előrendelte a Mikimóki kocsiját.

Kihajtatott a vásártérre, melynek elhagyott sátraira lanyha, édes éj
borult. Egy falevél se rezdült; s az ég teli volt hintve csillaggal.
Felpillantott a Gönczöl tájékára; a kis csillag bizalmaskodva nevetett
odafenn.

Lilith leszállott a kocsiból, s az első embertől, a ki szembe jött vele,
megkérdezte, hogy hol van a próféta hordója? Az ember leejtette az állát
csodálkozásában, de azért Lilith megkapta a választ:

– Amott, közel a parthoz, három nagy lefektetett hordót találsz.
Kettőben kátrány van, a harmadikban lakik a próféta.

Lilith oda sétált s megkoczogtatta a próféta hordóját.

– Kis Jónás, szép kis Jónás, aranyos kis Jónás, gyere ki.

– Nem megyek – szólt ki a hordóból Jónás.

– Én vagyok az az asszony, a ki érted küldött.

– Tudom – felelt Jónás.

De Lilithet nem lehetett könnyü szerrel visszariasztani.

– Gyere ki, kérlek – szólt alázatos hangon – gyere ki, kis Jónás. Meg
akarok térni.

– Az már más – felelt a próféta.

Kibujt a hordóból, aztán feltápászkodott a földről s szemébe nézett az
idegennek.

Lilith mosolygott. Árnyékban állottak, hanem a prófétának úgy tetszett,
hogy a Lilith mosolya világit az éjben.

– Gyere velem – szólt Lilith.

– Ha meg akarsz térni, miért hívsz magadhoz? – kérdezte a próféta
bizalmatlanul.

– Meg akarom mutatni mindazt, a mi elveszitett. Függő kertemet, selyem
párnáimat, a szökőkutat, melynek moraja elaltatott, kincseimet,
drágaságaimat…

És ismét mosolygott, édesen, odaadóan, a hogy’ csak Lilith tudott
mosolyogni.

– Mért csücsörited össze az ajkadat? Mért nem sütöd le a szemed? –
aggódott a próféta.

Lilith engedelmesen nézett le a földre, s mikor köpenye, az áruló köpeny
egy pillanatra szétvált, szendén, szemérmesen fogta össze ismét.

– Igazán meg akarsz térni? – kérdezte a próféta.

– Azt akarom, a mit te akarsz – szólt Lilith. – De gyere hozzám.

És felnyitotta a szempilláit. A két zafir vakitóan csillogott az éjben,
s Jónásnak hirtelen kábitó, meleg szél csapta meg az arczát. A gáton
tul, odaát, halkan susogott a viz.

– Asszony, te gonoszat akarsz velem.

– Igaz, hanem azért csak gyere – suttogott Lilith.

– Megyek – szólt Jónás.

* * *

Hajnal felé az üvegházi terem, mely a malakhit-palota kertjére nyilt,
tele volt suttogással, sóhajjal és csókok neszével. A szökőkut vize
szünettelenül, egyhangun locsogott; s az Égő Szerelem vérvörös virága
nehéz, bóditó illatot árasztott a pálmasátor körül.

… – Hogy mondtad, édes kis Jónásom, te próféta vagy, ugy-e? – suttogott
Lilith.

– Az volnék – sóhajtott Jónás bűnbánattal.

– Szeretem a prófétákat – szólt Lilith.


III.

Dáthán éktelen dühbe gurult, Mikimóki pedig tele sirta a zsebbevalóját,
mikor meghallották, hogy Lilith ezentul nem akar róluk tudni. A tudós
Abiron azonban, a ki osztozkodott sorsukban, vigasztalta őket.

– Majd máskép lesz minden. Menjünk tovább.

– Meg van gárgyulva – vicsorgatta a fogait Dáthán.

– Csak a bolondját járja – vitatkozott Abiron. – El fog múlni ez is;
minden elmúlik.

– Ó, mikor látom ismét?! – könnyezett Mikimóki.

– Talán már holnap. Légy nyugodt; látni fogod ismét. Minden ismétlődik.

És tudós előadást tartott nekik a dolgok körforgásáról. Dáthán
és Mikimóki azt mondták rá, hogy: »Szamár!« Ez a szabad
vélemény-nyilvánitás sokat enyhitett a fájdalmukon.

Lilith ezenközben mindenre gondolt, csak arra nem, hogy mit szólnak az
urfiak a megváltozott állapotokhoz. Egész nap ott ült a Jónás lábánál és
leste ajkáról a szót.

– Mondd el nekem – faggatta – nemzetségedet, és a fáradalmakat, a miket
kiállottál.

Jónás nem fukarkodott a szóval; a próféták szeretnek beszélni.

Mikor elmondta, hogyan kezdte üldözni az Ur hangja a pusztában, Lilith
remegett; mikor elmesélte, hová, merre bujdokolt a parancs elől, Lilith
közelebb simult hozzá; mikor elbeszélte a tengeri vihar történetét s a
hajósok haragját, Lilith felkiáltott: »De hát mért nem ölted meg őket?!«
– s mikor végül elpanaszolta, mennyit szenvedett a hal gyomrában, Lilith
elnevette magát.

– Bármerre induljunk – szólt a próféta – oda jutunk, a hova Ő rendel. De
miért nevetsz?

– Azért nevetek – szólt Lilith – mert te csakugyan eszelős vagy, az én
kis eszelősöm.

És megcsókolta a próféta haját.

Dél felé a vásárosok zaja fölkeltette a Jónás szundikáló lelkiismeretét.

– Mennem kell – szólt – hirdetni a vezeklést.

De meg volt irva, hogy soha se az történjék, a mit Jónás akart. Addig
késlekedett, mig egyszerre nem ismert magára többé.

A porfir-medenczéből egy uj, eddig ismeretlen embert szedtek ki, a kin
leginkább maga Jónás ámult. A haja csigákba volt sütve, szakálla drága
olajkenőcsöktől fénylett, szálas alakját gazdag ruha fedte, s testéről
finom illatszerek áradtak szerte. Ujjait drágaköves gyűrűk boritották;
karjain arany pereczek fityegtek.

Hirtelen egy idegen került vele szembe, egy rózsakoszorus urfi, s mikor
Lilith megmagyarázta neki, hogy ez ő maga egy álló tükörben, Jónás
elvörösödött a haja gyökeréig.

– Mért vagy oly szomorú? – kérdezte Lilith.

– A saru szoritja a lábam – felelt Jónás. – Ahhoz vagyok szokva, hogy
mezitláb járjak.

– Tenni fogunk róla – szólt Lilith.

Előhivatta a szolgáló asszonyait s lehúzatta a próféta saruját. Aztán
elébe térdelt Jónásnak, s maga göngyölgette be a lábát puha bársony
közé.

– El fogok esni benne a rögön – szólt Jónás.

– Nem fogsz a rögön járni – válaszolt Lilith. – Négy fehér lovat adok
neked, és selyemmel párnázott kocsit.

Jónás nem szólt semmit, de még jobban lehorgasztotta az orrát.

– Rosszkedvü vagy, kis Jónásom – szólt Lilith. – Meg foglak vigasztalni.


IV.

A csillár ezer mécsese repkedő tűzcsíkokat szórt a kristály-kancsókra s
a karcsu bronz-oszlopok árnyékából bronz szinü törpék lépkedtek elő,
arany tálakkal a vállukon. A nagy ebédlő négy sarkában, ezüstből
faragott póznákon, drága fűszerszámok égtek.

Egy idő óta szótlanul ültek selyem-párnáikon, Lilith elnyujtózva, Jónás
térdére könyökölve. Lilith behunyta a szemét és nemrég történtekre
gondolt; Jónás egy törpét nézett, a ki majd megszakadt a halak és vadak
súlya alatt.

A kis cselédek lerakták a roppant nemes érczeket; Lilith felocsúdott.

– Egyél és igyál velem – szólt a prófétához.

Jónás evett és ivott.

– Melyik borból iszol? – kérdezte Lilith. – Ez, ebben a zöld üvegben,
fehér bor; nézd, mint a folyó smaragd. Jó bor, eloszlatja a
szomorúságodat. Emez a másik, itt az arany serlegben, barnapiros, mint
szűz leányok vére. Igyál belőle, s tüzet érzesz folyni az ereidben.
Végre az ott, a koponyából készült billikomban, szénfekete bor; ettől
mindent elfelejt az ember. Tudod mit? Igyál mind a háromból.

Jónás ivott mind a háromból. De győzte a bort s nem lett tőle vidám.

– Ugy vagy nálam, mint idegennél – szólt Lilith. – Nesze, fogd ezt a kis
korbácsot, s parancsolj vele a cselédeimnek. Szép korbács, jó korbács;
akasztott ember bőréből való.

Jónás megcserditette a kis korbácsot, és lőn őrült szaladgálás. Az egész
házból ész nélkül futottak elő a szolgáló asszonyok, cselédek, törpék és
bolondok. Hosszu sorban járultak uj parancsolójuk elé, s letérdepeltek
előtte, várván rendelkezését. Lilith nevetett.

– Milyen furcsák! – szólt Jónás, de nem vidámodott fel.

Aztán elküldte őket. Visongva szaladtak el, mint vályuhoz a malaczok; de
Lilith visszahívta a legkisebbik törpét.

– Jöjjenek a zenészek – ugymond.

A törpe ponttá görnyedve gurult el.

És jöttek a zenészek. Elül a csimpolyások, leghátul, a kik a harsonát
fútták. Voltak köztük öregek és fiatalok, nők és gyermekek. Vígat
fujtak; s a vig danára Lilith bolondjai bukfenczeket hánytak. De Jónás
nem nevetett rajtuk.

– Igyál – szólt Lilith, s Jónás ivott, mint a gődény.

Aztán tizenhárom tánczosnő jött fátyolruhában, s megkerülvén a
zenészeket, a kik az oszlopok közt állottak, ellejtették a napfény
szerelmeskedését a rózsabokorral. Jónás ásitott.

– Hagyjátok abba – szólt Lilith – tánczotok unalmas. Hozzátok elő
Veresbegyet.

Alig hogy kimondta a parancsot, Veresbegy megjelent. Két bolond hozta
kézen fogva; a harmadik bolond hozta utánuk a hárfát.

Veresbegy nagyon szép kis lány volt. Selymes fekete haja volt és
ábrándos, vizes kék szeme, melynek tekintete soha sem változott.

– Nem lát – magyarázta Lilith. – Vakon született.

A zenészek elhallgattak. Veresbegy megigazgatta vézna kis testén a
bohócz szoknyát, melynek az eleje piros volt, a hátulja barna, s
megpenditette a hárfát.

– Most olyat fogsz hallani, amilyet soha – szólt Lilith. – Veresbegy a
legszebben hárfázik, a legszebben énekel, s a legszebben tánczol a
világon. Veresbegy nagyon drága jószág. Két leggyönyörübb agaramat adtam
oda érte.

Veresbegy mosolygott, úgy, a hogy a csecsemők szoktak mosolyogni, a
mikor megsejtik, hogy tejet kapnak; s tovább pengette a zenélő
szerszámot. A hárfa eleinte mélán szólt, de aztán vidámabban zengett, s
mikor a hangok, egy-kettő, vigan pattogtak ki a húrokból, megzendült a
Veresbegy dala is.

Jónás elámult. Ilyennek álmodta ő a kherubok hangját, de ez a kherub egy
szennyes utczai dalt énekelt, a milyet a lebujokban szoktak énekelni
mámoros hajósok czéda leányokkal. Mintha gyíkok és varangyok ugráltak
volna ki tejfeles kis gyermeki ajkán.

S a ronda dal őrjöngő tánczba fúlt. A zenészek ujra megszólaltak s
Veresbegy egy éles rikoltással megkapta száz szoknyája legfelsőbbikét,
aztán mintha a rossz betegség bujt volna belé, eszeveszetten kezdte
járni a bolondját. Lábacskája minduntalan az eget szántotta, s mikor a
zene a legjobban rivalgott, meghajlott derékig, mint a ki arra készül,
hogy széles jókedvében kirugja maga alól a világot.

Lilith poharával koczogott a zenéhez. Jónásnak kalapálni kezdett a
szive. Ugy rémlett neki, mintha ebben a szörnyü vak leányban Ninivét
látná maga előtt, a mely fejét vesztve tombol, s nem látja, hogy az Ur
él és parancsol.

Fölkelt, letépte fejéről a rózsakoszorút és igy szólt:

– Eressz el, megyek hirdetni a vezeklést.

Lilith is fölállott. Intett s Veresbegyet elvezették. A többiek ijedten
kotródtak el, mint vadak a vihar elől. Csak ketten maradtak a teremben.

– Mondtam, szerelmem – szólt Lilith – hogy meg foglak vigasztalni. Állok
szavamnak. Gyere, eloszlatom minden bánatodat, minden bajodat. Látni
fogod, a mit férfi-ember nem látott soha. Megmutatom neked a hajamat.
Kövess.

* * *

A teremnek, melybe mint félénk szerelmesek lopóztak be, tűkörből voltak
a falai. Jónásnak káprázott a szeme. Megdörzsölte: hátha álmodik?!

Lilith megállott a terem közepén s intett Jónásnak, hogy maradjon a
küszöbnél. A próféta nem gondolt többé semmire. Sokat ivott a szénfekete
borból.

Lilithnek tizenkét gyémánt-tűvel volt felkötve a haja, tizenkét
gyémánt-tűvel, arany foglalatban. De a gyémánt fénytelennek, s az arany
sárgának, hitványnak tünt fel a Lilith hajához képest. Lilith szőke
volt.

Fölemelte a karjait s ledobta az első tűt a márványkövezetre. Aztán a
másodikat, meg a harmadikat. Egy hajfonat lebomlott, s a tükörfalak
szokatlan, ismeretlen, csodás fénytől csillantak meg. A próféta szive
vadul kezdett ugrálni s Lilith egyre dobálta a silány gyémánttűket.
Végre eldobta az utolsó tűt is. Egy széles fénysáv verődött végig a
szobán, s Lilithet elboritotta a mesés szőkeség.

A tükörfalak ragyogtak örömükben. A próféta szeme szikrázott. A mit
látott, azt nem jó halandónak látnia: egy erdőt látott napsugárból.

Leborult a földre, s azt rebegte:

– Imádlak.

|

Akkor éjjel Jónás egyszer se hunyta le a szempilláit. Mikor odakünn
derengeni kezdett, egy dalt dörmögött Lilithnek, melyet a tengeren
hajóslegényektől tanult.


V.

Háromszor kelt fel a nap és háromszor nyugodott le. Ezalatt a Jónás
szeme nem tudott betelni a megbabonázó, bűvös látománynyal. A negyedik
reggelen azonban igy szólt Lilithhez:

– Boraid tüzesek és gyöngyvirágaid illata elkábitó. De a lángcseppek
után keserü íz marad a szájamban s illatszereid émelyitenek. A földi
gyökér jobb ízű s a barlang illata üdébb. Palotád rettentő. Gyere velem
a remeteségbe; jobb ott. Hagyd itt függő kertedet, drágaságaidat s
utálatos bolondjaid hadát. Kövess engem s közelebb vezetlek az Urhoz.
Elmegyünk a mocsoktalan forrásokhoz, a hova emberi láb még nem hatolt
el, s utközben hirdetni fogjuk: a megtérést vagy Ninive pusztulását.

Lilith nevetett.

– Furcsa emberke vagy te, Jónás. Egy kerékkel kevesebb van a te
fejedben, mint más emberében; vagy meglehet egygyel több, nem tudom. De
lásd, az, a kit te az Urnak hívsz, azt akarta, hogy éljünk; s az élet
csak igy szép, a hogy’ én élek. Porfir-fürdővel, kábitó borokkal,
rózsa-szekérrel, illatokkal és sok, sok bolonddal. De hidd el, te vagy
az én legkedvesebb bolondom, és te is szereted a te kis bolondodat,
ugy-e? Csókolj meg s ne beszéljünk erről többet.

Jónás nem is beszélt a dologról többet, de a hányszor egyedül maradt,
mindig ugy bandukolt fel s alá, mintha az orra vére folynék. Koronkint
felnézett a faltető festett és faragott lányaira. Azt nézte: vajjon
nincs-e odafenn valaki, a ki megcserditene egy kis korbácsot, a mely
akasztott emberek bőréből van fonva?!…

Egy este Lilith aggódva szólt hozzá:

– Jónás, te nem eszel, nem iszol. Mi bajod van, Jónás?

Jónás felkelt párnáiról, eldobálta gyűrűit, mintha félne tőlük, és igy
felelt:

– Add vissza rongyaimat, megyek hirdetni a vezeklést. Az Ur parancsol.

Lilith álmélkodva nézett rá, aztán szomoruan szólt:

– Bolond vagy te, Jónás!

Egy kicsit habozott, hogy visszatartsa-e? De aztán odasündörgőzött
hozzá, körüldorombolta, s a tündöklő szőkeséggel még egyszer eltakarta a
próféta szemét.

Jónás maradt és lerészegedett. Lilith azt hitte, hogy diadalmaskodott a
láthatatlan ellenséggel szemben.

Hanem reggel, mikor fölébredt, Jónást nem találta többé maga mellett.
Felugrott s mezitláb szaladt ki a kamarába, hol az eszelős rongyait
tartotta. Egy halom gyűrű, karperecz, saruk, meg egy drága ruha hevert a
földön; a rongyoknak lába kelt.

A próféta megszökött.

* * *

Az urfiak igen megörültek a dolog ilyetén furdulatának. Mikimóki sietett
megbocsátani s Abiron mosolygott, mint a ki már régen tudta, mi fog
következni.

– Elhagyott a szeretőd, Lilith! – gúnyolódott Dáthán.

Lilith vállat vont és nevetett. Később pedig, vacsora közben, elénekelte
nekik a ninivei csapszékek dalát, mely a bolondot csúfolta:

  Jónás, a czethalban csücsülve,
  Igy szólt: Ej huj, jobb volna kinn…


VI.

A tudós Abiron egy éjszaka nem tudott aludni. Rosszat álmodott s arra
riadt fel, hogy a szive lázas sietséggel kopogtat a mellén, mintha ki
akarna menekülni onnan belülről.

Fölkelt és szédelegve az ablakhoz támolygott. Alig birta kinyitni, de
végre sikerült a dolog. Aztán kinézett a világba.

Fekete éjszaka volt. A vak, homályos égen sötét fellegek ültek s Abiron
valami kénkő-szagot érzett a levegőben. A dombok felől egyik szélroham a
másik után üvöltött be a városba, s közben, a messzeségből, tompa moraj
és zúgás hallatszott.

Abiron meglomhult szempillával bámult ki a sötétbe. A lélekzete elfult,
a torka kiszáradt, egész teste szorongott. Egyszerre roppant dördülés
hangzott fel a hegyek közül, melyre sürü egymásutánban három-négy
szörnyü csattanás ekhózott. Aztán mintha egy megbőszült, óriási vadállat
bömbölt volna végig a világon.

Abiron becsukta az ablakot s visszabujt az ágyába. Fejére huzta a
paplanát, hogy ne halljon semmit; de nem tudta megállani, megint felült,
s lélekzetét visszafojtva, fülelt. Az utczákon őrült lótás-futás. Vajjon
miért szaladgálnak? A moraj hol gyengült, hol erősbödött; aztán
baljóslatu, komor csend.

Kezdett nyugodtabb lenni. Ekkor azonban egy második, még erősebb
dördülés hallatszott, mely megreszkettette a ház falait, s ez a dördülés
kidobta Abiront az ágyból.

Rémülten tápászkodott fel; a padló imbolygott a lába alatt. Odakinn, az
ablakai alatt, zavart összevissza futkorászás, segitség-kiáltások,
jajveszéklés. S mintha a bömbölő vadállat már a szomszéd-utczákban járt
volna.

Feje nélkül rohant a lépcső felé, midőn egy uj dördülés ismét a földhöz
teritette. A sivitozás közelebbről hallatszott:

– A földrengés!… Meneküljünk!…

Megdermedve hallgatta, hogy’ nyihognak, nyeritenek a lovak istállóikba
zárva, aztán egy utolsó erőfeszitéssel, négykézláb kapaszkodott le a
lépcsőn. Mikor kibukott az utczára, vadul rohanó emberáradatba ütközött,
mely magával söpörte. S fülébe süvitett a vészkiáltás:

– Jön a viz-ár!

Már hallani lehetett a megbőszült elem borzasztó harsogását. A tömeg
vadul taposta az előtte menekülőket s Abiron alig birta magát a lábán
tartani. Leomlott és düledező házak közt taszitották, lökdösték előre, s
az üvöltözés, jajveszéklés egyre erősebb lett körülötte. A lehullott
faltömegek alatt haldoklók nyöszörögtek, s egy asszonyt, a ki férje
holtteste mellett jajongott, eltiportak. Odább, kőhalmok közé zárva, kis
gyermek siránkozott.

Senki se hallgatott rá. Abiront előre rugták. A betegek házának
ablakaiból a benn felejtett nyomorultak kétségbeesve könyörögtek le az
utczára, hogy szabaditsák ki őket. Nem kaptak más feleletet, csak azt,
hogy:

– Jön a viz-ár! Jön a viz-ár!

Majd egy őrült rivalgás. A hullám-tömeg, mely megkerülte a várost,
szemben támadt rá a menekülők seregére s a legelül rohanók félig őrülten
fordultak vissza, nekik esve a mögöttük küzdőknek. »Vissza! Jobbra!« –
hangzott a rémület orditása. A menekülők fojtogatták egymást.

Végre még egy rettentő dördülés, a legerősebb valamennyi közül, s a
szomszéd kőfalak is megingottak. Abiron hanyatt vágódott; egy téglatömeg
zuhant a lábára. Félre ugrott előle, s egy másik kőroncs majdnem
agyonzúzta. A feje érintetlen maradt, de a karjai ott maradtak a tégla
alatt.

