Gutenberg · e01.org
Cover of Thury Zoltán összes művei (3. kötet)
Project Gutenberg cover, or a typographic cover where none is held.

Gutenberg · ebook 42207

Thury Zoltán összes művei (3. kötet)

by Zoltán Thury · Hungarian · public domain in the US

  • Language Hungarian
  • PG edition 2013
  • Rights public domain (US)
  • Source Project Gutenberg
0%

Contents

    Thury Zoltán összes művei (3. kötet) by Zoltán Thury is a Hungarian public-domain text held from Project Gutenberg (ebook #42207). NYOMTATJA ÉS KIADJA KNER IZIDOR KÖNYVNYOMDÁSZ

    GYOMA 1908

    NYOMATOTT A KIADÓ KNER IZIDOR KÖNYVNYOMDÁJÁBAN

    A KAPITÁNY

    I.

    A Gócs-család hálózata valami olyas mappa lenne, ha megrajzolnák, mint egy vasuti abrosz. Itt ritkás, amott sürü, lenn Erdély felé egy elhanyagolt, szegényes ág a vastag, erős törzsből, a szegény rokonok;

    Máramarosban kipusztult, elcsenevészett bitanghajtás, a vén Gócs Ferdinándnak ivadékai. Ezek csak a vérük jussán tartoztak a szép nagy familiához, Ferdinánd ur nem adta nekik a nevét. Az anyjuk után, a ki Gruber Mari volt s valami külső országból származott ide, Gruberek lettek ők is, a két fiu, a kik közül az egyik professzor volt Szigeten, a másik pedig szatócs. A tanárt Mihálynak hivták, a szatócsot pedig Ferdinándnak az apja tiszteletére, minthogy már csecsemő korában több életrevalóságot mutatott mint a bátyja s érdemesebbnek találtatott erre a hosszu névre.

    Lenn az Alföldön laktak az erős, vagyonban, tekintélyben gazdag egyenes leszármazottak, a kik közül csak egy korcs származott el Bécsbe, hogy német dámákkal verje el a pénzét s vénségére elfeledve a magyar szót, beüljön egy minisztériumba egy forint ötven krajczáros diurnistának.

    A vékony vonalak aztán pókhálószerüen behálózzák az egész országot s bőven jut belőlük a külföldre is, a hogy a fiuk, lányok férjhez mentek, házasodtak s más családokba vegyültek be az unokák is, egyik erre, másik arra, vagyonosodtak, elzüllöttek, de mindig Gócs vérrel az ereikben, ugy, hogy ez a vér már apró csöppecskéiben, a mint szertefoszlott, mindent áttapasztalt.

    Fiukban, leányokban csörgedezve éltetett a magasztostól a hitványig minden szenvedélyt s a szélsőségekben tobzódva egyszerre táplált olyan testeket, a melyek közül az egyik uszott a gazdagságban, a másik pedig a szemétről szedte föl az elhajított sárgarépát, hogy valahogy csak el ne pusztuljon éhen.

    Nagyon szapora nép volt s a mellett szívós, hosszuéletü, különösen a férfi része, nem igen hunyta be a szemét egyik se hetven év előtt, de olyan aztán akárhány akadt, különösen a régebbiek között, a mikor még ur volt valamennyi, a ki kilenczven esztendőt is élt.

    A nagy vagyont Ferdinánd ur meg a két kisebbik fia szerezte össze. A nagyobbik már ezek közül is csak prédált s azért aztán apanázst kapott, a mit Párisba küldtek ki neki. Ezen kívül aztán nem is akartak tudni róla. Élje a világát. Ferdinánd ur halála napjáig maga volt az egészség, ráhasonlított két kisebbik fia is, Bódog és Ferencz s ez a három nyers, kérges kezü kupecz előbb együtt, aztán a dominiumokra szertemenve, a szerzés fanatizmusával harácsolta össze a sok uradalmat, töméntelen sok szép fekete földet, a mi öntötte magából az áldást s uj és uj summákat termett a szerzéshez, a minek, ugy látszott, hogy vége se lesz soha.

    A két fiu közül Bódog élte tul Ferenczet. Még életükben előre gondoskodtak a párisi bátyjukról. Kifizették s irást vettek tőle a közjegyző előtt, hogy sohase követel többé semmit.

    Mikor Ferencz meghalt, Bódogra maradt minden s akkor egy pár esztendeig egy emberé volt az egész nagy gazdaság.

    Csodálatosan virult minden. Olyan jövedelmet hajtott a sok föld, a milyent még soha s néhány esztendő alatt kinyujtózkodott a birtok a szomszéd megyékbe is és nőtt, szédületesen gyarapodott, mert Bódog ur mindig csak vett olcsón, drágán s mig paprikás szalonnát vacsorázott s aludttejet evett reggelire, subában fekve az asztagok aljában, dinasztiáról álmodozott.

    A szérü felett, a polyva sárgás ködében, éjjel az álmában, ha egy évben egyszer többet ivott valamelyik vásárban, mint a mennyit megbirt, a felizgatott képzeletében határozottan, el-eltünő s ujra előtermett képekben hatalmas uralkodó családnak képzelte el a jövendőben a Gócsokat, olyan erős törzsnek, a miből hatalmasan kiválik egy rettenetes, ellenállhatatlan hatalmu testi és szellemi erő, a nagy Gócs, a kinek el kell jönni okvetlenül.

    S aztán uralkodik.

    Hüséges zsellér lesz az egész környék. Ő maga is beszegődött robotosnak ehhez az elkövetkező nagy urhoz s törte magát a dologban, mig egyszer össze nem rogyott.

    Egy éjjel, a mikor lázában még tündöklőbb fénykarikában jelent meg neki a megyének parancsoló, sok régi szolgaságot megboszuló kis király, mosolyogva elaludt. Akkor éppen a szénakazlakat őrizte, nehogy a más ember lova is jóllakjék belőlük.

    II.

    Az utolsó tisztesség fényes uri temetés volt. Telegrammban hozattak le hozzá minden czifraságot, feketébe borult a ház, messze kivilágítottak a hosszu, vastag gyertyák. Valóságos erdő lobogott az aranyozott nehéz koporsó körül, a miben halványan, ujdonat uj fekete ruhába gombolva feküdt Bódog ur. Az állomásra pedig négy-öt kocsit küldtek ki minden vonat elé. Minden oldalról a nagy udvarházba folyt össze a gyászos rokonság s amint érkeztek, mindig hangosabb és hangosabb lett a ház.

    Mig az özvegy, a gyönge, vékony asszonyka némán járt a szobákban, zokogva ünnepelték a halottat a rokonok. – Némelyik kopott, szegény rokon asszonyságot el kellett vonszolni a koporsó mellől, hogy másnak is jusson hely a gyászban. Fenn az emeleti szobákban pedig káromkodva szidta az egész rongy népet a huszárkapitány, Gócs Dénes, a Bódog ur egyetlen fia. Látni se akarta őket s az anyjának kellett csittítani, hogy a mikor odalenn tulságos hangosan tört ki a rokonságból a gyász, ki ne dobassa az egész gyászos gyülekezetet.

    – Az ember megundorodik a saját fajtájától.

    – Hagyd, egy-két nap az egész, addig csináljanak, amit tetszik.

    – Rongy nép.

    – Az, az, de hát rokonok…

    – Idejöttek kiszaglászni, hogy mi jut nekik. Egy krajczárt sem kapnak. – Az ablakhoz ment s körülnézett a nagy szürkeségben, a mibe beleveszett a Gócs vagyon határa. – Az enyém minden! Az is marad…

    Az asszony megsimította a fia kopaszodó fejét, szeretettel mosolygott reá s hogy lennről ujra jajgatás hallatszott föl, most már ő is megundorodott az éhes, kapzsi népségtől.

    – Az, az, fiam. Csak mennének már, utálatosak.

    Éppen akkor fordult be a kapun még egy kocsi. Igás lovak huzták s a vedlett homokfutóból egy fiatal leány szállott ki. Körülnézett, hogy talán jön valaki, a ki fogadja, de a mikor hiába várt, magában indult el a ház felé.

    – Ez meg kicsoda? – kérdezte fenn az ablak mögött a kapitány.

    – A Gruber lány lesz.

    – Olyan is van?

    – Van, a tanárnak van egy leánya.

    – S egyedül jött?

    – Ugy látszik.

    Lenn az ispán nagy immel-ámmal ment a lány elé s bevezette a többi rokonhoz a koporsó mellé. A Gócsok összesugtak, a mikor a szép fiatal gyermek átlépte a küszöböt s elhuzódtak mellőle. Szóba se állott vele egy se s a mikor egyszerüen letérdelt a halott lábához, átódalogtak a másik szobába, a hol a hideg husok voltak az asztalra rakva, hogy ne éhes gyomorral sírjanak.

    A koporsó mellett egyedül maradt a lány. Összetette a kezeit, de nem imádkozott, csak nézte a halott ember arczát, rámeresztette a szemeit, mintha megbabonázta volna a mozdulatlanság. Még azt sem hallotta meg, a mit a szomszéd szobában az olyan haszontalan fattyu kölykökről beszéltek, a kik mindenhova odatolakodnak.

    Halkan, egészen magában suttogott: ilyen volt, ilyen? – s aztán elmosolyodott, maga körül látva ezt a sok gyászos atyafit, a ki egymással versenyezve siratja ezt a nagyon közönséges, durva arczu embert, a ki a nagy pénzhajszában talán most ér rá először arra, hogy jól kialudja magát. Mit tett ez a vén kupecz, a míg élt a más javára, mivel szolgálta a világot, miben különbözött attól a jármos baromtól, a mely napról-napra, évről-évre az ekéjét, meg a boronáját huzta?

    Szégyelt volna sírni s boszankodva törülte le pilláiról a könyet, a mi a nagy hangtalanságban kicseppent a szeméből.

    Durván riasztotta ki csendjéből az ispán.

    – Van valami pakkja a kisasszonynak?

    – Az ülés alatt egy kis fekete táska.

    – Fölvitetem oda, a hol aludni fog. A tekintetes asszony pedig azt üzeni, hogy kilencz órakor lesz a vacsora.

    III.

    Kilencz órakor fenn az emeleten három szobában is terítettek s letelepedett a rokonság. Némely asszony a legkopottabbak közül még itt se birt a nagy szive fájdalmával, hanem lesírta maga előtt az abroszt.

    Általában sokat ettek, ittak s a megboldogultról beszélgettek, a ki nagyon jó módban élt szegény és ime mégis meg kellett neki halni.

    Különösen akkor lett hangos a sopánkodás, ha valaki arra jött a családból.

    Mire a Gruber lány feljött s az öreg asszonynyal váltott egynehány szót, már nem jutott hely neki. A rokonság semmi hajlandóságot se mutatott arra, hogy összeszoruljon egy kicsit s a szép leány egyedül járt szobáról szobára, tanácstalanul őgyelegve. A cselédek se igen vették észre, elveszett szegény a tömegben. Mikor látta, hogy mennyi idegen van itt, sírva fakadt s kimerülten, éhesen esett le egy székre az erkélyajtó mellett. A szive erősen dobogott, tele volt panaszszal s fájt a feje.

    Lassankint megérett benne a düh, elkeseredve nézett körül, hogy valami számbavehető ellenséget találjon. Mikor egy cseléd a kezében tállal elsietett mellette, egyszerre eszébe jutott, hogy kinek kellene elmondania az igazságát s utána kiáltott:

    – Küldje ide a kapitány urat.

    – Az urfit?

    – Azt.

    Mikor a kapitány jött, kiment előle az erkélyre. Háborgott benne a harag s az ösztöne az volt, hogy a körmeivel megy neki ennek a szép nagy embernek. Mikor már egymás mellett állottak, megcsappant a bátorsága s csak kérésre fogta a dolgot.

    – Kérem szépen százados ur, vitessen ki engem az állomásra.

    – Most?

    – Most mindjárt.

    – Miért? Reggelig nem indul vonat.

    – Mindegy. Lefekszem a váróteremben a lóczára.

    – Nem értem. Bántották?

    – Nem, még azt se tették, csak keresztül nézett rajtam ez a sok igazi Gócs. Pedig itt van a levél, ön irta. Hivtak bennünket, nem tolakodtam be. Azt hittem, hogy nem tévedésből kaptuk. Ön, a gazdag, szép czifra katona, még csak nem is üdvözölte bennem a vendégét. Nem tudom, hogy itt önöknél mi a szokás. Nálunk mondanak valamit annak, a ki érkezik, hogy:

    Isten hozott, vagy ezt vagy azt, a mi a szájára jön az embernek, de észre se venni valakit, egy leányt, ez lelketlenség. Küldjön ki engem a vasuthoz.

    – Bocsánat…

    – Küldjön ki… Nem szeretném, ha megtudná apám, hogy ugy bántak velem.

    Ide jönne verekedni.

    A kapitány érezte, hogy megzavarodik. Nem tudott a kipirult szép gyermek szeme közé nézni, hanem elfordult és az ég aljáról éppen fölemelkedő hold tányérjába bámulva, igyekezett valami mentséget találni.

    – A gyász ugy elfoglalt bennünket, édes anyámat is, meg engem is, hogy semmire se jutott időnk… Bocsásson meg…

    A lány indulatos lett, a mikor ezt a kapkodást látta.

    – Nem igaz. A nélkül, hogy látott volna, elfordult tőlem. A törvényes unoka lenézte a törvénytelent, mert önöknél nincsenek emberek, csak méltóságok. Tegyen, a mi jól esik, de ezt meg akartam mondani, mielőtt elmegyek, meg hogy nincs joga rá, azt is. Hol vannak az érdemei arra, hogy engem lealacsonyítson. Kapitány ur, mi nem kapaszkodunk a multba, mint ön, nem alapítjuk véletlenekre jogainkat, emberek vagyunk. Ma már ez a világ járja, ha még nem tudná, hát tudja meg és beszélje el odabenn is. Mi már kinevetjük az olyan embert, a kinek semmi egyéb lelki vagyona nincs, csak egy régi név és egy mázsa önérzet. Forog a világ, kapitány ur…

    A kapitány szeme már régen elhagyta a holdat s rábámult a leányra. Mig beszélt, szórakozottan hallgatta s csak nézte, mintha a szemeivel akarná megérteni, aztán egyszerre nagyon jó lett hozzá. Megsajnálta, mintha egy galamb vergődnék a lábai előtt. A nagy indulat meghatotta, érezte, hogy köny szökik a szemébe. Megvette az, a mit hallott. Eddig nem igen gondolkozott ilyesmiről s most érezte, hogy milyen keveset tud, nem képes megfelelni és védelmezni a saját álláspontját. Mig azon gondolkozott, hogy mit kellene felelni, érezte, hogy összezavarodik az agyában minden. Nincs véleménye, soha se törte magát az után, hogy legyen.

    A lány nagy szemei az arczába voltak szegezve, erre még jobban megzavarodott, mert azt hitte, hogy az a két nagy fekete szem mindent lát, a mi az agyában végbemegy. Egyszerre egészen őszinte lett.

    – Nem, nem igen gondolkoztam még erről. A kaszárnya meg a katonák egészen elfoglaltak. Lusta voltam hozzá. – Mind bizalmasabb lett s mikor valaki a rokonok közül kidugta a fejét az ajtón, közelebb huzta a székét a lányhoz s halkabban beszélt, hogy odabenn meg ne hallják. – Az ilyen magamforma embernek más a gondja. Ott a reglama, azt meg kell tanulni, ki kell képezni a regrutákat, belovagolni a remonda lovat, aztán manőver délelőtt, délután meg parádé, meg verseny, ez a dolgunk.

    – Nem sok. Valamicskét nem tanulnak is azonközben?

    – Nem, teljességgel nem. Eszünkbe se jut, hogy talán nem tudunk valamit.

    Igy van, nem jut eszünkbe. Nekem most jönne majd a törzstiszti vizsga, hanem unom a könyvet. Nehéz hozzá a fejem. Azért nem szabad haragudnia rám, egyik ember ilyen, a másik amolyan. Én az ilyenek közül való vagyok…

    A lány figyelmesen nézett reá.

    Ennek a más világból való embernek minden szava érdekelte. A kapitány félreértette a mozdulatlanságát.

    – Unja?

    – Dehogy, dehogy…

    – No lássa, hát igy van a dolog. Meg aztán nekünk nem is igen szabad olyasmiről diskurálni, a mi nem tartozik ránk. Nem szivesen veszik feljebb, a magasabb sarzsik.

    – Gyermekek maguk?

    – Nem, katonák. Nekem nem nagyon fontos, hogy mit tartanak rólam, ma otthagyhatom őket, hanem a szegény ember pályáját nagyon megakaszthatja nálunk a politizálás.

    – És türik ezt?

    – Nem azzal jöttünk mi ki a katonaiskolából, hogy valamit ne türjünk.

    – Hiszen ez gyámság.

    – Olyasmi, de megvagyunk vele. Lássa, tavaly hozzánk jött egy ezredorvos. Nagyon jó fiu volt, de nem közénk való. Amolyan modern ember, tele uj teoriákkal. Tőle hallottam ilyesmit, hogy: abszolut egyenlőség, emberi méltóság, szocziálpolitika…

    – És mindez nem érdekelte?

    – Nem, őszintén mondom, nem. Minek hazudnék, maga belém lát ugy is. – Majdnem félve huzódott el előle. – Menni kellett neki. Egyik ezredtől elüldözték a másikhoz… Elzüllött valahol. A munkásokkal barátkozik Pesten. Olvastam valamit róla a multkoriban, hogy beszédet mondott s összeveszett a rendőrfogalmazóval…

    A leány messze elbámult s ugy mosolygott, hogy a kapitány meghökkenve kereste a jókedve okát.

    – Tetszik ez magának?

    – Csak beszéljen!

    – Nem értem, nem…

    A cseléd kijött a kapitány után, azt mondta, hogy hivatja az anyja. A nagy, erős ember fölállott, töprengve nézett széjjel, mintha keresne valamit. Mikor a lány fehér kezére esett a pillantása, egyszerre megragadta s mosolyogva huzta magával befelé.

    – Jöjjön velem, jöjjön, beszélgetünk még.

    A leány ment vele s csak a mikor észrevette, hogy a belső szobák felé vezeti, akkor állott meg egy pillanatra. A kapitány megijedt, hogy ujra el akar utazni, vagy megint eszébe jutott a bántás és kérlelni kezdte.

    – Ne haragudjék rám. Nem vagyok olyan rosz, hogy megérdemelném. Egy kicsit hibás vagyok abban a dologban, a mit a szememre vetett, de azért bocsásson meg. Jöjjön, együtt leszünk hárman. No ne legyen makacs.

    IV.

    A temetés után hamarosan elszéledtek a rokonok. Egy-két napig még vártak, hogy hátha következik még valami, talán fölolvassák a végrendeletet s kisül, hogy ez is kap ennyit, a másik is annyit, de csak sehogyse akart rákerülni a sor erre az aktusra. Végre is kaptak utiköltséget, meg azonkívül is felpakkoltak egy-egy zsák lisztet, meg szalonnát, turót, a mit az ispán mért ki nekik és elszéledtek annyi felé, a hány oldalról összegyültek erre a nagy családi gyászra.

    Az öreg professzor is irt a lányának, hogy menjen haza. Azt irta, hogy nagyon várja. Üres a ház, minden a feje tetején tánczol és hogy a gáti erdő alatt, ott, a hol tavaly a nagy rákokat fogták, mélyen a partban fölfedezett egy uj mályvát. Az foglalja le minden perczét. A diákoknak már bemutatta, irni is fog róla, de még nincs egészen tisztában vele. A cseléd föl akar mondani, a kék virágos kancsó eltört s az igazgató már megint Pesten szaladgál, most az ő nyakán van minden gond. Nem tud elszámolni tizennégy forint hetven krajczárral. Valami papirosra jegyeztette fel, aztán elvesztette, vagy mi az ördög, de nincs. Hát csak gyere aranyom, gyere.

    Gócsnét csókolom, vigasztalja meg az Isten, derék ember volt a megboldogult, ugy hallom…

    A leány készült is, de nagyon megijedt erre a kapitány. A rokonok már mind továbbálltak, csendes, békességes maradt a ház s az alatt a három nap alatt, a mig ott volt a lány, mintha uj élet költözött volna bele. A kapitány is huzódott hozzá, meg az öreg asszony is és a nélkül, hogy észrevették volna, ez a gyermekleány lett a család esze. Igába hajtották a fejüket mind a ketten. Eddig nem igen tanultak meg a maguk lábán járni. Bódog ur minden volt a házban, nem szenvedhette el, hogy más is gondolkozzék valamicskét körülötte.

    A mellett csodálatosképpen megvigasztalta őket a vendégleány. Még ki se bujt a Bódog sirján a frissen vetett fümag a földből s már nevettek, ha valami olyas történt, a mi mulattatta őket. Előbb megbotránkoztak egy kicsit rajta, de aztán belenyugodtak, mert a leány olyan egyszerü érvekkel győzte le őket, a mit meg kellett érteniök.

    – Ugyan néném, – mondta egyszer – ne bánja azt, ha mulat a furcsaságon.

    A bácsi is mulat ezen valahol, a hova elment. Mit gondol, hogy neki jobban esnék talán, ha egész nap sírnának a házában? Azt mondja a kapitány, hogy értette a tréfát, akkor ma is érti a tulsó világon.

    A kapitány elgondolkozott s fölkelt, mintha többet akart volna látni.

    – Hol van az?

    A leány nem felelt mindjárt. Ugy elnézett ő is, mintha kereste volna a messzeségben azt a tulsó világot, a hova elmennek a halottak.

    Elálmodozott ezen a miszteriumon s csak akkor kezdett el beszélni, mikor látta, hogy a kapitány rámereszti a szemeit és tőle várja a választ.

    – Messze. Azt hiszem, hogy nekünk valahol nagyon messze, de nekik, a kik már nem közénk valók, a kiknek más a mértékük, más a lépésük, csak itt valahol közel, egy lépésnyire innen. Igy jön az ember örök idők óta s megy tovább, egy-egy lépést mindig s egy-egy pillanatot tölt mindenütt.

    Az élet, a mit itt lelünk, egy pillantás a megmérhetetlen mindenségben s a mi igazi életünkben se több egy állomásnál. Ennek az életnek végtelenül messze van a születése és beláthatatlanul távol a vége. Nem szabad tulságosan törődni azzal a csekélységgel, a mi a mai pillantás.

    – Mi hát ennek a pillanatnak a czélja? – kérdezte érdeklődve a kapitány.

    – Közelebb vinni a mát a holnaphoz meg a holnaputánhoz, a mi majd következik. Semmi egyéb. Addig kell haladnunk, mig el nem érjük a teljes szépet, a teljes jót, a teljes igazat, a mi már megvan ott valahol messze, a merre törekszünk. Ha aztán egyszer mindnyájan eljutunk odáig, akkor befejeztük az építés munkáját s elkezdünk élni. Csak az a baj, hogy a ma visszamaradt. Nem teljesíti a feladatát. Vagy azt hiszi, hogy jól van ugy a világ, a hogy ma áll?

    – Nem, nem, azt nem…

    – Lássa. Nézzen csak vissza az ember életébe. Vegyünk nagy lépéseket, századokat egy emberöltőnek és megtalálhatja a jelző oszlopokat, a melyek valóságos véráldozat számba mennek, vannak mások, a melyeket teljesen lefoglalt magának a templom, mindeniknek a végén beszámolhatott az ember magának arról, hogy minek élte át. Akár könyvet lehet vezetni róla. Ez a század az emberé. Most ő következik. És nem akar fölébredni, nem akarja megérteni a dolgát.

    Ha valami gyors fordulat nem áll be a fejlődésben, szégyenünkre mindössze annyit fognak majd mondani az utánunk következők, hogy elkezdtünk valamit, megpróbálkoztunk azzal, a mi a feladatunk volt s képtelenek voltunk reá, megnehezítettük azoknak a dolgát, a kik majd utánunk jönnek. Gyávák vagyunk, végtelenül gyávák.

    Az arczát elborította a láng. Fölállott és egyszerre olyan gyönyörü szép lett, hogy a kapitány megdöbbent. Az öreg asszony is olyast érzett, mintha forróság szaladt volna végig rajta s ijedten integetett a lánynak.

    – Ülj le, borzasztó vagy.

    A leány visszahanyatlott a székbe, egyszerre halovány lett, de azért mosolygott. Fizikumát kimerítette a beszéd, a lelke azonban végtelen gyönyörüségbe merült. Valami elérhetetlenről álmodozott s az tette boldoggá, hogy egyszerre megvalósult a képzeletében minden vágyakozása.

    Látta magát, hogy mint hordja egymásra a nagy épület koczkáit, megizmosodik a munkában s magasabb és magasabb lesz a fal, köréje ömlik a többi ember is segíteni s a mint körülnézett a sok munkás között, csak egy ember hiányzott.

    Fölnyitotta a szemeit s hangosan kérdezte:

    – A kapitány… hol maradt el a kapitány?

    A százados hozzá ment, megfogta a kezét.

    – Itt vagyok.

    A leány csendesen felállott, hosszasan nézte a szép nagy embert s mintha az erejét akarná felbecsülni, megszorította a karjait. Az öreg asszony rájuk meresztette a szemeit s mintha megijedt volna.

    – Mit akarsz vele?

    – Semmit néném, semmit.

    A kapitány azonban nem hagyta annyiba a dolgot. Megfogta a leány kezét és huzta maga után.

    – Hova mentek? – kérdezte az öreg asszony.

    – Mindjárt jövünk, mama.

    Mikor egy kis ösvényre bekanyarodtak a licziom bokrok mellett, megállottak s most már a kapitány nézett erősen a lány szemébe, mintha a pillantásával ki akarna szivni belőle minden titkot.

    – Valamit akartál mondani. Elhallgattad. A szemedben láttam, a mikor azt mondtad, hogy: gyávák vagyunk, azzal nem fejezted még be a mondanivalódat. Vársz tőlem valamit, akarod, hogy melléd álljak, mondd…

    A leány olyan izgatott lett, hogy reszketett benne minden ideg. Félt, hogy leesik, megkapaszkodott a katona egyik karjában. Pihegett s egy darabig nem tudott beszélni.

    A katona pedig sürgette:

    – Mondd, mondd, akarod? Szolgád leszek. Még nincs meggyőződésem, nem szerezhettem magamnak, hanem hiszek. Érzem, hogy felébred a lelkem. A mit veled mondat el valami magasabb hatalom, csak az lehet az igazság.

    Veled megyek. Taníts, légy a mesterem…

    A leány megcsendesedett. Komoly nyugalommal nézett fel a nagy emberre, gyönyörködött benne, aztán megfogta a fejét, lehuzta magához és megcsókolta az arczát.

    – Mi ketten nagy munkát végezhetünk. Én sem tudok sokat, csak sejtek mindent. Gyönge vagyok, te erős; szegény vagyok, te gazdag. Tied az óriás vagyon, a mi után annyi sokan sírnak. Visszaadjuk az embernek, a mi az emberé, kenyeret, uj vallást, szeretetet.

    Megint az a ragyogó igazság lett az arcza, a mitől az előbb megijedt az öreg asszony, a felmagasztosulás maga. A kapitány nézte, nem merte megfogni, félt, hogy beletörik az ő nagy markába ez a csepp kis reszkető jószág s csak magában áhitatoskodott, mintha egy szent állana előtte. A leány most már határozottabb lett.

    – Anyád majd utánunk jön. Vagy megért minket, vagy nem. Ha igen, velünk dolgozik, ha nem, fölösleges nekünk. A mi nagy dolgunkban, ha beállunk a szegény emberek közé, ha a világpolgár háboruját megindítjuk az összeharácsolt vagyon ellen, nem szabad egy gyönge öreg sorsán fennakadni. Milliókról van szó. Jösz velem?

    A férfi megindult előre be a ház felé s utána ment a leány. Mikor kiértek a nagy utra, az öreg asszony fölállott a székről s utánuk kiabált:

    – Fiam, fiam…

    Azok meg se hallották a szavát. Utánuk indult, de már nem érte be őket többé soha.

    KÁROLY

    I.

    Ugy három óra tájban, hajnalban, álmosan döczögve, párosával beérkeztek az udvarba a lovak. Rettentően sovány gebék, erre, nagy Magyarországon nem is ismerik az ilyen lovat. Páronkint vásárolják ezeket az állatokat a mi szekereseink, mint a csirkét. A vásárban külön osztálya van az olyan lónak, a mik közül a gerébeni fuvarosok válogatnak tavaszszal. Itt szerzi be husszükségletét a menazsériás is. – Hát jöttek a lovak, egy-egy fiu hajszolta őket s nehézkesen topogva a nagy csizmákban, egymásután érkeztek a faluból az emberek is.

    Némelyik a tornácz felé pillantott s megemelintette a süvegét, máskülönben azonban csendben folyt a lovak befogása a szekerek elé. Egy-egy elszakadt madzagot piszmogva kötöttek össze, vagy hallszott, hogy valamelyik ló oldalába ököllel csapkod az ember, hogy a rud mellé álljon s egyet-egyet csörrentek a tartó lánczok. Az udvar felett még homály borongott. Fél éjszaka, a mibe keletről derengősen, inkább csak sejtelemszerüen belelopózkodott a reggel. A minek azonban a köddel is meggyült a baja. A fehér pára ráült a földre, mint valami alantjáró felleg.

    Az udvar sarkában a gabonás bagósüvegforma teteje ugy látszott ki belőle, mintha usznék rajta. A hüvös szél egy-egy pászmát szakított le belőle s szertefujta. Egy-egy kiáltás, morgás hallszott a szekerek felől, a czihelődés zavaros lármája s három-négy ember kiment a nyitott kapun és lefordult az utczára az Iliána boltja felé dohányért, meg hogy egy ital pálinkát öntsenek magukba. A ki végzett a lovakkal, utánuk ment és a későbbiek szájából visszahallszott a ház tornáczára, hogy köszöntenek valakit. A valaki egy kis öreg asszonyka volt.

    Talán már hatvan éves is.

    Nagy, szürke keszkenőbe volt bónyálva a feje meg a dereka, a kendő felett még egy kabát is volt rajta, a mit nem tudott begombolni a mellén, a kezében régimódis, kékcsikos, nagy, szürke esernyő. Nyögve, lihegve igyekezett fölfelé az udvar lejtőjén s arra állott meg, hogy a ház tornáczáról leszólott hozzá egy még öregebb asszony.

    – Hát mégis elmégy, Biri?

    Lenn az asszony határozottan felelt:

    – El, néni. Nem maradhatok ebben a bizonytalanságban. Le se hunytam a szemem már két éjjel…

    Fennről eléje jött az öreg asszony. Recsegett a lábai alatt a lépcső.

    Egészen másformáju asszony volt. Magas, egyenes, mint a szálfa, szép, nagy szürke szemeiben, az ősz pillák boltozata alatt határozott, kemény nézés és a lépései is olyan szilárdak, mintha tömeg járna a nyomában, a mely a vezért lesi benne. A földesasszony szemben a derékban kettéroppant, nála husz esztendővel fiatalabb, szegény hivatalnoközvegygyel.

