
Gutenberg · ebook 42071
Cognac-idillek
by Tamás Kóbor · Hungarian · public domain in the US
Cognac-idillek by Tamás Kóbor is a Hungarian public-domain text held from Project Gutenberg (ebook #42071). AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
COGNAC-IDILLEK.
I. A KUTYAFEJŰ.
Egy idő óta nem tudok aludni és mindenféle bolondságot gondolok összevissza.
– Annál jobb, – gondolom napközben, – legalább több időd jut a munkára.
– Lefekszem, – gondolom este, – a tudósok szerint vízszintes fekvésben lehet legjobban gondolkodni. Gondolkodol majd, hiszen már egy örökkévalóság, hogy nem gondolkodtál.
– Aludni akarok, – gondolom, mihelyest eloltom a lámpát, – végre is aludni muszáj és minél hamarább fogsz hozzá, annál előbb sikerül.
Lehúnyom a szememet és eszembe jut, hogy a télikabátomról szakadoznak a gombok. Úgy elérzékenyedem erre, hogy szinte sírva fakadok. A szakadozó gombok árvaságra vallanak s noha nem vagyok árva, többet hiszek a gomboknak, mint a valóságnak. Magam állok a világon, én jóságos istenem, oly szomorú az árvák sorsa.
– Ne bolondozz, – mondja egyszerre valaki és én nem csodálkozom rajta, hogy egy kutyafejű ember ül egy vörösterítékű korcsmaasztal előtt, míg magam az ágyban heverek. – Sohsem szerettél mással lenni.
– Ez igaz, – mondom, – de nem is voltam soha ilyen egyedül. A gombjaim…
– Magad varrtad föl, mert lusta voltál szólani, – mondja amaz.
És én nem kérdem, honnan tudja, kicsoda, nagyon jól ismertem régi jó barátomul ezt a kutyafejű embert, noha most látom először szemtől szembe magammal.
– Ha a fejed fájt, – folytatja – haragosan morogtál a részvevő szóra, mely borogatást kínált és mogorván a fal felé fordultál. Ha csapás ért, jobban gyűlölted a szánakozókat, mint az ellenséged. Gőgösen, hencegve utasítottad vissza az életet és szeretetet s haragudtál, amiért engedték magukat visszautasítani.
Hát nem így volt?
– Igy volt, mondom, most is így van. Mert ami bajom van, az az enyém, nincs jogom belőle másnak juttatni. De ami örömöm volt…
– Ismét hencegsz. Hát örültél valaha világéletedben?
Nem tudok neki felelni. Úgy rémlik, mintha mégis lett volna örömöm, de sokkal hiúbb vagyok, semhogy az örömről époly nyiltan szólnék, mint bajomról. Az ember nem szeret szenvedni, de szívesen kérkedik vele, hogy mindig szenvedett.
– Szóval, jó ember vagy, – folytatja az én gondolatomat, – a mártirom jóság áldozata. Ha szép asszonnyal szóba álltál, nem rögtön a szemedbe vágta, hogy jó ember vagy? A susztered, mikor váltani küldted s vissza sem jött, nem azt gondolta felőled, hogy jó ember vagy? És magad, amikor élhetetlenséged vádja nagyon sanyargat, nem a jóságoddal mented föl magadat? Most, hogy itt fekszel és nem bírsz aludni, nem azért nem mozdulsz, nehogy a szomszéd szobában esetleg felkölts valakit? A villamosról nem ezért szorulsz le utolsónak? Rendezvoust nem azért nem kaptál soha?
És az összes gazságaidat nem azért követted-e el, mivel jó ember vagy?
– Hagyj békén, – mondom ásítva, – mintha ezeket a dolgokat már valahol olvastam volna.
– Csalódol, – mondja ő, – írtad őket, de nem magadról.
Modell után dolgoztál és nem tudtad, hogy modelled magad vagy.
– Hallod-e, te kutyafejű, ha nem tudnám, hogy ágyban vagyok s te csak silány látomány vagy, kidobnálak.
– Természetes. Amíg mások fejéhez vagdoshatod a szavaimat, addig én vagyok az igazság, mikor neked kell nyelned, kutyafejű cinikus vagyok. No, hát lássunk tovább. Mennyiben volnál különb másoknál? Úgy élsz, mint egy bölcs, örömtelenül s úgy gondolkodol, mint az éhes kutya, örömre vágyva. Lemondtál mindenről és vágyakozol mindenre. Életed a másoké, de minden embertől szeretnéd visszakövetelni az életedet. Nem tettél soha rosszat és minden gondolatodban kísért a gonoszság. Igaz ez?
– Nem. Mert nem vagyok angyal, hanem csak ember, akinek kísértésekkel kell megküzdenie. Az én tisztaságom annál többet ér, mennél súlyosabban harcolok érte önmagammal. Ahol nincs ördög, ott könnyű menekülni a pokoltól. A kísértő gondolat sohasem győzött rajtam, mert erősebb voltam nálánál.
Gorombáskodj, amennyit tetszik, de ezt az egyet nem hagyom.
– Mert ebben az egyben nincs legkevésbé sem igazad. Ha mondom, hogy tolvaj vagy, a szemembe kacagsz, de ha mondom, hogy gyáva vagy, dühös leszel. Hisz annyira filozófus csak vagy, hogy tudjad, mit jelent ez!
– Nos, hát beszélj. Állok elébe.
– Jól tudod, hogy nem küzdtél a kísértéssel, csak nem tudtál cselekedni. Soha belső tusában le nem győzted magad, de mikor arra került a sor, hogy karodat emeljed, tunyán összeroskadtál magadba.
Nem vágytál soha asszonyi csókra? Nem hevültél soha rád csillanó tekintettől? Dehogy nem. De nem volt erőd élni az alkalommal és engedelmeskedni az ösztönödnek. Nem akartál soha gazdag lenni? S amikor alkalom kínálkozott, nem akartál-e, avagy nem tudtál vele élni? Nem szorultál soha a hatalmasok támogatására? Dehogy nem.
Sőt számítottál rá, sőt óhajtottad. Áhítottad a kegyüket, ott kuncsorogtál a közelükben s lested kutyaként a figyelmüket. S mikor gőgösen elfordultál tőlük, ugyan gőgből tetted? Nem.
Menekültél a cselekvés kényszerűsége elől. Megtagadtál már valamit valakitől? Nem. De szerettél volna megtagadni valamit? Igen.
Aki nemet akar mondani, annak erősnek kell lennie, aki igent mond, annak nem kell jónak lennie, elég, ha gyönge. Mindent egybevetve, azt hiszem, te vagy a világ legsilányabb teremtése, azért nem tudsz még csak aludni se.
– Mégis hazudsz, kutyafejű, noha ismersz engem. Igaz, cselekedni nem tudok, de csak akkor nem, mikor a magam érdekében kellene tennem.
De egyszer egy részeg embert, aki főbe akarta magát lőni, megmentettem úgy, hogy a revolvere nyilásához szorítottam a saját homlokomat. A részeg nem sokat okoskodik, ha elsüti a fegyvert, ma nem élek. De nem sütötte el s ő él. Egyszer egy nagyon szép fiatal leány nyitott be hozzám, hogy tanítsam meg a bűnre. Majd beleőrültem, de kinyitottam az ablakokat, kinyitottam az ajtót, s morált prédikáltam neki. Ma boldog anya és tisztességes asszony.
Ha hencegni akarnék, többet is mesélnék. De ezek is bizonyítják, hogy tudok cselekedni is.
– Szegény ember vagy, – mondja amaz, – ha már ezekben is cselekvést látsz. Az egyik akaratlan reflex mozdulat, vagy szintén részegség, a másik egyszerű gyávaság. Félsz a következményektől. Irtózol a lelketlen tettektől, mert elgondolod, hogy a veszendő leány kétségbeesése, gyalázata téged sújthat, ismered képtelenségedet a gonoszság teljes és egész megcselekvésére. Morált prédikálsz annak, aki csókodat kívánja, mert jól tudod, hogy az első zokogásra kénytelen feleségül vennéd. De hiszen kár erről sokat beszélni.
Az ember mivolta abban tükröződik vissza, miképen vélekedik másokról. Te, aki senkit sem bántottál soha, aki mindig jó vagy, nem tudod megvetni azt, aki kíméletlenül gázol keresztül a mások lelkén és soha jót nem tett. Sőt szereted ezeket a gonosz embereket, akik mindent megtesznek, amit gondolnak és irigyled őket. Ez mutatja, ki vagy. A cselekedetek épúgy hazudnak, mint a szavak. Csak a gondolkodás őszinte, a fölfogás a jellem. Te, aki nem tudod gyűlölni a rosszat, hiába nem mívelsz rosszat, mégis gonosz vagy.
Te, aki igazolni tudod az önző csúszás-mászást, hiába hordod fönn a fejedet s élsz Diogenesként a hordódban, mégis csak csúszó-mászó vagy, aki adja a repülő sast. Szóval, ha egészen világosan akarnám magamat kifejezni, azt kellene mondanom, hogy képmutató vagy, még önmagaddal szemben is.
A kutyafejű ember az öklére borult, úgy nézett rám elmosódó tekintettel. Mintha könny csillogott volna hűséges kutyaszemeiben. A vörösabroszos asztal lassanként beletűnt az éjtszakai sötétbe s úgy éreztem, mintha valaki nyalná a kezemet.
– Jön az álom, – gondolom még elbódulva, majd hirtelen fölbuzdulás kél szívemben, a vérem hevesebben lüktet, úgy érzem, mintha karom izmai megdagadnának s hirtelen, energikus, ellenállhatatlan akaratként fogamzik meg bennem az elhatározás – szeretném, ha már reggel volna, hogy végrehajthassam:
– Megparancsolom, hogy varrják föl a kabátom gombjait!
II. A MEGCSALT ASSZONYNÁL.
Ma olyan hangulatban vagyok, hogy okvetetlenül boldogtalanságot kell szagolnom. Nagyon elégedetlen vagyok magammal, megint úgy érzem, hogy semmi értelme sem volt a születésemnek s tiszta badarság, hogy még nem temettek el. Ezért kell boldogtalanságot látnom.
Rájöttem, hogy aki jobban meg van elégedve önmagával, mint a világgal, az boldogtalannak tartja magát.
Lássuk csak, ezúttal kettő van raktáron. A gyászos özvegy és a megcsalt asszony. Az utóbbi közelebb van, menjünk hozzá. A gyászos özvegy sem megy addig férjhez.
Belépek a szűk előszobába. A nagyságos asszony itthon van? Persze, hogy itthon van. A nagyságos asszony épolyan biztosan itthon van mindig, ahogy a nagyságos egészen biztosan soha sincs itthon. Aztán hallom is az indiánordítozást. Négy fia van az istenadtának, azok a prairien szoktak végigszáguldani s ilyenkor a mama a paripa, aztán az elfogott fehérbőrüeket szokták megskalpolni, s ilyenkor a mama haja szolgál skalpul.
Bízvást rájuk nyithatom az ajtót. A nagyságos asszony egy viseltes pongyolában hanyatt fekszik, s a legnagyobb fiú, a tizenegy éves óriás, éppen a mellén térdel és egy tintás léniával riszálja a húrszerűen megfeszített szőke hajzatot, míg a kilencéves óriás a fehérbőrű ujjainak csavarintásából akarja megállapítani, hogy van-e még benne élet. Nincs, mert a hétéves az arca előtt térdel, fölemelt ököllel figyelmeztetvén, hogyha kiáltozással még életet árul el s így elrontja a játékot, a szájára fog csapni. Az ötéves óriás azonban kegyelmes, ő csak az asztalról lóbázza le lábait s használt írótollakkal nyilaz le rá, száguldó paripáról.
Amint belépek, a kép pillanatra élőképpé dermed, aztán az óriások roppant szendén és illedelmesen elém járulnak, s pacsit adnak. Soha náluk szelídebb, jobb nevelésű óriásokat nem láttam.
Még a mamájuknak is engedelmeskednek az idegen láttára, aki valahogyan magasra emelt reszkető karokkal kontyba csavarja, s úgy ahogy, megtűzi haját, s alig lihegve kiküldi az óriásokat.
Én: No hallja, kedves barátnőm, maga nagyon rontja ezeket a szende báránykákat.
Ő: Mit csináljak? Az apjuk gyermekei. Csak akkor boldogok, ha engem megkínoznak.
Én: Pedig lássa, ha nem engedné magát megkínozni, époly boldogok volnának, mint mikor az apjukat, vagy engem nem kínoznak meg. Maga szenvedélyesen kiélvezi az anyaság mártíriumát.
Ő: Igen, ezt fogja rám az uram is. Persze, könnyebb engem hibáztatni, mint elismerni szenvedéseimet.
Én: S maga szívesen szenved, csak ismerjék el. Az előbb mondta, hogy az apjuk vére. Persze, úgy értem. Nemcsak ő, hanem a gyermekei is taposnak magán.
Ő: Kérem, én leszámoltam ezzel. Azért jött ide, hogy megkínozzon? Jól van, mindenki ártatlan, csak én vagyok bűnös, mindenki szent, csak én vagyok oka mindennek. Tudom már, tehát kár megmondania.
Én: Nem úgy, drágám. Én a barátjuk vagyok. A magáé inkább, mint az uráé, mert maga asszony.
Ő: Igazán? Régen hallottam s ma már magam sem hiszem.
Én: Van már harminc éves?
Ő: Talán megérem ezt a kort, ha még egy évig élek.
Én: Hm.
Ő: Nem látszik meg rajtam, úgy-e? A minap a hugommal mentem s a boltban a segéd a kedves mamájának nézett. Kétévi korkülönbséggel.
Én: Pedig maga nemcsak fiatal, hanem szép is.
Ő: Köszönöm, nem szenvedek nagyzási mániában.
Én: Szép, de bajos észrevenni. Tudja milyen maga? Olyan, mint egy összevissza horpasztott aranypajzs, olyan, mint a porlepte szobor, olyan, mint egy ragyogó palást, melyre kímélés céljából zsákvásznat húztak. Magát csak – bocsánat – ki kellene igazítani, s ismét a régi, fiatal szép asszony lenne.
Ő: Nem találja elég jellemzőnek, hogy amikor nekem szépet akar mondani, ilyeneket kénytelen mondani?
Én: Ebben igaza van, de nem én tehetek róla, hanem maga. Miért ilyen? Miért vette a fejébe, hogy maga csak anya, mikor maga még mindig asszony?
Ő: Miért? Mert itthon minden pillanatban éreztetik velem, hogy anya vagyok. Még pedig ökölcsapásokkal. Mert itthon mindig éreztetik velem, hogy nem vagyok asszony. Még pedig szintén ökölcsapásokkal.
S én tűröm mind a kettőt: a gyermekeimét fájdalmas örömmel, hogy mulatnak s azt hiszik, hogy anyának nem fáj semmi, az uramét fájdalmas daccal, hadd higyje, hogy nekem nem fáj semmi.
Én: Végre helyben vagyunk. Az ura, ez a maga nagy baja.
Ő: Csekélység.
Én: Pedig nem értem, igazán nem értem. Oly szeretettel beszél magáról, s ha az ember őt hallja, azt hinné, hogy maga bánik rosszul ővele!
Ő: Maga is?
Én: Őszintén szólva: én nem. De azt hiszem, hogy én tévedek, nem más.
Ő: Persze, maga is férfi, a férfival tart. Persze, nekem hálásnak kell lennem, hogy ő nem tapos szintén rajtam a lábával, mint a gyerekek. Ó, ő nagyon szeret és becsül engem. Éppen csak a házban semmi sincs kedvére való, éppen csak az étel rossz, a lámpa sötét és az ágy nem elég puha. Tehát nem kap itthon enni, tehát másutt kell ennie, tehát szeretőt kell tartania. Hahaha, a puha fészek, a jómadár, ahol megtalálja a paradicsomot, melyből a hanyag feleség kiűzte!
Én: Még mindig ez a baj?
Ő: Tudom, már könyv nélkül tudom. Nem kell olyan szigorúan venni.
Más férfi is megteszi, mindnyájan megteszik. De mikor mégis komoly, akár annak veszem, akár nem! Mikor a szeméből mindig látom az összehasonlítást, melyben én csak vesztes lehetek. Láttam a multkor a szeretőjét. Belekábultam. Az árnyéka sem lehetek. Milyen szép, milyen friss, milyen hódító, milyen királynői, mennyi bájosság, kedvesség, jókedv! Mit ér ezzel szemben az én négyszeres anyaságom, az én formából kiment termetem, az én két karmolt, agyonütött arcom, melyen ha hiányzik a kék folt, hát ott van helyette a sárga!
Én: Nincs igaza. Nem az teszi, hogy szebb, hanem az, hogy a férj is ember, komiszkodik, de azért nem komisz. S ha arra kerülne a sor, hogy melyikükért haljon meg, hát magáért halna meg.
Ő: S beérjem éppen azzal az előnnyel, melyre sohasem kerül a sor, mert nem kell egyikünkért sem meghalnia? Nem, barátom, hagyja a nagy mondásokat. Én prózai vagyok, mint a félretaposott cipősarok, s különben én nem panaszkodom, s nem zavarom őt mulatságaiban.
Én: Teringettét, maga ugyancsak védelmezi a boldogtalanságát.
Pedig mégis ki akarom gyógyítani a boldogtalanságából, mert az nagy szamárság.
Ő: Magam is azt hiszem. A boldogtalanság kín mint állapot, de szamárság mint társalgási téma. Bocsásson meg, hogy ezt előbb nem tudtam, s megkínoztam önt a bizalmammal.
Én: Ne beszéljen így hozzám. Jól tudja, hogy nem bírom magát szenvedni látni, hogy mindenre képes volnék, csak ne szenvedjen s amit mondok, csak arra szolgálna, hogy derűsebben fogja fel a sorsát, s kevésbé súlyosnak férje tévelygéseit. Elvégre is egy férj csapodárságában nem a csapodárság a bántó, hanem a hit, hogy az a feleség kisebbítése. Ha ezt nem gondolja, akkor nem bánná a csalfaságát sem.
Ő: És a piszok semmi? Én, aki nem iszom a más poharából, a férjemet megosszam ronda akárkikkel? Nem, barátom, inkább átengedem a poharamat a másiknak és szomjazom… különben nem is szomjazom. Nekem már mindegy minden, én nem vagyok már asszony.
Én: S nem sajnálja önmagát? Nézze, az imént azt mondtam, hogy maga voltaképpen szép. Most azt mondom, hogy nagyon szép. S magának mindenben igaza van, nem tudok magával vitatkozni, még a maga javára sem. Igenis, komiszság, hogy ez az ember így bánik magával, aki megérdemelné a legtökéletesebb boldogságot.
Ő: Ó, barátom, ha tudná, mennyire fáj és jól esik ez a beszéd.
Én: Ne sírjon, drágám.
Ő: Hadd sírjak. Hadd zokogjak egyszer hangosan, más előtt, hogy ne kelljen a párnámba fojtogatnom, az éjtszakával takargatnom könnyeim omlását. Köszönöm magának, hogy ebben a jótettben részesített, maga, maga…
*
Megtörtént. A boldogtalan asszony a keblemre dőlt. Minden szándék nélkül, csak a fájdalmától hajtva. Én pedig átfogtam és megcsókoltam a száját, s nem mondhatom, hogy minden szándék nélkül. Amolyan annak rendje és módja szerinti szenvedélyes szerelmi csók volt, melynek nem akar vége szakadni, s melynek tüze átjárja az ember csontjait. Nem volt szép a szemnek, de vigyen el engem az ördög, a teste, vére forrósága elbódított. És semmi póz sem volt közöttünk, semmi folytatása nem lett.
A megcsalt asszony rám tapasztotta még égő szemét, ámulva, kérdőn, meglepve és boldogan. És én mentem és káromkodtam: a pokolba is, sohasem hittem volna, hogy még ezt az elhanyagolt asszonyt sem lehet puszta számításból megcsókolni. No de legalább sikerült s a leckét még megértetem vele.
*
Egy héttel később ismét fölkerestem. Nem ismertem rá. Gondosan megfésülve, takaros pongyolában s púderes arccal éppen elnáspángolta a tizenegy éves óriást, míg a többiek engedelmesen, félénken álltak körülötte és nézték az elrettentő példát.
Én: Brávó, kedvesem, el vagyok ragadtatva.
Ő: Ezt magának köszönöm, drága barátom
Én: Hogyan? Ön megértette?
Ő: Szégyelném, ha félreértettem volna.
Én: Olyan rossz embernek tartott és olyan szívtelennek?
Ő: Szívtelennek? Mikor magamon éreztem, hogy egy másik férfi csókjától is kigyulladok, s láttam, hogy maga, aki soha utánam nem járt, szintén kigyullad? Barátom, drága, okos, jó barátom, amikor ezt megértettem s a poshadtságom elszigeteltségéből kirántva, tapasztaltam, hogy a férjem is csak azért olyan, mert nem poshadott, mint én, megszüntem olyan szörnyűnek látni az ő bűnét, mert nem tudtam többé olyan nagyra tartani, amit az én erényemnek hittem.
Én: S hogy egészen megértett, azt láttam az imént, mikor az indiánt skalpozta!
Ő (nevetve): Csakugyan, mivel ismét asszonynak éreztem magamat, tudok anya lenni, anélkül, hogy rabja lennék gyermekeimnek. S amióta imponálok nekik, érzem, hogy jobban is szeretnek. S erre mind maga tanított meg.
Én: Kár, hogy olyan jó tanítványnak bizonyult, s újabb leckére nincs szüksége.
Ő: Ne is próbálja, különben megtanítanám, hogy mi a tisztesség!
III. A GYÁSZOS ÖZVEGYNÉL.
Hát jó, leszek finom ember és részvéttel meg látogatom a gyászos özvegyet. Szegényke, előre sajnálom magamat. De nem tesz semmit, őt sem irígylem.
A gyászos özvegy a József-körúton lakik, abban a négyszobás lakásban, melyben már öt év óta éli a bús elhagyottság titokzatos örömeit. Az egész különbség, hogy eddig az ura a Múzeum-körúton élt egy háromszobás garzon-lakásban, ahol alig fért el a műtárgyaival és a szeretőjével, most pedig a rákosi temetőben, ahol egész biztosan bőven van hely még sok halott férj számára.
A szobalány: A nagyságos asszony kéreti, hogy a szalonban szíveskedjék néhány percig türelemmel lenni.
Én: Öltözködik?
A szobalány: Átöltözködik.
Rendben van, várok a szalonban néhány percig. Mondjuk, hogy negyvenötöt. Aztán megjelenik s én megrendülök. Mi ez? Nem ezt vártam Gyász, valódi gyász. Beesett arc, karikás szem. Ezt nem most csinálta, ez legalább három hónapnak a műve, amióta az urát temette s a sírbaugrás jelenetével osztatlan tetszést aratott.
Ahogy meglát, igazán vissza akarja tartani könnyeit, de csak előtörnek.
Én: Szegény barátnőm, őszintén sajnálom.
Ő: Köszönöm, hogy olyan melegen mondta. Elhagyatottságomban ez az első szó, mely jól esik.
Én: Elvégre le kell számolni ezzel is. Nem tudom mással vigasztalni, mint az élet példájával: a gyász olyan madár, mely sohasem ül meg egy fészekben.
Ő: Nálam fészket rakott. Könnyű a többinek, akiknek az előző életük is mindennapos volt. De én egészen kiestem a sorból, a gyászommal is úgy leszek.
Én: Ne gondolja, hogy a maguk élete a megboldogulttal olyan rendkívüli volt. Sokkal több az ilyen házasság, mint látszik, mert rendszerint nem különülnek el külsőleg azok, akik nem élnek együtt.
Ő: Hogy érti ezt?
Én: Úgy értem, hogy nemcsak az a rossz házasság, melynél férj és feleség nem érintkezik.
Ő: Rossz házasság? Ön is a szememre veti a látszatot?
Én: A látszatot?
Ő: Minek jött ide, ha kínozni akar? Rossz házasság, az enyém?
Azzal a drága emberrel, aki nélkül a helyemet nem lelem? Akin csüggtem lelkem egész hevével, akinek utolsó gondolata voltam, aki nem akarta, hogy halálos ágyánál álljak, mert meg akart óvni még ettől a szenvedéstől is. Ó, lelkem, drága mindenem, hallod ezt?
Igy tapossák lábbal a mi legszentebb érzelmeinket a mi legjobb barátaink!
Én: Nem találok szavakat ostobaságom kellő jellemzésére.
Ő: Ó, maga nagyon okos, de rossz, rossz. Kíméletlen, mert most senkim sincs, senkim, senkim.
Én: Szegény asszonyom, a barátja is elhagyta?
Ő (fenséggel): Ó milyen nyomorult maga. A barátom? Sohasem volt a barátom, soha nem szerettem mást, csak őt! Érti? S amióta eltemették, maga az első ember, akit magamhoz bocsátottam. Látom, magával sem kellett volna kivételt tennem.
Én: Ha nem látnám az arcát, mely elcsigázott ugyan, de mégis ugyanaz, mely annyira kedves volt nékem, azt hinném, hogy eltévesztettem az ajtót, vagy mind a ketten – másról beszélünk.
Ő: S miért hinné ezt?
Én: Jól tudja, Hédi, én haszontalan fráter vagyok. Sohasem kerestem az erényt és soha nem ítéltem el nőt. Az igaz, hogy férfit sem. Hát ne értsen félre, ha megmondom: az ura sohasem volt közel magához, amíg élt, s ha szerelemről volt szó, még én is több voltam magának, mint ő.
Ő: Ez rágalom.
Én: Vagy úgy! Talán az ajtó mögött hallgatódzik valaki?
Ő: Nem hallgatódzik senki. Én nem komédiázok senki kedvéért. A lelkemre hallgatok, s őrá gondolok vissza és így mondom magának: rágalom minden, amit az emberek rólam mondanak.
Én: És őróla?
Ő: És amit őróla mondanak.
Én: Most már engedje meg, hogy egy kicsit prózábbul beszéljek. Ha ez nem komédia, akkor a legmegfoghatatlanabb – mondjuk úgy, hogy idegbeli megtévelyedés.
Ő: Ez az én igazi lelki életemnek a kitárása.
Én: Lehet, de nem értem, amikor róla van szó. Amit önmagáról mond, azt természetesen tisztelettel elhiszem. Nem volt barátja? Ezt a cáfolatot sajnálattal tudomásul veszem, mert álomnak kell most minősítenem, amit pedig a legédesebb valóságnak hittem eddig.
Ő: Szemtelen!
Én: De már engedelmet kérek, azt már nem álmodtam, hanem ébren láttam, hogy színházban, vendéglőben nem maga volt az a hölgy, aki a karján megjelent, s a Múzeum-körúton, abba az érdekes kis intim fészekbe nem magát látták mindennap besurranni.
Ő: Rólam mondhat akármit, de a halottat, azt a szentet kímélje!
Én: Pardon, Hédike, egy kicsit becognacoztam, hát őszintének kell lennem. Halottnak elismerem, de szentnek? Elfelejti, hogy az a szent verte magát?
Ő: Ez az én dolgom.
Én: De nem szentnek a műve. Aztán meg különben bánom is én.
Bocsásson meg neki, amit akar, de nekem ne adjon föl rébuszokat.
Ő: Természetes, ez kellemetlen magának. Milyen egyszerűnek képzelte magának a dolgot. Itt egy asszony, akit a szeszélyeimnek feláldoztam. Nincs benne semmi, egy elhagyott asszony, rosszul élt az urával, nem is éltek együtt, tehát voltaképen semmit sem jelent, hogy férjes asszony-e, vagy özvegy.
Én: Nem értem.
Ő: Ó, jól ért maga engem. Mivel tartozik maga egy asszonynak, aki úgy élt, mintha szabad volna? S mire kötelezné magát ilyen körülmények között az a változás, hogy most csakugyan szabad lett?
Én: Kezdem érteni, de azt hiszem, félreértem.
Ő: S mért értene félre?
Én: Mert nem én vagyok az utolsó. Ha az volnék, akkor megérteném és gratulálnék az ötletességéhez: szabad vagyok, most végy el.
Ő: Igenis, így van. Szabad vagyok s nem kell többé a becstelenség életét élnem. Megvan a mód rá, hogy levonja cselekedeteinek a konzekvenciáját.
Én: Miért éppen én?
Ő: Mert maga az első.
Én: Megbocsát, drágám, hogy ki az utolsó, az megközelítőleg tudható, de hogy ki az első…
Ő: Ó, milyen becstelenség. Megrágalmazza azt, amit élete regényének nevezett, csak azért, hogy kibujjon gavallérkötelessége alól?
Én: Drága Hédi…
Ő: Ne nevezzen így.
Én: Drága Hédi, nem adna egy pohár cognacot? Erre a fordulatra úgy kijózanodtam, hogy imádni tudnám magát.
Ő: Még gúnyolódik?
Én: Nem. Higyje el, egészen komolyan sajnálom magát. Magát és minden nőt. És most már értem is magát. Micsoda nyomorult állapot lehet az, nőnek lenni, annyira függni a férfitól, hogy szentté tesz egy halottat, aki himpellér volt, de mégis nevet adott magának.
Meghamisítja önmagát, nem is szándékosan, hanem a helyzet nyomása alatt, s mindent, mindent, amit mint ember diadalmas függetlenséggel elkövetett, most mint asszony átformál, csakhogy valahogyan kiszorítsa magának a jogcímet, mely minden pici állatnak megvan: a jogcímet az élethez.
Ő: Én nem komédiázok, engem nem kényszerít semmi, én a valóságot mondom. Körülhízelegtetek és beléloptátok magatokat a lelkembe, a ti léhaságtokat énrám fogtátok. Mikor szerelmet vallott, mikor könyörgött, mikor elkábított, rám fogta, hogy úgysem hiszek ebből semmit. Pedig én hittem, én úgy hallgattam meg, abban a szent hiszemben, hogyha szabad volnék, feleségül venne.
Ha ezt nem hittem volna, nem lettem volna rossz és most mind, mind elveszi a hitemet s rosszá tesz. Igen, csak most lettem rosszá, amióta az egyetlen, aki hozzám tartozott, elhagyott, s maguk, maguk mind gazemberek, lélekgyilkosok.
Én: Mind? Tehát nem én vagyok az első?
Ő: Menjen és soha többé ne lássam. De még fog felőlem hallani.
Enni, pusztítani fogom a férfiakat. Nem én fogok vergődni az ő hitványságuk miatt, hanem ők, a porban, a sárban, a nyomorban, ha lihegő ajkkal egy szerelmes szóért könyörögnek, elébük tartom az én drága halottam képét és azt fogom csókolni. Ki innen, ki, maga a legnyomorultabb, mert nem hittem, hogy még magában is csalódni fogok.