Elkábult. Még hallotta a bődületet, s látta, hogy az ég vörös fénybe
borul, aztán elvesztette az eszméletét.

* * *

A hol előbb Ninive pompázott, ott nem volt egyéb, csak egy nagy temető.
A paloták helyén kő-romok és viz-ár; a függőkertek s thuja-liget helyén
füstölgő fák és büzhödt pocsolya. Szerte, szanaszét és mindenütt:
emberek és állatok hullái.

Betelt a jövendölés. Az Ur haragja elsöpörte a mi ismerőseinket. A kis
öreg Reczepiczét úgy elmosta a viz ár, mint egy kis szemetet; Mikimóki
rémületében eltört, és senki se ragasztotta össze. Dáthánt kardostul
eltemette egy sziklatömeg.

A tudós Abiron, sántán és bénán, egyedül vánszorgott ki élve a roppant
pusztulásból. Nehéz sora volt a tudós Abironnak. Kéz és láb nélkül nem
sokat ér az élet, különösen, ha az ember nem lát maga körül egyetlen élő
lelket se, a ki megitassa s kenyeret adjon neki.

Három napi vergődés után felvonszolta magát egy magaslatra, s végre
talált egy embert, a ki élt.

Az ember egy sziklán ült és zokogott.

Abiron megismerte, s láttára elfogta a düh. Elfelejtette éhségét és
szomjuságát, nem érzett egyebet, csak kimondhatatlan haragot.
Elfelejtette minden nyomoruságát, csak az volt az eszében, hogy ez az
ember az, a ki megjósolta Ninive pusztulását, s hogy ez az ember most
itt, előtte, jajgat.

– Te átkozott kuvik! – kiáltott fel – te szörnyü halálmadár, hát te
élsz?! Te, a ki ezt a kárhozatot hoztad városunkra, élsz és pityeregsz?!
De hisz tánczolnod kellene s vigadnod, hogy ennyi szerencséd volt, s
hogy alávaló jóslatod ilyen szépen betelt! De hát miért pityeregsz,
átkozott sirásó, miért sírsz, halál fattya, mondd?!

– Azért sírok – szólt Jónás, – mert olyan nagyon szőke volt.




AZ ISPILÁNTI LÁNYOK.


I.

A kis pásztor a fűben feküdt és nádsípját fujta. Egyszerre észrevette,
hogy’ messziről, a Fellegvár felől, három kis pillangó száll le a rétre.
Egy vörös, egy sárga és egy fehér. A hogy közelebb értek hozzá, látta,
hogy nem pillangók azok, hanem három kicsi grófkisasszony.

A kis pásztor leeresztette a nádsipot s eltátotta a száját. Nem mert
lélekzeni a fűben; csak nézte őket.

A kicsi grófkisasszonyok vigan ugrándoztak a harmatos gyepen. A
legnagyobb, a vörös ruhás, megfogta a szoknyácskája szélét s danolászva
tánczolt. A középső, a kin sárga ruha volt, virágokért szaladgált s
szőke hajába egy csunya pipacsot dugott. A legkisebbik, a fehér ruhás,
ugy futkosott körülöttük, mint egy édes kicsi nyul.

A kis pásztor csak nézett. Nádsipját elfelejtette, és félt.

Egyszerre a pillangók fölkerekedtek és odább szállottak. A fűben
rejtőzködő két szem követte őket. Egy darabig messziről, nagyon
messziről, valami vékony, czérnahangu danolászás hallatszott, aztán
eltünt a három piczi pont.

A kis pásztornak úgy tetszett, hogy hirtelen beesteledett. Nem vette elő
a nádsipot, hanem a Fellegvárt nézte, melyet lassankint eltakart az
alkony és a köd.

Aztán felszedelőzködött, nagy lassan megindult hazafelé, és sokáig
elgondolkozott.

Olyan sokáig gondolkozott, hogy e közben a grófkisasszonyok felnőttek.
Egyik a másik után.


II.

A grófkisasszonyokat úgy hivták, hogy: Langli, Flór, Eliant. Fenn laktak
a Fellegvárban, ott is az ó-toronyban, annak is a legfelső emeletén.

Lentebb az apjuk lakott, a ki valóságos gróf volt. Tetőtől talpig gróf;
a feje búbjától a lábujja bütykéig. Ez a gróf igen sok névvel
ékeskedett. Mikor reggel fölkelt, mindig az volt az első dolga, hogy
elmondta magában valamennyi nevét. Ilyenformán:

– Én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida
örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege…

Délig tartott, a mig egészen elmondta.

Mikor öregedni kezdett, belátta, hogy ez a foglalkozás igen-igen
fárasztó. Attól fogva egy csatlós fiunak kellett helyette elmondania,
reggeltől délig, a litániát. De a csatlós fiu nem birta sokáig az
állapotot, s egy szép nap megszökött.

… Langli, egy reggel, a mint ablakából letekintett a rétre, álmélkodva
látta, hogy tündérek tánczolnak a gyepen, összefogózva. A nap tüzesebben
sütött, mint azelőtt; a bokrok zöldje melegebb volt, s a virágok szinte
kicsattantak a sötét pirosságtól.

Ugyanaznap a gróf magához hivatta Langlit és igy szólt hozzá:

– Langli, fiam, immáron tizenhat esztendős vagy. E nagy napon egy komoly
szóm van hozzád. Langli, fiam, soha se felejtsd el, hogy én Fellegvári
Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida örökös ura,
Lárifári báró, Ispilánt herczege, s hogy te a leányom vagy!

– Igen, apám – szólt Langli.

– Kincstáram üres, – folytatta a gróf – a jobbágyok oly renyhék s a
természet oly mostoha!… Hozományt vajmi keveset adhatok veled. De
rangodat ne felejtsd, Langli, s jusson eszedbe mindig, hogy királyfi jön
érted, nyolczlovas hintón, száz főből álló kisérettel, aranynyal himzett
s drágakövekkel kirakott ruhában. Langli, fiam, menj fel az ó-toronyba,
s nézd meg, nem jön-e a királyfi?

– Igen, apám – szólt Langli.

Felment az ó-toronyba, annak is a legfelső emeletére, a melynek széles
kiugrójáról el lehetett látni messze, igen messze. De csak a tündéreket
látta, a kik odalenn tánczoltak, a gyepen, összefogózva. A királyfi nem
jött.


III.

Jött azonban az Ifju Szerelem. Az Ifju Szerelem lovag-ruhát viselt s
prüszkölő fekete paripán érkezett.

– Szeretlek, szép kis Langli – szólt, s a hogy’ selymes, felkunkorodott
bajszát megpödörte, Langli, vörös ruhájában, összerázkodott.

De eszébe jutott apja intése s igy felelt a lovagnak:

– Az én apám Ispilánt herczege s én az apám leánya vagyok. Értem
királyfi jön, nyolczlovas hintón, száz főnyi kisérettel, aranynyal
himzett, s drágakövekkel kirakott ruhában.

A lovag köszönt, felült lovára s belevágta sarkantyuját paripája
testébe. Aztán elvágtatott. Mikor már messzi volt, visszafordult és
búcsút intett. Majd tovaszáguldott és szem nem látta többé.

A tündérek is eltüntek a gyepről.

Ezenközben a gróf nagyon elbúsult a jobbágyok renyheségén s jónak látta
megtérni őseihez. Egy utolsót sóhajtott:

– Én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida
örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege – s kiadta nemes lelkét.

Langli igen megsiratta őt s mikor könnyei kiapadtak, igy szólt
testvéreihez:

– Flór, Eliant, menjetek ki az erkélyre, s nézzétek meg, nem jön-e a
királyfi?

Semmit se láttak, Flór és Eliant.


IV.

– Mily szép vagy, Flór, aranysárga ruhádban! – szólt Langli egy gyönyörü
őszi este. – Szőke hajadnak fosztott selymét mintha bűbájos törpék
fésülték volna meg, s a nefelejts nem oly szelid, nem oly kék, mint két
édes szemed! Most már értem, mért nem jött a királyfi. A királyfi terád
vár!

De Flór nem felelt. Flór a vadászra gondolt, a kivel nemrég az erdő
tisztásán találkozott.

Langli, a ki, mióta apja meghalt, folyvást gyászruhát viselt, nap nap
után kint ült az ó-torony erkélyén. A királyfit leste, a Flór
királyfiját, a ki bizonyára utban volt már a Fellegvár felé.

– Porfelhőt látok – szólt néha. – Alighanem a királyfi jön.

De Flór sirva fakadt, s egy késő éjszakán megvallotta Langlinak a
vadászt.

Langli megrémült.

– Nem, kis Flórom – szólt könyörgő hangon – te ezt nem teheted velünk.
Nem felejtheted el ősz atyánk utolsó kivánságát, nem alázhatod meg az én
gyászruhámat, büszkeségem és lemondásom sötét öltönyét. A királyfi már
nem késhetik soká. Csak még egy kicsinyég várj, édes szerelmem.

Flór sirt és még sokáig gondolt a vadászra.


V.

Rohant az idő, illantak az évek. Langlinak, a ki folyvást az erkélyen
ült gyászruhájában, a hosszu várakozásban megdermedt a lába, s Flór
homályosra sirta a szemét. Eliant egyedül járt le a rétre virágot
szedni.

Eliant karcsú volt, mint a szarvas-ünő, s oly szeliden, annyi bizalommal
nézett a világba, mint egy őzike, mely most lépett ki először
sziklaodvából, s nem ismerve semmi veszedelmet, nem fél semmitől.

De a hogy hirtelen a pásztorra bukkant, a ki egy levágott fa törzsére
könyökölve nézte az égen uszkáló bárányfelhőket, maga sem tudta mért,
mégis megrettent.

A kis pásztor megnőtt azóta s már nem félt a fehér-ruhás lánytól.

– Jó napot, kicsi grófkisasszony – szólt vidáman, mert örült, hogy ujra
látja a fehér pillangót – csak nem tőlem ijedtél meg?!

Eliant még soha se látott pásztort, de azért nekibátorodott és nem
futott el.

– Megmutatom neked a legkisebb báránykámat – folytatta a pásztor. –
Fehér, mint a frissen esett hó, s ezüstös csengő van a nyakán.

Eliant örült a báránykának, s kérte a pásztort, szedjen neki virágot.

Azután mindenfélét beszélgettek. A pásztor azt mondta neki:

– Kedves emlékeim, édes reménységeim kis pillangója, oly régen vártalak!

S attól fogva Eliantnak folyvást ez a pár szó járt a fejében.

Nem is titkolta el Flór és Langli előtt:

– Beszéltem a pásztorral, s nekem adta a legszebb báránykáját.

Flór és Langli nagyon megijedtek.

– Többet nem szabad lemenned a rétre – szólt szigoruan Langli.

– Kis Eliantom, felejtsd el a pásztort – könyörgött Flór – én sem
gondolok többé a vadászra.

De Eliantnak hiába beszéltek.

– Vissza akarok menni a pásztorhoz – szólt másnap, makacsul, mint a
rossz kis lányok. – Látni akarom a báránykámat. Báránykám fehér, mint a
frissen esett hó, s ezüstös csengő van a nyakán.

Langli igen megharagudott, s nem engedte, hogy lemenjen a rétre. Flór
pedig összetett kézzel kérte, hogy maradjon a toronyban, s igy suttogott
a fülébe:

– A királyfinak ma vagy holnap meg kell érkeznie. Mit szól, ha megtudja,
hogy nem várod jegyben, gyűrűben, hanem naphosszat künn csatangolsz a
réten?!

És a két szomorú leány körülfogta a kis fehér ruhást.

– Emlékezzél vissza apánkra, Ispilánt herczegére! Igy szenteled meg
végső akaratját?!

Eliant nem akart rájok hallgatni, de nénjei folyvást a halottról
beszéltek neki.

– Még jó, hogy nem érte meg ezt a szégyent! – szörnyüködött Langli.

– Megfordul a sirjában – tóditotta Flór.

De Eliant csak a pásztorra gondolt.

– Virágot szedett nekem, s hogy kedvemben járjon, felkúszott egy
gyopárért a meredekre, a hol a madár se jár.

– S nem gondolsz apádra, a ki az életedet adta?

– Kedves emlékei, édes reménységei pillangójának mondott! – suttogta
Eliant.

– El kell szakadnod tőle – ismételte Langli.

– Oly régen várt! – könyörgött Eliant.

S egy ideig nem hajtott semmi szóra. De mikor egyszer zivatar rázta meg
az ó-torony ablakait, s a szélvihar sirámában Langli felismerte apjuk
szavát, megtört az akaratja. A rétre feketeség borult; a pásztor messze
volt.

– Legyen – szólt Eliant.

– Jó leány vagy – szólt Langli – s a királyfi le fogja hozni érted az ég
csillagait.

– Azért mindig ő rá fogok gondolni – sugta Eliant Flórhoz.

– Egy darabig – felelt Flór. – Aztán elmúlik minden.


VI.

Eliant ajka szinte kicsattant a tüzes pirosságtól. A szeme égett, és
házi dolgoktól formátlan, barnás kis keze remegett. Nem lelve egy
pillanatnyi nyugtot, mint egy megszállott hánykolódott ágyában. És vére
keringett, keringett szilajon.

A mult két kisértete ott ült az ágya mellett, mozdulatlanul.

Eliant szólt:

– Nézzétek meg, nem jön-e a királyfi?

Langli már nem igen tudott járni, és Flór csak keveset látott. A szürke
kisértetek mégis összefogóztak s kimentek az ó-torony erkélyére.

De a királyfi nem jött.


VII.

Sok év haladt el. A lovag, a vadász és a pásztor, csontkezüket szépen
összekulcsolva, feküdtek a földben s Fellegvár leányai még folyvást
várták a királyfit.

Szellemekhez hasonlatos árnyék-alakjaik meg-megjelentek az ó-torony
erkélyén. Szürke ruhájukat látva, a libapásztor lányok ijedten futottak
vissza a faluba, s a kis csordás fiu egy terebélyes fa mellől álmélkodva
nézte szüntelen bolyongásukat. Sóhajtásaik elhallatszottak a rétre, s a
faluban keresztet vetve beszélték, hogy husz év óta egyik sem evett s
hogy a béna ismét jár, mint a hogy a hazajáró lelkek. De fergetegben
kellett őket látni! Vad tánczot jártak a villám fényénél, s mikor a
zivatar elvonult, üvöltésük betöltötte a tájt.

A Fellegvár pedig pusztult, egyre pusztult. Kövét belepte a moha; falai
összeroskadoztak; ember, állat nem mert a közelébe menni. Utóljára már
messziről is látszott, hogy csak pókhálóból vannak a falai. A hold
keresztülsütött rajta.


VIII.

Egy este roppant köd szállt a rétre. Ez a köd betöltötte a kunyhók piczi
kertjeit, nehézzé tette az alvók lélekzetét, s teljesen eltakarta a
Fellegvárt.

Reggel, mikor a nap ismét letűzött a rétre, a pókhálóvár és a
gróf-kisasszonyok eltüntek. Szétfoszlottak, mint a köd és az álom.




DOM GIL, A ZÖLD NADRÁGÚ.

(PORTUGÁL HISTÓRIA.)


I.

Mély gyászba borulva ült Dom Gil, a zöld nadrágú, a
Szent-Bálint-vendéglő erkély-ajtajánál, mely a Tajora bámult.

Kócsagtollas birétomát lehúzta az orrára, és előkelő ujjai szomoruan
turkáltak fürteiben, melyek egy idő óta fehér szinben hivalkodtak.
Szomoruan, mondom, mert az október hónap gyalázatos még Portugalliában
is.

Odakünn, a Tajo piszkos habjai lomhán hömpölyögtek a nagy semmi felé. Az
utczán fázós emberek nyargaltak adni és venni, rászedni felebarátjaikat,
koldulni vagy páváskodni, s legkivált enni, hosszan, hosszan, örökkön
enni, mint a sertések. Mindezek az emberek el valának merülve szennyes
gondolataikba, s nem látták Dom Gilt és az ő zöld nadrágját.

Benn, a korcsmában, már alig volt ember. A pinczérlegények unták a
létet, és ásitozva csörömpöltek tányéraikkal. Ezek se vették észre a Dom
Gil zöld nadrágját. Megszokták már régen.

Dom Gil fázott, el volt keseredve, és nem találta helyét a világban.
Öngyilkos gondolatok emésztették, és kétségbeesetten ismételgette:

– Meg fogok házasodni, meg fogok házasodni.


II.

A legsötétebb gondolatok a legcsábitóbbak. Az örvény mindig jobban vonz,
mint a forrás. S Dom Gil, számos üveg xeresitől megittasodva, makacsul
megmaradt fekete elhatározása mellett.

Csakhogy volt egy kis bibéje a dolognak.

Dom Gil értett ezer dologhoz, tudott mindent, Dom Gil gyönyörü
közjátékokat irt, s zöld nadrágja a legszebb zöld nadrág volt egész
Portugalliában. De mivel rendet tartott a tanulmányaiban, s a hívságok
tanulmányozását kilenczvenedik évére tartotta fenn, Dom Gil nem igen
tudott különbséget tenni szoknya és szoknya között.

– Tanácsot fogok kérni Dom Sanchotól.

Ez a Dom Sancho nevezetes ember volt. Egész nap a kávéházban ült és
folyvást hunyorgatott. Nagyra becsülte a Dom Gil zöld nadrágját, s tele
volt kiváló erényekkel.

– Ó, Dom Sancho – kérdezte tőle Dom Gil – ért-e ön a kicsinyes
hívságokhoz?

– Fölötte – válaszolt Dom Sancho. – De semmit se tudok jobban, mint az
asszonyra vonatkozó tanulmányokat. Tudom, mit mondanak róla az
egyházatyák és a szent inkvizitorok, s képes vagyok értekezni róluk úgy
a történelem, mint a bölcsészet és a néprajzi tudományok nézőpontjából.
Nem titok előttem a hét asszonyi szépség, s könyv nélkül tudom a
hetvenhét módot, a melyen megnyerhetni őket. Félelmetes tudós vagyok e
tekintetben.

Dom Gil nagyra becsülte a Dom Sancho itéletét, mert nem volt ismeretlen
előtte, hogy Dom Sancho nagyra becsüli az ő zöld nadrágját. Azért
ilyeténképpen szólt Dom Sanchohoz:

– Asszonyt keresek.

A meglepő kivánság Dom Sanchot nem hozta zavarba:

– Menjünk a Szent-Izidor-kávéházba – szólott.


III.

A Szent-Izidor-kávéház fényesen ki volt világitva. Az apró kerek
asztalok körül asszonyok és lányok ültek nagy füstfelhőben, mindannyian
türelmesen, némelyek egy-egy nemes úr oldalán. A nagyobb társaságban ülő
hölgyek többet ittak és többet beszélgettek; ellenben azok, a kiket nem
környékeztek nemes urak vagy harczfiak, csöndesebbek és szomoruak
voltak.

Alig hogy beléptek, Dom Gil figyelmét két hölgy keltette fel, a kik egy
asztalnál ültek, de egy szót sem szóltak egymáshoz. Az egyik éltes delnő
volt, s evett, a mennyire a fogai engedték; a másik fiatal leány. Ez nem
evett, ellenben úgy nézett maga elé, mintha mindenen csodálkoznék: a
sürgő-forgó pinczérlányokon, a pipázó harczfiakon, a faragványos
oszlopokon, és a sárgaréz-amoretteken is, a melyek mézzel teli poharat
tartottak eléje.

Dom Gil hirtelen elhatározással fölkelt, ott hagyta Dom Sanchot a
gránát-vize mellett, s a hölgyekhez sietett. Asztalukhoz érve, levette
birétomát, mélyen meghajlott és tisztelettudóan így szólt:

– Én Dom Gil vagyok, a zöld nadrágú.

A hölgyek előbb összenéztek, aztán mindaketten felállottak. Az éltes
delnő lenyelt egy nagy darab süteményt, és helylyel kinálta meg Dom
Gilt. A fiatal leány így szólt:

– Nevem Melancolia.

– Nemde, kisasszony – kérdezte Dom Gil – ön édes testvére ama nagyhirü
Dulcineának, a kiért spanyolországi rokonom, az elmés, nemes Don Quijote
de la Mancha epedett?! Vonásai és szende arczulata kétségtelenné teszik
ezt előttem.

– Nem, uram – felelt a fiatal leány – én egyszerüen Melancolia vagyok.

– Ó, nemes Dom – vágott közbe az éltes delnő – ne ejtsék önt e szavak
tévedésbe: Önnek van igaza. Húgom maga sem ismeri úri rokonságát, mert
gyermekkorában czigányok rabolták el szüleitől, kik azóta meghaltak.
Legyen üdvözölve asztalunknál!

Dom Gil leült, és jó sokáig maradt a hölgyek asztalánál, mert igen jól
találta magát. Elbeszélgettek különböző szép dolgokról: a május hónap
bájáról, az érett kor előnyeiről, és még sok egyebekről. Tulajdonkép
csak az éltes delnő beszélt. A fiatal leány hallgatott, s nagy fekete
szeme csodálkozva tapadt a Dom Gil ősz szakállára.

Mikor Dom Gil elhagyta a Szent-Izidor-kávéházat, jókedvü volt, és így
szólt Dom Sanchohoz:

– Feleségül veszem e leányt.

– Vagy úgy?!… – álmélkodott Dom Sancho.

De többet nem szólt egy szót se, mert Dom Sancho filozóf volt.


IV.

A harangok zúgtak, a püspök latin szavakat mormogott, Melancolia
csodálkozva nézte az oltár faragványait, s Dom Gil büszkén feszitett
zöld nadrágjában a templomi nép előtt. A frigy megtörtént.