    Az egyiknek erőt adott a folytonos küzdés, a mivel egy kis birtokból ki kellett kaparni egy csomó fiu nevelésének költségeit, a másikat pedig idő előtt elsorvasztotta a rettentő gond, hogy a silány penzióból élni tudjon valahogy ezen a földön, a mi mind a másé, mind, mind… Tekintetes asszony volt különben, egy a valóságos tekintetes asszonyok közül. Mert hát a boltosné is annak szólíttatja magát, meg az árendásné is s a paraszt mosolyog ezen. Mert a paraszt szörnyen meg tudja taksálni azt, hogy ki az igazi ur…

    A pénzügynél volt hivatalnok az ura s az asszony csak özvegyen költözött ki a faluba, a maga részéről való rokonai közé.

    – Rosszul teszed, hogy ugy sietsz, – mondta az öregebb asszony, mig nyugodt méltósággal hagyta, hogy kezet csókoljon neki a másik. – Sándor holnap amugy is bemegy és egyedül. Elférnél mellette. Nem neked való már az efféle utazás.

    – Megyek, néni.

    – Hát menj. Az az egy nap pedig nem sokat határoz. – A hogy azonban nézte maga előtt a kicsi, öreg asszonyt, látszott, hogy megérti a dolgát. Már kevesebb határozottsággal beszélt tovább. – Hát igen. Nem tudsz aludni. Értem. Én se tudnék. A gyermekének sok éjszakát áldoz oda az ember. A gyermek, akármilyen hitvány is, mégis csak gyermek… – Hirtelen megállott s majdnem ijedten mentegette magát. – Azt, hogy hitvány, nem a te Károlyodra mondtam, csak ugy… Nem is venném ugy a szivemre a dolgot a te helyedben. Derék fiu az…

    Valami nem egészen derék fiuról lehetett azonban szó, mert az öreg asszony érdes hangja remegett s lesütött szemekkel indult meg a szekerek felé. A másik asszony kettőt lépett, mig ő egyet s ugy tipegett mellette, mintha futna. Nem akart lemaradni valamelyik kocsiról s fürkészve siklott végig a pillantása az embereken, hogy melyik ismerősebb. Az egyik a szomszédja volt. Valami Józan nevezetü ember.

    Feléje tartott s most már nem igen hallgatott a nénire. Az pedig tovább bizonykodott, hogy de bizony, csak derék ember az a bizonyos Károly.

    – Mindenből kivágta magát. Annyi mindenen átment, hogy más ember a felébe belepusztult volna. S tartja magát. Nem kell azt félteni.

    Mormogva, inkább magában szólott a másik asszony.

    – Én féltem.

    – Te, te persze mindentől megijedsz. – Ha a szárnyasegér az ablakodhoz koppan, hát belebetegszel. Te nem ijednél meg?

    A kis öregnek nagy gondot adott az, hogy hogyan kapaszkodjék föl a szekérre. Két kézzel kellett volna megfogódzkodnia, hogy fölhághasson a magas ferhéczre, de a lába alá bonyolódott a szoknyája. Mikor már föntállott a vason, hirtelen fordulóval, mintha esnék, belezökkent az alacsony, szénával szükösen kipárnázott ülésbe, mindjárt a ló mögött s aztán fölnézve a hegyre, a mire sok kanyargással visz föl az ut, odaszólott az embernek, a ki nagy körülményesen helyezkedett el mellette:

    – Menjünk szomszéd!

    II.

    Káposztát vittek. Gyönyörü szép, kemény koponyáju, kicsipkézett felső levelü, habos káposztafejeket, a mik között egy-egy kisebb, vörös káposztafej ugy volt elszórva, mint a kicsit sárgás tejföl tetején a szamócza. Magasan meg voltak rakva a kocsik s iszonyuan nyikorogtak, recsegtek a teher alatt a tengelyek, ropogtak a kerekekben a küllők, mig egymás nyomában fölkanyarodtak a kocsik a hegyre. A meredekebb hágókon leszállottak a szekérről az emberek s keserü füstöt fujva bele a hüvös, tiszta hajnalba, a lovakat biztatták.

    Egy-egy követ is vitt magával mindenik s ha a lovak, csak ugy a maguk szabad akaratából, megállottak, odatámasztották a hátsó kerék alá. Aztán ujra hallszott: gyű hé, gyű – s egyéb semmi az egész hosszu sorban, mintha csak azért tanultak volna meg beszélni ezek az emberek, hogy a lóval értekezhessenek. – A hegy tetején még egy kis rázós, rögös lejtő következett, azután pedig az országut.

    Onnan kezdve aztán egyvégtében hajtottak be a városig, éppen csak egy feszület előtt állottak meg pihenni. A keresztről közönyösen nézett rájuk a Megváltó. A parasztok a szekereket vizsgálták körül s a sor közepéből, a már nagyon is besüppedt szénaülésen gubbasztva, másfelé nézett az asszony is. Le a városra, a minek a bádogtornyaira fényesen rásütött a nap. Harangoztak is lenn.

    El se ment a piaczig. Félig dermedten szállott le egy utczánál s aztán apró, fürge lépésekkel tipegett el a kis külvárosi házak eresze alatt.

    Aztán másik utczába fordult, köszönt egy ismerős csizmadiánénak, a ki a kapu előtt beszélgetett egy másik asszonynyal, s zeg-zugos sikátorokon ment tovább, csak hogy megtakarítson egy kis időt az utban. Nagy, szürke kendője alatt izzadtság telepedett ki a homlokára és a szemére lógott egy tincs ősz haj. A mikor a postához ért, nagyot szusszant s ugy ment föl az emeletre, hogy kipihenje magát a lépcsőn. Egyik fokról csak mászva lépett a másikra s megállott lélekzetet venni minden fordulónál.

    Itt kellett volna, hogy megtalálja Károlyt. Ismerték, megfordult már néhányszor a házban, hanem most még az is megfordult utána, a kinek sietős utja volt. Mintha a hátát égette volna az emberek különös pillantása, szaporán haladt előre a folyosón s benyitott abba az osztályba, a miben a fia dolgozott. A fia asztala mellett azonban egy idegen ült, borostás arczu, szurós szemü, megrögzött vén postás, a ki gorombán kiabált ki egy csomó emberre. Az öreg asszony nézte egy darabig s mikor végignézte a többi asztalt is és egyik mellett se találta meg a fiát, tovább ment egy ajtóval s benyitott a főnökhöz:

    – Özvegy Krémerné vagyok, ha tetszik emlékezni rám – ezzel kezdte. A hivatalnok fölnézett reá egy nagy iv papirosról s azt mondta, hogy: igen. Föl is állott s helyet mutatott a díványon.

    – A fia végett jött az asszonyság, tudom már – mondta s buzgón törülte a szemüvegét. – Hát bizony, bizony sok baj van a gyerekkel. Minálunk már nem igen találja meg. Nem igen volt a postához való. Tetszett talán híreket hallani róla?

    – Hallottam valamit.

    – Ugy? Persze mindig akadnak az embernek jóbarátai, a kik hirekkel szolgálnak.

    – Mi van vele?

    – Azt éppen nem tudom. Mi már egy hét óta nem láttuk. Mi elbocsátjuk. Ma délután kell hogy referáljak ebben a dologban s elbocsátjuk… – Még mindig nem tette föl a szemüvegét és sürün pislogott, látható zavarban beszélt. – Nem tehetünk egyebet.

    Az asszony már várta ezt. Sokszor megesett már az, hogy kikopott a hivatalokból a fia és ilyenkor a régi összeköttetések révén, sok utánajárással, kunyorálással, könynyel kellett uj állást szerezni. A mi itt bekövetkezett, azzal már mintha nem is igen törődött volna. Jóformán magához beszélve mormogott, összegubbaszkodva a díványon, mintha csak valami odahajintott batyu lenne az egész kis asszony. – Most hova megy?

    Hova?…

    A hivatalnok is motyogott magában:

    – Hát most már igen nehéz. Talán ha valamerre el tudják vinni. Az ilyen kis városban mindent tudnak az emberek. Belelátnak a szomszéd fazekába is. Nincs titok…

    – És mit kell titkolni?

    – Mit nem lehet?…

    – Hát mit nem lehet? Lopott?

    – Nem volt pénz bizva reá azóta, hogy azt a pár forintot megtérítették.

    – Hát akkor?

    A vén, szikár hivatalnok föltette végre a szemüvegét és elkényszeredetten állott meg az asszony előtt.

    – Nézze, asszonyság, – kezdte – el voltam készülve arra, hogy idejön, hanem én már nem vagyok főnöke a fiának. Én semmi se vagyok ebben a dologban. Éppen senki, hát nekem tessék békét hagyni.

    – De mondjon valamit.

    – Mondok, kérem, hogyne mondanék. Nekem ugyan kellemetlen az egész ügy, azt mondhatom. De már nem tartozik reám… S ha beszélni akarnék, hát akkor se beszélhetnék olyan igazán, a hogy megkívánja a dolog.

    Asszonyság mégis az anyja és ha a fiuk dolgát az ember komolyan meg akarja tárgyalni, hát nem az anyjukat hivja meg a tanácsba. S hogy én itt kiméletlenkedjem, hát az se volna szép. Tessék máshoz fordulni informáczióért.

    A kis, öreg asszony reszketett s pillantása rémséges aggodalommal kisérte a szobán végig le és föl a férfit. Ez a magas, száraz, rideg ember imponált neki. Hitt benne s lassan meggyőződéssé lett benne az, hogy ettől az embertől kell megtudnia azt, hogy mi van a fiával. Más hazudik. A fiu is, meg az a lány is, a kivel együtt emlegetik s talán mert látják, hogy ilyen törékeny portéka, leszépítik, lehazudják a dologból az igazságot azok is, a kikhez még fordulhatna. Nagyot nyelt s rákönyökölve a divány támlányára, határozott kijelentéssel felelt a hivatalnoknak:

    – Nekem pedig az kell, hogy ön beszéljen. Önnek hiszek, másnak nem. Én innen addig nem megyek el, a mig ön nem beszél.

    A vén ember gorombán felelt:

    – Hát itt marad.

    III.

    S leült az asztala mellé és nagy, szögletes betükkel irni kezdett. Az asszony a bőrdiványba belesüppedve, belebódult abba, a hogy a kezejárását nézte. Mintha egyéb gondja se volna, azt találgatta, hogy micsoda betü került ki a toll alól. Rátapadt a szeme a penna szabályosan mozgó nyelére s pusmogott magában: a, g, n, s… – Beletelt egy félóra is abba, mig fölpillantott a papirosáról a hivatalnok. De hirtelen lekapta a fejét ujra s tovább irt. De már idegesebben fészkelődött a helyén s egyszerre lecsapta a tollát és az asszony elé állott.

    – Estig akar itt ülni?

    – Akár estig is.

    Egy kis elismerés férkőzött a szavaiba, a hogy ujra elindult járkálni s visszaszólott:

    – Tud akarni.

    Az asszony összeszorította az ajkait s csak a szemeivel intett, hogy: igen.

    Erre lassan, még mindig habozva, az iróasztalhoz ment a férfi, de csak azért, hogy magával hozza a székét a divány elé. Ugy telepedett le az asszony elé, hogy a maga vén csontján érezte a megrogyott öreg lábak reszketését s halkan, vontatottan beszélt:

    – Rosz a fiu. Igen hitvány fiu. Nem mondok ezzel ujat. Asszonyság is tudja. Hát hogy itthagyta a hivatalt, annak egy leány vagy micsoda az oka. A kiről hallott is.

    – Hallottam.

    – Azzal él – s itt aztán már mindennek vége. Asszonyság, ha az olyan nagyon könnyen menne, hát azt mondanám, hogy ugy számoljon le vele: volt, nincs. Mig a fiu itt-ott pénzeket emelt el, ember volt, könnyelmü, kölyöktermészet, a ki nem gondol a határokkal az enyém és a tied között.

    A következményekkel se. Az ilyen fiuval még kezet is lehet fogni. Még olyannal is, a ki a büntetést se kerülte el. – Hanem ez a legrettenetesebb züllés. Innen nincs ut kifelé…

    Az asszony vállat vont s egy kis, csendes mosolygás szaladt végig fonnyadt, beesett arczán. Ahogy ránézett a férfire, látszott rajta, hogy nem is érti a nagy felháborodást.

    – Honnan? Azért, mert egy lánynyal lakik? Hiszen hallottam már ilyen csodát. És éppen a férfiak itélnék el olyan nagyon érte? Hát önök talán jobbak?

    A férfi nagy szemeket meresztett rá s egyszerre nagy szomoruság telepedett az arczára. Ez a szegény asszony nem érti, hogy miről van szó, s ahogy nézte maga előtt a derengő, már-már majdnem egészen megnyugodott arczot, hirtelen tisztába jött azzal, hogy ebben a megvigasztalt állapotában bocsátja el az asszonyt.

    Az már föl is állott s most már egy kis, nem bántó, hanem azért diadalmas guny is volt a mosolygásában, a hogy kérdezte:

    – S egyéb semmi?

    – Semmi.

    Az asszony a hóna alá kapta az esernyőt s most már erősen a vén ember szemeibe nézve nevetett.

    – Bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejü. Be nagy hiba! Hát él egy kicsit, fiatal. – Hirtelen fennakadt azonban valamin s mintha hangosan gondolkoznék, töprengve kérdezte: – De hát honnan telik neki? Keresete nincs és mégis győzi… – S lassan-lassan érlelődött meg az agyában valami föltevés és iszonyuan belesápadt, a mig nyögve, szemeit a férfi szemeibe meresztve, elmondta, hogy mit gondol.

    – Csak nem a lány tartja el?

    Mohó gyorsasággal vágott bele a szavába az ember:

    – Arról szó sincs.

    Az asszony megnyugodott s most már ugy ment el, mint a hogy a nyert pör után hagyja el az ember a tárgyaló szobát. Egy kicsit megint lemosolyogta ezt a vén embert s azt mondta neki, a mikor már bucsuzott:

    – Akkor hát mit akarnak tőle? Kap még ő hivatalt, a milyet akar. Nemcsak posta van a világon.

    SZERELEM

    A szomszéd beizent, hogy mikor leszek otthon. Szeretne velem beszélni. A cseléd, a ki az izenetet hozta, nagyokat fujt és gunyosan mosolygott. – Én is mondtam neki, – mondta – hogy a nagyságos ur reggel megy a kávéházba, este a szerkesztőségbe s aztán mindig itt van, hát csak jőjjön.

    – Hát jőjjön.

    A leány kiment s azzal jött vissza, hogy a szomszéd már nincs künn. Várt egy darabig s aztán, mig én öltözködtem, mig bejöhetett hozzám a lány, elment. Hát annál jobb. A pesti szomszédság fura. Az ember esztendőkig lakik egy házban és semmi egyebet nem tud a szomszédjáról, mint hogy szeget ver a falba. Az hallszik belőle. Némelyik szenvedélylyel üti a szeget, majd széthasad a fejem. Kop, kop, – belenyillalik az agyamba – s aztán azon kivül semmi érintkezés. Azaz hogy a multkor a másik szomszéd átküldött hozzánk varrógépért. Két napra kérte s aztán vissza is küldte – és én nem tudom, hogy hogy hivják. Azt hiszem, hogy Blum, de az is megeshetik, hogy Grün.

    Valami egytagu szó és idegen. És vasalót is szokás kölcsön kérni, de mindezt a cselédek intézik. Ez a cseléd meg a szomszéd cseléd s a pesti ember ilyenkor sunyi módon benn ül a vaczkában.

    – Hát – mondom – elment a szomszéd.

    A leány, mintha kissé megkönnyebbülve jelentette volna, hogy elment s mig kiment, a gyerekekre lármázott:

    – Bözsike, ne mászszon a fotelre. Deske, mit akar a hajtüvel.

    Aztán én a kávéházba mentem. A viselő szemüvegem helyébe kipakoltam a másikat, a mivel olvasni szoktam, elhelyezkedtem, amennyiben a botom és kalapom számára is helyet kerestem. Az ujságok közül kihuztam azt, a mibe én is irok, vizet ittam, szóval hozzákezdtem a reggelihez. Egyszer csak jön a pinczér s kérdi, itt vagyok-e. Bodor ur kérdi a számszéktől. – Igen, igen, hát hol lennék, persze hogy itt vagyok, hanem a kifli nem ropog. Mintha sületlen lenne. Nem gondolja… Miska, maga folyton a vendégek ellen áskálódik. Teszem fel, hát miért kellett magának besugni a kávésnénak, hogy én tegnap azt mondtam, hogy piszkos a szalvéta. Ha magának mondom, hát tartsa magának.

    Ki az a Bodor ur? – Vendég, hát az is polgári állás már. Hát itt vagyok, hát persze, hogy itt vagyok.

    Egy kis negyedóra sem telt bele és megérkezett Bodor ur. Igen, igen csinos fiatal ember. Kis fekete bajusza volt, fölfelé fésült, katonás kefehaja és a füle mellett kis, csinosan lenyirbált szakálla. A mi különösen meglepett benne, az a hangja volt.

    Egy kicsit hizelgő, egy kicsit édes, de amellett férfias s itt-ott majdnem olyan erőteljes, hogy utána kellett kutatnom, hogy vajjon nem akar-e nagy pózt csapni nekem, szegény eszü embernek, a ki korán házasodtam, sok gyermekkel vesződöm s az ilyen urak előtt komikus boldog ember lehetek. – Ott tötyög a gyerekekkel, czibáltatja magát, a fejére másznak, pedig hát a multkor is az egyiknek piszkos volt az orra… – Bizonyosan igy beszélnek mirólunk legénykörökben, de hát – ugy-e apák? – majd csak elviseljük.

    Bodor ur azon kezdte, hogy végtelenül kellemetlen neki az egész história. – El is felejtettem megmondani, hogy Bodor ur a szomszéd. Nem az, a ki a szögeket veri, hanem a másik. – Tehát: hogy nagyon kellemetlen neki ez a dolog. – És itt átadom neki a szót.

    – Mert kérem szépen, ha én direkt a rendőrséghez megyek, hát azzal kellemetlenséget szerzek uraságodnak. Gondoltam, hogy talán igy békességesen elintézhetjük az ügyet. A nagyságának akartam inkább szólani, mert az asszonyok az ilyesmit jobban eltudják végezni, hanem attól féltem, hogy tolakodásnak tetszik venni. Végre is az ember igyekszik minél kevésbbé terhére lenni a szomszédnak. Pedig hát leginkább a nagysága mondhatta volna a lánynak, hogy: Czéczi, Czéczi, az már mégse járja, hogy maga itt a szomszéd urat molesztálja. Tetszik tudni, asszonytól egészen másképpen is veszi föl a dolgot az ilyen leány. Mégis hát egy a nemük, értik egymást.

    Egyik is ismeri a férfit, a másik is – és habár különféle bransokba is kerültek az életkörülmények folytán.

    – De hát kérem, miről van szó?

    – Kérem szépen a dolog ugy áll, hogy bizonyos tekintetben csinos embernek vagyok mondható. Nekem kérem egy asszony ide vagy oda.

    Füttyentek nekik. Nem azért mondom, mintha tulbecsülném magam, hanem hát igy van és végre is én erről nem tehetek. A csinos ifjak mégis előbbrevalók és ha az ember ápolja kissé magát, hát annál kapósabb.

    Persze az ilyesmivel nem törődik az ember, de ha mégis igy van, hát az néha kellemes, néha nem. A jelen esetben például… Kérem én a számszéknél is hivatalnok vagyok. Nem valami nagy állásban, de mégis, ha az ember már bejut a státusba, az is valami. Elég az, hogy hát festegetek is.

    Tetszik tudni jönnek hozzám lányok meg asszonyok… Egy az, hogy hát disztingvált ember lévén, hát hozzám jöhetnek, meg hát szívesen is jönnek, mert én ugyan szerény állásban vagyok a számszéknél, de elegánczia dolgában nem hagyom magam. Szóval: – jönnek és én festegetek, kérem. Néha tájképeket, meg csendéletet. Különösen ezt szeretem. Sok baraczkot, nagy baraczkokat félig beledugva a szőlőlevélbe… Hanem hát asszonyok jönnek, meg lányok és a cseléd, a Czéczi, a mint nevezni méltóztatik, megállítja őket és gyalázza… őket, hogy czéda meg becstelen személy, meg nem tudom micsoda… Hát az ember ezt nem türheti…

    – Persze, persze… Borzasztó.

    – Annyira borzasztó, hogy a feleségem… Igen, feleségem is van. Most válunk. Itt kell egy irás, ott kell egy irás, hát föl jár hozzám. Kérem, olyan asszony az, hogy utána lehet ám nézni. A csipője, finom, vékony csipője van s nagy, egy kicsit bodros szőke haja… Hát nem utána kiabált a cseléd, hogy majd lesz itt valami. Meg hogy összetöri a csontját. És kérem, ahogy nézett az a lány, hát annak a szeméből minden rosszat ki lehet olvasni. Az egy bestia, kérem és én mint festő nagyon kellemetlen helyzetben vagyok. Végre is hozzám sokan jönnek és hát én igy festegetek itt-ott… És az az ember vagyok, kérem, a ki nagyon szépen eltalálja a portrét.

    Mellkép, térdkép, nekem mindegy, én, kérem, olyan szépen megcsinálom, hogy abba hiba nem esik… Hanem hát, kérem, hogy elfogja a folyosón a klienturámat az a lány, hát azt mégse türhetem.

    – Igaz, igaz…

    – No hát. Tessék valamit csinálni.

    Otthon elővettem a lányt.

    – Nézze fiam – mondtam neki – ez csak még se járja. – Maga tönkreteszi az én életemet. A mint én elkezdek egy szomszéddal háboruskodni, akkor vége a nyugalmamnak. Huzza össze magát. Mi köze van magának ahhoz a fiatal emberhez…

    A lány beleszólott, de ugy hogy nem is tudta, hogy mit beszél.

    – Istenem, Istenem…

    – Mit akar maga? Végre is maga egy tót fruska. Szegény, rongyos leány, a ki most kezdi egy kicsit elfelejteni azt a nyomoruságot, amiből idejött.

    Fityegett magán minden szoknya, a mikor beállott mihozzánk a konyhába.

    Hát mit akar, mit akar. – Végre már dühbe jöttem és kiabálva követelőztem valami válaszért.

    – A szomszéd ur azt teszi, a mit akar. Hogy ki jön hozzá, vagy ki megy el tőle, ahhoz magának semmi köze. Ha maga akármit mond, azt én mondom.

    Hozzám jönnek panaszra. Hát legyen ennek az ostobaságnak vége. Értette…

    A lány összegubbaszkodva állott előttem és nyögött.

    – Istenem, Istenem…

    Kiment s hallottam, hogy a konyhába jajgat.

    – Jaj, jaj, drága édeském, Istenkém nézz rám. Vesd ide a pillantásodat.

    A KICSI KIRÁLY

    A rettentő mód füstös, piszkos kicsi szobában, a minek a közepén piros virágos abroszszal volt leterítve a kerek asztal, mozdonyvezetők, fütők és kalauzok ittak. Mindjárt a nyitott ajtó mellett volt a söntés, a minek a tulsó oldalán sok más színes abroszos asztal mellett a harmadik osztály utasai pipáltak, fellegbe takargatva a kevés gázlángot. Itt-ott erősen koczogtak a pohár falán a bicska nyelével, vagy a padlót verték és italért kiabáltak.

    Nem igen törődtek azonban velük. A pénztáros kisasszony szórakozottan jegyezte föl a tételeket, a mit szaladtukban odakiáltottak neki a pinczérek, a csapos a terem ajtajában álldogált s csak ha nagyon sürgették már, akkor látott a dolga után, hirtelenébe beleeresztve a hordóból egy csomó sört a poharakba – s künn a perronon ünnepi gálában, méltóságosan sétált az állomásfőnök. Egyáltalában mindenkin a jobbik ruhája volt s künn a hosszu aszfalt-ut mentében a gázlángok mellett a villamos lámpákat is felgyujtották. A kicsi szoba is az eseményt tárgyalta.

    – A kicsi király jön délről s megy fölfelé. Másik levegő kell neki, az övé nem jó.

    – Miért kicsi? Nagyon fiatal még?

    – Pólyás király, akkorácska ni – mutatta a könyökétől lefelé a karját és mosolygott.

    Ez komikus volt a többinek is, kaczagtak.

    – Ugyan hamar belecseppent a jó hivatalba.

    – Aztán ki megy vele?

    – A dadája, meg valami néni, meg egy nem tudom mi, valami udvarmester, tudja a Jézus, hogy hogyan hívják. Benne volt mind az irásba, a mit a főnök mutogatott az elébb… Még a nevük is, csakhogy nagyon idegen-formán irják, nem érti az ember.

    Ugy volt, hogy ezen a nagy állomáson várják be a szemköztről érkező vonatok az udvari vonatot s már alig lehetett elhelyezni a sineken a sok kocsit. A leghátsó sinen egy türelmetlen gyorsvonat előtt prüszkölt a masina, mint valami könnyü kicsi kocsi előtt a hatalmas vad mén s ugy látszott, mintha már-már elszabadulna s kirohanna féktelenül a világba.

    Idébb csendesebben viselte magát a hatórás személyvonat. Ennek a gépje már inkább olyan csendesen poroszkáló jó falusi lóhoz hasonlít, a mely ha megállítják a patika előtt, csendesen bevárja, a mig a sok orvosságot összekavargatják. Itt inkább az utazók türelmetlenkedtek, kiabáltak a kalauzokra: – megyünk már? mi lesz már? itt alszunk? s káromkodva fogadták a parancsot, hogy senki se szálljon ki.

    Előbb, a fütőház felé egy hosszu tehervonat pihent, magasra megrakva deszkával, a minek a fehérségéből piros czédulákon rikított le a fürészgyár neve s mintha a masina is elaludt volna előtte, csendesen lélegzett, egy-egy finom fehér gőzpászmát bocsájtva ki magából, minden fölösleges lárma nélkül. Csak félig a pályaudvaron, hátsó testével a pályára fekve, mint egy hosszu hernyó, töméntelen sok kocsiból összekapcsolt munkásvonat is várakozott a sinen, hogy tovább mehessen.

    Egymás hátára volt gyürve rajta a sok ember, a széles ajtók korlátjára annyian támaszkodtak, hogy a hátulsók már valóságos emberhegy tetejéről néztek le a fényes, élénk pályára s ugy várták a kis királyt.

    Egy nagy barna ember tartotta szóval a többit az egyik kocsiban, mindjárt a lokomotiv mellett.

    – A mienket már láttam a manőveren. Igy ment el előttem két lépésnyire, lovon, szép fekete lovon. Ha az enyém lenne az ára, nem mennék most kavicsozni…

    – De nem a magáé.

    – Nem a.

    – Hát aztán ennek a kicsinek is van koronája?

    – Kell, hogy legyen neki, ha király.

    – Aztán mit csinál vele, ha nincs esze hozzá?

    – Szamár kend, hát hiszen nem kell annak ész, csak éppen hogy él, aztán mutogatják…

    – Ugy én is elvállalnám.

    A telegrammhivatalból meg a pénztárból egymásután jöttek ki az urak.

    Némelyiknek nagyon aranyos volt a sapkája… Jöttek a városból is sokan, csupa nagy ur, némelyik kardosan, mentésen, mások feketében, csinos kis keresztecskékkel és medáliákkal a mellükön. Egy-egy ur kis fiut, leányt huzott maga után a tolongásban s biztatta, hogy csak türelemmel várjon.

    – Mutat a papa piczi kicsi királyt, várj csak…

    – Játék király?…

    – Nem, igazi.

    Ezen nevettek az urak s az az ur, a ki a kis leánykát is kihozta magával, tovább mondta másoknak is azt, a mit a gyermek mondott.

    – Mondom neki: mutat a papa piczi kis királyt s azt kérdi a kis okos, hogy: játék? Nem, igazi.

    A harmadik osztályu váróterem előtt, meg tovább, a hol már elvégződik az aszfalt, rendőrök tartották vissza a sinektől a népet, mely nagy fekete tömegben verődött össze és zsongott, mint valami nagy raj. Itt-ott káromkodás hallszott, zörgött a kardhüvely azoknak a lábaszárán, a kik előre tolakodtak s mindig hangosabb és hangosabb lett a küzdelem a rendért. Sok asszony szorult a tömegbe s különösen ezek átkozódtak.

    – Abba ugyan nem lesz semmi baja, ha egy kicsit előbbre engedi az embert.

    Már ugy látszott, hogy nem birnak a rendőrök a sok emberrel, a mikor egyszerre csend lett. Az urak glédába állottak s már csak suttogtak.

    Csak néha dörmögött ki közülök egy hangosabb szó. Kis, zömök, szürke ember békétlenkedett a szomszédainak.

    – Éppen a nevemnapján zavarnak el hazulról. Hogy én kisérjem tovább…

    Elmehetne kiséret nélkül is, nem vagyok én száraz dajka.

    Az urak bólintottak, hogy ugy van, kellemetlen s elmondták egymásnak, hogy a kegyelmes ur haragszik. A kis zömök ember aztán rájuk sem figyelt többet, másfelé dörmögött s azt mondta, hogy itt hagyja az egész bagázst, meg az egész tisztességet… Lenn az állomás végén pedig nőni kezdett egy lámpa, a mint mindig közelebb jött lassu, méltóságos dübörgéssel az óriási gép… Most már csend lett, csak a pöfögés hallszott, a mint egy-egy fekete füstgomoly kiszakadt a masina öblös kéményéből s egy villamos csengő csilingelt a falon.

    Mikor a vonat megállott, a fekete publikum olyan éljent kiáltott, hogy megremegett bele az üvegtető. Erre az egyik kocsi ablakáról ijedten huzta félre valaki a függönyt s egy parasztlány széles arcza kaczagott ki a sok uri népre. A másik ablakból finom asszonyfej integetett le, de nem igen vette észre senki. Rámeresztette szemeit mindenki arra a csipkés pólyára, a mit a leány tartott a balkarján, mig a jobb kezével duzzadt keblén a ruhát gombolta össze. Lenn a gyermekek sivalkodva törtek utat maguknak a kocsihoz és kiabálták: a kicsi király! a kicsi király! Egy-két asszony pedig boldogan mosolygott.

    – Most szopott, éppen most. Milyen édes ő felsége…

    A köpczös szürke ur azalatt már fölkapaszkodott a kocsiba s pár percz mulva a finom asszonysággal jött vissza. Utánuk a dada is leszállott a kocsiról. Karjaiban egyszerre megelevenedett a pólya, a kis ember rugdalózni kezdett s játékosan kapkodott a kezeivel a levegőben. Okosan bámult szerte a sok ember felett s mintha a kis sárga arczára mosolygás is szaladt volna egy pillanatra. Nem sokáig tartott, nagyon öreges, ránczos lett ujra a képe, olyanforma, mintha egy fáradt öreg emberkét kötöttek volna be a csipkék közé. Mikor kibámulta magát, hátat fordított az egész publikumnak.

    – Rosz bőrben van szegényke – mondta egy asszony.

    – Ez se uralkodik sokáig – és mindenfelé, különösen a hol asszonyok verődtek össze a tömegben, sajnálni kezdték a szegény kis királyt.

    A kicsi szoba vendégei a gépészt fogták közre. Az is bement közéjük egy pohár borra, mig a fütő künn olajos rongygyal törülgette le a masinát.

    Arról beszélt, hogy hogyan jöttek s a gép kitett magáért, de a többi nem igen érdeklődött az iránt, a mit ő mesélt, hanem inkább ők kérdeztek.