*
Hát mentem. A szobalánynak két korona, a kocsisnak hat. Hát kellett ez nekem?
IV. A FÉLLÁBÚ LEÁNY.
I.
Az ember még ott sem járhat, ahol senki sem jár. A Bajnok-utca és Aradi-utca sarkán gubbaszkodott a kövön, este kilenc óratájt, egy gázlámpa tövében, hatfokos hidegben s vékony berlini kendővel a fején.
– Nagyságos úr, éhen halok, megfagyok!
Bánom is én! S ha most nem engedlek megfagyni vagy éhen halni, hát akad-e, aki holnap nem engedi? Dühbe jöttem…
– Mért nem mégy a nagy utcára, ahol többen járnak? Itt akarsz koldulni, ahol egy lélek sem jár?
– Szégyellem magamat, nagyságos úr.
Ez furcsa s még jobban dühbe gurított. Koldul és mivel szégyelli, hát ott koldul, ahol nem lehet.
– Nem vagyok itt – szóltam rá nyersen s odébb álltam.
Bosszankodtam, hogy ez a lány épp ott koldul, ahol csak én járok és senki más.
Tíz lépés után visszafordultam és undorral végignéztem rajta. A gaz teremtés ugyanis egy szót se szólt többet, pedig vártam, hogy utánam óbégasson még. S egy picula már a kezemben volt s nem vethettem neki oda. Ennélfogva, mint mondtam, visszafordultam és szemébe néztem az elvetemültnek.
– Mért nem dolgozol?
– Nem tudok.
– Mért nem tudsz?
– Hagyjon engem a nagyságos úr, ha már nincs szíve irántam, minek faggat?
Erről ráismertem a fajtára. Egy piculáért, vagy egy krajcárért egész regényt tárt volna elém, de ingyen él és még a szavát sem hallatja ingyen.
– Itt van – förmedtem rá és odavetettem a piculát.
Megköszönte és csak azután látta, hogy nem krajcárt kapott, hanem piculát. Soha olyan utálatos fellobbanását az örömnek, mint ennek a nyomorultnak a szemében. Szinte átszellemült egy piculától.
– Az Isten áldja meg, ó nagyságos úr, csókolom a kezét, az Isten fizesse meg ezerszer… óh! És megmozdult a tehetetlen teremtés, aki ott ült, mint a batyu s a hóna alá kerített egy mankót, feltápászkodott és indulni készült.
– Hová?
– A szállásra, most már alhatom; három éjtszaka nem volt szállásom.
– No és a vacsora?
– Jobb szeretek aludni, ott meleg is van.
– Itt van – szóltam és egy másik piculát is vetettem neki.
Hát ez már förtelmes volt. Ez az izgatott öröm, ezek a potyogó könnyek. Igy csak az éhes kutya örülhet az odavetett csontnak, de az embernek tudnia kell, hogy holnap is lesz nap, hát minek örül ma, holott holnap megint koplalnia kell?
– Hallgass és hozzám ne nyúlj! – rivalltam rá, mert kezet akart csókolni és megint az úristenre bízta, hogy fizesse meg a jóságomat. Hiszen ha ezt a jóságot megfizetné az úristen, ugyancsak pórul járnék. Hát minek ragaszkodik az ilyen nyomorult teremtés az életéhez? Mi súlyt tulajdonít annak, hogy tovább hordja-e a mankóját vagy sem?
Amint ott előttem állt, láttam csak, hogy nem gyerek, hanem felnőtt lány. S a berlini kendője a nyakába csúszott s láttam, hogy fiatal leány. Talán ha nem krumpli és kenyér táplálta volna, hanem hús és tej, ebből a teremtésből szép lány is lett volna. A szeme legalább még arra vallott. Az arca összevissza volt fagyva, mint az alma, és olyan foltos is volt.
– Hány éves? – kérdeztem.
– Tizenkilenc, nagyságos úr.
– Hagyja a nagyságozást, magának a suszter is nagyságos. Aztán hány lába hiányzik, hogy mankón jár?
– Egy – felelte csöndesen. Mint az idomított kutya.
– Aztán mióta hiányzik?
– Egy félév óta.
– S hogy vesztette el?
– Kiugrottam az ablakon.
– Ahá, öngyilkosság!
– Nem.
– Hát micsoda?
– Nem tudom.
– Hülye.
A féllábú lány mélyen az arcába húzta a kendőjét, úgy motyogta:
– Nem tudom. Egy embernek hazavittem a fehérneműjét, aztán az az ember rám zárta az ajtót és azt akarta, hogy… és aztán nem tudtam máskép menekülni és kiugrottam az ablakon.
Hm, s annak az embernek még most is két lába van.
– S levágták?
– Le.
– És senkije sincs?
– Senkim. Két hete kerültem ki a kórházból és azóta…
Sírva fakadt. Ezt már egyenesen utálom.
– Magának jó volna, – mondom – ha a másik lábát is eltörné, akkor megint kórházba kerülne.
– Jó volna – mormogta.
Hát ez már sok. Képes volna a nyomorult kosztért a lábát levágatni!
Nem tagadom, dühös voltam a lányra. Éreztem, hogy nem tudom egyszerűen otthagyni. De mit csináljak vele? Megkönyörüljek rajta?
Legyek a jótevője? Hogy az ördög vinné el valamennyi jótevőjét ennek a cudar világnak. Hanem eszembe jutott valami: lesz legalább mulatság.
– Hallja, – mondom – adja vissza a két piculámat.
Ijedten szorította öklét, melyben a pénz volt, a kebléhez.
– No, nem kell olyan fösvénynek lenni. Ha visszaadja a két piculámat, magammal viszem és élhet a házamban, ahogy akar egy álló hónapig. Ingyen az isten sem ád, a két piculáért megteszem.
Rám nézett valami kételkedő örömmel s reszkető gyanakodással.
– Ha azt hiszi, – mondom – hogy elszaladnék a két piculával, igaza van. Ne higyjen senkinek, nekem se. Jöjjön velem és majd utólag fizet.
Ekkor kinyújtotta kezét és odaadta a két pénzt.
– Ebből sem lesz soha milliomos, – gondoltam – ha ilyen könnyelműen bízik.
– Hanem jól jegyezze meg a dátumot, – förmedtem rá keményen – ma december 6-ika van, este féltíz. Január 6-ikán este féltízkor kilököm, mint a kutyát. Értette?
Értette a nyomorult és mégis belement. S ezek embereknek tartják magukat!
II.
Napról napra több gyönyörűségem telt benne. Hogy tudott enni az a pára! Elfogultan, hogy a száját se találta meg, ha ránéztem, mohón, mint a farkas, ha magában volt. És megnyalta utána az ajkát. Utálatos volt.
S mosakodott. Milyen szenvedélyesen fürdött. S hogy szeretett fésülködni! Egészen más volt megfürödve, megfésülve és jóllakva s én pokoli mód örültem, milyen élvezet lesz kilökni akkor, mikor már megszokta a kényelmet. S a liba azt hitte, hogy angyal vagyok, vagy legalább is viceisten és nem hitt a szavam gorombaságának.
Ruhát is szereztem neki. Még fűzőt is. Hogy örült neki. Tán éjtszakára sem vetette le, oly szenvedélyes örömmel viselte. S meg kell hagyni, hogy így a termete egészen helyes volt. S a jó és nagy koszttól megpirosodott, megtelt és megkeményedett az arca. Két hét sem telt el s ha az ablaknál ült és hosszú szoknyája elfödte csonka lábát, nagyon szép kisasszony volt.
Azt is meg kell engednem, hogy iparkodott megszolgálni az ellátást.
Varrt és mosott, takarított s amint mankójával a hóna alatt áthömpölygött a szobákon s törlőrongyával irgalmatlanul elkapta a legrejtettebb porszemet is, hát majdnem megsajnáltam. Ha olyan ostoba nem lett volna s meglenne mind a két lába, még szobalány is lehetne.
Az idő azonban telt-mult s a hangulat meglehetősen ízetlenné vált.
Ö is számolta a napokat és különös bús nyugtalansággal nézett rám, én is számláltam a napokat és éreztem, hogy a várt mulatság helyett igen kellemetlen lesz kilökni őt. De aztán mérges lettem, mert úgy láttam, hogy reménykedik s nem hisz nekem. Pedig bizony ki fogom lökni, mert meg szoktam tartani a szavamat és engem ugyan senki se tartson jó embernek. Hogy pedig ő is tudja, hányadán van, hát január harmadikán odaszóltam hozzá:
– No, Juliska, még három nap a világ, aztán fel is út, le is út.
– Tudom, – mondotta szomoruan s megint csak dühbe hozott, mert egy könyörgő szót sem ejtett.
Aztán lett január negyedike, aztán lett január ötödike. Haza sem mertem már menni. Nem tudtam sem enni, sem aludni. Ő azonban látszólag nagyon nyugodt volt s oly biztosan végezte dolgát, mintha a holnapi nap soha fel sem virradna.
Pedig felvirradt. Sőt le is áldozott. Utolsó vacsora. Azaz ő hozzá se nyúlt az ételhez, nekem meg, noha minden falat megakadt a torkomon, csak azért is muszáj volt enni. Ekkor már félkilenc volt és ő az órára nézett.
– Egyék, – mondom, hogy valamiképpen mégis bosszantsam – ki tudja, lesz-e holnap? Nem felelt.
Én rágyújtottam a pipámra s nem tudtam mit csinálni. Szerettem volna, ha neki jut valami eszébe.
Ehelyett azt mondta:
– A ruhát is itt kell hagyni?
– Nem! – rivalltam rá. – Ami rajta van, az a magáé. Mert én úgy se viselhetem – tettem hozzá, nehogy azt higyje, hogy nagylelkű vagyok. Negyedtíz. Karjára fűzi a kis batyut, melyben régi rongyai és némi fehérneműje volt, fejére tolja a berlini kendőt és rám néz. Nekem úgy rémlett hogy nyugodtan, mert az én szemem elhomályosult.
– Fizesse meg az Isten – mondotta, aztán el kezdett zokogni. S én nem tudom, mi lelt, átfogtam magamhoz szorítottam és megcsókoltam.
S ekkor eldobta batyuját, mankóját és lábaimhoz hullott.
– Ne kergessen el, – könyörgött – én jó uram én bálványom, tartson magánál, akárminek, csak tartson magánál.
– A szeretőmnek? – hörögtem.
– A szeretőjének, a kutyájának – siránkozott s föltekintett rám nagy, fátyolos, égő, igéző szemekkel.
S ekkor ellöktem magamtól s határtalan dühvel ráordítottam:
– Mért hagytad el akkor a lábadat? Mért ugrottál ki az ablakon?
V. TÜKÖR-ŐRÜLET.
Hiába tudom, hogy nem így volt, mégis úgy volt. Színház után hazamentem s nem tudtam elaludni. Meggyújtom a lámpát – három óra. Mit fetrengjek tovább? Gondoltam, fölkelek és dolgozom.
Álmatlan hánykolódásom közepette igen szép témám akadt. Úgy éreztem, ha ezt megírom, akkor ez lesz a legszebb írásom. Egy fogoly kis lányról szólna az ének, akit odaadó szeretettel őriz egy istenverte kis faluban az apja, az anyja, a nénje, meg a bátyja.
Vesznek neki lovat, hintót, kutyát, kanárit, s egy pillanatra sem engedik egyedül, mert rossz, ha a kis lány őrizetlen marad. S a kis lány a szerető őrködés alatt arról álmodik, hogy megszökik egy herceggel, aki nincsen, vagy egy vándorló drótostóttal, aki minden héten bekopogtat hozzájuk. S végül csakugyan megszökik egy herceggel, aki nincs és elpusztul egy vándorló drótostót karjaiban, aki van, s mikor papa, mama, néni és bátya a kórházban jajgatva ráborul, mosolyogva köszönti a halált: végre én is éltem!
Mit hánykolódjam? Fölkelek és megírom azon melegében. S biztosan tudom, hogy csakugyan fölkeltem, magamra öltöttem a bundámat és a papucsomat és bundában és papucsban ültem az íróasztalomhoz. Egy pillanatra itt megbillen az emlékezetem, mint mikor a mozgóképen egy pillanatra más jelenet furakodik a cselekmény folyamába s látom magamat, ahogy egy pohár cognacot iszom és visszamegyek az íróasztalhoz.
A pálinkásszekrénytől az íróasztalhoz egy nagy állótükör előtt kell elmennem s a tükör előtt megálltam. Volt is miért.
Néztem magamat és kacagtam. Papucsban és télibundában – ilyen toilettet nem igen szoktak a tükör előtt vizsgálni, vajjon rendben van-e s jól fest-e?
– Bálba? – incselkedtem magammal – nagyságos úr, elfelejtett kravátlit venni és a frakkba bujni. Kosarat kap minden kis lánytól és megveti minden drótostót.
Egy lépéssel közelebb lépve a tükörhöz, ajkamra fagyott a mosoly s meredten bámultam a tükörképemre.
– Ez én vagyok – gondoltam s láttam, hogy leesik az állam. – Ez én vagyok, bizonyos vagyok benne, ez a merőben idegen alak, mellyel semmi közösséget nem érzek. Bunda és papucs, inkább batyu, mint emberforma s mégis, úgy kell annak lenni, hogy az én vagyok, mert én álltam a tükör elé, s ha nem volnék előtte, a tükör nem mutatna batyut.
Még közelebb. A plafond lámpája éles árnyékot vet a tükörre.
Feketés-sárgás színben látom magamat. De az arcom szürke, kísérteties fakóságban mered felém. Oly idegen arc, annyira nem érzem, hogy az enyém. S hirtelen nem is értem, hogy az enyém volna, sőt nem is hiszem.
– Én, én – mondom magamnak. – Vannak emberek, akik sokra tartanak. Ha tudnák, hogy én most hogyan állok a tükör előtt; ha tudnák, milyen arcom van; ha sejtenék, milyen hitvány, jelentéktelen, nekem közömbös ez az alak, melyet megbecsülnek s csak azért becsülnek engem, mert ezen az alakon az én koponyám nyugszik, s szerintük dolgozik. Álmos, üres fej, aki most oda ül az íróasztalhoz s azért ír, mert nem tud aludni, s mert már biztosan tudja, hogy amit meg akar írni, sületlen szamárság.
Lábujjhegyre emelkedtem. Úgy bámulom tükörképemet, mint a macska, melynek optikáról fogalma sincsen. Mindenféle mozdulatokkal kényszerítem a tükörképemet, hogy ő is mozogjon. Furcsa. Itt előttem egy kézzelfogható forma, csupa anyagiasságban, húsból, posztóból és prémből, és mégis semmi, csupán sugártörés, amilyennel a kóklerek dolgoznak, ha kísérteteket produkálnak a publikumnak. Ha két lépéssel odább megyek, megsemmisítettem.
De vajjon csakugyan megsemmisítettem-e?
Odább megyek s nem látom többet, az bizonyos. De hátha ott van, s csak azért nem látom, mert odébb mentem? Hátha abban, amit mi egyszerű optikának ismerünk, van külön rejtelmes élet? Nagy elődöm, akinek a lelke belém költözött s – erősen tudom ebben a pillanatban – az ő életét folytatom, ismert egy embert, aki a szeretőjének ajándékozta a tükörképét. S ha tükör elé lépett, nem látta benne magát s ettől majd meghalt és földönfutóvá lett. Szegény Hoffmann! Most már értem, miért meséltél ilyeneket. Az a tükörkép nem olyan egyszerű dolog.
Lássuk csak. Bizonyos-e, hogy valóban engem vet vissza az üveglap?
Tán azért érzem oly idegennek a képemet, mert nem engem tükröz vissza, hanem – kicsodát is? – Ni, ez a kép most eltorzítja az arcát. Utálatos faunarcra, mely előbb vigyorog, aztán rémülettől válik felismerhetetlenné. Az enyém volna? Én, a komoly ember tenném, hogy odaállok a tükör elé és fintorítom az arcomat, rémítem saját magamat a tulajdon arcommal? Ha én ezt tenném, mit kellene akkor magamról tartani? S a tapasztalati tükörmeggyőződés szerint csakugyan kell, hogy én csináljak ilyen arcokat, az én szemem meredjen ki üregeiből rémült gondolatlanságban, az én állam essék le bamba meglepetésben, s láttassa velem elernyedt szájüregemet.
Rettenetes, ha a tükör tükör, s én előtte végzem ezeket a mókákat, akkor én nem vagyok épeszű ember. Nem ijedek meg ettől a gondolattól, sőt örülök neki. Mert tudom, hogy normális ember vagyok, roppant hidegen gondolkodom s érzéseimet kordában tartom.
Csak az az alak őrült, nem én. Ezt az alakot valaki bent felejtette a tükörben s én most kiemelem belőle. Igy van, biztosan így van.
Ha volt ember, aki elajándékozhatta tükörképét, akkor lehetett olyan is, aki bent felejtette az én tükrömben.
– Most már hagyd abba s eredj dolgozni – mondom magamnak. De csak nem mozdulok. Az az alak a tükörben most már értelmes arcot vág, szinte gondolkodva néz rám. Nem felejtett itt senki, ez te vagy. De igazad van, nem olyan egyszerű dolog a tükör, hogy az ember odább áll s akkor nincs benne semmi. Az ember nem állhat soha odább.
Minden jelenség, minden káprázat megmarad.
Csakugyan. A szívem mintha megsajdulna. Hogy néztem én ebbe a tükörbe – másodmagammal. Mellettem állt s félkarral átfogtam.
Boldogan bámultuk a szerelmes párt, amelyet magunk előtt láttunk.
Majd a háta mögé kerültem s míg felemelt karjaival a haját igazította, átfogtam a mellét s csókoltam a nyakát. Ez én voltam, az ő volt. S különös boldogság volt mindkettőnknek, hogy láttuk magunkat szerelmünkben, ifjan és szenvedelmesen, belebódulva a lopott órába, melyről senkinek sem szabad tudnia, melynek minden nyomát el kellett takarítani.
S te nem vagy itt, drága szerelmes asszonyom s mégis megint látlak magam előtt a tükörben. Nem káprázat, hiszen az akaratommal fedeztelek fel az üvegmögöttiségben. Hol vagy? Kell, hogy itt maradt legyen, ami itt volt. S lassan a homályból, lassan a semmiből kibontakozott a káprázatos fejedelmi szépség s megölelném, de nem lehet, mert mellettem nincs senki, de ott az üveglapban megvan úgy, ahogy mellettem volt az első és utolsó boldog órában.
– Őrület – gondolom s nem hiszem el. – Félálom – gondolom s tudom, hogy nem igaz. – Túlságos szerelem – gondolom s tudom, hogy nem is több. A tükör a legrejtelmesebb teremtése a világnak s az emberek nem tudják és nem fogják tudni sohasem, mi a tükör.
*
A nap besüt az ablakomba. Már tíz óra. Fáradtan emelkedem fel az ágyból s a tükörbe nézek. Ott áll, kissé porlepetten, de egészen úgy, ahogy tükrök állni szoktak, szolid mahagoni vörösségben s csiszolt üveglappal. Belenézek, bizony csak egy mosdatlan álmos arcot látok, semmi mást. Csakugyan visszavetette azt az őrült, bamba arcot, melyre még most is rémülten emlékszem?
Próbálom emlékezet után ismételni – nem megy. Csak álmodtam? Az ágyam mellett a bunda és az íróasztalon a megkezdett novella. Hát mind igaz? Csakugyan elgondoltam azokat az ostobaságokat melyeket éjtszaka szigorú természettudományi logikának éreztem, most pedig megfoghatatlan bolondságok? Bizonyos, hogy elgondoltam ezeket, bizonyos, hogy tudtam mindezt, bizonyos, hogy az éjtszaka őrültségi rohamom volt. Már most mit csináljak magammal? Menjek pszichiáterhez? Ez lenne a legokosabb. De nem érek rá, még szükségem van arra, hogy józaneszűnek tartsam magamat. Mitevő legyek? Élesen belenézek a tükörbe, keresem benne azt a másik, azt a drága alakot. Nem találom meg.
Behúnyom a szememet s előttem áll.
– Bolondság, – gondolom boldogan – ha az éjjel őrült voltam, akkor minden szerelmes ember elmehet a pszichiáterhez.
VI A MÁSIK.
Mégis csak jó újságot olvasni. Enélkül honnan tudnám, hogy a méltóságos államtitkár úr Olaszországba utazott. Mit csinál addig Bajainé? Ezt meg kell tudnom.
A kapu előtt megállok és nézem az átellenes ház első emeletjét.
A fehér selyem-rouleauk föl vannak húzva, a szalonban a nagy csillár minden lámpája világít. Nagy élet van ott, ha nincs is otthon a méltóságos úr.
Becsöngetek a második emeleten Bajaiékhoz.
– Kezét csókolom.
– Jó estét Anna, a nagyságos asszony itthon van?
– Igen, a nagyságos asszony itthon van.
– A nagyságos úr nincs itthon?
– A nagyságos úr is itthon van, de van valaki nála.
– Nagyon jól van.
Azt hittem, szomorú lesz, de nem volt szomorú. Teringettét, az asszonyok sohasem olyanok, mint logika szerint várná az ember. Csak egy kicsit halvány az arca és kék, sejtelmes szeme a különös gonddal rendezett szőke frizura alatt lágyan, fürkészve s mintegy kellemesen meglepetve siklik végig rajtam. Sietősen nyújtja kezét, ledűl az egyik székre és arcát a karjába rejtve, duzzogó, kacér hangon mondja:
– Menjen, maga kinevet!
Én: Bárcsak igaza volna. Látott valaha nevetni? Én csak mulatok és ez igen szomorú életpálya. De igaza van, azért jöttem, hogy erről beszéljek önnek. Mert olvastam, hogy odaát ön szalmaözvegy lett.
Vigasztalnám is, de sajnos, ideát ön nem szalmaözvegy és így nincsenek chance-aim.
Ő: Jó, jó, csak csipkelődjék. Nem is tudom, miért vallottam be önnek, éppen önnek életemnek ezt az ostoba titkát.
Én: Talán azért, mivel én veszem legkevésbé hasznát. De be kell vallania, hogy elég komolyan őrzöm.
Ő: Az imént gondoltam magára. Azt gondoltam, hogy mégis jó barátom és jó, hogy valakinek beszélhetek is róla. Enélkül mindig azt kellene gondolnom, hogy nemcsak bolondság ez a dolog, hanem őrültség is és helyem voltaképpen a bolondok házában volna.
Én: Szerencséje, hogy nem vagyok pszichiáter. Ha tudós szakembernek gyónta volna meg, hogy ön a másik életét éli, okvetetlenül csóválná a fejét. Én azonban tudom, hogy mindenki más bolond, aki azt hiszi, hogy a maga életét éli. Hiszen így pattantotta ki a titkát. Én beszéltem önnek arról, hogy olykor egy pillanatnyi szédület fog el és akkor világosan látom, hogy én nem vagyok én, hanem valaki egészen más. Kételkedve nézek végig magamon: igazán én ülök és züllök itt? Barátom, neked most valahol ülnöd kellene, házisapkával a fejeden, pipával a szájadban és halhatatlan eszméken dolgoznod. Dolgoznod, alkotnod, mert hiszen komoly ember vagy.
S talán csakugyan ülsz valahol és betöltöd földbéli hivatásodat s csak hitvány csalás vagy ámítás, ha nem tudsz róla és itt találod magadat a politizáló agglegények között.
Ő: Igen, igen s majd megrepedt a szívem a boldogságtól, hogy azt hallottam öntől. Tudtam, hogy meg fog érteni és elmondtam, hogy én nemcsak hiszem, hogy van másik életem is, hanem valóban élem is azt a másik életet. Ott, ott, látja? Jöjjön az ablakhoz. Most nézze, az asszonyok elhúzzák a szájukat, a férfiak összeütik a kezüket, nevetnek és tapsolnak, ott a sarokban, melyet nem látni, áll a zongora, ott ülök én és énekelek vidám dalokat.
Én: Az ott a zongora mögött feketehajú és barnaszemű. Egy kicsit kövérebb is kelleténél. Nem féltékeny rá?
Ő: Féltékeny? Lehet az ember féltékeny szerelem nélkül? Ó, barátom, ez a szörnyeteg engem nem bánthat. Nem szerettem, amikor megkérte kezemet, azért is nem vagyok igazán a felesége. De lehettem volna, rajtam állt és éppen azért kereshetem odaát a másik életemet. Tíz esztendőn át követhettem pályája emelkedésén s mondhattam magamnak: vele emelkednél, ha hozzá mentél volna. Három év óta belátok az ablakán, nézem azt az asszonyt, akit elvett s minden mozdulatáról, minden mosolyáról mondhatom magamnak: most te mozdultál volna, mosolyogtál volna így, ha hozzá mentél volna. Látom magam előtt azt az életet, melyet elutasítottam magamtól és szemem előtt van a veszteségem is, a nyereségem is.
S amellett élem ezt az életet, melyet igazán választottam és összemérhetem azzal, amelyet elszalasztottam.
Én: Különös helyzet, beteges gyönyörűség, de értem a szenzációit. Egy volna fekszik előtte, egy darab át nem élt életet lát az ablakán keresztül. De miért nézi igazi életének s nem azt, amelyet maga választott? Tudtommal ezt a házasságot sem a szerelem kötötte.
Ő: Éppen azért igazi az az életem, melyet elszalasztottam. Szerelem nélkül csak őhozzá kellett volna mennem, mert ő volt az első, akihez mehettem volna. Akkor a szerelem isten volt, mely minden ember életén uralkodik, ma csak a jó szerencse, mely kevés helyütt kopogtat be. Akkor a magam akaratából teremthettem magamnak életet, azután csak a helyzet és a kényszerűség parancsolt. Tudja, barátom, a szeretetlenségnek és a hideg szívnek is vannak ideáljai és a füstbe ment reményeknek is édes emlékei. Ha idebent boldogság ér, azt mondom magamnak: látod? mégis jól jártál. Ha idebent baj, keserűség ér, oda áttekintek: álmodj, álmodj és hidd valónak.
Ha süt a nap, az asszony boldogan fürdik a fényében.
Az az asszony te lehetnél, tehát az az asszony te vagy!
Én: S ha itt is, ott is elborul az ég?
Ő: Ölembe hull a két kezem és sírva mondom: az ember nem született a boldogság számára.
Én: S ha itt is, ott is süt a nap?
Ő: Akkor behúnyom a szememet és nem gondolkodom. De ezt csak úgy gondolom, mert még nem volt eset rá.
Én: Mondja csak: boldogabbak azok odaát, mint önök?
Ő: Ezt sokszor kérdeztem már, de nem tudok rá felelni. Olykor azt hiszem, hogy igen, de csak azért, mert magammal nem vagyok megelégedve, olykor meg azt, hogy nem, de csak azért, mert mégsem látok jól. Engem azonban nem bánt az ő életük árnya. Az ember megcsalja feleségét, de ilyenkor őt csalja meg és semmi közöm hozzá, de ha vidáman együtt látom őket, akkor az enyém ő, akkor én vagyok odaát. Látja, milyen kényelmes és milyen ostobán gyerekes vagyok!
Én: Azt hiszem, nem. Ha ugyan egyáltalán hiszek valamit. Kakuk módjára élek, sok fészekbe kukkantottam be, sok szerelmet és sok dermedt lelket láttam, de asszonyt, aki a lelke mélyén nem ugyanazt a játékot űzi, mint ön, aligha találtam még. Szerelmes ifjak, amikor kedvesük feje a vállukra hanyatlik, betelt férjek, amikor ifjú nejük az ölükbe szédül s amíg keze az ura hajában babrál, szeme messzire eltéved, míg egy kijózanító könnycsepp meg nem szakítja a perspektívát, sohse tudják megérteni, miért borult el a kedvük és hová vitte őket a búbánat.
Csak érzik, hogy életük, érzésük, bújuk és boldogságuk az esetlegek összevisszaságából került ki, nem pedig a mivoltukból. Igy esett, de eshetett volna máskép is. Most ennek az embernek a karjába sietnek, de siethettek volna más ember karjába is.
Ami a legdrágább nekik, azt egy hajszál véletlennek köszönhetik, ami egész életüket tönkre tette, attól – lehet – egy kézmozdulattal szabadulhattak volna. »Mi bánt, édes?« – kérdi az ostoba férfi. – »Nem tudom« – felel az édes, – »de úgy fáj valami, mintha valami nagy baj érne minket.« – Nem a jövőben van, édes, amit sejtesz, hanem a multadban, annak a kísértetei, árnyai rajzanak benned, abban az egyetlen szegényes véletlenben a millió között, mely testet és valóságot ölthetett.
Ő: Valóban? Mindez oly szép, oly mesésen valószínű. Hogy tudja és miért gondolja?
Én: Nem tudom és nem gondolom, csak mondom és hiszem. Lehet, hogy máskép van, de sohasem törődöm azzal, hogy igaz-e, ami eszembe jut, megelégszem vele, ha megmagyaráz valamit, ami enélkül magyarázatlan maradna. Amiért az ember elméjében olyan, mint a frissen ejtett seb. Ha van jodoformos gaze-om, azzal kötöm be, ha nincs más, betapasztom sárral is. De most jut eszembe, önnek mégis csak szerencséje van.
Ő: Miben?
Én: Hogy véletlenül nem lett az én feleségem. Avagy bevallotta volna-e akkor is nekem, hogy a lelke a szomszédban kalandozik?
Ő: Miért nem?
Én: Egyszerűen azért, mert aligha meg nem vertem volna érte. Az ember sok mindent megért és méltányol, mint jó barát, amit nem tűrne meg, mint férj. Az én feleségem ne szalmaözvegykedjék a szomszédban, amikor együtt van velem.
Ő (kacagva): De így osztozik az én szerencsémben.
Én: Szegény szerencse, de – ne haragudjék – beérem vele.
Ő: Goromba.
Én: Amellett nem is őszinte.
Ő: Isten vele, ez már flirtelés, már pedig, jegyezze meg magának, talán ha megházasodik hasznát is veheti, hogy az olyan asszonyt, aki mindig csak egy álmot sző, azt az álma megóvja a valóság minden kísértésétől.
Én: Köszönöm a leckét, kedves barátnőm nekem nem sok, de az urának elég. Tiszteltetem.