Szégyenkezve kell megvallanunk, hogy Dom Sancho, valahol hátul, épp úgy
vigyorgott, mint a többi szájtátó. S mikor este, a kávéházban elmondta
czimboráinak az egész történetet, hozzá tette, hogy a szegény Dom Gil,
akármily kiváló férfiu is az ő zöld nadrágjában, semmit se sejt az
asszonyok hetvenhét gonoszságáról.

Az eseten sokat nevettek. A portugál tudvalevőleg a legvidámabb nép
egész Európában, s mint az ének mondja:

  Vigan dudál
  A portugál;
  Mindegy neki: jó, rossz hajó,
  Május avagy deczember hó,
  Vigan dudál
  A portugál.


V.

Melancolia, mikor először szétnézett a világban, azon vette észre magát,
hogy őt keresztül-kasul szerették urak és borbélylegények. A
borbélylegények egy kicsit többször verték meg, az urak egy kicsit
rosszabbul bántak vele: ennyi volt az egész különbség.

Dom Gil nem verte meg soha s Dom Gil nem bánt vele rosszul. Melancolia
igen különösnek találta ezt az ősz szakállu embert.

És mikor az éltes delnő egyszer néhány szót sugott a fülébe, úgy, hogy
Dom Gil ne hallja: Melancolia életében először mondott valamit.

Azt mondta, hogy:

– Nem. Ő igen különös ember, és én engedelmes szolgálója leszek.

Az éltes delnő nem tudott hova lenni bámulatában.

De igen okos asszony volt ám ez az éltes delnő, s leküzdvén
felindulását, így szólott magában:

– Bizzuk az időre a dolgot.

A mit az éltes delnő az időtől várt, azt sokkal jogosabban várhatta
volna a zöld nadrágtól. De még az éltes delnő sem volt oly okos és
számitó, hogy figyelembe vette volna a Dom Gil zöld nadrágját.

Egy szép nap Dom Gil fölkerekedett és így szólt Melancoliához:

– Elmegyek a hársfák és a tölgyek közé. A hársfák és a tölgyek szeretik
nézni zöld nadrágomat.

Melancolia egyedül maradt és csudálkozva nézett körül a szobájában.


VI.

Nem tudnám egész bizonyosan megmondani, hogy a hársfák és a tölgyek
csakugyan annyira lelkesedtek-e a Dom Gil zöld nadrágja iránt, mint Dom
Gil képzelte, de annyit mondhatok, hogy ez a zöld nadrág igen különös
nadrág volt.

Mert bűvös nadrág volt ám ez a zöld nadrág, úgy tessék elgondolni.
Kelméjét nagy szakállu törpék szőtték smaragd kövek fénysugaraiból, és
tündérek voltak a szabói. Nem is a Dom Gil számára csinálták; csak úgy
jutott hozzá rejtelmes véletlenből. Minden emberöltőben készitenek ilyet
a láthatatlan munkások, s a zöld nadrág azé, a ki nem keresi, hanem csak
úgy, véletlenül akad rá.

Dom Gil nem kereste; úgy bukkant rá, a mint egy holdvilágos este az
erdőn barangolt. »Lám, milyen szép zöld nadrág! – szólt magában. – A
szövete szint játszik, és czimernek aloe-virág van hímezve rajta.«

Dom Gil szegény volt, mint a templom egere, és öltözete rongyokból
állott. Felhúzta a szép zöld nadrágot, és végig páváskodott vele az
ezüst párás tisztáson.

Mikor a cserjéhez ért, már világosan hallotta, a mint egy csóka azt
mondta egy varjúnak:

– Ime, a dicső Dom Gil, a ki nagy dolgokra van hivatva!

– Az ám, szegény Dom Gil! – sajnálkozott a varjú.

A ki a zöld nadrágot felhúzta, tisztán értette a madarak beszédét.

De nemcsak a madarak nyelvén tudott, hanem értette azt is, a mit a
reszkető nyárfalevelek zizegnek egymásnak, s nem maradt titok előtte,
mit zúg az erdő sejtelmes éjszakákon, miért morognak a hegyek, mit
karatyolnak a kis vizek, és mért, kire haragszik a tenger. A ki a zöld
nadrágot felhúzta, az úgy olvasott az égboltozatból, mint más a nyitott
könyvből; a csillagok járásából ki tudta betüzni a jövendő titkait, az
abrakadabra abéczévé vált előtte, s ha azt akarta megtudni, hogy akárhol
mi történt, csak dobbantania kellett, hogy a mult összes szolgáló
szellemei ijedten jelenjenek meg parancsszavára. A ki a zöld nadrágot
felhúzta, megértette, miért sietnek a kis folyók a tengerbe, miért les a
menyét a szárnyasokra, és tudta, hogy mit akarnak a szegény kis földi
férgek. Mondom, bűvös nadrág volt ez a szép zöld nadrág.

De – reszkessetek a tündérektől, ha ajándékot hoznak is! – a zöld
nadrágnak volt egy szörnyü átka. A ki felhúzta, azt menten elfogta egy
égető szomjuság: az a vágyakozás, hogy emberek és madarak, erdő és
tenger, plánták és földi férgek, mind, mind azt susogják körülötte
folyton, örökké:

– Ó, milyen szép zöld nadrág! Ó, milyen szép zöld nadrág!


VII.

– A hársfák és a tölgyek szeretik nézni zöld nadrágomat – így
vigasztalta magát Dom Gil, a hányszor az utczagyerekek megcsúfolták és
köveket dobáltak utána. És egyre többet járt a hársfák és a tölgyek
közé, a melyeknek csak ő értette a nyelvét.

Melancolia ezalatt egyedül ült otthon és pergette a rokkáját. Melancolia
nem értett semmit; csak nézett ki az ablakon nagy, fekete szemével, de
nem látott odakünn egyebet érthetetlen tarkaságnál. Melancolia sehogy se
tudta felfogni, mire ez az egész, különös világ.


VIII.

Dom Gilnek a házikója künn állott a város végén, közel az erdőhöz. A
házikó előtt egy kis kék pántlika folydogált, melyet Dom Gil úgy hítt,
hogy: a folyó.

Egyszer, a mint Melancolia egyedül üldögélt ablakánál, rokkáját
pergetve, egy vándor tartott a kis kék viz felé, láthatóan azért, hogy
szomjuságát oltsa. Vidám vándor volt; kakastollas kalapját félrecsapta a
fején s harsányan fütyörészett.

A mint meglátta Melancoliát az ablaknál, hirtelen mást gondolt. Oda ment
az ablakhoz s bekiáltott hozzá:

– Ereszsz be, szép virágszál.

– Nem – felelt Melancolia – ő igen különös ember, s én engedelmes
szolgálója leszek.

De az ajtó nyitva volt, és a vándor bement.

– Csak egy csókot kérek – szólott a küszöbről. – De ha kettőt adsz, azt
se bánom.

– Nem lehet – szólt Melancolia. – Ő igen különös ember, s én megígértem,
hogy engedelmes szolgálója leszek.

– Ne tréfálj, lelkem – suttogott a vándor. – Szép asszonynak nem a
rokkánál a helye.

– Ó – zokogott Melancolia – mily borzasztó, hogy meg kellett csalnom ezt
az igen különös és igen derék embert!…

– Isten jó nap, szolgám – készülődött a vándor. – Még hosszu utam van, s
mindjárt beesteledik.

– De hát kicsoda vagy? És hová méssz? Nem jössz vissza többet?

– A nevem: Soha Másnap – válaszolt a vándor.

Félrecsapta a kalapját és fütyölve ment tovább. Melancolia csudálkozva
nézett utána.


IX.

Ettől fogva Melancolia összetett kézzel ült rokkája mellett és csak
nézett ki az ablakon. A munka nem haladt előre, de Melancolia nem bánta.

És sorra előjöttek a Szent-Izidor-kávéházi ismerősök, mondván:

– Az eszelős nincs itthon, Melancolia. Mért nem eresztesz be?

Melancolia vállat vont, és az ismerős bement.

Ezek legalább selyemkendőkről, csipkés ruhákról és fülbevalókról
beszéltek neki. Dom Giltől pedig már soha se hallott egyebet, csak azt,
hogy:

– Megyek a hársfák és a tölgyek közé.

A szomszédok eleinte csak nagyokat nevettek, s »helyes«-t bólingattak,
mert Dom Gil nem ivott velök. Később azonban nagyon megharagudtak,
látván, hogy Dom Gil nem jött rá a dologra.

Egy szomszéd érte ment a hársfák közé és igy szólt hozzá:

– Nemes Dom, kövessen engem, hogy ha látni akar valamit.

És mondott még egyet-mást, nem tudom mit.

– Az nem igaz – szólt Dom Gil. – Ő édes testvére Dulcineának, kiért
spanyolországi rokonom epedett.

De igaz volt.

– Meggyaláztad zöld nadrágomat! – kiáltott fel Dom Gil, s kiűzte házából
Melancoliát. Aztán sirva fakadt, s elment a hársfák és a tölgyek közé,
elpanaszolni nekik bánatát.


X.

Egy este kopogtattak a Dom Gil ajtaján. Ismeretlen ember nyitott be, a
ki igy szólt hozzá:

– Uram, egykori feleséged nagy nyomoruságban fekszik a
Szent-Balázs-ispotályban. A sebek elemésztették arczát, és a lehellete
türhetetlen. Koldusabb a koldusnál, és ha te is elhagyod, mint elhagyta
mindenki, a közös élelmen fog tengődni, s a közös sirba fogják
eltemetni.

Dom Gil fehér lett mint a fal, és azt mondta, hogy:

– Megyek.

Mikor az ispotályhoz értek, az ismeretlen igy szólt:

– Nem fogsz ráismerni, uram. Nagyon megváltozott. Nincs meg belőle
semmi, csak a nagy fekete szeme.

Dom Gil fölemelte a fejét.

– Tévedésben vagy, uram – szólt kevélyen. – Azon a napon, melyen
megtaláltam zöld nadrágomat, szent fogadást tettem, hogy mindenha
gyámola leszek a szegényeknek, az elhagyatottaknak, a betegeknek. Ezért
jöttem el. És ne hidd, mintha lágy érzelmek űztek volna e küszöbhöz.
Ahhoz, a kinek ilyen zöld nadrágja van, nem fér efféle gyengeség.

És megigazitotta fején birétomát.


XI.

Melancolia hosszu ideig sinlődött. Ez idő alatt Dom Gil hűségesen
megtartotta szent fogadását, melylyel zöld nadrágjának tartozott, s
egész nap ott ült a szerencsétlen mellett. Lágyan szólt hozzá, mint
gyerekhez szokás, s igyekezett kitalálni titkos óhajtásait. Beszélt neki
a plánták díszruháiról, a csillagok kalandos utjairól, s a pacsirta
szerelméről. Melancolia csak nézte, s hallgatott.

– Mire gondolsz, Melancolia?

– Ó, Dom Gil, azon gondolkozom, hogy milyen különös és milyen derék
ember ön!


XII.

Egy napon végre a kaszás ember megjelent a szegény nyomorult ágyánál.
Leült a lábánál, mintha otthon lett volna, s egy kicsit várakozott.
Melancolia csodálkozva nézett rá.

Dom Gil ráborult az ágyra, s csöndesen sirdogált. Bizonyára
megfeledkezett arról, a mit az ismeretlennek mondott vala.

– Ó, Dom Gil – szólt Melancolia – adja ide a kezét, hadd csókoljam meg!

Egész életében soha se szólt máskor, csak ha kérdezték. Most beszélt
magától legelőször.

Dom Gil nem mocczant. A sovány, nedves kéz bátortalanul tapogatózott
maga körül, mintha valamit keresett volna.

– Köszönöm, Dom Gil, hogy ilyen irgalmas volt hozzám, hogy ápolt s nem
hagyott el nyomoruságomban. Én nyomorultul megcsaltam önt s ön nagylelkü
volt irántam. Köszönöm, Dom Gil. És még jobban köszönöm, hogy egykor,
akkor nyájas volt hozzám. Köszönöm, Dom Gil.

Dom Gil megfogta az erőtlen kezet és elboritotta csókjaival.

– Ön mindig különös ember volt, Dom Gil – folytatta Melancolia – de most
már tudom, hogy milyen fő-fő magas ember. Lám, milyen szép aranyláncz
van a nyakán, aranyláncz és aranykereszt, gyémántokkal köröskörül… Ó,
hogy elvakitanak ezek a gyémántok!… Fáj látnom, Dom Gil, fáj látnom…

Látomásai voltak szegénynek. Dom Gil zokogni kezdett.

A kaszás ember lassan fölemelkedett és csontos ujjait rátette a haldokló
homlokára. Melancolia szeme csöndesen lecsukódott.

* * *

Harmadnap Dom Gil eltemettette Melancoliát, aztán kiment a hársfák és a
tölgyek közé, hogy kisirja előttük bánatát. Az erdő értelmetlen dolgokat
zúgott a fülébe, s Dom Gil igy panaszkodott a nagy egyedülvalóságnak:

– _S ő sem látta meg zöld nadrágomat!_




BOB, AZ OROSZLÁN.


I.

Hárman ültek az asztalnál: a púpos, Miss Lilian, a szeliditőnő, és
Little John, a majom. Old Jack, a tudós kutya, a kuczkóban feküdt, s
félig aludt, félig bölcselkedett.

– Huszonhét garas! – szólt a púpos – az embernek éhen kell halni.
Micsoda vidék! Rekedtre kiabáltam magam: »Tessék besétálni! Tessék
besétálni! Miss Lilian fenevadjaival! A kutya mint számoló-művész!« – és
ime. Ha ez a kis betyár nem volna, fel kellene akasztanom magam. Nem
eszel, Little John? Nem eszel, kis betyár?

A majom elégedetlenül morgott s Miss Lilian nem felelt.

– Minden bajnak Bob, ez a hitvány Bob az oka – folytatta a púpos. – Nem
tud semmit és nagyon sokat eszik. A paraszt egyszer megnézi s aztán
vége. Mit is nézne rajta másodszor? Egyet-egyet nyujtózkodni s
naphosszat ásitozni: ebből áll az egész tudománya. Egész nap alszik a
bestia. Mi itt törjük magunkat; ez a kis betyár reggeltől estig
vesződik, fut-fárad s mulattatja az uraságokat. Az meg döglik, zabál és
melegszik. Többet eszik, mint mi mindnyájan együttvéve. És mennyi fütő
kell neki, Istenem, mennyi fütő! Egy piszkos, vén bestiának!… Nem igaz,
Little John?

Little John panaszosan dörmögött, s Miss Lilian végre megszólalt.

– Ön gyűlöli Bobot, s én értem ezt, mert ön nem tud felejteni, Mr.
Reginald. Bob majdnem halálra ijesztette önt; belemarkolt a húsába, s ha
véletlenül oda nem tévedek, ön ma Szent Pál jobbján ül, az igazak
között. Ön akkor nagyon megijedt, Mr. Reginald, s tudom, hogy a
betegsége ettől a naptól kezdődik…

A púpos közbevágott.

– Ne is beszélj nekem arról a napról, mert felforr bennem a vér; jobb,
ha hallgatsz erről, Zsuzsánna. Megtámadni engem, a gazdáját! A ki enni
adok neki s kiadom az utolsó garasomat, hogy melegen legyen a nyomorult!
Ne is beszéljünk erről, Zsuzsánna, mert nem tudom, mitévő leszek, ha
erre gondolok. Mondok neked valamit s aztán ne beszélj nekem erről.
Tudod-e, mit forgattam a fejemben, az után a nap után, a mikor ez a
piszok nyavalyássá tett? Azt, hogy levágom a farkát darabokban. Mert
golyót röpiteni a fejébe, mi az? De levágni a farkát, kis darabokban,
tövig, ezt már megérezte volna a semmirekellő!

Miss Lilian elnevette magát.

– Csakhogy ez nem ment volna olyan könnyen, mint Mr. Reginald gondolja.
Bob öreg és szelid; a ketrecz, az idő és a hideg egészen megtörte az
istenadtát. De nem szereti, ha tréfálnak vele, s fogorvosra még nem volt
szüksége.

– Nem kérdeztem volna meg – szólt a púpos az értelem felsőbbségével –
tetszik-e neki ez a kis tréfa, vagy sem? Ó, engem nem lát többet a
ketrecz közelében! De kieszeltem valamit, a min talán csudálkozni fogsz:
olyan egyszerü a dolog. Kieszeltem: a ketrecz-guillotinet. Egy kis
gépezetet, mely két éles, mozgatható bárdból áll. Az egyik bárd a
ketrecz tetejéről bocsátkozik le, a másik a padozatból emelkedik ki, s
alant egymásba futnak. A buta állat észre se vette volna, hogy
átsétáltatod az uj ketreczbe, s aztán már a többi az én gondom…

– S ön azt hiszi, Mr. Reginald, hogy rá vehetett volna erre a
gonoszságra? Fuj! Különben ez annyi lett volna, mint lemondani róla
egészen. Mert szeretném látni azt a szeliditőt, a ki hajlandó volna
belépni hozzá ez után a műtét után. És részletekben ölni meg, csakhogy
kinlódjék: micsoda gondolat! Ha terhére van s lelövi, azt értem;
szegénynek úgy se sokat ér már az élete. De így!… Ez igen csunya ötlet
volt, Mr. Reginald; s nemcsak kegyetlen, hanem ostoba ötlet is. Mert
végre is Bob kenyeret keres önnek.

– Azaz, hogy keresett – felelt a púpos. – Akkor még keresett. Ma már nem
is keres, csak eszik. Föleszi mindenünket. Ennek a kis ficzkónak egy uj
vörös nadrágot akartam venni; arra se telik. Semmire se telik. Nem
fázol, Little John? Gyere te gazember, ülj az ölembe. Szereted a sört,
te zsivány? Ugy-e, hogy szereted? No hát igyál. Hehehe, te gazember, te
gazember!…

S megveregette a majom szőrös arczát.

A hogy hozzáhajolt s itatta, hamarjában nem lehetett megkülönböztetni,
melyik az ember s melyik a majom. Little John arcza értelmesebb volt,
mint Mr. Reginaldé, s a majom nem látszott oly vadnak, mint az ember.

– Különben szerencséje – folytatta Mr. Reginald – hogy olyan szegény
vagyok. A guillotine-ja sokba kerülne s nekem nincs pénzem.

– Ne is beszéljen nekem erről, Mr. Reginald, mert minden szava a
szivemet hasogatja. Szegény Bob! Mi lesz vele, ha én nem leszek itt?!
Pedig én elhagyom önt, Mr. Reginald.

– Mi az?… Mit mondasz, Zsuzsánna?

– Azt, hogy elhagyom önt, Mr. Reginald. Férjhez megyek a borbélyhoz, a
kit a multkor kitiltott a bódéból, mert szóba álltam vele. Éppen erről
beszélgettünk akkor.

– Elment az eszed, Zsuzsánna? Ez lehetetlen! Ki főz nekünk akkor? Ki
mos, vasal ránk? S ki bánik a vadakkal?

– Szolgáló akad elég, s Bobhoz megfogadja Goliath-ot, a régi
szeliditőjét. Goliath már öregszik, lehet beszélni vele. Azt hiszem,
kevesebbel is megelégszik, mint én.

– És mért akarsz elhagyni? Igy egyszerre?

– Tudja, Mr. Reginald, én nagyon csöndes némber vagyok, s nem jár az
eszem haszontalanságokon. De nekem is kell az ember, s ön nem ember, Mr.
Reginald, ön úr.

– Ezt érdemeltem tőled? Ezért tartottalak, ezért fizettelek nyolcz
esztendeig? Egy vagyont raktál félre a garasaimból s most itt hagysz?

De Miss Lilian-t már nem lehetett észretériteni. Karácsonykor letelik a
szegődése s ezzel búcsút mond a művészi pályának. Mr. Reginald mondhat,
a mit akar. Ő nem veszi vissza a szavát.

– Hallod ezt, Little John? Karácsonykor férjhez megy a borbélyhoz. Ember
kell neki. Megint Zsuzsánna lesz Isten, ember előtt; fogadjak magamnak
más Miss Liliant. Hallod ezt, Little John? Ugy-e, te nem tennél ilyet,
Little John?

A majom keservesen nyöszörgött, s a púpos elérzékenyült.

Mondhatott akármit, Zsuzsánna hajthatatlan maradt. Kérésre, fenyegetésre
ugyanazt felelte, konokul, egyhanguan:

– Karácsonykor megyek.

Ha egy engedelmességhez szokott asszony egyszer a fejébe vesz valamit,
azt harapófogóval se feszited ki onnan.

Mr. Reginald szorultságában a kutyához fordult:

– Hallottál ilyet, Old Jack? Elhagyják a gazdádat. Hát nem voltam én jó
mindnyájatokhoz? Nem adtam nektek enni? Ütöttelek, vertelek? Igen,
vertelek, de nem szivből, csak a tudomány érdekében.

Ezeket a szavakat, hogy: »a tudomány érdekében« Old Jack értette;
szűkölt s ugatni kezdett.

Ennyi gyász láttára Zsuzsánna is megilletődött. Lehajtotta a fejét és
igy szólt a késő bánat hangján:

– Nem lehet másképpen. A borbély már a pénzt is elvitte magával.

A púposnak a torkán akadt a szó. Megértette, hogy a mi történt,
jóvátehetetlen. Vagy úgy, a borbély már a pénzt is elvitte magával?!
Akkor csakugyan haszontalan minden szóbeszéd.

– Jó – szólt végre, elfojtott dühvel – menj, de vidd el azt a buta
állatot is. Nekem nem kell. Vedd meg, olcsón adom. Vidd el szaporán,
hogy ne is lássam többet.