    Egy kicsit föl is néztek erre az emberre, a kinek a masinája után királyi kocsik voltak akasztva, de a nagyobb részük inkább csak komázott vele, mig méregbe nem hozták.

    – Nem is igazi király az, te Gáspár…

    – Ez ne volna igazi? Ki mondja?…

    – Én.

    – Mit tudsz te ahhoz.

    – Aztán megszólított az uton?

    – Meg hát. Van közöd hozzá?

    – Mit mondott?

    – Azt, hogy: nyif-nyaf.

    Ezt egy harmadik mondta s most már mind kaczagtak. A gépész is észrevette, hogy mulatnak rajta s hamiskásan hunyorgatni kezdett.

    – Tudjátok, nem is annyira ő felsége tetszik nekem, hanem a leány.

    Nagyon kedvemre való…

    Erre aztán mind kigyültek a perronra, hogy megnézzék a leányt.

    Azalatt ürülni kezdett a pályaudvar. Egymásután ment ki belőle a sok vonat, elől elszáguldott a gyors és utána a többi… Mikor a munkásoké is elindult, a sok egymásra halmozott ember énekelni kezdett. Erre feléjük fordult a kis király és elkezdett sírni rekedtesen, gyöngén, inkább mintha nyikorogna benne valami. A leány visszament vele a kocsiba.

    A finom uri asszonyság is fölszállott s a kis köpczös ur is. Az urak hajlongtak és bucsuztak tőle, az egyik pedig, a ki különösen bizalmas természetü volt, odasugott neki:

    – Pechje lesz kegyelmességednek ezzel az urfival. Nyivákol majd egész éjjel. Ha legalább bőgne, mint a magunk fajtája…

    A TANÍTÓK SZTRÁJKJA

    A város uj nyugdijszabályzatot készíttetett a főjegyzővel, sokkal okosabbat, mint a régi. Az eddigi negyven helyett ezután már harmincz esztendei szolgálat után teljes penziót kapnak a város emberei, ha munkaképtelenek lesznek s azonkivül gondoskodott a gondviselés a családjaikról is. Az volt az egész hiba, hogy kifelejtették az uj rendelkezésből a tanyai tanítókat. Ebből nagy háboruság lett.

    Kovács Máté, a legöregebb tanyai pedagógus nem minden fejtörés nélkül körlevelet fogalmazott a többi tanítóhoz, kik számszerint tizenketten voltak. Nagyon mérges hangon volt megirva az egész. Az volt a vége, hogy: ha a városi urak nem becsülik meg érdeme szerint hüséges szolgálatunkat, ismerni fogjuk az utat, módot arra, hogy megtiszteltessük velük.

    – Mit értesz ez alatt, hogy az utat, módot…? kérdezte az asszony, a mikor fölolvasta neki a levelet.

    – Azt majd meghatározzuk, ha összejövünk valamennyien. Egy ember csak egy ember, nem lehet olyan értelmes, mintha a többi is segít neki.

    A következő vasárnapra hivta meg a mester a többi tanítót a nagy gyülésre, a melyből erős tiltakozásra volt kilátás. Kovács Máté nagy magyar ember volt, mestere nemcsak a pedagógiának, hanem a szónak is s azért ő másképpen fejezte ki magát. Azt mondta, hogy azok fogják itt fölemelni protestáló szavukat, a kik lelket öntenek a népbe.

    Az elkövetkező vasárnapig pedig folyton készülődtek a nagy vendégfogadásra. Az asszony serényen látott a dolga után, sütött és főzött olyasmiket, a mik csak hidegen jók igazán, pogácsát a pálinka mellé, két kis szopós malaczot, a miket jószagu petrezselyem ágyra fektetett le a tálban, beleütve előre a hátukba a kést, fiatal libákat meg kalácsot, a mi mind akkor kerül az asztalra, mikor beállít a sok éhes vendég. Közben durozsolt, a mint ez már asszonyi szokás és szidta a bolond urát, a ki ennyi embert csődít a nyakára.

    – Bizony szükségünk is volt reá, mondhatom, hogy fölfaljanak mindent.

    – Ugyan, ugyan, hiszen minden kikerül a háztól. Hála Istennek jut is, marad is.

    – Egy szegény tanító ne csődítse magához a határt.

    Erre már fölpattant az ura.

    – Szegény a kutya! Nem szorulok én rá senkire.

    – Még az volna szép.

    – No hát!

    Vasárnap már hajnalban talpon volt az egész ház. Az iskolaszobából kihordták a padokat s hosszu asztalt terítettek benne, a mire fölkerült mind a hideg holmi. A tanítóné a gyermekeket fésülte és még egyszer elmondatta velük a verseket, a miket majd eldeklamálnak, ha együtt lesz a sok vendég. Egyik jobban pattogtatta a rimeket, mint a másik. Erre szörnyen büszke volt az anyjuk és később, a mikor csak ketten maradtak, mondta is az urának:

    – Csak boldog az ember mégis, ha értelmes gyermekei vannak.

    Nyugalmas megelégedés ömlött el a kövéres piros arczán, kaczagott a szeme, mig körüljárta az asztalt, rendelkezett a szomszédasszonyoknak, a kik átjöttek segíteni. Közben pedig jó gazdasszonyhoz illendően szidta az urát.

    – Nem kellett volna azért ide trombitálni őket.

    Az ember, a boros üvegeket rakta föl szép sorba s az asztal végén a félszemét behunyva nézett végig a czilinderglédán, nehogy valami szimetriai hiba essék a berendezésben. Az asszony is szerette a rendet s még igazított egyet s mást. Messze pedig csengő hallszott ütemesen, a hogy a ló rázza s gyönyörüen odakanyarodott az iskola elé egy négylovas szekér.

    A kicsi fejü, játékos lovak rángatták a kocsit s a polgár, a ki a gyeplőbe kapaszkodva tartotta őket, közéjük cserditett egyet-egyet az ostorral, a mitől egyhelyben tánczoltak s idegesen dobálták fejüket… A kocsiból Fehér Gergely, a kürtös tanyai tanító szállott ki elsőnek és segített a többinek, a kik még fenn voltak, miközben leemelt még egyet mást a saraglyából és kaczagva mesélt a gazdának a négy lóról meg a sok vendégről, a kik lassan bontakoztak ki a nagy keszkenőkből.

    – A Juhász gazda hallotta, hogy itt ma ünnep lesz, hát azt mondta, hogy majd ideröpít. Röpültünk is. Elhoztam az asszonyt is, meg a gyerekeket is, kolléga ur, ha nem esnék terhére… Meg ezt a kis elemózsiát…

    A háziasszony erre nagyon megneheztelt.

    – Csak vigye vissza Fehér ur oda, a honnan hozta, kikerül a mi szegénységünkből is egy s más.

    – De bizony nem viszem… Madárlátta holmi…

    – Elég volna ötven embernek…

    – Hát hiszen össze is jövünk egynehányan. Fontos a kérdés, meg köll deputálni…

    Uj kocsi jött, csengős lármás ez is.

    Ez meg az alsóvégi tanítót hozta. Egy csomó gyerek kiabált le a szekérről, még a kasba is jutott belőlük. Kovács Máténak meg az asszonynak ragyogott az arcza, mig elébük mentek. Nagy boldogság az, ha nem vetik meg az ember házatáját. Az uj vendég mentegette magát.

    – Gondoltuk, hogy ha már ilyen szépen összejövünk, hát ismerkedjenek az asszonyok is. Egyszer esik karácsony egy esztendőbe, már mint egy ilyen alkalom, hogy igy egybekerekedtünk mi panaszos emberek.

    Megint kocsi fordult erre a homokon. Abból is asszony, meg gyereknép kászolódott ki s alig, hogy bementek a házba, már uj csengő hallszott messze a sik földön.

    – Nagy protestálás lesz – mondták benn a tanító urak és itták a pálinkát, a minek ragyogó arany szine és nagy ereje volt.

    – Tultesz akármicsoda konyakon. Tizennégy esztendős – dicsekedett a házigazda s szaladgált ki vendéget fogadni és hozta be őket nagy jókedvvel, egyre hajtogatva, hogy milyen szépen összejöttek.

    – Mindjárt csinálhatnánk egy kis majálist, – mondta az egyik vendég s tánczolni kezdett egy kis tömzsi asszonynyal, a ki éppen a keze ügyébe esett.

    – Nem, kérem, komoly dologról van itt szó. Sérelmes a helyzet, nagyon sérelmes.

    A gyerekek künn körbefogództak és játszani kezdtek. Ha uj kocsi jött és kis fiuk meg leánykák ugráltak le róla, most már ők fogadták nagy barátkozással. Hangos lett az udvar. Az istálló előtt a lovak a kocsikhoz kötve ropogtatták a friss szénát s hangos nyerítéssel üdvözöltek minden uj kocsit.

    A konyhából a szomszéd asszonyok szaladgáltak a kuthoz és be a szobába meg vissza, a megriasztott majorság szárnyait csattogtatva rebbent szét nagy kiabálással, benn pedig az urak már a borhoz fogtak s az asztal körül fölállva énekelték, hogy nem mennek innen el, mig a gazda furkós bottal ki nem veri őket. Az egyik egyszerre csendet intett. Ez hires gyorsverselő volt, csupa jóizü parasztos rigmus és arról volt nevezetes, hogy kiviczczeli még a püspököt is, ha éppen kedve van rá. A kezébe vette a poharat s elkezdett verseket mondani.

    A többi nagyon jól mulatott rajta, némelyek ugy kaczagtak, hogy majdnem begurultak az asztal alá s a nagy jókedvre átjöttek az asszonyok is és beszaladt az udvarról a sok gyerek.

    Egyszerre tele lett a szoba. A kaczagó társaság összegabalyodott egy gomolyba, egyszerre beszélt, kiabált. Kaczagott mindenki minden különös ok nélkül. A vad jókedv ölelte magába őket, a mi csak jön valahonnan, a nélkül, hogy hivnák és hangos, brutális, csapongó…

    Valaki egy szörnyen nagy darab liba-mellett vett a kezébe, csillagos nyelü bicskával faragta róla le a hust s a hóna alatt a kenyérrel végig járt mindenkit.

    – Szegények vagyunk, de jól élünk.

    Erre egyéb ily szólásmódok is forgalomba jöttek.

    A másik azt jegyezte meg a helyzetre, miután fölhajtott egy nagy pohár bort:

    – Szegény ember vizzel főz s a bort megissza.

    A gazda pedig kinálkozott szerényen.

    – Csak homokon termett biz ez, szegényes itóka, de hát hunczut az, a ki jobbat ad, mint a milyen van neki.

    – Talán hogy tanácskoznánk, – indítványozta valaki, de ő ijedt meg leginkább attól, hogy komolyan veszik a dolgot a többiek. Föllélegzett, mikor lehurrogták.

    – Hogyne, ilyen szépen együtt vagyunk s aztán elokoskodjuk a dolgot…

    Olyan nincs!

    Egy nagy hang az asztal végéről a gazdát provokálta, hogy volna-e lelke megboszantani az embert holmi szamársággal. Kovács Máté fölugrott, visszautasította a gyanusítást.

    – Igyék minden ember meg danoljon! – monda – majd ráérünk még megbeszélni a nyomoruságot.

    Nagy ebéd következett. Hangos, jókedvü mulatság, a mit azzal szakított félbe egyik vendég, hogy panaszolni kezdett.

    – Se barátság, se szivesség, se böcsület!

    Az asszonyok jól a hátára vertek a panaszos embernek s kórusba énekelni kezdett az egész társaság, hogy vigye el a gazda a házát, de ők ott maradnak. Kovács Máté magánkivül volt örömében s a szemei megteltek könynyel, a mig lelkesedett az asszonynak:

    – Szépen összejöttünk, jó kis muri lelkem…

    – Hát a penzió dolga?

    – Bujjék bele az ördög!

    – Nem ugy van az. Beszéljétek meg a dolgot.

    – Hát igen, mindjárt megbeszéljük, mindjárt, csak még előbb iszom egyet.

    Ivott s aztán egy kicsit virágos kedvben kezdett bele a beszédbe.

    – Kedves kolléga urak! Ugy áll a dolog, hogy nagy sérelem esett velünk.

    Kifelejtettek az uj penzióból. Hát mint tudják, azért jöttünk össze, hogy mondjunk valamit erre. Én nem vagyok a jónak megrontója, de azt mondom, hogy egy perczre tessék ide hallgatni. Azt indítványozom, hogy irjunk be a tanácsnak, hogy mig a sérelmünket nem korrigálják meg, nem tanítunk. Zárják be az iskolákat, igen, hát hogy azt mondom, hogy mit szólanak hozzá. A tanyai tanítók helyzete amugy is elviselhetetlen.

    Valaki tele szájjal szólott bele az asztal végéről:

    – Igaza van.

    Kaczagott mindenki, az ablak alatt pedig czinczogni kezdett a czigány.

    Kikiabáltak hozzá, hogy hallgasson, de nem akarta megérteni.

    – Hallottuk, hogy mulatság van, hát eljöttünk.

    Néhányan tánczra kerekedtek. A kik komolyabbak akartak lenni, pisszegtek s a házigazda egy kicsit akadozva beszélt tovább.

    – A tanyai tanító, olyan tanító, hogy a kutyával is szivesen cserélne. A nyomor olyan inten… ten… ziv… inten… ziv… ziv, hogy egészen belehabarodik az ember. Inten… ziv… ziv…

    HARMINCZ PERCZ

    Az a személyvonat, a mi lennről Oláhországból jön, délben tizenkét órakor megy keresztül a pályaudvaron. Itt sziv föl vizet nagy bendőjébe a lokomotiv, a magas szivattyus kutból és néhány lapát szenet is fölhajtanak a kazánkocsira, hogy végig jól tarthassák tüzzel a masinát.

    A gépész felesége már a vonat érkezése előtt egy órával kijött az állomásra. Lőcsös parasztszekér hozta, a mi éppen ugy alkalmilag akadt az uton. Mikor megállottak az állomás előtt, nem vette észre. A parasztnak kellett figyelmeztetni:

    – No ifiasszony, hát hova akar még? Itt volnánk.

    – Ugy?… – Leszállott, de nagy ügygyel-bajjal, mintha valami öreg asszony volna, pedig fiatal és szép volt. Piczi uri formáju topánkák látszottak ki a szoknyája alul; a mig leszállott a kocsiról, pár pillanatig szórakozottan a felhérczen felejtette magát. Aztán, a mikor a kocsi már elment, végignézte az ajtókon a fölirásokat, mintha először járna itt s a helyett, hogy átment volna a perronra, betévedt a csürszerü nagy málházó csarnokba, a mibe egész utczák voltak építve ládákból s hátul, homályos szögletben lámpa mellett dolgozott egy hivatalnok. Az asszony rábámult és visszafordult, de megint eltévedt. Egy csomó zárt ajtó előtt, miután végigpróbálta valamennyit, tanácstalanul megállott.

    A hivatalnok is észrevette és közelebb jött.

    – Ki az?

    – Én, nem találok ki a perronra. Igazán nevetséges, de ugy van…

    Sehogyse… – Leült egy pakktáskára és mintha nagyon fáradt lenne, összegubbaszkodva bámulta maga előtt a sok nyolczast, a mit az öntöző kannából rajzoltak fel vizzel a pallóra a szolgák.

    – Maga az, Gergelyné asszony?

    – Én, igen.

    – Aztán mi baja van, az Istenért?

    – Semmi, csak éppen hogy az uram elé jöttem. Valamit akarok neki mondani… – Fölnézett és mosolyogni akart, de nem sikerült neki. – Csak éppen valamit mondani, azért jöttem, aztán most minden ajtó be van csukva…

    – Dehogy, dehogy, itt is kimehet.

    A hivatalnok felnyitott egy ajtót, de utjába állott az asszonynak.

    – Valami nagy bánat érte? Menjen fel a feleségemhez egy kicsit.

    – Nem, semmi. Csak hagyjon, megfulladok itt.

    A perronon leült a garádicsra és várta az urát. Néha az órára pillantott, de a mire elfordult, elfelejtette, hogy mennyit mutattak a mutatók és összezavarodott fejében a sok numerus. Mikor észrevette, hogy a pénztáros is figyeli és a főnök is, fölkelt és járkálni kezdett. De szédült, ugy érezte, mintha megindultak volna lábai alatt a perron széles koczkái, mindenik másfelé s nekitántorodott egy oszlopnak. Egy munkás fogta fel, de annyira megijedt az elváltozott arczától, hogy ész nélkül segítségért kezdett kiabálni.

    A főnök szaladt oda, a pénztáros pedig kiment a sinek közé, mert künn dübörögni kezdett a föld. A gyorsvonat, a mi tizenegy óra harmincz perczkor érkezik, már átjött a hidon és egy percz mulva végig rohant a pályaudvaron, hogy remegett alatta a föld. Az asszony föl se nézett, csak akkor rezzent föl, a mikor már messze, ott a hol egy vonalba szaladnak össze a sinek, csak egy czigarettafüst látszott a tüneményvonatból. Ijedten bámult utána, de aztán önmaga nyugtatta meg magát.

    – Nem az volt, a mire várok. Nem ment el vele az uram…

    – Nem, dehogy. De mi baja van Gergelyné, az Isten áldja meg beszéljen.

    – Van valami, nagy, sok… Köszönöm, hogy ugy ápol a főnök ur, de most már nincs szükségem reá. – Hirtelen eszébe jutott valami, megragadta a főnök karját. – De a gyermekeket el kell vinni innen. Hány is van a főnök urnak?

    – Három.

    – Négy nap alatt egy se lesz belőlük. Vigye el.

    – Megbolondult?… Gergelyné fiam, magának nincs helyén az esze.

    – De igen. El kell vinni őket. Inkáb megmondom majd a nagyságának is.

    Mindjárt fölmegyek.

    – Nincs itthon, de maga szörnyen megrémít…

    – Nekem kettő volt még tegnapelőtt. Most már egy sincs… A gyerekeket el kell vinni!

    Indulatosan járkálni kezdett, a főnök pedig tágra nyitott szemekkel bámult utána s a mikor még se értette meg eléggé, hozzászaladt s rémülten szólott reá:

    – Gergelyné, a maga gyermekei meghaltak?

    – Mind a kettő.

    – Szegény, szegény.

    Az asszony megint leült a lépcsőre, a honnan kiláthatott a kanyarodóhoz s most már egészen az foglalta el, hogy a vonatot leste. Mikor meglátta a vonat kürtőjét és a sok kocsi egyenkint ráfordult a hidra, szorosabbra kötötte álla alatt a keszkenőjét s kiállott ő is a sinek közé. Mellette elborulva, halálra sáppadt arczczal topogott a főnök és elképedve bámult rájuk a pénztáros. Mikor a vonat bejött, egyszerre ellepte a perront a publikum. A kalauz az állomás nevét kiáltotta s utána azt mondta: harmincz percz!

    Erre kitolongott a kocsikból mindenki s egymást böködve rontottak rá az éttermekre. A sáppadt és remegő asszony elveszett közöttük, csak néha piroslott ki a tömegből a fejkendője. Lassan csillapodott le valamicskét a lárma, de még mindig egymást érte a sinek között a sok ember. Taligákra toronyba rakott pakkot görgettek végig a szolgák és helyért kiabáltak, a kalauzok könyveikkel az irodákba szaladgáltak, egy-egy tapasztalatlanabb utas kérdezősködött mindenkitől, a ki az utjába akadt s a gépet leakasztották a kocsikigyóról s visszavitték a kuthoz.

    Az asszony utána bámult s egy helyben állva várta, mig visszajön. Az ura azonban észrevette, leugrott a masináról és hozzájött. Mosolyogva kiabált messziről:

    – Kata! Itt vagyok. Szervusz… – Egyszerre meghökkent s bámulva tapadt reá szeme az asszonyra. – Tán valami baj van?

    Az asszony támolyogva indult el előtte a mühelyek felé s intett, hogy csak jöjjön. Az ember botorkálva ment utána. Nagy csizmái mintha lehuzták volna, széles hátát puposra görbítve kullogott át a sineken és a mikor egy nagy mühelykapu mögé értek, nyugtalanul kérdezte:

    – Kata! Mi a baj?

    Az asszony leült az egy halomba dobott ócska vasakra, egy darabig még rábámult az előtte görnyedő nagy, durva emberre s aztán halkan, minduntalan elfulladva felelt. A hangja csak lassan erősödött meg ugy, hogy minden szavát megérthette az ember, a ki előtte állott és eleintén inkább csak a szemeibe bámult, mintha azokból akarná kiolvasni azt, a mit nem tudott a szavakból megérteni.

    Az asszony beszélt:

    – A mikor maga elment, annak három napja, Laczika már akkor is fájlalta a torkát. Nem nagyon, csak éppen ugy, hogy elég volt neki. Egyszerre nem tudott beszélni se, enni se, inni se és a mikor benyultam a szájába a kanállal, hogy lássam a torkát, véres, nyálkás volt szegénynek az egész gégéje és olyan dagadt, mint a dió. Sírni se tudott, csak éppen hogy nyögdécselt. Jöttem a doktorért, hivtam, jött is, de későn… Akkorra már Laczika meghalt.

    A férfinak elállott a lélegzete s rávigyorgott szörnyen bután és hitetlenül az asszonyra.

    – Nem igaz.

    – Igaz, semmi kedvem magával tréfálni. Még egyéb is igaz. Mikor eljött az asztalos és megmérte a fiut, azt a csöppet, már beteg volt a kicsi Kata is…

    A férfi alatt megreszketett a lába és odabukott az asszony mellé az ócska vasakra. Nyögve kérdezett, már beleszorult a nagy hang, szinte hörgött.

    – S az is?

    – Az is. Nem tellett bele egy egész nap s már a kicsi Kata is lefeküdt Laczika mellé. Igy van. Azért jöttem ki, hogy odaadjam magának az ebédet. De azt otthon felejtettem. Meg hogy ezt elmondjam.

    A nagy férfi lihegve esett hátra a vasakon. Ugy emelkedett a melle, mintha mindjárt kilökné a tetejét a kétségbeesés… Nem tudott sirni, csak valami iszonyatos indulat gyötörte, a mi nem talált utat kifelé… Az egyik kezébe mázsás vasrud akadt, azt emelte föl és elhajintotta messze s mig kínosan lihegett, lassan, lassan tért magához és egyszerre kidült belőle a hang. Ordítani kezdett… Ugy hánykolódott, mint egy meglőtt állat és dült belőle a nagy hang:

    – Laczi! Kati! Mind a kettő!… jaj, jaj… – Egyszerre összetört benne minden… Nagy fekete kezével az asszony kezét kereste, meredt szemekkel bámult fel az égre és nyögött.

    Az asszony ujra szólott hozzá, lassan, rekedten, de olyan határozottan, amilyen csak a legeslegutolsó szó lehet.

    – Még egyebet is mondok magának Sándor. Mi utoljára találkoztunk egymással ebben az életben. Egyszer majd talán ujra látjuk egymást valahol másutt, tudja az Isten, hogy hol, ha roszak voltunk, hát a pokolban, ha jók voltunk, hát a mennyországban. Hanem most én már nem leszek többet a maga kutyája!

    – Kata!

    – Én magának mostanig csak arra voltam jó, hogy gyermeket szüljek, a kiket maga dédelgessen, mig engem ver és megrugdos… Maga tudja azt jól, hogy nálam már régen vége van a türésnek és ha nem lett volna kicsi fiam és szép édes kicsi lányom, régen nem élnénk már együtt. Hát most már nincs. Az isten elvette… Ha volna még egy Isten, a ki e felett a mostani felett van, hát azt mondanám, hogy adja vissza. Velük még birnám tovább az életet magával, de igy nem. Nekem maga nem uram, nem is volt soha.

    Csak éppen, hogy együtt éltünk, én főztem, meg mostam, meg vasaltam, hogy magának legyen étele, meg szép tiszta ruhája, de sohase szerettem magát. A kötésünk után két héttel már elmult az, hogy szeressem. A mikor először hazajött részegen és a mikor először megvert, már vége volt.

    Aztán jöttek a gyerekek. Azok még összehoztak egy kicsit. Most nincs egy se. Ha akar még gyermeket, szerezzen más asszonyt.

    A férfi fölült és ugy bámult az asszonyra.

    – Kata, csak nem hagysz el… Most, éppen most…

    – De igen.

    Az asszony fölállott s szórakozottan verdeste le a ruhájáról a port, de gyorsan, nehogy még mondjon valamit. A férfi észrevette az igyekezetét és utjába állott. Mig beszélt, megpihent minden szó után, mert fulladozott és a torkán akadt minden szó.

    – Kata, drágám, meghalok…

    Az asszony már indult… A perron felé ment megint át a sok sinen, a mi keresztbe feküdt az uton s mint egy nagy tehetetlen eszelős botorkált utána az ember, mig folyton mondott és mondott valamit, hogy:

    – Kata, ne bolondozz, lelkem…

    A sinek között fogta el a főnök.

    – Hol jár! Keresik mindenütt. Rögtön menni kell, maga meg bódorog erre-arra… Hiszen tudom, hogy bánata van, de a kötelesség…

    Az ember bambán bámult reá.

    – Mi, mi tetszik?… Megyünk?…

    Az asszony pedig már seholse volt.

    GŐZÖS A HATÁRBAN

    Mikor estefelé az utolsó gyorsvonat is elment, salukáter szemeit lezárta az őrház és aludni kezdett. Messze hátul piszkos, penészszinü falu fölött füst kóválygott, egy rész a lokomotivból, a mit arra hajtott a szél, ez nehéz és fekete volt, alatta pedig egy kékes könnyü pászma, leszorítva a házak tetejére, ez a kéményekből szakadt fel. Jobbra a tar Bükkös pipázott a feje tetején nedves, ködszerü párát… Mikor a szél megfordult, harmonika-muzsikát hozott a faluból, nem sokat, csak egy-egy hangot…

    Lassan-lassan besötétedett, a füst és a köd összefolyt az éggel, a mi pedig barna volt, mint valami nagy foltokkal teleférczelt koldusköpönyeg. Egy-egy fényes csillag küzdött meg vele és átpislogott rajta… Messze a házakban felgyujtották a lámpákat s most már nagyobb lármát hozott ki a szél a sinek mellé. Itt-ott énekeltek, egy hegedü is czinczogott, bizonyosan a kocsmában s az alvó kis házban fölriadtak a gyerekek és az eresz alatt keservesen vonítani kezdett a kuvasz.

    Az asszony kelletlenül nézett kifelé s küldte az urát, hogy csináljon csendet. Az ember ugy állott fel, mintha nagyon lusta lenne, ámolyogva ment ki s behallszott, hogy hogyan barátkozik az ebbel.

    – Csiba hej, ne lármázz édes öregem.

    A kutya elhallgatott, nagy, okos fejét ráfektette a bakter csizmájára s félszemmel pislogott föl rá. Egyszerre fölugrott, körülszaglászta a gazdáját, fölnyujtotta az orrát a levegőbe és keservesen, hogy el se lehetett hallgattatni, nyöszörögni kezdett. Kijött az asszony is, meg a gyermekek is és rábámult szótlanul az egész család. Arra körüljárt mindenkit, kullogott, kedvetlenül s még mindig nyöszörögve kuporodott össze a ház előtt, a sütőkemencze padkájához dülve. Onnan jártatta körül a nedves nagy szemét az egész világon, egyszerre leejtette a fejét a sárba, mindig halkabban nyöszörgött s mikorra ijedten egymásra pillantott az asszony és az ember, mozdulatlan lett.

    Mind a ketten egyszerre szaladtak oda s kiabáltak rá, megrángatták a lompos kopott kóczot, a mi lefityegett a sovány testéről, de már hiába. Csak a szeme bámult arra, a merre a fejét fordították.

    Az ember csendesen szólott a gyerekeknek.

    – Menjetek be. Nincs semmi dolgotok itt.

    Mikor egyedül maradtak, sokáig hallgattak. Az asszony szólalt meg előbb a falu felé nézve és suttogva:

    – Megétették…

    – Meg.

    Csupa komor gond lett mind a kettőnek az arcza. Nem szóltak semmit többet, leültek a kutya mellé kétfelől a padkára, a kezük az állat szőrén babrált s bámulták maguk előtt a földet. Az asszony szemébe lassan köny szivárgott s lepergett az arczán… Vonásait eltorzította a kétségbeesés s tanácstalanul kezeit az ölébe ejtve mormogott:

    – Mit akarnak tőlünk.

    Az ember is beledörmögött:

    – Mit, mit…?

    – Ebbe meg kell bolondulni… Gondolj ki valamit. Itt hagyjuk a vasutat.

    Talán a pálosi báró visszavenne a kertbe, vagy bemehetnénk az erdész mellé. Ott is jobb, mint itt. Tudja az ember, hogy kivel van dolga, ha már meggyülik valakivel a baja. Én itt nem tudok tovább megülni. Nem tudok…

    Elhallgattak, komor csend lett, olyan aggasztó hangtalanság, a mitől megijedtek, a mikor már sokáig tartott. Egymás kezét keresték s a férfi végigtapogatva az asszony karját, a vállára nyugtatta nehéz nagy kezét.

    A hangjuk suttogós lett, alig hallották meg egymást.

    – Tehetünk mi arról, – panaszolt az asszony – hogy ide jött a vasut. Ha nem mi lakunk ebben a házban, jön más, ha nincs itt a ház, akkor is csak erre jár a gőzös. Minek bántanak minket? Menjünk innen.

    – Hová?

    – Az se baj, ha nem tudjuk, hogy hova, csak el. Éhes ránk a falu… Én látom, ha oda messze, a házak felé nézek, látom a száját is. Megesz…

    Emberek jöttek.

    Két nagy szál legény. Az egyiknek kendőbe kötött holmi volt a kezében, a másik pedig puskát emelt a vállán. Hangosan beszéltek, olyan parancsolásformán s a nélkül, hogy kinálásra vártak volna, letelepedtek a padkára a bakter mellé.

    – Egy kis vizet ha adna az asszonyság, nem halna belé, – mondta az egyik.

    Az asszony szorongva kelt föl és ment vizért, a férfi pedig komoran nézte a jövevényeket és elhuzódott tőlük.

    – Nono, tán haragszik szomszéd?

    A másik, a puskás, kedélyesen vágott bele a szóba.

    – Tán mert jobban fut a lova, mint az enyim, a kit most elvesztegettem.

    Tizenkét forintot adtak érte. A másikért meg semmit. A kutyának se jó már, csupa csont. Azt meg agyoncsapom, a mint hazaérek. Minek a ló, ha van vasut?

    – Minek hát?

    – Igaz. Szalad az jobban, mint az állat, meg viszi a követ, meg a buzát, meg a rozsot.

    – Meg a pénzt is.

    – Azt is.

    – Hát aztán mit akarnak vele?

    – Semmit, csak éppen hogy jöttünk nézni, hogy hogy halad. Szép az. Igaz, hogy most már mi mehetünk kántálni, de hát az is szép, ugy-e koma?

    – Velem van valami bajuk?

    – Nem, csak éppen hogy bejöttünk. Mondom itt a komának, hát a szomszédot csak meglátogatjuk. Bakter, hát okos ember. Majd csak megmondja, hogy hova kössem fel ezután a számat, ha enni akarok. Meg az asszonyét, meg a gyereknépét… Mert hát ha valaki még a masinához is ért, hát annak tudni kell az élethez.