VII. PROMETHEUS.
Én vén haszontalan lump minden este a Jardin de Parisban vagyok, ledér nők társaságában. Azaz mindennap csak egy ledér nő társaságában: a másikéban. S mindegyik nő épúgy szeret engem, mint én őt: addig, ameddig együtt vagyunk. S mindegyik nő egy darabot kihasít a zsebemből, hogy most már azt sem tudom, miért fognak becsukni: mert az utolsó este megfojtottam az utolsó nőt, vagy pedig, mielőtt ez megtörténik, kiderülnek a sikkasztásaim.
Hogy ezt így nyíltan bevallom, ebből is látszik, hogy már nem egészen józan az eszem. De hogy is lehetne józan? Reggel négy órakor írom ezt a históriát, azon frissiben, hogy a drága Elvirának, aki lebernyeges élőképeket táncol, átnyújtottam negyven fillér kapupénzt és száz korona fájdalomdíjat azért, hogy százhetvenkilenc koronás számlát ivott számomra a Jardinban.
Aztán félig álomban hazahajtattam magam is, úgy téve, mint mikor az ember számokat álmodik s álmában bemagolja, nehogy fölébredvén, elfelejtse. Én a Jardinban nem számokat álmodtam, hanem az isteni Elvirát hallgattam, aki igen különös, hogy ne mondjam, hihetetlen dolgokat mesélt nekem.
Úgy volt, hogy mikor egy üveg pezsgővel mosta meg a kezét s egy másik üveget a színfaltologatónak küldött, aki igen jó és előzékeny ember, akkor eszembe cikázott: hadd csukjanak be, mert az isteni Elvirát megfojtottam. S az ölembe vontam, s két kezemet a nyakára tettem:
– Most megfojtlak!
S ekkor csodák csodája, nem az isteni Elvira nyakát fogtam, hanem egy keselyűét, aki csőrével a májamat kereste s én kétségbeesetten el akartam hárítani mellőlem, de nem sikerült. A májamban az éles csőr hasítását éreztem, s ekkor megint a drága nő ült velem szemközt, de keselyűarca volt, nekem pedig nem a májam fájt, hanem a szívem. Mert eszembe jutott, hogy milyen kár értem, hogy idáig sülyedtem a nő, mindig a nő miatt, s hogy különben mekkora nagyszerű, istennek és embernek egyaránt tetsző műveket alkottam volna. Sőt a sülyedésem is onnan való, hogy túlnagyszerű akartam lenni.
Persze, nyomban átláttam, hogy az egész csak képzelődés, s Prometheushoz csak annyiban hasonlítok, hogy nekem is fáj a májam.
Az isteni Elvira azonban határozottan csúnya és félelmetes volt keselyűarcával. S még furcsább és félelmetesebb lett, mikor a véremtől még piros csőre két oldalán könnyek peregtek le.
– Ó, – szólt mély fájdalommal s hangja egy eltiport kislány szegletes búgása volt – még mindig az ősi félreértés és igazságtalanság.
– Mit? – szóltam én. – Tán mondtam valamit? Akkor bocsánatot kérek.
– Nem, – és szomoruan rázta a fejét – nem szóltál semmit, de ami még rosszabb, gondoltál valamit.
– Erről a rossz szokásról igazán le fogok tenni, drágaságom.
– Ne gúnyolódj, hiszen nem tudsz még semmit.
– Dehogy nem, az ital egy kicsit megártott nekem, s megbocsáss, ennek a hatása alatt bájos orrocskád és eperszád egy kicsit madárszerűen egybeolvadt.
– Ez az, az ős átok és félreértés kiült az arcomra.
– Megengedd, csak én vagyok részeg, ebben egészen bizonyos vagyok.
– Te sem vagy részeg, drága Promim.
– Tessék?
– Promi. Mi így rövidítjük a hosszú és unalmas és hideg Prometheust.
– S te tudod, ki volt az? Ennyire műveltnek nem hittelek volna.
– Én ne tudjam? Hiszen azoktól a keselyüktől származom, akik az ő máját rágták.
– Tessék?
– Nem hiszed? Pedig így van. S ha már észrevetted arcomon, hát bevallom. Én csak külső formára vagyok nő, a valóságban keselyű vagyok. Ti csak olyan meséről tudtok, mikor a királylányt a boszorkány madárrá változtatja, pedig súlyosabb átok, mikor a keselyüt leánnyá változtatják.
– Hisz az tiszta szerencse a keselyűnek.
– Nem, nem, ezt jobban tudom. A lánynak rossz, ha hollóéletet kell élnie, dögből táplálkozni, holott gyümölcshöz szokott, a keselyűnek még rosszabb, ha nőies életet kell élnie, giardinettót csámcsogni, mikor eleven májra szokott. S különösen nekem rossz, akinek családja Prometheus májából táplálkozott.
– Badarság.
– Ne mondd. Ha eljösz hozzám, megmutatom neked eredeti görögben az ősanyám sirámát Prometheushoz. Ennél meghatóbb szerelmi sirámot nem ismerek.
– Ugyan.
– El is mondhatom, úgy nagyjában. Akarod hallani?
– Hogyne.
– Hát valahogyan így szól: itt vagy drága bálványa szívemnek, aki nélkül nem akarok élni? Lám, az istenek is egymás számára rendeltek bennünket, a szívem dobbanása pedig az istenek rendelése nélkül is a tied volna. Büntetés? Nem az, drágám. Ne hidd, hogy a mi viszonyunk az istenek irgalmassága és végtelen jósága. Az istenek meg akartak engem és társaimat jutalmazni, s azért téged adott nekünk, akinek májából táplálkozhatunk időtlen időkön át. Nekünk adják májadat, de neked halhatatlan, elfogyhatatlan májat adtak. S nem érzed-e, mekkora szerelemmel lakmároznak belőled, ó, a te májad a legédesebb máj a világon, ha ez nem volna, nem is kellene máj.
Inkább meghalnék, semhogy más ember májából egyem.
– Gyönyörű, – mondom én – s Prometheus úr erre a szerelmi vallomásra elájult a gyönyörűségtől?
– Elájult, – szólt Elvira szomoruan – de nem a gyönyörűségtől, a szegény ember azt hitte, hogy a gyűlölet és kegyetlenség repdes feléje, csak azért, mert a mája fájt.
– Megfoghatatlan előítélet.
– Gúnyból mondod, pedig így van. A férfi nem érti meg a nő szíve lüktetését és mindent csak a maga helyzete szerint ítél meg. És sejtelme sem volt róla, hogy egy szegény keselyűnek mennyit kell szenvednie a féltékenységtől.
– Promika csapodár volt?
– De mennyire. Hány mással osztotta meg a máját, pedig az én ősanyám egymagában is meg bírta volna enni naponta. De szegény tűrt és sohasem tett szemrehányást, mert átlátta, hogy nem Prometheus csapodársága az oka, hanem szintén az istenek rendelése.
– Ősanyád nagyon toleráns volt. Aztán csakugyan úgy volt, hogy ősanyád szerelmi vallomások között vájta májába a csőrét?
– Minden falat előtt és után azt mondta: szeretlek, édesem, mindenem, szeretlek és csak téged foglak mindig szeretni, s nincs az a májpástétom a világon, amelyért itthagynám a tiedet.
– S a vége?
– A vége? Ó, ne kérdezd. Mi szegény keselyük mindig az örökkévalóságban hiszünk. Azt hisszük, a legnemesebb érzelem és viszony örökre tart. Pedig egyszer csak megszűnt Prometheus, a megsemmisülő mitosz őt is leoldotta sziklájáról, s szegény ősanyám beváltotta fogadalmát: meghalt, mert megszűnt az, akit egyedül szeretett a világon.
Ránéztem. Az isteni Elvira nagyokat kacagott és azt mondotta:
– Jaj, de bolondokat beszélsz.
– Én?
– Hát én? Hogy én keselyű volnék, hogy a Prometheus keselyűinek az utódja volnék? Nézd ezt a kezet: hát ezek karmok? Nézd ezt a szájat: nem csókolni való-e?
– És nézz engem, – szóltam én – nem a bolondok házába való vagyok?
– A karjaimba való vagy, tapsi. És most úgy megszerettelek, hogy nem engedlek többé mással mulatni, érted? Szerelmes vagyok beléd.
Ha másra mersz nézni, vagy mással mulatni, hát lelőlek, érted? S én nem tréfálok, én már egyszer vitriollal leöntöttem valakit, akibe szerelmes voltam. Azóta pedig mindig ezt hordom magammal, ni.
S egy Browningot mutatott, aztán még egy üveg pezsgőt rendelt, a szivaros fiúnak húsz koronát adott a tárcámból, s a főpincérnek azt mondta, hogy holnap és holnapután és ezentúl mindig én leszek az állandó vendége, s ne is álljon irányában szóba senkivel, mindennap húsz korona borravalót kap.
– Hogy pedig lásd, mennyire csak a tied akarok lenni, hát ezentúl te fizeted a lakásomat és Isten engem úgy segéljen, a toaletteimre sem fogadok el pénzt senkitől, csak tőled.
VIII. A FÚRIA.
… Végem van, – gondoltam. S a rettentő pók szívembe eresztette lábait s összeszorította. Mintha csak öklöt csinált volna magából, melyben a szívemet facsargatta, mint a spongyát. Álom, nem lehet ez igazság! – Végem van. S iszonyatos kacagást hallok s a suhogó korbács hangján e szót: dehogy is álom! És felébredek.
Felébredek? Ó nem, másik álomra ébredtem. Vagy igazán ébren vagyok? Ágyamban fekszem. A lámpa nem ég, de világosság van.
Persze, az új égőket próbálják ki éppen az ablakom alatt, az utcai gáz ontja szobámba azt a foszforosan kék világosságot. S ágyam szélén egy tünemény ül, – mért ne ülne ágyam szélén egy tünemény? – Egy szőke hajkoszorúba foglalt fehér leányarc, olyan szende, olyan szomorú, és kék nagy szeme rám néz, nem tudom, szerelemmel-e, vagy részvéttel? Két kezét az ölében összekulcsolva tartja, s amint ébredésemet látja, felém emeli. Nem tudom, meg akar-e ölelni, vagy a párnámra visszainteni. S a jóságos finom száj megnyílik egy halk sóhajra.
– Ki vagy? Hogy kerülsz ide? – rebegem, abban a tudatban, hogy álmodom. – Pardon, kisasszony, – folytatom abban a tudatban, hogy nem álmodom. – Akármi hozta ide, áldja meg érte az Isten.
Szépségébe ha nézek, megenyhülök. Esküszöm, semmi földi gondolat nem lappang bennem. Maradjon, maradjon itt, míg elmult ez a rettenetes érzés. A pokolba jött, hogy oda vigyen.
A szép leány szemeibe könny szivárog.
– Legyen áldva jóságos részvétéért. Ugy-e ön sajnál engem?
– Végtelenül – rebegi – és sajnálom, hogy nekem kell ezt a gyötrelmet okoznom.
– Önnek?
– Nekem. Én… én…
– Beszéljen, mondja meg, amit mondani akart
– Úgyis meg fogja tudni, jobb, ha mindjárt megmondom. Nem vagyok én jóságos lény, akinek néz, én a fúria vagyok, aki…
– Ön? Fúria?
– Aki sarkába szegődtem s hivatásom, hogy soha megnyugodni ne engedjem.
– Ezzel az arccal? Fúria?
– Ne higyjen a szemnek és ne a babonának Én vittem őrületbe Oedipust, tőlem nem tudott aludni Brutus, miután ledöfte Caesart. Ne keresse rajtam a torz kegyetlenséget, nem lobognak halántékom körül a kígyók. Babona ez. Meg fogja tanulni, hogy ami az embert meggyötri és őrületbe viszi, az mindig szép, szelíd és szomorú, mint én.
– Nem lehet, tudom, hogy ön nem rossz.
– A büntetést a jóság találta ki, a bűnt a jóság szenvedteti meg.
– Nem lehet igaz. Rettentő fájdalmakból ön mentett ki. Álmomban egy óriási pók mászott rám, belehaltam volna, ha…
– Szegény ember, ezzel az álommal is én költöttem fel, hogy még jobban meggyötörjem.
– Hát akkor gyötörj, szép, szomorú jelenés. Nyugodtan, megnyugodva várom: micsoda kínt okozhat ilyen égi jóságú szem.
Lehorgasztotta fejét s szemeiből könnyek folytak.
– Szegény ember, mért nem gonosz maga?
– Ugy-e, hogy nem vagyok gonosz? Hála néked, hogy tőled hallom, amit magam mondogatok magamnak, de csak kétkedve: hátha nincs igazam?
– Igazad van, nem vagy gonosz. Ezért nem lett volna szabad gonoszságot elkövetni. A fúriáknak csak a jó emberek fölött van hatalmuk. Aki rossz, az nem tartja rossznak, amit cselekszik és nyugton alszik áldozatai tetemén. De jaj annak, aki valamit rossznak tud és mégis meg cselekszi.
– Mint én.
– Mint te.
– Hát szedd elő pókkarmaidat, szabadítsd rám az üvöltő poklot. Ébren vagyok és nem félek semmitől.
– A pokol alszik, kínzószerszámaim nincsenek, csak csöndes, búbánatos szívem van, amellyel mesélek neked. Elmondom neked, mit tettél, nem úgy, ahogy te láttad, mikor megcselekedted, hanem úgy, amilyen volt.
– Hát nem úgy volt, ahogy cselekedtem?
– A cselekvő ember sohasem tudja, mit cselekszik. Viszik az indulatai s szemeit a célra függesztve, nem lát egyebet, mint célt és eszközt.
– Nekem nem volt célom. Nekem kénytelenségem volt.
– Enélkül nincs cél és cél nélkül nincs kénytelenség.
– Elhagytam egy lányt, mert mást szerettem, s elhoztam egy asszonyt az emberétől, mert engem szeretett. Én vagyok az egyetlen, aki ezt tette?
– Nem, nem. De te vagy az egyetlen, akinek ehhez az egy esethez köze van. Elhagytál egy lányt, aki végig szeretett s nem hagytad el, hanem megölted.
– Ezt ő maga tette.
– Miattad. Ha kalapáccsal szétzúzod a fejét, épúgy mondhatod, hogy a kalapács ölte meg, nem te.
– Rettentő szofizmáid vannak.
– Ugy-e, hogy rettenetesek? De nem az enyéim, hanem az igazságéi.
Miért fűzted magadhoz, ha el kellett szakadnod tőle? Szerettél egy asszonyt, aki elhagyta érted az urát. Mért engedted, hogy lekötött szívvel hozzád tapadjon s magához kösse a szívedet?
– Nem én tettem, ez megtörtént velem.
– Boldog ember, aki még védekezel. De nem sokáig fogsz védekezni.
Boldog akartál lenni és boldogítani azt, akit igazabban szeretsz?
– Igen, igen.
– Hol van ez a boldogság?
– Ó jaj!
– Itt fekszel magadban és nem arra gondolhatsz, akit szeretsz, hanem arra, akit tönkretettél. Valahol másutt a szerelmes asszonyod jajgat és tépi a haját, hogy a gyerekeit nem hagyja, pedig nem illetik meg.
Az egyik meghalt, a másik megőrül. S te ezt a boldogságtokért tetted?
– Ezt mind magam mondtam el magamnak és bánt és nem tántorít meg. Ezt meg kellett tennem, mert nem tudtam, mi lesz belőle. S most, hogy tudom, mi lett belőle, visszacsinálnám, ami megtörtént s újra csinálnám, ha a régi helyzetben volnék.
– Tudom, tudom. De mást is tudok. Akit elhagytál, akit megöltél, úgyebár sokat megkínzott szemrehányásaival, féltékenységével.
– Sokat, szegényke.
– S ezzel segített neked. Könnyebb egy harcolóval harcolni, s az igazság érzetével táplálja az önzést is, ha bántódások érnek a másiktól.
– Kíméltem, ameddig kímélhettem, de a mérték betelt.
Szegényről nem illik rosszat mondanom, de volt okom kiábrándulni belőle.
– Nos hát, nem volt okod. Ő is küzdött érted, ameddig küzdhetett, de aztán látta, hogy le van győzve. Az ő sorsa meg van pecsételve, a te szerelmed irányában meghalt, de az övé megmaradt.
Azon az estén, melyen becsaptad magad után az ajtaját, az arcképedet csókolta. Azon a reggelen, amelyen új szerelmeddel elutaztál, ő imádkozott, hogy baj ne érjen. S hogy a mérget megitta, nem az ő boldogtalansága miatt volt, hanem szegényke azt hitte, hogy jó neked, ha végleg kitér az utadból. Nem ő nem tudott nélküled élni, hanem valami azt súgta neki: ez az ember jó és eszébe találna jutni, hogy vétett ellenem. Magányos életem és halovány arcom eleven szemrehányás lesz, mely nem hagyja boldogságát élvezni. Annyira szeretem, hogy boldog vagyok, ha másban találja boldogságát. Ezt is tudtad?
– Nem hiszem. Az utolsó pillanatig gyűlölködő volt. Szidott és átkozott. Megöltem, – igaz – de gyűlölködőt öltem meg és átokkal az ajkán halt meg azért, hogy a lelki mardosások megmérgezik életemet.
– Azt hiszed? És zsebedben a levele, az utolsó szava hozzád és nem mered elolvasni, mert tudod, azt találod benne, amit tőlem hallottál. Szegény gyászos ember, érzed, hogy amely pillanatban elveszted az ürügyet, hogy ő ellened vétett és halálával bosszút akart állni, még azt a reménységet is elveszted, hogy valaha nyugodtabban fogsz lélegzeni.
– Igaz, igaz, hát ne vedd el ezt a reménységet.
– Nem tudod megcsókolni új szerelmedet, mert közétek tolakszik a halott sápadt képe. Nem mersz emberek közé menni, mert tudod, hogy csak a törvény fogyatékossága óv meg a gyilkosok sorsától. S szerencsétlen ember te, megbántad, ami történt, úgy-e? És szeretnéd visszacsinálni, ami nem csinálható vissza?
Felugrottam.
– Nem, drága szép fúriám, ebben már tévedsz. Eredj vissza a sötétségbe, ahonnan fölbukkantál, vagy költs fel óriás pókjaiddal, de megbánni nem fogom, visszacsinálni nem akarom. Tudom, itt fogsz mellettem ülni minden éjjel és igazad van: ez a szépség és jóság sokkal gyötrelmesebb, mint az Erynniák lobogó kígyóhajzata és vad hajszája. De ma már más az ember. Ma, ha nem tud felejteni, hát megszokja, amit feledni nem képes. Eredj el, mert hiába maradsz itt. Szépséged, jóságod könnyen megszokható. És én élni fogok s tudod mi lesz a vége bosszúművednek? Kettőnk fölé egy szép árnyék és megható emlék fog borulni. Szegény halott, igazán szeretett. Kár, hogy meg kellett halnia.
A megszokáson megtörik a fúria hatalma.
A szép tünemény nem mozdult, de elhallgatott.
– Szegény ember, – sóhajtotta és mesélt tovább. S addig-addig mesélt, míg el nem aludtam.
IX. IDEGVILÁG.
Amint az út kanyarulatánál megláttam a pirostéglás pavilloncsoportot, gyerekes tiroli csúcsaival és fontoskodó lépcsőfeljáratával, míg körös-körül az osztrák Alpok fenyvesei az ég felé kúsztak, elnevettem magamat.
Hát itt akarnak engem hat hét alatt kigyógyítani?
– Semmi, semmi, – mondta otthon az orvosom, mikor ide küldött.
S ahogy a kocsi megáll, egy sapkás fiatalember igen nyájasan kisegít. Egy másik sapkás vidám ember már viszi a pakkomat. Oldalt egy ajtó vidáman kipattan és egy kövér úr vidáman bemutatja magát. Toll volt a füle mögött, tehát ő bizonyára a tulajdonos, vagy a diurnista. Egy fehérkötényes matróna igen vidáman kalauzol a szobámba, mely egy vidám második emeletről egy földszintes ablakot bocsát a hegyoldalba. Alighogy széttekintek, begurul egy gömbölyű, sárga vászonkabátos, pofaszakállas úr, vidám szemekkel a szemembe nézne, ha bírnám a tekintetét, majd megrázza a kezemet, hogy hangosan fölkiáltok.
– Dr. Calmus, – mondja s két sor egészséges fog nevet felém a szájából – a főorvos tiszteletét küldi, majd délután ő is bemutatkozik s megvizsgálja. Egyelőre az én kezemben van s én irgalmatlanul kezelésbe fogom.
– Doktor úr, olyan fáradt vagyok.
– Nagyon jó, nagyon jó, legalább, ha kipihente magát, az én kúrámnak fogja tulajdonítani, ha jobban érzi magát.
Ezzel már visz is. Hónom alá dugja a karját és fecseg.
– A kollégám már mindenről értesített, – szólt, míg a földszintes második emeletről levisz az első emeleten lévő földszintre – nem is munka, amit önnel küldött. Tudja, ki fogja magát gyógyítani? A szakács. Enni, enni, enni. Voilà tout.
Szerettem volna megkérdezni, hogy mirevaló hát a vizsgálat, ha már tudja, hogy semmi bajom, de féltem, hogy megfelel. Már pedig én megfogadtam magamban, hogy ezt az orvost igen okos embernek fogom tartani, hogy vakon megbízhassam benne.
A rendelőszoba kicsi és egészen meg van telve. Iróasztal, fekvőszék, állószék, spanyolfal, egy csomó villamozó készülék s átható patikaszag egészen megtölti. Alighogy bent vagyunk, az ajtón kopognak. Asszonyok összenevetgélnek:
– Doktor, doktorka, nem szabad?
– Nem szabad, gavallért kezelek, egészen friss, majd hasznát vehetik, mert vidám ember.
– Hihihi, – hangzik az ajtón keresztül, s pajzán ruhasuhogás jelzi, hogy a hölgyek futvást menekülnek.
A doktor pedig hozzáfog a megvizsgálásomhoz. Először is kitereget egy nagy könyvet, abba beleírja a kórtörténetet. Úgy, ahogy a beteg diktálja. Eszerint harminchétéves vagyok, ügyvéd, nőtelen, kanyarón kívül tizenhét éves koromban tiphoidom volt, más bajom soha. Apám hetvenöt éves, összes fogai tulajdonosa, édes anyám hatvanéves korában halt meg és familiám mindkét ágról makkegészséges. Tehát a bajomat szereztem.
Mivel? Hát kérdéseire felelve, kisült, hogy huszonöt éves koromig mértéktelenül sokat szerettem, azontúl sokat ittam és dolgoztam.
Dr. Calmus vígan kacsint felém.
– Tiszta kép, tiszta kép – mondja és én nevetek. Mert tudom, hogy sejtelme sincs a baj valódi okáról, s mégis kezelni fog.
Aztán el kell mondanom, hogyan kezdődött a baj. Hát álmatlansággal és étvágytalansággal. Aztán ha nem aludtam, nagyon ingerült és lusta voltam. Aztán ittam, hogy el tudjam végezni a dolgomat, aztán nem tudtam dolgozni, mert sokat ittam.
– Világos kórkép – örül a doktorka, akit most már végtelenül megszerettem, mert láttam, hogy ez az úr sohasem fog engem kiismerni és így talán nem is fog meggyógyítani. Mert mondanom sem kell, hogy belül ragaszkodom a betegségemhez, s meghalnék, ha kigyógyítanának belőle. Mondhatom-e valakinek, hogy életem célja csakis egy asszony lelkiismeretének a megterhelése, s nem akarom, hogy az megkönnyebbülten mondhassa: lám, mégis kigyógyult, pedig azt mondta, hogy ebbe bele fog pusztulni.
Tehát a jelenlegi tünetek: elviselhetetlen vándorló fájdalmak, miknek főfészke a hátgerinc közepetája. Ingerlékenységgel váltakozó búskomorság, az emlékezőtehetség teljes hiányossága, aztán mintha hideg sapka nyomná a fejem búbját. A hátamon, a karjaimon mintha hangyák másznának, a lábszáraimban pedig amolyan permetező érzésem van, mintha a vérem számtalan cérnaszálon csurogna a lábamba. Amellett, ha ülök, azt hiszem, mintha a lábszáram csontja üres volna s eltörne a testem súlya alatt.
Éjtszaka pedig, alighogy behúnyom a szememet, egerek futkosnak a paplanomon. Minden összevág, magam is így olvastam nem egy orvosi könyvben. Még az orvosnak sem voltak ezek a tünetek ismeretlenek.
– Kimerültség, tisztára csak kimerültség, – mondja a füzetet vidáman összecsapva dr. Calmus – hát csak föl a fejjel, hat hét múlva olyan egészséges lesz, hogy az ellenfél ügyvédje sírni fog. És nem csinálunk semmit. Egy kis villamozás, attól elszaladnak az egerek, egy kis langyos fürdő, enyhe masszázzsal, ettől megszűnik a sapkanyomás és a hangyamászás, meg a vérbizsergés a lábszárakban, aztán néhány vidám társ a szebbik nemből, ettől visszatér a memóriája.
Erre a fordulatra a doktor úr felugrik, mert én hátraesem. Igazán nevetséges. A vidám társnők emlegetésére itt állt előttem.
Abban a kivágott fekete bársonyruhában, gyémánt diadémmal a hajában, amikor villogó szemmel egyet kacsint, a legyezőjével rám üt és azt mondja:
– Előbb kellett volna ismernie engem, kedves barátom, most már későn nevez gonosznak, lelketlennek. Hát igen, megcsaltam magát is és megcsalom két hónap múlva azt is, akivel magát most csaltam meg.
Aztán ráemelem a kezemet és rásujtok a fehér vállra, aztán a rózsás arcán csattan a tenyerem, aztán a térdén állva látom, amint rémülten rám néz és a kezét könyörögve összeteszi:
– Ne üss!
Aztán az ölembe ül és vadul csókol.
– Megütöttél! Pedig úgy szeretlek, mint asszony férfit nem szeretett soha. S te elhitted nekem, hogy meg tudnálak csalni? Én?
Téged? Akit jobban imádok az istenemnél. Hát tehetek róla, hogy utánam járnak? Hiába járnak utánam. S akit annyira szeretek, az elhitte rólam, hogy… ó…
Keservesen zokog. S én a térdemen állva fogom át a derekát és keservesen sírva kérek tőle bocsánatot.
– Egy kis szédülés, egy kicsi kis szédülés, – mosolyog a doktor – ez a vérszegénységtől ered. Sokat fogunk enni. És szeretjük a tejecskét? Bizony sok tejecskét fogunk inni.
Most már rémülten nézhettem erre az emberre, aki tejecskével akarja ezt az asszonyt kiölni belőlem, aki most azért költözött belém, karvalykarmaival a szívem rostjaiba kapaszkodva, mivel nem engedte végigálmodnom az egész viziót. Most tudom, hogy hetekig ismét a rabja leszek, mert térden állva bocsánatot kértem tőle. S most ettől az asszonytól szakadtam el, ezt vesztettem el örökre, nem azt a másikat, aki leejtve utolsó álarcát, rám szólt:
– Kifacsartalak, mit akarsz még? Eredj meghalni, ha nem tudsz nélkülem élni. Aki engem magáénak akar, az legyen férfi, hogy én jajgassak a karjai között, ne pedig nyávogjon, ha az ölébe ülök.
S a lélek, a lélek? Hát semmi, hogy neked adtam lelkem gazdagságát, hogy elaljasodtam érted, hogy loptam és csaltam érted, hogy tönkrementem érted? Hát semmi, hogy minden gondolatomban te ülsz, hogy álmaimban te vagy, hogy amíg égtem a szerelem lázától, egy sóhajodra meg tudtam juhászodni. Az ifjúságod is elmúlik s én imádlak öregen, csúnyán is. Ki fog téged szeretni, ha én nem leszek s te nem leszel fiatal? Ki fog támogatni, ha jönnek a késő bánat rémei s a kísértetem sanyargatni fog: mért öltél meg engem?
Hopp, az orvos az ebédlőbe visz. S ekkor kíváncsian oldalt ránézek. Észrevett valamit? Hogyan bámulna ez az ember, ha tudná, micsoda komédiát szavaltam most el önmagamnak, abban a képzeletben, hogy a másik is látja? Hogy mikor ez a kétségbeesett kifakadásom sem hatott rá, hát betettem magam után az ajtót s egy cigarettára gyujtva, mondtam magamnak:
– Hát csakugyan vége? Ördög tudja, mintha mégsem örülnék egészen annak, hogy szabadultam tőle.
Ezt magyarázzák meg nekem az orvosok, ha meg akarnak gyógyítani.
Miért sorvadok el attól az asszonytól, holott hónapokon keresztül szabadulni akartam tőle? S mikor sikerült, miért akarok sorvadni s a lelkét terhelni az én pusztulásommal, holott egészségesen élhetnék, ha nem akarnám őt okolni a romlásommal?
S mikor a fájdalmaim elviselhetetlenek, miért rémülök meg a gondolattól, hogy valamikor szabadulok tőlük? S mikor hozzá kiáltok éjtszaka, miért tudom, hogy ez komédia? S mikor komédiázok, miért markol a lelkembe a legvadabb és legigazabb kétségbeesés, féltékenység és fogvicsorgató szerelem? S ha kérdem magamtól: mi lenne, ha ismét a tied lenne? – azt felelem magamnak: Isten mentsen s kiveszem tárcámból a gombot, mely kesztyűjéről leesett és csókolom és könnyeimmel öntözöm.
– Most egy kis sonkát fog enni, egy kis zabkását fog kapni, aztán máma pihen. Hahó, hölgyeim, itt egy új kolléga, vidám cimbora lesz.
Nem látok jól. Egy öreg asszonyt látok, egy fiatal asszonyt, egy kislányt a mamájával, mind egészségesek, mint az élet, kihízva, kipirulva, s szemök fehérjéből rámvillan valami, ami Kamillára emlékeztet. Mit keresnek ezek itt, s vajjon micsoda komédia teszi őket beteggé? Mert most már meg mernék esküdni, hogy minden lelki baj, élet-tragédia, tört szív és sorvadó idegzet komédia, csupa komédia, mint az enyém.
X. AZ ÚR.
Egy vágyam van még: ha pofonüthetném Jerome-ot. Jerome-ot, a főpincért. Jerome-ot, a jótevőmet. Jerome-ot, akin úgy ül a frakk, mint Beketow a lovon, s aki úgy hajlong előttem, mint a tölgy előtt a fűszál. Ha én ezt a mindig sima, mindig alázatos és amellett mindig szemtelen pofát egyetlenegyszer végiglegyinthetném, akkor boldog volnék. Igaz, az előföltétele is boldoggá tenne, az, hogy kifizettem volna neki minden tartozásomat s újabb kölcsöneire nem szorulnék.
Ha benyitok a kávéházba, Jerome alázatosan elémbe tartja szivartárcáját. Csupa drága szivart tart erre a célra a nyomorult.