– Mit csinálnék vele a borbély-műhelyben? – kérdezte Zsuzsánna. –
Kivernének miatta a faluból. Önnek még hasznára lehet. Vagy ha ez nincs
kedvére, eladhatja a városban, a mikor akarja.

– Valld meg, azért hagysz a faképnél, mert attól tartasz, hogy egy szép
nap téged is felfal a bestia, a mikor egyszer rosszkedvében találod. S
ha már valakit szét akar tépni, inkább engem, mint téged.

– Nem, Bob nem rossz indulatu. Csak akkor haragszik, ha éhes.

– De mindig éhes, a falánk kutya! Egy szó mint száz, a legokosabb, hogy
ha itt maradsz. Küldd el a borbélyt; minek is állsz szóba borbélyokkal?!

– Az nem lehet. Odaadtam a pénzt.

– Persze, persze, már a pénzt is odaadtad. Hát jól van, eredj.

Aztán Little Johnhoz fordult és elpanaszolta neki:

– Ez a buta állat mindennap uj bajt zúdit a fejemre. Szétugrasztja a
társulatot s megeszi mindenünket; semmit se tud, semmit se csinál, egész
nap alszik és mégis élni akar. De ne félj, Little John; majd teszek
róla, Little John, ne félj!

A majom, a ki buzgó és szorgalmas volt, a fogát vicsorgatta.


II.

Karácsony estéjén, egy órával később, hogy Miss Lilian – a
keresztségben: Zsuzsánna – áttette tanyáját a borbélyhoz, a púpos magára
vette köpönyegét, keresztül haladt a keményre fagyott udvaron, s
benyitott a vadak bódéjába.

Tolvajlámpát vitt magával, s a falhoz lapulva, óvatosan haladt előre.
Nem akart közel érni a ketreczhez; gyűlölte, de tisztelte Bobot.

Az oroszlán aludt.

Miről álmodott? Zsákmányról? Halálos marakodásokról, gőzölgő vérről,
szétmarczangolt óriási kigyókról? Vagy édes dulakodásokról, játszi
oroszlánkisasszonyokkal, a kik a párzás szilaj örömében bömbölésükkel
megreszkettetik a csalitot? Bizonyára a sivatagban járt, a napfényben, a
forró homokon. A messzeségben a kaffer kunyhókat látta s nem érezte a
lába sebét.

A púpos, a tolvajlámpa gyér világánál, bepislogott a ketreczbe, a hol a
sötét tömeg nyugodott. Settenkedő lépését alig lehetett hallani; a vad
aludt tovább. Aludt s nem gondolt rá, hogy annak, a ki nem tudja
megkeresni kenyerét: nincs joga élnie.

– Aludjál – mormogott a púpos – ma alszol utoljára ilyen édesen! Hogyan,
barátom, te elveszed előlünk a táplálékunkat, a meleget, s ráadásul
szétkergeted a társulatomat?! Nem, Bob czimbora, ez már nem járja, ez
egy kicsit sok. Ezennel felmondom a barátságot. Miért pazarolnám tovább
is terád keservesen szerzett garasaimat? Hogy egy szép nap leharapd a
kezem? Köszönöm szépen. A Miss rám nézve meghalt, tehát vége a
komaságnak. A Miss beszélhet akármit. Hogy bevigyelek a városba s
eladjalak az állatkertnek, vagy a múzeumnak? Ugyan ki ad pénzt érted:
egy ütött-kopott, vén oroszlánért! Annyit se kapnék érted, a mennyibe az
ellátásod kerül, a mig túladhatnék rajtad, nem tudom, mikor. Nem, nem,
Bob, végezzünk. Végezzünk minél hamarabb s végezzünk zaj nélkül, a hogy
urakhoz illik. Minek tudja meg a világ, hogy véleménykülönbségek vannak
közöttünk? Ez fölösleges. Mondjuk, hogy beteg vagy, Bob, hogy nagyon
beteg vagy. Nem vagy már mai csirke; nem mondható váratlan
szerencsétlenségnek, hogy időd betelt s órád megérkezett. S elmúlásod
fájdalomtalan lesz. Tudod, a guillotine-t jobban szerettem volna, de
hagyjuk az erőszakosságot. Értettél? Nem? Mindegy. Végezzünk, Bob.

Odament a kemenczéhez, mely a rekeszt melegitette s szép csendesen
eloltotta a tüzet.

Hajnal felé az oroszlán fölébredt s megrázta a sörényét. Fázott.


III.

Másnap, Mr. Reginald bekukucskált a bódéba. Kiváncsi volt rá, mi
történik odabenn, de nem tartotta tanácsosnak közelebb menni a halálra
itélthez.

A hogy kinyitotta az ajtót, a vak homályosságból két nagy sárga szem
rontott elő, s egy hatalmas tömeg olyan erővel vágódott a ketrecz
rácsához, hogy a vasszerkezet minden ízében megrecsegett.

A púpos hátán végig futott a hideg, s inai megcsuklottak. Ha a vas
véletlenül enged!… Becsapta az ajtót s tovább állt.

Az ajtó-csattanásra rémitő bömbölés felelt. Olyan bömbölés, hogy a púpos
egész éjszaka hallotta. Hajnalig nem tudott aludni. Csak a füle
káprázott?… Vagy amaz egyre orditott odaát?!…

Később is, folyvást hallotta ezt a hangot. S ünnep másod napján, mialatt
Little John a legtréfásabb dolgokkal mulattatta a piaczon egybe
gyülekezett uraságokat, koronkint a fülébe hatott a meg-megujuló
rettentő bömbölés. Eleinte úgy hangzott ez, mint valami szörnyű
fenyegetőzés, majd úgy rémlett, mintha átváltozott volna panaszos
könyörgéssé.

Végre elhallgatott a hang.

Az ünnepek után – ötvenhat óra mult el, hogy a halálra itélt éhezett és
fagyoskodott – Mr. Reginald még egyszer megnézte áldozatát. Most már
bemehetett. Bob nem rohanta meg a rácsot; tehetetlenül feküdt ama
sarokban, mely a legközelebb volt a hideg kemenczéhez.

A déli nap bevilágitott a deszka-bódé hasadékain. Mr. Reginald jól
láthatta az éhségtől és hidegségtől kimerült állatot. Még élt, de már
nem bömbölt, csak nyögött.

Mikor az ajtó kinyilt, felnyitotta a szemét. De tekintetében már nem
volt más, csak halálos szomorúság. A gyűlölségnek és a bosszúnak utolsó
zsarátnoka is kialudt belőle.

Mintha azt mondta volna ez a szomorú tekintet:

– Ó, jaj nekem, hogy én – én vagyok, s nem lehettem más: alkalmazkodó
kutya, vagy ügyeskedő majom! Ó, jaj nekem, hogy csak haldoklásomban
tudom meg, mily oktalanul éltem! Miért is, hogy bele kellett futnom a
kelepczébe, s a rabságban nem tudtam átváltozni törlészkedő hasznos
háziállattá?! Miért, hogy a hazai, ismerős bozótok között, egyenesen,
nyugodt, nagy léptekkel haladtam előre, nem sejtve, hogy vermet ástak
elém?! Miért kell ily későn tudnom meg, hogy nem okos egyenesen menni,
miért nem láttam be előbb, hogy csúsznom kellett volna, lassan,
óvatosan, kanyarogva, a hogy a kigyó csúszik?! Miért nem nyilt ki az
eszem a verem sötétjében, miért, hogy föl se vettem a homályt, mely
mindenkorra elnyelt, miért, hogy aggodalom nem fogott el a fogságban,
miért szóltam nyugodtan: »Sötét van; mindegy«?! Miért nem törődtem a
puskás liliputiakkal, a kik körülfogtak s átcsaltak a veremből
széttörhetetlen vas ketreczembe?! Miért nem tanultam meg később a
rabszolgaság mesterségét, miért nem sajátitottam el a táncz művészetét,
a tizig való számolás tudományát, miért nem tanultam meg vörös nadrágban
járni és az arczomat fintorgatni?! Isten veled már, harcz vidám zenéje,
fenevadak erdőt reszkettető, vidám orditozása, lángoló erdő, napfény
izzó heve, puska-ropogás, csalit zengése, Isten veletek! Isten veletek,
kemény húsú, széles pofáju, szép oroszlán-asszonyok! Nem dulakodom többé
veletek, földet rengető szerelmi párbajban; nem vágom szügyetekhez
győztes sörényemet; nem birom le, halálos reszketéssel teli édes
gyönyörre, melegséget árasztó, keménybársony, szilaj testeteket! Isten
veletek szép oroszlán-asszonyok, és ti, gyáván szökellő tigrisek,
csataszóm elől vadul rohanó elefántok, ne remegjetek többé: én már
búcsúzom! Ó, mily nyomorultul kell elvesznem! Vaczogok, haldoklom a
hidegtől, a ki a napfényre születtem, s éhen pusztulok el, én, a kinek
szét kellett volna marczangolnom az egész világot! De hát én vagyok-e
én, s az egész Afrika nem álom volt csupán?! Ime, ez a pislogó,
hunyorgó, reszkető szempár megöl. Engem!… Nem, én nem vagyok én; szép
afrikai hazám, a vérengző csaták, rügyfakasztó márczius szerelmi
bömböléssel teli éjei, mindez hazugság volt, s én csak egy közönséges
macska vagyok, a kit földre tepert az éhség s a ki könnyezik a hidegtől!

* * *

Mikor Mr. Reginald utóljára látogatta meg áldozatát, Bob már nem
mozdult. A púpos kinyitotta a ketrecz ajtaját, rálépett az oroszlán
tetemére, s kis pálczájával nagyot suhintva a levegőbe, kevélyen igy
szólt:

– Quos ego!




FINISH.

1927-ben, egy csunya novemberi éjszakán, James Riderhood, a nagy jockey,
a ki 1908-ban _Orthodox_-on, a század lován, canterben és
megszámlálhatatlan hosszuságokkal nyerte meg az Eclipse Stakes-t
_Westminster_ és _Iron Cross_ ellen, a megöregedett James Riderhood, a
ki tizenegy egymásután következő esztendőben volt champion-jockey-ja
Angliának, s dicsősége tetőpontján hirtelen hagyta el a gyepnek mondott
boronált térséget, skótországi kastélyában, a hol megostromolhatatlan
visszavonultságban éldegélt, egy éjjel, mialatt az északi szél vadul
verdeste, rázta kastélyának kapunagyságú, íves ablakait: nagyon szépet
és nagyon különöset álmodott.

Azt álmodta, hogy Orthodoxon ül, s lépést megy egy végtelenül csöndes,
elhagyott pályatesten, abban a szürke homályban, a melyet néha, késő
őszszel, a reggeli galoppok kezdetén látott egy-egy futó perczre.
Csakhogy ez a homály most nem oszlott, hanem sűrűsödött; a napnak nem
volt sehol semmi nyoma, s ez az egyforma, néma szürkeség oly szomorúnak
tünt fel előtte, hogy lassankint valami névtelen nyugtalanság fogta el.
A pályát nem ismerte. Epsomhoz hasonlitott egy kicsit, de olyan
roppantnak, olyan végtelennek tetszett, a milyet nem látott soha. Hogy
hová megy, nem tudta; a czélt nem látta, s az indulópontra nem mert
visszatekinteni. Hirtelen a lovára pillantott. Orthodoxon fénylett a
szőr, mint régen. De hiába simogatta a nyakát, a ló csak nem akart
nyeriteni. Ekkor látta, hogy az elíziumi mezőkön jár, azért nincs nap az
égen.

Végig futott rajta a hideg, s megsarkantyúzta a lovát. A paripa megnyúlt
alatta s vágtatni kezdett. De ebben a pillanatban más paták dübörgése
ütötte meg a fülét; tisztán hallotta, hogy mögötte is vágtatnak. Ész
nélkül forgatta meg a kantárt, mint abban a finish-ben, melyben csak egy
fél-hosszusággal verte meg _Eviradnus_-t, s a táltos rémülten repült
vele. De az idegen lovak patái mind közelebb verték a földet; Orthodox
izzadni kezdett, s lovasáról csurgott a verejték. Már csak ötven-száz
méternyire lehettek üldözői; a tulvilági paripák patkói süketitő
dübörgést vittek végbe a kemény talajon, s az üldözött egy halálos
ölelésre rántotta meg a két karját, s szoritotta lovához térdeit. De nem
segitett rajta ez az utolsó erőfeszités sem. A tulvilági lovasok
sarkában voltak, s mint fergeteg rohant el mellette egy lovas, a kiben
az üldözött Archerre, a nagy Fred Archerre, a mult század héroszára
ismert. Orthodox lovasa, a ki az egyenetlen küzdelemben már elveszitette
sipkáját, üveges szemmel meredt a látományra; de amaz visszafordult
nyergéből s nyájasan kiáltott feléje:

– Hollá, utánam, kis Riderhood!

Ebben a pillanatban elhagyta egy másik lovas is, a ki Fred Barrett volt,
Fred Barrett vonásról-vonásra. S a mult századi champion, a kit James,
istálló-fiu korában, még látott egyszer-egyszer, épp ugy kiáltott át
hozzá, mint a másik:

– Hollá, utánam, kis Riderhood!

És azonképpen a többi lovasok is, a szellem-jockey-k, a mint sorra vagy
csapatosan vágtattak el mellette, mind biztatták:

– Utánunk, kis Riderhood!

De Riderhood már nem remegett. Valami édes melegséget érzett egész
testében s egyszerre visszanyerte husz éves korának teljes erejét.
Orthodoxról is eltünt az izzadtság; a szőre megint csillogott, mint az
arany. Egynéhány szökkenéssel utólérték a fényes társaságot s
beleilleszkedtek a csapatba, mely őrült iramlásban vágtatott tova. Az
iram egyre vadabbá lett, a homály egyre sűrűbb, Riderhood már nem
látott, nem hallott semmit, csak végtelenül könnyűnek érezte magát,
valami csodálatos jó érzés járta át a testét, és fölébredt.

Ebből az álomból megértette az öreg James Riderhood, hogy napjai meg
vannak számlálva. A végzet rendelését békén, megnyugvással fogadta. Már
negyvennyolcz éves volt; elérkezett a jockey-életkor utolsó mesgyéjéhez.
Ugy találta, hogy rendén van a dolog. Ehhez képest, reggelre kelve,
magához hivatta az udvarmesterét s így szólt hozzá:

– Mr. Halifax, én nemsokára meghalok.

– Ó, uram! – tiltakozott Mr. Halifax.

– Mr. Halifax, én nemsokára meghalok – ismételte James Riderhood.

– Az lehetetlen, uram. A halál nem mer bekopogtatni önhöz.

Mr. Halifax cselédnek tekintette James Riderhood kivételével az egész
világot. Cselédnek tekintette a halált is.

– Pedig már megtette, mr. Halifax. Álmomban Archert és Barrettet láttam,
a kik hívtak. Mennem kell.

– Ó, uram, ön megrepeszti szivemet – sirt Mr. Halifax.

De James Riderhood nem törődött a szerződéses könnyekkel, hanem így
folytatta:

– Mit csinálnak fiaim, az igen tiszteletreméltó gentleman-ek?

– Az igen tiszteletreméltó gentleman-ek tanulmányaikkal vannak
elfoglalva.

– És kis fiam, Benjaminom?

– Ő az istállóban van, s a lovakat itatja.

– Jól van, nagyon jól van – erősitgette James Riderhood. Aztán kiadta a
rendeletet:

– Mr. Halifax, küldje ide az igen tiszteletreméltó gentleman-eket.
Mielőtt a czélponthoz érek, el akarom látni őket atyai tanácsaimmal.

Az igen tiszteletreméltó gentlemanek megjelentek. Hárman voltak,
mindannyian kifogástalan redingoteban, magas gallérban, s fénylő
czilinderrel. Arczra nagyon hasonlitottak, s ha termet dolgában
véletlenül nem úgy következnek egymásra, mint az orgonasíp, James
Riderhood összetévesztette volna őket.

– Uraim – kezdte – életem végéhez közeledik, s önök szivesek lesznek
meghallgatni atyai tanácsaimat.

– Igen, uram – szóltak a gentleman-ek kórusban.

– Mr. Bill – folytatta James Riderhood – első szavam önt illeti, mert ön
a legidősebb gyermekem.

– Ugy van, uram – felelt mr. Bill, az őt jellemző komoly
határozottsággal.

– Mr. Bill, ön a politikai pályára lépett. Ez a pálya nem tetszik nekem;
nem fejleszti a jellemet. De ha már ezen a pályán van, szeretném, ha
boldogulna rajta. Nem nehéz ez, mr. Bill. Csak egyet ne téveszszen szem
elől soha. Ez az egy: hogy mindig eltalálja, mit gondol a másik, a kivel
beszél; s mindig csak azt mondja, a mit amaz egy percz mulva mondani
akar. A mit ön gondol, azt ne emlitse soha; legjobb, ha éppenséggel nem
gondol semmit. Aztán, mindig és mindenek felett: komoly legyen. Ha nem
tudna elég komoly lenni: tartson traininget; zárkózzék el a szobájába s
mindennap két vagy három órát pofozza magát.

– Igen, uram.

– Remélem, mr. Bill, hogy nagyra fogja vinni. Önből államtitkár lesz,
talán miniszter. Ha ügyetlenséget követne el, a vagyonában mindig hű
barátra fog találni.

– Igen, uram – szólt a gentleman.

– Most önön a sor, mr. Sam. Mr. Sam, ön az egyházi pályára lépett. Nem
szeretem ezt a pályát, mr. Sam; nem kedvez a jellemnek. De ha már ezen a
pályán van, szeretném, ha boldogulna rajta. Csak egy tanácsot adhatok
önnek, mr. Sam; de ez a tanács, higyje el, kitünő. Legyen kaczér. Az
egyháznak nehéz napjai vannak; nem a hitvallás, csak a megalkuvás
élteti. Mr. Sam, legyen okos, mint a kigyó, s kaczérkodjék a
hitetlenséggel, a mikor csak lehet. A szerelemben és a vallási dolgokban
az első szabály az, hogy: mindent igérjünk és semmit meg ne tartsunk.
Legyen hajlékony és sima, másképp örökkön plébános marad. De ön püspök
lesz, mr. Sam; s ha véletlenül ügyetlenséget követne el, a vagyonában
mindig hű barátra fog találni.

– Igen, uram – felelt a második gentleman.

– Végül, mr. Tom, önhöz is volna pár szóm. Ön a tudományos, pályára
lépett, mr. Tom. Gyengéllem ezt a pályát; parlagon hagyja a jellemet. De
ha már ezen a pályán van, szeretném, ha boldogulna rajta. Figyeljen rám,
mr. Tom, s ne felejtse el a tanácsomat. Soha se keressen másféle
igazságokat, csak olyanokat, a melyek mindenkinek hasznot hajtanak.
Hagyja békében a csillagokat, s álmodjék a malmokról. Mr. Tom, önből
egyetemi tanár lesz, vagy felügyelő-bizottsági tag a britt királyság
összes társaságaiban. Még egyet. Soha se mulaszsza el úgy viselkedni,
mintha csakugyan tudna valamit. Ha netalán elárulná magát, a vagyonában
mindig hű barátra fog találni.

– Igen, uram – felelt a harmadik gentleman.

– És most, uraim, jó éjt – végezte James Riderhood. – Önök szivesek
lesznek beküldeni hozzám a kis fiamat, Benjaminomat. Az istállóban van,
s a lovakat itatja.

A gentleman-ek tisztelettel hajoltak meg s kimentek a szobából.

James Riderhoodnak vékony ujjai tánczoltak a türelmetlenségtől.

Néhány pillanat mulva egy tiz-tizenegy esztendős fiú húzta be két apró
lábát a szobába, egyiket a másik után; egy széles vállú gnóm, a ki
kicsiny volt, mint egy hat esztendős gyerek, s egy öreg arczu fejet
czipelt bornyunyakán. James Riderhoodnak ragyogott a szeme. A kis
gnómnak olyan szép O lába volt, hogy öröm volt nézni. Mintha lovon jött
volna a világra.

– Ben, gyere ide – szólt James Riderhood. – Gyere ide, aranyos, ülj az
ölembe.

Ben oda húzta nehéz vállát és két apró lábát, hirtelen fölvetette magát
apja térdére, s úgy ült szembe James Riderhood-dal, mintha lovagolna. A
két kis vézna, öreg arcz összehajolt; s a ránczos, szőrös vén majompofa
szeretettel simult a kis majomhoz.

– Ben, én meghalok. Az éjjel Archert és Barrettet láttam; értem jöttek.
De nem akarok addig meghalni, a mig a lelkedre nem beszélek.

– Aoah! – bődült el Ben.

– Ne sirj, Ben, hanem figyelj a szavamra. Te még nem választottál
pályát, kedves kicsi fiam; azt akarom, hogy jól válaszsz, nem úgy, mint
a bátyáid. Nem mondom neked, a mit nekik mondtam, hogy ha egyszer
ügyetlenséget találsz elkövetni, a vagyonodban hű barátra találsz. Te
nem fogsz ügyetlenséget követni el soha. Akármelyik pályára lépsz,
mindenütt ember lesz belőled; de én azt akarom, hogy ha okvetetlenül
ember lészsz is a gáton: egyúttal boldog ember légy, s ne terhe
önmagadnak.

Ben fölemelte kis majom képét s figyelt a vén majomra.