    A másik ráhagyta, hogy ugy kell lenni a dolognak s összenéztek a bakter feje fölött, a mitől az megdermedt és hol az egyikre, hol a másikra nézett. Nem hangosan, de ugy, hogy átérzett minden hangján a félelem, szólalt meg végre benne a harag.

    – Velem ne csináljanak bolondot. Menjenek haza. Este van. A becsületes ember ilyenkor haza megy…

    – Egyik haza, másik nem.

    Az asszony jött a vizzel, de akkor már indultak a parasztok.

    – Nem isznak?

    – Nem, csak éppen hogy a szivességét akartuk belátni. Hát köszönjük…

    Az ember is, meg az asszony is utánuk bámult s aztán bementek a házba.

    Benn csunyán serczegett a lámpa s nehéz zsiros korom libegett lomhán a levegőben. Az asszony ki akarta nyitni az ablakot, de a férfi rémülten megfogta a kezét.

    – Ne, ne… Ott lehetnek még… – Aztán engedett s leesett egy székre. – Mindegy különben, mindegy. Az már nem segít… Mondani kellett volna nekik egy pár jó szót, hogy: emberek, én éppen olyan szegény kutya vagyok, mint ti. Én nem vettem ki egy falat kenyeret sem a szájatokból. Én szeretek mindenkit, gyermekem van kettő, meg te… Most már mindegy.

    Egyszerre eszébe jutott valami s ő maga tárta ki az ablakot és kikiabált a sötétbe:

    – Emberek! Hej! Jöjjenek vissza!

    Nem felelt senki, csak besivított a szél és lobogtatni kezdte a lámpát.

    Künn már egészen sötét lett… A férfi betette az ablakot, előhuzta a függönyt is s csendesen visszament az ablakhoz. Mintha hangosan gondolkozott volna, ugy beszélt tovább.

    – … Meg lehetett volna beszélni velük. Most már mindegy.

    Az asszony összegubbaszkodott a sarokban a fogas alatt s belesüppedt a fejével a szoknyákba, a kabátokba, a melyek kipárnázták a szögletet. Ugy reszketett, mintha a hideg rázná s néha nyögött: jaj, jaj… A férfi az asztalra könyökölt s a gyerekekre bámult. A kis fiu meg a leány egymáshoz tapadva feküdt az ágyban… közben felet meg fertályt ütött az óra, a férfi pedig beszélt tovább.

    – … Én ma meghalok. Meg, meg, ezen már senki sem segít. Akkor menj a bátyámhoz. Valamit ad majd nektek az állam is, lesz annyi meggondolása az uraknak…

    Az asszony följajdult.

    – Ne mondd, nem igaz!

    – Igaz, igaz… Ezek nem jöttek hiába ide. Várnak valahol, bizonyosan a váltónál. Hát most már mindegy… – Mikor megint a gyermekekre nézett, elsírta magát. – Szegény kicsi fiam, lányom…

    Mikor háromnegyed tizenegy lett, meggyujtotta a lámpát s határozatlan, tétovázó lépésekkel nekiindult a sötétnek. Az ajtóból még visszajött. A két kezét még rátette a két gyermek fejére s leült az ágy szélére. Az asszony a háta mögé került s rájuk bámult nagy nedves szemekkel, a tátott szája mondani akart valamit, de mindig elhallgatott, nagyokat nyelt s a mikor inogni érezte maga alatt a földet, megfogta az ágy deszkáját, hogy el ne essék. A bakter hirtelen az órára pillantott s mikor látta, hogy mennyi időt töltött el, megszorította az asszony karját s kibotorkált az ajtón.

    Az asszony visszaült a sarokba, a gyerekek lélekzete mindig mélyebb és egyenletesebb lett, megint elaludtak. Künn pedig mintha részeg lenne, ugy ment a bakter le az állomás felé, megbotlott a talpfákban, egyszer majd legurult a töltésről és mormogott magában valamit:

    – Uram Isten, uram Jézus…

    Mikor beigazította a váltót, leült melléje és várt. Gondolat nélkül, fáradtan zakatolt az agya, fájt a feje tőle és elkábult. Arra ébredt föl, hogy sivítva jött a vonat. Mindig nagyobb lett a két vörös tüzszeme, egyszer csak előtte állott és elszaladt előtte a sok kocsi.

    Mikor az utolsót se látta már, körülnézett, mosolygás szaladt végig az arczán s futva indult meg a kis ház felé.

    A féluton lehetett, a mikor utána kiabáltak.

    – Hej, álljon meg!

    Erre szaladni kezdett. Hátul még hangosabban kiabáltak, a kik utána mentek.

    – Megálljon! Nem harapjuk meg. No!

    Reszketve megállott és várta, hogy mi lesz.

    A két paraszt igyekezett utána. Az egyiknek a kezében volt a batyu, a másiknak a vállán a puska. Komolyan álltak meg egymással szemben, mintha valami nagy számadásuk volna s mikor egy pár lépést együtt mentek, akkor szólalt meg a puskás.

    – Hát hogy tudja meg legalább, hogy kikkel jött össze. Én Kovács András vagyok, ez meg itten a sógorom, Nagy Bálint. Fuvaros emberek voltunk mind a ketten mostanáig, mig maguk ide nem jöttek a vasuttal. Most már vége. Aztán, hogy igy meg ugy megpanaszkodtuk a dolgot, azt mondta odabenn a többi, hogy magába kellene egy golyót ereszteni, arról aztán tudnák az urak, hogy ide nem kell gőzös, mert itt szekeres emberek laknak!… Azért jöttünk… Mondtam a komámnak, egy életem, egy halálom, ha csak az kell, hát megteszi ez a fegyver.

    A koma ráhagyta.

    – Igen, hogy megteszi, azt mondta…

    – Hanem hát csak menjen haza békességgel. Majd csak elleszünk a nélkül is. Maga is csak olyan szegény ember, nem oka semminek. Ha akar az Isten, majd megsegít bennünket, ámbátor, hogy nem igen reménykedem benne.

    ÖT ESZTENDŐ

    Uraságot Halmágy környékén réges-régen temethettek el szebben, mint a hogy a mult hétfőn megcselekedték azt az uzoni báróval. A megye központjából a halott eltakarító részvénytársaság föltelegrafált a fővárosba, feketébe öltöztették az egész kastélyt, még a jegenyéket is a hosszu ut mellett a nagy lépcsőig s roppant sok, némelyek szerint hatvan, mások szerint pedig százhatvan gyertya égett nagy tüzbokorban a kicsi koporsó körül, a miben álmos mosolygással, valamicskét nyitott szemhéjai közül a kezébe adott feszületre hunyorgatva feküdt a báró. A kik ismerték, megdöbbentek, hogy valami rosz tréfa az egész haláljáték.

    A bárónak cseppet se volt szürkébb, fáradtabb és gunyosabb az arcza, mint rendesen s a mint a sok gyertyaláng körülötte remegett, néha még ugy tetszett, mintha megmozdulna.

    Pedig hát egész rendesen meg volt halva. Nem valami felcser, hanem nagytudományu professzor-doktorok kezeskedtek a felől, hogy ez esetben nem hiányzik a halálból semmi.

    – Hogy tán nem egészen komolyan mutatkozik az eset, az ne aggaszsza a méltóságos bárónét, – mondotta az egyik. – A méltóságos báró ur annak rendje és módja szerint költözködött ki ebből a világból.

    Két napig gyülekezett mindenfelől a sok gyászos ember. A kastély kicsi volt arra, hogy befogadja valamennyit. Egy részüket egyenesen az ispánhoz, erdészhez, meg a paphoz vitte az állomásról a kocsi s utoljára az özvegynek is éppen csak egy szobája maradt. Ebbe hordták föl a sok nagy skatulyát, gyászos ruhákkal, kalapokkal és a szegény gyászos szép asszony nagy tükör előtt rendeztette be magát a szobaleányaival a gyászra. Nem ment könnyen. A fekete sehogyse illett a szőkeségéhez.

    Legalább ő azt hitte és pár rosszul sikerült köntöst foszlányokban tépett le magáról. A kalapokat skatulyástól vágta a szegény pesti kisasszony fejéhez és a végén, miután sírva kért bocsánatot mindenkitől, zokogva panaszolta el a mindent tudónak, hogy megölik őt is ezzel a gyászszal, hogy valamire való ruhát sem tudnak ráadni, a miben emberek elé mehet. A sírás végigrezgett a szobákon és a gyászos nép megindultan vette tudomásul, hogy a bárónénak mennyire fáj a vesztesége.

    Végre is lett, a hogy lett. Akadt a sok között egy dusan csipkézett gyönyörü szép ruha, a mihez nagy fekete tollas és piczi, némileg zöldesbe játszó folyondárral körülfutott kalap járult. Ezt föl lehetett venni. A szép szőke asszony megbékült mindenkivel és végre a két napi magános fájdalom után lelibegett a nagy ebédlő terembe, a ravatalhoz.

    Csendes áhitattal állott félre előle a gyászos gyülekezet és nézték, mint a szentet. A dus feketeség alól egy piczit, talán egy vonalnyira fehér csipke világított ki, a hogy a menethez föl volt készülve, a kalap alól meg a szőke haja omlott elő. Az egész nagy gyászból pedig kimosolygott az arcza, bánatosan, szeliden és megbüvölte az egész nagy gyülekezetet. Éppen akkor érkezett meg a postán az a koszoru, a mit a fővárosból küldtek az özvegy gyászának némi szerény tolmácsolására. Két csodálatos nagy czipruság egymásba fonva s rajta széles nagy fekete szalag. A szép asszony maga vette ki a skatulyából a koszorut s letette a koporsóra.

    A hogy ezt az egyszerü kis udvarias formát elvégezte, összesugott a sok gyászos ember, de különösen az asszonyok:

    – Milyen elegáns… Hogy fogta, hogy vitte, aztán meg a hogy odatette…

    Aztán megtörtént a temetés. Hat, tánczra kivánkozó feketét fogtak a kocsiba, a mire a könnyü kis koporsót föllódították az emberek s énekszóval indult el az udvarból a gyülekezet. A környékbeli kántorok, mintha versenyt rendeztek volna, roppantul nyujtották a verseket és szörnyen magasan énekeltek, közben dunnyogva hadart bele latin szavakat a pap az énekbe s lassan-lassan egyhangu mormogás lett az egész sok mindenféle hangból, a mint elhagyta a menet a főutat és fölfelé haladt a kis sáros utczán a temető felé.

    Otthon a kastély faláról azonközben leszedték és egy szintén fekete szekérre rakták a dekorácziót s a mint ez már szokás ilyenkor, egy vaslapáton parázsra hintett czukorporral füstölték ki a szobákat. Attól erős, émelygős szag lett az egész házban. – Mire ezt a füstöt kifujták a szelek az ablakokon jobbra-balra, már leszedték a ház tetejéről a zászlót is, helyre állították a butorokat és a hol egy negyedórával ezelőtt még a szép nagy ravatal volt, hosszu asztalt nyujtottak végig és teríteni kezdtek vacsorára.

    A szép szőke asszony fenn az emeleten az ablakhoz állott és kibámult a nagy világba, a melyet éppen most készült elhagyni a nap. Messze, messze, ott, a hol a föld legömbölyödik, nagy, köröskörül tüzpárás udvarban uszva sülyedt le a világosság, meg a meleg izzó gömbje és a jegenyék árnyéka egészen ráfeküdt a házra, mint valami hosszu, fekete zászlórudak, a miket elfelejtettek félrehordani.

    A faluból békességes kolomp hangzott fel s csendesebb, enyhébb lett a levegő, a mint megszünt benne az őrült táncz, a mit a porszemek milliárdjaiból vert föl a nap forrósága. Az ablak párkányára ereszkedve csendesen várta a maga idejét egy kis fehér fekete-pettyes éjjeli lepke s a sok szines, kaczér pajtás pedig nyugtalanul ide-oda röpködve kutatott lenn a rózsák között éjjeli szállás után. Valahonnan messziről nyers füstöt hozott a szél, pásztorfüstöt, a mi más, mint a jól neki készült gazdaemberé, lenn jár a földön és barátságosan ölelgetőzik.

    Az ég tulsó felén megjelent az éjszaka lámpása, a pufók, mosolygó képü karrikatura és hüvös esti szelet hozott magával. A szép szőke asszony fázni kezdett. Mire pedig az első kocsik befordultak a temetésről az udvarba, éppen nyolcz órára harangoztak a kisebbik haranggal.

    Lenn a nagy szobában asztalhoz telepedett a sok vendég. A báróné leizent, hogy csak érezzék jól magukat, neki a feje fáj. A vendégek egy kicsit sajnálkoztak, azután azonban hamar belejöttek a vacsorás kedvbe, mert hát hiszen ugy van az rendben, hogy a bánatos özvegynek fájjon a feje. Ennyire legalább számíthat az ember, hogy ha meghal. Erről később beszéltek is, a mikor már ittak is egy kicsit. Mikor pedig egészen este lett, a fiatalok, a kik lenn ültek az asztal végén, betették az ajtót, meg az ablakokat és csendesen, hogy valahogy meg ne hallják fenn a szobában, dudorászni kezdtek szép szomoru nótákat, éppen alkalmatosakat a mai naphoz.

    Olyan volt az egész, mint a méh zümmögése, éppen csak hangulat. Némelyiknél megemlékeztek a megboldogultról is: – Ezt szerette. Szivesen huzatta. – Máskülönben pedig ugy nekikészülődtek a vacsorázásnak, hogy ugy látszott: reggelig is eltart a tor.

    Ki-kirobogott a kapun egy-egy kocsi az asszonyokkal, lányokkal, a férfiak pedig nekikönyököltek az asztalnak és busultak. Czifra huszárok jártak körül sok drága jó borral s töltöttek szorgalmasan, a mit az urak azzal köszöntek meg, hogy érdeklődni kezdtek a sorsuk iránt.

    – Hát magának János, ki lesz most már a gazdája?

    – Majd csak ad az Isten valakit, nagyságos uram.

    Fenn a szobában pedig egyedül ült a szép szőke özvegy és most már csendesen, egyszerüen, bánatos asszony módjára sírni kezdett. Egy öreges asszony hozott föl neki vacsorát s a mikor a díványon végigesve sírni látta a szomoru asszonyt, vigasztalni kezdte a maga módja szerint:

    – Méltósága, ne tessék keseregni. Nincs minek. Öreges volt már a méltóságos ur egy ilyen szép fiatalhoz. Kap a méltósága másikat, aki szebb is, fiatalabb is… Rátermett…

    – Mit mond, Kádárné?

    – Azt, hogy az az esztendő, a mit oda kell adni a gyásznak, letelik valahogy, aztán kezdődik csak igazán az élet a méltóságának. Mondtam én azt sokszor lenn a cselédeknek, ne tessék haragudni, csókolom a kezit, de sajnáltam, hogy ugy hervad.

    – Elmehet, Kádárné!

    Ez egy kicsit nyersen volt mondva s a szép asszony rögtön meg is bánta és kikiáltott a tornáczra az öreg cseléd után:

    – Jöjjön vissza!

    Mikor félve eléje állott az öreg asszony, megsimogatta a ránczos, barna arczát.

    – Nem haragszom magára. Csak most menjen és ne beszéljen odalenn ilyesmit.

    Hogy kinyitotta az ajtót, egyszer a fülébe csapott a pohárcsengés lennről. Gyorsan ujra elzárkózott, de azután is folyton hallotta, hogy lenn mulatnak és azon gondolkozott, hogy mit tegyen? Egyszerre elhatározta magát és lement ő is a torba.

    A mint benyitotta az ajtót, fölugrottak az asztal mellől az urak és egyszerre csend lett. A szép asszony pár pillanatig megállott az ajtóban s helyet keresett magának, aztán két legényember közé ült le s intett a huszárnak, hogy neki is töltsön.

    – Nem fáj már a feje, méltóságos asszonyom? – kérdezte az egyik szomszédja.

    – Nem. Nem is fájt, csak éppen nehéz volt egy kicsit. Aztán nem tudtam aludni, hát lejöttem magukhoz. – Most már mindenkihez beszélt. – Ne zavartassák magukat. Szeretem, ha a férjemmel nem költözött ki ebből a házból a melegség, ha jól érzik magukat a vendégeim. Egy kicsit korán van ugyan még ahhoz, hogy nótázzunk, de ha az uraknak ugy tetszik, azt se bánom. Utálom a hazugságot. Mulassunk, de mulassunk okosan. Talán, ha én itt ülök maguk közt és mondok egyet mást, tanulhatnak is belőle.

    Dercsy, ne bámuljon ugy rám, mintha sohse látott volna. Az zavar.

    – Nem, méltóságos asszonyom…

    – Maguk itt csupa férfiak, mind, mind férfi. Mondok én maguknak valamit.

    Az a férfi, aki feleségül vesz egy gyermekleányt, olyant, a milyen én voltam ezelőtt öt esztendővel és aztán nem visz egyebet a házasságba, mint fáradságot, az haszontalan ember. A ki magához köt egy szegény fiatal teremtést és képtelen ugy a karjaiba zárni, hogy az érezze az ölelést, a ki csupa mohó vágyakozás és e miatt tönkre tesz egy életet, annak a halálán mulatni kell. Maguknak igazuk van, ha isznak és nekem is igazam van, hogy ide jöttem maguk közé.

    Valaki bátorkodott közbeszólani:

    – Persze…

    A szép asszony azonban elhallgattatta egy pillantással, a mit rá vetett.

    – Mit tudja azt maga. Ne udvariaskodjék, nincs annak itt helye. Asszony már nincs itt egy se. Azok előtt nem beszélnék igy, mert az asszony az egészen igaz szót nem érti. Tudom magamról. Én is az elébb keservesen sírtam és nem tudtam, hogy miért. Még azt is elhittem talán, hogy az uramat siratom, pedig nem igaz. Ó, az asszonyok szeretnek hazudni. Ha boldogok, akkor is, ha szerencsétlenek, akkor is. Én most nagyon szerencsétlen vagyok és ide jöttem magukhoz elsiratni azt az öt esztendőt, a mit elpusztított az életemből a maguk barátja. Leterelt arról az utról, a mi az asszonyé.

    Csinált belőlem egy hiu, üres teremtést, a ki, mert semmi egyéb világa nincs, öltözik, folyton öltözik… Istenem, micsoda derék jó asszony lett volna belőlem…

    Szeretném, ha vinnének innen haza valamit, egy kis morált az én iskolámból… Legyenek maguk urak, mágnások, üzzenek tréfát mindenből, de ha nem arra valók, hagyjanak békét a leánynak. Ne tegyék tönkre azt a pár esztendőt, a mig szeretne, élne, boldog lenne…

    Az egyik lámpához hozzákoppant egy éjjeli pillangó. Olyan csend volt, hogy az a kis tompa ütés is zavarta. A férfiak egymásra bámultak s az asszony csendesen lehajtotta fejét az asztalra s pihegve hallgatott.

    Lassan, lassan indult meg a szeméből a köny s végigfolyt az arczán, mikor ujra beszélni kezdett.

    – Maguknak vannak gyermekeik, tudják, hogy mi az. Nekem nincs, még azt se hagyott reám. Olyan nagyon egyedül vagyok, de olyan egyedül…

    GONDVISELÉS

    Jött az orvos meg a rendőrbiztos s aztán meg még a kirendeltség: két gyalogos rendőr és egy detektiv. Kocsikból szállottak le. A kapu mellé hajtattak föl a gyalogjáróra, hogy egyenesen a küszöbre léphessenek a kocsik szőnyegéről. Az utczában mindenfelé tenger volt a sár, szürke, hig piszok, a mit idegesen szaglásztak meg a lovak s a miben elmosódó zagyva képekben tükröztek vissza a kétfelől rendetlen glédába sorakozott házak.

    Az orvos finom, pászmás füstü virzsiniát szivott s kinálta a biztost is.

    – Köszönöm, csak gyengébbet szoktam. Ez nagyon megköhögtet.

    – Magam is inkább amolyannal élek, de ha kijövök ezek közé, erős szivart szivok.

    Közben a rendőrök kizörgették pinczéjéből a házmestert, egy idétlen piszkos embert, a ki káromkodva jött elő s csak akkor kapott a sapkájához, a mikor észrevette a hatósági népeket. A rendőrök rákiabáltak, hogy minek váratott magára.

    – Nem látja, hogy a komisszió van itt? Ugy mozog, mint egy nagyságos ur, tempósan…

    Az urak a nedves szürke falhoz lapulva mentek végig az udvaron egy keskeny, a fallal együtt kanyargó ösvényszalagon, a mit nem lepett el a habarcs. Az a kezük, a melylyel hozzátámaszkodtak a falhoz, penészszagu lett. A biztos meg is járta, mert lesiklott a sárba s bokáig merült bele a hig mocsokba. Mig az egyik rendőr zsebkendőjével a czipőjét törülgette, mérgesen kiabált:

    – Egy deszkát, vagy valamit lehetne ide tenni… A teremtésit…

    – Ellopják a lakók…

    – Mit, ellopják? A ki lop, azt be kell panaszolni. Majd elbánik vele a törvény…

    Egy-egy ablakon félrelibbent a függöny, ijedt arczok mutatkoztak itt-ott s némely partájban hangos lett a beszéd. A lakók érdeklődni kezdtek.

    Valahol hátul nagyon sírt egy gyerek, de rögtön elhallgatott, a mikor meglátta az urakat és a száját eltátva bámult. Egy lépcső alul előkuncsorgott egy kis kopott szürke kutya. Vonított, de nem erőszakoskodva, dühösen, mintha valami gazdag embernek a kutyája lett volna, hanem panaszosan, inkább megilletődve… Mikor közelebb jöttek az urak, elsompolygott s alattomosan pislogott hátra. Közben apró, szemcsés hóval vegyes, hideg eső csapott le sürü ferde sugarakban, felzavarva a sár szürke mozdulatlanságát. Az urak felgyürték a kabátjaik gallérját, még inkább elkedvetlenedtek.

    A házmester kihozott egy ócska kék esernyőt s udvarias akart lenni, bár egy cseppet se illett az esetlenségéhez a vállalkozás. Benyitottak minden kis ajtón köröskörül az udvarban. A nagy csendbe, a mit csak néha szaggatott meg a kis kopott kutya nyöszörgése, erélyes kiabálás hallatszott ki a lakásokból.

    – Megmondtam! Hallották! Magyarul beszélek!

    Csendes, a nyomoruságos embereknél közös hangon feleltek itt-ott valamit, de halkan, beleveszve a hatalom dörgésébe.

    – Nyolcz nap alatt kihurczolkodik.

    – Igenis kérem, de hova?…

    – Az a maga baja! Fölvesz valami tisztességes, egészséges lakást…

    – Igenis kérem.

    – Tovább, tovább. – Belenéztek egy megrubrikázott iv papirosba s a biztos a tizenegyes számu lakás után kérdezősködött. – Havár Simon suszter, az lakik benne?

    – Az.

    Mikor beléptek a szobába, mintha az orvosba is, meg a biztosba is belenémult volna az erélyeskedés. A rendőrök már nem is fértek be, csak az ajtóból bámulták némán ezt a lakást, a mikor már hozzászokott a szemük a gőzhöz, a mit a fal és az agyagpadló kilehelt magából, hogy megegye az ember. Az ajtót pedig elzárta egy emeletes ágy, a miben lenn valami párnaféle vörös rongyot gyürögetve a feje alá, egy sovány vén asszony köhécselt és kiabált, a mennyire megengedte az ereje.

    – Az ajtót, az ajtót tegyék be…

    A többi butor ugy egymásra volt hányva, mintha csak tegnap költöztek volna be. Ép holmi nem volt közte semmi. Félrelibbenve támaszkodott neki a falnak egy piszkos szekrény, az asztal lapjából éppen a közepén hiányzott egy deszka, bele lehetett nézni felülről a fiókba, a hol a kenyérhulladék penészedett s részegen tántorogtak a székek. Az ablaknál, éppen a három ép üvegszem alatt, a hol valamicskét engedett a szürkeség, a hosszu, száraz Havár Simon kalapált. Boszankodva nézett föl, a mikor bejöttek az urak, még kettőt-hármat ütött a vastag bőrre s csak azután hagyta abba a munkát.

    Az orvos az asszonyhoz ment, a sötétben a keze után tapogatózott s az ütőerét vizsgálgatta.

    – Hogy van?

    – Csak ugy ni, se jobban, se rosszabbul.

    Havár közelebb jött s egy kicsit megreszketett a hangja, a mint beszélni kezdett.

    – Ha szives lenne a doktor ur, hogy talán be lehetne vinni a kórházba.

    Nem szivesen hagynám el magam mellől, de hát itt csak beteg lehet az ember, meg nem gyógyulhat.

    – Hja, nehéz dolog… A kit otthon is ápolhatnak, annak nem való a kórház.

    A hosszu, sovány ember felhuzta a vállát s visszament a munkájához.

    – Hát akkor rendben van, nem szóltam semmit.

    – Már a multkor megmondtuk magának, hogy innen ki kell menni.

    – Mondták, mondták…

    – Miért nem hurczolkodik hát ki?

    – Hova? Minek? Jó itt. Megvan az embernek a csendje. Az kell a suszterséghez.

    – Maga is belebetegszik.

    – Egyszer csak ugyis betegnek kell lenni. Örökké egészséges senki se lehet.

    – Bolond beszéd.

    – Hát bolond, bolond… Kinek az, kinek nem… Nekem elég okos.

    – Ha nem megy szépszerével, majd kiteszszük.

    – Hová?

    – Az utczára.

    – Aztán ott jobb lesz?

    – Ugy látszik, hogy arra vár.

    – Nem várok én az uraktól semmit.

    Az egyik rendőr jónak látta közbelépni.

    – Másként is beszélhetne, hallja.

    A száraz ember végignézett rajta, már a torkán volt a szó, a mit felelni akart, de lenyelte s visszaült a székre kalapálni. Nyugodalmas lassusággal, mint akit most már nem érdekel semmi, apró faszegeket öntött ki maga elé a kis asztalra, hosszu fonalat fejtett le egy karikáról s kibámult az ablakon a szürke világba.

    – Hát megértette, hogy kitelepítjük?

    – Meg, kérem alássan.

    – Akkor jól van.

    Az urak megindultak. A suszter fölállott s elkisérte őket az ajtóig. Itt a biztos még megállott s pár szóval igyekezett a lelkére beszélni ennek a makacs embernek.

    – Mi már ismerjük egymást Havár?

    – Hogyne, találkoztam párszor a tekintetes urral.

    – Meggondolhatná… Az a gyülésezés, meg a sok beszéd a levegőbe, nem sokat használ. Maga is azok közé tartozik, a kik nélkül semmi skandalum nem eshetik meg. Mindenütt ott van, a hol veszekedni kell a hatósággal, pedig hát, a mint láthatja, a a felsőbbség gondoskodik a polgárságról.

    Ez az egész ház piszokfészek. Betegség meg halál terem benne. Nyolcz nap alatt ki kell innen menni.

    – Megyek én uram, csak még alázatosan kérdeném, ha nem veszi rosz néven…

    – No mit?

    – Hogy hová?… Csak az ilyen piszokfészek a szegény embernek való. Mert, hallja-e uram, én nem iszom… Iszom-e asszony?

    – Nem, nem…

    – … Ide teszek a fiókba minden krajczárt, a mit szerzek, lemondtam a pipáról, a mikor beteg lett az asszony. Azt mondtam: Havár Simon, vége a füstölésnek és azóta vége. Hajnalban ülök le a kicsi székre, éjfél van már, a mikor felkelek róla s még sincs még levesre való se. Hogyne pusztulna igy asszony. Mennék én uram, kibérelném én a Károlyi-házat is, a miben kert is van, hogy sétálhatna az asszony, mennék én. De ingyen kívánják a munkát, garasért. Erről nem cselekednek az urak semmit.

    A piacz drága, ez ellen sem próbálnak valamit a tekintetes urak, a patikába egy pengőnél kevesebb pénzzel be se nézzen az ember. Hát csak kinlódom, aztán összejövünk egy-két szót beszélni erről, mert jól esik, ha kilocscsantja magából az ember a tanácskozásban, a mi már sok. Csak tessék egyszer eljönni, aztán mondani, hogy: hallod-e te bolond suszter, minek lakol ebben az ólban? Építtetünk egy nagy házat, kapsz benne tiszta szép szobát éppen ennyi pénzért, hát csak gyere.

    Az urak már mentek, a mikor még egy pár szót mondott utánuk Havár Simon.

    – Ha egyszer azt mondaná az Isten, hogy no Havár, mától kezdve te vagy a gondviselés, nem az utczára hordatnám ki a szegény embert a rendőr urakkal.

    Ő FENSÉGE

    A szoboszlói erdőben csütörtökön kezdődött el a nagy hajtás. Már hajnalban körülzárta a rengeteget a hajtók láncza s a mint összébb és összébb szorultak, szimatolva, remegve sejtették meg a vadak a veszedelmet s itt-ott ijedt bőgés és ordítás verte föl az erdőt. Az erdészházba egymásután érkezett a sok szán.

    Csilingelve kanyarodtak be a lovak a veranda elé s a sok bundából lassankint kikászolódott a környék földes urasága, öreg urak, fiatal vadászok, köztük egy-egy mágnás, a ki félreállott a többi mellől s egy csomóba gyülve várta a herczeget, a ki még mindig késett. Közben karcsu czilinderekben pálinkát hordtak körül, az urak ittak, némelyik megborzongott utána, mintha a hideg rázná. Lenn a nagy udvaron nyihogott a sok ló, káromkodtak a kocsisok és egyszerre csönd lett, a mikor merész ivben bekanyarodott a kapun a pej ötös, a mi a herczeget hozta.

    Az erdész kiszaladt, néhányan az urak közül utána s hajlongva kisérték föl a lépcsőn a nagy vendéget.

    Fenn az ebédlőben maga a háziasszony hozta egy tálczán a pálinkát s a főispán lassan, rangszerinti sorban bemutatta a vendégeket. A herczeg fiatal arczu ember volt, élénk, nagy, értelmes szemekkel s jól megnézett mindenkit, a kivel kezet fogott. Közben a főispánnal beszélgetett s türelmetlenül várta, hogy megadják a jelt az indulásra.

    Egyszerre eszébe jutott valami s gyorsan fordult oda a főispánhoz.

    – Nos, hát az ön embere, az a kurucz, hol van?

    – Még nincs itt.

    – Reá várunk?

    – Dehogy, fenség. Azt hiszem, hogy rögtön indulunk. Az én emberemmel pedig majd csak találkozunk valahol.

    Az udvarról csengetyüszó hangzott be s még egy utolsó szán fordult be a kapun. Gyönyörü négy sárga tánczolt előtte, mig a kocsis még egy utolsót csördített a fejük felett az ostorral, erős kézzel egy helyen tartva őket a veranda előtt. A bundák közül egy bekecses kis ember ugrott ki a lépcsőre s mig a csizmáiról letopogta a havat, fölmosolygott a többihez a verandára.

    – Megkéstünk, pedig hát csak tudjuk, hogy mi az illendőség, vagy mi.

    Gerend táján ez a büszke ni kiugrott a hámból, beletelt egy félórába, mig visszavarrtuk bele.