Ha pénzem volna, ötkrajcáros kubát színék, de mivel nincs, hát negyven-ötven krajcáros mi a csodákat kell elfüstölnöm. S nem tudok olyan gondtalan arcot csinálni, hogy Jerome rögtön le ne olvasná róla a pénzhiányt.
– Méltóságos úr, – mondja vérlázító alázatossággal – csak tessék szólani, boldog vagyok, ha szolgálhatok.
S én fogcsikorgatva boldoggá teszem a nyomorultat.
Már most nézzük csak. Az utca tele van szocializmussal. A nép lázong és a gazdagok menekülnek a pénzeszsákjaikkal. A mult héten kifosztottak két bankot és agyonütöttek hét bankigazgatót. Le a vagyonos osztállyal! – ordítják a fülembe. S ilyenkor ereimben bizsereg a vér és szeretném én is ordítani: le a vagyonos osztállyal! De cilinder van a fejemen s az apám gróf volt.
Fizetésem a takarékpénztárnál háromezer korona. Tehát én is a vagyonos osztályhoz tartozom.
Ez a Jerome minden vendégtől kap legalább három krajcárt. Jár hozzá naponta legalább ötszáz, az napi tizenöt forint. Ehhez járul a kiflipénz, a szivarpénz, az uzsorapénz. A rajtam levő kamatnyeresége havonta vagy húsz forint. S van ilyen legalább egy tucat. Ennek az embernek húszezer korona az évi jövedelme s vagy százezer a megtakarított pénze. És én vagyok az úr, ő a szegény ember.
Amennyire én tapasztalom, pénze csak a szegény embernek van, jól csak a szegény ember él. Nem kell messzire menni a bizonyítékért, ott van Helén. Helén egy szegény vargának a kitaszított lánya, akit én tettem szerencsétlenné. Gyermekünk meghalt, mielőtt megszületett s a kitaszított lány, akit én tettem tönkre, az én költségemen járt a színésziskolába. Azóta primadonna lett a szerencsétlen, hatszobás lakást tart a boldogtalan, apja, a varga, aranyórát hord és naphosszat a kávéházban kártyáz és átkoz engem, aki a lányát tönkretettem.
S valahányszor elmegyek hozzá, – ha már tönkretettem szegényt, csak nem hagyhatom el! – folyton sopánkodik, hogy neki nyomorognia kell, a lakás, az élet, a toilette koldussá teszi, a gázsi semmi, mert nyomorult tizenhatezer koronából nem tarthatja el magát is, a szüleit is, nem nevelhet tanítónőt a hugából, és orvost a bátyjából és költőt az öccséből. Nem is szólva a legidősebb nénjéről, aki egy pincérnek a felesége, de akinek korcsmát rendezett be és a legidősebb bátyjáról, aki kovács volt s most építési vállalkozónak csapott föl.
A hiányt persze nekem kell pótolnom, az én, háromezer koronámból, mivelhogy tönkretettem szegényt. Ha én nem vagyok olyan alávaló, ő most tíz koronát is keresne hetenként a masamódnál, ahol megismerkedtem vele.
Én tartom a szegény primadonnát a fizetésemből és a váltóimból és Jerome tart engem. Ha Jerome megharagszik, vagy azt mondja: most már eleget kerestem, nyugalomba vonulok, – akkor nekem éhen kell halnom.
Aztán ne higyjék, hogy különben is úr volnék. A hivatalban én vagyok az első, aki jön, az utolsó, aki megy, mert a munka a legolcsóbb időtöltés. Amellett én vagyok a takarékban az egyetlen gróf, a többi mind szegény ember. Az egyik pláne jól házasodott és földet is vásárolt. Az igazgató is szegény ember, az apja még diurnista volt és ő is harmincforintos praktikánsból küzdötte föl magát. Ezek mind azt a dogmát vallják, hogy a gróf urizál és nem dolgozik s ha nem szakadok bele a munkába, mind azt hinné, hogy henye vagyok. Igy is átlag csak minden harmadik évben javítják a fizetésemet, a szegény emberekét pedig minden esztendőben.
Amikor künn háborog az utca s a szociálista mozgalom elsöpri a rendőrök lovait is, engem is mérhetetlen düh fog el. Gyűlölöm a kapitalistákat, érzem a nyomorult világ minden súlyát, igazságtalanságát. Petróleum-kannát, hogy leöntsem Jerome-ot, a kapitalistát, az ex-vargát, Helén apját, a kapitalistát, kollégámat, a jól házasodót, a kapitálistát. De a szociálisták kinevetnek, ha közéjük mennék és Jerome, amikor dühömet, keservemet és irígységemet rossz viccekbe fojtom, bánatosan mosolyog és bajusztalan lakájarcát simogatva mondja:
– Hja, a méltóságos úrnak könnyű!
És Helén, amikor illatos szobájába lépek s gyönyörű szőke haját óva, gyémánt hajtűt dug bele, ha átfogom selyempongyolás derekát, sóhajtva enged ölelésemnek:
– Persze, a gróf úrnak primadonna szerető kell, de feleségnek elveszi majd a grófkisasszonyt.
S az édesanyja, – hogy lehet ez a némber valakinek az édesanyja? – ha az előszobában találkozom vele, féloldalt, hogy ne nekem szóljon, de hangosan, hogy mégis halljam, epéskedik:
– Vigyázz a hangodra, lányom, neked dolgoznod kell, hogy eltartsad a gróf úr szeretőjét.
Ó mint gyűlölöm a szegény embereket s hogy szeretnék én is szegény lenni, hogy forradalmat csinálhassak ellenük!
*
Minden este le kell ereszteni a rolókat. Kint zajong a nép, mely kenyeret és jogokat kér. A nép ugyanis kimondta az általános sztrájkot s aranyért sem akar sztrájktörő lenni. Ennélfogva a nép éhezik és kenyeret akar. Kap is, mert a hatósági ingyen kenyér- és pástétom-boltok csak úgy öntik a karéjokat és a pástétomokat s ha egy csoport munkás betér az Angol királynőbe, nem merik sem kidobni, sem fizetést nem mernek kérni tőlük, különben törnének, zúznának. A nép tehát éhezik és elkeseredése nőttön nő a kizsákmányoló polgári társadalom ellen.
A kávéházban a leeresztett rolók mögött töröm a fejemet, hogy meddig bírom még. Váltóimat már nem tudom prolongálni, a takarékban az igazgató figyelmeztetett, hogy fizetési letiltásokat igazgatósági határozat szerint nem tűrhet, s így ha jövő elsejéig nem szerzek feloldást letiltott fizetésemre, hát kénytelen lesz engem rövid úton elbocsátani. Helén összeveszett az igazgatójával, mert vetélytársnője is sárga ruhát csináltatott s az igazgató nem tiltotta el a viselésétől.
Ugyanekkor automobilt vásárolt a szegény lány és soffőrt szerződtetett. Ennek a szegény páriának éppen tíz forinttal nagyobb a fizetése, mint az enyém. Hogy viseljem el mindezt?
S amellett Jerome is aggodalmaskodik. A forradalom nagyon bizonytalanná teszi a helyzetet. Ő nem olyan optimista, mint a gazdája, ő meg van róla győződve, hogy maholnap berontanak a sansculotte-ok s neki bizony szegény ember létére is becses a bőre.
Három gyermek apja lévén, kötelessége az óvatosság. Azonkívül ő pincér, tehát nem köteles bátornak lenni.
Ameddig lehetett, nem akartam ezt a beszédet elérteni. Egy este azonban sápadtan, reszketve hozzám lépett. Teljes alázatossággal, mint szegény pincérhez illik, szólott:
– Méltóságos úr, ne tessék haragudni, de én még ma itthagyom az üzletet. Azt a csekélységet, amivel a méltóságos úr számláját terheltem… röstellem, mert a méltóságos úrnak csekélység, de nekem, szegény embernek sok, különösen most, hogy nem lesz keresetem sem.
Éreztem, hogy minden csöpp vérem a szívem felé tolul, s szinte fázott az arcom, annyira kiment belőle a vér. A torkom összeszorult s az öklöm is. Aztán irtózatos düh fogott el, öklömmel rácsaptam az asztalra, balkezemmel kifordítottam a nadrágom zsebét.
– Gazember! – ordítottam. – Csekélység? Nekem csekélység?
Egy fityingem sincs és a pikolóm a vacsorám és…
Tovább nem folytathattam. Irtózatos csörömpölés, döngetés, recsegés és ordítozás hangzott az utca felől. A néhány szál vendég fölugrált és ész nélkül menekült az udvarba. Az ajtó bedőlt és vad alakok bunkósbotokkal, késekkel, vasrudakkal fölfegyverkezve rontottak be.
– Le a vagyonos osztállyal! – ordítottam fölvillanyozva és rávetettem magamat Jerome-ra. Egynek éreztem magamat a vad tömeggel s vele együtt én is elnyomóm ellen fordultam. Azt hiszem, mégis csak teljesedik leghőbb vágyam pofonüthetem Jerome-ot.
De Jerome ijedten kiáltotta:
– Méltóságos úr, eresszen el!
– Ahá! – röhögött a tömeg vezére, egy mezítlábas óriás, akinek a szájában Ferenc József-szivar égett, amilyet egyszer a vezérigazgatómtól kaptam. – Méltóságos úr?
– Le a vagyonos osztállyal! – dörögtem ismét és rávetettem magamat Jerome-ra. – Uzsorás spongya, szipolyozó nadály…
Többet nem mondhattam. A szivarozó óriás kiszabadította kezemből Jerome-ot, a tömeg pedig rám vetette magát:
– A pincért, a szegény embert bántja! Le vele!
S vagy tíz bunkósbot döngött a fejemen, hogy szétloccsant az agyvelőm és én szörnyethaltam.
ELBESZÉLÉSEK.
CSIPKERÓZSIKA.
I.
– Várjon – mondta Régen András dr. és az írása fölé hajolt.
Ez reggel kilenc óra körül történt. Az írása fölé hajolt és gondolkodott. A nyitott ablakon keresztül látszottak a hegyek, melyek szintén vártak. Beszállingózott a por és letelepedett a megiratlan papirosra és szintén várt. Régen András pedig ült mozdulatlanul, s olyan volt, mintha szintén várna, s várakozás közben ellepné a por, a pókháló, mint valami régi nemes palack bort a pince elfelejtett, vagy féltett zugában.
Igazi porlepte ember. A haja fakóbarna, mintha régen kefélte volna.
Bajusza formátlanul lelógó, a szakálla mintha száz év óta nem látott volna szabályozó ollót. Szürke, színtelen volt a ruhája, szürke a fehér inge és nyakravalót meg mellényt egyáltalán nem viselt. S a szürkeségből kivilágított a két szeme, az is mintha álomba borultan gondolkodnék. S a kisvárosi toronyóra a delet ütötte és Régen András még mindig kereste a szürke gondolatot, mikor nyilt az ajtó, s az inasa ételes kosárral a karján rányitotta az ajtót, s egy porlepte asztalról elsöpörte a könyveket, hogy ráterítse az abroszt.
– Már dél?
– Igenis, tekintetes úr. S a kisasszony még mindig vár.
– Akkor jöjjön be.
Egy pillanatra sem hökkent meg, hogy a kisasszonyt kilenc óra óta várakoztatja.
A kisasszony megjelent. Gyászruhás kislány, tán tizennyolc éves. A tekintete egy másodpercig félt, egy másodpercig haragudott, aztán mosolygott és durcáskodott:
– Csakhogy eszébe jutottam a bácsinak. Maga a bácsi?
Régen dr. feléje fordította a székét s nézte. Ha a szemét nem lepte volna be a szürkeség, rég nem látott volna ennél szebb gyereket. Gyönyörű hamvas, friss arc, mesébe illő szájszögletekkel, s két nagy forradalmi fekete szem, melyben a gyermeki ártatlanság minden vakmerősége és kémlelődése benne volt. A gyermek, aki azt mondja: én nő vagyok. A függő, az alárendelt, a fegyelem alá hajló, aki uralkodásra való. De a porlepte tudós csak a fekete ruhát és a gyászfátyolt látta, mikor feléje nyújtotta a kezét:
– Igen, én vagyok a bácsi és ebéd közben elmondom majd, hogy mihez tartsd magad.
– Még egy tányért – szólt a lány az inasnak s letette kalapját. – És ebéd után majd a podgyászomat elhelyezi ott, ahol a bácsi nekem lakást rendel.
Ezzel már az asztalnál ült, beleharapott a kenyérbe és azt mondta:
– Nagyon éhes vagyok, én nem szoktam meg, hogy tizenkettőig várjak uzsonna nélkül.
A doktor úr erre sem reagált, mert nem reagált semmire. Furcsa volt neki, hogy ne egyedül ebédeljen, de azért ebédelt kettesben is. S közben útbaigazította a kislányt:
– Szívesen tartlak, de nem akarom, hogy megszokott életmódomon változtatnom kellene. Holnap megint egyedül akarok ebédelni, te a szobádban ebédelsz, akkor, amikor akarsz, azt, amit akarsz.
Költhetsz, amit akarsz, tehetsz, amit akarsz, a ház elég nagy, hogy együtt éljünk úgy, hogy egyik a másikat ne zavarja.
– És ha unatkozom?
– Azzal mulatsz, akivel akarsz, amivel akarsz. Szüleid engem kértek meg, hogy tartsalak el s abban a tudatban haltak meg, hogy így is lesz. Hát így is lesz, de semmi közöm hozzá.
A kislány elbiggyesztette a száját.
– Ez nem lesz nagyon mulatságos, de a bácsi az úr, a bácsi tehet, ahogy jónak látja s én engedelmeskedni fogok, amíg bírom. De mondja meg a bácsi, mért olyan savanyú ember?
Régen dr. csodálkozva nézett a kislányra.
– Én savanyú?
A kislány is mintha megingott volna véleményében. Ez a hang tömör, fiatalos csengésű hang volt, szinte naiv. S ugyanakkor a kislány fölpattant, az íróasztalhoz lépett és elkiáltotta magát:
– S milyen csinos ember a bácsi?
– Hagyod ott mindjárt! – dörgött a bácsi vadul, mintha ütött volna. A kislány ijedten tette vissza az arcképet, melyet felvett. A bácsit ábrázolta frakkban s mellette egy nagyon szép hölgyet menyasszonyi fátyolban.
– Tedd vissza, – szólt a bácsi csöndesen – aztán jegyezd meg: semmihez, ami itt van, nem nyúlni. Aztán nem kérdezni. Nem kíváncsiskodni. Én sem kérdezek tőled semmit. Igy jó barátok leszünk. Különben nem. De ez is mindegy. Ha nem leszünk is jó barátok, neked nem kell félned. Itt minden épúgy a tied, mint az enyém.
A kislány félig félénken, félig kíváncsian kereste ebben az emberben azt a csinos fiatalembert, akit a kép ábrázolt. S mintha megtalálta volna – csóválta szép gyerekfejét, aztán bólintott:
– Ahogy a bácsi parancsolja. De azért mégis – ha beretválkoznék, most is olyan csinos lenne.
– Elég – szólt Régen dr. s ismét az íróasztalhoz ült.
II.
A kislány beleélte magát a házba és megismerte annak csodáit.
Fölfedezte, hogy az egész nagy háznak összevissza két lakott szobája volt, abban alig valami bútor: a bácsi dolgozó- és hálószobája. Aztán egy sor szoba, pazarul berendezve és porlepetten. Gyönyörű úriszoba, remek női szalon, egy kettős hálószoba csipkéből és selyemből és paliszanderból, nehéz virágos szőnyegekkel, drága képekkel és kárpitokkal. Volt márványos fürdőszoba, melybe a háztetőre helyezett víztartóból ömlött a víz, ha fölpumpálták volna. Annak a sornak a végében volt egy kicsi szoba, tele elszáradt muskátlikkal és sárga, holt pálmákkal. Itt vette be magát a kislány, s élve a bácsi engedelmével, bebútoroztatta magának a saját gusztusa szerint.
Az inastól aztán megértette, hogy ez a szép lezárt lakosztály a fiatal párt várta, de a tekintetes úr csak egyedül érkezett meg. A szép menyasszony az esküvő után s a nászút előtt eltűnt.
Megszökött az urától, akihez csak erőltették. S a tekintetes úr megérkezett egyedül, egy ideig nem mert senkinek a szemébe nézni, mert csúfság volt, mi vele megesett, aztán nem akart senkinek a szemébe nézni. Könyveket írt és olvasott, s amit írt, amit olvasott, vele együtt belepte a por.
A kislány, ezt megértvén, nagyon csöndes lett. Majd a változatosság kedvéért nemcsak olyankor sírt, mikor szülei jutottak eszébe, akiket majdnem egyszerre veszített el, hanem olyankor is, mikor a bácsi szobája előtt suhant el, azaz állt meg az ajtaja előtt s befelé hallgatódzott. Aztán lábujjhegyen végiglopódzott az elátkozott szobákon, ahol nem volt szabad takarítani, s ahol minden még mindig várta a fiatal asszonyt. Olyan furcsa volt az, hogy a kislány elfelejtett unatkozni.
De aztán mégis csak unatkozott, s nem akart unatkozni. Betű szerint betartotta a bácsi rendelkezéseit. Magára hagyta s maga tett, amit akart. Például zongorát állíttatott magának és zongorázott.
Aztán a színház karmesterét hivatta, s taníttatta magát énekelni. Aztán könyveket hozatott magának, aztán sétált a kertben, a városban és a városon kívül. Csak egyet nem tett meg, úgy érezte, mintha ez gyávaság volna, ha megtenné: ő sem ment emberek közé, a mesterén és az inasán kívül senkivel sem érintkezett.
A két ember így élt együtt s tudomást sem vett volna egymásról, ha a zongorának és a kislány gégéjének nem lett volna hangja. De a hang nem respektálja a tilalmat, a hang nem áll meg a bácsi ajtaján, a hang nem vár kilenctől délig. Régen dr. csóválta a fejét és nem tudott gondolkodni. Aztán gondolkodott s megismerte, hogy ebbe ő nem szólhat bele. Ha neki szabad gondolkodnia, a kislánynak szabad énekelnie és zongoráznia.
Aztán csóválta a fejét, mikor Pestről könyves csomagok érkeztek s a sajátjából ki kellett választania azokat, miket nem ő rendelt, hanem a kislány. Ez már bosszantotta. S megesett, ami sohasem esett volna meg:
– Pista, kéretem a kisasszonyt.
A kisasszony jött. Fekete ruhácska, fehér arc.
– Parancsol a bácsi?
– Annuska, nem volna lehetséges, hogy a te paksamétáid ne kerüljenek az én kezembe?
– De igen, bácsi. Ha a bácsi paksamétái az enyémbe kerülnek, akkor én választom el a kettőt.
– Jól van – mondta a bácsi s megint gondolkodott az írása fölött.
A hangok tovább zúgtak s a bácsi megszokta őket. Most már csak úgy tudott gondolkodni, ha a kislány zongorázott, vagy énekelt. S mikor egy nap, két nap se zongora, se ének, a bácsi nem tudott gondolkodni. Zavarta a csönd.
– Pista, a kisasszonyt.
– Parancsol a bácsi?
– Mért nem énekelsz, zongorázol?
A kislány csodálkozott.
– Eszembe jutott, hogy zavarom a bácsit. Hát abbahagytam.
A bácsi ránézett.
– S nem hiányzik? Mit csinálsz most?
– Gondolkodom – szólt halkan a kislány.
– Micsodán?
– Hogy hogyan kerüljek innen el s meddig kell még itt zavarnom a bácsit, míg elkerülhetek.
A bácsi ismét feléje fordította a székét, mert eddig rá se nézett.
– Nem jól érzed magad itt? Akkor mehetsz Pestre, vagy akárhova.
Mondtam, ami az enyém, az a tied is, nem tartozol semmi számadással.
– Ez nem igaz, – szólt a kislány – itt minden a bácsié és én kegyelemkenyéren élek, de ezzel nem törődném, ha a bácsi jó volna hozzám, vagy rossz volna hozzám. De így gazdátlan vagyok és rab vagyok, s meg sem köszönhetem, hogy jót tesz velem, mert nem jóságból teszi, hanem mert maga nem törődik semmivel.
A bácsi még rá is emelte a szemét.
– Hát nem jó az, ha mindent szabad?
– De, az nagyon jó, hogy minden szabad, de nem jó, hogy úgy szabad minden, hogy magának mindegy, vagyok-e, vagy nem. Én inkább elmennék, de nem a maga pénzén, hanem a magam erejéből. S azt hittem, megtanulok énekelni, s elmegyek színésznőnek, de most már ez sem lehetséges, mert eszembe jutott, hogy zavarom a kornyikálásommal.
A bácsi erősen gondolkodott ezeken a dolgokon s úgy érezte, hogy most tudna az írásán is gondolkodni. A kislány beszéde úgy hatott rá, mint a zongorázása. Valami hang volt s amellett olyan értelem, melyet nem tudott egészen megérteni, mert nem igen ismerte a kislányos értelmeket.
– Tőlem csak muzsikálj, – szólt – sőt kérlek is, hogy muzsikálj, mert már megszoktam, s most zavar a csönd.
– Igazán?
A kislány egyet ugrott, s a bácsi kezéhez nyúlt. Ez el akarta kapni, de a kislány már megcsókolta és kipöndörült az ajtón.
Egy perc és vígan, csapongva, hullámozva és morajos zúgással omlott feléje a zongora-hangzuhatag. Olyan volt, mintha a beporosodott márványkád megtelnék a kiszáradt rezervoár vizével.
Ez tetszett a bácsinak s az írása fölé hajolva gondolkodott. Nem jutott eszébe semmi, de nagyon meg volt elégedve.
III.
Nagy baj történt. Bekövetkezett a tél s a kislány vacogva tapasztalta, hogy kályha nélkül a szobácskája hideg. S a szobácskájában nem volt kályha. S kisült, hogy a szobácskának kéménye sincs és egyhamar nem lehet oda kályhát állítani.
Az inas referálta ezt a tekintetes úrnak.
– Kéretem a kisasszonyt.
– Parancsol a bácsi?
– A szobádban nincs kályha.
– Tudom.
– Te fázol, Annuska?
– Fázom.
– Ezért nem tudsz zongorázni?
– Ezért.
– Mit csináljunk?
– Olyan szobát adjon a bácsi, ahol kályha van.
A bácsi megrezzent. A kislány is megjiedt.
– Napközben légy itt.
– Zavarom a bácsit.
– Ez igaz. De légy itt. Néhány napom kárba vész, ennyi az egész.
S a kislány megvonult a szoba sarkában s olvasott.
– Annuska, hozassuk be a zongorádat. Zongorázz.
– Nincs hely. Hová tegyük?
Három napig voltak így. A bácsi gondolkodott s nem jutott semmi eszébe, a kislány olvasott, s azután együtt ebédeltek.
Negyedik nap a bácsi ideges lett. Ötödik nap fölpattant.
– Hát keressünk – szólt rekedten s kiegyenesedett, mintha valami ellenséggel kellene szembeszállnia s a kislány megértette, hogy szobát keresnek.
S benyitottak az elátkozott szobasorba – ketten. S végigmentek az elátkozott szobasoron ketten. S léptük alatt fölijedezett a por s a belepett selymek és csipkék meglibbentek a léghuzamban. S megálltak abban a szobában, mely sohasem volt hálószoba s az ember lihegett és dadogott:
– Talán ez?
S a kislány reszketett, a bácsi kezét fogta, aztán ránézett, s a nyakát fogta és keservesen sírt. S a bácsi csitította és símogatta a haját, csitította és magához ölelte, csitította és megcsókolta. S ekkor a kislány még keservesebben sírt és odatapadt a ziháló emberhez.
– Mi baj? – kérdezte az.
S a kislány csak zokogott s az ember csak csitította:
– Annuska, Annuska, no, ne sírj, majd jó lesz, majd jobb leszek.
– És nem küld el maga mellől?
– Nem, ott lehetsz mellettem, hisz már megmondtam, hogy ott légy?
– És megborotválkozik a bácsi?
– Minek?
– Mert így szurkál a szakálla.
Az ember eleresztette. Aztán a karjába kapta:
– Megberetválkozom.
S visszamentek.
– Pista, a beretva!
S mikor a tükörbe nézett, ámult és bámult, aztán a kislányra nézett s kacagott és megölelte.
– Csipkerózsika – szólongatta boldogan, – fölkeltetted az alvó princet!
ERDŐ SZÉLÉN.
A réten keresztül egy ifjú ment dalolva az erdő felé. A nap sugárlávával öntötte le, de ő dalolva vetette kalapját a levegőbe. Mikor az erdő szélére ért, félarcát beborította az árnyék, félarcát perzselte a nap. Ekkor már nem dalolt, hanem fütyült. Füttye, mint a rigóé, végigugrált az erdőn és elért egy öreg ember füléhez, aki görcsös botra támaszkodva iparkodott az erdőből kifelé. Éppen akkor ért a szélére, mikor az ifjú ember nagyokat kurjongatva nyakába hurkolt egy kötelet, hogy fölakassza magát.
Az öreg ember: Az isten szerelmére, mit csinálsz?
Az ifjú: Ihaj-csuhaj, fölakasztom magamat.
Az öreg: Ne légy istentelen, fiatal ember, ne vesd el magadtól az életet, mely még sok jót tartogathat számodra. Mért akarsz meghalni?
Az ifjú: Tele van a szívem gyönyörűséggel és olyan boldognak érzem magamat. Ez az ág olyan hivogatólag intett felém, hát eszembe jutott: jó volna, ha felakasztanám magamat rája.
Az öreg: Léha fickó vagy, aki velem játszol és nem a halállal.
Az ifjú: Sohse tapasztalj kevesebb tiszteletlenséget, ősz ember, mint én érzek irányodban. Fehér a hajad, bús az arcod. Hová igyekszel, jó öreg?
Az öreg: Megpihenek itt az erdőszélen. A lábam roskatag és lelkem nehéz az élet terhétől. Megyek napnyugat felé.
Az ifjú: Lelked nehéz az élet terhétől és mégy napnyugat felé.
Milyen bús szavak és milyen szomorú vándorút. Hány éves vagy, öreg?
Az öreg: Ha isten megengedi érnem, télhavában nyolcvanéves leszek.
Az ifjú: S még mindig egyedül jársz az élet útján? Nincs kunyhód, ahol bevárhatnád a halált? Nincs unokád, aki kezedet csókolná?
Az öreg: Van kunyhóm, de abban mások ülnek. Fiatalok és szívtelenek. Van unokám, de ez nem csókol kezet. Nyolcvan esztendő folytán nem találkoztam az örömmel. És nem szeretnék meghalni, míg meg nem látom.
Az ifjú: Tavasz elején töltöttem be huszonnegyedik évemet. Mint gyermek szerettem a kecskegidát és a kutyákat. Mint fiú a könyveket és most a virágokat, a szép lányokat, az érett gyümölcsöt és a reszkető falevelet. És minden rám mosolygott, a gyümölcs, a szép lány és a szívem tele van örömmel. Szegény öreg, ha adhatnék belőle tenéked!
Az öreg: És mégis meg akarsz halni?
Az ifjú: S te mégis élni akarsz?
Az öreg: A reménység tart.
Az ifjú: A teljesedés küld. Öreg, oly mindegy, hogy mit csinálunk, a fő, hogy azt csinálhassunk, amit akarunk. Lásd, mikor a nap úgy a szemembe szikrázott, az erdőszéli szellő felém libegtette ezt a gyönyörű ágat, mintha egy tündér arca jelent volna meg és az erdő kacagott és a tündér mosolygott, és csupa szeretet és boldogság súgta felém: akaszd föl magadat, akaszd föl magadat!
Az öreg: S ha nem jövök, most tehetetlen hulla volnál. Hallod a varjút? Már kivájta volna szemedet. Szép ragyogó világod egy fekete semmiség.
Az ifjú: Ez az élő látása, nem a halott kára. Szánlak, jó öregem, látszik, hogy nem voltál soha boldog. Ha csak egy pillanatig érezted volna, milyen édes élni, nem sajnálnád azt, aki meghal, mielőtt az édesség keserűséggé válik.
Az öreg: Vén szemem sok boldog embert látott, mind irtózott a haláltól.
Az ifjú: Nem is voltak azok boldogok, csak kapzsiak. Kuporgatták a perceket, mintha az időt össze lehetne gyüjteni. Egy perc és még egy perc nem két perc, hanem egy. A szerelem egy hosszú csók, a boldogság egy hosszú sóhajtás. Váltogasd gyorsan a csókot, mert különben nem tartod meg az egyiket, csak megúnod. Da capo? Látod, te öreg ember, ettől féltem a boldogságomat. Mikor minden megvan és minden jól esik, akkor halni meg, mint a szerelmes fajdkakas, ez az élet teljessége, nem pedig a lassú fáradás, a biztos leszegényedés, az örömtelen elárvulás.
Az öreg: Nem illik csúfolni a vakot, olyanokat beszélvén neki a színekről, miket ő nem ismer, de nem is hihet benne.
Az ifjú: Nézz a tükörbe és mondd meg: egy boldog ifjúnak lehet-e kívánatos, hogy olyanná váljék, mint te?
Az öreg: Aki boldog ifjú, az nem lesz soha olyan, mint én. Abból boldog aggastyán válik, s örömei épúgy megteremnek, mint a léleknek gyönyörűsége a nyári káprázat után.
Az ifjú: Százéves ha volnék, mindig csak ifjúságomra gondolnék.
Ezt a boldogságot nem érhetem el többé soha s akinek ez a boldogság kell, annak nem boldogság egy másik. Isten áldjon meg, szegény öreg, ne zavarj tovább a boldog meghalás gyönyörűségében.
Az öreg: Úgy lehet, valahol egy virág nyílik az éjjel, számodra, holnapra. Meg tudsz halni és nem tudod, vajjon az a holnap nem szebb-e, mint a ma?
Az ifjú: Mindig szebb, mindig üdvösségesebb a holnap a mánál.
Mindaddig, míg az élet delelőre nem ért. Most tele vagyok az élet tudatával és lesz holnap, mely kevesebbet ad. Az élet tele fakasztja fámat virágokkal, hogy azután virágokat téphessen életem fájáról. Megcsallak, ravasz élet, elfogadom virágaidat és azután telerakódva megszököm. Evoe, éljen a halál!
Az öreg: Az életet meg nem csalhatod. A sírba ugrasz és virágaid itt maradnak.
Az ifjú: De nem látom, mint lopja le rólam az idő. Nem tudok róla, nem siratom, tele hálával és szeretettel Isten iránt, elalszom virágos virulásomban.