– Ben, légy jockey. Ez a legszebb mesterség a világon. Mert nincs
mesterség, mely egész embert követel, csak ez az egy. Megköveteli, hogy
minden pillanatban eszednél légy, s mindig helyén legyen a szived.
Megköveteli, hogy a karod erős, biztos és ügyes legyen, s megköveteli,
hogy művészet lakjék a lábadban. Megköveteli a tested s lelked
egyensulyát, és megköveteli, hogy egészségednek ne legyen se hiánya, se
fölöslege. Megköveteli a becsületességet és a józanságot, a feltalálást
és a határozottságot, az éberséget és a nyugodtságot. Megköveteli, hogy
ura légy a paripádnak is, önmagadnak is, s megköveteli, hogy mindig
koczkára tedd egész létezésedet. A legtöbb ember emberségének csak egy
részét viszi az élet küzdelmébe: egyik örökkön pihenteti a lábát, a
másik örökkön pihenteti a fejét. Egyik gyakran koczkáztatja a nyakát, de
a levegőben tornázó tetszése szerint lehet ostoba; a másik a
gondolataival dobálózik úgy, mint a kókler a késekkel, de a testét
kivonja a játékból. Csak a jockey az, a ki mindig testével-lelkével,
egész személyével, mindenével játszik. De a kárpótlás, a melyben
részesül, méltó a koczkázatához. Ha az életünk rövid, mily gazdagság
ebben a rövid életben! Hir, dicsőség, szerencse, nagyúri vagyon, sikerek
és édes izgatottság: mind részed lehet bennök abban a korban, a melyben
a többieket még el sem eresztették a pórázról. Mig a többiek fogatlanul,
gyomorbajosan, öregen és fáradtan érik el első sikereiket, te huszonöt
esztendős korodban fenékig üritettél minden arany-serleget. És aztán a
diadal mámora, Ben, a diadal mámora! Nincs édesebb, mint a diadal
mámora. A természet arra rendelt bennünket, hogy küzdjünk akármiért,
hogy kivivjunk bármit, hogy diadalokat arassunk, az ő czéljaira, ha
kicsinynek tetsző téreken is, ha nem is tudjuk, mi végre. S csak az az
egész ember, csak az mondhatja, hogy élt, a ki megizlelte a diadal
mámorát. Ne mondd, hogy itt a czél csekély. A czél mindenütt csekélynek
látszik. Mert ezen a világon minden csak játék; az emberek, bármivel
foglalkoznak, bármiért erőlködnek, mindig csak játszanak, mint liliputi
emberkéi egy ismeretlen, roppant Gullivernek. Mi végre jók, mi végre
szolgálnak, akár a komoly, akár a nem komoly játékok, senki sem tudja
meg soha; valamit akarnak velünk, de a többi csupa rejtelem. S játék és
játék közül van-e szebb játék, mint a ló? Azt hiszed, többet ér
ügyiratokkal játszani, vagy gondolatokkal, a melyekben egy év multával
magad sem hiszesz?! Többet ér játszani a végből, hogy az emberek egy
félórával hamarább érjenek oda, a hol maguk is valami játékot keresnek?!
Eh, hidd el nekem, nincs szebb játék, mint a ló, ez a gyönyörü állat, a
mely az emberi észnek és karnak a legszebb sikereket szerzi. Micsoda
érzés: uralkodni ezen a nemes, élő szerszámon! Látod, Ben, a szeretőt el
lehet felejteni, de a lovat nem. Mert ez részese volt a sikereinknek, s
a dicsőség vize az, a melynek az izét nem felejti el az ember soha.

Mondok neked, Ben, valamit.

Egy héttel azelőtt, hogy ide visszavonultam, a liverpooli nagy akadályra
készültünk _Adventurer_-rel. A windermere-i herczeg, a ki a versenyt
minden áron meg akarta nyerni, rávett, hogy a verseny előtt a
kastélyában gondozzam az egészségemet, s ki ne mozduljak onnan. Elejét
akarta venni, hogy valami bajom lehessen, mert _Adventurer_-t idegen
lovasra bizni, annyit jelentett volna, hogy: »hagyjatok fel minden
reménységgel.« A herczeg ágyában kellett aludnom, csak az ő szivarjait
szíhattam, a szakácsa csupán nekem szolgált, s a herczeg, hogy
véletlenül idegessé ne tegyen, beköltözött a klubba. Egy hétig állottam
az úri módot, de aztán nagyon meggyülöltem ezt a kanári-kényelmet. Két
nappal a verseny előtt kiszöktem a kastélyból, s azon az éjjelen
bejártam Liverpool összes csapszékeit, azzal a jó szándékkal, hogy
reggel visszatérek rabságomba. Ez a vállalkozás veszitett el örökre.
Nagy tivornyába keveredtem, melynek a képei ma már összefolynak előttem.
Csak arra emlékszem, hogy tizenkettőkor, a kikötő táján, egy vörös
blúzos ember igy szólt hozzám: »Riderhood, azt mondom önnek, hogy a nagy
liverpooli után egy hétig önről beszél egész Anglia!« Sok gint ittam, s
jól esett a hizelgés. De reggel felé, mikor már violaszinü ködben láttam
a lebujt és részeg czimboráimat, mintha ugyanaz az alak állott volna
elém, csakhogy most már fekete blúzban, s igy dörgött volna a fülembe,
poharát rám koczintva: »Azt álmodtam, mr. Riderhood, hogy ön a nagy
liverpoolin kitörte a nyakát!« Akár csak jeges vizzel öntöttek volna
végig; egyszerre kijózanodtam. Haza mentem, s a szél kifujta a fejemből
a pálinka-gőzt. De aludni nem tudtam. Fel-felriadtam, s kábultságom
álomképeiben hol a vörös, hol a fekete embert láttam. »Azt álmodtam, mr.
Riderhood, hogy ön a nagy liverpoolin kitörte a nyakát.« S már láttam
magamat betört fejjel, aludt vérrel boritva. A babona megszállt,
lenyűgözött, legyőzött. Másnap megszöktem a herczegtől, s nem lovagoltam
többet.

És aztán, Ben, aztán nem győztem eleget siratni a könnyelmüségemet.
Azóta nem élet az életem. Ó, hogy akkor megriasztott a babona, és nem
ültem nyeregbe! Hogy melyiknek lett volna igaza: a vörös embernek-e,
vagy a halál-madárnak? – nem tudom. De mindegy. Ó, ha akkor megnyertem
volna a nagy liverpoolit!… Istenem, mindig sajog a szivem, hogy ez
örökre hiányzik az én szép életemből. És ha kitöröm a nyakamat?!…
Veszitettem volna vele valamit? Semmit. A többi sár volt. Örökre
szerencsétlenné tett a tudat, hogy beteg-székben ülök, és Orthodox,
Orthodox nincs többé alattam!

Egy óra multán James Riderhood hátra hanyatlott karos székébe, s udvari
papja a haldoklók imádságát kezdte mormogni a feje fölött. James
Riderhood egy darabig vele imádkozott, s fiai is, a kik előtte állottak.
Aztán elhallgattak. A haldokló lehunyt szemmel, mozdulatlanul pihent
karos-székében. Már azt hitték, hogy meghalt, midőn ismét felnyitotta
pilláit, tekintetét ráfüggesztette Ben-re, s ajkai ezt motyogták:

– Légy jockey, Ben, légy jockey.

S a következő perczben utólérte Fred Archert.




LILIPUTI TÖRTÉNET.


I.

Nem tudom mikor – tegyük fel, hogy szeles, rideg, őszi este
volt – egy liliputi személyke addig olvasott, olvasott mindenféle
házasságtörésekről, mig elhatározta, hogy ő is el fogja törni a magáét.

A házasságot, tudvalevőleg, kétféleképpen törik. Lelkifurdalással, vagy
a nélkül. A liliputi személyke választott. Ő lelkifurdalással fogja
törni, halálos aggodalmakkal, Damokles-karddal a feje fölött, lángoló
levelekkel, a végzet sűrű emlegetésével, s kínos jelenetekkel a fogorvos
lépcsőjén.

De volt egy bökkenő. A liliputi személyke félt. Igaz ugyan, hogy
mindössze egyetlen egy rongyos, kis élete volt, de, nem tudom miért, a
liliputi személyke szerette ezt a rongyos kis életet.

Hiszen, ha minden olyan bizonyos volna, mint a regényekben. A szerető,
szivében egy golyóval, aléltan rogy a pázsitra. Ez nagyon szép. Csakhogy
attól lehetett tartani, hogy az a bizonyos úr egy fricskával el fogja
intézni az X. Y. urat, s aztán egyszerüen össze fogja törni őt, a
szegény kis liliputi személyt.

Aztán meg voltak egyéb nehézségek is.

Mindenekelőtt, hogy ki legyen ez az X. Y. ur. A liliputi személykének
voltak udvarlói bőven. Maki majmok, kapuczinus majmok, kék és szivárvány
szinben játszó páviánok, sőt egy gyönyörü oráng-utáng is. De ezeknél még
az a bizonyos úr is többet ért.

Most következik: az oknyomozó történelem.

Mi birta a liliputi személykét erre a sötét elhatározásra?

Azt mondhatnám, hogy a liliputi személyke beteg volt. Az a betegség
bántotta, a mely a legtöbb asszonyt: nem volt elég dolga.

De nem, ő nem ekképpen fejezte ki a szerencsétlenségét. Ő így
sóhajtozott:

– Mindig megver. Ha rossz vagyok, akkor is megver; s akkor is megver, ha
rossz vagyok. Mindig megver.

Szégyellem, de meg kell vallanom, hogy a liliputi személyke igazat
sóhajtozott.

S ez annál nagyobb galádságnak fog feltünni a történelem előtt, mert a
liliputi személyke olyan kicsi volt, hogy voltaképpen csak két nagy
könnycseppből állott. Két nagy könnycseppből, mely úgy világitott, mint
két szép fekete szem. A mi pedig azt a bizonyos urat illeti, ez az úr az
óriások közé tartozott. Mi több, a vidám óriások közé.

Az óriásokkal pedig nem jó kikötni.

A liliputi személyke tehát szépen eltette sötét elhatározását. De ez a
béke csak fegyveres béke volt. A liliputi személyke három nap, három
éjjel hallgatott. S ha az asszonyok hallgatnak, ez Liliputban is rosszat
jelent.

Negyedik nap reggel haza jött a vidám óriás. Minthogy vadászatról
érkezett, a vasútról leszállva egy vadkereskedőhöz hajtatott, s megvett
ott vadat és halat, s mindent, mi jó falat. Aztán derülten s elégülten
tért haza.

De a liliputi személyke még folyvást hallgatott.

– Hm, valami veszedelmet érzek – szimatolt a vidám óriás, mint óriások
szokták.

S aztán elkezdett szemlélődni, mint a legujabb regények hősei szokták.

A házasságtörésnek, mint minden betegségnek, megvannak a maga rendes
tünetei. A tünetek nem hiányzottak.

De voltak megnyugtató jelenségek is. A liliputi személyke, valahányszor
igen-t vagy nem-et mondott, mindig azt a harsány és fenyegető hangot
használta, mely, a maga szűkszavúságában, minden áron azt akarja
jelenteni: »Én áldozat vagyok! Szörnyüség, hogy milyen áldozat vagyok!«

A vidám óriás ravasz ember volt.

– Beszédre fogom birni őt – szólt félre, mint a hogy a szinpadon szokás.

Aztán fenhangon így folytatta:

– Menjünk el vacsorálni az _Előkelő Csimpánz_hoz.

Ezt valószinüleg a _Váljunk el_ czimü szindarabból tanulta.

A liliputi személyke fölvette baba-kalapkáját, és ment.

– Ha egyszer körülnézek – szólt magában – minden majom meghal értem. A
fehérek és a barnák, a kékek és a szivárványszinüek.

Elmegy, de hallgatni fog.

A mit a liliputi személyke föltett magában, annak meg kellett történnie.
A liliputi személyke makacs volt, mint egy kis lány, a ki nem akar az
óvodába menni, s kemény, mint egy törpe mogyoró.

S mert makacs és kemény volt, hallgatott. Nagyon fájt neki, hogy
hallgatnia kell; de hallgatott.

Hanem azért a vidám óriás elégedetten dörzsölgette roppant mancsait.

A liliputi személyke tudniillik megevett tizenhárom czukor-süteményt, s
a giardinettoból megette még az aranyhalakat és a kis zászlót is.

– A baj nem olyan nagy baj – morgott köpönyege alatt a vidám óriás.

Aztán begöngyölgette a liliputi személykét egy czigaretta-papirba,
zsebre tette, s haza lépett vele. Otthon, szépen, vigyázva,
előbugyelálta, megsimogatta a haját, mely puha volt, mint a gubó selyme,
elaltatta, s így dörmögött magában:

– Persze, persze. Mindez azért van, mert, a mikor vadászatra megyek,
egyedül van szegényke. És mért van egyedül? Mert a liliputi papa és a
liliputi mama háboruságban élnek. Egyik se jön hozzám, mert mindegyik
attól fél, hogy a lányuknál összetalálkoznak egymással. Mit van mit
tennem? Liliputi papát ki kell békitenem liliputi mamával, hogy itt
üljenek szépen, mikor én vadászatra megyek.


II.

A liliputi papa és a liliputi mama ugyanis már tizennyolcz év óta
elváltan éltek. Miért, miért nem, azt már senki se tudta. Régi história
volt az. Valami brobdignac-i úr játszott szerepet ebben a dologban, s a
liliputi mama utóbb férjhez is ment a brobdignac-i úrhoz. Sokáig igen
boldogan éltek, de végre elhalálozott a brobdignac-i úr. Az is régen
volt. A liliputi mama már csak arra emlékezett, hogy a brobdignac-i ur
nagy volt, miként egy árbocz, de hát az óriások is meghalnak, sajnos.
Hogy ennek miért kell így lennie, azt a szegény liliputi mama soha se
tudta tisztán megérteni.

A vidám óriás elment a liliputi papához, s így szólt hozzá:

– Lássa, liliputi papa, mindennek maga az oka. Mert maga, bizony,
fene-legény volt annak idején. De, tudja mit, mi megbocsátunk.
Béküljenek ki. Jobb későn, mint soha.

– Az igaz – szólt a liliputi papa – mindennek én vagyok az oka.
Fene-legény voltam akkor, most már nem vagyok az.

A vidám óriás azt mondta, hogy: »lassu viz partot mos« (a mit még soha
se látott senki), majd egyet fordult s beállitott a liliputi mamához.

– Lássa, liliputi mama – szólt hozzá gyöngéden – ő szegény nem oka
semminek.

– Az igaz – felelt a liliputi mama – ő nem oka semminek. Ezt mondta a
brobdignac-i ember is, a ki nagy volt, miként egy árbocz, és mégis
meghalt.

– Ez legalább nem halt meg – jegyezte meg a vidám óriás.

– Az is valami – felelt a liliputi mama.


III.

Ugy volt, hogy a liliputi papa és a liliputi mama kibékülését barátságos
estével ünnepelik meg a fiatalok. A vidám óriás kézen fogta a papát, s
oda vezette a mamához.

– Bocsáss meg – szólt a liliputi papa.

– Igen pajkos fiú vagy – felelt a liliputi mama – de isten látja a
lelkem: megbocsátok.

És megölelték, megcsókolták egymást.

Aztán estebédhez ültek.

Az estebéd oly szépen kezdődött, mint egy sátoros ünnep.

– Mindig tudtam, hogy egyszer jóra fordul minden – szólt a liliputi papa
elégedetten, s jóizüen evett.

A liliputi mama is evett, de ő már nem olyan jóizüen. Mintha most látta
volna először ezt az öreg törpét. Majd sok, sok mindenre gondolt, de
csak úgy egy kicsit. Talán nem is volt igaz, a mi eszébe jutott.
Áprilist járattak vele; a rózsák, a csillagok, a napsugár, semmi se
igaz. Csak egy igaz: ez a jóképü öreg ember, a ki itt eszik.

S igen szerette ezt az öreg törpét, a ki oly idegen volt előtte.

Mindenki örült. A vidám óriás úgy vigyorgott, mintha vadászatáról egy
egész vadkereskedéssel tért volna haza. Még a liliputi személyke is
kegyes volt mosolyogni.

De az óra kilenczet ütött, s ez az óra a liliputi személyke rendes
féltékenységi órája volt. Ebben az órában mindig eszébe jutottak a vidám
óriás összes bűnei. S egyszerre felcsattant:

– Maga a brobdignac-i asszonynál volt!

Az óriás esküdözött, hogy már azt se tudja, merre van Brobdignac. Ezért
a szemtelenségért megbünhödött. A liliputi személyke előbb csak a
sótartót vágta hozzá, de aztán a salátás tálat is, s mindezt megpótolta
egy tuczat pohárral, meg két boros üveggel.

– Ó papa, ó mama, mily boldogtalan vagyok!

Majd sírni kezdett, a hogy a kis bárányok sírnak. A liliputi papa
megijedt, hogy mindjárt szétolvad könnyekbe, de a liliputi mama, a ki
már sok mindent látott, megnyugtatta őt.

– Hadd sírjon egy kicsit; ez használ a tüdejének.

S valóban, a liliputi személyke, összeszedvén minden erejét, még egy
szódásüveget vágott a vidám óriáshoz. Aztán igy zokogott:

– Ó papa, ó mama, vigyetek haza!

Hozzá is látott, hogy felöltözzék az útra, s haragosan csapta be maga
után az ajtót, mely piczi bölcsőjéhez vezetett.

– El fog válni tőle! – rémüldözött a liliputi papa.

– Holnap eljövünk érte – szólt búsan a liliputi mama.

A vidám óriás kikisérte a vendégeit.

– Meg fogom őt verni – szólt és kezet szoritott a liliputi papával.

Majd megcsókolta a liliputi mama kis kezét.

– Meg fogom őt verni – szólt hozzá biztatóan.


IV.

Másnap, mikor a liliputi papa és a liliputi mama karonfogva beállitottak
a vidám óriáshoz, hogy haza vigyék a leányukat: a liliputi személykét
ott találták a vidám óriás ölében.

A liliputi személyke sugárzott aranyfüstös kis szoknyájában, s a két
nagy könnycsepp ragyogott, mint a rubint.

– Ő a legjobb ember a világon – szólt halkan – és én szeretem őt.

– Csudálatos! – álmélkodott a liliputi papa.

– Az élet kissé különös – felelt a liliputi mama elmerengve.




MÁLI NÉNI.

(MISZTÉRIUM HÁROM RÉSZBEN.)


ELSŐ RÉSZ.

Mayer kis hivatalnok volt a Kiskereskedők Takarék- és
Hitelszövetkezeténél. Mayer igen szelid erkölcsöknek örvendett. Mayernek
nem volt egyebe, csak egy mélabús kanári madara, s egy szép olajzöld
őszi felöltője. Mayer egy porszem volt a világegyetemben.

Egy szép reggel Mayert az igazgató behivatta a szövetkezet józsefvárosi
fiókjának legbelső szobájába. Barátságosan kezet nyujtott neki, s
szokatlanul ünnepies hangon szólalván meg, rövid szónoklatot intézett
hozzá, a mely szónoklatot még Mayerhez mérten is kicsinynek kell
vallanunk a nyilvánosság előtt.

Ebben a kicsiny szónoklatban, a terjedelemhez képest, igen sok volt a
»tekintettel« és a »miszerint«. Benne volt továbbá a pénzpiacz adott
viszonyainak körültekintő mérlegelése s dióhéjban az egész jövő évi
költségelőirányzat. De benne volt végre az az örvendetes hir is, hogy az
igazgatóság, tekintetbe véve minden tekintetbe veendőt, Mayert kinevezni
méltóztatott az intézet harmadik könyvvezetőjévé, nyolczszáz forint évi
fizetéssel és százhatvan forint lakáspénzzel.

Az öröm nem öl. Mayer savószinü arcza, a gyors előmenetelhez képest,
hirtelen érdekes, előkelő halványságot öltött; de ez volt az egész. Maga
is csodálkozva vette észre, hogy ugyanazon a hangon rebeg köszönetet,
mint a melyen előbb beszélt, mikor még nem volt ilyen nagy hivatalban.

Mayernak a kartársai, hasonló, kivételes helyzetekben, igen nagy
bolondságokat szoktak elkövetni. A megfontolt Kohn tavaly ilyenkor sört
fizetett az egész osztálynak; ő maga keveset ivott a sörből s mégis
fájós fejjel ment haza. A könnyelmü Varga pedig a januári előléptetéskor
elment egy mulatóba, majd egylovasra ült s kihajtatott éjjel a
városligetbe, és végül reggel, jóval kapunyitás után ballagott fel a
lakására. Mindezek bizonyára igen nagy balgatagságok voltak; de Mayert
még jobban megbolonditotta a hirtelen öröm. Ismétlem, Mayer igen szelid
erkölcsü fiatal ember volt; s az ilyenek, ha megkótyagosodnak, nem igen
ismernek határt a bolondságban.

Mayer azt cselekedte, hogy kiment a Felső-Erdősor 179. számú házába s
ott fölment a negyedik emeletre; feljebb már nem mehetett, mert feljebb
már nem voltak lakások. Mayer egy idő óta gyakran megjelent ezen a
minden világi zajtól messzeeső magaslaton; s ilyenkor három kisasszony
közül mindig a legkisebbik nyitott neki ajtót.

Ez a kisasszony mindig koczkás ruhában járt, nagyon szépen tudott
mosolyogni s némi hasonlatosságokat fedezett fel Mayer és Orlando gróf
között, a kiről sokat olvasott. Egyebet nem igen érdemes róla
feljegyeznünk, mert igen elmosódó szerepe lesz történetünkben.

Ellenben jegyezzük fel, hogy szebb időt már képzelni se lehetett, és
hogy az ablakok nyitva voltak. A szomszéd kertben két orgona-bokor oly
szertelenül illatozott, mintha csak a Zola Emil regényéből ültették
volna ide. A közeli kávéházban zene szólott. Azt játszotta, hogy:

  Mi két szeretők vagyunk,
  A ki’ bujdos’ a világba’…

Ez a hiányjeles költészet mámoritóan hangzott. És Mayer, hetven
forinttal a zsebében, a fejébe vette, hogy ő a Rózsaszinü herczeg.