    Akkor már indult fölfelé s csak ugy hátra mutogatott arra a büszkére, a melyik toporzékolva dobálta föl csinos kis szikár fejét a gyeplőszárak között és a zablát rágta. Fönn már kifelé tolongott a társaság s a főispán csak ugy futtában kapta el a későn érkezett vendéget.

    – Laczi, gyere csak… Fenség, ez az a barátom, a kiről már volt szerencsém megemlékezni fenséged előtt. Babarczy László…

    A herczeg nyujtotta a kezét, a kis öreg pedig összeverte a bokáját s kivette a szájából a szivart.

    – Van szerencsém! Jöttem volna korábban is, hanem az a büszke, ott ni, ugy Gerend táján kirugta magát a hámból, aztán eltelt az idő. El bizony…

    Szép állat, ugy-e?

    – Szép, szép…

    – No, mert azért mondom, mert hogy a Pálffy-ménesből hoztam el, a mikor még csikó volt. Vén kupecz vagyok én…

    A herczeg szeme jóakarattal tapadt rá a fürge kis öregre, a ki ott ugrált előtte. Kicsi, alig serkedő bajuszát pödörgette s a falura szabadult gyermek jókedvével gyönyörködött ebben a különös fajtáju emberben, a ki egy csöppet sincs megilletődve, mert őt látja. Beszélni szeretett volna még vele, de az udvaron egy jótorku vadász megfujta a kürtöt s a kocsisok, lovászok elővezették a lovakat. Még jó félórányira mentek be az erdőbe s most már nyeregben, mert itt-ott kicsit szükes volt az ut.

    A herczeget egy nagy mohás száraz levélrakás mögé állították föl két vastag tölgyfa között, alig harmincz lépésnyire az uttól, a melyen majd végigrohan a hajtás, ha egyszer egészen összeszorul az embergyürü, a minek már most idehallszott a lármája. Jobbra, egy vastag tölgyfa mögött, a főispán állott, balra pedig Babarczy huzta elő a vedlett bőrtokból a gyönyörü, karcsu agyu lankasztert s mig mégegyszer végigtörülgette a szarvasbőrrel, rámosolygott, ölelgette a pillantásával.

    Egyszerre mozogni kezdett az erdő. Most már közelről hangzott a hajtók lármája, a rekedt ordítozás s egy-egy szörnyü puffanás a tágcsövü, nagyhangra szánt csőszpuskákból, a melyeket a levegőbe sütögettek nagy óvatosan. Messze, a sor végén már belevegyült a vaklármába egy-egy vadászlövés is. Rövid, hangos csattanás, mintha uri parancs szólt volna bele a sok káromkodásba… Már sürübben is ropogott a puska, nehéz, savanyu salétromszagot hozott magával a felsővégről a szél. Egyszerre aztán megint csöndesebb lett a világ, mintha ujra messzebbről hallatszottak volna a lövések is. A főispán átkiáltott a szomszédjához, egy megyei aljegyzőhöz, hogy mi történt? Az se tudta, hanem elindult hirt hozni.

    Babarczy is otthagyta a helyét s a herczeg mellett telepedett le egy tuskóra.

    – Bizonyosan letért a hajtás a csapásról. Oda se neki! Majd csak visszajönnek…

    – Boszantó…

    – Igen, igen, de hát nem veszem rosz néven, ha nem akarnak a puska elé jönni…

    Körül elszéledtek a vadászok. A zavar fölbontotta a rendet, kiabálás hallatszott erre is, arra is, de ebben már nem volt semmi rend…

    Egyszerre azonban messze, jobbra, mintha összehuzódott volna egy vonalba a lárma, megint egységesebb lett s ujra puffogni kezdtek a csőszpuskák is.

    – Hová menjünk? – kérdezte a herczeg.

    Szaladva jött egy legény az üzenettel, a mit az erdész küldött.

    – Kegyeskedjék itt maradni. – Minden a régiben marad.

    Ugy látszik azonban, hogy nem ment már rendben a dolog, mert egyszerre ujra elhallgatott a lárma. A főispán boszankodva állott föl, hogy utána nézzen a zavarnak. Megunta a várakozást a herczeg is és elindult befelé a csapáson. Vele ment az öreg Babarczy is mindjárt a nyomában. Közben alig szóltak pár szót, csak figyelték az erdőt, a minek a zizegésébe most már beleveszett minden egyéb zaj.

    A mint tovább mentek, mindig sürübb és feketésebb zöld lett a világ.

    Lábuk alatt az esztendőről-esztendőre fölgyült vastag puha levélréteg vizet is eresztett s messzebb egészen sötétfeketébe omlott össze egy csomó alacsony bokor. A széleiről fürtös sárga bogyógyümölcs világított le, mintha valami óriás beláthatatlan nagy szőlőtőke volna az egész.

    – Ne menjünk tovább – mondta a vén kurucz, de a herczeg csak ment tovább, mintha magához vonzotta volna a sötétség. Már arra sem fordult vissza, hogy messze a hátuk mögött ujra elkezdődött a hajtás. Ugy látszik, megunta már a mulatságot. Mint az elkényeztetett gyerek, ment a maga utján.

    Pár lépésre a sürütől egyszerre dermedten megállott. Óriás fekete állat meresztette rá a szemeit és indult feléje lassu czammogással, nyugalomban, mint a ki biztos a dolgában. A herczeg nem tudott mozdulni, föl se emelte a karját, csak éppen valamicskét hátrafordult és elrémülten hebegett…

    – Medve, medve…

    A vén kurucz is abban a pillanatban látta meg a veszedelmet és szörnyen méregbe jött.

    – Az hát! mondtam, hogy ne menjen tovább. – Már lekapta a válláról a puskát, de azért folyton beszélt. – Vén jáger vagyok én, de a fiatalok mindig okosabbak… Éppen akkor sült el a puskája, a mikor a medve megint négylábra ereszkedett le. A golyó fütyülve repült bele a sürübe, a durranásra rekedt ordítással felelt a vadállat s néhány nagy ugrással olyan közel jött már, hogy többé nem lehetett lőni reá.

    A vén kurucz dühösen csapta le a puskát a sárba, bal kezével maga mögé lódította a herczeget s mikor az állat megint fölemelkedett, már a kezében villogott a kés és gyorsan rávetette magát. Eszeveszett birkózás következett. A medve egy borzasztó öleléssel akarta megfojtani az embert, a vén ember pedig kiszabadulni igyekezett, görcsös, emberfeletti erővel taszítva el magától az állatot csak a balkezével, a jobbat magasra tartva, hogy el ne érhesse a fogaival a nála magasabb medve. Azonközben ráért hátraszólani a herczeghez is.

    – Szaladjon, menjen innen…

    Az pedig a puskájával babrált. A kezei reszkettek, de azért lövésre emelte a fegyvert. Mikor ezt észrevette a vén kurucz, elrémülve kiáltott, rá.

    – Ne lőjjön!

    Ebben a pillanatban megint ur lett fölötte egy pillanatra a vad.

    Belezuhantak mind a ketten a süppedékes falevél rétegébe s az állat marczangolni kezdte az öreg ember balkarját. Előbb a zekét tépte le róla, aztán a husba mart bele s kiszakított belőle egy czafatot. Az iszonyu fájdalom képtelen erőt adott a vén legénynek, utolsó erőfeszítéssel ellökte magától az állatot s mikor lomhán visszaesett rá a nagy test, beledöfte a kést nyeléig. Az állat még pár lépést tovább vánszorgott a sebbel s csak a sürüség szélén gubbaszkodott össze gyönge mormogással.

    A vén ember jobb karjára támaszkodott s a szemével magához intette a herczeget.

    – Hozzon vizet, hogy igyam s itt fenn a hónom alatt kösse át a karom kendőjével. Elfoly minden vérem.

    Messziről szaladva jöttek az emberek és kiabáltak.

    – Laczi! az istenért! mi baj, ő fensége…

    Az öreg gyöngéden mosolygott a még mindig reszkető herczegre s halkan felelt pár szót.

    – Nincsen a fiatal urnak semmi baja. Ugy adjuk vissza az édes mamának, a hogy ide kaptuk.

    A CSIZMADIÁK LAPJA

    Hadak Sándor, a kiről ebben a néhány sorban szó lesz, iró volt.

    Töprengő, finom lelkü ember, utálta a vásárt, roppant nagyra becsülte a pennáját, csak akkor irt vele, ha igazán volt valami mondani valója.

    Különben azt hitte a kis hegyes szerszámról, hogy: fegyver, a mivel harczolni kell a közért s ennek folytán csupa tendenczia lett minden sora, a mivel azt érte el, hogy akik csak az esztetikai szépért irnak s megvetik az akcziót, mélységesen lenézték. Hadak Sándort ez nem keserítette el. Azt gondolta magában, hogy ez a világ nem olyan tökéletesen boldog, hogy most már csak esztetikai gyönyörüségről kellene gondoskodni számára. Előbb valami általános nivellálásnak kell elkövetkeznie, ezt pedig nem adják csak ugy a maguk jószántából azok, a kik megrövidülnek vele. Szurni kell rajtuk egyet-egyet a pennával s ha aztán majd minden rendben lesz, jőjjenek a fülemilék és daloljanak.

    Addig azonban a romboló és építő erőé a hatalom.

    Hadak ujságiró is volt azonkivül és a miről ő is gyakran megfeledkezett s én is ime majd hogy elfeledtem, szegény ember is. A mit irt, azt nagyon értékesnek találták a többi irók, meg is beszélték a kávéházban, meg a klubban, hogy milyen nagy a becse, de csodálatosképpen éppen azoknak tetszettek a dolgai, a kik nem vásárolnak könyvet. Ilyenformán nagyon szükkeblüeknek mutatkoztak vele szemben a kiadók.

    Jó tanácsokat adtak neki, hogy nádból faragjon magának tollszárat, mert az könnyü s virgoncz, mondhatnám játszi lesz ennek folytán az olvasmány, a mi kikerül alóla. A közönség ezt szereti. Ha folyton csak ugy ir, hogy az embernek teletölti a fejét megoldhatatlan kérdésekkel meg gonddal, nem használhatják a kéziratát. A polgárember egész nap dolgozik, izzad, estére ki van merülve. Most már vagy szinházba megy, vagy elővesz valami könyvet, de mindenképen mulatni akar.

    Tessék valami nagy szerelmes mesét kigondolni, jól teszi, ha sok humort vegyít bele, jőjjön ide, mondja el, s akár előleget is adunk reá – mondták egynémely könyvkereskedők s Hadak Sándor mérges volt, gorombaságokat felelt, azonközben pedig mikor otthagyta a czifra boltot, a szemébe szökött a köny és belül marczangolni kezdte a sikertelenség tompa fájdalma.

    Tanulni azonban sehogyse akart a könyves boltosoktól. – Öt esztendő, tiz esztendő – gondolta magában, s mi leszünk az urak. A literatura nem kutyakomédia, hogy csak mulattasson s fölkeltsen az agyban némely olyan érzéseket, a mik hasonlatosak a gyönyörüséghez, annak vezérszerepe van abban a nagy munkában, hogy át kell gyurni a sziveket meg az agyakat s istenibb formát kell adni az ember lényegének. Már annak ez a rendje, mert máskülönben a világ végéig csináljuk a mi kis politikánkat s nyom nélkül szalad el felettünk minden tanulságaival egyetemben a nagy idő.

    Ezeken gondolkozott Hadak Sándor, mig hazafelé bandukolt egy este s megfordult a fejében egy novellacziklus tervezete… Szó lenne benne egy pékről, meg egy diurnistáról… különben ez már csak részlet… A fő az, hogy az üzérkedésbe kellene behozni valami becsületes rendszert egyelőre, hogy minden hizott libával és pulykával egyetemben ne egye meg a pék a diurnistát is. Mig eljönne az igazi rend, a mi szörnyen lassan bontakozik ki a tegnapból meg a mából, legalább valamit biztosítani kell…

    Fenn az asszony azzal fogadta, hogy ott volt Nagy Náczi a csizmadia.

    Megmérte a kis fiu lábát s azt mondta, hogy még este visszajön.

    – Mit akar? Elsején küldtem neki hat forintot.

    – Nem azért, valamit akar veled beszélni. Azt mondja, hogy valami ujságot akar. Különben hiszen majd elbeszéli… Azért szép tőle hogy rád gondolt.

    – Igen, igen… Micsoda ujságot?

    – Nem tudom, de pénzt hozna, azt mondja…

    – Majd meglátjuk…

    Alig vacsoráztak meg s már megérkezett Nagy Ignácz. Kapott egy poharat, a mit az asszony szinig tele töltött borral, letelepedett az asztal mellé, maga mellé csapta le az abroszra a vizes sapkáját s a mikor már ivott és uj bort kapott, elmondta, hogy miért jött.

    – A mint hát már bizonyosan tudja is Hadak ur, az ipartestületben én vagyok az elnök. Nem azért mondom, mintha sokra tartanám a rangot, hanem hát igy van, bennem összpontosult a bizalom. Van is ott egy kis tekintélyem, keresztülviszem, a mit akarok. Hát most ugy esett, hogy egy jó pennáju ember tisztességes keresetre tehetne szert nálunk. Pár nagy mester fölvetette az eszmét, hogy csináljon szakközlönyt az ipartestület. Én is pártfogoltam s rögtön magára gondoltam Hadak ur…

    Gondoltam, vékonypénzü legény az ilyen irófajta, nem árt neki egy kis mellékes haszon…

    – Aztán mit akarnak a lappal?

    – Egy az, hogy van a czipészeknek is, pedig hát az ipartestület nem engedheti, hogy éppen ők előnkbe vágjanak. Meg aztán meg kell védeni a mesterek érdekeit, mert ujabban mindig magasabbra akarják srófolni a legények a munkabért. Czéh már nincs, a ki közibük vágna, hát igy a sajtó utján remél valamit az ember. Különben hiszen nem sok irás kellene abba az ujságba. Ugy kontempláljuk, hogy a fődolog lenne a hirdetés:

    Bécsből sokat lehetne kapni, mert nagyon aspirálnak a német bőrösök a magyar csizmára. Meg aztán meglehetne nyerni a fejbőrösöket, a lakkosokat, a kérgeseket, a kik nagyban árulnak s lenne benne egy lap, a min a legények ajánlkoznának a mesterekhez, meg a mesterek keresnének legényt. A legények huszonöt-harmincz krajczárt fizetnének a hirdetésért…

    – S a mesterek…

    – Hogy mondja? Hát a mesterek semmit. Az övék az ujság.

    Az asszony kedvetlenül hallgatott az asztal végén s csak néha pillantott föl az urára nedves, kunyoráló pillantással. Mikor az kikerülte a nézését, hozzáment és a fülébe sugta:

    – Ne légy goromba hozzá… kérlek szépen…

    – A haszonnal meg aztán ugy leszünk, hogy osztozunk. Fertálykor, vagy a mikor jónak látja, leszámol a titkárral. Zsebre vágja, a mi a magáé, idővel szép kis summára nőheti ki magát a pénzecskéje. Az irással nem lenne sok dolga. Ellátnók mi… Magam is megeresztenék minden két-három hétben egy-egy czikket, csak éppen, hogy simítani kellene rajta itt-ott.

    Ha ugy benézne hetenkint kétszer-háromszor egy-egy órácskára, összeütné az egészet. A ki ért hozzá, annak rááll a keze… Igazán mondva, hát én ugy gondoltam magára Hadak ur, hogy egy kis pénzt szerezzen. Elkel erre, arra… Az apáink is jó ismerősök voltak, az öreg urnak harmincz esztendeig dolgozott az én öregem, hát mondok az asszonynak, az ilyen diák nép, a ki csak mindig ir, akár kell, akár nem, rá van szorulva a pénzre, juttasson neki az ember, ha már elnök…

    Hadak némán bámult rá a csizmadiára. Ez a zsiros, poczakos ember egyszerre nőni kezdett előtte, szélesedett, mintha az övé lett volna most már az egész asztal, a sapkája nagy feketesége mellett is elvesztek a poharak meg a hamutartó, uralkodni kezdett, az övé lett a hangos szó, a másé csak a csendes, kipöfögött belőle a gőg s most már ismételte is azt a mit utoljára mondott.

    – Ugy gondoltam, hogy nem árt majd egy kis pénzmag. Nő a gyerek, iskoláztatni kell, hát majd hozzájárulunk mink is.

    Hadak nem mert fölnézni. Félt, hogy kiordít belőle a düh. Közben a háta mögé került az asszony is, simogatni kezdte a haját a homlokán kezdve szép csendesen hátra, le a nyakáig. Ez csillapította… Hátra is mosolygott, mintha azt akarta volna mondani: ne félj – s mikor a vendég kérdezte, hogy hát mi lesz, csendes türelemmel felelt:

    – Beszélünk még róla, majd meggondolom…

    Mikor a csizmadia elment, egy szót se szóltak többet a dologról. Az asszonyt bántotta egy kicsit az, hogy Nagy Náczi ur olyan elégedetlen formán távozott, mert félt, hogy holnap elküldi az egész számlát, de nem szólott semmit. Valami nehézkes csend támadt a szobában, a mi fojtogatni kezdte a lámpát, mert a nagy kerek láng mintha fulladozott volna, nagyokat lihegett. Egyszerre utolsót szuszszant és meghalt.

    A másik szobából átpislogott valami világosság, egy gyertya az éjjeli szekrényről, a mi talán meleg, barátságos derü lenne, ha közelebb jönne, arra azonban egyiknek se volt kedve, hogy behozza. A tágas nagy szobában utálatossá kezdtek lenni a szagok is. A lámpakorom büze vetekedett a csizmadia hájas csizmájának a szagával, büdös gőzbe vegyültek össze, az ember megborzongott, fölállott, hogy feküdni menjen. Az asszony ugy kisérte, mint egy hüséges jó cseléd s ösztönszerüleg nyult utána néha a kezével, mintha kérlelni akarná, hogy ne bosszankodjék.

    – Igazad van, nem neked való az ilyesmi… Ámbár hogy talán pénzt hozna… A családos ember mégis más, mint a ki egyedül van. Annak mindegy…

    – Ugyan hallgass.

    Reggel még kilencz óra se volt s már idegenek csengettek az ajtón. A cseléd azzal jött be, hogy valami nem igen finom urak keresik az urat s várnak az udvari szobában. Hadak hamar felöltözött és kiment hozzájuk.

    Három kopott, félszeg ember ült szétszórva a székeken s egymást taszigálták a pillantásukkal, nem tudva hirtelenében elhatározni, hogy ki beszéljen. Végre is fölállott közülök az egyik, egy hosszu, száraz betegformáju ember s félénken, huzódva beszélni kezdett.

    – Ugy halljuk, hogy tegnap este itt járt Nagy Ignácz ur s ujságot akarnak a mesterek. Mi kérem itt segédek vagyunk s azért jöttünk, hogy ne tessék belemenni abba a dologba. Reánk törnek kérem… Egészen tönkre akarnak tenni… Kiszámíthatom az urnak papiroson, hogy valóságos rabszolgák vagyunk… Ugy élünk, mint a barmok, zöldségen. A gyerekeink betegek, rongyosak, az asszonyok siránkozók, panaszosak, éjjel-nappal nem tudunk megkeresni annyit, hogy valahogyan éljünk. Ha mi elmondhatnók valahol a bajunkat, az lenne az áldás.

    A másik kettő is ráhagyta:

    – Bizony, bizony.

    – Nem kellene nekünk valami czifra nagy ujság, csak éppen egy kis nyomtatott papiros, ekkora ni, mint a két tenyerem… Aztán láthatná a világ, hogy mik vagyunk… Ha el tetszik jönni hozzám a Hajcsár-utczába, mutatok egy szobát, a milyet a nagyságos ur sohase látott. Csupa penész, olyan a teteje is, mint az alja, nincs rajta tapasztás. A gyermek már három hete torokfájós s nem tudtam még megcsináltatni neki az orvosságot, a mit fölirt a szegény-doktor, pedig három órát se alszom egy éjjel, mindig dolgozom darabszámra… Nekik sincs jobb dolguk.

    Rámutatott a másik kettőre. Ezek közül is fölállott az egyik, hogy valamit mondjon.

    – Tudja nagyságos ur, hogy kinek van jó dolga? Annak, a ki lop…

    Hadak nézte őket és elszorult a szive. Magában mormogott… – Szegények, szegények.

    Ujra a hosszu ember beszélt:

    – Nincs törvény, se szabály, se semmi a mi nekik is parancsolna.

    Fizetnek a mit akarnak, akkor, a mikor nekik tetszik, kidobnak, elcsapnak, nem használ semmi, annyian vagyunk, hogyha száznak eszébe jut nem dolgozni, jön a helyébe kétszáz, háromszáz, ezer. Egészen az övék vagyunk, mint a kutyák… Igaza van itt a pajtásomnak. Az boldogul, a ki lop…

    A házigazda szemei előtt vizben kezdett uszni a három legény. Alig tudott szólni, annyira szorongatta a torkát a szomoruság és a keserüség.

    Kutatott valami után, a mivel segíthetne rajtuk, de nem jutott az eszébe semmi. Végre is látta, hogy tehetetlen s olyan tanácsot adott, a milyet tudott.

    – Menjenek hát lopni. Én mondom maguknak. A gyereknek éhezni nem szabad.

    Én nem tehetek semmit. Pénzem nincs. Az irás semmit se ér. Menjenek, ne jajgassanak tovább a nyakamon.

    Csendesen, vigasztalanul botorkált ki a szobából a három kopott legény.

    A ZSOBOKAI PLÉBÁNOS

    A zsobokai plébános mindjárt a templom mellett lakott egy siralmas kis házban, a minek a tetején át fütyörölt a szél. A falairól nagy darabokban hullott le a vakolat s fehér sárral vette körül a házat, a mikor felolvasztotta az eső és elfolyt vele köröskörül a beroskadt alapozás árkában.

    Az ablakok külső deszkatáblája itt-ott lefittyent a törött sarkán himbálódzva, ha kedve jött a szélnek a játékra s az esztendők óta kitört ablakszemek ujságpapirossal voltak beragasztva, mivel hogy vagy nem jött ablakos a faluba, vagy pedig éppen akkor nem volt pénze a plébános urnak. Hogy még szomorubb legyen a ház formája, nem is előre nézett, hanem hátra a kert felé, a mi pedig szintén nem igen volt kert, hanem széles nagy labodatábla ki a temetőig. Két szoba volt a házban.

    Az egyik valaha ki volt padolva valami olcsó fenyőfadeszkával, a mi azóta elkopott s lesurolt széleivel belenőtt a földbe. Csak ott volt ép, a hol nagy szekrények meg ládák állottak a fal mellett, meg köröskörül, ámbátor hogy itt is megviselte kissé épségét az eső, a mi lecsurgott rá a falról akkortól kezdve, a mikor az első zsindelyek estek le a tetőről. A másik szoba már eredetileg szerényebb igényekkel alkottatott meg.

    Ennek keményre taposott agyag volt a padozatja és semmi, de semmi butorzat nem volt benne, csak éppen egy ágy, a miből kisárgállott egy szalmanyaláb, a hol elvásott a derékalj.

    Az ágyra ócska lópokrócz volt terítve, előtte pedig egy minden oldalon kifoszlott gyékény és egy szék, a mire a plébános leteszi a ruháit, a mikor bebujik a pokrócz alá estenden s mielőtt elaludnék még egyszer áldást kér az egész szép nagy falura, meg köröskörül az egész nagy világra, a mibe nemsokára belesüpped végképpen a zsobokai plébánia.

    A plébános urnak valaha volt egy kis gondviselése, de nem sok. Egy vén asszony takarított reá s meg is főzte az ebédjét, akkor nyugodalmasabb volt az élete, de ennek a boldogságnak csakhamar vége szakadt. Részben azért, mert a megyés püspök mérges levelet irt neki, hogy rögtön küldje el a házából a fehérszemélyt, a kivel névtelen levelek tanusága szerint bünös viszonyban él, részben pedig azért, mert a szegénysége nem birta meg a költséget. Az asszony fizetésére szép régi szentkönyveit adta el, meg a krumpli termését is elvesztegette potom pénzért, a mikor még a földben volt. Azóta aztán egészen egyedül van.

    Csak vasárnaponkint elevenedik meg körülötte a világ, a mikor a templom kicsi harangja csengeni kezd és öreg asszonyok jönnek fel a faluból misét hallgatni. A fiatalabb nép nem jár templomba, éppen csak ha valami igen nagy ünnep adja elő magát. Akkor aztán fölrepül a hegyre a csupa pántlika, csupa csipke leánysereg, meg a bokrétás legények is.

    Cziczáznak a mise után a temető alján, a hol a másik papnak sok esztendei részletfizetésre kőkeresztet állíttatott a mostani plébános.

    És ilyenkor, de éppen csak ilyenkor a plébános kihozza az ágya mellől a széket, kiül a ház ajtajába és gyönyörködik a fiatalságban és megbocsájtja nekik még azt is, hogy elhanyagolják az Istent.

    Különösen szomoru a vidék, ha olyan nagy a hó a plébánia körül, mint mostanság. Körüskörül végtelen fehér mező, a mit egy árnyalattal sötétebb vonalak, az utak szelnek keresztül és hangtalanság, mélységes csend, a mit csak néha zavar meg a szél zizegése, a mint a száraz bokrok ágai között keresztülsuhan. A faluból fölhallszik még valami zsongás, egy kis élet, éjjelre aztán az is megszünik s hallani lehet azt is, ha az ereszről a hóba esik egy jégcsap…

    És a mikor már az ágyban feküdt a plébános, egyszer mégis valami egyebet is hallott. Valahol messze vagy közel, de nagyon gyöngén nyögött valaki.

    Nem igen lehetett tudni, hogy mi, tán állat is lehetett, de mégis mintha inkább emberhang lett volna. Az öreg szikár pap fölült az ágyban és hallgatózott. Most már tisztán hallotta, hogy valaki panaszosan jajgat: jaj jaj… Kiugrott az ágyból, gyorsan magára kapta a ruháját s nekiment a nagy fehér mezőnek. Néha megállott hallgatni, hogy merről jön a hang s többször is megfordult egészen más irányba és sehol se látott semmit.

    Végre is a legközelebbi uton indult el. Messze a homályos égen szürkén, álmosan bukkant föl a hold nagy kerek tányérja, mintha azt is az ágyból kergették volna ki, hogy az öreg papnak világítson. Sokáig keresett a földön, egy-egy kóbor szárazág nyomában indult el, a mit a havon szánkáztatott a szél, hogy talán ez rendeltetett számára kalauznak s nagy kóborlás után egyszerre csak a lábai alatt hallotta a nyögést, most már még halkabban, alig-alig jutott el a füléig a hang, mintha megfagyott volna utközben.

    A remegő öreg ember lehajolt s félig a hóba takart kezet fogott meg. Akkor már izzadt, kigombolta a kabátját, lapátot formált a két tenyeréből és lázas sietséggel takarította félre a havat a hideg testről, a melyből előbb egy csonttá fagyott szoknya, aztán egy nagy keszkenő csücske látszott ki s lassan-lassan bontakozott ki az asszony. A vén ember sürün emlegette az Istent: – Uram segíts, Jézus segíts, Szentlélek segíts – s nagyot fohászkodva előbb karjaiba vette a hideg, jeges testet s visszafelé indult a plébániához.

    Az utolsó lépéseknél már tántorgott s ha még félannyit kellett volna mennie, mint a mekkora utat megtett, összerogy. Igy is halálra fáradtan roskadt le a székre, mikor a még mindig kemény, fagyos embertömböt letette az ágyra.

    Nem sokáig pihent. Ruganyosan ugrott föl és ügyetlenül szaladgálva a szobákban, gyufát keresett. Mikor végre megtalálta, tüzet rakott, egy kis bögrét is állított a kemencze szája elé s mosolyogva ment vissza az ágyhoz.

    – Mindjárt meleg lesz. Meg adok teát is. Az majd áthevíti…

    Az asszony csak ajkait mozgatta. Rá kellett hajolnia, hogy megértse a szavát:

    – Köszönöm.

    Akkor aztán a vén pap, a ki életében még soha nem érintett asszonyt, egy kicsit habozva nekiállott annak a munkának, hogy levetkőztesse a fiatal, lassan-lassan megelevenedő asszonyt. Előbb a szoknyát oldozta le róla, összeszakítva a kötőket, a miket nem tudott megoldani, aztán lehámozta lábairól a czipőket, meg a harisnyákat s kezei közé fogva a fagyos lábakat, dörzsölni kezdte. Azalatt folyton a csinos, egy kicsit lesoványkodott arczot nézte a csodatevő Jézusra, az emberhez legközelebb álló Istenre gondolt, a mikor a nő felnyitotta a szemeit s aggodalmas, félős pillantással végigjártatta pillantását a szobában.

    – Uram Jézus, légy áldott, – mondta a pap.

    A tüzhely előtt, zsarátnokövben forrni kezdett a viz. A vén ember most már sokkal fürgébb és valamicskét ügyesebb is lett. Átszaladt a másik szobába, kis összegyürt papirosból teát öntött a bögrébe s közben vissza-visszafordulva az ágyhoz, beszélt:

    – No lányom most már minden rendben lesz. Csak egy kis erőt gyüjtsön, hogy inni tudjon. Aztán betakarózik jól, nagyot alszik…

    Majd sírva fakadt, annyira meghatotta a visszatérő erő. Egy kicsit elbizakodott lett, valami teremtésféle hatalmat érzett magában s diadallal, mosolyogva fordult vissza munkája mellől az ágy felé. Mikor a pokrócz lecsuszott a leányról s födetlenül maradt a keble, észrevette, hogy nedvesen tapad reá a még mindig remegő testre az ing is. Érezte, hogy nem teljes a munkája, mig az összefagyott didergő test még mindig fázik s átszaladt a másik szobába száraz ruháért. Nem volt neki más, csak a magáé. Egy vén szekrényből kivett egy hosszu inget s visszament az ágyhoz.

    – Ezt vegye magára leányom. Majd segítek. Bizony foltos egy kicsit, de még is csak ez a legjobb mind között. Aztán meg száraz…

    Remegés nélkül simult rá durva tenyere az asszony vállára és biztatta:

    – Ne szégyelje magát. Nincs most arra időnk.

    Arra döbbent meg kissé, mikor az asszony nyakán vékony láncz akadt a kezébe, a min egy kis aczéltok csüngött. Valamicskét, de inkább csak mintha árnyék szaladt volna végig rajta elborult az arcza s elfordult az ágytól.

    – Mi ez?

    – A tizparancsolat.

    A tokon körül héber betük voltak, most már hogy jobban megnézte, világosan látta s aggodalmas gond telepedett szelid, öreg arczára.

    – Maga zsidó, leányom?

    – Az. Ezt itt egy szeminarista irta nekem. Azt mondta, hogy szerencsét hoz majd, ha viselem. Az asszonyomnál lakott, szobaur volt…

    Kimerítette a beszéd s a pap csittította:

    – Hallgasson, ne fáraszsza magát.

    Az asszony mosolygott a gyöngédségre s lepihentetve fejét a párnára, csendesen beszélt tovább.

