← catalogue

Petőfi Sándor összes költeményei

by Sándor Petőfi · Hungarian · Gutenberg #41504 · 1,097,309 chars · public domain (US)

The Project Gutenberg eBook of Petőfi Sándor összes költeményei
    
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Petőfi Sándor összes költeményei

Author: Sándor Petőfi


        
Release date: November 28, 2012 [eBook #41504]
                Most recently updated: October 23, 2024

Language: Hungarian

Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/41504

Credits: E-text prepared by Albert László from page images generously made available by Internet Archive/Canadian Libraries (http://archive.org/details/toronto)


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK PETŐFI SÁNDOR ÖSSZES KÖLTEMÉNYEI ***

Note: Project Gutenberg also has an HTML version of this
      file which includes the original illustrations.
      See 41504-h.htm or 41504-h.zip:
      (https://www.gutenberg.org/cache/epub/41504/pg41504-images.html)
      or
      (https://www.gutenberg.org/files/41504/41504-h.zip)


      Images of the original pages are available through
      Internet Archive/Canadian Libraries. See
      http://archive.org/details/sszeskltmn00petf





PETŐFI SÁNDOR

ÖSSZES

KÖLTEMÉNYEI.

HAZAI MŰVÉSZEK RAJZAIVAL DÍSZÍTETT
NEGYEDIK NÉPIES KIADÁS

A KÖLTŐ ARCZKÉPÉVEL




BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-TÁRSULAT KIADÁSA

  _Szabadság, szerelem!_
  _E kettő kell nekem,_
  _Szerelmemért feláldozom_
  _Az életet,_
  _Szabadságért feláldozom_
  _Szerelmemet._

10588. – Budapest. Az Athenaeum r. t. könyvnyomdája.




ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNYEK.
(1844–1848.)

* * *

1844.

* *


JÁNOS VITÉZ.

I.

  Tüzesen süt le a nyári nap sugára
  Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
  Fölösleges dolog, sütnie oly nagyon,
  A juhásznak úgy is nagy melege vagyon.

  Szerelem tüze ég fiatal szivében,
  Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.
  Faluvégen nyája mig szerte legelész,
  Ő addig subáján a fűben heverész.

  Tenger virág nyílik tarkán körülötte,
  De ő a virágra szemét nem vetette;
  Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
  Bámuló szemei oda tapadtanak.

  De nem ám a patak csillámló habjára,
  Hanem a patakban egy szőke kis lyányra,
  A szőke kis lyánynak karcsu termetére,
  Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.

  Kis leány szoknyája térdig föl van hajtva,
  Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’;
  Kilátszik a vizből két szép térdecskéje
  Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.

  Mert a pázsit fölött heverésző juhász
  Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más?
  Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,
  Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.

  »Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!«
  Kukoricza Jancsi igy szólott hozzája:
  »Pillants ide, hiszen ezen a világon
  Csak te vagy én nekem minden mulatságom.

  Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,
  Gyere ki a vizből, hadd öleljelek meg;
  Gyere ki a partra csak egy pillanatra,
  Rá csókolom lelkem piros ajakadra.«

  »Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék,
  Ha a mosással oly igen nem sietnék;
  Sietek, mert máskép velem roszul bánnak,
  Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak.«

  Ezeket mondotta szőke szép Iluska,
  S a ruhákat egyre nagy serényen mosta.
  De a juhászbojtár fölkel subájáról,
  Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól:

  »Gyere ki, galambom! gyere ki, gerliczém!
  A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;
  Aztán a mostohád sincs itt a közelben,
  Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.«

  Kicsalta a leányt édes beszédével,
  Átfogta derekát mind a két kezével,
  Megcsókolta száját nem egyszer, sem százszor,
  Ki mindeneket tud, az tudja csak, hányszor.

II.

  Az idő akközben haladott sietve,
  A patak habjain piroslott az este.
  Dúlt-fúlt Iluskának gonosz mostohája:
  Hol marad, hol lehet oly soká leánya?