Az öreg: A holnaptól szöknél, mely az élet célja. Gyerekkoromtól fogva a holnapot várom, roskadó inakkal a holnap elé megyek.
Évtizedek múlnak, emberöltők változnak s a holnap nem jön el. Ha ezt a holnapot megérem, én is szívesen meghalok, de verejtékkel a homlokomon és keserű búval a szívemben elébe megyek, s ha mérges kígyó sziszegne rám, repülni tudnék vén lábaimmal, hogy megmeneküljek marásától.
Az ifjú: Az én holnapom a hátam mögött van. Kedvesem sohasem lehet többé olyan szép, mint tegnap volt. Karom sohasem fogja többé oly hevesen szívemhez szorítani, mint tegnap. Csókom nyomán sohasem fog többé oly szűziesen elpirulni, mint tegnap. De értsd meg, öreg ember, én nem akarok meghalni, csak meghalok.
Az öreg: Én nem halok meg, csak akarok. Bűn elmenni a földről, mielőtt az ember boldog nem volt és bűn itthagyni a földet, mikor boldog.
Az ifjú: Ne ámítsd magadat, szegény öreg, az élet felé mégy és a sírhoz érsz. A boldogságot hiába várod már, a hátad mögött van. A boldogsághoz ifjúság kell, mikor leszel te fiatal?
Az öreg: Voltam.
Az ifjú: Ha voltál ifjú, akkor sem voltál. Az ember átalussza a napfölkeltét s fölébredvén, megesküszik rá, hogy a nap fölkelt.
A boldogsággal te már régen találkoztál, de akkor a holnapra vártál és elrúgtad magadtól. Szegény öreg, aki az élettől valamit vár, annak nem ad semmit. Isten veled.
Az öreg: Tehát nem ölöd meg magadat?
Az ifjú: Az is jó lett volna, így is jó. Nem kötöm magamat semmihez. Isten veled.
Ezzel az ifjú nagyot kurjongatott és eltűnt az erdő mélyében. Az öreg hallgatódzott utána, amíg csak az utolsó galy recsegését hallhatta. Aztán kimondhatatlan öröm csillogott ki vén szeméből.
Az ifjú ugyanis a fán felejtette kötelét.
Az öreg: Mily boldogság!
És fölakasztotta magát.
VÉGRE!
I.
– Még öt perc – gondolja magában Gerendás Béla biztosítótársasági hivatalnok évi háromezerkétszáz korona fizetéssel, s jelenleg két koronával és tizenegy fillérrel a zsebében. Belebámul a kávéház ragyogásába, s rémülettel követi az óramutatót, mely gyorsvonati sebességgel végez az öt perccel.
– Még öt perc – gondolja ennek elteltével, de csak fölcihelődik. Tíz órára jár az idő, s ez a még öt perc kapupénzt jelentene. Utolsó irígy pillantást vet a szomszédos ablakpáholyba, ahol egy fiatalember egy még fiatalabb hölggyel titkos kézszorításokkal tölti az időt, s ingadozón, mintha sokat ivott volna, indul az ajtón kifelé. Mindenki utána néz, ilyen óriási alakot ritkán látni Pesten.
Hát menjünk haza. Vajjon mit fog otthon találni? Mindennap kérdi ezt, s mindennap tudja, hogy mit talál otthon. Egy beteg asszonyt, aki egészséges korában is csak a derekáig ért, most még odáig sem.
Egy beteg asszonyt, akivel szemben szörnyetegnek, szívtelennek föst, pedig… rabszolga. S mindennap fölfogadja, hogy végez vele, hogy föllázad ellene, és mindennap az asszony végez vele.
Hogy is van? Meg kell házasodni, ezt az életet tovább nem bírja.
Sok az adósság, sok a szerelmi baj. Nem, kilábolni az adósságokból, s rendes életet élni, mindennap rendesen otthon lenni, néha az asszonnyal együtt kimaradni. Voltaképpen roppant családi hajlamú embernek ismerte meg magát minden viselt dolgának dacára.
Hát itt van ez a csinos, szőkehajú Pécskai Annus. Szerelmes belé?
Nem. De szép, kedves leány, ennyi elég. És kicsi lány, s neki mindig gyöngéje volt a kicsi termetű nő. S a nagybátyja takarékpénztári igazgató, befolyásos ember. Ez majd előresegíti a hivatalban. Ezt nemcsak ő gondolta, hanem a nagybácsi mondta is.
Aztán itt van a másik nagybácsi, a mama bátyja. Majdnem milliomos cég. Ez látja el a kislányt kelengyével, sőt tízezer korona hozomány is lesz. S voltaképpen ez a fő. Ki kell tisztulni az adósságokból, aztán szegényesen, rendesen eléldegélhetnek.
Pénzgond, szerelmi gond nélkül.
No, aztán megvolt az esküvő. A szomorú nagybácsi titokzatosan egy borítékot csúsztatott a kezébe:
– Menjetek nászútra.
Ezer korona volt benne, nászútnak elég.
De sajnos, még sok is volt. A kicsi csinos asszony harmadnapra megbetegedett s többé ki sem akart gyógyulni. Az orvos azt mondta, nem lett volna szabad férjhez mennie. Hát ez nagy baj, az asszonykának is, aki imádta az urát s elveszettnek tartott minden percet, mely csók nélkül múlik el, az embernek is, aki révedezve kérdezgette magában:
– Most már mi lesz? Megházasodtam és nincs feleségem, feleségem van, de az orvos azt mondja: nem igaz.
Hát kár a költségért, menjünk haza. S hazajöttek s az asszonyka mindjárt befeküdt az új ágyba s ritkán kelt onnan föl. S hazajött s a takarékpénztári bácsi nagy botrányok között el volt csapva állásából, mert kiderült, hogy a mamai bácsinak mint rokon aránytalanul nagy hitelt nyújtott s a csőddel a takarékpénztár óriási összeget vesztett. Mert a mamai nagybácsi csődbe ment, s az az ezer korona, melyet nászutazásra kezébe csúsztatott, voltaképpen az egész hozomány volt.
Már most mit tegyen? Nyakig az adósságban, egy beteg asszonnyal, akit gyöngéden ápolni s drága kúrákkal gyógyítani kell.
– Be vagyok csapva, – gondolta elkeseredetten – s nem vagyok bolond, hogy becsapassam magamat. – Azzal az eltökélt szándékkal indult haza a hivatalból, hogy vagy az asszonyt küldi haza, vagy ő maga pakol s megy vissza a hónapos szobába.
De mikor zord ábrázattal belépett, két vékonyka kar nyúlt feléje:
– Ilyen sokáig, ilyen sokáig, nem bírom ki, hogy olyan sokáig távol maradj!
S az óriás elszontyolodott s gyáván rebegte:
– Édesem, háromig tart a hivatal s most negyed négy van.
– Tudom, tudom, de oly sok, oly irtózatos sok idő ez, ha az ember vár.
Hát küldheti haza ezt a szegény teremtést? Mehet ő hónapos szobába? Mélyet sóhajtva ült az ágy elé s elrévedezve kanalazta a levest. Nem, ez már így van, ő ezt a szegény gyönge teremtést nem fogja megölni.
– Meghal magától is – gondolta magában, de nyomban letagadta maga előtt, hogy gondolta.
II.
Megtörtént, amiről azt hitte, ezt már nem köteles eltűrni.
Apának kellett volna lennie, s orvosi operáció alapján megakadályozták ezt az anya élete érdekében. Tömérdek pénzáldozat, azaz újabb adósság. Mikor a szegény teremtés először mosolygott reá és feléje tárta karjait, szinte meggyűlölte. Van lelke hozzá? Mintha mi sem történt volna? Hát ő nem érzi, hogy megölték a gyermekét az ő élete érdekében? Úgy érezte, ha ő lenne az anya, gyilkosnak érezné magát. S ez a gyönge teremtés, ez a csupa esendőség, – ennek van ereje tovább élni, s egy könnycseppet sem ejt gyermekéért, csak azért, mert nem szülte meg?
S csókra gondol? Ez a semmiség? Nem, nem érdemel irgalmat. Igazi asszony megszüli gyermekét, s ha belehal is, egy életreképesebb teremtés örökölte életét. Mikor e hangulatában először durvult el a hangja, az asszony meglepett, majd rémült tekintetet vetett reá, aztán, mintha megértette volna urát, a párnába rejtette arcát, úgy rebegte:
– Nem tehetek róla, hogy még élek.
Ez szívébe vágott az óriásnak. Odaült az ágy elé, s lágy fuvolahangon kérlelte a zokogót. S megvetette és átkozta magát, s megfogadta, hogy ezentúl minden ocsmány gondolatot messze űz magától, s ha akármilyen nehéz lesz is az élete, ennek a szegény beteg teremtésnek nem fogja betudni, s nem fogja vele éreztetni.
Aztán lábra állt az asszony, aztán ismét beteg lett. S minél hívebben tartotta meg Gerendás a fogadalmát, tapasztalta, hogy a gyönge asszony voltaképpen rettentően erős és kegyetlen. Ha benyitott a sivár kis lakásba, mind többször az asszonyt lesütött szemmel, ölbe tett kezekkel találta, s köszöntésére is alig felelt.
– Mi baj?
Nem kap feleletet.
– Mégis, mi baj?
Nagysokára megtudja. Semmi. Ha még kérdi akkor semmi. Nehéz nyugodtnak maradni, ha egy asszony azzal izgatja az embert, hogy azt mondja: semmi. Végül kisül, hogy szívtelen ember, ha még kérdi.
Itt tölti ifjúságát betegágyban, betegszobában, s még kérdik, hogy mi baja van? Hát ez nem elég ok? Itt él egy férfi mellett, aki elhitette vele, hogy szereti és most elhitetné vele, hogy hű hozzá.
– Hát tudod az ellenkezőjét?
Erre sem kap feleletet.
Aztán később:
Persze, mert szegény. Mintha tehetne róla, hogy nagybácsijait az a szerencsétlenség érte. Hitvány dolog ezt megbosszulni egy gyönge teremtésen, mely ki van neki szolgáltatva, mivel beteg. Pedig hát mitől beteg? Csak attól, hogy őt szerette. Maradt volna meg lánynak, most ugrálhatna. S ha el nem szédíti a fejét, bizony szívesebben maradt volna meg lánynak és egészségesnek.
Eleinte ezek a beszédek felbőszítették. Aztán észbe kapott.
Minden kifakadása után az asszony állapota rosszabbodott.
Görcsöket kapott, ágynak esett és hetekig föl sem kelhetett. És simogatta a haját és elnézően, gyöngéden nézte az óriást:
– Nem haragszom érte, de úgy-e, többé nem teszed?
Minek vitatkozni vele? Az erősebbnek meg kell hajolnia a gyöngébb előtt. De a gyöngébb mind kiméletlenebb, az erősebb mind gyöngébb lett. Végre észrevette, hogy minél több időt tölt otthon, az asszony annál jobban elvadul. Szinte már boszorkányszerű lett. S amire nem volt képes a maga akaratából s a maga könnyebbségére, arra hajtotta a tudat, hogy jobb neki. Ebéd után elment hazulról, s csak este, kapuzárás előtt ment haza. A kávéházban vacsorált, vagy nem vacsorált. S otthon aztán ketten fogadták: a szinte már tomboló asszony s a némaságában még elviselhetetlenebb anyós, aki hozzájuk költözött, mivel ilyen szörnyeteg férj mellett a leányát nem hagyhatta minden támasz nélkül.
III.
– Még meddig bírom ezt? – tanakodott magában az ember a kávéházi ragyogásban, s mind többször gondolt a revolverre.
Megborzongott tőle, elhárította magától, de érezte, hogy a gondolat mind közelebb csúszik a lelkéhez, s mind nehezebben hessegetheti el. Végül már nem is küzdött ellene. Anélkül, hogy akarta volna, tudta, hogy főbe fogja magát lőni.
Már elő is készítette. Órák hosszat tapogatta a zsebében, melyben állandóan hordta. Otthon csöndes és kishitű volt, félt, hogy indulatba jő, s akkor kirántja a fegyvert és végez magával.
Hát kellett ez neki?
Egy este az asszony már tűrhetetlen volt. Nem bírta tovább. Elébe állt s vonagló szájjal mondta:
– Még egy szót és itt előtted főbe lövöm magamat.
A hatás megdöbbentő volt. Minden átmenet nélkül a beteg átfonta a nyakát és kétségbeesve kiáltotta:
– Nem, nem, engem lőjj agyon, megérdemlem, minek is éljen az ilyen hitvány, rossz teremtés, mint én?
S következett néhány békés, nyugodt nap és aztán következett az előbbi pokol. Aztán következett, aminek végre is be kellett következnie: a kicsi asszony ereje egyre fogyott, s végre, ötévi házasság után, huszonhat éves korában meghalt – a halottkémi jelentés szerint végkimerülésben.
A temetést megelőző éjtszakán aludt Gerendás öt év óta először nyugodtan. S álmában, noha nem álmodott, noha nem tudott magáról, mégis egyre az a félgondolat, félérzés szorongott benne: végig tűrtem mindent, most végre meg vagyok váltva.
S a temetésen, mikor sírt, az ő elveszett öt esztendejét siratta.
S mikor a sírra rögöt vetett, nem gondolt mellette semmit. És gyász érzése nélkül fogadta a kondolációkat. De mikor hazaért, ahol végre nyugalom várta, elszorult a szíve. Üres az ágy, nincs betege. Nincs kínzója, nincs pokla. S ekkor kitört belőle a zokogás, a kétségbeesés, s a haját tépve omlott az üres ágy elé:
– Mi lesz most már velem? Mi lesz most már velem?
A PÓK.
I.
A kárpit hófehér, ő maga szövögette, hímezgette. A padló ragyogó sárga, ő maga festi be esztendőnkint kétszer. S barna, száraz kezén szinte zörögnek az ujjak, amint év-év után kötögeti a takarókat, a kerek asztalra, a magasra tornyosított ágyra, a szekrény oldalára, az ablak párkányára, az imazsámolyra, a székek hátára, a kanapéra, a tálcára, a lámpára, a lámpa alá, a kis kakukóra fölé sátornak, a biblia elefántcsontjára toknak. S míg szorgalmas, zörgő kezeivel barnára fon be mindent, odakint a konyhában a kályha mellett áll árva unokája és főzi a kávét. Az is barna.
És beszél neki:
– A tisztaság a fő. Midőn a szobába lépsz, papucsba bujjál.
Mielőtt leülsz, kötényeddel törüld meg a széket, úgy kell ráülnöd, hogy ki ne mozduljon a helyéből. Emberrel szóba ne állj, mert piszkos a lélegzete. Ne barátkozzál senkivel, mert akkor eljönnek vendégségbe és piszkot hoznak magukkal. Tudod, mióta vagyok boldog? Huszonöt év óta, azóta, hogy magamban élek és tisztaságot látok a házamnál. Ez az igazi élet. Ezt fogod te átélni és boldogabb leszesz mint én, mert hamarább fogtál hozzá.
A tizenhét éves leány a nagymama keze fölé hajolna, de az feléje szegzi a kötőtűket.
– Semmi csók, az nem egészséges. A széket pedig ne tologasd.
Látod? Itt a karcolása a padlón.
– Nagymama, – mondja a fiatal leány – aztán nevetni szabad?
– Soha, kedves lányom, a nevetés megcsal. Csak az sír, aki nevet.
Mindig sírni kell a nevetés után.
– És te sohasem nevettél?
– Azelőtt igen, amíg meg nem tanultam, hogy sírás a vége. Azóta nem nevetek. Te se nevess soha. Gonoszok az emberek.
A kicsi ablakban muskátlik állanak. Jaj be szép muskátlik! A kislány pihegve borzolja föl leveleit az orrával, ám a nagymama szigoruan rászól:
– A virág arravaló, hogy árnyékot tartson. Különben gonosz, mint az emberek. Megszédíti a lányt. Nem szabad szeretned a virágot.
– Aztán kit szeressek, nagymama, ha a virágot nem szerethetem?
– A jó istent és a tisztaságot és a rendet. Ennyi elég a boldogsághoz, nekem sincs több.
– De nagymama, te öreg vagy és én még oly fiatal.
– Te is öreg vagy. Akinek senkije sincs, az öreg. Apád, anyád fiatalok voltak, mert halálra kínozták egymást. Te öreg vagy, mert téged nem fog senki sem kínozni. Tudod, mi az ember? Olyan, mint a gyümölcs a fán. A levél, a virág, az semmi, csak arra szolgálnak, hogy gyümölcs legyen. És a gyümölcs is csak akkor teljes, ha már megérett. Ifjúság, rajongás, nevetés, mulatás hiábavaló éretlenség. Aki megérett, az az igazi ember és az egy helyben ül és imádja istent. Értetted?
A kislány nem érti, de bólogat a fejével.
– Ha pedig nem érted, – folytatja az öregasszony, akkor azt mondom, az embernek kenyérre és alvóhelyre van szüksége. Azt tőlem kapod. Ezért pedig engedelmeskedned kell. Mindennek úgy kell lenni, ahogy én akarom. Értetted?
Ezt már megértette a kislány.
– Most eredj, főzd meg a kávét.
És a kislány megfőzte a kávét és törölgette a könnyeit. Pedig még csak nem is nevetett.
II.
Az ablakok egy poros józsefvárosi utcára nyíltak, mely örökké hangos volt az utcagyerekek zajától, éjtszaka az emberek verekedésétől, nőszemélyek sivalkodásától. A sűrű barna ablakfüggönyön keresztül nem lehetett belátni, de a kislány gyakorta állt mögötte és tekintgetett ki.
– Nagymama, sétálni is árt?
– A sétát az ördög találta ki az emberek megejtésére. Aki sétál, el van veszve. A gonoszság ott leselkedik az utcasorban. Az ember járjon, ha dolga van, de ne járjon, csakhogy járjon.
– Azt hallottam, nagymama, hogy a város belül egészen más. Nagy márványpaloták állanak és minden bolt olyan, mintha üvegkereskedés lenne. És hogy a Duna is itt van Budapesten.
Nagymama! – kiáltott föl keservesen – szeretném egyszer látni a Dunát!
– Olyan az, mint odalent Dunaföldváron. Nincs rajta látnivaló.
Víz, víz, víz. És azok az utcák? Ház, ház, ház. Oda nem szabad sohasem menned. Én sem megyek oda, mégis elélek.
– Te már láttad, nagymama, – véli a kislány, s alig bírja visszafojtani a sírást.
Az öregasszony pedig leereszti kötését, fekete karikájú pápaszemét homloka egy rángásával lerázza az orra hegyére s mintha a szemét tűvé élesítette volna, vizes kék tekintetével egyenesen beleszúrt a kislány lelkébe:
– Ha meg akarod nézni az utcát, eredj és maradj ottan. Ha nálam akarsz maradni, úgy élsz, ahogy én akarom, de az első engedetlenségre elhagyod a házamat, értetted?
Ezt megint meg kellett érteni.
A kislányban egy darabig fickándozott még az ifjúság élnivágyása, kíváncsisága, mint a szárazra vont halacska, aztán csodálatos nyugalom költözött belé. Órákhosszat ült a nagymamával szemben és horgolt, kötött, mint ő. Az utca zaja csak bántotta, de nem volt kíváncsi, ki, miért zajong odakint. Az öregasszony sajátos bölcsessége, könyörtelen rendszeretete és szívtelen nyugalma mintha belé is szállt volna. Vagy mintha az az öreg pók már kiszívta volna a vérét, a szegény legyecske aléltan feküdt a hálóban.
És most már nemcsak értette a nagymama szavát, hanem hitt is neki.
Kíváncsiság nélkül, csak fokozódó utálattal és rémülettel vett tudomást a világ komiszságáról. Milyen istentelenek az emberek, különösen a fiatalemberek. S milyen baj, ha a lány kezébe kerül az olyan hitvány embernek, akár feleségül veszi, akár nem.
Hiszen tudhatja, az édesanyja is belehalt, a nagymama is megszenvedett a nagypapáért. Szerencse, hogy agyonütötte a szeretője ura, különben őt kínozta volna korai sírba. Minek ezt kitapasztalni? A vége egy – ha bele nem hal, magára marad, öregen, ráncosan, az ablak mellett, öröm nélkül, gond nélkül. Érett gyümölcs, csak ez ér valamit az életben. Ez a tisztaság, meg a rend, mert ez távol tartja az ördögöt, az unalmat és a könnyelműséget, minden bűn forrását.
III.
A harmadik házban volt a kis szatócsbolt, ahol minden szükségletüket beszerezték. Kéthetenként egyszer betoppant a szatócs inasa és átvette a rendelést. Hét év alatt mindig ugyanaz az inas. Szögletesfejű, köpcös gyerek volt, óriási tenyerekkel és vastag ajakkal. Eleinte mikor látta, a kislány még lenézett rá, hét év multán föl kellett hozzá tekintenie, annyira megnőtt.
Sőt annyira megnőtt, hogy mikor legutóbb hozta a cukrot, a kávét, a cikóriát, a lisztet meg a vaniliát, hát rászögezte lusta szemét a kislányra:
– Ejnye be szép maga, kisasszony!
Ezzel sarkon fordult és ment. Mégsem volt még annyira felnőtt ember, hogy a feleletet is be merte volna várni.
A kisasszony pedig ettől az otromba férfiszótól elvörösödött, kábultan nézett a csukott konyhaajtóra, hol a fiú eltűnt s csak a nagymama rikácsoló hívására költözött bele ismét a lélek.
Összerezzent és leült szokott helyére és horgolt. Horgolt és hét év óta először ismét szóba hozta:
– Nagymama, mégis szeretnék a városba menni.
A nagymama nem is szólt, csak ismét lerázta a pápaszemet s tekintetével megszúrta a lányt. Az lesütötte szemét és izgatottan tiltakozott:
– Nem, nem, igazad van, nem akarok a városba menni!
De az a kihalt, poros utca hogy megelevenült azóta! Egy teremtett léleknél több nem fordult meg benne és mégis mennyi újság esett meg! Az emberek egészen megváltoztak. Férfi és asszony lett belőlük. A verklis, aki a házba vonta kíntornáját, mintha csak most kezdené muzsikáját dolgoztatni. A fuvarosok káromkodásából duhaj életkedv csapott felé. Este hajadonfős lányok ingujjas és kékkötényes legényekkel sétálgattak az ablaka alatt. Messziről egy kéziharmónika rezgő nótája ostromolta ablakát. S a szegény kis lány egyre a boltoslegényre gondolt és lopva kitekintve az ablakon, kutatta, vajjon nincs-e ő is a sétálók között.
Éjtszaka lázálmok gyötörték. Egyszer kiugrott az ágyból és az ablakhoz futott. Mintha megzörgette volna valaki. Nagymama korholta:
– Nincsenek itt tolvajok, csak egy rossz emberpár csókolódzik az ablak alatt.
Forró hidegség járta át a testét. Tehát csakugyan! Nem tévedett.
S ahogy ijedten visszabujt az ágyba, egyre kínozta, marcangolta a kérdés: nem a boltos-segéd csókolódzott az ablak alatt? És kivel?
Azzal a fiúval ezentúl is találkozott, mikor az árut hozta s csak leste, várta, hogy újból mondja: be szép a kisasszony! De nem mondta többet, a szemébe sem mert többé nézni, vagy úgy lehet, nem is találta többé szépnek.
Ez a szerelem! – mondogatta magában elálló szívveréssel, babonás rémülettel s valami különös hasogató örömérzéssel, ez a szerelem és szerelmes vagyok a boltos-legénybe.
A nagymama gyanakodva nézte a lány megváltozott viselkedését. A horgolás sehogy sem ment, szívesebben állt a konyhában és a kávé kétannyi ideig főtt, mint azelőtt.
– Valami bajod van? – kérdi s a lány rémülten akar elébe vágni a pápaszem lerázatásának.
– Isten uccse nincs semmi bajom, nagymama, csak rosszul alszom éjtszaka.
– Többet kell horgolni, – jelenti ki a nagymama – ezentúl én főzöm a kávét, akkor jobban fogsz aludni.
És ő főzte a kávét és szegény most már kéthetenként sem láthatta a boltoslegényt.
IV.
Elmult ismét vagy három esztendő. Nagymama ágyba esett és ott folytatta a horgolást. Doktor is járt a házhoz, de csak néha. A leány arca megsápult, elráncosodott, a lelke elkeseredett.
Gyűlölte az öregasszonyt, de félt tőle. Mégis erősebb volt most, mert ő szabadon járt-kelt, a nagymama meg rászorult. Kemény, dacos hangon kijelentette:
– Nagymama, én tükröt akarok. Nem tudok fésülködni tükör nélkül.
A nagymama felült az ágyban és rábámult:
– Tükröt?
– Igen, tükröt. Minden leánynak van tükre.
A nagymama arcán nyüzsögni kezdenek a ráncok.
– Tükröt? – ismétli. – Hát kell tükör? Láttál nálam tükröt? Szebbé tesz a tükör? Fiatalít a tükör? Talán bizony férjhez is mennél?
– Azt is! – kiáltott fel vadul a szegény teremtés. – Élni akarok, mint más, élni akarok, mint te éltél, nem bírom tovább ezt a rabságot, és ha nem engedsz tükröt vásárolni, akkor megszököm.
Az öregasszony visszahanyatlott, póklábú ujjai görcsösen belemarkoltak a paplanba, aztán rekedten rákiáltott a lányra:
– Gyere ide.
Az dacosan melléje állt.
– Tükröt akarsz?
S a görcsös ujjak egy hirtelen csapással belekaptak a hajába, hogy fájdalmában nagyot kiáltott és lerogyott az ágyra.
– Tükröt, – hörögte a vén asszony – eredj és végy magadnak tükröt. Nézz bele és kárhozzál el. Eredj a városba és nézd meg a várost. Eredj az utcára és sétálj a kocsisokkal. Menj férjhez, ha akad, aki elvesz, keríts magadnak szeretőt, ha akad, aki szóba áll veled. Most már mehetsz. Szép és fiatal voltál, mikor hozzám kerültél, most hála istennek csúf és öreg vagy. Csak vedd meg a tükröt, de aztán nézz is bele!
És csúnyán és vérlázítóan kacagott. A lány arca elé tette a kezét és keservesen sírt. Nem beszélt többé tükörről.
SZEGÉNY ASSZONY!
– Aki annyit szenvedett és csalódott, mint én, nem kockáztathat nyugodt lélekkel újabb kísérletet. Itéljen ön maga, ön előtt semmi titkom. Tizennyolc éves sem voltam, mikor férjhez adtak.
Megjelent egy kellemes fiatalember, aki szüleim fölhatalmazásával körülhálózta fehér lelkemet. Megszerettem azzal a tisztasággal, mellyel engem elámított. Csillagokat, rózsákat, holdat és madárcsicsergést igért, aztán mikor magunkra maradtunk, egyszerüen fenevad lett belőle. Könyörögtem, sírtam neki: maradjunk úgy, mint voltunk, tisztán akarok élni, ideális szerelemben, hogy nem így képzeltem a házasságot, hogy inkább meghalok. Ő durván kikacagott, s a csillag, hold, virág és madárcsicsergés brutálisan mondta, hogy ő férjem s nem azért vett el, hogy ne legyek a felesége.
– Szörnyűség!
– Tudom, hogy ezt gúnyból mondja, s nem is állítom, hogy igazam volt, de akkor így gondolkodtam és éreztem és ezt az embert halálosan meggyűlöltem. De azontúl már nemcsak szenvedtem, hanem igazam is volt. A nyomorult elhanyagolt. Ahelyett, hogy szelíd szóval és gyöngéd bánásmóddal kibékítette volna halálosan megsebzett lelkemet s megbecsülte volna a női tisztaságot, miknek romjaikban is szenteknek kellett volna lenniök előtte, durván és kíméletlenül kifakadt ellenem. Ha hazajött s engem búsan, boldogtalanul talált, nem iparkodott fölvidítani, hanem káromkodott: megint siralomházba jövök?
S boldogtalanságomat ürügynek használta föl, hogy mind tovább és mind többször kimaradhasson, éjtszakázzon. Nem telt el egy esztendő s meg is csalt.
– A nyomorult!
– Ne szidja, mert már meghalt. De akkor én is azt mondtam, hogy nyomorult. S mikor hűtlensége letagadhatatlan bizonyítékait a szemébe csaptam, cinikusan azt mondta: hát mit bánt az téged, hiszen te nem akartad, hogy valóban a férjed legyek! Pedig tudta, jól tudta, hogy egy tizenkilenc éves fiatal teremtés mennyit szenved, ha egyszer már megismerte az életet és lelke hozzátörődött ahhoz, amitől eleinte förtelemkép irtózott.
– Én értem önt.
– Ő azonban nem értett. S ekkor megjelent a másik. Ó, hogy maguk férfiak mind oly pokolian lelketlenek. A tulajdon öccse volt. Olyan szépen tudott beszélni, olyan becsületesen nézni. Irtózatos magányomban, emésztődésemben, keserűségemben, haragomban, gyűlölségemben s mondhatatlan szenvedéseim közepette ő volt a jótékony nemtő. Elítélte bátyját, megosztotta gyűlöletemet, megédesítette magányos óráimat s egyre sóhajtott, hogy mért nem vele találkoztam először, milyen más volna a mi kettőnk élete.
– Szegény fiú!
– Szegény fiú? Jó, becsületes embernek tartottam én is, talán az is volt, hiszen maguk férfiak sem sokat követelnek a maguk fajtájától. Hát ez a becsületes ember még az uramnál is becstelenebb volt, mert volt lelke elcsábítani a vérbeli bátyja feleségét.
– Ne mondja!
– De mondom, mert igaz. Ákos, mondottam neki, ez szörnyűség, ez nemtelenség, gondold meg, én a bátyád felesége vagyok! S azt hiszi, hallgatott rám? A nyomorult! A második ember, aki tönkre tette életemet. Pedig még akkor csak húszéves voltam.
– De férje meghalván, mi sem állt útjában, hogy…
– Hogy az öccse felesége legyek? Ezt ugyan jól adja. Gondoskodott a nyomorult ürügyről, hogy ne vegyen el. A férjem ugyanis főbe lőtte magát.
– Ah!
– És öccse, a nyomorult gazember, kifundálta, hogy miattunk lőtte magát főbe. Fölhasználta azt a körülményt, hogy az uram egyszer váratlanul hazajövén, az öccse ölében talált engem. Hát mi van ebben? Hisz a sógornője voltam. Az uram nem is szólt semmit, végignézett rajtunk s egészen nyugodtan magunkra hagyott. S mégis azt állította aztán Ákos, hogy miattunk halt meg s a halott árnyéka örökké köztünk lebeg elháríthatatlan akadálykép.