    – Most már jobban vagyok. Érzem, hogy mozogni kezd bennem a vér. Nagyon szépen köszönöm, hogy fölszedett a hóból. Odáig még emlékszem, hogy összeestem és jajgatni kezdtem. – Azután félénken nézett körül a puszta szobában s az egyszerü asszonylélek megilletődésével szólott: – Uraságod jó ember. Talán pap is. Olyanforma itt minden…

    – Az vagyok. Hova akart menni?

    – Ide a szomszéd faluba, Halmágyra. Hajnalban indultam el, itt a városban lakom. Nem hittem, hogy ilyen hideg lesz.

    – Van ott valakije?

    – Van, azonkivül aztán nincs is senkim. A gyermekem. Tetszik tudni tisztelendő ur, szegény cselédleány vagyok s a gyermekem odaadtam egy asszonynak. Most aztán nem vagyok helyben már három hét óta és a gyermekemet akartam látni. Nem tudom, hogy miért éppen most. Talán azért akart megverni az Isten, mert eddig nem igen gondoltam rá… De látni akartam. Megcsókolni s aztán megint visszamenni a városba, mert vasárnapra már helyet igért a szerző. Pénzem nem volt, nekivágtam gyalog az utnak s aztán bizony kidültem. Ha nem jön a tisztelendő ur, most már a szegény kicsinek ilyen anyja sincs, a milyen én vagyok. Nagyon szomoruan haltam volna meg.

    A vén pap remegő kezekkel töltötte ki egy pohárba a teát és odaadta a lánynak.

    – Hajtsa fel. Egyszerre igya ki. – Aztán idegenül pillantott megint a kis aczéltokra a lány keblén. – Legalább ne mondta volna meg. Minek hordanak efféle holmit magukon?

    – Hát aztán baj az, tisztelendő ur, ha zsidó vagyok.

    – Nem, nem, de itt nálam a plébánián… Nekem nincs több ágyam. Ebben kell, hogy háljak ezután is.

    A leány erőszakosan, nehézkes mozdulattal a könyökére támaszkodott. Ki akart kelni az ágyából, de visszaesett a párnára s panaszosan nyögött.

    – Ha künn kérdezte volna a tisztelendő ur, ott is megmondtam volna. Nem akartam hazudni…

    A pap a leány ajkaira erőszakolta a forró poharat, hogy hallgasson s kinosan töprengett magában. Meglátszott az arczán, hogy mennyire megerőlteti az agyát ebben a szokatlan tételben s még motyogott is valamit, mintha hang nélkül nem tudna gondolkozni. Aztán földerült a képe, megállapodott valamiben, a mi egyszerre szent hit lett benne, mert valósággal megdicsőítette fáradt, sovány arczát. Fölállott az ágy széléről s kibámult az ablakon a havas nagy mezőbe, a minek szélét köröskörül kikezdte a hajnalpirkadás és pusmogott magában meggyőződéssel, egyszerre összeszakítva a lelkében egy csomó szürke dogmát.

    – Ha az Isten nem akarta volna, hogy legyenek nem is teremtette volna.

    Nem… Nem… Az Isten akarata…

    PEDAGOGIA

    Az urfi későn jött haza az iskolából. Az ebéd e miatt kicsit komor is volt. A gyönge kis asszony, a kinek a fiáról van szó az urfi személyében, fészkelődött a helyén és a széles, nyitott ajtón s a harántos udvaron át, le-lepillantott az utczára arra felé, a hol az iskola vörös tetejéből kiágaskodott a csengettyüs, fehér kis torony. Az ura a tányér mellé terítette az ujságot és olvasott. Néha fölpillantott és boszusan kapta le ujra a fejét a lapra, azon mérgelődve, hogy az asszonynak olyan szepegő az arcza. Az asztal végén az urfi nagyapja gyurta szórakozottan golyóbisba a kenyeret s a helyzet kinos voltát megérezte a hajdu és a szobaleány is.

    Lábujjhegyen jártak az asztal körül s a sarokban a nagy almáriom mellett aggodalmasan összesugdostak, a mitől aztán az asztal mellett még inkább megrettent az asszony.

    Már nagyon kellemetlen lett a csend.

    – Azért a kis majomért kár olyan nagyon hallgatni, – tört ki végre az urfi apja az ujságra csapva. – Majd hazajön…

    – De nem addig van az – mondta az öreg. – Itt az ideje.

    Az asszony is beleszólt félénken.

    – Már fél kettő… Tán János utána nézhet…

    – Szükségtelen.

    Ujra vártak, de már nem sokáig. Mikor a nagy mutató a kilenczesre ért, mutatván, hogy háromnegyed kettő, beállított a verandára az urfi. Az anyja elébe szaladt, térdreesett előtte, hogy körülbelül egyforma magasak legyenek, erősen magához szorította s elkezdett beszélni hozzá mindenféle anyás semmiséget.

    – Csakhogy itt vagy, édes drágiczám, kis apám, rosz fiu, hát illik igy reám ijeszteni…

    Az urfi még mindig sírdogált. Az ajkai reszkettek, pillái alul kiszivárgott a köny s bármennyire is igyekezett nagyon jókedvü lenni, ki-kitört belőle a sírás.

    – Ott ültünk sokan, nem vettem észre, hogy ilyen késő van, játszottunk.

    Ferenczy Gerőnek három golyója volt, nekem négy…

    – Hát akkor miért sírsz kis aranyom?

    – Nem, nem sírok… – s egyszerre nagyon összeszedte magát, a mikor az apja hangját hallotta.

    – Gyere ide.

    Mikor az urfi az apja elé állott, egyszeriben még nagyobb lett a csend.

    – Bezártak?

    – Ne… nem, csak…

    – Hazudsz?

    – Nem hazudok…

    – Illik ez becsületes gyermekhez? Megcsalod apádat… Nézz a szemembe, csak a gazemberek sütik le szemüket…

    Az öreg már nem hallgathatta tovább béketüréssel.

    – Már miért nem mondod, hogy tolvaj…

    – Hagyja csak apám… Hazudtál, most mondd meg az igazat. Emeld föl a fejed. Játszottatok mostanáig?

    A gyermek gyorsan pislogott, hogy fölitassa a könyeit. Látszott, hogy hogyan szedi össze a bátorságát. Kétszer, háromszor már majdnem felelt, de mindig a torkán akadt a szó, mig nagyokat nyelt, még mindig több és több erőt gyüjtött magába össze. Mikor ujra megeredt a könye, az anyja segítségére szaladt egy zsebkendővel, de a féluton megállott s csak messziről leste a lélegzetét is visszafojtva, hogy mi lesz ebben az ünnepélyes momentumban, a mikor egyszerre csak alkalma akad a szunnyadó léleknek a megnyilatkozásra.

    – Játszottatok mostanáig?

    – Nem.

    – Bezártak?

    – Be.

    – Hát aztán?

    – Meg is vertek.

    – Ki?

    – Lehmann ur.

    Az öreg ur felugrott s nagyot csapott az asztalra.

    – Ki az a marha?

    Az asszony felelt neki csöndesen:

    – A tanító.

    – A nemes ember fiát… Ráteszi a kezét?

    Az asszony sóhajtott s intett, hogy: rá, rá…

    Erre az öreg megint a fiához fordult s kipirulva kiabált reá:

    – És nem lövöd agyon?

    – Nem, apám.

    – A kutya! Nem élne többet, ha az én fiamat ütné…

    – Hogy történt a dolog? Mondd el elejétől végig.

    – Én nem csináltam semmit…

    – Semmiért vert meg Lehmann ur?

    – Nem, hanem…

    – Hát miért? Van valami oka.

    – Előbb tán ennék a gyermek – mondta szerényen az asszony.

    – Ráér… Nohát, hogy is történt?

    – Kiss Sándor dohányt hozott…

    – Hát te mit vittél?

    – Papirost.

    – Milyent?

    – Szivarnak.

    – Aztán?

    – Szivaroztunk.

    – Azért vert meg Lehmann ur? Jól tette.

    – Előbb azt mondta, hogy bezár este hatig. Aztán egyszerre csak bejött a pálczával s Kiss Sándorra is ütött hármat és rám is. Nagyot. Azt mondta: barátom, nem kinlódom én veletek, menjetek haza, de előbb kikapjátok a porcziótokat…

    Az öreg ur már nem birt magával. Fölugrott az asztal mellől s a botját kereste.

    – Majd megtanítom én! Ne félj kis fiam, adok én neki…

    Az asszony arczán végigszaladt az öröm. Kereste a fia pillantását, hogy megvigasztalja: – hogy nagyapa majd ad neki. A szobalány lassanként ujra feltálalta az ebédet, a hajdu pedig, mig a gyermek nyaka köré kerítette az asztalkendőt, lopva megsimogatta a szőke lágy haját s a fülébe sugta, hogy senki se hallja:

    – Majd ad neki az öreg nagyságos ur, ne féljen.

    Az öreg nagyságos ur pedig kegyetlenül hadonázva ment végig az utczán.

    Lihegett benne a düh, alig birt magával. Az elernyedt, gyönge vén emberben felébredt a despota, a mindenek felett való ur, a ki megcsapatta a bérest, kihordatta a határból az árendást, parancsolt hajdunak, zsandárnak, ha rosz kedve volt, agyonverte a parasztot fokossal s lelőtte a fáról a kerti tolvajt, mint a verebet. Mikor belökte az iskola ajtaját, egy kis cselédlányt talált maga előtt, arra öntötte ki először a mérgét.

    – Hol a gazdád, hé? Mit tátod a szádat?

    – Fenn valahol a kertben, keresse meg.

    A nyitott léczajtó mutatta meg az utat a kertbe. Az öreg ment, fölbotlott a kövér káposztafőkben, a melyek szemérmetlenül kiterpeszkedtek az ösvényre s mig keresztül-kasul bejárta a nagy veteményvilágot, mindig nagyobb lett benne a harag. Néhol ellepte a magnak hagyott nagy veteményburján, alig tudott kikászolódni belőle, olyankor szétnézett s leste, hogy a mozdulatlan rekkenőségben mozduljon meg bár egy árnyék, a mi után el lehet indulni. Mikor kifáradt, már nem is harag járt az eszében, csak ki akart jutni valamerre ebből a zöldség-labirintusból.

    Mikor nagy barangolás után rábukkant a másik öreg emberre, Lehmann urra, a ki az uborka indái alól takarította ki a gazt, ujra dühbe jött.

    Kiabálva beszélt s erősen szorongatta a botját.

    – Az ur verte meg az unokámat?

    A tanító fölegyenesedett, leverte a térdeiről a port s csendesen mosolygott.

    – Meg biz azt…

    – Hát aztán miért?

    – Mert megérdemelte.

    – Azt hiszi, hogy paraszttal van dolga?

    – Az ur többször megérdemli, mint a paraszt.

    – Hogyan mondja?

    – Ugy, hogy az Isten mentsen meg az urficskáktól. Elrontják velük a legjobb iskolát is.

    – Kivel, az én unokámmal?

    – Azzal is, meg a többivel is. Ezek a kis ficzkók tönkre vannak nevelve mindenféle uri rafinériával s elbolondítják az Isten gyermekét, a parasztot.

    Az öreg ur csak rámeredt a vén, szürke Lehmannra s nem értette meg egészen a mit mondott.

    – Az urfi hozza be az iskolába a czigarettát… Az urfi-gyermek hozza be ide a szemtelen képeket, az tanítja meg legelőször a többit arra, hogy hogyan kell kicsufolni a tanítót.

    – Az unokám?

    – Nem ő, mind. Egyik olyan, mint a másik. A paraszt ostoba, tuskó, a mit szépen ki lehet faragni, hanem az urfiból előbb ki kell verni a sok gonoszra való hajlandóságot, a mi az urvoltával ette magát bele.

    Nyolczvan gyermek közé, ha beesik egy efajta, megmételyezi…

    – Ezt még sohase hallottam.

    – Hallja most és nekem elhiheti. Ha rajtam állana, nem is lenne a falusi iskola másé, mint a paraszté. Baj az, ha összeelegyedik ez a két elem, csunya habarék lesz belőle. Annak való. Ez itt népnevelés…

    – Hát az ur hova vigye a fiát?

    – A városba. Ott meg paraszt nincs. Nem kell zavarni a kalkulust. Mi neveljük az értelmes, józan földmüvelő embert az eke szarva mellé, azok a pennást. Ez ide kell, az meg amoda. Ha összezavarodunk, mindjárt baj van.

    Az öreg ur leült a mesgyére s a tanítóra fölbámulva, csendesen hallgatott. A mikor már tiszta volt a feketére gyomlált ágyban az uborka, mellételepedett Lehmann ur is s kezébe véve a botot, elmutatott körül messze a sok földre, a miben egymást váltotta föl a zöld, sárga és fekete tábla s jobbra-balra fehérre pontozva a végtelen mappát, csomóba gyülekezett egy-egy falu, mint valami mozdulatlan, a torony köré heveredett gulya.

    – Lássa ezt a nagy vidéket, a hol semmi egyéb nincsen, mint a mit az Isten termel. Ide nem ur kell, hanem paraszt. Nem az a lusta, makacs, buta nép, a mi most lakik itt, hanem más, a milyent én nevelek. Ez kell az urnak is, meg a köznek, a mi most már nekik is egy, meg nagyságodnak is. Nem, nem szeretem az urfit a parasztjaim között, vigyék másfelé.

    Az öreg ur messze maga elé bámult s aztán visszaesett tekintete a szép fekete földre, a mit szorgalmasan lefésült a gereblyével ennek a másik öreg embernek a kérges, kemény keze. A miket most mondtak itt neki, mintha megsimogatta volna. A sokat tapasztalt ember látományos lelkével gondolkozott el azon, hogy mi az igaz ennek a szürke öregnek az igyekezetében s mindinkább érezte, hogy ez a mellette kuporgó kopott atyafi tetszik neki. Egy szivart akart adni neki, de szégyenlette odaadni, csak tapogatta a zsebében s zavarba jött. Restelni kezdte, hogy a kaputos emberek uri volta ennyire utjában áll a nagy munkának, a mit ez a négyszáz forintos vén konok fráter forgat az agyában.

    – Szép, szép, az szép lesz, a mit akar tanító ur, okos, józan paraszt, a kinek a kezében kövéredik a föld, nő a vagyon…

    – Ez, ez…

    – Aztán meg egészséges, erős, a kitől szép, izmos nemzedék származik…

    Gondoltam én erre egyszer-másszor, de nem tudtam, hogyan kell hozzákezdeni.

    – Igy, igy kell… Csak az urfiakat vigyék el innen.

    Az öreg ur gondolkozva, csendesen ment haza és folyton megvigyázta a parasztokat, a kik szembejöttek s köszöntek neki s magában találgatta is mindenikről, hogy melyik azok közül való, a kikről a vén Lehmann beszélt.

    – Ez az, ez nem, ez talán mégis… – s most már majdnem undorral fordult el az olyantól, a ki valahogyan nagyon uriformán emelintette meg előtte a kalapját.

    AZ UZSORÁS

    Szürke reggel volt, ködös, vizes. Messze valahol párákban fürdött a nap és fele utjában megfulladt a nagy gőzölgő fénykorongból kiáradó világosság és meleg. Mihozzánk már csak halvány reszketés érkezett belőle, olyanforma nyugtalan nappal, mint a milyen az éjszaka, ha a gyertya perczeg az asztalon. Az ég másik oldalán nappali életre kapott a hold. Előbb csak olyan volt, mint egy nagy sárgás-halavány petty a végtelen szürkeségben, aztán meg kigyult és vigyorgott, a mig eléje nem állott spanyolfalnak egy felleg. Az utczák szomoruak voltak.

    Alig lézengett rajtuk egy-két ember, a kinek éppen sietős dolga volt. Masamód kisasszonyok és kopott, feketeruhás fiatal emberek szaladtak végig a gyalogjárókon, az ut közepén pedig fázósan dideregtek a pokróczok alatt a lovak, a mint tovabandukoltak, maguk után huzva egy-egy nehezen csikorgó kocsit.

    Egy-egy pillanatra csipős szél rontott bele a szürke ködbe és összekavarta, hogy csupa rongy lett az egész levegő, mig össze nem folyt ujra egészbe s reá nem feküdt megint a nagy város mellére, hogy nyögtek a szürke teher alatt a nagy házak és erőszakosan tört magának utat a hig, nehézkesen ide-oda himbálódzó ködben néhány galamb, a mely az egyik templom födeléről a másik templom födelére kivánkozott.

    Valahol messze harangoztak. A vastaghangu bimbamba apró, visító csöngettyük szóltak bele. Mind köröskörül a a közelben, egyik egy kis kápolna ablakában kalimpált a kis vörös nyelvével, a másik az iskolában, a harmadik pedig annak a nagy háznak a hátsó, magas kőkerítéssel elválasztott udvarán, a hol a törvényt osztják a birák, ügyvédek meg a vádlók, a kik előtt reszketni kell a szegény bünös embernek ilyen vizes reggelen, a mikor csak az ágyban jó és másutt mindenütt rosz és a mikor haragosak és roszkedvüek ezek a törvényes urak.

    Egy csomó nehéz csizma topogott föl a hátulsó lépcsőn, aztán elegáns urak jöttek hajduk között, meg egy-két asszony, leány és elhelyezkedtek mind az előszobákban a hosszu padokon és megremegtek, a mikor a fejük felett berregni kezdett a villamos csengő és valakit bevezettek közülök a belső szobákba. – Némelyik biróra várni kellett. Mikor megjött közülök egy-egy, mind felállott a sok ember a hajduk között és alattomosan pislogtak rá, mig csak el nem tünt az ajtó mögött. Néha egy-egy nehéz puska hozzákoppant a padlóhoz s kijött egy-egy szolga, a ki fölkiáltott valakit a padról s maga előtt eresztve, szó nélkül bevezette egyik-másik szobába. Egyéb zaj azután nem is volt ezen az emeleten.

    Alulról nevetés hallszott fel.

    – Gerber! – kiáltotta a szolga az ajtóban.

    Kicsi, összetöpörödött vén ember állott fel a padról s indult befelé.

    – A kalapját hagyja künn, – mondta a szolga.

    Az öreg csupa alázatosság volt. Visszavitte a kalapját a padra s mintha nagyon fájna a mellében valami, minden lépésnél fölsziszszenve ment be a biró szobájába. A küszöbön sokáig törülgette a lábát s azalatt a szemeit is behunyva, igyekezett az eszébe összeszedni mindent, a mire majd szüksége lesz. Szárazan köhögve nyitotta be az ajtót s kivülről még látták, hogy ugy áll meg benn, mintha nagyon öreg koldus lenne. Maga a biró tette be utána az ajtót s aztán széket adott neki. A biró visszaült az asztala mögé, aktákban lapozgatott s párszor szinte lopva pillantott az öregre. Aztán sétálni indult el a szobában és tanácstalanul állott meg az öreg előtt.

    Ugy szólott hozzá, mintha csak magában tépelődnék:

    – Nem tudom, hogy mit csináljak magával Gerber, nem tudom.

    Az öreg fölemelte a fejét s nyugodtan beszélt, mig a köhögés félbe nem szakította.

    – Ereszszen haza tekintetes ur, ereszszen a családomhoz. Két hónapja vagyok már itt, megesz a tömlöcz… Fuldoklani kezdett és ugy hörgött, mintha szerteszakadna benne a tüdő.

    – Nem lehet.

    – Dehogy nem, ha a tekintetes ur akarja.

    – Nem tudom, hogy mit akarok.

    Az arczán is meglátszott, hogy kinosan tépelődik. Az öreg szemeiből észrevette, hogy hogyan olvassa le kinlódását a vonásairól s elfordult az ablak felé. A külső világ olyan homályos volt, hogy hiába nézte, nem jutott az eszébe semmi. Végre is, mintha a nagy hanggal akarna határozott szint adni a szavának, majdnem kiabálva fordult vissza az öreghez.

    – Végre is maga uzsorás és erre törvény van, törvény… – Azon nekem változtatni nem lehet.

    – De lehet, ha akar a tekintetes ur!

    – Nem is akarok!

    – Az már más. Akkor csak tegye azt, a mit jónak lát. Velem nem sok baja lesz. Csak tessék kérdezni, felelek mindenre, a mig birok, mert bennem van már nagyon a penész. Csakhogy azt tartom, hogy csunya dolog velem igy elbánni. Idehurczolni a szegény vén embert, aztán naponkint föl három emeletre, le három emeletről szuronyos puskák között, meg moslékot adni neki, mint a kutyának, meg bezárni egy lyukba, melynek a tetején van ablak…

    – Elég már!

    – Megértem én a csendes szót is.

    – Az uzsoratörvény szerint…

    – Rosz törvény az, tekintetes ur, mi már tudjuk, hogy rosz.

    – Ki az a: mi?

    – Én meg a tekintetes ur. Beszéltem én már erről a tekintetes urnak.

    Volt rá időm. Hiszen azt hiszem, hogy erről nem sokat kell beszélni… A kik csinálták azt a törvényt, nem tudták, hogy miről van szó. Oda kellett volna hivni engem, vagy valaki mást, a kinek olyan az üzlete, hogy ráüti a bélyeget a törvény. Tudtam volna mondani egyet s mást. Ha a tekintetes urat odahivták volna, szintén adott volna nekik eszet.

    – Igen, igen… – A biró szórakozottan nézte az öreget és a mikor látta, hogy ujra görcsös köhögés fogja el, vizet adott neki. A vén ember ivott, aztán nagy kék keszkenővel törülgette a homlokát s hátradült a nagy székben, a minek párnái között majd elveszett kis töpörödött teste, mintha nagyon kifárasztotta volna a beszéd. A biró arczán azonban azt vette észre, hogy ellágyul az ő nagy nyomoruságán és most már mohón, nem törődve azzal se, hogy talán kimerülésében lefordul a székről, ujra ő kezdett beszélni.

    – Az tartom, hogy semmivel se vagyok roszabb ember, mint akármicsoda más boltos. Jól, rosszul forgatom a pénzem. Nagy kamatot szedek, mert olyan az üzletem, hogy a koczkázat sokkal nagyobb benne, mint akármicsoda másik pénzüzletben. Ha azt nem tenném, lehetetlenné válnék az üzlet.

    Annak pedig meg kell lenni, tekintetes ur, akár a Gerber pénzével, akár a máséval.

    A biró mereven bámult maga elé. Mikor elhallgatott az öreg dongása, fölnézett s önkénytelenül is intett a fejével, hogy folytassa.

    – Mert a kik ezt a törvényt csinálták, nem tudták azt, hogy az ilyen magamfajta emberhez csak az jön pénzért, a ki már sehol másutt nem kapott. Bizonyosan nem azért zárták be előtte a kasszákat, mert valami tulságos nagy a hitele. Akkor aztán jövök én, vagy a másik, vagy a harmadik Gerber. – Az öreg ember felállani igyekezett, de nem tudott, ugy beleroskadt a székbe. – És én adok pénzt keveset és követelek sokat.

    Nem azért, mert az én pénzem többet ér, mint az a másik, a mit nem adnak, hanem azért, mert az én adósaim jórésze megszökik előlem, vagy valami szörnyü nagy hivatalba, vagy Amerikába, a hova nem mehetek utána.

    A másik résznek kell fizetni amazokért is. Én rosz ember vagyok tekintetes ur, de olyankor nagyon jó, a mikor leolvasom az asztalra a pénzt, mert sok olyan ólomgolyóbist tehetnék a zsebembe, a mit én spóroltam meg a halálnak.

    A mellényzsebét tapogatta, mintha ott lennének a golyóbisok és lázasan igyekezett kimászni a székből. Végre sikerült neki s az asztalra támaszkodva, ott állott a biró előtt… Kipirult, a hogy az igazát védte s most már néha az asztalra is csapott beszéd közben.

    – Tekintetes ur! Szeretném, ha valami szebb szót mondott volna az elébb, de hát igy is jó. Uzsorás vagyok, beismerem, tessék bezárni érte, hanem előbb jöjjenek el ide kezet csókolni nekem azok az anyák, apák, testvérek, a kiknek a ficzkóit én mentettem meg a golyóbistól. – Körülnézett a szobában, mintha a terrénumot mérné. – Nem férnének itt el. Még a nagy teremben se, a hol majd rám kimondják az ament. Szép egy gyülekezet lenne, megirigyelné a zsidó templom. Ugy nézzen rám a tekintetes ur.

    – Mert én egészen különös uzsorás vagyok. A ki megélhet a pénzem nélkül, hiába jön hozzám. Én az utolsóelőtti percz uzsorása vagyok… Ha egyszer majd lát a tekintetes ur lenn a folyosón egy halovány, ide-oda tétovázó, zavaros szemü fiut, valami jogászgyereket, a ki, mikor ránéz a tekintetes ur, elkapja a szemét és reszket, küldje hozzám. Az bizonyosan engem keres. Vagy ha véletlenül hazafelé megy éjjel és a kávéházból kibotorkál egy ember, a ki ugy mászik a kövezeten, mintha máris a lábain hordozná a vasat, adja oda neki a czimemet: Király-utcza százhetvennégy.

    Oda menj, gazember! Vagy a mikor a Stefánia-uton lóverseny után gyalog jön befelé egy elegáns legény és belevágódik mindenkibe, a ki szembejön és siralmas, kétségbeesett az arcza, adja neki a kezébe a czimet:

    Király-utcza százhetvennégy. Az is engem keres. Én aztán odaadom neki azt, a mi után másutt hiába kutat, a prolongált becsületet és megint belecsusztatok ebbe a zsebembe egy ólomgolyóbist és megint… Nem férnénk itt el tekintetes ur, még a nagy terembe se. Vagy ha azt látja a tekintetes ur, hogy a kaszinóban egy katonatiszt kártyázik, a kiről nem tudja, hogy hol szedi a pénzt, álljon a háta mögé és a mikor félretántorodik az asztaltól, adja oda neki az adreszt. Gerberhez menj, bolond! Még két szobát ki kellene nyitni, hogy mind elférjünk, tekintetes ur.

    A biró mereven bámulta a vén embert és nem szakította félbe. Az pedig megint beszélt, miután már egy kicsit pihent.

    – Csináljon az állam egy intézetet, a melynek az legyen a czime:

    Könnyelmüek életmentő egyesülete. Rakja ő zsebre a golyóbisokat. Ne legyen nagylelkü ingyen… Hagyjon nekem béket…

    Visszavánszorgott a székhez és ujra belesülyedt. Olyan hosszu csend lett, hogy az előszobából benyitott a szolga. A biró erre segített az öregnek, hogy felálljon s utasítást adott a szolgának:

    – Vigyék vissza, de bánjanak vele becsületesen.

    OSZTOZKODÁS

    Jóval éjfél után még publikum volt a korcsmában, közönséges szegény nép, de jó mulató, a ki nem törődik a garassal, ha még szó van egy-két pohár borról. És a mint ez már faluhelyen szokásos, a nagy szobában vegyesen ültek az urak, a félig urak és az egészen parasztok, részben vörösre, részben szürkére terített asztalok mellett. A sarokban felszámolt a banda. A bőgő volt a háttér, a mibe belehajoltak és a miből kidobták a felső testüket a kuncogva folytatott, halk, itt-ott fölvisító veszekedésben. Két petroleumlámpáról büdös olaj csepegett a padlóra s mivelhogy már kitelt az idejük, füstölgött, serczegett bennük a kanócz.

    Mindenfelé beszélgetések folytak. Az uraké hangos volt, a harangozó, a kisbiró és a szolgabirósági hajdu inkább csak arrafelé hallgatózott, a parasztok pedig lassu monoton elbeszéléseken mulattak, a mikbe egyik-másik ugy belekezdett, hogy alig tudott kijutni belőle. A szörnyü füstben ide-oda tötyögött a borral, pálinkával egy roppant vastag asszony.

    Megnyilt az ajtó és különös formáju kis emberke jött be. Roppant nagy csizmák lötyögtek a lábain s szük nadrágba meg sok gombu zekébe volt bujtatva az egész ember. Tántorgott, talán mert már másutt is ivott, esetleg azonban inkább a fáradtság miatt. Sáros volt bokáig. Kivülről jött, a város felől. A falu tudniillik tele van hordva kavicscsal – s remegett és erősen rátámaszkodott a botjára, a mig az ajtóban állva körülnézett, hogy kik is vannak hát itt voltaképpen.

    Az urak felé illedelmesen köszönt, a parasztoknak is mondott valamit s aztán leült a harangozóékhoz. A vastag asszony kérdés nélkül vitte neki a bort egy hosszu nyaku, homályos üvegben s vastag, husos tenyerével a hátára legyintett. A többi embernek fel se tünt valami tulságosan az, hogy az uj vendég ki van kissé forgatva magából… Egyáltalában valami bolondos forma ember lehetett. Mindenki kötekedve beszélt vele s ha felfortyant, hát lemosolyogták és kivárták, a mig magában lecsendesedik.

    – Honnan jösz, Feri? – kérdezte a hajdu. – Talán a tagban jártál, hogy ugy összemaszatoltad magad…

    A tag viczczszámba ment, mert volt, volt hajdanában Ferinek sok földje, hanem kipörölte belőle a sógora. Az egyik házat is elvették tőle az ügyvédek s most egy kis belsőségen éldegél, meg azon a néhány holdon, a miről semmiképen se sikerült bebizonyítani, hogy nem az övé. Igy a gazdaságban azonban elég értelmes ember, sőt tanulhatnának tőle sokan, a kik bölcsebbnek tartják magukat ő nála. Máskülönben azonban hóbortos és a sógor az, a ki megbolondította. Attól fél, hogy jön és kirángat alóla mindent, a mint hogy meg is tenné a sógor szivesen, ha tehetné.

    Tehát a tag, a mi nincs, abban járt a Feri…

    – Nem, nem, tag nincs. Tudod jól, hogy nincs, hát minek bántasz vele.

    Tömböcz elvette, a mi volt. Elvett mindent.

    – Meg is veri az Isten.

    – Dehogy veri. – Hirtelen felugrott s kimeresztett szemekkel bámult az ajtóra. A hogy visszafordult a többihez, azok is elképpedve bámultak reá. Még az ilyes árnyalatok megkülönböztetésében járatlanabb falusi szemeknek is feltünt, hogy milyen sáppadt az arcza. Suttogva kérdezte: – Nem halljátok?

    – Mit?

    – Hogy hogyan vonít…

    – Mi?

    – Tömböcz.

    Az emberek egynémelyike mosolygott, mások azonban behuzták a fejüket a vállaik közé s ugy bámultak rá az emberre.

    – Minek vonítana?

    Feri, Kis Feri, a kinek a Julianna nővére férjezett Tömböczné, még egy kicsit az ajtó felé hallgatózott, aztán leült és sürün ivott és csupa hosszu kortyot. Az arcza azonban vértelen maradt s a szemeiben is láz égett csak. Remegett is. Érezni lehetett az ócska padlón, a mi tánczot járt a lábai alatt.

    – Hát – mondta – én nem voltam a tagban. Tag nincs. Hanem benn voltam Rimanóczon négy hizott koczával.

    – Meglátogattad a sógort?

    – Nem, nem szoktam. Hanem láttam, hogy a passzusokat irta. Irnok ember, városi ember, alkalmazott ember. Sandított is felém. Láttam, hogy a papiros mellett a hizókat is mustrálja. No, – mondom, persze csak ugy magamban, mert vele nem beszélek ezek legalább az enyimek. A mit kapok értük, az is az enyim. Beiszom, de a Tömböcz, meg a Tömböczné nem lát belőle egy garast sem. Magára gondoltam, – mondta a vastag asszonynak, a ki éppen mellette ment el. – Magára, hogy inkább a magáé legyen borban.