Ah igen, ez tündéri délután volt. A Felső-Erdősor 179. számú házának
negyedik emeletén megcsendült a szerelem dala. De, szokás szerint, ennek
a dalnak ismét csak bús volt a vége. Mert Mayer földöntúli
megindultságában megkérte a koczkás ruhás kisasszony kezét.

Paolo Mantegazza ur, az ő kábitóan tudományos és ingerlően szellemes
fejtegetéseiben, szép párhuzamba állitva a nő szerelmét a férfiéval,
konok és kétségbeejtő bizonyossággal állapitotta meg az utóbbinak
erkölcsi felsőbbségét. Mégis, úgy tetszik, mindenre kiterjedő figyelmét
elkerülte egy tapasztalat, mely minden kétséget kizáró ékesszólással
szól a tétel mellett.

Ez a tapasztalat az, hogy mig a férfi szerelme minduntalan súrolja a
nemes őrültséget, a nőé folyton-folyvást igyekszik a nyárspolgári
józanság kikötője felé.

Ha a koczkás ruhás kisasszony szerelme épp oly mély, épp oly magas, épp
oly határtalan lett volna, mint a szerelem szaktudósai, élükön a bolygó
hollandival, minden Sentától hiába várják, akkor bizonyára így kellett
volna szólnia a megbomlott Mayerhez:

– Nem megyek önhöz feleségül, mert szeretem önt. Ha feleségül mennék
önhöz, még nagyobb szegénység várna önre s még nehezebbé tenném az
életét. De én szeretem önt s meg akarom óvni a szegény családfők apró
nyomorúságaitól. Váljunk el szépen egy barátságos kézszoritással.
Becsüljük egymást a távolból s egy-egy szép, júniusi estén gondoljunk
néha első, utolsó, egyszeri szerelmünkre.

De a koczkás ruhás leány nem tudott fölemelkedni erre az erkölcsi
magaslatra. Azt mondta, hogy: »igen« s nagyon szépen mosolygott.

Mayer másnap reggel szerette volna a fejét a falba verni. De becsületes
ember volt, s tudta, hogy ezt nem szabad tennie. Megelégedett tehát
azzal, hogy megvakarta egy kissé.

Aztán kettőzött éberséggel figyelt a pénzpiacznak makacsul állandó s
aggasztóan szigorú viszonyaira.

November elsejére fölvett egy kétszobás lakást, november másodikán
átvitte uj otthonába őszi felöltőjét és kanári madarát, szemrehányóan
nézett rá, s november harmadikán megesküdött a koczkás ruhás lánynyal.

A koczkás ruhás hölgy, a ki iránt, ismételjük, ne tessék érdeklődni, nem
vitt magával az uj lakásba egyebet, csak a Dunbar Fáni szoknyáját,
mosolyát, mely egyetlen volt e kerek világon, és Máli nénit.

Ez a Máli néni egy öreg cseléd volt, a ki ott szolgált már a koczkás
ruhás hölgy nagyanyjánál is. Azt mondhatnók: a házban vénült meg, ha a
ház is megvénült volna Máli nénivel. De a ház nem volt ilyen hűséges
természetü; ellenkezőleg, sietett idegen kézre jutni, s nem élni másutt,
csak szép emlékezetben. A nagy család is pusztult, sorvadt egyre.
Nemzedékek haltak ki; ifjak, leányok vándoroltak el szép rendben a
temetőbe, csak Máli néni maradt meg tüneményes változatlanságban, mint
egy oszlop, a melyre uj és uj, gyenge folyondárok kapaszkodnak.

Mayer nem sokat ügyelt Máli nénire, s eleinte nem vette észre, hogy a
család a legkisebbik lánynyal odaadta neki a családi klenódiumot is.
Mayer egyátalában nem igen ügyelhetett a konyhájára; nagyon elfoglalták
az egyenlegei.

Alig ért rá megnézni: vajon a felesége tud-e még olyan szépen
mosolyogni, mint azelőtt? Ha ő sem látta meg, én bizony nem merek
megesküdni, vajon nem halványodott-e meg egy kissé az a kedves, igéző
mosoly. Istenem, Orlando gróf oly pokoli hidegvérrel veszit el a
kártyaasztalnál ötezer font sterlinget, és Mayer oly keserves ábrázattal
nyögte ki azt a légies konyhapénzt! Annyit azonban tudok, hogy egészen
nem szünt meg mosolyogni. Sőt néha magában is mosolygott, szegényke,
valami kicsiny, ismeretlen czélú varrásra hajolva.

Ezenközben Mayer nagyban viaskodott azokkal a láthatatlan, gonosz
szellemekkel, a melyekről az összes népek hitregéi megfelejtkeztek, s
melyeket a közbeszédben apró adósságoknak szoktak nevezni. Néha
csodálta, hogy még megvan, s szabadon rendelkezik a kezével, lábával.
Mayer nem szeretett a közügyekkel foglalkozni, de egyet nagyra tartott
az uj idők vívmányaiból, azt, hogy a haladottabb kor eltörülte az adósok
börtönét.

S mialatt, kiindulván ebből a Cartesiusra emlékeztető megfigyelésből,
hogy: »Adósságom van, tehát létezem«, eltűnődött e meglepő
folytonosságon, lassankint észre vette végre a konyhában sertepertélő
Máli nénit. Be kellett látnia, hogy ennek az öreg cselédnek jelentékeny
része van benne, ha ő még folyvást megfigyeléseket tehet önmagán s a
rajta kivül lévő dolgokon. Mert Máli néni azzal az adománynyal
dicsekedhetett, a melyet a régiek leginkább bámultak: négy kenyérből
négyezer kenyérnyit tudott szétosztani. Viszont fizetséget épp oly
kevéssé fogadott el a Mayer-családtól, mint hajdan az uraságtól. Három
fiatal cseléd helyett dolgozott, s a tiszteletdija az volt, hogy Mayer
koronkint bizalmas beszélgetésbe ereszkedett vele.

Mayer nem volt rossz ember, s úgy gondolkozott, hogy Máli néninek
bőséges kárpótlást fog adni mindjárt az első jó napokban. De a jó
napoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy nagyon késlekedve jönnek, s
Mayer egy évi várakozás után csak a még rosszabb napokat ismerhette meg.

Ezekben a még rosszabb napokban az történt, hogy a jó Isten oda fenn igy
rendelkezett:

Elég Mayer van már a világon, arra az uj kis Mayerre nincsen semmi
szükség.

A szegény kis Mayerné ellenkező véleményen volt, mint a mindenség ura. S
ennek a nagyon egyenlőtlen vélemény-különbségnek az lett a vége, hogy az
uj kis Mayerre csakugyan nem lett szükség s a szegény kis Mayerné örökre
megszünt mosolyogni.

Máli néni sírva gyalogolt ki a nagy koporsó meg a kis koporsó után a
németvölgyi temetőbe, aztán elbúcsúzott Mayertől s visszaköltözött a
haldokló családhoz, a negyedik emeletre.


MÁSODIK RÉSZ.

Bizonyára a Gondviselés intézkedik életünk folyásáról; de a Gondviselés
nagyon el van foglalva nehéz hivatalában. Koronkint kénytelen egy kis
ideig szabadságra menni, s ilyenkor hivatalbeli alárendeltjét, a Sorsot
bízza meg az ügyvitellel. Ez a Sors pedig meglehetősen könnyüvérü és
eleven ficzkó, a ki szeret tréfálkozni, s nem csupán szabad óráiban,
hanem akkor is, midőn komoly és bokros tennivalói vannak. Mindig van egy
kis zürzavar a világon, ha az ügyeket a Sors intézi el; mert ilyenkor
annyi galibát csinál, hogy a szegény Gondviselés, mikor megtér a
szabadságáról, alig győzi a sok bajt helyre hozni.

Egy ilyen pünkösti királyság alkalmával a Sors vidáman nevetett le az
ész nélkül forgó földgolyóra, a mint ez a nap körül keringett, mint egy
dúgó bogár.

– Milyen mulatságosak ezek a Mayerek! – szólt magában, szivarjából rá
fujva a füstöt a horpadt golyóbisra. – Milyen sokan vannak és milyen
egyformák! Mindegyiknek van egy kis gyomra, és kis végtagjaik. Csak a
fejök táján különböznek egy kicsit egymástól, mint azok a gombostűk, a
melyek majd kék, majd sárga, vagy fehér és vörös gömböcskékben
végződnek. És milyen udvariasak egymáshoz: »Van szerencsém! Alázatos
szolgája«! És hogy szeretnék egymást megenni, hogy ne legyenek ilyen
rettentő sokan!… Hátha kiválasztanék egyet közülök, s megtenném
fő-Mayernek?! Hogy fognak majd a többiek ádázódni: »Ó, Mayer, Fő-Mayer,
ön nem is gombostü, hanem világitó torony!« Ó, ez bizonyosan nagyon
mulatságos lesz!

… És Mayer, egy szép reggel, úgy érezte magát, mintha egy kicsit fejbe
kollintották volna, s arra ébredt, hogy ő nagy ember.

Persze, bűbájosság volt a dologban, de nem olyan nagy, mint önök
képzelik. Először is, az emberek abban a rendben és abban az órában
siettek meghalni, a mint és a mikor ez Mayernek a legkedvezőbb vala. És
másodszor, a kik elevenen maradtak, nem válthattak Mayerrel egy szót sem
a nélkül, hogy azt ne mondták volna magukban, hogy: »Ez a Mayer nagy
gazember, de igen kemény legény!« Utóljára Mayer maga is elhitte a
dolgot, s valahányszor tükörbe pillantott, mindig elégedetten szólt
magában: »Ó mily kemény legény vagyok, ó mily kemény legény vagyok!«
Ennyi volt az egész.

De ez éppen elégséges ahhoz, a mit földi szerencsének szokás nevezni.

Mayer oly gyorsasággal lett czégjegyzővé, bankigazgatóvá, majd
mindenféle hatalmas vállalatok fő-főkormányzójává, mint ezt az életben
fölötte ritkán látni, s akkor is inkább csak az _Ördög pilulái_ban.

Önök tudják a fiziologiából, hogy az emberi szervezet legfőbb ereje
bizonyos alkalmazkodási képességben rejlik. Ha az ember gazdag emberré
válik, az első az, hogy egészen természetesnek találja a dolgot, és nem
kapálózik ellene. Legalább eddigelé még nem találkozott senki, a ki igy
lázongott volna: »Ó, mért is lettem én gazdag ember?! Ó, mért is lettem
én gazdag ember?!« Mayer is megnyugodott a változhatatlanban.

Viszont nem fogom meglepni önöket azzal sem, hogy idő kell hozzá, mig a
gazdag ember le tudja vetkőzni az egykori szegény ördögöt. A tudósok
szerint vagy hét esztendő kell hozzá, hogy a test régi állománya egészen
ujjal cserélődjék fel. A lélek nem ily nehézkes; annak kevesebb idő
kell. Mint hipnotikus kisérletek bizonyitják, a lelkünk tudtunkon kivül
is folyékonyan tud latinul és görögül, s nem lehetetlen, hogy
mindnyájunk agyvelejében benn szunnyad a gazdag ember sajátságos lelke.
De addig is, mig ezek a rejtelmes dolgok egészen megvilágosodnak,
maradjunk csak annál, hogy igenis, némi idő kell hozzá, a mig a szegény
lélekből gazdag lélek válik.

Mayer tehát eleinte olyanformán gondolkozott, mint szegény ember
korában. Évekig könyörületes maradt a nyomorultak iránt, csak lassan
szokott le megrögzött jóindulatairól, s hébe-hóba visszagondolt arra az
időre, mikor még szegény volt, – néha nyilvánosan is.

Nem kell mondanunk, hogy pontosan megfelelt összes kötelezettségeinek, s
szépen kifizette szegénységében csinált adósságait: hiszen pénzember
volt. De mégis volt egy tartozása, a melynek a lerovását folyvást
halasztgatta, és nem is rosszaságból.

Erre a tartozására gondolt a legtöbbször, s mégis ezzel sietett
legkevésbbé.

Mikor még nagyon szegény ember volt, így szólt magában:

– Mihelyt össze tudok szerezni száz forintot, odaadom Máli néninek. Ez
az öreg cseléd fizetés nélkül dolgozott az én jóvoltomért, a családom
jóvoltáért, s mint jó sáfár gondozta apró érdekeimet, pedig ezek rám
nézve főbenjáró dolgok valának. Nem gondolom, hogy megfizetném ezzel a
száz forinttal, de oda fogom adni neki az egyetlen tőkémet, s legalább
lesz annyija, a miből eltemethetik.

A száz forint hamarább összegyült, mint Mayer gondolta, s ekkor Mayert
elfogta a lelkifurdalás.

– Mit? Ezzel a hitvány pár forinttal igyekezzem magam megváltani ettől a
súlyos tartozástól?! Nem, ez annyi volna, mint örökre adósnak maradni.
Máskép lesz az. Nemsokára uj háztartásom lesz; akkor majd magamhoz
veszem Máli nénit, s cselédeket tartok neki, mintha úrasszony volna.
Legalább kényelemben éli le a hátralévő napjait.

Mire erre került volna a sor, a gazdag ember már kezdte magát kiütögetni
Mayernek a bőrén.

– Eh, bolond gondolat volt! Micsoda váltság volna az tőlem, a gazdag
Mayertől, egyszerüen eltartani egy öreg cselédet, a kinek valaha,
szegény koromban, meggazdálkodtam a bérét?! Mit mondana ehhez a világ?!
Fösvénynek, zsugorinak mondana. Nem úgy lesz az. Nemsokára kastélyt
veszek, s Máli nénit megteszem ennek a kastélynak kulcsárnéjává, a
felügyelőjévé. Ha nem leszek a kastélyban, a cselédség csak az ő
szolgálatára lesz. Ott aztán kedvére gazdálkodhatik, s a falu
kisasszonyai meg fogják látogatni. Ez már valami lesz neki.

Mikor a kastély is megvolt, Mayerben már javában dühöngött a
szerencsefi, a kinek sikerült felkapaszkodnia az uborkafára. És így
okoskodott:

– Eh, vagyok olyan valaki, a ki megengedhet magának holmi apró
szeszélyeket! Ne mondhassa senki, hogy Mayer adósa maradt valakinek;
Mayer mindent a kamatok kamatjával fizet vissza. S hadd lássa az öreg
asszony, hogy ha halogattam a visszafizetést, azért történt, mert
királyilag akarok fizetni. A mit a rima-murányi papiron nyerek, Máli
néninek ajándékozom. Uri módot biztositok neki s bőséges életjáradékkal
látom el.

Mayer bezsebelte a rimamurányi nyereséget is, s ekkor már nem kellett
neki semmiféle pénz a világon. Beült a hintójába s elhajtatott a
Felső-Erdősorra.

Bizonyára igen kiváló hősiesség volt tőle, felmenni a negyedik emeletre.
De kissé kárba veszett a hősiesség.

A negyedik emeleten azt ujságolták neki, hogy Máli néni ezelőtt két
héttel elhalálozott, miután előbb néhány napig igen sokat foglalkozott
lázas álmaiban egy Péterkével, a kit a Mayer-családban egykor sokat
emlegettek, a ki azonban már régen meghalt négy napos korában.

Mayer ur végig sétáltatta üres tekintetét a jól ismert szobán, aztán így
szólt:

– Szegény Máli néni!… Várhatott volna még egy pár napot, ha már úgyis
olyan sokáig élt!…

Ekkor már egészen gazdag ember volt. Boszankodott Máli nénire, hogy
kijátszotta őt, s meghalt az ő engedelme nélkül.


HARMADIK RÉSZ.

Szent Pétert halk, félénk kopogtatás ébresztette fel rövid szenderéből.

Elővette a kulcsot, egyet-kettőt dörmögött, a mig kiment, aztán
kinyitotta a kék felhőből kovácsolt kaput.

Egy kis összetöpörödött, görbe hátú, ránczos képű anyóka állott előtte,
szürke nagy kendőbe burkolózva, kosárral a karján.

– Nem tudom, jó helyen járok-e? – kérdezte a lélek.

– Hadd látom az irást – felelt Péter.

Az anyóka elővette kosarából az irást, Péter megnézte és helybenhagyólag
dörmögött. Aztán megint bezárta a kaput, s így szólt:

– Majd megnézzük a könyvet.

Beléptek a fülkébe, melynek az ajtaja fölé ez volt irva nagy betükkel:
KAPUS, elül Péter, mögötte a lélek. Emez félénken huzódott meg az ajtó
mellett, mig Péter dohogva emelte le az 1810-es számu könyvet.

Sokáig lapozgatott benne, végre rátalált arra, a mit keresett. De nem
igen tudta olvasni, mert sok volt irva arra a lapra, és apró betükkel;
különben is Péter inkább csak az öreg betükben volt járatos, s nem
szerette a kicsinyeket.

Segitségül feligazgatta a szemüvegét, s aztán silabizálni kezdte a
feljegyzést. Mig olvasott, az ajka csöndesen mozgott, az irás szerint.

Egyszerre felütötte a fejét a könyvből.

– Amál, Amál! – szólalt meg feddő hangon, s szemüvege felett szigoruan
nézett az anyókára. – Amál, én itt furcsa dolgokat látok. Sok vagyon
följegyezve a rovásodon, s különösképpen gyakorta tétetik itt emlités
valami Zalka Pistáról. A szérüskertben, Amál, mit kerestél, Amál, a
szérüskertben?! Emlékszel-e?

– Emlékszem – szólt a lélek.

– Ez nagyon helytelen volt, Amál.

– Nem t’om, hogy eshetett.

Péter tovább betüzte a könyvet. Tekintete egyre szigorubbá vált s
bozontos szemöldökét haragosan ránczolta össze. Egyszerre csak az
öklével ráütött a könyvre.

– De hisz itt egyebek is vagynak! Nem csupán ezen Pista, hanem Mátyások
és Gergők is! Emlékszel-e, Amál, Kis Mátyásra?

– Már nem emlékszem – felelt a lélek. – De úgy kell lenni, ha oda van
irva.

– Megesméred tehátlan, hogy nagy megfelejtkezésekben találódtál?

– Megesmérem.

– Amál, Amál, bizony jobb lett volna, ha az olvasót forgatod.

– Fiatal voltam – felelt Amál.

– Bizony mondom neked, hogy fiatalságodnak némelyességeit a tisztitóban
kellend levetkezned. Ballagj oda, Amál, s ha majdan megkapod az obsitot,
akkor gyere vissza.

Igyen szóla Péter, s a lélek nagy szégyenkezve el akará hordani magát,
midőn egyszerre csak nagy fényesség támadt körülötte, s egy szelid arczú
férfiú haladt keresztül a szobán.

A szelid arczú odament Péterhez, vállára tette szép, vékony kezét és így
szólt:

– Nem jól beszélsz, Péter.

– Mester – mentegetőzött Péter – az imént visszaküldéd vala az érseket
és az aranykulcsos vitézt, a kik az egyház és a nép körül nagy érdemeket
szerzének.

– Ők önmaguknak éltek.

– Mester – szólt Péter – neked nincs szükséged könyvre s látod a
sziveket és veséket. Én csak a rovást olvasám el…

– Nem jól olvastál, Péter. Mert ő olyan nagy jókat cselekedett vala, a
melyeket nem lehetett megfizetni semmiféle pénzzel a világon.

Péter bámulva nézett mesterére. Péter igen buzgó volt, de járatosabb
vala az öreg betükben, mint a kicsinyekben.




CASANOVA.

Egy téli alkonyaton – 1802-t irtak akkor az irástudók – Csehországban, a
duxi kastély falai között, Casanova Jakab, a nagy csirkefogó, a ki a
szemtelenség ősi jogánál fogva, Seingalti Casanova Jakabnak nevezte
magát, nyugodtan és tökéletes lelki békében dolgozott Emlékiratain. A jó
cseh fa, Waldstein gróf erdeinek kitünő cserje, vidáman pattogott a
kandallóban; a ludtoll élénken sercegett a remek hollandus papiroson, s
Casanova Jakab, emlékeitől nekimelegedve, sűrűn hajtogatta a tokaji
bort. Időnkint, midőn a helyesirás kérdései kétségbe ejtették, felnézett
ama munkáról, melyet Jules Janin később czinikusnak itélt, s a hogy a
falat diszitő, ablaküveg alaku kis tükrökben megpillantotta a tulajdon
összeaszott, ránczos ábrázatát, a vele született őszinteséggel s
franczia nyelven, a hogy fogalmazott, így szólt magában:

– És ha meggondolom, hogy ez az összetöpörödött kis majom, a ki szembe
néz velem, valaha régen, Mikhaélának, a szegény Visitandine-apáczának,
maga volt a kék ég, az álom és a földi gyönyörűség!… Haj, haj, ejnye,
ejnye, ejnye!…

S miután kiköhögte magát, a vele született élni tudással, hosszan,
tudósan, feneketlen gyönyörrel tubákolt.

– Az a görbehátú csontváz – folytatta magánbeszédét – a ki, tányérnyi
holdvilággal ormótlan koponyáján, vaksi szemén monoklival, csámpásan,
meg-megbicsakló léptekkel fogja végigróni a jövő század csodavárosait, s
varázsával ennek a történeti névnek: »Don Rodrigo de Bivar«, szédülésbe
fogja ejteni a még meg nem született ártatlanságokat: hozzám képest a
Hajnal. Ó mily ronda vagyok, ó mily alávaló dolog emlékiratokat irni!…
És Lujza, Lujza egy időben meghalt volna értem! Igaz, hogy különben is
meghalt a szegény, nem én érettem, hanem csak úgy, ingyen!…

Ekközben eszébe jutott, hogy a helyesirás szabályai nemes emberre nem
kötelezők, s folytatta a munkáját.