Hogy tovább is szeret, de vége közöttünk mindennek, neki ezentúl a lelke nyugodalmát kell keresnie. Mit szól ehhez? Mintha nekem nem lett volna lelkem s több becsületérzésem, mint az összes férfiaknak együttvéve.
– És mi lett belőle?
– Haha! Elzüllött. Azt mondta, a lelke nyugalmát keresi. És hol kereste? A kocsmában. Nekifeküdt a dőzsölésnek. Ivott, kártyázott, kártyázott és ivott és bizonyára ledér nőktől sem idegenkedett. S ezzel végleg tönkre tett engem.
– Nem tudta elviselni kedvese hűtlenségét?
– Hallgasson meg. Míg ő dőzsölt, én özvegyi magányban töltöttem egy teljes esztendőt. Ültem, ültem, ültem és gondolkodtam, vártam, kérdeztem magamtól: hát most mi lesz?
Húszéves vagyok, mikor más nő kezdi az életet, s az enyém már befejeződött volna? Akkor egy embert helyezett át a kormány képében a balvégzet. Mérnök, komoly ember, folyton a vasutat tanulmányozta s valahogyan összekerültünk. Azt mondta, hogy ő is magányos ember s mennyire meghatja őt az én magányosságom.
Szóval, azt hittem, hogy végre megtaláltam az igazit s hozzá mentem. S meglehetős boldogságban éltünk két esztendeig, mikor rajta is tapasztalni kezdtem, hogy ép olyan gazember, mint a többi.
Rám fogta, hogy mióta a felesége lettem, egészen más vagyok, mint azelőtt. Persze, nem mondhatta azt, hogy ő lett egészen más. Az volt a bűnöm, hogy fiatal asszony létemre, aki már annyit szenvedtem, egy kicsit élni is akartam. Ő meg folyton otthon akart ülni, aztán egyszer ép olyankor vitt mulatságra, mikor jobb lett volna otthon maradni. Máig sem tudom bizonyosan, hogy nem előre kiszámított terv szerint cselekedett-e. Egy jótékony hangversenyen voltunk s utána vendéglőbe mentünk vacsorázni.
Nyugodtan ültünk egymással szemben, mikor egyszerre csak nyílik a belső külön szoba ajtaja s megjelen benne Ákos, holtrészegen. Tessék elhinni, a lábán sem tudott állani, a szava is dadogó volt, becsületes ember egy szavát sem hitte volna. Ránk néz, elénkbe áll és azt mondja: maga az a becstelen, aki ilyen asszonyt feleségül vesz? Aki megcsalta az urát a sógorával s a halálba kergette? Mondom, olyan részeg volt, hogy semmit sem kellett volna hinni a szavából s ő maga sem tudta volna később, hogy mondott-e valamit.
De hát drágalátos uramnak kapóra jött a dolog, párbajban agyonlőtte a rágalmazót, ellenem pedig válópört indított.
– Hát így történt a válás?
– Igy, s a gazember a bíróság előtt azt mondta, hogy két ember vére terheli lelkemet. Az én lelkemet, melyen a nyomorultak csakúgy gázoltak, mint a lovak az úton. S nekem most megint magamban kellett élnem, az elvált asszony teljes védtelenségében s ódiumával, szinte kilökve a társaságból, csak azért, mert minden ember, akivel a végzet összehozott, gazember volt.
– S ebből a helyzetből keresett menekülést a színpadon?
– Úgy van. Új világot kellett magamnak teremtenem, új tartalmat keresni elhibázott életemnek. Én őszintén a művészetet akartam szolgálni, de a férfiak mindig csak az asszonyt látták bennem.
Elkábítottak, megvesztegettek, – édes Istenem, még mindig nem akartam elhinni, hogy az én életem le van zárva. S kerestem és hittem és kiábrándultam a művészetből is, mikor láttam, hogy egyik ember nyomorultabb, mint a másik, s igazán nem érdemesek másra, mint hogy felhasználjam őket, aztán eldobjam magamtól, ahogy engem eldobtak.
– Pedig ön még oly szép és fiatal, lehetetlen, hogy ne szerethesse senki önmagáért.
– Huszonnyolc éves vagyok és szép, amint ön mondja. A szépségem soknak kellene még, de becsületesen szeretni, azt nem tudnak maguk férfiak. S mivel annyi ember gazember volt s tönkretett, engem ítélnek el. Ez a világ igazsága. S ilyen tapasztalatok után menjek ismét férjhez? Ó, nincsenek többé illuzióim, ez sem lesz jobb a többinél. De mit csináljak? Mégis rászánom magamat, de nem ám azért, mintha többet várnék tőle, mint a többitől. Föláldozom magamat, mivel ismét tisztességes nevet és vagyont nyújthat, s talán az öregségénél fogva nem lehet olyan komisz, mint a fiatalok voltak. Hát most mindent tud, mit szól hozzá?
– Szegény asszony!
PRÓBA.
I.
A barátnő: Jobb ezt nem tudni. Hidd el, nekünk asszonyoknak jobb, ha az urunk nem érdemli bizalmunkat, mintha nem bízunk benne.
A feleség: Igazad van, de hiába mondom ezt magamnak. Mi közöm hozzá, ha megcsal, de szakasztott olyan, mintha csak engem szeretne?
Hiába látom, hogy féltékenységem komolyan sérti és sohasem tapasztaltam, hogy valaki másra érdeklődve nézne. Mégis, mégis…
Te például sokkal szebb vagy, mint én, tapasztaltad valaha, hogy…
A barátnő: Én? Hova gondolsz?
A feleség: S téged ismert lánykorodból, mikor művésznő voltál.
A barátnő: De kérlek!
A feleség: Ne érts félre, én tudom, hogy te akkor is megközelíthetetlen voltál. De a férfiak nem igen hisznek ebben, s a művésznőknek olyan különös varázsuk van.
A barátnő: Egy szál virágot sem kaptam tőle. Sőt a színháznál általános volt a vélemény, hogy ez az ember vagy nagyon szerelmes a feleségébe, vagy nincs vére.
A feleség: Köszönöm, édes, oly boldog vagyok, hogy ezt hallom.
Mert hogy vére van, azt én tudom. S látod, amikor meggyőznek engem gyanakodásom alaptalanságáról, akkor kétszeresen boldogtalan vagyok.
A barátnő: Már miért?
A feleség: Mert akkor rossznak tudom magamat s attól félek, hogy örökös alaptalan féltékenységemmel még elidegenítem magamtól, s magam idézem elő, ami nélkülem sohasem következett volna be.
A barátnő: Kedvesem, ez már betegség.
A feleség: Úgy van, látod, hogy van okom boldogtalannak lenni?
A barátnő: De ezt tudván, tartózkodhatnál a baj szításától.
Látod, én mondom, aki pedig nem vagyok valami különös véleménnyel a férfihűségről, s szentül hiszem, hogy az én uram akárhányszor megcsal, én mondom, hogy a te urad hűségéért a tűzbe tenném a kezemet.
A feleség: Milyen jó, hogy ezt mondod, de tudsz-e róla meggyőzni?
Be tudod-e bizonyítani?
A barátnő: Édesem, azt, hogy megcsalnak, lehet bizonyítani. Tetten is érheted. De hogy nem csal meg, hogy akarnád tetten érni a hűséget?
A feleség: Igazad van, ez lehetetlen. És mégsem lehetetlen.
A barátnő: Ugyan.
A feleség: Tudod, nagy keserűségemben mindenféléket összegondoltam. Gondoltam arra, hogy megfigyeltetem.
A barátnő: Detektívvel?
A feleség: De ez nagyon csúnya. Gondoltam arra, hogy rendezvousra hívom, s magam megyek el.
A barátnő: Ez kitünő ötlet.
A feleség: Igen, de nem bizonyít semmit. Hátha mégsem olyan elvetemült, hogy egy ismeretlen hívására megy, hátha azt hiszi, hogy az illető csúnya, s ezért nem megy, nem pedig mert egyáltalán nem megy.
A barátnő: Ez is igaz. Tehát, úgy-e, nem lehet emellett bizonyságot teremteni.
A feleség: És mégis lehet. Egyetlen módot tudok.
A barátnő: És az?
A feleség: Az pedig keresztülvihetetlen, mert egy igazi barátnő teljes barátságára van utalva.
A barátnő: Kíváncsivá teszel.
A feleség: Mért ne mondjam meg? Nevess ki és ezzel vége van. Hát úgy találhatnék teljes megnyugvást, ha egy igazán tántoríthatatlan asszony, aki amellett szép és ügyes is, az én tudtommal, de ne az én káromra próbára tenné.
A barátnő: Csábítaná?
A feleség: Igen. S ha ő ellentáll, akkor boldogít a hírrel, hogy nem tudott semmire menni s ha nem áll ellent, akkor szemtől szembe leleplezi, s megmondja neki, hogy csak próba volt az én megbízásomból.
A barátnő: De gondold meg, ez va banque-játék. Ha ez megtörténnék, akkor köztetek vége mindennek.
A feleség: De te azt mondtad, hogy a tűzbe tennéd érte a kezedet, mért gondolod, hogy akkor vége mindennek? Azt kellene mondanod, ha csak ennyi kell, vállalkozol rá te.
A barátnő: Én?
A feleség: Igen, te, aki szép vagy, s aki erényes vagy, akiért én tenném tűzbe a kezemet, s akiben megbízom, mint édesanyámban, s akinek átkulcsolom a nyakát és rimánkodva könyörgök: add meg a lelkem nyugodalmát, tégy osztatlanul boldoggá, vállald a próbát!
A barátnő: De gondold meg, drágám…
A feleség: Én tudom, hogy meg fogja állni a próbát, én is tűzbe teszem érte a kezemet, amíg kételkedem benne, s csak akkor őrjöngök a féltékenységtől, ha adat nélkül kell benne hinnem.
A barátnő: Édesem, tudod, hogy érted sok mindenre volnék képes, de ilyesmi… engedd meg, te elfelejted, hogy nekem is van uram, akinek a lelke nyugalmáért felelős vagyok.
A feleség: Hiszen nem csalod meg!
A barátnő: Ehhez a próbához legalább is kacérkodnom kellene az uraddal, s olyan látszatot teremteni, mely az enyémet nyugtalanítja.
A feleség: Nem kell róla tudnia, csak utólag. Hiszen a férfiak úgy tudnak bízni, hogy szinte ostobaság! Tedd meg, drágám, egyetlenem, tedd meg, lásd, az életem függ tőle, mert olykor már öngyilkosságra is gondolok.
A barátnő: Kezdek félni tőled. Aztán, hidd el, nekem fogalmam sincs, hogyan fogjak hozzá.
A feleség: Soha kedvezőbb alkalom. Az urad csak holnap este érkezik, így tehát a legjobb alkalom, hogy ma nálunk vacsorálj.
A barátnő: És?
A feleség: És aztán én rosszul leszek és ti egyedül maradtok.
A barátnő: De kérlek, itt nálad?
A feleség: Hiszen úgy sem történik semmi! Aztán ő hazakísér s ennyi csak elég!
A barátnő: Első agira?
A feleség: Nekem nem kell több. Ha az első kísértésnek ellentáll, akkor többnek nem is akarom kitenni.
A barátnő: S ha megállja a próbát, mit fog rólam gondolni?
A feleség: Azután felvilágosítjuk. Ugy-e, drágám, megteszed?
A barátnő: Mulatságnak nem rossz. De igérd meg, hogy nem tekinted egyébnek játéknál.
A feleség: Igérem, és te is igérd meg, hogy akármi lesz, meg fogod mondani az igazat.
A barátnő: Természetesen. De hidd el, bolondokat csinálunk mind a ketten.
II.
A férj (miközben felesége hálószobájából visszatér az ebédlőbe): Vacsora alatt kétszer a lábamon felejtette a lábát: ez nem hasonlít reá. A feleségem rosszul lesz s magunkra hagy: ez nem vall a feleségemre. Jeremiás, vigyázz, ez a két asszony összejátszik s próbára tesz. Nohát meg fogom állni a próbát.
Pedig a menyecske szép, nagyon szép. Ördög vigye, szinte jobb volna, ha nem láttam volna keresztül a szitán.
III.
A barátnő: A baj nem olyan nagy, holnapra már vígan lesz.
A férj: S kegyed olyan bizonyos benne? Én nyugtalankodom.
A barátnő: Én pedig olyan bizonyos vagyok benne, hogy örülök neki. Tudja-e, hogy amióta asszony vagyok, még nem beszéltünk egymással négyszem között?
A férj: Nem is tűnt föl nekem. Hiszen amit mondunk egymásnak, azt akárki hallhatja.
A barátnő (mamlasz; csakugyan hű): Az igaz. De lássa, én is tisztességes asszony vagyok, azért most kellemesnek érzem, hogy így egyedül vagyok egy másik férfival.
A férj: Igazán? No persze, velem, akiről tudja, hogy nem fogom félreérteni.
A barátnő: Téved. Jobb szeretnék mással lenni, vagy legalább is olyannal, aki félreértene. Tudja, miről álmodom sokszor? Szeretnék egyszer valakivel nekimenni egy éjtszakai mulatságnak. Amúgy istenigazában kilumpolni magamat.
A férj (teringettét, ha ezt elhihetném): De csak addig, míg szaván nem fogja valaki.
A barátnő: Nem a! Próbálja meg, fogjon szavamon.
A férj: Könnyen beszélhet. Ugyis tudja, hogy ismerem magát, s a feleségemet nem hagyom itt semmi körülmények között.
A barátnő: Hiszen megigérte, hogy haza kísér.
A férj: Ez egy félóra.
A barátnő (nehéz ember): Az igaz. Hát le kell mondanom.
Különben úgyis csak bolondság volt. Igaza van, adott esetben magam szaladnék el a lehetőségtől.
A férj: Pardon. (Ő nagysága ugyanis ismét a lábára hágott.)
A barátnő: Én kérek pardont. Adna egy cigarettát?
A férj: Örömmel.
A barátnő: Csaljuk meg a zsidót, a magáén akarok rágyújtani.
A férj: Tessék.
A barátnő: Jaj de ügyetlen vagyok, a két cigaretta nem találkozik.
Majd így. (Megfogja a férj kezét.)
A férj (teringettét, ez puha, meleg és nagyon sok; óvatosság, el ne hagyj): Milyen finom a keze érintése.
A barátnő: Veszi észre? De a magáé. Még sohasem láttam ilyen kicsi, finom férfikezet.
A férj: Pardon. (A térdük ugyanis összeért.)
A barátnő: Ah!
A férj: Mi lelte?
A barátnő: Semmi. (Kezét az arca elé tartja.)
A férj: Kedvesem! (Lefejtené a kezet.) Hilda! (Teringettét, ez bódító! Lehetetlen, hogy komédiázzon.) Édes Hilda, nézzen rám.
A barátnő: Hazamennék.
A férj: Maradjon még. Mondja meg, mi bántja. Hiszen olyan jó barátok vagyunk, olyan jó barátok vagyunk… olyan… jó… barátok… vagyunk… (Föléje hajolt, s míg a kezet forró szorítással lekényszeríti az arcról, hirtelen reáborul és megöleli.)
A barátnő: Mit csinál? (Már késő, a férj megcsókolta. Csak azután löki vissza és fölpattan.) Szégyelje magát. Nyomorult.
Tudja meg, hogy én tűzbe tettem volna önért a kezemet és ön… próbára tettük a feleségével, s maga, maga az első kísértésre elejtette az álarcát. Szegény barátnőm.
A férj: Próbára tett? Hát mégis jól sejtettem?
A barátnő: Ah, most kibúvót keres? Azt mondani, hogy sejtette s azért maga is játszott? Ez már több mint nyomorultság!
A férj: Téved, nem azt akartam mondani. Hanem azt, hogy tudtam, hogy játszik velem, hiszen egészen más volt, mint eddig, és mégsem tudtam ellentállni. Hát igen, a próbát nem álltam. Magának nem tudtam ellentállni. Itéljen el érte. Tisztességes, hű férj voltam eddig, mert maga nem nézett rám. Nyomorult ember vagyok, mert a maga szemébe néztem. Ez így van. S most áruljon be a feleségemnek, mondja meg neki, hogy alávaló férje van, mert a maga szépsége, a maga égető közelsége nem hagyta hidegen.
A barátnő: S maga rólam föltette, hogy képes volnék…
A férj: Nem tettem föl, hiszen sohasem szóltam. Most sem szóltam volna. Azt mondtam magamnak: ez az isteni nő isteni elérhetetlenségben lebeg fölötted. De most gondolja meg, ha egy angyal, akit a magasban imádnak, mégis felém nyújtja a kezét, s én azt gondolom: nem szerelemből teszi, elpusztulok érte, de megéri a pillanatnyi üdvösséget…
A barátnő: Maga azt mondja, hogy már régen.
A férj: Amióta ismerem, szeretem. S most próbára tesz a feleségemmel összejátszva. S én ezt tudom, de hiába, nem tudok magamon uralkodni… vége… jól van… most menjen be hozzá és számoljon be: a férjed nyomorult, mert egyetlen asszony van, aki előtt minden önuralma, kötelességérzete romba dől…
A barátnő: Szegény ember és… sokat szenvedett?
A férj: Ne kérdezzen, áruljon el.
A barátnő: Föltesz rólam ilyen hitványságot?
A férj: Ó, drága angyalom, magáról rosszat föltenni?
A barátnő: Istenem, mit csinál? Hagyjon!
IV.
A feleség: Hogyan köszönjem ezt meg neked? Most már igazán hiszek, bízom és boldog vagyok.
V.
A férj: Mi az, hogy most oly keveset vagytok együtt? Összevesztetek?
A feleség: Nem vesztünk össze, de amióta nálunk vacsorált és én rosszul lettem, nem tetszik nekem.
A férj: Ugyan. S miért?
A feleség: Igaz, hogy én marasztaltam, de neki tudnia kellett volna, hogy egy más asszony férjével nem illik egyedül maradnia. Hogy én bízom benned, még nem jogosítja föl arra, hogy ezt a bizalmat föltételezze bennem!
EGY SZEGÉNY FIÚ EMLÉKEIBŐL.
I. Janowsky úr.
Abban az időben a Gólya-utcában laktunk. Egy hosszú, keskeny udvar végében, földszinten volt a lakásunk: konyha, szoba. Hogy kik voltak a szomszédaink, nem emlékszem, csak a szemben levőre, annak is csak a feleségére, meg a lakóira. Az ura pincér volt, ő maga gyönyörű szép, gömbölyű asszonyka és a lakói, a két orvosnövendék, egyre évődtek vele. De nyár volt és este végig a keskeny udvaron ültek az emberek ingujjban, a nők is nagykomótosan öltözve, és hűsöltek.
Apám nehézkes léptekkel jött haza a munkából. Megmosakodott, megvacsorált, azután hosszú pipájára gyújtva, szintén az udvarra tolta székét. Nekem ez volt a legnagyobb gyönyörűségem. Mert ekkor összekerült Janowsky úrral, aki szintén kinn pipált és a két férfi kezdett egymással vitatkozni.
Az apám tanulatlan asztalos, Janowsky úr ügyvéd. Ez parasztember fia, amaz bárói sarjadék. Azt tudta felőle az egész udvar. Magas, hajlottnyakú, szép öreg úr volt, – amint most látom – nagyon szegényesen öltözve járt s nem is igen lehetett pénze, sem rendes foglalkozása. De akkoriban a szobaúrban felsőbb teremtéseket láttam, mert a szegény emberek utánuk éltek. Nyolc forintot fizetett egy ágyért a hordárnak, aki mellettünk lakott, holott szemben a két orvosnövendék együtt fizetett öt forintot.
Főleg azzal imponált nekem, hogy amikor papirosban hol füstölt disznóbordát, hol libacombot (a zsidó libásasszonytól, akinél minden méregdrága) hozott magával vacsorára, hát a csonton annyit hagyott, hogy érdemes volt megszerezni a csontokat és lerágni őket.
A görögdinnyének meg majd a fele husát hagyta a héján, míg az egész házban a zöld rész feléig kanalazták a levét.
Az apám igen okos ember volt. Nem végzett sok iskolát, de munkás létére sokat tudott, különösen a szocializmushoz. Ezért akármiről folyt a beszéd, egy váratlan fordulattal a szocializmusnál termett. Ezen aztán a két öreg ember, mert Janowsky úr is túl volt már az ötvenen és vastag, a felső ajkra kunkorodó bajusza egészen fehér volt, késő éjjelig el tudott vitatkozni, apám nagy hevülettel, Janowsky úr roppantul komolyan és meggondoltan. Mindenben igazat adott édesapámnak és mégis úgy toldta meg a beszédét, hogy egészen más értelme támadt.
Én szomjasan lestem a szavukat. A küszöb lépcsőjén kuporogva néztem a Janowsky úr finom száját, amint a sűrű fehér bajusz alatt oly különös meggondoltan ejtette a szókat. Szinte körülesztergályozza, gondoltam asztalosfiú létemre. Azt csodáltam leginkább, hogy az apámat egyenlőrangú vitatkozófélnek ismerte el, holott nekem úgy rémlett, ha én volnék ő, nem is tartanám érdemesnek szóba állani olyan velem nem egyívású emberrel, amilyen az apám.
Magándolgairól nem igen beszélt. A jelenéről éppenséggel semmit.
Nagysokára megtudtam, hogy foglalkozása voltaképen nincs, hanem a bátyjától vagy az öccsétől, aki hatalmas nagy úr, kap havonta vagy ötven forintot. Akkor elszédültem e summa hallatára, ma persze már látom, hogy az öregnek nem igen telt másra, mint papiros-vacsorára.
Közbe-közbe beszélt valamit a régi időkről. Ekkor kinyílott az elmém, hogy egy ember ül előttem, az apámmal egy sorban, aki grófokkal, bárókkal van sógorságban, komaságban. Csak kisfiú-élményei játszódtak ily káprázatos körben, legalább erre kell következtetnem abból, hogy a nagyapja szerepelt bennük mint galiciai hatalmas földesúr.
Ez úri világ létéről innen kaptam az első kalandos fogalmakat. De hiszen nem erről akarok én beszélni, hanem arról a szomoruan izgalmas eseményről, mely Janowsky urat sajátságos viszonyba hozta familiánkkal.
Míg az öregek politizálgattak, az udvar lányai hármas, négyes sorokba kapaszkodva jártak föl-alá az udvaron, vagy kint az utcán.
A néném is köztük volt. Most is emlékszem rá, ő volt az egyetlen, aki le nem tette a fűzőjét az esti sétáknál. A többiek közt volt olyan is, aki mezítláb járkált, mivel így kellemesebb.
Én persze nem vettem észre, hogy szép volna, egyrészt mivel az ilyen kis fiú csak az édesanyját tartja szépnek, másrészt a nénémmel örökös hadilábon álltam. Olyan különös, véremet lázító gőggel tudott beszélni és egyre kiszolgáltatta magát velem. Aztán engedetlenkedett az édesanyámmal, különösen ha arról volt szó, hogy az utcán valamit cipeljen. Sehogy sem tudtam fölfogni, mi röstelni való van azon, hogy valaki a pékhez menjen a kenyérért, vagy a dézsával menjen a vízvezetékhez. Szívtelennek tartottam, mikor elnézte, hogy édesanyám, aki egész nap dolgozott és beteges is volt, akkor is törje magát, mikor ő otthon volt. Egy lány sem olyan, mint ő és kisasszonynak gúnyolták a háta mögött.
Pedig csak három forint ötven krajcárt keresett hetenként egy varróműhelyben.
Nos, ennek a Márta nővéremnek az öreg Janowsky szokott néha apró ajándékokat hozni. Hol egy szép szőlőfürtöt, hol egy kis virágcsokrot, vagy egy papiroszacskóban finom cukrokat. Márta mosolyogva köszönte meg az ajándékokat, de nem igen beszélgettek különben. Janowsky úr az apámmal politizált, ő a lányokkal vihogott. Éppen csak hogy néha találkoztak az utcán, hazajövet, ilyenkor az öreg úr természetesen hozzácsatlakozott és együtt értek az ajtónkhoz.
Egyszer csak nagy izgalomban találtam a házunkat. Az apám hangosan káromkodott, a mama csitította. Nem tudtam, miről van szó, csak azt értettem, hogy édesanyám szerint nem olyan szörnyű nagy dolog az.
Hogy szólhatott volna ugyan, de ha nem szólt, annak csak apa heves természete az oka. Nyilván nem mert.
Denikve Mártáról beszéltek. Hogy nem jön haza egy darabig, mert egy úriasszony magával vitte Isaszegre a birtokára, hogy ott varrjon neki. Csak levélben értesített bennünket erről és a nagy sietséget azzal okolta meg, hogy az úriasszony nem akar várni, míg otthon összeszedi a holmiját és szól a szüleinek. Hanem küldjék utána csomagban a legszükségesebb fehérnemüeket Isaszegre, poste restante.
Janowsky úr ezúttal nem volt otthon, ez még jobban bántotta az édesapámat. Legalább politizálással könnyíthetne magán.
Édesanya szó nélkül hallgatta kifakadásait és összerakta a postacsomagot. Én írtam rá a címet, meg én állítottam ki a szállítólevelet.
– Édesanyám, – szóltam – hát nem volna egyszerübb annak az úriasszonynak a címére küldeni a csomagot, kinél a Márta van?
Erre a kérdésre nagyon meghökkent a szegény asszony. Az apám is.
– Hát kicsoda is az az úriasszony? – kérdi durván.
– Eh, amilyen ugrifüles leány, elfelejtette megírni.
– De mért írja, hogy poste restante küldjük? Ha elfelejti, ezt se írja! A dolog éppenséggel nem tetszik nekem.
Úgy látszik, édesanyámnak sem. Éjtszaka fölébredtem, hallottam a fojtott zokogását. Reggel csöndben, szomoruan látott a dolga után.
Közben a Márta holmijai között kotorászott és meg-megsímogatta, ami kezébe került, majd meg a szemét törülgette. Úgy tettem, mintha nem venném észre, mert láttam, hogy rejtegeti.
Másnap Janowsky úr otthon volt. A mult éjtszakát nem töltötte otthon.
– Jó, hogy ma nem hozott gyümölcsöt a Mártának, – kezdte a beszédet édesapám – mert nem találná itthon.
És elmesélte, mi történt a lánnyal. Janowsky úr végighallgatta összehúzott szemöldökkel, aztán csak annyit mondott:
– Nincs benne semmi rossz, fogadni mernék, hogy holnap levelet kapnak már.
Csakugyan, másnap jött levél. Igen gyöngéd, szerető levél, amilyet nem tettem volna fel a rideg Mártáról. Hogy ne aggódjanak érte, nagyon jó helyen van és igen gyakran fog írni, még pénzt is fog küldeni.
Ez az utóbbi igéret még édesapámat is lecsöndesítette. Nagy szó a pénz az ilyen szegény embernél, akinek egész heti keresete, ha jól megy, tíz forint. Jött is levél, egyszer pénz is és a háznál békesség volt vagy három héten keresztül.
Sokkal jobban sajnálta apám, hogy Janowsky úr azóta gyakran maradt ki éjtszakára és az estéli politizálás megszakadt. Dolga van, mondta az öreg úr, valami örökség után jár és ezért sokszor a környékbe kell utaznia.
Három hét multán apám megint kezdett békétlenkedni. Mi van azzal a lánnyal? Ennyi idő alatt tíz regement asszonyt lehetne kistafirozni, s ha annyi a dolga, hát hol van érte a pénz? És még mindig poste restante irat magának. Hát olyan titok az, hogy kinél tartózkodik?
Én már búcsúztam a vakációtól, itt a beiratás ideje. Ehhez is pénz kell és apám most már duplán háborgott: Mi van azzal a lánnyal?
Vasárnap aztán elment a Márta régi varróműhelyébe és tudakolta, hogy is hívják azt az isaszegi kisasszonyt, aki a Mártát magával vitte? Nagyot néztek rajta és kijelentették, hogy Isaszegnek a hírét sem hallották.
Szörnyű háborgás volt akkor este. Szerencse, hogy Janowsky úr nem volt otthon, idegenek előtt ezt a dolgot titkolni kell.
Most már bizonyos, hogy Márta nincs Isaszegen. De hogy kapja meg a leveleket? És hogyan adja föl a magáét? A poste restante titka meg volt fejtve. Nincs más lehetőség, mint hogy valaki elmegy a levelekért Isaszegre és föladja az övéit. De hol van ő?
Bizonyára itt, Budapesten.
A nyomozás megindult. Mikor az ember gyanakodni kezd, roppantul éleslátó. Valamiképen feltűnt, hogy valahányszor Janowsky úrnak dolga van vidéken, mindig azután jön levél Mártától. Csak nem ő a postása?
Azonkívül Janowsky úr sohasem tudakozódott Márta után, pedig egy kevés érdeklődés az ő kedvence után nagyon természetes lett volna. Aztán meg ha apám kezdett róla beszélni, elpirult és másra terelte a beszélgetést. Janowsky úr határozottan gyanus volt.
Egy este aztán apám rámparancsolt, hogy kövessem. Édesanyám is a fejére vette a kendőjét és egyre kérte apát:
– Csak szelíden, az Istenért, csak szelíden.
Mire apám rámordult:
– Ha igaz, mindkettőnek kicsavarom a nyakát. De előbb lássunk.
Az utcán utasított, hogy a Rákosárok-utca közelében jegyezzem meg magamnak, hol áll rendőr, hogy szükség esetén rögtön megtaláljam.
Nem értettem a dolgot, csak tudtam, hogy Márta keresésére megyünk.
A Gólya-utcából a Rákosárok-utcába a szörnyű hosszú utat borongó csöndben tettük meg. A Sugár-úton láttam rendőrt, a szívem nagyot dobbant. Apa csak nem akarja Mártát becsukatni?
Tovább mentünk. Majdnem az utca végén, a vasút füstje megérzett a levegőn, befordultak egy alacsony kapuba. Benyitottunk egy földszinti ajtóba.
– Itt lakik az a fiatal nő? – kérdi apám.
– Nem lakik itt idegen – felelte egy szurtos asszony, maszatos kis csecsemővel a karján.
– Figyelmeztetem, hogy én az apja vagyok és biztosan tudom, hogy itt lakik magánál. Utánajártam annak az úrnak, aki kitartja. Ha ki nem nyitja az ajtót, rendőrt hívok.
Hát ezért kell a rendőr!
Az asszony megszeppent, édesapám az ajtónak tartott. Anyám könyörögve kapott a karjába:
– Majd én!