    Aztán jött egyik is, másik is, igértek is, meg nem is, a mészárosok mostanság nagyon tartják magukat és inkább csak ugy dél felé mennek ki a piaczra, szóval hát azt hittem már, hogy hazahajtom a hizókat.

    Azonközben valami gyereket beküldtem egy ital borért a sátorba, a ház mellé, a miben a passzust irják négy ablakon is s nem igen takargattam a sógor előtt, hogy iszom. Hát iszik, a ki nem sajnálja. Iszik biz az…

    Délfelé valami uriformáju asszony jött, hogy azt mondja mi az ára s ha nem drágállanám, hát ő megveszi a disznót. Azonban hát drága volt neki mégis. Aztán egy másik jött, egy ur s azzal aztán megállapodtunk.

    Száznyolczvanhét forintot fizetett. Tizenhét tizest meg három ötöst.

    Aztán még két ezüstöt. Ez van belőle.

    Kivett a mellényzsebéből két ezüstforintost és maga elé tette az asztalra. Egy kicsit nézte s aztán letörülte a homlokáról a verejtéket.

    Azonban ujra kifényesedett az arcza. Viz csurgott le róla s zihált a melle… Nem hivta föl az érdeklődést szóval arra, a mit még el akart mondani, de máris rajta csüngött mindenkinek a szeme s az urak asztalától is átjöttek páran, hogy hallgassák. Persze nem ültek le.

    – És most jön a borzasztó. Ha még élek s ha fogom ezt a poharat s ha iszom belőle, – mindjárt ivott is – hát az az Istennek olyan csodája, a mit bele kell irni a könyvekbe. Hát – a mint mondám – a sógor jól megnézett. Én is visszanéztem. Ez a becsület se tisztátalanabb, mint az övé. Aztán az urral az ő asztalához mentünk, hogy egye a méreg. Ette is.

    Láttam. A pénz a zsebemben, hát csak mulattam rajta. Aztán még benéztem erre-arra s estefelé megindultam. Atájban, a hogy hát mi már szoktunk megindulni. Egy kicsit fujt a szél, Gálocs mellett esett is, de nem éppen nagyon, csakhogy mindig szembe fujta a szél a havat. Hideg is volt. Mondtam magamban, mondtam, hogy ha már igy olvad, hát engedhetne az idő, azért azonban csak jöttem szaporán. Közben elhajtott mellettem Peles Józsi. Nem mondta, hogy üljek föl, hát csak jöttem. Idébb aztán csunyán kavargott a hó. No no, nem január az idő, de hát azért csak kavargott. Aztán még szaporábban indultam meg. Ez a vásár olyan vásár volt, hogy alig volt benne ember. Köröskörül senki.

    Lenn az ormódi dobogón egy lélek se… Még valami bolond farkas elém áll, gondoltam, aztán…

    Hát elém is állott.

    Előbb csak hallottam a becseki hágón is egyet, meg Szinge felől a másikat. Mintha beszélgettek volna. Ugy hallszott, hogy osztoznak rajtam. Meg mintha méregettek volna, hogy mennyit nyomok a havon, ha rálépek, meg hogy igy testben hogy mutatok. Végre is az egyik elhallgatott s a másik, a Szinge felőli, leiramodott a hágón. Éppen nekem. No uram Isten, hát ebből mi lesz. – Megint ránézett a két ezüst pénzre és szomoruan bólogatott a fejével. – Ennyi maradt.

    – Hát mi az? Hát mondja, – sürgette az ur, a ki lábát föltéve az egyik székre, az elbeszélést figyelte.

    – Nekem jött. No uram Isten…

    – És aztán…

    – Hát aztán előbb szembe állott. Hátráltam, de hát borzasztóan meg voltam ijedve. Julianna gonosz, Julianna hitvány teremtés, hanem mégis ő jutott az eszembe. Én Istenem, egy anya szült meg bennünket, hát ki legyen nekem az első, a mikor meg kell halni… Hát mondtam, hogy megbocsátok neki, ámbátor hogy még se hittem, hogy igazán gondolom azt, a mit gondolok s hátráltam, mindig hátráltam… Ezzel azonban nem sokat értem. A farkas jött utánam. Ugy tetszett nekem, mintha szaglászna erre-arra… Azt mondják, hogy a kutyának a testvére, hát éppen olyan, csakhogy hát a kutya még se csinál ilyesmit. Mert aztán nekemjött…

    A kis emberke remegni kezdett. Előtte nem volt bor, hát a szolgabiró huszárja tolta eléje a maga üvegjét. Nagyot ivott belőle s aztán félreesett a széken. Meg kellett fogni, mert belevágta volna a fejét a padló deszkájába. Zavarosan bámult körül s aztán visszaödöngött a pillantása a két ezüst pénzre.

    – Ez maradt, ez maradt – mondta.

    – Hát aztán!

    – Aztán, aztán feléje böktem egyszer az öklömmel s éreztem a szőrét.

    Forogtam, ő meg körülöttem. Kereste, hogy hol vesse rám magát s arra megzörrent a zsebemben a gyufa. Mit csináljak… Kihuztam a paklit, kezdtem gyujtogatni s mindig feléje dobtam. Azt mondják, hogy fél tőle.

    Hát el is ugrott, hanem mindig kevesebb volt a gyufám, már alig zörgött a skatulyában vagy négy. Most már vagy élünk, vagy összeharapja a torkom. Mindig a torkom járt az eszemben. Azt hiszem, hogy azt akarta megfogni. Ilyen halál még a kutyámnak is rosz volna. Szegény kutyám… Ez mind végigjárta a fejemet és kerestem valamit, a mit gyujtogassak. Addig világítok neki, a mig tudok… Hát elkezdtem a bankókat égetni.

    Az emberek felsziszszentek. Az ur mormogott: – a teremtésit.

    – Annyi eszem még mindig volt, hogy tudtam, hogy belül raktam a csomóban az ötösöket s kivül a tizest. Belülről huzgáltam ki a pénzt s a mikor az egyik végigégett, meggyujtottam vele a másikat… A hogy fogyott, készülődtem a halálra. Ugy látszik, hogy nem lehet kikerülni. Közben ordítottam: emberek! emberek! s mindig gyujtottam a bankóból. Egyszer aztán már csak kettő volt. No még egy kicsit élünk. Aztán egy. Uram Isten… Aztán az is égni kezdett és körül a sötét, borzasztó éjszaka.

    Nézzetek ki, hogy milyen, ámbátor hogy idebenn a faluban minden ház világít egy kicsit. Hát aztán az is elfogyott.

    Tátott szájjal bámultak rá az emberek. Sokáig hallgathatott volna még, nem mert volna senki kérdezősködni. Ő pedig ült a széken összeroskadva, érzéketlenül s csak lassan, magától ébredt fel. Akkor is bámulva nézett körül, mintha meglepné a sok ember s magában visszamenve a történet elejére és véges-végig átélve ujra az egészet, eljutott odáig, a mit még el kell mondania:

    – A mikor már vége volt az utolsó pénzemnek, megfordult a farkas és azt mondta, de azt mondta, ugy hallottam, mint a hogy most az óra üt: egy, kettő, három… Hát azt mondta: – Ez a pénz se a tied, Feri. Elvettem.

    Neked már soha se lesz pénzed, Feri… – Hát Tömböcz volt. Hallom a hangját.

    Az ur rántott egyet a vállán és otthagyta. A többiek összebámultak. A történet csakugyan érdekes. Feri pedig most már éppen csak szomoruan motyogott.

    – Soha se lesz. Nekem már soha se lesz.

    ÖTVEN FORINT

    Glücknek, a kis handlés zsidónak, a ki az Örömvölgy utczában lakott, már régóta beteg volt a felesége. Pedig ugy külsőleg roppant jó formáju asszony volt. Ha az utczán látta az ember, megesküdött volna, hogy legalább nyolcz gyermeke van s valamennyit maga szoptatta, pedig egy gyereke se volt szegénynek soha. Szép, magas, izmos nőnek látszott, a kinek a derekán megfeszült a szoknya és a keblén majd elrepedt a rékli.

    A betegség is csak lassan merte megtámadni. Körülólálkodta, mint a harapós kutya. Előbb a kezeit soványította le, aztán az arcza szinét kaparta le, aztán bele-beleharapott, hogy mindennap fogyott belőle valami… Valami sorvadásféle pusztította. Sokat fuldoklott s olyankor valami orvosságot kellett beadni neki kanállal.

    Egy reggelre azonban elfogyott az orvosság és a mikor Glück észrevette, hogy most már megint nemsokára beáll a hörgés, a mire fel szokott ébredni, hirtelen felugrott a szalmazsákjáról és papucsban, éppen csak a köpenyegét kapva magára, elszaladt a patikába. Még öt óra se volt. Éppen csak derengett a hajnal, de messze, füstben, ködben – s pompásan ragyogtak még a csillagok. A patikába becsengetett, s összegubbaszkodva hallgatta, hogy az álmos segéd morog s megelégedéssel látta, hogy mégis csak előkeresi a porczellántégelyt és kavargat benne.

    Mikor már üveget is keresett, kirakosgatta a pultra a pénzt s rohanvást indult haza. Fura kicsi, vörös, szeplős ember volt. Lötyögött rajta a szegénység a mindenféle ruhákban. A kalapja ráesett a fülére, nyakáról pamutsál lógott le s a megriasztott ember ferde pillantásával nézett erre-arra, mig sután ügetett hazafelé az orvosságos üveggel. Pedig hát egészen csendes volt az utcza. Éppen csak itt-ott megnyilt a kapu s az udvarokból hallszott a csoszogás…

    Egy még bezárt kapu előtt hirtelen megállott Glück. Egy pólyás gyerek feküdt a kövezeten és hadonászott a kezeivel. Mintha csak most hagyta volna abba a sirást, még félregörbült a szája s hajlandó volt rögtön folytatni a kesergést… A lépések azonban lekötötték egy pillanatra a figyelmét. Glück föléje hajolt, de csak annyit tudott mondani neki: – No, no… Iszonyuan bámult. A mikor erre ment, még nem volt itt a gyerek.

    Okvetlenül észrevette volna. Az forgott a fejében, hogy vajjon ki járt itt azóta. Ezt azonban nehéz kitalálni. Erről hamar meg is győződött s mintha haszontalanul lopott volna el a drága időből pár perczet, hirtelen nekivágott ujra az utczának. Pár lépés mulva azonban visszafordult. Forgott, forgott a kis agyában valami. Hogy ha nyár volna, hát itt lehetne hagyni. Az idő azonban csipős… Igen is csipős…

    Visszaszaladt, fölkapta a pólyát s most már szaladt haza.

    Az ajtóban már rázta az orvosságot. Jó is volt sietni, mert az asszony iszonyuan szenvedett. Szederjesre vált az arcza s a könyökére akart támaszkodni, de visszaesett s kidülledt szemekkel, hanyattfekve vergődött az ágyon. Glück hirtelen, csak ugy az üvegből beleöntött egy korty italt. Valami nagyon jó orvosság lehetett, mert mindjárt magához tért tőle a beteg. Nagyokat lihegett, aztán egész rendesen kezdett lélegzeni s talán el is aludt volna, ha az ura szalmazsákjáról föl nem hallszik a gyereksirás. Beszélni még nem tudott. Csak a meglepett pillantása kérdezte, hogy mi ez?

    – Gyerek. Itt találtam az uton. Elhagyta valami cseléd. Bizonyosan cseléd… Azaz, hogy… A pólyát nézegette Glück s arra mondta, hogy: – azaz, hogy. A vánkos tudniillik még fehér volt, rendes, frissen vasalt szalagokkal átkötve s körül csipkés.

    – Minek nyultál hozzá? – kérdezte az asszony s most már fölkönyökölve maga is a gyereket nézte. – Add ide.

    Az ura odaadta s a gyerek is rámeresztette a szemeit. Az asszony tapasztalatlanul babrált vele. Óvatosan tette rá a kezét, pedig sovány és könnyü volt már a karja s uras, vékony kéken erezett fehér bőrü volt a keze. Borongós ellágyulás volt a pillantásában, s a hogy ráhajolt a gyerekre, összecsavarodott a szive.

    – El kell vinni a rendőrségre. – Ezt már ugy mondta, mintha nem volna egész bizonyosan meggyőződve arról, hogy ezt kell tenni. – Elvész az egész délelőttöd. Aztán még faggatnak…

    – Ki kellene bontani. Valami irás csak akad mellette.

    – Nem azért hagyta el az anyja, hogy irást adjon róla.

    – Hát meg lehet nézni.

    Az asszony felült az ágyban s maga elé fektetve a gyereket, kioldozta a pólyát. A gyerek rugdalózni kezdett s szines papirosok gurultak le mellőle a földre. Glück fölszedte s elképpedve mutatta az asszonynak.

    – Pénz.

    Aztán megolvasta. Három tízforintos volt, meg négy ötös. A mécscsel bevilágított még az ágy alá is, de több már nem akadt. Csak egy czédula. – Nézd csak – s odamutatta az asszonynak, ő maga pedig az asztal felé indult, hogy megkeresse a szemüvegét. Az asszony a mécses világánál elolvasta az irást. Két szó volt az egész. – Az övé… – Ez volt fura nagy betükkel rárajzolva a papirosra. Aztán semmi, se elől se hátul…

    – Hát persze, hát persze – monda Glück a papirost vizsgálva. Persze, hogy az övé. Nem veszi el senki. Az ágy lepedőjéről levilágítottak a bankók. Az asszony egy kis fészket gyurt az öklével a párnába s odatette a pénzt. A gyermek ujra sírni kezdett s a kis vörös ember hol a pénzre nézett, hol meg reá. Egy kis irigység volt a pillantásában s méltánylás, hogy: – ime, ilyen piczi s már van neki pénzecskéje.

    Valami kis tejecskéről kellett azonban gondoskodni, mert a gyerek most már nem akart elhallgatni. Glücknek azonban semmi pénze se volt. Az orvosságra minden ráment. Kapupénzre se tellett már, a mikor kiment. Az asszony huzakodva nyult a pénz után, de mégis kiadott a fészekből egy ötöst. Az ura ránézett s csóválta a fejét.

    – Az övé. Az van a czédulán, s máris hozzányultunk.

    – Majd visszateszed. Csak nem hagyjuk éhen veszni.

    A kis félszeg vörös ember megint nekilódult az utczának. Bögrét lóbált a kezében. Visszafelé már csoszogva jött. Mind a két szemével a tejet vigyázta, hogy ki ne locsogjon s ügyetlenül magához ölelte a bögrét.

    Valamin azonban elmosolyodott, a mig jött s a mikor benyitotta az ajtót, az volt az első kérdése:

    – Fiu, lány?

    – Lány.

    Megint derüsen biczczentett a fejével a pénz felé.

    – Már van neki. Bizony.

    Az esetben élénk részt vett az udvar is, de csak ugy tiz óra tájban, a mikor a kis leány felébredt az asszony mellett az ágyban és iszonyatos sírásban tört ki. Mig az asszony fölkelt és megmelegítette a tejet, abba idő telt el s azalatt a gyerek visítva hánykolódott az ágyon. A hangja kihallszott, tulvergődött mindenféle gyereksíráson, a mivel pedig tele volt az udvar s a sok piszkos ajtó mögül asszonyok jöttek elő.

    Csodálatosképpen egy sovány se akadt köztük. Csupa nagy, nekiszélesedett, közösen, egyformán piszkos, lompos asszony, s a ki máskülönben alig beszél. Csak ténfereg erre-arra az udvarban, egyforma unalomban, egyformán hanyagul, valósággal belefásulva a nyomoruságba, a mi már nagyobb se lehet, meg kisebb se. Éltek, hogy este elbujjanak, reggel mosdatlanul, fáradtan ujra ébren szuszogjanak estig és hogy soha ne történjék a nap alatt számukra semmi ujság… az uj gyerekek rikítottak ki egy-egy üveggel meg papirossal vegyesen beragasztott négy kis szemü konyhaajtó mögül, az se ujság. A nyomoruságban hamar megterem a gyerek.

    Hanem a Glückéknél… Erre összenéztek s délfelé egyik-másik be is kopogott a handléékhoz, ámbátor hogy zsidók.

    Az asszony önérzetesen mutatta a pénzt.

    – Valami egészen roszféle még sem lehet, a ki elhagyta, – mondta. – Gondoskodott róla. Ha felcseperedik, lesz neki valamije. Nem sok, de ha ügyesen forgatja…

    Az asszonyok bólogattak, hogy: bizony, bizony s széles, nagy képükön bizonyos megkülönböztetett tisztelet áradt el, a hogy a gyerekre néztek.

    Megtapogatták a vánkost és a czihát, rajta meg a csipkét… A nagy nőstények szeme tartózkodva, az állat hódolatával simogatta meg a kicsit s egy asszony foszlott, alig itt-ott összegombolt réklije alól kibugygyant a szép, nagy teli kebel.

    – Adja ide. Majd adok én neki egy kis igazit.

    – Szegényke, – mondta egy másik asszony.

    – Szegény a pokolba. Van ennek pénze.

    Glücknek rosz napja volt. Semmi üzlete se akadt. Előbb el kellett volna adni a holmit, azután vásárolni mehetett volna szerte mindenfelé. De nem volt vásár. Hitelbe akartak venni egy s mást, de nem mehetett bele az alkuba. Mondta, hogy az asszony már régen beteg. Mindent fölesz a patika s most még ez a gyerek is itt van… S szorongva ment haza. Az asszony majd nem szól semmit, az asszony megérti, ha nem tud pénzt előadni, mert hát ismeretes az üzlettel. Tudja, hogy nem megy, sehogyse megy, hanem mégis van költség. Az orvosság is… Esetleg még tart, de az is meglehet, hogy be kell adogatni. Aztán, aztán… megizzadt, a mig hazaért az Örömvölgy-utczába.

    Mig végigment az udvaron, az jutott az eszébe, hogy majd ad kölcsön pár hatost a kis lány. Elvégre máris sokat bajoskodott vele. Hazaczepelte, elszaladt tejért, holnap is fel kell majd kelni csak miatta, mert reggel bizonyosan megköveteli a magáét, aztán meg az Isten tudja, hogy mi lesz ezután. Az asszony nem képes a munkára. Talán mosni is kell majd arra a gyerekre. Sok mindenféle rongyot. Csak kérhet tőle kölcsön pár hatost.

    Visszaadja, a mint lehet. Ha csak egy kicsit megengedi az üzlet…

    Ugy vette el a pénzt, hogy az asszony nem is látta s mikor a tejet hozta, magának is vásárolt egy szivart. A mikor aztán végzett az asszonynyal is, meg a gyerekkel is, kiült dohányozni az ajtó elé.

    Holdvilág sütött le a pocsolyás, szürke négyszögre s körül a konyhákból mások is kijöttek. Elől a házmesternél harmonika szólott s egy lány kaczagott, mintha csiklandozták volna. Különben komor, csendes este volt, a miben átbeszéltek egymáshoz a lakók.

    – Megszaporodtak, Glück ur? Meg? – kérdezte az az asszony, a ki délelőtt enni adott a maga duzzadt kebeléből a gyereknek.

    – Meg. Lányunk van. Most már csak egy kis jobb mód is kellene hozzá.

    Az asszony ugy bólintott, mint a ki érti már a dolgot. Mások is átszólottak.

    – Van annak mire támaszkodni…

    PINTYŐKE

    I.

    A Sármás ur fia valami hat szekundával fejezte be a mult iskolai esztendőt. Jövőre a gimnáziumba kellett volna mennie, erről azonban egyelőre szó sem lehetett. Az iskolában azt mondták Sármás urnak, hogy legokosabban teszi, ha nem erőszakoskodik az iskoláztatással. Nem arra való a fiu. A hogy az apja mellett ott állott a gyerek az igazgatóság szobájában, az orrán át szipogva felvigyorgott az apjára, mintha azt mondta volna: – no látod.

    Ha én nem voltam képes bebizonyítani, hát ime mondja a tanár ur is. – Azt is mondta a tanár, hogy talán a mühelyben hasznát vehetné Sármás ur a gyereknek. A mesterségbe beletörné magát, különösen, ha könnyebb munkára fognák, a mihez nem kell észbeli foglalatoskodás. Sármás ur szabó volt tudniillik, szép nagy mühelyben a gazda. Ismeretes derék mesterember, a ki egy kis pénzecskét is összegyüjtött már magának. A mint kiment az iskolából, kézen vezetve a gyereket, egy-két fiatal tanár jött szembe, a kik köszöntötték.

    Némelyik mintha adósa lett volna, hirtelen tovább állott.

    A fiu majdnem a válláig ért a kis szőke embernek. Nehézkes topogásu nagy gyerek volt. Inkább ő huzta maga után az apját, a ki apró lépésekkel szaladt mellette. Ha birokra keltek volna, meg is verte volna. Nyers, buta, nagy erő látszott ki belőle. Hosszu, vastag karjain megfeszült a kabát ujja s a keze, a mit maga mellett lóbázott, aránytalanul nagy volt, bütykös, feketére barnult ujjakkal, a melyek ha ökölbe szorultak, iszonyatosat tudtak volna ütni.

    Az arczán pedig semmi se volt a gyermekarcz beszédességéből, csak a keskeny homlokán gyülemlett meg egy csomó ráncz, a miből konok vadságot lehetett kiolvasni s a homlok a redők alatt hirtelen behajlott, ráfeküdt az agyra… Az apja egy-egy pillantást vetett rá, mintha félne tőle s töprengő, elkényszeredett arczczal pusmogott magában: – mit csináljak, mit csináljak…

    Egyelőre semmit se csinált.

    Nem volt kedve ahhoz, hogy valamit kezdjen, mert nem remélt már ettől a gyerektől semmi jót. Nem is tudta, hogy hogyan került közéjük egy ilyen monstrum, elbámészkodott rajta, ha nézte. A felesége kicsi, gyenge asszony, ő maga is vézna, beteges ember. S aztán egyszerre megtermékenyül a házasságuk és világra jön ez a medvebocs. Azóta se képesek arra, hogy embert faragjanak belőle. Tizenegy esztendős korában jutott el a fiu odáig, hogy most már döczögősen és nagy verejtékezéssel olvasni tud, a más ember gyereke pedig repül át az osztályokon, már latin iskolába jár, viszi haza az apjának meg az anyjának a sok örömet.

    S a szegény szabómester el-elszomorkodott azon a kérdésen, hogy mi lesz a fiából, több azonban nem igen telt ki tőle, mert nagyon elfoglalta a mühely. Az asszony pedig képtelen volt arra, hogy beleszóljon a gyerek életébe. Régi betegségek kinozták, a mikben a fiu születésének is része volt s néha forró nyári napokon is dideregve huzódott meg a divány sarkában, mint valami megtépázott beteg madár. Fáradtan mondott a cselédeknek egyet s mást és beteges remegés fogta el, ha a gyermek végigment a szobán. Egyszer tudniillik megpróbálta azt, hogy erélyesen bánt el a fiuval. Pofon ütötte s az asztal alá lökdöste, hogy ott várja be az apját, a ki majd megtanítja a becsületre.

    A fiu pedig a kályhához rohant s egy hasáb fával vette üzőbe az anyját végig a szobákon. Éppen csak hogy valahogy elmenekülhetett.

    A fiu pedig kiszabadult az utczára ujra. Néha mondta a szabó az asszonynak, hogy valamit kellene vele csinálni, de ennél tovább nem jutottak. Lassan odafejlődött a tartózkodásuk, a mivel egymásnak a gyermeket megemlegették, mintha szégyenlették volna, hogy csak ilyen ivadék telt ki tőlük. A kis szabó szeme megtelt könynyel, az asszony is keserveset sóhajtott s egyik erre ment, a másik arra, csakhogy ne lássák egymást. Azután meg szemrehányások is következtek.

    Előbb csak a keserüségnek egy-egy olyan pillanatában, a mikor már képtelenek voltak visszafojtani magukba a mondanivalójukat, később pedig mindig. Az ember nem szivesen ment haza, az asszony bujt előle. Analizálták magukat és egymást, hogy kinek a vére a gonosz s mivel hogy nagyon közönséges gondolkozásu emberek voltak, nem is képzelték el másképpen a reájuk nehezedett csapást, mint hogy valamelyikükben rejtett vétkek lappanganak s azok költöztek át a fiuba.

    Lassan-lassan azt vette észre a szabó, hogy gyülöli azt a gyönge, fázékony asszonyt, a ki otthon motoszkál erre-arra és csak költség és teher és alkalmatlanság. Abban az időben goromba, minden csekélységre felfortyanó, hirtelen mérgü ember lett a szabó. Az ágyát kivitette az ebédlőbe, egyedül aludt. Pedig az asszony már hozzá volt szokva ahhoz, hogy betakargassa éjszakánkint és odaadja neki szorongatni a kezét, hogy ha rosz álmok bántották.

    A fiuval azonban még se lehetett csak ugy röviden végezni. Jött, ment, irtózatos étvágygyal rohant haza, ha megéhezett, látták, hogy létezik, akármennyire szeretnék is letagadni. Sok panasz is érkezett reá.

    Valósággal az utcza haramiája lett… Nyár is lett, forró nyár, maga az ellankadás. Izzott a mühely, a ház, este ha a nap már lement, lomha nehéz éjszaka telepedett a városra. Menni kellett valamerre. Sármás ur elhivatta az orvosát is és hosszasan tanácskozott vele. Ő nem hagyhatja itt a mühelyt, arról szó se lehet, hogy valami messze fürdőre küldje az asszonyt, a viszonyok egyáltalában nagyon sulyosak manapság az üzletemberre nézve. Éppen csak ugy engedhet meg magának meg a családjának egy kis friss levegőt, ha közel kapja. A hova este kimehet és a honnan reggel bejöhet. Az orvos azt mondta, hogy az asszonynak ugy se fürdő kell, hanem melegség, süsse a nap, hogy izzadjon szegény…

    II.

    Sármás ur felült egy kis vonatra, a mi a nagy államvasuti épület árnyékában huzódik meg, mintha védelmet keresne s elindult valamiféle nyári lakást nézni. Nem nagyon urasat, nem is igen drágát, de verandát követelt és kertet. Alkudott jobbra-balra, de véglegesen nem állapodott meg egy udvarban sem és estére fáradtan érkezett vissza a mühelybe. Nem igen volt megelégedve az utjával s hogy leült a hosszu szabóasztal mögé, visszatért az agyába az a tépelődés, hogy voltaképpen mit is akar ő a beteg asszonynyal meg a fiával. Itt vagy ott élni velük, nem-e mindegy?

    Egyformán ijesztő s valami ut volna jó, a melyen el lehetne indulni másfelé.

    Egy fiu jött a mühelybe egész csomó nadrággal a vállán. Klein Simon volt, talán tizenkét esztendős fiucska, a Klein Adolf gyermeke. Sármás ur ismerte, neki dolgozott darabszámra az öreg Klein s a fiu hordta haza a munkát különösen vakáczió idején. Máskor nem igen vonta el az apja a könyvek mellől. Sármás ur irigyelte a rongyos kis szabótól a szép, ragyogó szemü, okos gyereket s a fiuval kurtán, ridegen bánt el, csak hogy ne ácsorogjon sokáig a boltban s ne fájjon a Sármás ur szive, ha nézi. Most azonban beszélgetni kezdett vele:

    – No Simi, hát hogy vagyunk a bizonyítványnyal?

    A fiu mosolyogva nézett reá és büszkén felelt:

    – Tiszta jeles.

    Sármás ur elborulva nézett reá, de gyönyörködött is a gyermekben. A nadrágzsebében pénz után keresgélt, meg akarta ajándékozni s azalatt egy terv formálódott meg az agyában. Ezt az eszes kis ficzkót megszerzi a fia mellé a nyárra. Csinál belőlük egy kettős fogatot, a minek az egyik lova tunya, makacs és roszindulatu, a másik pedig egész helyes kis lovacska. Mig a kocsit rángatják, talán ragad valami a másikre ennek az eszéből. A hirtelen támadt remény földerítette. Egy koronát adott a gyereknek s megkérdezte tőle:

    – Ismered-e az én fiamat, a Jóskát?

    – Igen. Egygyel alattam jár.

    – Rosz diák.

    A gyerek elpirult s nem szivesen, huzódozva felelt.

    – Hát nem jó, azt mondják.

    – Eljönnél-e hozzánk a nyárra, ki a falura, játszani vele?

    A fiu gondolkozott s Sármás ur tovább beszélt, hogy legyőzze benne az idegenkedést.

    – Jó dolgod lesz, azután meg szeptemberben adok neked husz forintot.

    Megveheted a könyveket, a csizmát télire, meg a sapkát.

    – Beszélek apámmal – mondta a gyerek és kiszaladt a boltból. Köszönni is elfelejtett, de elég hamar észrevette magát, mert pár lépésről visszaszaladt s a küszöbről bekiáltott a mühelybe: – alásszolgája, alásszolgája…

    Másnap ujra felült a kis vonatra Sármás ur és most már tovább ment egy faluval. A kocsmában üres lakás után kérdezősködött s kapott is egy csomó czimet mindenféle utczákban. Ahogy kilépett az ajtón, már el is felejtette valamennyit s csak megindult fölfelé a templomtorony irányában. Majd csak kijut valamerre. Aztán betért jobbra, balra, nézegette a kerteket, a czédulákat kereste a kapukon, hogy melyik ház kiadó, de nem igen talált semmi olyan lakást, a mi neki alkalmas lett volna. Arra állott meg egy keskeny, a sürü nagy fák árnyékában sötétes utczában, hogy egy kis leány szalad utána.

    Fekete ruhában volt a gyerek és mezitláb, de a lábacskái fehérek, formásak, uri lábacskák s a hogy megszólította, az is nevelésre vallott.

    – Lakást tetszik keresni az uraságnak?

    – Azt.

    – A mamám kiadja a házat. – A kezében levő félig tele üvegre mutatott. – Eczetért voltam a boltban s mondták, hogy lakás tetszik az uraságnak.

    – Hol lakik a mamád?

    – Csak itt ni.

    – No eredj előre.

    A gyerek megindult előre, de vissza-visszanézve beszélgetett is.

    – A mamának már nagy a ház, meg nekem is nagy. A papám meghalt és eladtuk a kocsit s most a kis házba megyünk a kert végébe én meg a mamám, ha tetszik az uraságnak a nagy ház…

    Hangos, de lágy szavak hallszottak vagy négy-öt házzal előbbről. Egy asszony kiabált le az utczára inkább aggodalmasan, mint haraggal.

    – Pintyó, Pintyó! Hol maradsz már?

    A gyerek felelt:

    – Megyek mamám.

    Sármás ur csodálkozva kérdezte meg a gyereket:

    – Pintyó? Micsoda név az?

    A gyerek visszafordult s nevetve adta meg a felvilágosítást.

    – Pintyőkének hiv a mamám, de néha csak ugy röviden mondja: Pintyó.

    III.