Éppen ama híres részletnél tartott, a melyben elmondja, hogyan szabadult
ki az ólomfödelek alól, midőn egyszerre kopogtatást hallott, s az
ajtóban egy mindenféle kenőcscsel megkent komornyik-fej jelent meg.

– Mi az? Nem mondtam, hogy senki se háborgasson?!

– Könyvtáros úr, egy látogató kéri, hogy bocsássam be.

– Látogató? Ebben az időben?

– Azt mondja: messziről jött s csak azért, hogy a könyvtáros urat lássa.

A váratlan látogatás sehogy se tetszett Waldstein gróf könyvtárosának.

– Ezt a messziről jött vendéget kissé gyanúsnak találom – tanakodott
magában. – Milyen az alakja? Fiatal, vagy öreg?

– Fiatalnak látszik s jó öltözetű.

– Mit gondolsz, nem az ördög? – kérdezte Casanova, tovább is
bizalmatlanul.

– A világért se – felelt a komornyik. – Nagyon jó képe van.

– Akkor hát bocsásd be. De itt legyen a szemed, és ha észreveszed, hogy
el akar vinni, tartóztasd egy kicsit és alkudjál meg vele. Remélem,
igazán Nápolyban születtél? Jó, akkor megbízom benned.

A komornyik kiment, s az ajtón, a melyet nyitva hagyott, barátságos
arczú fiatal ember lépett be, a ki feltünően hasonlitott ahhoz a jeles
szinművészhez, a ki a mai korban a nagy eszmékért lelkesedő ifjakat
szokta a szinpadon személyesiteni.

A nyájas, ifjú arcz s a tisztelettel teli üdvözlés némiképpen
megnyugtatták az öreg velenczeit. De azért kissé gyanakodó hangon
kérdezte:

– Kihez van szerencsém?

– Én a Tanitvány vagyok – felelt az idegen.

– A Tanitvány? Kinek a tanitványa?

– Most az öné.

– Igen megtisztel… de nem volna szabad tudnom a nevét?

– Nevem nincs – válaszolt a vendég mosolyogva – s hogy egészen őszinte
legyek, meg kell vallanom, hogy én tulajdonképpen nem is vagyok ember,
csak: elvont fogalom.

– Nagyon örülök… Az igazat megvallva, most van először szerencsém elvont
fogalommal beszélgetni; a kézzelfogható dolgok kissé lefoglaltak… Ön
tehát az abstrakcziók honából érkezik?

– Nem tagadom.

– Igen el lehet fáradva… Méltóztassék helyet foglalni.

– Köszönöm, mester. Sokáig voltam tanitványa egy bizonyos Doktor
Faustusnak, hallgattam a Kepler előadásait, de nyiltan szólva, most
történik meg velem először, hogy székkel kinálnak.

– Nincs ön nagyon elnyűve?

– Századok óta sűrűn ismétlődő fellángolásaim elhamvasztottak egyet-mást
régi énemből. Tanultam jogtudományt, medikát, híve voltam minden
világnézetnek, minden rendszernek, minden izmus-nak, s végre rájöttem,
hogy: csak önnek van igaza. Nem a régi hévvel mondom ezt, de teljes
meggyőződéssel.

– Ah!

– S egyes-egyedül azért jöttem oly messziről, hogy ezt szemtől-szembe
megmondhassam önnek. Különben érteni fogja érdeklődésemet; ön is
meglátogatta Voltaire urat Ferney-ben.

– Kérem, ne emlékeztessen erre a szerencsétlen látogatásra. Még most is
fáj, hogy azt a nagy embert megbántottam. De az ördög gondolta, hogy
annyira tele van hiusággal! Mikor azt magyarázgattam neki, hogy az
_Henriade_-ot nem lehet a _Megszabaditott Jeruzsálem_hez hasonlitani, s
hogy _Pucelle_-je kontár munka az _Orlando_-hoz képest, még csak szóba
állt velem valahogy, de a mikor Rousseaut kezdtem magasztalni, dühbe
gurult, mint egy szinésznő, a ki előtt a másikat dicsérik. Ez az emlék
igen fáj nekem, s higyje el, ön is meg fogja bánni, ha az érdeklődés
czimén szemtől-szembe jól lebírál…

– Eszem ágában sincs az afféle szándék. Ellenkezőleg, csodálni jöttem
önt, mint minden idők legnagyobb gondolkodóját.

– Ó, kérem, fogalmazásaim oly hézagosak!… S mit titkoljam? A helyesirás
ma is sok gondot okoz szegény fejemnek…

– Ha egy nagy gondolkodóról beszélünk, ki törődnék ilyen
csekélységekkel, mint: stilus, helyesirás?

– De, sajnos, irásaim egyéb bajokban is bővelkednek. Igy jóval többet
foglalkoznak pajzán mitológiai jelenetekkel, mint a lét és a végső ok
nagy kérdéseivel.

– Ki tépelődnék ezeken a kérdéseken, a melyekre nincsen felelet?
Nyüglődni az objektiven és a szubjektiven, a magánvalón és a többi
galimatiászon, ez nem bölcselkedés, nem gondolkodás, hanem haszontalan
rongálása az agyvelőnek. Az igazi bölcselő ön, a ki a legbölcsebben élt
minden ismert nagy ember közül. Egyedül Epikur vetekedhetnék önnel, de ő
fölöslegesen sokat értekezett. A bölcsészet az, hogy: minden órádnak
leszakaszd virágát, a többi ostobaság. Nos, többet már nem igen lehet
szakitani a jóból, mint a mennyit…

– Ó, kedves barátom – szakitotta félbe a Tanitványt Waldstein gróf
könyvtárosa – én genovai családból származom, s felmenőim hetedíziglen
tolvajok voltak. Mi tagadás benne, igen sok terheli a lelkiismeretemet.
Haszontalan, vén kártyás vagyok, a ki – önnek megmondhatom – alkalom
adtán igazitgatott egyetmást a szerencsén. Emlékirataimban persze ezzel
nem hozakodom elő, de kérem szives figyelmét hirtelen elutazásaimra.
Őszintén szólván, mindig azért utaztam el hirtelen, mert nem igen
kedveltem a rendőrséget. Szóval, születésemkor zöld posztóba pólyáltak s
zöld posztó lesz a szemfedőm is. Bizonyára, ha pharaóbankról van szó,
kiállok Plátonnal és Arisztoteleszszel, de ne felejtse el, hogy a
kártyából ugyan meg lehet élni, de a kártya nem boldogit. Ó, én
legnagyobb vétkem!

– Mester, az ön egykori foglalkozását az erkölcsbirák nem dicsérik
valami különösen, de ennek a foglalkozásnak megvolt az a jó oldala, hogy
nem számitva az ön három napig tartó kártya-párbaját, meglehetős békében
hagyta az idegeit. Igy testi-lelki képességeit nem bénitotta meg se a
czéltalan elmélkedés, se a Munka, a mely az emberiség életét rövidebbre
fogja, mint a háborúk és a dögvész… És szerelmei? Ön nem beszél
szerelmeiről. Hát nem a szerelem a legnagyobb bölcseség a világon?

– A szerelem? – kérdezte Waldstein gróf könyvtárosa. – A szerelem igen
szép dolog, ha az ember húsz éves. Eszembe jutnak Anna és Marion… Olyan
vidámak voltak, mint két kölyök kutya. Ó, nagyon kedvesek voltak, Anna
és Marion!… De hogy megszenved az ember ezért a néhány évért! Persze, ön
nem ismerte Charpillont. Nem képzeli, mennyire megkinzott a bestia, csak
azért, mert nem voltam húsz éves!…

– Annát és Mariont majdnem egy félszázad választja el Charpillontól. És
a közbülsők, Mester, a közbülsők? Az egész litánia?

– A közbülsők? A közbülsők kissé egyformák voltak s oly gyorsan tüntek
el egymás után, mint egy laterna magica büvös képei. A szerelem szép
dolog, úgy általánosságban, de higyje el, mindenkinek nagyon kevés jut
belőle. Olyan rövid az egész históra! Jobb volna el se kezdeni.

– Bizonyára fájdalmas lehet letenni róla.

– A legnagyobb bölcseség a világon: a lemondás, a lehető legtöbbről
lemondás. Ha húsz éves koromban beláttam volna, hogy a helyes
élet-filozófia nem ez, hogy: sok asszony és kevés könyv, hanem az a
másik, hogy: sok könyv és minél kevesebb asszony, a gonosz Charpillonnak
nem lett volna hatalma rajtam. A mihez az ember nem szokott hozzá, az
nem hiányzik. Anna és Marion nagyon kedvesek voltak, de mennyi öröme
lehet annak az embernek, a kinek a jóléthez nem kell egyéb, csak egy
kancsó friss viz, meg egy pár jó könyv, példának okáért… ó, nem az én
emlékirataim!

– És ezt ön mondja, Mester?! Ön, az élni tudás legnagyobb művésze! A ki
sohase dolgozott, csak örült!

– Azt mondhatnám: mint szakértő szólok a dologhoz.

– Mit gondol, ha módjában volna még egy emberéletet élni, nem kezdené
elülről?

– A világért sem.

– Pedig ön nagyon szerencsés volt.

– Ó igen. S azt hiszem, ez a szerencse velem született. Benne volt a
véremben. Valami naivság lakott a szivemben, a mi pótolta nálam úgy az
okosságot, mint az erkölcsöt. Elhinné-e, hogy mindig szerelmes voltam,
hogy szerelmes voltam Annától egész Charpillonig, minden kedvesembe, a
hány volt, valamennyibe?! Aztán mindig kész voltam koczkára tenni
mindent, az életemet is, öt garas sikerért. Nos, ez a szerencse kulcsa.
Mit nyertem vele? Hetvennyolcz esztendőt.

– S ha ujra húsz éves volna, a mai tapasztalásával?…

– Először is óvakodnám a szerelemtől, a mennyire csak lehet. És
másodszor: rajta volnék, hogy könyvtáros lehessek valahol. Nem Waldstein
grófnál, mert itt nincsenek könyvek, csak likőrök. Hanem ott, a hol
minél több az elzevir. Higyje el, nincs szebb szenvedély, mint a
könyvek. A jogtudomány, a medika, meg a többi, a miket ön
haszontalanságoknak nevez. Mennyi örömet adnak minden váltság nélkül!…
Néha talán irnék, de nem szonetteket, hanem disztichonokat!…

– Seingalt lovag, ön kiábrándit engem. Arra kényszerit, hogy még ma este
eltávozzam innen, uj mestert és más filozófiát keresni.

– Igazán rosszul teszi. Egy gyönyörü könyvet adnék önnek esti
olvasmányul.

– Bocsásson meg, lovag, de legyen szabad emlékeztetnem, hogy én a
Tanitvány vagyok. Végzetem az, hogy folyton a Mestert keressem. Nekem a
mester az, a mi másnak a levegő.

– El fog tévedni a duxi erdőben.

– Az erdőből csak kitalál az ember. Bár úgy volnánk az élet nagy
kérdéseivel is, mint a fák sűrűjével!…

– Az élet nagy kérdéseivel legjobb nem törődni. Ha egy párszor beverik a
fejünket, lassankint megokosodunk.

– Nekem még ez is ábránd – felelt a Tanitvány. – Ne felejtse el, hogy én
csak elvont fogalom vagyok.

– Fogadja részvétemet – szólt Casanova. – Embernek lenni nem jó, mert
homo homini lupus. De egy szegény absztrakcziónak még rosszabb lehet a
sora. Ki gondol egy boldogtalan, jobb sorsra méltó, szegény
absztrakczióval?!

Ezzel elbúcsúztak és a Tanitvány elpárolgott.

Mikor eltünt, Croce, a minden gonoszsággal megkent vén komornyik, a kit
annyira át meg átjárt a bűn, hogy a rossz folyvást párolgott és csak úgy
gomolygott körülötte, kiváncsian kukkantott be az ajtón.

Casanova örömmel ujságolta neki:

– Nem az ördög volt, csak a fia.




LÓRÁNTFY ÖZVEGYE.

Egyszer, néma, rideg, deczemberi éjen Lórántfynénak megjelent Lórántfy.
Pánczél-inge ezüst párában fürdött; sisakja csillogott a holdvilágtól. A
legendás fekete bársony-fürtök csigákban omoltak alá hatalmas vállára;
mandulametszésü szép szemében, e két égő zsarátnokban, kékes láng
lobogott. Lórántfyné megismerte Zampa jelmezét; igy jelenhetett meg
Lórántfy a barcellonai operában, mikor az andalúz hölgyek a szinpadra
dobálták minden virágjokat.

Lórántfyné remegett, mint a nyárfalevél. A jelenés közelebb lépett, s
azzal az utánozhatatlan mozdulattal, mely a bordal után mindig taps
orkánokat támasztott, igy szólt:

– Zsuzsánna! El ne felejtkezzél a zálogczédulákról!

– Igenis – felelt volna Zsuzsánna. Az ajka mozgott, de hang nem jött ki
összeszorult torkából.

Másnap Lórántfyné jókora lázra ébredt. De az urfiak és a kisasszonyok
iskolába mentek; föl kellett őket öltöztetnie.

Csak a legkisebbik maradt otthon. Ez az egy azonban, hogy ha magában
volt, több dolgot adott Lórántfynénak, mint a többiek sokadalma.

Még fel se húzta a kis bársony-nadrágját, már elkezdet nyivákolni:

– Zsuzsa néne, mesélj valamit.

Zsuzsa néne egy kicsit elgondolkozott. Igen; úgy harmincz nappal ezelőtt
megint lejárt vagy három czédula. Az angol királynő gyűrűje, a Grisi
zafiros amuletje, s a bajor király arany-érme, az az egy példány, melyet
Lórántfy tiszteletére veretett, mikor ez a Troubadourt először énekelte.
Sietni kell, hogy oda ne veszszenek.

A bársonynadrágos kis fiú türelmetlenül játszott arany óralánczával,
melyet Miklósnapra kapott a nagyapjától.

– Zsuzsa néne, téged azért fizetnek, hogy mesélj nekem. Mondd tovább,
hogy mi történt a hamupipőkével.

Lórántfyné folytatta, a mit este elhagyott:

– Mikor a királyfi megtalálta a kis czipőt, igy szólt: Ej, haj, micsoda
kis czipő! Keressétek meg azt a lányt, a ki ezt a kis harangvirágot
elvesztette, mert az a lány lesz az én feleségem!

Déltájban Lórántfyné bement a méltóságos asszonyhoz s szabadságot kért
az ebéd idejére.

– Mi baja magának, Lórántfyné?

A méltóságos asszony megijedt az öreg bonne violaszin arczától. Sok
gyereke volt s rettegett minden betegségtől.

– Nekem? Semmi, méltóságos asszony. Egy kis dolgom volna a városban, s
mivel a nevelőnő úgy is itt lesz…

Elbocsátották; de az ebédnél feltünt, hogy nincs helyén, a macska-asztal
elnöki székében.

– Hát Lórántfynéval mi történt? – kérdezte a háziúr.

– Lórántfyné? – vágott közbe a vendég, egy festő, a ki a Viola
kisasszony arczképén dolgozgatott abban az időben. – Még ma is viseli
valaki ezt a regényes nevet?

Egy hét óta ebédelt már a házban, de azért nem sejtette, kiről lehet
szó. Lórántfyné nem sok vizet zavart.

– Az a sápadt, öreg hölgy, a ki a gyerekek közt szokott ülni –
magyarázta Viola kisasszony.

– Valami szegény rokona a nagy énekesnek?

– Annyira rokona, hogy az özvegye – felelt a háziúr.

– Ugyan ne tréfáljanak velem – szólt a festő. – Nem sokat tudok abból, a
mi a születésem előtt történt, de azt tudom, hogy Lórántfyné igen
fiatalon halt el s hogy az egész ország részvéte kisérte a sirjába. A mi
nagy költőnk róla irta azt a hires verset, a mely így kezdődik, hogy:
»Meghalt a pacsirta…« s véletlenül azt is tudom, hogy egy sokat
emlegetett úr, a közélet egyik nevezetes alakja, a kinek ifjúkori, s
mint mondják, plátói szerelme volt, vagy három évtizeden át minden héten
friss virágokat vitt a sirhalmára, egész a haláláig… Ezt nevezem aztán
szerelemnek!

– Akiről ön beszél, az Lórántfynak első felesége volt. De a nagy énekes
másodszor is megházasodott, s ez a második feleség az, a ki itt velünk
szokott ülni.

A háziúr egy kicsit közelebb hajolt a vendégéhez, hogy a kisasszonyok ne
hallják.

– Tudja, magunk közt, azt hiszem, hogy a »feleség« szó e helyütt egy
kissé sok. A mi öreg hölgyünk talán inkább csak a betegápolója volt a
világhirü Ördög Róbertnek. Lórántfy már csak romja volt önmagának, a
mikor Pestre visszakerült. Igaz, hogy ezt a romot egy vakitó dicsőség
lehunyó napja aranyozta meg. Ebbe a nagy hirnévbe, dicsőségbe
szerethetett bele a mi bonne-unk, mint egészen fiatal leány.

– S Lórántfy második feleségét vagyon, nyugdij, minden nélkül hagyta
hátra? – érdeklődött a festő.

– Nem maradt arra egyéb, csak a régi dicsőség, meg sok-sok babér. Ugy
hiszem, az utolsó esztendőkben elúszott Lórántfynak mindene, még
emléktárgyai is, a melyek valaha egy kis vagyont képviseltek.

– S mégse ment férjhez másodszor?

– Azt képzelem, hogy nem volt módja benne. Különben a mi bonne-unk
meglehetősen különös teremtés; kitelik tőle, hogy beérte azzal a sovány
emlékkel, a mije maradt. Egy cseppet se közlékeny természetü; s ön nem
fogja elhinni, de ennek az öreg asszonynak valami titka van.

– Miből következteti ezt?

– Ne vegye olyan komolyan. Talán csak cselédpletyka az egész. Elég az
hozzá, észrevették, hogy titkos útjai vannak. Minden két, vagy három
hónapban egyszer elkéredzkedik hazulról, s ilyenkor gondosan eltitkolja,
hogy hová megy. Máskor alig lehet rávenni, hogy kilépjen a házból; s
ezeken a napokon nem engedi, hogy elkisérjék. De a legkülönösebb ezekben
a kirándulásokban az, hogy nagyon sok pénzébe kerülnek. Máskor soha egy
krajczárt se költ magára; ilyenkor mindig magával viszi az erszényét s
pénz nélkül jön haza.

– Csak nem gondolja, hogy…

– Az én koromban, kedves barátom, az ember nem gondol semmit és nem hisz
semmit. Egy elhagyott gyermek… Mit tudom én, mi?…

Aztán másról beszéltek.

Lórántfyné a vacsoránál sem jelentkezett. Haza jött, de olyan betegen,
hogy mindjárt ágyba kellett feküdnie.

A gyerekeket gondosan elválasztották tőle, de Violát másnap reggel
beengedték hozzá.

– Zsuzsa néni, kedves kis Zsuzsa néni, mi lesz? Olyan rosszul érzed
magad, hogy föl se kelsz az eljegyzésem napján?

– Soha se törődjél velem, édes Violám!… Azért én nagyon boldog vagyok
ma, hidd el. Féltem, hogy le fognak beszélni erről a házasságról, s az
igen nagy baj lett volna. Mert én tudom, bizonyosan tudom, Viola, hogy
ezen a világon csak egy boldogság, csak egyetlen egy jó van: ha ahhoz
mehetünk férjhez, a kit szeretünk.

A vőlegényről beszéltek; mert Viola úgy se tudott volna másról beszélni.

– Olyan szép szeme van, mint az én emberemnek, – szólt Lórántfyné. –
Csak a haja nem olyan szép. Ne engedd, Viola, hogy úgy tövig lenyirassa
a haját; az én időmben a férfiak fürtöket viseltek, s az sokkal szebb
divat volt.

Viola még sohase találta ilyen közlékenynek.

Aztán, mikor Viola biztositotta, hogy a gyerekek már gratuláltak neki,
megcsókolta a leányt.

– Nem jó – szólt – ha először vén asszony kiván szerencsét. De, tudod-e,
Viola, hogy én vettem észre legelőbb a dolgot?! Az én áldásomat nem most
viszed magaddal; veled van az már régen.

Megint ölelkeztek, mint asszonynép szokta, mikor egy kicsit
elérzékenyül, s úgy volt, hogy az napra elbúcsúznak. Viola már az
ajtóban volt, de Lórántfyné visszaszólitotta.

– Mi az, Zsuzsa néni?

Lórántfyné egy kicsit habozott.

– Te, Viola – szólt aztán, kissé megváltozott hangon – tégy meg nekem
egy szivességet!

Viola visszament az ágyhoz.

– Parancsolj velem.

Egy kicsit elcsudálkozott, mert Lórántfynétól még soha se hallott
affélét, a mi kéréshez hasonlitott.

– Úgy-e, eddig nem igen voltam terhedre? Most is nagyon bánt a dolog. De
lásd, attól félek, hogy nagy beteg leszek. Talán elvesztem az
öntudatomat is, ki tudja? És ez a… ez a zálogczédula már a mult hónapban
lejárt; egy hét mulva már nem lehet meghosszabbitani.

A párnája alá nyúlt, s Lórántfy régesrég megsárgult, megfakult arczképe
mellől egy kis erszényt vett elő, a mely telides teli volt kék, sárga,
barna, mindenféle szinü zálogczédulákkal.

Violát, a szegénység e levéltára láttára, valami ijedtséggel vegyes
megilletődés fogta el.