De akkor már föltépte apám az ajtót, anyám azonban megelőzte és sikoltva berohant. Odabent is sikoltott valaki.
Mikor én is beértem, majd elájultam. Iszonyatosan bűzhödt volt a levegő. Apám Janowsky urat tartotta a torkánál fogva és egyre-másra összegazemberezte. Édesanyám átölelve tartotta Mártát, aki a földre roskadt s az ölébe szorította arcát.
– Megöllek, gazember! – ordította az apám.
– Csak csöndesen, hiszen én mindenre kész vagyok – nyögte az. – Fölösleges a botrány, kedves szomszéd, majd megértjük egymást.
Anyám meg szelíd szóval és forró csókkal bátorította Mártát.
Kivonta magával a szobából, ekkor láttam, hogy lesoványodott és milyen ijesztően sápadt volt. Amellett egészen meg is szelídült.
Engem is megölelt és megcsókolt.
Igy mentünk haza.
Azt hittem, Janowsky urat apa megöli és komolyan aggódtam érte. De apa is hazajött. Nem szólt egy szót sem, Mártára rá sem nézett.
Mi lett Janowsky úrral?
Édesanyám remegve meg is kérdezte tőle. Apám habozott egy darabig, mintha röstelte volna mondanivalóját, aztán erőszakosan kibökte:
– Fizessen a gazember, amíg tud. Aztán majd elbánok vele.
És Janowsky úr még soká lakott a szomszédságunkban. Nem politizáltak többé egymással, hanem pénzről beszéltek. Janowsky úr adott is, azt hiszem, havonként húsz forintot. Hogy miért, nem tudtam, csak szörnyen rösteltem a Janowsky úr szomorú szemébe nézni.
Egyszer azt is hallottam, hogy a gyerek meghalt, de Janowskynak nem kell róla szólni. Később aztán elhurcolkodott, vagy mi mentünk előbb ki a Gólya-utcából és azóta se nem hallottam felőle, sem nem láttam. Márta összeszedte magát, ismét munkába járt és ép olyan gőgös és rátartó volt, mint azelőtt.
II. Emmi.
A gimnázium negyedik osztályába jártam és nagyon művelt voltam.
Sőt, amennyire visszaemlékszem, tapasztalat dolgában férfinak képzeltem magamat. A gyermekek játékos korán rég túl voltam, pénzt is kerestem leckeadással és apám elvitt a szocialista körbe, a könyveim meg Hellasz klasszikus ege alá. Itt a hősök egek-ostromlásán hevültem, ott a nép nyomorúságáról hallottam vad kifakadásokat, miktől ökölbe szorult a kezem és megesküdtem, hogy azt a puskát, melyet majd a gazdagok védelmére szorítanak kezembe, neki fogom szegezni a szegények elnyomóinak. Gyerekeskű, gyerekideál! A pince hevülése, melynek nyoma nem maradt, de mégis csak szomorú, ha tizennégy éves korban ilyen a gyerekálom, gyerekideál.
A szocialista körben találkoztam először Emmivel. Kéthetenként társasestélyt szoktak rendezni és ilyenkor összeverődött valami kis hangverseny. Magam is résztvettem benne, a kékinges, kopott társaságnak, elnyűtt fejkendős asszonyoknak, durvakezű dohánygyáros leányoknak elszavaltam az Arany János balladáit, bizonyos kétségbeesett elfogulatlansággal. A hangom nem reszketett, csak a térdem ingott, s miközben kieresztettem a hangomat, az egyes alakok elmosódtak. Nem láttam senkit a szememre boruló könnyfátyolon keresztül.
Egyszer azonban láttam valakit. A legutolsó asztalon, pipafüstben úszva, egy szőke leányfőt. Finom állát a két tenyerére támasztva, – nagyon eldurvult két tenyér volt – úgy nézett rám, hogy kimeredt a mesésen kék, nagy szeme. Láttam, amint szinte issza mindenik szavamat, szomjasan, mohón, hogy belepirult a sárgás arca és az ajka vonaglott. Az asztal fölött mind előbbre csúszott a könyöke, végül már egész derekával rajta feküdt. Ekkor a mellette ülő asszony meglökte a könyökét s a szép áll támaszát vesztve, az asztalra koppant. Nekem elakadt a szavam, mondhatatlan düh fogott el, különösen mikor még elég hangos szitkok a másik oldalán ülő férfi részéről egészítették ki a durva kis jelenetet.
A kis leány mintha nem is vette volna ezt észre. Leült ugyan a székére, de arcának sóvár kifejezése egy pillanatra sem változott. Nagynehezen bevégeztem szavalatomat – V. Lászlót mondtam el – s akkor tapsoltak. A munkások szemében félig csodálat, félig leereszkedés látszott, amint elhaladtomban reám mosolyogtak és kezemet szorongatták. Ezúttal nem igen hatott rám a siker, mely máskor reszkető mámorral töltött el, csak azt a szőke fejet néztem, a még mindig rámbámuló, sóvár szemet. Melegem volt s az utcára igyekeztem, hogy lehűtsem magam. Igy haladtam el őmellette is.
A mellette ülő ember Stösser Nepomuk elvtárs volt, mesterségére nézve szabó, egyike a legbőbeszédübb szocialistáknak, aki egyre az emberszeretetről szónokolt. Most megfogta a kezemet s el sem akarta ereszteni.
– Látja, fiatal barátom, az mind igen szép, amit nekünk szaval, hanem nem ez az igazi. Ezek burzsoa dolgok, nekünk azonban komolyabb nóták kellenek. Majd ha nagyobb lesz és többet tud, akkor majd beszélni fog és nem szavalni. Beszélni, mint én, meg a többi elvtársak, jogokról és emberszeretetről. Főleg emberszeretetről.
Mert minden azon fordul meg, hogy az egyik ember testvért lásson a másikban. Ha a vagyonosokban volna emberszeretet, akkor nem kellene szocializmus. Ezt kell megtanulni! – No, mit tátod úgy a szádat?
Nem láttál még embert?
Ez a fordulat a kis szőke leánynak szólt és kísérete volt egy könyökrúgásnak, mely a szegény teremtést gyomron találta.
Azt hittem, a föld alá kell sülyednem. Én éreztem át a leány szégyenét, akit egy idegen fiú előtt így bántalmaznak. Kitéptem kezemet az elvtárséból és rohantam kifelé. A hideg őszi levegő megcsapta homlokomat, ez jól esett. Szemben egy rendőr ácsorgott, meg valami kifestett személy. Ekkor valaki vállamra teszi a kezét.
Riadtan megfordulok: a szőke kislány volt.
– Én is tudok szavalni – mondta forró hangon, s úgy állt mellém, hogy a testünk majd összesímult. – Ó igen, – tette hozzá szakadozottan – és nagyon szeretek szavalni, hanem otthon nem szabad. Otthon mosni és vasalni kell.
Tétova tűz lobogott a szemében.
– Ó, hogy szeretem magát, – folytatta – maga nagyon szépen tud szavalni. És sok verset tud, magának szabad tanulni. Nekem nem szabad, mert nappal mosok és vasalok, este meg petróleumot kell égetni. Maga iskolába jár? Én is jártam. Polgáriba is. Két polgáriba. Ekkor férjhez ment a néném és segíteni kellett anyámnak a mosásnál. Ha a néném nem ment volna férjhez, most is iskolába járnék.
Kék kis ruha volt rajta, fehér szalagokkal. Sokszor látok most így kiöltöztetett szegény gyerekeket. Bizony elég ferdék és koldusok ebben a díszben. De akkoriban szegénységre szoktatott szemem tündéri előkelőségnek nézte a kis leányt kék ruhájában.
Féltem tőle és nem tudtam szólani. Azt szerettem volna mondani: kisasszony. De a serdülő fiú érthetetlen szemérmetességével visszariadtam ettől a szótól. Úgy éreztem, megvet, ha csak észre is veszem, hogy ő leány.
– Maga nagyon boldog, – folytatta a kis leány – maga iskolába jár és tapsot kap itten. Én is szeretnék iskolába járni és tapsot kapni. Volt már színházban?
– Nem – hebegtem.
– Én voltam – folytatta elvadult hévvel. – Nénémmel egyszer voltam. Ó, az nagyszerű. És ha tanulnék, én is lennék színésznő, mert én nagyon szeretek szavalni. Akarja hallani? Tudom a Gonosz mostohát is. Akarja hallani?
És ott a kocsmaajtó előtt, szemben a rendőrrel és a kifestett leánnyal, elszavalta nekem a Gonosz mostohát. Hadart, mert sietett.
De a hangja csöngése mostanig is a fülemben maradt és sokszor, ha ünnepelt színésznőket látok, önkéntelenül kutatok nem-e a kis Emmi pompázik előttem?
– Úgy-e hogy tudom? – szólt lihegve, diadalmasan. – De szeretném azt is tudni, amit maga tud. Akar rá megtanítani?
Tanítson meg. Minden délután ráérek, míg apa hazajön a munkából. Odamegyek magához és akkor együtt szavalunk. Úgy-e, maga is színész lesz? Én meg színésznő leszek. Akarom, hogy színésznő legyek. És ha máskép nem lehet, megszököm és színésznő leszek. Akar tanítani? Akkor nagyon fogom magát szeretni. Tudja mit? Akkor a szeretője leszek.
A vér a fejembe tolult. Ó, hogy a keblemre öleltem volna a kékruhás kis teremtést! A kamaszkor zsibongó, kínzó vágyai hány álmatlan éjtszakán könnyeket sajtoltak szemembe! Tudó voltam, mint a paradicsom kígyója, de rettentő bűnnek éreztem vágyaimat.
– Nekem nem kell szerető! – kiáltottam szinte fölháborodottan.
– Most nem, – folytatta egészen természetes hangon a kis lány – én is még nagyon fiatal vagyok. Hanem majd későbben, ha maga gazdag ember lesz és én nagy leány. A néném is gazdag embernek a szeretője volt, mielőtt férjhez ment. Ó, beh fogom magát szeretni, ha megtanít versekre!
Ez a beszéd fölháborított és mélységesen megindított. Nagy istenem, milyen világ lehet ez, ahol a kis lány így beszél! Ahol az ártatlanság természetesnek tudja a bűnt, nem is sejtvén, micsoda lealacsonyodást jelent. Igen, én ezt a gyermeket tanítani fogom, gondoltam, mert belőle művésznő lehet és feleségül veszem, mert szeretem. Nevelni fogom magamnak, jóra, dicsőre!
És meg is mondtam neki. De nem azt, hogy feleségül veszem. Csak azt, hogy tanítani fogom és nem kívánom érte, hogy a szeretőm legyen.
Ő ezzel nem igen törődött. Csak boldoggá tette, hogy tanítani fogom. Minden délután öt órakor, ha leckéről jövök, meg fog várni a Práter-utca sarkán és akkor tanítom.
Dobogó szívvel mentem másnap elébe. Ez rendezvous, mondta bennem valami, s megijedtem. – Nem, – védekeztem a hang ellen – ez is lecke, mint a másik, csak nem jár érte fizetés.
Már ott várt. És én elmondtam neki V. Lászlót, strófánként, kétszer-háromszor, ő meg utánam mondogatta. Nagyon rongyos volt akkor és mezítláb járt, de a szeme époly gyönyörüen mély volt és a haja vakítóan szőke, mint a káprázatos kék ruhában.
Gyorsan tanult, bizonyos sietős lázzal. Mintha minden percben várta volna, hogy ráront az apja, vagy hívja az édesanyja rikító hangja.
De már másnap nem jött. Hiába vártam rá az utcasarkon.
Harmadnapra ott volt.
– Mosnom kellett, – mondta – nem engedett az anyám.
Én pedig boldog voltam, hogy vele lehettem és megtanítottam a velszi bárdok első felére. Aztán hallgattam sóvár káprázatait a jövőről. Amikor ő színésznő lesz és én katonatiszt, aki szocialista költeményeket ír. Mert nekem ez volt a tervem a jövőre.
Minden nap vártam, de nem minden nap jött. Mosni kellett. Sokszor kellett mosni.
– Mosni! – kiáltotta kétségbeesetten és kék szemében a lázadás tüze cikázott. – A gazdag lányok tanulnak és kalaposan járnak iskolába, nekem meg mosni kell! De tanulni akarok, színésznő akarok lenni, s ha máskép nem lehet, hát megszököm.
Megtette-e? Nem tudom. Elkerültem a Práter-utcából és a leckéim miatt nem értem rá a hosszú kerülőre. El-elmaradoztam én is és érintkezésünk megszakadt. Néhány éven át nem láttam, szinte el is felejtettem. Egyszer aztán a szociálistáknál ismét találkoztam vele. Elbujtam, szörnyen szégyeltem magamat. Részt vett a hangversenyen énekelt. Gyönyörű, szép hangja volt, majdnem olyan gyönyörű, mint a kék szeme, mely most komolyabban, hidegebben nézett, mint akkor. Égtem a vágytól, hogy régi ismerősként elébe lépjek és gratuláljak neki, de eszembe jutott, hogy mit igért nekem és röstelkedtem. Amíg a tapsokat megköszönte, én megszöktem.
Most pedig gyakran látom. Utam elvisz egy utcasarok előtt, ahol tolókocsija mellett egy gyümölcsöskofa áll. Emmi az. Hogy jutott ennyire, nem tudom. Sovány, csúnya asszony, az éhség rí ki hajdan rajongó szép szeméből. Ezt a szegénység teszi. Ha a nénje nem megy férjhez s neki nem kell helyette mosnia, talán lett volna belőle, amire született.
Most gyümölcsöt árul.
MIHÁLY.
(Féltizenkettő. A rács mögött még szorgalmasan dolgozik a főkönyvelő, a szaldakontista és a strazzista. A rácson innen a fal mellett, egy kis asztalon Jóska az inkasszáns maga kasszát csinál.
Mihály, a takarító szolga mellette ül és lopva pipáz.)
A főkönyvelő: Mihály, egy pohár vizet!
Mihály: Igenis, kérem. (Cammogva hozza a pohár vizet. A főkönyvelő a világosság felé tartja, mint a pálinkát és iszik.)
A főkönyvelő: A fene egye meg a budapesti vizet, Bécsben a legnagyobb élvezetem volt, ha egy pohár vizet ittam.
A szaldakontista: És ép olyan olcsó volt, mint Pesten.
A főkönyvelő: Tudom, hogy mit akar ezzel mondani, de majd maga is olcsóbban adja, ha benő a feje lágya. Maga vajas pogácsát uzsonnál és sört iszik hozzá, pedig félannyi fizetése, mint nekem s dupla annyi az adóssága, mint az én megtakarított pénzem.
A szaldakontista: Ez már igaz, Krausz úr és erről jut eszembe, nem adna kölcsön öt forintot elsejéig?
A főkönyvelő: Hahá! Még csak tizedike van s magának máris nincs öt forintja.
A szaldakontista: Igen, de kérem ki van fizetve a koszt, a kvártély, a borbély, a szabó, éppen csak a mosás nincs. S mivel ennek a hosszú Mihálynak a feleségével mosatok, hát a hivatal méltósága is megkívánja, hogy ne maradjak neki adósa.
A főkönyvelő: Hát azt nem kívánja meg a hivatal méltósága, hogy ne enyelegjen a szolgának a feleségével?
A szaldakontista: Ha maga megengedi, hogy a maga feleségével enyelegjek, akkor békét hagyok a Mihály feleségének.
A főkönyvelő: Berger úr, az ilyen beszédet kikérem magamnak.
A szaldakontista: Bocsánatot kérek, de csak úgy mondtam. Az egész különben szót sem érdemel. Csak vadházasságban élnek és az a Mihály olyan barom, hogyha látna is valamit, nem merne szólni.
A főkönyvelő: Az már igaz, hogy valóságos állat. Sohse láttam még ilyen mulyán engedelmes embert. Bezzeg, ha Jóskának a felesége mosna magára, akkor…
A szaldakontista: Azt hiszi, hogy félnék Jóskától? Igaz, hogy szemtelen egy firma, de nekem már volt párbajom is és nem féltem.
Még pedig asszony miatt… hallgasson csak ide…
(Míg az urak tovább diskurálnak, Jóska és Mihály a kuckóban ugyancsak adják egymásnak a szót.)
Mihály: Jártál arrafelé is?
Jóska: Merre?
Mihály: Hát… tudod, hogy mit gondolok.
Jóska: Vagy úgy! Megint az jár az eszedbe? Hát nem voltam arrafelé, hanem a Béla-utcában reggel találkoztam Marcsával.
Mihály: A Béla-utcában?
Jóska: Hát mi van azon csudálni való? Ott lakik a Berger úr s ő ma tisztát vitt neki haza.
Mihály: Annak a kutya zsidónak be fogom törni a fejét.
Jóska: Te? Ha csak rád szól, már négykézláb csúszol elébe. Ne hencegj öreg, tudsz te jól mindent és tűrsz, mert félted a kenyeredet.
Mihály: Már nem sokáig fogom félteni, nem ismersz engem! S ha olyant találnék az én tilosomban, aki nekem sem ingem, sem subám, hát annak megmutatnám, hogy ki fia vagyok!
Jóska (nyugodtan): Emlékszel, mikor első találkozásunkkor a kocsmában félkézzel az almárium tetejére raktalak? Onnan nézted, hogy csókolom meg a Marcsát.
Mihály (megjuhászodva): Nem rólad beszélek.
Jóska: Mulya vagy, Mihály, rólam beszéltél. Énrám gyanakszol, pedig nincs igazad, mert ha igazad volna, akkor én már régen összetörtem volna annak a zsidó ifiúrnak a csontját. Mert ha Marcsa az én szeretőm volna, nem tűrném el, hogy valaki más is… eh, téged is agyonütnélek, mert téged sem tűrnélek meg, még ha hites ura volnál is, akkor sem.
Mihály: Könnyű beszélned neked, nem a tiéd!
Jóska: Te, Mihály, hát mért engeded, hogy Marcsa arra az emberre mosson? Hiszen szegény nem is tehet róla. Ma reggel is azt mondja: a fene egye meg Mihályt, hát mért kívánja, hogy mossak annak a zsidónak?
Mihály: Mondta? No, ezért megrugdosom.
Jóska: Majd én téged! Hozzá ne merj nyúlni, mert én nem tűröm, hogy énmiattam legyen bántódása.
Mihály: Nem ismertek még engem. Ha én egyszer kitörök…
A strazzista (tizenötéves fiú): Mihály, adja ide a kopirkönyvet.
Mihály (fölugrik és alázatosan odacammog): Tessék, Fejér úr.
A strazzista: Maga mulya, az a régi könyv, az újat adja.
Mihály: Igen is, kérem.
A szaldakontista: Jóska, lesz-e már? Háromnegyed van, nekem nincs kedvem, hogy maga miatt lekéssem az ebédről.
Jóska (egykedvüen tovább rakosgatja a pénzt): Hát csak menjen ebédelni, Berger úr, én meg a Berger úr kedvéért nem fogok ráfizetni a számadásra.
A szaldakontista: Jóska, ne szemtelenkedjék.
Jóska (fölugrik): Hát itt a pénz, számítsa össze maga, az úr nem adta nekem, én se loptam a kauciómat. Kiki vigyázzon a magáéra.
A főkönyvelő: No, azért nem kell úgy kikelni, Jóska, végezze csöndben a számadását és több tisztelettel viselje magát az urak iránt.
Jóska: Magammal se hagyok packázni.
(Megint a kuckóban együtt ülnek.)
Mihály: Egyszer rosszul fogsz járni, Jóska!
Jóska (igen nyugodtan): Hát aztán? Van pénzem, a kauciómmal akárhová mehetek. De olyan barom, mint te, akkor sem volnék, ha egy fityingem sem volna. Tudod-e, Mihály, hogy te voltaképen állat vagy?
Mihály (csüggedten): Csak kívül, belül nem. Van itt lélek s ha nekem kaucióm volna, akkor tudom istenem…
Jóska: Époly állat volnál, mint most. Nem vagy te férfi, Mihály és csodálom, hogy az a Marcsa hogy felejthette magát nálad!
Mihály: Ő tudja, ki vagyok. A kvártélyosa voltam, aztán hogy ezt a hivatalt kaptam, összeállottunk. Azért tűrök én itt mindent, mert ha nem volna hivatalom, hát az a beste céda otthagyna. No, de amíg a kezem alatt van, érzi, hogy az embere vagyok. Látnád csak a testét, kékre van az rugdalva. Pedig olykor nem is csinál semmi rosszat.
Eszembe jut, hát megrugdalom. Hadd érezze, hogy ki az úr a háznál.
Jóska: Buta vagy, de ravasz. Ezt most azért mondtad, hogy eláruljam magamat. De vigyázz, ha még talán gyanakodol, hát úgy lehet, kedvem szottyan és egyszerüen elveszem tőled az asszonyt.
Mihály: Te? Az olyan legényfajta, mint te, nem vesz magára asszonyt állandó koloncnak.
Jóska: Csak ne bizakodj benne. Az ember megváltozik, s azt találja, hogy mégis jobb, ha van valaki, aki főz neki. Marcsa pedig igen jól főz. Nem hínál meg ma vacsorára? Adok hozzá három hatost, meg a bort is magammal hozom.
Mihály: Bort is? Nem, Jóska, engem ugyan le nem kenyerezel. Nem a főztiért mennél…
Jóska: Barom, hisz ott leszel magad is!
Mihály: Jóska, te igaz barátom vagy, erősebb is vagy nálamnál, nincs mitől tartanod. Aztán nekem már mindegy, akár az a zsidó, akár te. Mondd meg igaz lelkedre, van köztetek valami?
Jóska (nevetve): Hát igaz lelkemre mondom, szamár vagy.
Mihály: Hiszek neked, hát akkor szívesen látlak!
Jóska: Itt a három hatos, a bort majd este viszem. Aztán jó birkapaprikást csináljon a Marcsa és túrósgaluskát töpörtyűvel. Most leszámolok a zsidóval.
(Meg is teszi. Öt perc multán félénk kopogtatással benyit Marcsa, csinos arcú, köpcös teremtés, kosárral a karján.)
Mihály (sziszegve): Mit keresel itt?
Marcsa: Jó napot kívánok, Berger úr, kérem hazavittem a ruhát és átadtam a szobaleánynak, a jegyzéket meg gondoltam, itt átadhatom a nagyságos úrnak.
A szaldakontista: Ohohó, a szép Marcsa, isten hozta szép Marcsa, de sajnálom, hogy olyankor viszi haza a ruhát, amikor nem vagyok otthon.
Marcsa (kacéran): Van eszem, hogy ne olyankor állítsak be.
A szaldakontista (kijön a ketrecből és átfogja Marcsát): Eszem a lelkét, aranyom, igaza van, ha otthon érne, nem menne el úgy, ahogy jött. No, Mihály, irígylem magától a feleségét.
Mihály (zavartan mosolyogva): Nem úrnak való volna, csak olyan szegényemberfélének.
Jóska (a ketrecben): Kérem, Berger úr, tizenkettő elmult, ne méltóztassék most enyelegni.
A szaldakontista: Ejnye, be sietős egyszerre a dolga. Hát lelkem, a jegyzéket majd adja oda Mihálynak, az majd elhozza holnap. Isten vele.
Mihály (kimegy az asszonnyal az ajtó elé, egyet rúg feléje, de Marcsa kikerüli): Hazudtál, agyon foglak ütni!
Marcsa (a kosarát maga elé tartja): Elment az eszed?
Mihály: Most vitted haza a ruhát? Csak a számlát hozod? Hát reggel ki vitte haza a ruhát? Hol csavarogtál mostanáig? Látta a Jóska is, magad mondtad neki, hogy reggel voltál nála. Te czéda, te… egy zsidóval… no csak gyere haza… (Ismét rug felé egyet, de most eltalálja.)
Marcsa: Vadállat!
(Ekkor kilép Jóska.)
Jóska: Mit csináltok itt?
Mihály (megjuhászkodva): Csak azt mondom neki, hogy sok töpörtyű legyen a túrósgaluskán.
Jóska: Mintha veszekedtetek volna.
Mihály: Dehogy – csak egy kicsit megrugdostam.
ÖRMÉNY REGÉNY.
Különbül, mint az öreg Katagár Mózes, ember még nem bánt el hűtlen feleségével. Kerek húsz esztendeig tartott, míg elégtétele teljes volt.
Az elején ott voltam magam is, kicsi gyerekkoromban. Katagár úr a boltjában ült és pipált, a felesége kiszolgálta a parasztokat.
Bizony, én nem tudom, hogy szép asszony volt-e; lompos szoknyájában, tarka kendőbe csavart fejével nekem nem tetszett. De vidám volt és barátságos mindenkihez. Azonfelül ő volt az úr a háznál. Ura csak pipázgatott, elment a szomszéd városba kártyázni s idehaza szóba állt az oláh parasztokkal, hogy lesz-e hó, eső? Az asszony szolgált az üzletben, számolt le a regálebérletben, vágatta az erdőben a fát, vezette a havasi legelő marhaállományát. Nála volt a nagy kassza kulcsa is, a kis kassza kulcsa is. S amellett ő tanította írni-olvasni a kis ötéves Juliskát is, egyetlen gyereküket.
A szomszéd faluban fával kufárkodott Sverteczky Bertalan, aki valamikor vadászhadnagy volt, de holmi csúnya kártya-afférek miatt kitették a katonaságból. Összevásárolgatta a fát levágottan, levágatlanul s tovább adogatta. Közben ő is bement a szomszéd városkába, ahol nagyokat ivott és kártyázott. Csodálatos, mióta rajtavesztett a katonaságnál, a kártyában mindig becsületes maradt és állandóan veszített. Ennélfogva Katagár Mózes, aki jeles kártyás és fukar ember volt, nagyon szeretett vele kártyázni.
Egy ízben megesett, hogy egy tizesbankót, melyet Katagár Mózes éppen elnyert, kiégetett a szivarjával, a jobb csücskén. Nagy baj nem esett vele, alapos vizsgálat után kitűnt, hogy maga a bankó rajza, ami értéknek számít, sértetlen maradt. Ebben megnyugodva, Mózes zsebregyűrte a többi pénzzel és vígan kocogott hazafelé.
Ott nevetve mesélte feleségének, hogy megint nyert ötvenöt forintot attól a szamár Sverteczkytől s átadta az asszonynak a pénzt, aki meglehetős egykedvüen becsukta a kasszába.
Másnap ott járt Sverteczky és az asszonnyal leszámolt egy nagy faszállítást s mint Mózesnek mondta, rögtön le is szúrta az árát.
– Nem jön-e be egy kis partira? – kérdezte azután.
– Ha az asszony enged – felelt Mózes.
Az asszony jó volt, mindent engedett. Igy a Sverteczky csézáján elkocogtak s két óra multán már ott ültek a kaszinóban, egymással szemben, egy csomó kibictől körülvéve és kártyáztak.
A szerencse, mint mindig, most is kedvezett Mózesnek, aki egyre gyűrte mellénye zsebébe a bankókat. A másik káromkodott, de igazában nem igen bánta a veszteséget.
Egyszerre Mózes csak meghökkent s azóta következetesen veszített.
A hadnagy egy tízforintosat adott át neki, ugyanazt, amelyiket tegnap tőle nyert, az átégetett széllel. A jószemű Mózes rögtön fölismerte, de nem szólt semmit. Majd minden pénzét elvesztette, kivéve az égett tízforintosat. Ezt nem adta oda, inkább adósa maradt Sverteczkynek tizenöt forinttal.
Mikor hazament, csak ennyit mondott az asszonynak.
– A kasszakulcsot.
– Minek?
Mózes csökönyösen ismételte:
– A kasszakulcsot!
Az asszony elhalványult, de odaadta a kulcsot.
– Gyere be.
Követte.
Mózes fölütötte a könyvet, abba be volt vezetve a Sverteczky által fizetett négyszáznyolcvan forint. Kinyitotta a kasszát és talált benne kétszázat.
– Hogy lehet ez? – kérdi Mózes.
Az asszony próbálja elriasztani.
– Mit törődöl vele? Ha eddig rám bíztad, ezentúl is rám bízhatod.
– Hogy lehet ez? – kérdi Mózes ismét és már kezében tartja az asszony nyakát.
– Jóisten! – hebegi ez – ne bánts Mózes.
– Hogy lehet ez? – kérdi emez harmadszor.
Az asszony látta, hogy nem a pénzre kíváncsi, hanem valamit sejt.
Ismerte emberét és tudta, hogy el van veszve. Összeszorította tehát fehér ajkát s lehorgasztotta a fejét.
– Tégy velem, amit akarsz, – mondotta.
Mózes ellökte, hogy nekiesett az almáriomnak, aztán nekiült az üzleti könyveknek és egész éjtszaka számolgatott. Mikor ezzel készen volt, odaállt a kis gyerek ágyacskája elé és figyelmesen nézte. Most már látta, ami eddig föl se tűnt neki: a gyerek szakasztott Sverteczky volt, ugyanaz a fekete szem, ugyanaz a kiálló áll s mikor nevetett, az arca épúgy, mintha három darabra vált volna, mint a volt hadnagyé.
Az asszony az ágyban feküdt és nem mert moccanni. Megértette minden mozdulatát s mikor a gyereket vizsgálta, megértette ezt is. Most az ember hozzálépett s az asszony megkövült rémülettel nézett rá.
Azt hitte, hogy meg akarja fojtani. De Katagár Mózes csak leült az ágy szélére és lerántotta lábáról a csizmát, aztán egészen levetkőzött, lefeküdt és öt perc mulva mélyen és nyugodtan aludt.
Kora reggel befogatott és elhajtott, egymagában. Délre azért otthon volt s ebédhez ült, mintha mi sem történt volna. Az asszony tudta, hogy hol járt, de sejtelme sem volt róla, mit művelt. Tán megölte?
S most rajta a sor? Halálos aggodalommal kémlelte az ember torzonborz, nyugodt arcát, s a szeméből még csak azt sem látta, hogy valami a fejében járna. Mikor elvégezte az ebédjét, odament a kasszához, kinyitotta, lassan, körülményesen kikotorászott a tárcájából egy váltót és gondosan elzárta.
Ekkor állt a felesége elé és mondta:
– Elintéztem mindent. Tizenhétezerkétszáz forintot adtál neki, hogy fattyú anyjává tett. A pénz az enyém, a gyerek az övé.
Előbb adja meg a pénzemet, aztán majd meglássuk, mi lesz a gyerekkel. Értetted?
Nem értette ugyan, de bólintott a fejével és mód nélkül meg volt rettenve.
De csakhamar megértette. Mózes behívta a gyereket, aki az udvaron kergette a libákat, térde közé fogta, hosszan nézte az arcát, megsimogatta vad, fekete haját s ezt mondta:
– Van-e kedved velem a Lunka Negrára menni?