    Magas, kövérkés testü, koromfekete haju asszony várt rájuk a kertajtó mögött. Nem volt szép, de maga az egészség. Az arcza majd kicsattant csillogó nagy fekete szemei alatt, a bőre lesült a napban s csak a ruha felgyürt ujjai és a nyakán a kissé félrelibbent gallér alul világított ki párnásan, fehéren. Egy kicsit nagy volt a szája, de az ajkai pirosak és duzzadtak s remek fogak villogtak ki közülök, a mikor az asszony beszélni kezdett. Sármás ur rátapadt a pillantásával s forróságot érzett az agyában, a mi lassan-lassan a mellére szállott s majd megfullasztotta. Hiába várta az asszony, hogy köszönjön, a mikor megszólította, akkor is csak zavartan hebegett:

    – Hogyne, hogyne, a lakást nézni, igen…

    De csak az asszonyt nézte. A kis gyönge, szőke embert megragadta mint a mágnes, ez a szép nagy darab egészség. Tátogatta a száját utána, mintha szomjazna és a hogy ott botorkált mögötte, az járt fejében, hogy mi baj lenne abból, ha rávetné magát és kiszivná belőle a lelket… Támolygott.

    Az asszony bámulva nézett rá, a mint inkább lehullott, mint leült egy székre.

    – A meleg – mondta Sármás ur – és sokat gyalogoltam. Nem vagyok hozzászokva.

    Az asszony mosolygott. Egy kicsit mintha le is nézte volna ezt a támolygó embert.

    – Persze, a pestiek…

    Sármás ur azonban felpattant és mosolyogva mentegetőzött!

    – Dehogy kérem, birom én, csakhogy már az egész falut összejártam. – Körülnézett és nagyon meg volt elégedve. – Itt szép és nagysád hol laknék aztán?

    – A kert végén is van egy kis ház. Egy szoba az egész…

    – Olyan messze!

    – Nincs az messze…

    Sármás ur észrevette, hogy eljárt a szája a nagy érdeklődéssel és félve vizsgálta az asszonyt, hogy vajjon nem haragszik-e? Hogy jóvá tegye a hibát, zavartan kapkodott mentség után:

    – Mert szeretném, ha a feleségemet szives jóindulatába fogadná. Beteg szegény, hosszu neki minden ut.

    – Mi a baja?

    – Afféle asszonybaj…

    Már a kertben sétáltak a kis ház felé. Egyszerü, fehérre meszelt négy fal volt, de valósággal lugas közepében. Összeborultak fölötte a fák s benn a szobában hüvös, kellemes homály fogadta őket. A férfi tikkadtan állott meg az ajtóban s csak akkor merészkedett bennebb, a mikor az asszony hosszan, kérdőleg pillantott reá s megijedt attól, hogy mindjárt kineveti ez a szép nagy nő.

    Aztán még beszélgettek egy fél órát. Lábaik alatt motoszkált a gyerek, hol az egyiknek, hol a másiknak csacsogott valamit és a vendég elszomorodva gondolt arra, hogy mindjárt el kell menni. Az asszony elmondta, hogy a férje állatorvos volt, három hónappal ezelőtt halt meg és hogy derék ember volt a megboldogult. Megmutatta az arczképét is. Kis vörhenyes emberkét, rosszul szabott, hosszu fekete kabátban. A szabó elmosolyodott s a mikor elment, már nem annyira a szép asszony képe kisérte le a hosszu homályos uton, mint inkább az uráé s a hogy egy kicsit elbizakodottan mosolygott, mintha azt mondta volna: – Ezzel ugyan fölveszem a versenyt.

    IV.

    Párnák között hozták ki az asszonyt a falusi házba. Az ura czepelte volna be a szobába, de nem birta. Arra szaladt elő a másik asszony a hátsó házból, de nem tudott mindjárt hozzányulni a törékeny portékához.

    Mintha attól félt volna, hogy eltöri. Az pedig rábámult a kocsiról s tátva maradt a szája, a hogy nézte. Egyszerre mintha igen nagyon elszomorodott volna. Az urát kereste, az azonban azzal bajoskodott, hogy a kocsi hátuljáról a ládákat oldozta le. Senki se szólott egy szót se.

    Mintha farkasszemet nézett volna egymással az egész kétféle társaság. A kis lány az anyja szoknyája mögül a fiukra kandikált ki, az asszonyok pedig hallgatva meresztették egymásba a szemeiket. A nagy, az erős inkább csak azon a gyülölködő pillantáson bámult el, a mivel végigmérte a másik. Végre is szó nélkül visszahuzódott s aznap nem is látták.

    Sármás ur este szemrehányást is tett a feleségének a különös viselkedésért és az asszony nem is védekezett. Feje lapos, sovány keblére hanyatlott s arra se pillantott fel, hogy az urából dült a szó, csupa szidalom.

    Három-négy napig mintha mindenki maga-magának akart volna élni. A két fiu elkerülte egymást, a két asszony is, a férfi mind a kettőt s szótalan, csöndes kis bujdosó lett a kertben, a sok sürüségben a szép asszony gyermeke. Mintha a fiuk után kémlelt volna még mindig azzal a kandi pillantással, a hogy a megérkezésüket kileste, de ha a közelébe jutott valamelyiknek, eliramodott könnyedén, mint valami őzfiók. A fiuk kurtán felelgettek egymásnak s a melyik tehette, megszökött a másiktól.

    A kis idegen, a vendég türelmetlen lett, ha nyomában czammogott a másik, amaz pedig tétován ödöngött erre-arra, törve, tépve maga körül a gallyat, ha a gyermek után járt s a gyér hajáig kivörösödött az egész feje, ha a kis fürge lábak eliramodtak előle. Lassan ment a barátkozás, mikor már egy-egy közös uzsonnát ettek a gyerekek, szólottak egymáshoz, de félénken, tartózkodva, hosszan végigméregetve egymást egy-egy sunyi pillantással.

    A két asszony le-leszólott hozzájuk a verandáról, hogy ne legyenek olyan vadak. Ők is összeszoktak tudniillik valahogy s ketten várták meg Sármás urat este. Olyankor aztán a szép asszony hazament. A másik, a beteg lélekzetét is visszafojtotta a csendben, hogy hallja a lépéseit meg a nyikorgást, a hogy megfordul a zárban a kulcs. Félt az éjszakától meg a sötétségtől, a miben nem tudja az ember, hogy mi van s remegve, fáradtan dült be a sok dunyha közé az ágyba.

    Mellette a másik szobában aludtak a fiuk, tovább mögötte, a kert felőliben az ura, a ki azonban néha nem is jött haza este. Azt mondta, hogy nem érdemes. Igen későn jöhetne és hajnalban már mennie kell.

    Kezdődik a szezon, roppant sok felöltőt rendeltek az urak meg őszi ruhákat. Uj holmi jött Brünnből, Angliából, pénzbajok is vannak… S ha jött, gyakran ott marasztotta a szép asszonyt és az asztalon áthajolva beszélgettek egymással. Nem csináltak semmi illetlent, dehogy, hanem a hogy a férfi belenézett az asszony szemébe, az maga volt a bün. A feleség rajtukmeredt és nézte őket, néha azon a mérgen gondolkozott, a melylyel elemészti majd magát, ha nem lesz többé övé az ura, másszor meg iszonyu düh és elkeseredés marczangolta s esküdözött magában, hogy nem adja oda másnak a férjét. Az övé. Ha tetszett neki egészségesen, tessék betegen is. Egy-egy ilyen roham majd megfullasztotta.

    V.

    Egy este megint nem jött haza az ura. Valami különös éjjel következett aztán. Muzsika volt benne meg táncz, aztán mindenféle lármák, a zümmögéstől az ordításig, de minden nagyon messze, éppen csakhogy átszürődött valahogy az ablaküvegen. Egyszerre felriadt. A szomszéd szobában dulakodtak a fiuk. Valamelyik a falnak esett, hogy megremegett bele a ház. Ez az övé lehetett, a másik, kis szikár gyerek nem esik olyan nagyot. Aztán csend lett, csak mormogás hallszott ki az ajtón át, olyanforma, mint ahogy az elvert vad dörmög még a ketreczben.

    Nem tudta behunyni a szemeit. Az járt a fejében, hogy milyen szörnyen szerencsétlen ez a gyerek. Semmije sincs, csak nagy állati ereje és azzal se tud bánni. A kis vézna gyerek megveri. Ezen elszendergett. Arra rezzent fel ujra, hogy az ura hangját hallja. Bizonyos benne. Egy-egy szót is megértett a beszédéből. Egy ideig még figyelt s a mikor ujra az ismerős hangot hallotta, kiugrott az ágyból. Észre se vette, hogy mennyire megnövekedett egyszerre az ereje.

    Magára kapott valami ruhát, még arra is gondja volt, hogy sötét szinü legyen, lassan felnyitotta az ablakot s kimászott a kertbe. Hallgatózott, elindult hátra, mindenütt a rácshoz lapulva, a málnabokrok között. Lépésről lépésre megállott és figyelt. Ugy kell lenni, hogy a szél kapta el a hangokat, mert egyszer tisztán hallotta a beszédet, máskor nem. Mikor a kis házhoz ért, meglapult a bokrok alján és várt.

    Egyszerre most már egészen közelről hallotta az urát. Lázasan, sietve beszélt:

    – Ha az ember elhibázta az elsőt, fel lehet bontani. Miféle igazság volna abban, hogy amig csak élek, egy beteghez legyek lánczolva. Nem vagyok még vén, maga se dobta még el magától a boldogságot, hát álljunk össze.

    Valami halk hang felelt reá, azt nem lehetett hallani. Aztán ujra a férfi beszélt:

    – Hát élet az, hogy én igy bujkáljak? Nem is illik hozzám. Azt mondom neki, hogy: elég volt. Megérti, van esze hozzá. Megszerettem magát abban a pillanatban, a mikor először megláttam…

    Az asszony a bokrok között egymásba kulcsolt kezeire ejtette a fejét s kétségbeejtett elhatározással mormogott magában: – megértem, megértem.

    Aztán nem akart többet hallani. A hogyan jött, visszakuszott az uton a házig, átvonszolta magát az ablakon be a szobába s visszafeküdt az ágyba.

    VI.

    Egymásutánra két vörösbetüs ünnep is következett és Sármás ugy ment ki, hogy mig ujra munkanap nem lesz, be sem megy a városba. Az éjszakára csendes, derüs, nem is igen forró augusztusi nap igérkezett. A nagy kert, köröskörül a fák, le az utczán végig a két sor nehéz koronáju tölgy párállott és mintha mindenki nagyon jól érezte volna magát, megteltek, kigömbölyödtek az arczok. Megelégedés telepedett rájuk. Lenn a faluban már hajnalban harangozni kezdtek, zászlós menet indult ki a templomból, az énekük felhangzott és sok idő óta először, minden támogatás nélkül, a maga lábán tipegett ki a reggelihez a beteg.

    Az ura csodálkozva nézett reá, meglepte az arcza szine és mosolyogva közeledett hozzá.

    – No, ilyen frissen. Ej haj…

    Az asszony is jókedvüen intett vissza, hogy: bizony, nagy egészség lakik benne. Átjött a szomszédasszony is friss, szép feketében, a minek az alján körül vékony fehér szalagok röpködtek. Csak a gyerekek huzódtak el háromfelé hárman. A kis leány meg a vendég közelebb egymáshoz, egy hosszu pad két végén, a veranda alatt ült s messze a bokrok közül egyedül botorkált elő a fiu. Visszahuzódott meg ujra előrejött, aztán sok tétovázás után lassan megindult a pad felé. Mire közelért, a kis leány a másik fiuhoz szaladt és lebujt melléje. A fiu felállott és ugy várta a másikat, mintha most mindjárt kész volna megküzdeni vele. Az azonban kerülte a pillantását, inkább a pad mögé akart jutni.

    A leány ki-kipillantott rá a fiu háta mögül s remegve huzódott el előle.

    Egyszerre ordítva tört ki a düh a fiuból.

    – Beléd ütök egy kést. Beléd ütöm, ha nem velem játszol.

    A szép asszony fölsikított a verandán s lerohant a lépcsőkön. Sármás is utána és nyakonfogta a fiut.

    – Mit beszélsz?

    – Beléütöm a kést.

    A férfi összeszedte minden erejét s fölvitte a fiut a verandára, közben a mikor nem akart menni nagyokat vágott az öklével az arczába, fejére, a hol érte. Aztán a konyhába lódította s innen a kamrába. Közben magából kikelve ordított rá: – majd megtanítalak, megtanítalak! Rácsukta az ajtót s indult kifelé, de utjába állott az asszony. Most már ujra halotthalvány volt az arcza s tántorgott, a mint a verandán s a keskeny porondos uton végig maga után vonta a férfit ki az utczára, hogy egészen egyedül legyenek. Tovább már nem birta. Leroskadt a ház előtt a padra és suttogva, gyorsan, hogy egyszerre sokat tudjon mondani, beszélni kezdett az ura füléhez hajolva:

    – Megszabadítalak tőle, magamtól is. Már gondolkoztam is rajta. Ne beszélj. Hallottalak jól a mult éjjel.

    A férfi föl akart ugrani a padról s rémülten szólott az asszonyra:

    – Berta – de az asszony belekapaszkodott s nem engedte meg, hogy elmenjen.

    – Ne beszélj – folytatta. – Neked van igazad. Egészséges, derék ember nem lehet az élete végéig egy ilyen asszony rabja. Elmegyek a mamához.

    Magammal viszem a gyereket is. Csak ötven forintot adj havonkint, a miből megéljünk. Ez nem sok. Tudod, hogy a mama is szegény. Ha nem volnék rászorulva, ezt se kérném. Aztán láss utána, hogy boldog légy.

    A férfi a szemeit törülgette s két tenyere közé fogva az asszony viaszsárga kis kezét, mondani akart valamit. De ujra beleszólott az asszony:

    – Ne beszélj, mert nem tudom befejezni. Gondoltam arra is, hogy megölöm magam, de az neked is fájna, hát ugy lesz a hogy mondom. A mi hivatalos irás kell, csak szerezd meg és siess. Hanem, hanem még azzal tartozom magamnak, hogy megmondjam, hogy nem volt szép tőled engem ugy itt hagyni egész éjszakára. Jöttél volna be éjfélkor, két órakor éjjel, de hogy rám se néztél… Addig csak megbeszélhetted a dolgot a… – gondolkozott, hogy mit mondjon s hirtelen csak ugy surrant el a másik asszony felett: – vele. Tudod, hogy ha csak megfoghattam a kezedet, hát mindjárt jobban voltam. De mindegy, ezt csak ugy mellesleg mondom, a fődolog, ird fel, az irások, az ötven forint…

    Iszonyu visítás hallszott belülről, aztán össze-vissza szaladás. A férfi kiszakította magát az asszony kezei közül és berohant az udvarra. Akkora már csend lett, mintha megdermedt volna a levegő. Az udvar közepén már mozdulatlanul feküdt a kis lány, kis ruháján, harisnyáján vér ömlött végig a melléből s mellette hangtalanul, szederjes arczczal, kimeredt szemekkel az anyja térdelt. A férfi első pillantása a kamara ablakára esett. Alatta a porban hevert a vasrács s a párkányról még mindig nagyban hullott le a vakolat. A fiu a kerti ösvényen rohant végig. A hogy az anyja betámolygott a kapun, eszelősen kezdett el dadogni:

    – Rajtam nem mult. Rajtam nem…

    A MESE

    Kammó ur másfél éve nem mozdult már föl egy kerekeken járó karosszékből.

    Máskülönben egészséges volt, tüdejének, gyomrának semmi baja, hanem a lábait mintha teleöntötték volna ólommal. Ha elzsibbadt valamelyik, a leányát hivta be, hogy emelintse meg, segítsen kinyujtózkodni, vagy csukja össze térdben a nehéz, örökké flanellbe burkolt lábakat. A leány finom, kicsi, tizennyolcz esztendős gyermek volt, nagyon puha, egy kicsit mindig rendetlen, bőséges hajjal a fején. Szemeiből jólelküség sugárzott ki, meg valami olyan pajkos csintalanság, a mi nagy szomoru házakat képes beragyogni. Valami kis gimnázista öccs kellett volna e mellé a gyermek mellé, a kivel együtt haszontalankodjanak.

    De hát egyedül volt s valami öreg nagynéni szigoru pillantása kisérte végig a házon és pedig olyan pápaszem fölött, a mit ma már nem igen lehet látni.

    Vastag sárgaréz keretben nagy kerek üvegeket hordott az orra hegyén a néni. Vette egyszer, azt mondta, hogy kell neki… De hát a lány… a lány egész nap csinált valamit. Kis izmos ökle finom, puha, fehér tésztákat dagasztott, habokban fürdött, ábrándokat öntött bele a tepsikbe, a mikből aztán nem is ritkán ehetetlen holmik sültek ki. Csodás összetételei tésztának, habnak, krémnek, czukornak, tojásnak, mazsolaszőlőnek, a mikhez a hozzávalót sajnálta a néni. Azt a sok drága hozzávalót.

    Nehogy azonban egyoldalusággal vádoltassék, egyéb házi dolgokban is résztvett a kis lány. Voltak madarai, virágai, egy kis szekrényben sok pántlikája, a mit néha az apjával együtt rendezett be osztályokba. Hogy a jókedve elfogyott volna, az ritkán esett meg s akkor is csak ugy, mint a hogy a mécsesből elfogy az olaj. Nem nagy eset, önt helyette az ember másikat a nagy korsóból. Az ő nagy korsója az egész világ volt, ez a szép gyermekélet, a miben semmi szomoruság nincs.

    Egy idő óta azonban megváltozott. Nem nagyon, a néni észre se vette. Még az apja se, csak inkább megérezte. A hogy a székből körülnézett a házban, mintha más lett volna egyszerre a levegő. Aggodalom libbent rá a békességre. A lány is mintha erőltetné a dolgot. Elhuzódik az emberek elől, aztán meg minden különös ok nélkül olyan nagyon a régi akar lenni, hogy meglátszik az igyekezetén az erőszakoskodás. Az öreg ember szivét valami eddig ismeretlen aggodalom borzongatta meg. Valami megbomlott ebben a gyerekben.

    Pedig hát semmi se történt, a mi ne volna egészen rendjén. A kis lány szerelmes lett egy egészen hozzávaló emberbe, egy huszonnyolcz esztendős nagy derék fiuba. A néni vette észre először a dolgot. Itt is a kellő szigorral járt el. Mérlegelte az ügyet, s arra az eredményre jutott, hogy a leány számára szerencse ez a fiatal ember. Máris szép állása van egy nagy bankban, nem hirtelen természet, nyugalmas, uri fellépése van és jó név. Az ilyenforma ember arravaló, hogy az ilyen kis csitri lány komoly asszonynyá váljék mellette. Azután meg néhány bálba vitte a lányt, csupa jó bálokba, a melyeket a fiatal ember ajánlott be azzal a biztosítással, hogy nem lesznek vegyes társaságban.

    Mert a hova a boltos, vagy eféle nép beteszi a lábát, nem is szólva az iparról, az már csak majális. A jó publikum távol tartja magát ilyesmitől. Néhány hétig föl volt fordítva a ház. A lány csendes hallgatásba gubózta be magát s egész délutánokra szivesen telepedett le az apja mellé. Azt is lehetett volna hinni, hogy beteg. Ugy összegubbaszkodott néha, mintha a hideg rázná, de különösen idegen lett a szeme. A tiszta, becsületes, kék tükörre mintha rálehelt volna az a fiatal ur, a ki meg is jelent nemsokára a házban.

    Előbb csak üres kézzel, aztán virággal. Később az öreg jóformán már csak akkor látta, ha jött és ha elment. Messze, valami másik szobában sugdosott a lánynyal, a néni mindig hiányosabb felügyelete alatt. Az öreg ember ezekre a délutánokra beletemetkezett a karosszékébe. Még a szemeit is behunyta, mintha nem is élt volna. Csak arra lett éber, a mikor hallotta, hogy köszönni jön a fiatal ur. Fürkésző pillantással várta, jól megnézte, engedte, hogy megszorítsa a kezét és utána bámult.

    Valami főtt a fejében s a hogy magába mélyedve töprengett a dolgokon, kinos nyugtalanság vonaglott az arczán.

    Egyszer aztán délelőtt jött a fiatalember. A néni csodálatosképpen éppen azon a napon valami virágkiállításra vitte a leányt, hát egyedül volt a házban a két férfi. A fiatal közelebb huzott egy széket a kerekes székhez s halkan beszélgetni kezdett Kammó urral.

    – A mint bizonyára észre tetszett már venni, szeretem a kisasszonyt. Meg vagyok győződve arról, hogy ő is vonzódik hozzám. Nekem komoly czéljaim vannak s azt a véletlent, hogy igy egyedül vagyunk, arra használom fel, hogy előadjam a kérésemet.

    Az öreg ember elborult arczáról semmi változást nem lehetett leolvasni.

    Csak nézett maga elé olyan üresen, mint a hogy a vakok bámulnak bele a világba a maguk meddő pislogásával s a fiatalember most már kissé zavartabban, kerülve az öreg pillantásait, hirtelen befejezte azt, a mit mondani akart.

    – Hogy én miféle ember vagyok, azt tudja az egész város. Az állásom máris elég tekintélyes és a mint megerősödik a társadalmi poziczióm, rövidesen osztályfőnök leszek. Azontul aztán már könnyebb a haladás s azt hiszem, hogy néhány esztendő alatt az igazgatók közé jutok.

    – Szép.

    – Tehát kérem a kisasszony kezét.

    Az öreg ember ujra nagyot hallgatott, aztán a fiatal ur felé fordulva, bólintott egyet.

    – Rendben van. Részemről… A lányom bizonyára mindent közölt már önnel, a mi a multat illeti…

    A fiatal ember fölkapta a fejét s elcsodálkozva hebegett.

    – A multat? Nem, semmit se mondott.

    – Ugy? Hát akkor nekem kell elmondani egyet s mást. Tessék ide figyelni, de jól. Uri emberrel beszélek, hát mondanom sem kell,

    Edition notice Project Gutenberg source, credits & licence

    The reading text above is the public-domain work. The Project Gutenberg header, production credits and licence are kept here as provenance rather than shown before the book.

    Title
    Thury Zoltán összes művei (3. kötet)
    Author
    Zoltán Thury
    Release date
    February 26, 2013 [eBook #42207]
    Language
    Hungarian
    Credits
    Produced by Tamás Róth, Albert László and the Online
    Most recently updated
    October 23, 2024
    Front matter as received (title page, contents)
    THURY ZOLTÁN
    
    ÖSSZES MŰVEI
    
    THURY ZOLTÁN
    
    ÖSSZES MŰVEI
    
    HARMADIK KÖTET
    
    A KAPITÁNY ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
    
    GYOMA 1908
    
    NYOMTATJA ÉS KIADJA KNER IZIDOR KÖNYVNYOMDÁSZ
    
    A KAPITÁNY
    
    ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
    
    THURY ZOLTÁN ÖSSZES MŰVEI
    
    HARMADIK KÖTET
    Header as received
    The Project Gutenberg eBook of Thury Zoltán összes művei (3. kötet)
        
    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
    most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
    you will have to check the laws of the country where you are located
    before using this eBook.
    
    Title: Thury Zoltán összes művei (3. kötet)
    
    Author: Zoltán Thury
    
    
            
    Release date: February 26, 2013 [eBook #42207]
                    Most recently updated: October 23, 2024
    
    Language: Hungarian
    
    Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/42207
    
    Credits: Produced by Tamás Róth, Albert László and the Online
            Distributed Proofreading Team Europe at http://dp.rastko.net
    Full Project Gutenberg licence
        
    
    Updated editions will replace the previous one—the old editions will
    be renamed.
    
    Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
    law means that no one owns a United States copyright in these works,
    so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
    States without permission and without paying copyright
    royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
    of this license, apply to copying and distributing Project
    Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
    concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
    and may not be used if you charge for an eBook, except by following
    the terms of the trademark license, including paying royalties for use
    of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
    copies of this eBook, complying with the trademark license is very
    easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
    of derivative works, reports, performances and research. Project
    Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
    do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
    by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
    license, especially commercial redistribution.
    
    
    START: FULL LICENSE
    
    THE FULL PROJECT GUTENBERG™ LICENSE
    
    PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
    
    To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
    distribution of electronic works, by using or distributing this work
    (or any other work associated in any way with the phrase “Project
    Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
    Project Gutenberg License available with this file or online at
    www.gutenberg.org/license.
    
    Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg
    electronic works
    
    1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg
    electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
    and accept all the terms of this license and intellectual property
    (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
    the terms of this agreement, you must cease using and return or
    destroy all copies of Project Gutenberg electronic works in your
    possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
    Project Gutenberg electronic work and you do not agree to be bound
    by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
    or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
    
    1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
    used on or associated in any way with an electronic work by people who
    agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
    things that you can do with most Project Gutenberg electronic works
    even without complying with the full terms of this agreement. See
    paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
    Gutenberg electronic works if you follow the terms of this
    agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg
    electronic works. See paragraph 1.E below.
    
    1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
    Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
    of Project Gutenberg electronic works. Nearly all the individual
    works in the collection are in the public domain in the United
    States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
    United States and you are located in the United States, we do not
    claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
    displaying or creating derivative works based on the work as long as
    all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
    that you will support the Project Gutenberg mission of promoting
    free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg
    works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
    Project Gutenberg name associated with the work. You can easily
    comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
    same format with its attached full Project Gutenberg License when
    you share it without charge with others.
    
    1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
    what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
    in a constant state of change. If you are outside the United States,
    check the laws of your country in addition to the terms of this
    agreement before downloading, copying, displaying, performing,
    distributing or creating derivative works based on this work or any
    other Project Gutenberg work. The Foundation makes no
    representations concerning the copyright status of any work in any
    country other than the United States.
    
    1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
    
    1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
    immediate access to, the full Project Gutenberg License must appear
    prominently whenever any copy of a Project Gutenberg work (any work
    on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
    phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
    performed, viewed, copied or distributed:
    
        This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
        other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
        whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
        of the Project Gutenberg™ License included with this eBook or online
        at www.gutenberg.org. If you
        are not located in the United States, you will have to check the laws
        of the country where you are located before using this eBook.
      
    1.E.2. If an individual Project Gutenberg electronic work is
    derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
    contain a notice indicating that it is posted with permission of the
    copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
    the United States without paying any fees or charges. If you are
    redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
    Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
    either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
    obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg
    trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
    
    1.E.3. If an individual Project Gutenberg electronic work is posted
    with the permission of the copyright holder, your use and distribution
    must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
    additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
    will be linked to the Project Gutenberg License for all works
    posted with the permission of the copyright holder found at the
    beginning of this work.
    
    1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg
    License terms from this work, or any files containing a part of this
    work or any other work associated with Project Gutenberg.
    
    1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
    electronic work, or any part of this electronic work, without
    prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
    active links or immediate access to the full terms of the Project
    Gutenberg License.
    
    1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
    compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
    any word processing or hypertext form. However, if you provide access
    to or distribute copies of a Project Gutenberg work in a format
    other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
    version posted on the official Project Gutenberg website
    (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
    to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
    of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
    Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
    full Project Gutenberg License as specified in paragraph 1.E.1.
    
    1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
    performing, copying or distributing any Project Gutenberg works
    unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
    
    1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
    access to or distributing Project Gutenberg electronic works
    provided that:
    
        • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
            the use of Project Gutenberg works calculated using the method
            you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
            to the owner of the Project Gutenberg trademark, but he has
            agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
            Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
            within 60 days following each date on which you prepare (or are
            legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
            payments should be clearly marked as such and sent to the Project
            Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
            Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
            Literary Archive Foundation.”
        
        • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
            you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
            does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
            License. You must require such a user to return or destroy all
            copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
            all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
            works.
        
        • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
            any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
            electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
            receipt of the work.
        
        • You comply with all other terms of this agreement for free
            distribution of Project Gutenberg™ works.
        
    
    1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
    Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
    are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
    from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
    the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
    forth in Section 3 below.
    
    1.F.
    
    1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
    effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
    works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
    Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
    electronic works, and the medium on which they may be stored, may
    contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
    or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
    intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
    other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
    cannot be read by your equipment.
    
    1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
    of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
    Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
    Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
    Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
    liability to you for damages, costs and expenses, including legal
    fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
    LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
    PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
    TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
    LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
    INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
    DAMAGE.
    
    1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
    defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
    receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
    written explanation to the person you received the work from. If you
    received the work on a physical medium, you must return the medium
    with your written explanation. The person or entity that provided you
    with the defective work may elect to provide a replacement copy in
    lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
    or entity providing it to you may choose to give you a second
    opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
    the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
    without further opportunities to fix the problem.
    
    1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
    in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
    OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
    LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
    
    1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
    warranties or the exclusion or limitation of certain types of
    damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
    violates the law of the state applicable to this agreement, the
    agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
    limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
    unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
    remaining provisions.
    
    1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
    trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
    providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
    accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
    production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
    electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
    including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
    the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
    or any Project Gutenberg work, (b) alteration, modification, or
    additions or deletions to any Project Gutenberg work, and (c) any
    Defect you cause.
    
    Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg
    
    Project Gutenberg is synonymous with the free distribution of
    electronic works in formats readable by the widest variety of
    computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
    exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
    from people in all walks of life.
    
    Volunteers and financial support to provide volunteers with the
    assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg’s
    goals and ensuring that the Project Gutenberg collection will
    remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
    Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
    and permanent future for Project Gutenberg and future
    generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
    Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
    Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.
    
    Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
    
    The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
    501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
    state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
    Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
    number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
    Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
    U.S. federal laws and your state’s laws.
    
    The Foundation’s business office is located at 41 Watchung Plaza #516,
    Montclair NJ 07042, USA, +1 (862) 621-9288. Email contact links and up
    to date contact information can be found at the Foundation’s website
    and official page at www.gutenberg.org/contact
    
    Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
    Literary Archive Foundation
    
    Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
    public support and donations to carry out its mission of
    increasing the number of public domain and licensed works that can be
    freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
    array of equipment including outdated equipment. Many small donations
    ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
    status with the IRS.
    
    The Foundation is committed to complying with the laws regulating
    charities and charitable donations in all 50 states of the United
    States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
    considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
    with these requirements. We do not solicit donations in locations
    where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
    DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
    visit www.gutenberg.org/donate.
    
    While we cannot and do not solicit contributions from states where we
    have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
    against accepting unsolicited donations from donors in such states who
    approach us with offers to donate.
    
    International donations are gratefully accepted, but we cannot make
    any statements concerning tax treatment of donations received from
    outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
    
    Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
    methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
    ways including checks, online payments and credit card donations. To
    donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.
    
    Section 5. General Information About Project Gutenberg electronic works
    
    Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
    Gutenberg concept of a library of electronic works that could be
    freely shared with anyone. For forty years, he produced and
    distributed Project Gutenberg eBooks with only a loose network of
    volunteer support.
    
    Project Gutenberg eBooks are often created from several printed
    editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
    the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
    necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
    edition.
    
    Most people start at our website which has the main PG search
    facility: www.gutenberg.org.
    
    This website includes information about Project Gutenberg,
    including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
    Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
    subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

    Source: Project Gutenberg ebook #42207. Public-domain status is recorded per item; the licence text above is reproduced unchanged.

    Source
    Project Gutenberg
    Record
    ebook 42207
    Rights
    public domain (US)
    Rendered
    2026-11-22
    Completeness
    First 200,000 characters rendered.