– De… szivesen, kedves Zsuzsa néni, nagyon szivesen… – hebegte.

– Csakhogy pénzt… pénzt nem tudok adni hozzá – folytatta Lórántfyné egy
kicsit elfordulva. – Tegnap kiadtam, a mi volt. Meg kellett
hosszabbitanom az angol királynő gyűrűjét, a Grisi amuletjét és a bajor
király érmét. Erre már nem maradt.

– Nem engednéd meg, hogy kiváltsam?… – kérdezte Viola félénken. – Ma,
hiszen tudod…

– Ne mondd tovább, ne szégyenitsd meg szegény öreg dadádat. Nem úgy
gondoltam én, a hogy te gondolod. Azt is, a mi ennek a zálogczédulának a
meghosszabbitásához kell, csak kölcsön kérem tőled, majd megadom, hogy
ha meggyógyulok. Csak azért vagyok terhedre, hogy oda ne veszszen. Már
nagyon sok odaveszett. A barcellonai hölgyek aranykoszorúja s a czár
gyémánt-gyűrűje legelőbb. Ezeknek a kamataira nagyon sok kellett volna;
nem volt. Azóta is, évről-évre kevesebb az emlékem, a mi megmarad.

Viola szólni akart, de az öreg asszony félt, hogy ismételni akarja, a
mit előbb fölajánlott.

– Ne itélj el bennünket ezért, nagyon szegények voltunk akkor… S azóta
se tudtam annyit szerezni, hogy kiválthassam az emlékeimet. Tudom, hogy
rosszul esik effélét hallanod. Nem mondanám el, ha nem volnék kénytelen
vele. De ez a gyűrű éppen a legkedvesebb emlékem. Akkor kaptam tőle, a
mikor Párisba vitt magával. Micsoda szép napok voltak azok! A Champs
Élysées!… Te még nem voltál ott, nem tudod, hogy mily szép a
Champs-Élysées! Azt akarom, hogy ez a gyűrű az ujjamon legyen, a mikor a
koporsóban fekszem.

Viola intett, hogy szólni szeretne.

– Nem, ne szólj. Csak kölcsön kérem; majd megadom neked, ha
fölgyógyulok. Még élni akarok addig, a mig kiváltom az emlékeimet. Ki
fogom váltani őket, Viola.

|

Ezalatt Lórántfy nyugodtan pipázott odafenn, az elíziumi mezőkön, s
lepillantva a földre, ősi megszokásból, halkan ismételgette ezt a szót:
»Hozom.«




NICARAGUA ŐRNAGY.

Délután hat órakor Nicaragua őrnagy még aludt. Álmában – végre-valahára
– megjelent előtte a Vörös Ász, fiatal szépségének egész pompájában, a
Vörös Ász, a kit titkon érző szive óhajtva sejtett, immáron hetek óta…

A jelenésen biborba játszó koráll-szin selyem ruha volt. Gömbölyü nyakán
rubint-füzér csillogott; éjszinű hajában tűzrózsák ragyogtak. Intett, s
az őrnagy fel akart ugrani fekvőhelyéről, de nem tudott megmozdulni.

… Odább, a másik kis szobában döczögő lábú asztal mellett, a mely
folyvást dülöngélt és kopogott, mint valami elégedetlen, dörmögő öreg
szolga, egy sápadt, szőke asszony gunnyasztott szegényes kézimunka
fölött. Mellette kis fia Robinson történetét betűzte.

Első pillantásra nem lehetett kitalálni, hogy a szőke asszony húsz, vagy
negyven esztendős-e? A szine sok szomorú esztendőt vádolt, de a szemében
volt valami gyermekies bizalom, a mit az évek még nem tudtak onnan
letörülni. Szakasztott úgy nézett a világba, mint a kis fia.

A szobát csak egy gázláng pislogó, sárga fénye tette félig-meddig
világossá. A lakás azelőtt bolthelyiség lehetett; s fölhasználva a
szerencsés berendezést, a szőke asszony nem égetett petróleumot. A
Szerecsen-utcza udvari lakásaiban a pazarlás nem szokásos.

A kis fiú megszólalt:

– A papa nem megy ma hivatalba?

– Még ráér – felelt a szőke asszony. – A hivatal csak kilenczkor
kezdődik.

– A mikor én lefekszem?

– A mikor te lefekszel.

A kis fiú egy darabig ismét Pénteknek szentelte a figyelmét, de aztán,
tenyerébe hajtva a fejét, megint anyjához fordult:

– Mama, mondd, micsoda hivatala van a papának?

A szőke asszony halovány arczán valami bágyadt pirosság jelent meg.

– A papa őrnagy – felelt röviden.

– Azt tudom – szólt a fiú. – De miért nem visel katona-ruhát, mint a
többiek?

– Mert ő már eleget csatázott – magyarázta amaz. – Most a fiatalabbak
csatáznak, ő pedig ir a hivatalban.

A kis fiú már tudta, hogy a mit a szőke asszony mond, az szent, s nem
kérdezősködött tovább.

A fali óra egyhanguan tiktakkolt tovább. A szőke asszony egy kicsit
elmélázott, aztán lassu mozdulattal fölkelt s átment a sötét szobába.

Esze ágában se volt, hogy fölkeltse a férjét. Az őrnagynak valami
szívbaja volt; ha fölverték az álmából, három napig se tudta kiheverni.

Leült szépen az ágya mellé s csöndesen várakozott.

Nesztelen volt, mint egy remegő kis egér; az őrnagyot mégis felköltötte
ez a tekintet, a mely a sötétben ránehezedett.

– Te vagy az?

– Én vagyok.

– Hány óra?

– Mindjárt hét.

– Gyujts gyertyát.

Engedelmeskedett s visszatelepedett a székébe. Ugy ült ott, mint maga a
csöndes megadás.

Az őrnagy zavaros tekintettel nézte az ismerős árnyékot.

– Akarsz valamit? – szólt rövid szünet után. A szőke asszony kérdéssel
felelt a kérdésre.

– Vesztettél?

– Vesztettem.

– Sokat?

– Nagyon sokat. Miért?

Az asszony egy kicsit tétovázott.

– A cseléd a bérét követeli – szólt végre. – Már a negyedik hónapja,
hogy nem fizettünk neki. A szénszámlát is mindennap elhozzák. Mit
mondjak nekik?

Az őrnagy egy kicsit elgondolkozott.

– Várj holnapig – szólt. – Ma lehetetlen. Az egész vagyonom ötvenhét
forint.

Mikor ezt mondta: száz évesnek látszott.

Aztán bement a fürdőszobájába, megfürdött és felöltözködött.

Rövid félóra multán, a két lépésnyi sötét zugból egy előkelő
megjelenésü, simára borotvált öreg úr lépett ki, kitünően szabott esti
ruhában; gyönyörü plasztronján vakitóan csillogott a két hamis kő, s a
krizantémum, a mely gomblyukában díszlett, azt a látszatot erősitgette
folyton, hogy ennek a gavallérnak a haja ősz, de karja fiatal.

Pár szót váltott a kis fiúval, aludni küldte, s fölvette téli bundáját,
a családi klenódiumot. Majd menni készült.

De az ajtóban megállott.

– Igaz – szólt vissza a szőke asszonyhoz – ne nyugtalankodjál a cseléd
miatt. Reggel végy ki a tárczámból száz forintot, s fizesd ki, a mi
fizetni való.

Ugy intett a feleségének, mint egy nagyurat játszó, kedves szinész a
játékos társának, valamely nehéz jelenet után. S elsétált. Ragyogóan
sima magastetejü kalapja szinte megszépitette a szennyes
Szerecsen-utczát.

Egy darabig gyalog ment, de a Deák-tér közelében kétlovas kocsira ült. A
klub-szolgák ne tudjanak meg semmit. Elhelyezkedett a kocsiban, s
hangtalanul így beszélt magában:

– Ötvenhat forint.

Mikor a kocsi már közel ért az Ifju Magyarok klubjához, rágyujtott a
forintos szivarjára. Mint a hamis kövek, a téli bunda és a krizantémum,
ez a forintos szivar is csak üzleti befektetés, fundus instruktus volt.

A klubban a semmi iránt se érdeklődő emberek tökéletes nyugalmával járta
végig az összes termeket; meg-megállt beszélgetni s a szinésznőkről
kérdezősködött. Végre leült az egyik játék-asztalhoz, mint a ki nem
tudja, hogy mivel üsse agyon az idejét.

Mindenki elismerte, hogy gyönyörüen kártyázik. A játék menetét egy
szóval se zavarta; se jó-, se balszerencse nem látszott meg az arczán.
Ugy osztott, nyert, vagy vesztett, mintha mindez a legkevésbbé se
érdekelné; mintha unná az egész életet.

A kipirult és elzöldült arczok között csak az ő érdekes feje őrizte meg
az első percz hidegvérét. Egy egyiptusi istenség mélységes nyugalmával
vett részt a közömbös partikban; a nagy összeütközések alkalmával pedig
rideg és ünnepies volt, mint egy főpap, a ki nagy ünnepen celebrál. Mig
a többiek, hajnal felé, izgatottan lesték egymás gyűrődött, kiélt
arczát, az ő szemén nem látszott indulat, a mint keményre vasalt,
hófehér ingén nem lehetett észrevenni a port. Reggel is feltünt az
idegeneknek:

– Mily éber és nyugodt ez a szép öreg úr!

Mert arcza, a melyen a szem gyűrűi, az arczcsontok, s az ajak ránczai
oly élesen voltak barázdálva, mint a hogy csak arczképeken látni
(azoknak a festőknek az arczképein, a kik igen jól rajzolnak s keresik
mindazt, a mi stilizált): szép, érdekes arcza egész éjjel egyforma
maradt.

Ez este ismét nem volt szerencséje. Minden nagyobb megilletődés nélkül
elveszítette ötvennégy forintját s megpillantván egy ritkábban látott
ismerősét, nyugodtan abbahagyta a játékot.

– Ugy-e, őrnagy úr, ön pápai zuáv volt? – kérdezte az ismerős, a mint,
karonfogva, az étkező terem felé haladtak. – Fogadtam erre valakivel, s
azt hiszem, megnyertem a fogadásomat.

– Megnyerte – felelt az őrnagy, s elmondta ismerősének a pápaság egész
történetét. Mintha nem is ővolna az, a ki egész vagyonát odakint hagyta
a másik teremben.

De magában egy párszor megjegyezte:

– Teringettét, ha Boldizsár ma este nem talál felnézni?!…

Szerencsére, Boldizsár fölnézett.

– Igaz, őrnagy úr, én önnek adósa maradtam száz forinttal…

– Kérem, szót se érdemel!

– Ellenkezőleg, nagyon köszönöm.

Nicaragua őrnagy még egyszer végig sétáltatta unalmát az összes
termeken, aztán megállapodott a játékosok mögött. Egy darabig nézte a
tusát, s mintha unná az egész földi létet, ujra leült a játékosok közé.

A Boldizsár száz forintja jobban kamatozott, mint az első garasok. Már
nyereségben volt, a mikor egyszerre két vörös figura jutott a kezébe.
Éppen ő volt az osztó.

– Várlak, szerelmem! – szólt magában, mert eszébe jutott álma.

S oly drágán adta a kártyákat, a hogy csak lehetett. A mi pénz az
asztalon hevert, mind a posztó közepére, a játszók közös pénztárába
vándorolt. Mikor megnézte a másik két kártyát is: csakugyan a vörös ász
mosolygott rá, udvarhölgyével, a vörös tizessel.

A következő perczben vagy ezer forint tornyosodott előtte. Tiz percz
mulva megnézte az óráját és hidegen kijelentette, hogy kegyetlenül
álmos.

Másnap a kis fiú meglepetve vette észre, hogy a papa nem veszi fel a
smokingját, nem halászsza ki a pohárból a krizantémumot, hanem olyan
öltözetbe búvik, mint a Szerecsen-utcza többi lakói, és azzal áll elő,
hogy: ma a czirkuszba megyünk!

Valóban úgy volt. A Szerecsen-utczai kis udvari lakás egész nap mesés
jólétben úszott; még a szőke asszony is kipirult egy perczre. Nagy
vigasságot csaptak, és az őrnagy a Városligetben úgy ugrándozott, mint
egy öreg kenguru.

Ezen a napon Nicaragua őrnagy egy kopott kabátját vette magára, s otthon
hagyta a híres téli bundát, öt krajczáros szivarokat szítt, s nagyokat
nevetett. Szóval teljesen megünnepelte a napot. Későn mentek haza s a
szőke asszony boldogan aludt el.

Harmadnap: az ezer forintból nyolczszáz vísszaúszott. S a klubból
hazajövet, Nicaragua őrnagy igy beszélgetett magában, behuzódva a
kocsijába:

– Milyen pompásan mulattunk tegnap tiz forintból! S mily keserves volt
ma ez a néhány óra, a mig a nyolczszáz forintnak végére jártam! Igazán,
nincs kegyetlenebb robot, mint: kártyázni. De mit csináljak? Élni csak
kell valamiből! Végre is első a hivatal, s csak azután a mulatság!




ESTEBAN TESTVÉRE.

(SPANYOLORSZÁGI TÖRTÉNET.)


I.

Nagyon sok évvel ezelőtt – egy egész emberöltőt gondolok – két ifju
legény érkezett Madridba, azzal a szemtelen és nevetséges
elhatározással, hogy a tollukból fognak megélni. Ezen az elhatározáson
kívül nem hoztak egyebet magukkal, csak: hatvannyolcz dénárt, Cervantes
Mihály könyvét: az elmés, nemes Don Quijote életirását, meg egy ünneplő
ruhát, mely jó volt mind a kettőjüknek.

Elutazásuk előtt atyjuk, az ősz Galvez de Montalvo – mert a szemtelen
ifjak testvérek voltak – könnyíteni akarva a lelkiismeretén, így
búcsuzott el tőlük:

– Én mosom a kezemet, fiaim. Nem marasztallak benneteket, mert először
is: úgy sem hallgatnátok rám. De nem marasztallak benneteket azért se,
mert szegény ember vagyok, s a szegény ember, ha nem adhat pénzt, ne
adjon tanácsot. Hordja a keresztjét és hallgasson, mert meg van írva,
hogy a szegény ember és a megadás egy anyaméhből születtek. Mindazáltal
teljesítem apai kötelességemet, s bár nincs módomban benneteket
megtéríteni, nem titkolom el, hogy miként vélekedem a tervetekről.
Bizony mondom nektek, fiaim, jobb volna, ha mindjárt lefeküdnétek arra a
szemétdombra, mely utolsó birtokunknak maradt meg a hajdan
terjedelmesebb montalvoi uradalomból. Ugyanoda jutnátok, a hová
igyekeztek, s kevesebb baj, kevesebb keserűség árán.

– Atyám – felelt Luis Galvez de Montalvo, az idősebbik fiú – ön
bizonyára tudja, hogy irodalmunkban a népies irányt újabban igen
elhanyagolták, s hogy a hazafias költészet egy idő óta parlagon hever.
Erkölcsi kötelességünk e bajon segíteni. Ne aggódjék; földink: Escobar,
a ki csak ledér zarzuélák gyártásával foglalkozik, batáron jár, legényt
tart, s herczegnőkkel barátkozik. S nekünk hivatásunk van, míg ő csak
mesterséget űz. Persze, ön már öreg ember, atyám, s a jövőt, mely önnek
idegen, nem tudja elképzelni. A jövő végtelen, atyám; tele van
csudákkal, a melyekről ma nem is álmodunk. Aztán… akárhová vezet is ez
az út! Ez a dicsőség útja. Pályánkon elvérezni szebb, mint tespedni
jólétben; ifjak vagyunk, lelkünk erős, hitünk határtalan. Nec portae
inferi!…

– Úgy van – szólt Estebanillo Galvez de Montalvo, a fiatalabbik testvér.

– Akkor hát Isten veled, fiam Luis és Isten veled, fiam Estebanillo. A
jó szerencse legyen veletek, mert csak ez védhet meg attól, a minek
elébe rohantok. Imádkozni fogok értetek védőszentemhez, San Jagohoz;
talán meghallgatják az égben.

Az ifjak elutaztak, s néhány nappal később az öreg Montalvo meghalt
bánatában. Ettől a szereplőtől végképpen elbúcsuzhatunk.


II.

Ha azt mondtam, hogy Luis és Estebanillo testvérek voltak, hanyag
kifejezést használtam, mert mai nyelven szólva, úgy kellett volna
nyilatkoznom, hogy Luis és Estebanillo elődei voltak a sziámi ikreknek.
A testvérek rendesen csak közeli rokonok, a kiket az élet egyre jobban
eltávolít egymástól; néha már a gyermekszobában is idegenek egymással
szemben. Luis és Estebanillo pedig lélekben annyira össze voltak forrva,
hogy róluk voltakép mint egy emberről kellene beszélnem. Se
iker-testvérek, se férj és feleség, se szeretők között nincs példa oly
teljesen önzés nélkül való, rajongó szeretetre, a minővel ezek a fiatal
emberek viseltettek egymás iránt; elválhatatlanok voltak, mint a
dioszkúrok, közös volt minden lépésük s minden gondolatuk, folyvást
meglopták magukat a másikért, nem vártak egymástól semmit, s kicserélve
az önzésüket, úgy imádták egymást, a hogy más ember csak maga-magát
imádja.

A mi a külsőt illeti, nem hasonlítottak egymásra. Luis, a ki csak egy
esztendővel volt idősebb Estebanillonál, barna volt és erős, Estebanillo
szőke és gyönge testű. Luis szava úgy hangzott, mint a mennydörgés,
Estebanilloé, mint a fuvolaszó. De ez csak fokozta Estebanillo rajongó
csodálatát s azt a példátlan, valósággal apai gyöngédséget, melylyel
Luis öcscsét dédelgette.

Mivel minden gondolatuk közös volt, elhatározták, hogy csak egy helyet
kérnek a nagy írók Pantheonjában, de annál díszesebb helyet. Együtt
írták összes munkáikat. Sokféle mű került ki a tolluk alól: vers,
színdarab, népies elbeszélés, de a legjelentéktelenebb írásuk alatt is
ott állott mind a kettőjük neve. Melyiküknek mennyi része volt a közös
munkában, egyforma volt-e tehetségük, s ha igen, melyiküké mire volt
inkább alkalmas, kitől eredt a gondolat s ki volt jelesebb a
kidolgozásban? – soha se tudta meg senki. Ha Estebanilloról volt szó,
Luis nem győzte magasztalni:

– Ó, Estebanillo csupa tehetség!

Viszont Estabanillonak minden mondata így kezdődött:

– A bátyám…

Más emberről, más tárgyról nem beszélt soha.

Különben hallgatag fiú volt, a kit a bátyján kívül csak egyetlen élőlény
tudott fecsegővé tenni: Dolores kisasszony, a ki a Szent Izidorról
elnevezett kávéházban a czukrot mérte ki a pinczéreknek. Estebanillo egy
kicsit szerelmes volt ebbe a leányba, és sokért nem adta volna, ha
Dolores a szerelmi megfelejtkezés egy édes pillanatában keblére dől
Luisnak.


III.

A nagyratörő ifjak olcsó padlás-szobát béreltek ki lakóhelyül, mely nem
sokkal volt tágasabb egy jóravaló koporsó belsejénél. Mióta a ház
állott, ebben a helyiségben tűzifa nem égett. A téli hónapokban tehát
Luis és Estebanillo tulajdonkép a kávéházban laktak.

A ki sok időt tölt a kávéházban, az előbb-utóbb kénytelen a politikai
pályára lépni. A két Montalvo is így járt.

Összeismerkedtek Madrid legszájasabb embereivel, a kikben eleintén csak
a regény-alakokat látták. Addig-addig tanulmányozták ezeket az érdekes,
de borzas egyéniségeket, mig végre ők is együtt orditottak a
farkasokkal, s azon vették észre magukat, hogy mind a ketten kész
államférfiak.

Luis vagy három hónapon át gyönyörüen mennydörgött a zsarnokság ellen, s
Estebanillo testvéri szeretetből kijelentette, hogy ő kész meghalni az
igaz ügy diadaláért. Fiatal emberek könnyen beszélnek a halálról.

Véletlenül nem volt okos dolog sokat politizálni. Zavaros idők jártak;
senki se tudta, mikor és hogyan keveredik bajba. A kormányzottak erősen
zúgolódtak a hatalom ellen; keveselték a kenyeret és sokalták a rovást.
A hatalmasok viszont úgy vélték, hogy a mob nagyon elpimaszodott, s hogy
a fél-rendszabályok ideje lejárt. Valami villamosság volt a levegőben.

Egy szép nap Escobar, a zarzuela-gyártó, azzal rontott be a kávéházba,
hogy:

– Odakinn már csinálják a torlaszokat! Álljon talpra, a kinek a vére még
nem vált aludttejjé!

Luis és Estebanillo tisztában voltak vele, hogy nekik ott kell lenniök a
torlaszokon. A ki _á_-t mondott, mondjon _b_-t is. Csak egyben nem
értettek egyet. Luis azt akarta, hogy Estebanillo maradjon otthon.

– Látom rajtad – szólt – hogy beteg vagy. Eredj haza és feküdjél le.
Lehet, hogy az éjszakát is a barikádokon töltjük, s neked megárt az
éjjeli levegő.

Estebanillo hallani se akart erről az ajánlatról.

– Nekem ott a helyem – felelt – de az nem lehet, hogy te is velem jöjj.
Te rád még szüksége van a hazának.

A vitatkozásnak a vége az lett, hogy elmentek mind a ketten.

Egy óra mulva Madrid tele volt barikáddal; a katonaság kivonult s a
puskarop

Showing first 200,000 characters. Full text: gutenberg.org/ebooks/42286