– Most mindjárt! – kiáltott a gyerek és tapsolt örömében.
– A Lunka Negrán sok mulatság akad, – folytatta Mózes – ott örökké csilingel a nyáj kolompja, mindig vannak kecskegidák, mikkel játszogathatsz, aztán két kecskét befogunk egy kis szánba és usgyi, repülünk velök le a lejtőn.
– Jaj de jó lesz! – kiáltott a gyerek – papa menjünk a Lunka Negrára!
– Készülj tehát – szólt az öreg és fölállt.
Akkor tavasz volt, a hegyekről egyre robogtak lefelé a vadvizek. A Lunka Negra felől távoli dörgés jelezte a hótömegek összeroppanását, a nyájak most vonultak fölfelé. Az öreg Mózes összeszedte téli holmiját, összecsomagolt néhány kiló dohányt, néhány skatulya töltést, egy doboz teát. A gyerekkel összeszedette összes holmiait, fölrakatta az egész göncöt egy kis kétkerekű szekérre, maga pedig a gyereket kézenfogva, mondta:
– Most gyerünk!
Rá se hederített az asszonyra, aki kővé meredve állt ott és nézte hol a gyereket, hol azt a rémületesen nyugodt embert. A gyerek vígan anyjához futott, hogy búcsúzzék, de apja visszarántotta.
– Nem érünk rá – mondta és hátra se nézve, egy szót se szólva, nekiindult a havasoknak.
– Mózes! – sikoltott az asszony és utánavetette magát.
Mintha nem is hallotta volna, csak ment, ment a körbe tekergődző úton, föl, a havasok felé.
És leszállt a nap és elmult az éjtszaka, az ember nem jön haza.
Tán valami baja történt? Jöttek a parasztok a havasok aljáról: nem látták-e Katagár uramat? De igen, találkoztak vele, fölment az a Lunka Negra felé és igen vidáman játszogatott a gyerekkel. Majd egy másik: a gyerek a vállán lovagolt, úgy vitte, bizonyára fáradt volt. De hogy is lehet ilyen kis gyereket olyan magasra vinni, különösen most, mikor patak folyik az ösvényeken?
Aztán nap mult nap után és Mózes nem jött vissza. Beköszöntött a nyár, a nyájak a legmagasabb legelőkre vonultak föl és Katagár Mózesről azt hallotta az asszony, hogy egy havasi kunyhóban ütött tanyát a kis Julissal, aki igen vidám. Puskával a vállán barangolja be a sziklákat és egyre teregeti le a zergéket. – Nem izent semmit? – Semmit.
S az ősz is beállt és a kis oláh falu éjjel-nappal, heteken keresztül ázott a szakadatlan esőben. Sverteczkyről hírt se hallott többet. A Retyezát fehér jéglapjai eltűntek a felhők mögül, a pásztorok vissza-visszatértek már a faluba, a hegyeket egészen ellepte már a hó. Csak Katagár Mózes maradt fönt a kislánnyal, ahol most farkasok ordítanak versenyt a bömbölő széllel.
Jött a karácsony is, egészen fehéren, egészen reménytelenül. A hegyi utak járhatatlanok, most már nem is jöhetnek le, tán el is pusztultak odafönt.
Ez a folytonos várás, rettegés, tépelődés, a lelkifurdalás, a gyerekért való gond, közepette a nyugodalmas, egyhangú életnek a boltban, a számadások között, csontig lesorvasztották a szegény asszonyt. Imádkozott, hogy ura jöjjön vissza és lőjje le.
Szilveszter estéjén aztán váratlanul betoppant. Úgy, mintha mi sem történt volna. A kislányt karján tartotta s az vastag nyakát átölelve, aludt. Az asszony szólni sem mert, csak úgy lihegve, vágyva nézett a gyerekre, de nem merte érinteni. Mózes rá sem nézett, csak gyöngéden levetkőztette a gyereket és lefektette.
Aztán maga is levetkőzött és lefeküdt.
Másnap kiállt a boltajtó elé és pipált. Csikorgó hideg volt, ott fönt a havasokban megszokta. A kis gyerek, mikor fölébredt, csodálkozva nézett körül, egészen elszokott a szülei háztól, tán nem is igen emlékezett rá. Édesanyja most, hogy az ember nem látta, rávetette magát és keserves könnyhullatás között csókolgatta. A kislány tűrte, idegenül, szinte kedvetlenül.
– Elfelejtetted már anyádat, nem szereted már anyádat? – zokogott a szegény asszony.
A gyerek nem felelt, csak nézett vágyva ki a kis ablakon, a szabadba.
– Ugy-e jó itt? Most már itt maradsz! – szólt reménykedve, meg hogy valamit megtudjon, az asszony.
– Odafönt jobb – volt a kurta felelet.
– De nem engedlek, itt tartlak, te szívtelen gyermek! – kiáltott az asszony.
– Apa erősebb – volt a felelet.
Délfelé az öreg Mózes nyugtalankodni kezdett. Egykedvű arca elsötétült, majd fenyegető lett. Nézte az óráját s a kezében tartogatva, kémlelte az utat. Mikor a mutató pontban tizenkettőre ért, Katagár Mózes bement a boltba.
– Jól jár az óra?
Ez volt első szava a feleségéhez.
– Jól jár. – Megnézte, ott még egy negyedóra hiányzott tizenkettőre.
Ekkor száncsörgés hallatszott, a bolt előtt állt meg s belépett Sverteczky. Egészen lefogyva, arcán a hajszolt vad fáradtsága és a kísértettől remegő kutya félelme. Egy pillanatra találkozott a szeme az asszonyéval, de akkor már ott állt Katagár Mózes.
– Megvan? – kérdezte.
– Megvan – felelte amaz halkan.
Bementek a belső szobába. Ott Sverteczky egy váltót adott át és néhány nagy bankót. Katagár Mózes gondosan megolvasta a pénzt, elzárta, aztán kivette és átadta Sverteczkynek a régi váltót.
– Mához egy esztendőre, – mondotta és elfordult.
– Mózes, – szólt az most – valamit szeretnék kérdezni.
– Az üzletre tartozik?
– Arra.
– Nos?
– Mi lesz, ha véletlenül meghalnék?
– Az a ti bajotok, gondod legyen rá, hogy ne halj meg. Én is vigyázok magamra. Ha vele akarsz beszélni – nem bánom.
Nem bánta, sőt maga ment ki a boltba, míg azok ketten beszélgettek.
A gyerek nem tágított oldala mellől.
Ekkor tudta csak meg az asszony az egész szörnyűséget. A megállapodás, azaz Katagár Mózes határozata az volt, hogy míg az egész pénzt le nem fizette, addig a gyereket magánál tartja. Ha pedig bármely oknál fogva elmarad a törlesztés, megöli a gyereket.
S ezzel a rémítéssel kergette végig az országon azt az embert, pénzt szerezni. Kényszerítette, hogy vigyázzon az egészségére és éljen rosszabbul, mint a kutya és takarékoskodjon, mint a fukar.
Ha gályarabságra ítéli, nem olyan szörnyű a büntetés. S míg az embert végigkergeti az országon, az asszonyt egyhelyben, egymagában fogva tartja a boltban. Ez húsz esztendeig fog tartani, mert annyihoz kötötte magát az öreg Katagár.
Még két napig lent maradt s beszerezte a szükségleteit. Aztán hátra se nézve, kézen fogta a gyereket és elindult ismét a vadonba. A gyerek se nézett hátra, egészen olyan volt, mint az az ember, akit apjának tekintett.
És év év után megismétlődött ugyanaz a jelenet. Minden esztendő sorvadtabban, megtörtebben, megvénültebben hozta össze a hajdani szerelmes párt, és erősebben, duzzadó egészségben piros orcával és büszke fejhordással a megcsalt férjet. S a gyerek is megbarnult, szinte megnémult, de erős, durva szépségű női óriássá fejlődött. A pásztorok között regék jártak róla, a havasok odafönt százszorosan visszaverték vidám kacagását, harsogó danáját és a puska ropogott a kezében s úgy utánairamodott a zergéknek, hogy szinte elevenen fogta el. Itt lent néma volt és csöndes, rá se nézett senkire, csak az apján csüngött a szeme, rajongó szeretettel és boldogsággal.
Mikor a leány tizenöt éves lett, Katagár Mózes nem vitte többé a havasokba. Ellenben összeszedett egy nagy csomó pénzt s elment vele Pestre. Az ember és a leány nagyon jól értették egymást, odafönt annyira összeszoktak, hogy a gondolatuk is találkozott s amit az öreg akart, az mindig jól esett a lánynak. Szép lakást rendezett be Pesten és járatta a házhoz a különböző mestereket. A lány tanult nyelveket, tanult zongorázni, festeni és táncolni. Olyan erős és egészséges volt, amivé csak tízévi merőben fizikai élet tehet, istenverte magánosságban, a legzordonabb környezetben.
És ezt a megedzett anyagot most megcsiszolgatta kulturával. A durva arc, a szinte fekete kéz megtisztult, megfinomult anélkül, hogy elpuhult volna. Három év multán Katagár Juliska olyan szépség volt, amilyen Magyarországon még nem termett.
Sverteczky pedig egészen összeaszott, most már csak mankón tudott járni. De hűségesen, mintha kísértet kergette volna, minden újév napján ott volt a kis oláh faluban és hozta a törlesztést meg az új váltót. És látva azt az asszonyt, akivel vétkezett, félig megfehéredve, félig megkopaszodva, egészen belefásulva ebbe a rettenetes életbe, amint gépiesen méri a pálinkát, a lisztet, a cukrot, petróleumot, kocsikenőcsöt, szöget, sarlót, kaszát, minden évben kegyelemért könyörgött, de Mózes hajthatatlan maradt.
– Az utolsó garasig, az utolsó napig – mondotta – a gyerek a kezemben van és tudod, hogy én megteszem, amit mondok.
Juliska huszonegy éves korában férjhez ment. Igen előkelő, igen gazdag ember vette el. De Katagár Mózes föltételül tűzte, hogy míg a leánya huszonhat esztendős nem lesz, addig az ő házánál kell maradnia. Fényes, nagy házat vitt és époly könnyűséggel merült bele a nagyúri életbe, mint annak idején a havasiba. Ezt az embert semmi se hozza ki a sodrából.
Végre elkövetkezett a huszadik év és Sverteczky úgyszólván a sír széléről támolygott a kis faluba s olvasta le az utolsó részletet.
– Most rendben vagyunk – szólt az öreg Mózes.
– Most már meghalhatok – szólt Sverteczky.
– Most visszakaphatod a lányodat, – szólt Katagár Mózes – de becsületes módon, hogy kára ne legyen belőle.
– Hogyan? – hebegte Sverteczky.
– Azt majd este megtudod.
Délben történt ez a beszélgetés és estére az öreg Katagár Mózes halva volt. Főbe lőtte magát, Néhány sort hagyott hátra a feleségének: meg fogtok most esküdni egymással, hogy becsületes szülei lehessetek a lányotoknak.
KÉT ÁGY.
Szép vagy, én édesem, ezidőszerint egyetlenem, de a feleségem sokkal szebb tenálad. Mi a te buja húsosságod az ő ártatlan nádszáltermetéhez képest. A te beszédes, csókos, kipárnázott ajkad ahhoz a keskeny, rózsaszín vonalhoz képest, mely beszédesen és mosolyogva minden szónál, minden hangulatnál másfelé kígyózik s mikor ajkammal megközelíteném, hirtelen csúcsos, piros tölcsérré csucsorodik, olyan, mint egy kis nyíló kráter, mely magába szívja a lávát! Soha úgy nem szerettelek és nem foglak soha úgy szeretni, mint őt, akit veled megcsalok, akit elhagytam, mivel nem engedtek tőle elválni.
Az emberek nagyon sokat spekulálnak és csóválgatják a fejüket, hogy miért jár az örök hűség fogadalma nyomán a hitszegés és a kiábrándulás. Évszázak óta törik rajta a fejüket, hogy miért szeretlek téged jobban, mint a feleségemet, pedig téged nem is szeretlek. A férfi csapodár teremtés – de a két év alatt, hogy »boldog« házasságban éltem vele, csapodár természetem minden szép alak felé hajlott, csak feléje nem. Hogy megvan, hogy birtokomban van s csak a nehézség, meg a tilalom ingerli az embert?
Te is megvagy és semmi nehézségembe nem került a meghódításod.
Leírom az én történettelen regényemet azok okulására, akik hasonló bajban vannak s megvan a komoly szándékuk a bajtól való menekülésre.
A főbaj a két ágy, a közös hálószobában. Amikor a boldog mamák kiválogatják a bútorosnál szerencsés gyermekeik számára a családi ágyakat, akkor koporsót vásárolnak gyermekük szerelmének és boldogságának. Mikor jegyes korunkban, két nappal az esküvő előtt megnézvén lakásunkat, – nekünk semmi beleszólásunk nem volt, mivel a menyasszony szülei fizették a bútorokat – beléptünk a hálószobába, bennem reszketett minden ideg és ész nélkül magamhoz kaptam a remegő szép leányt.
– A hálószoba – suttogtam és majd megrepedt a fejem.
És kémleltem az ő szép, finom gyermekarcát, melyet gyönge pirosság vont be. S az első nyilallás akkor támadt a szívem tájékán. Oda tudott lépni az ágyhoz és annyi műértéssel megtapogatta a paplan selymét, végigsimította a habos párnákat és gyönyörködött a tenyérnyi monogrammban.
– Ez lesz az enyém, – mondotta, a fal felé álló ágyra mutatva – nem tudok az ablak felé aludni.
Különös volt. Én nem tudtam megbarátkozni a valóság gondolatával, hogy ezzel a liliomszállal egy szobában fogok aludni.
Pedig a kalandok emléke egész árbocerdőként meredezik mögöttem ég felé. Ő a szende, a tiszta, az ártatlan, úgy beszélt róla, mintha azt mondaná: holnapután hetivásár lesz.
– Kedvesem, – mondtam már akkor – ha rajtam állna, külön hálószobát rendeznék be neked.
– Miért? – kiáltott szinte kétségbeesve – hát nem szeretsz?
Zavarban voltam s akkor a magam vágya ellen is szóltam. Csakugyan, miért? A két ágy egymás mellett örökkévaló ölelést jelent.
Melyik szerelmes térne ki ez üdvösség elől?
– Mert szeretlek – rebegtem őszinte érzéssel és gondolattal – és szent vagy te nékem, mint feleségem is és nem akarom, hogy a tulajdonommá válj, mikor feleségemmé teszlek.
Ennek sok értelme nincs és ő nem is értette meg. Csak sírt és alig tudtam nagynehezen megbékíteni.
– Hát ez nem tartozik a házassághoz? – kérdezte panaszos hangon.
– Hogyne, hogyne. Bizonyos körökben nincs úgy, de a polgári osztálynál ez a házassághoz tartozik. Sőt a szegény embereknél az tartozik a házassághoz, hogy a két ágy egy ágy legyen.
– Ez förtelmes – kiáltott föl és elfordult.
A jó isten érti, miért volna ez förtelmesebb, mint a két ágy, de iszonyodása mégis jól esett.
Az olyan romlott ember, mint jómagam, szörnyen naiv az ártatlan naiv asszonykához képest. Könnyelmű életében könnyelmű nők között gyüjtvén emberismereteit, a rossz és az ártatlan nőt annyira különböző két isten teremtményének véli, hogy szinte belekábul, mikor megismeri a magától értetődő igazságot, hogy a tiszta nő is: nő. A mennyország is, a pokol is a hitnek egyívású pólusai, mind a kettő a jó istennek világfenntartó eleme. De hát melyik férfi élte végig viharos ifjúságát romlatlan teremtések közepette?
Melyik nem jár úgy, mint én, hogy vágyódik a szennyből, az olcsóságból, a léhaságból a piruló tisztaság után, ahol a csók szentség, és a nő, mikor karjába zárja a férfit, esdeklő pillantással, akarata nélkül, elbűvölve és kiszolgáltatva rogy az ölelő szerelem forgatagába?
Egy tiszta, szemérmes nő oldalán – ez a képzet a maga költői varázsával megutáltatta velem eddigi életemet. És mesék meséje a képzeletnek valóra válása és poklok pokla, az éden kertjének kínszenvedéses elvesztése, mikor az ember tapasztalja hogy ez a valóság csak egyszer valóság, aztán – hajrá! vágyódhatsz ismét bűvös, remegő szemérmetesség után.
Az én szegény kis feleségem nem tehet róla hogy máskép képzeltem a tisztaságot. Mire hazaértünk a nászútról, én megtanultam pirulni, ő elfelejtette. A szerelem új világa nyilt neki és megrészegítette. Az odaadás gyönyörűségébe beletorkollott a fiatal asszonynál a becsületes, őszinte átérzése a frázisnak: férj és felesége egy test, egy lélek. Jól értem, ez csupa tisztaság, de az ördögbe, mikor voltam én szerelmes a magam testébe?
– Minek szégyeljem magamat? – mondotta az angyal meggyőződésével – hiszen egyek vagyunk!
Persze, persze. De amikor a férjet éppen az vonzza és hevíti szerelemre, amitől a nő iszonyodva menekül: az idegenség? Ti, okos férfiismerők, tudjátok azt és azzal tartjátok fogva a férfi csapodárságát, hogy egy testetekből, egy szépségetekből minden napon mást csináltok. Egy új toilette: új asszony, új ingerrel, új szerelemmel a régi, a megismert helyében. De mit ért ehhez egy erényben növekedett polgári asszonyka? A szerelem minden igézetét beleöli a jogba és megengedettségbe. De mikor éppen a jog és a megengedettség kövezi ki az utat a megszokottság és meguntság felé!
Mit ád az ilyen asszony külsőségekre – az ura előtt? Hétszámra ugyanabba a pongyolába bujik. A női fehérnemű, csipkés, habos tisztaságában kész bűvölet, mint a madár tolla, a virág színpompája. Nekem látnom kell, mint válik a csipkés sejtelemből szennyes. A nő üde arca a szépség igéretföldje – de a férj előtt minek mesterkedni? Nekem látnom kell, hogy reggelre ébredve az üde, szép arcot mint lepte el az éjtszakai alvás fakósága, mint duzzasztja a bőr zsírosodása, mint dohosítja a rászáradt verejték. Istenem, hát vak ez az asszony? Erőnek erejével széjjel akarja tépni az illuziókat? Nem tudja-e, hogy minden nő egyforma, ha az illuzió nem tesz közöttük különbséget?
És ez az átkozott, ez a végzetes egyszerűség, a könnyű, kedves, formát adó ruhácska alatt a praktikus, a durva alsó! A csíkos alsószoknya, meg a vastag barchet-nadrág, mely térden alul csúszik.
S látnom kell a feleségemet, aki olyan mint a péklegény a műhelyben s szerelmes vággyal vagyok köteles a péklegény mozdulatait követni s rettegve gondolok a pillanatra: no most a kebledre fog borulni. Belenéznék gyönyörű tószín szemébe, attól elfelejtenék barchetet, péklegényt, meg mindent, de szép szemét lehúnyja az ártatlan teremtés és én nem tudok szabadulni a péklegény-hasonlattól.
Az isten szerelmére, miért nem adják a leányokat egy tapasztalt kokotthoz iskolába? Az életnek boldogsága attól függ, hogy vetekedni tudjon veletek és büszkén és gőgösen ragaszkodnak ügyetlenségükhöz, sírjukat ásó tudatlanságukhoz. Nem az a fő, hogy a gyermeket nem a gólya hozza s azok az ártatlan teremtések azt hiszik, hogy most már asszonyok, amikor megtudják, hogy a gólya kelepelő szárnyas, aki csak békákat és kígyókat fogdos.
Annyi évszázadon keresztül panaszkodnak az asszonyok, hogy mily komiszak a férfiak, mennyit kell tőlük szenvedniök s mégsem jut eszükbe, hogy valamit kitaláljanak e komiszság ellen, valamit, ami már régen megvan s aminek az elhanyagolása teremti meg a férfikomiszságot és a női boldogtalanságot.
Ha pedig teljes nyers műveletlenségben akarnak élni, hát kérdezlek, nem éppen az ő érdekük-e, hogy minden fogyatékosságuknak ne legyen tanuja az az ember, aki előtt tökéletesnek akarnak és kell is látszaniok? S még egy csekélység. Jóérzésű ember nem alhatik másodmagával. Parasztnak és munkásnak való ez, aki mihelyest behúnyja szemét, már hortyog is. A magunkfajta ember többé-kevésbbé mesterségesen altatja el magát. Az egyik olvas, a másik mozdulatlanul fekszik. Már most én olvasnék, de kedves nőmet bántja a lámpa fénye. Ő hamarosan elalszik, én a sötétben fetrengek. S annyi neme, faja van az alvó embernek.
Fordul, csapja a takaróját, nyög, megrezzenti az ágyat, hát miért ne alhasson nyugodtan és úgy, ahogy megszokta, az a szerencsétlen ember, aki férj?
S mi ennek a következése? Ha nagyon álmos voltam már és egyszer kedvemre aludni akartam, vasútra ültem és elutaztam képzelt üzleti ügyek miatt. Ez volt az első stáció. A második előtt még egyszer meghökkentem, mert én igazi férj akartam lenni, aki hűséget tart a feleségének. Minden asszony, aki nem velem alszik egy szobában, őrült szerelmet keltett bennem. Mikor fogyni éreztem erőmet s a kísértés már-már megejtett, komolyan beszéltem a feleségemmel.
– Kedvesem, nekünk mégis jobb volna, ha külön hálószobája volna mindegyikünknek. Egymásba nyíló, az ajtó akár nyitva is maradhat, de ajtó legyen közöttünk, melyet esetleg be lehessen csukni.
– Hát nem szeretsz már? – kiáltotta kétségbeesetten és ettől valóságos dühroham fogott el, melyet alig tudtam legyűrni.
– Éppen, mert, szeretlek – szólottam – kedvesem, vannak dolgok, miknél csak egy csúnyább van a világon: az elmagyarázásuk. Engedd el a magyarázatot és tégy a kedvem szerint vakon, de bízva.
Hát hogy asszony olyasmit tegyen, amit nem ért, arra nincs eset.
Ekkor azt ajánlotta nekem, hogy váljunk el. Hát ez is furcsa dolog.
Egészen elválni: ok nélkül, az természetes, de egy ajtórésnyire távolodni egymástól: soha!
Az imént szavamba vágtál, ellenem vetvén: hát a lélek? a lelki közösség? Édes barátnőm, nagyon ritkán van férj és feleség között lelki közösség. Nálunk például nincsen. Megszerettem a nőmet szépségénél fogva, elvettem, mert minden egyéb külső föltétel megfelelt. Nem vizsgáltam meg: mit tud, s fiatal leányról senki sem tudhatja, hogy milyen, mert abban a tisztelő, szűzies távolságban lappang a megtévesztő hamisság. Sőt ha utolsó gondolatáig ismerem is a leányt, nem tudhatom, milyen lesz, mint asszony. Az asszony abban a pillanatban születik, amelyben először karjába zárja a férfi, addig nem élt. S az új asszony éppen nem ugyanolyan, mint a leány volt, sőt a legritkább esetben olyan.
A szerelem olyan minden gondolatát és képzetét átalakító fölfedezés, mely után kő kövön nem marad a leány világában.
Hát mi közöm nekem a nő lelkéhez? Egyetlen közöm volna hozzá, de az éppen testi szépsége és kívánatossága útján szövődik.
Aki elmámorosodik a nő karjaiban, annak édes és szép a lélek is és a csókokkal gondolatokat és lelket cserélnek.
Az én nőmmel nem volt semmi lelki közösségem, különben megértett volna, különben lehetséges lett volna megértetnem magamat. De mikor arra határoztam magamat, hogy részletekbe menjünk, megint csak fölkiáltott:
– Hát utálsz engem?
S azóta sportszerüen mindig azzal kínzott:
– Tudom, hogy utálatos vagyok, tudom, hogy undorodol tőlem.
De nem kötelessége-e az asszonynak, ha ezt csak félig sejti is, tenni róla, hogy férjének ne legyen oka ilyen förtelemre? Ahelyett azonban ő a tényt bűnnek tette meg: férjnek, aki szereti a feleségét, mindenképen szépnek kell találnia asszonyát, ha nem találja annak, akkor nem szereti.
S most én vagyok a gonosz, a hűtelen, a csélcsap. Egy új alsószoknyát ha magára vesz, kétszáz pengővel többet költ ruhára és valami ízlést, luxust fejt ki egyebekben: mi boldogan élnénk ma is. Vagy legalább ezt az egyik ágyat tétette volna át a másik szobába. Nem, jött az anyós is és kijelentette, hogy ő harminc éven át aludt az ura mellett, azért mégis tisztességes ember az ura. No hát, én nem vagyok az. Hazudni nem akarok, csalni még kevésbbé, hát jó, legyen: váljunk el.
Ilyen válópör nem folyt még bíróság előtt. Neki is csak az az oka volt, hogy én nem szeretem már. Nekem külön hálószoba kellett. A bíró tárgyalás közben azt mondta: nevetséges. A majom.
Nincs súlyosabb ok a válásra, mint a közös hálószoba.
És nem választottak el. Bírói utasításra, törvényes szankció mellett élem most a feleségem oldalán a legényéletet. Pocsolya a családi tűzhely, sóhaj és könny a családi élet tartalma.
Sajnálom szegénykét, de nem tehetek róla. Ő akarta voltaképen.
És most még egyszerűbben jár, mint tisztességes, elhanyagolt asszonyhoz illik s napról napra jobban sajnálom és jobban iszonyodom tőle. De a családi két ágyhoz ragaszkodik. Mert ez a szerelmi boldogság és a tisztes családi élet szimboluma és a nagyanyja is így élt. Én pedig már nem is kérdezem: a szimbolum a fődolog-e, vagy az, amit szimbolizál?
VAK ASSZONY.
I.
Az ismerősök, jóbarátok mosolyogva suttogták, hogy Kludiéknál az úr fogadja föl a cselédeket. Megesett, hogy a különben nem nagyon serény ember pusztán szobaleányért utazott föl Budapestre és hozott is magával egyet, olyat, hogy a szeme is káprázott annak, aki ránézett. A gyönyörű teremtés úgy is viselte magát, mint akit gyorsvonaton hoztak, külön kupéban. Figyelmes szemű gazdasszonyok legalább észrevették, hogy a Juliskának fehér kötője és takaros klottruhája mindig tisztább, mint a bútorok; ablakmosáson, padlósúroláson pedig sohasem érték.
Az érdeklődő asszonyságok – nincs ebben semmi, ha asszonyok cselédről beszélgetnek – puhatolództak is Ágnes asszonynál: hogyan van megelégedve az új szobaleánnyal. Elállt a szájuk, mikor azt az egykedvű választ kapták:
– Majd elkergeti az uram, ha nem lesz vele megelégedve. Nekem mindegy, akármilyen a szobaleány, mert én csak a szakácsnénak veszem hasznát.
Nevettek is rajta, szörnyűködtek is. Hát vak ez az asszony? Vagy nincs szíve? Tudvalevő, hogy az Ágnes szülői a végsőig ellenezték ezt a házasságot, mert féltették gyermeküket a Kludi Gábor csapodár hirétől. Csakhogy Ágnes kijelentette, inkább nekimegy a Marosnak, semhogy Gáborról lemondjon. Tehát szerelmi házasság volt – legalább az ő részéről. S most az urára bízza, mikor kergesse el a szobalányt.
Igaz, Ágnes asszonynak egyéb dolga is van, mint leskelődni a cselédszoba ajtaján. Öt éve, hogy férjhez ment és négy gyerek sivalkodik a háznál. Sőt mintha az ötödik is útban volna már.
Szegény, sajnálni való teremtés különben, aztán úgy is lehet, hogy ez a túlságos fogékonyság az anyai hivatás iránt, okozója minden bajnak. Már az első gyerekágy után a karcsú, nyúlánk Ágnes komlósrúddá soványodott, finom elefántcsontszínű arca fakóra vált, sőt ragyogó szőke hajából is kiveszett a csillogás. Nem csoda, ha a férj, aki szerette a szép leányt, nem találja meg szerelme tárgyát a csúnya asszonyban.
Hogya
Edition notice Project Gutenberg source, credits & licence
The reading text above is the public-domain work. The Project Gutenberg header, production credits and licence are kept here as provenance rather than shown before the book.
Front matter as received (title page, contents)
COGNAC-IDILLEK NOVELLÁK ÍRTA KÓBOR TAMÁS BUDAPEST AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA 1914 A NYUGAT nyomdája Budapest, IX., Lónyay-utca 18.
Header as received
The Project Gutenberg eBook of Cognac-idillek
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.
Title: Cognac-idillek
novellák
Author: Tamás Kóbor
Release date: February 11, 2013 [eBook #42071]
Most recently updated: October 23, 2024
Language: Hungarian
Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/42071
Credits: Produced by Tamás Róth, Albert László and the Online
Distributed Proofreading Team Europe at http://dp.rastko.netFull Project Gutenberg licence
Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.
Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.
START: FULL LICENSE
THE FULL PROJECT GUTENBERG™ LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.
Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg
electronic works
1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg
electronic works. See paragraph 1.E below.
1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg License when
you share it without charge with others.
1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.
1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg™ License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you
are not located in the United States, you will have to check the laws
of the country where you are located before using this eBook.
1.E.2. If an individual Project Gutenberg electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
1.E.3. If an individual Project Gutenberg electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.
1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg.
1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg License.
1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg License as specified in paragraph 1.E.1.
1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg electronic works
provided that:
• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
the use of Project Gutenberg works calculated using the method
you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
to the owner of the Project Gutenberg trademark, but he has
agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
within 60 days following each date on which you prepare (or are
legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
payments should be clearly marked as such and sent to the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
License. You must require such a user to return or destroy all
copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free
distribution of Project Gutenberg™ works.
1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.
1.F.
1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.
1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.
1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.
1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.
1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg work, and (c) any
Defect you cause.
Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg
Project Gutenberg is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.
Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.
Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.
The Foundation’s business office is located at 41 Watchung Plaza #516,
Montclair NJ 07042, USA, +1 (862) 621-9288. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact
Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation
Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.
The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.
While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.
International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.
Section 5. General Information About Project Gutenberg electronic works
Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg eBooks with only a loose network of
volunteer support.
Project Gutenberg eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.
Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.
This website includes information about Project Gutenberg,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.Source: Project Gutenberg ebook #42071. Public-domain status is recorded per item; the licence text above is reproduced unchanged.