  A rosz vén mostoha ekkép gondolkodott;
  Követték ezek a szók a gondolatot:
  (S nem mondhatni, hogy jó kedvvel ejtette ki),
  »Megnézem, mit csinál; ha henyél: jaj neki!«

  Jaj neked, Iluska, szegény árva kis lyány!
  Hátad mögött van már a dühös boszorkány;
  Nagy szája megnyílik, tüdeje kitágul,
  S ily módon riaszt föl szerelem álmábul:

  »Becstelen teremtés! gyalázatos pára!
  Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára?
  Lopod a napot, és istentelenkedel…
  Nézze meg az ember… hogy tüstént vigyen el« –

  »Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk?
  Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk.
  Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani,
  Hogy kihullanak még meglevő fogai.«

  Reszkető kedvese védelmezésére
  Ekkép fakadt ki a nyáj bátor őrzője;
  Azután haragos szemmel fenyegetve
  Az elmondottakhoz e szavakat tette:

  »Ha nem akarja, hogy felgyujtsam a házát,
  Meg ne illesse kend ezt a szegény árvát.
  Ugy is töri magát, dolgozik eleget,
  És még sem kap száraz kenyérnél egyebet.

  Most eredj, Iluskám. Megvan még a nyelved,
  Hogy elpanaszold, ha roszúl bánik veled. –
  S kend ne akadjon fönn azon, mit más csinál,
  Hisz kend sem volt jobb a deákné vásznánál.«

  Kukoricza Jancsi fölkapta subáját,
  S sebes lépésekkel ment keresni nyáját,
  Nagy megszeppenéssel most vette csak észre,
  Hogy imitt-amott van egy-kettő belőle.

III.

  A nap akkor már a földet érintette,
  Mikor Jancsi a nyájt félig összeszedte;
  Nem tudja, hol lehet annak másik fele:
  Tolvaj-e vagy farkas, a mi elment vele?

  Akárhová lett az, csakhogy már oda van;
  Búsulás, keresés, minden haszontalan.
  Most hát mihez fogjon? neki szánva magát
  Haza felé hajtja a megmaradt falkát.

  »Majd lesz neked, Jancsi… no hiszen lesz neked!«
  Szomorún kullogva gondolta ezeket,
  »Gazd’ uramnak ugy is rosz a csillagzatja,
  Hát még… de legyen meg isten akaratja.«

  Ezt gondolta, többet nem is gondolhatott;
  Mert ekkor a nyájjal elérte a kaput.
  Kapu előtt állt az indulatos gazda,
  Szokás szerint a nyájt olvasni akarta.

  »Soh’se olvassa biz azt kelmed gazd’ uram!
  Mi tagadás benne? igen nagy híja van;
  Szánom, bánom, de már nem tehetek róla.«
  Kukoricza Jancsi e szavakat szólta.

  Gazdája meg ezt a feleletet adta,
  S megkapta bajszát, és egyet pödrött rajta:
  »Ne bolondozz, Jancsi, a tréfát nem értem;
  A míg jól van dolgod, föl ne gerjeszd mérgem.«

  Kisült, hogy koránsem tréfaság a beszéd,
  Jancsi gazdájának majd elvette eszét;
  Jancsi gazdája bőg, mint a ki megbőszül:
  »Vasvillát! vasvillát!… hadd szúrjam keresztül.

  Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!
  Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!…
  Ezért tartottalak? ezért etettelek?
  Soha se kerüld ki a hóhérkötelet.

  Elpusztulj előlem, többé ne lássalak!«
  Jancsi gazdájából így dőltek a szavak;
  Fölkapott hirtelen egy petrenczés rudat,
  A petrenczés ruddal Jancsi után szaladt.

  Kukoricza Jancsi elfutott előle,
  De koránsem azért, mintha talán félne,
  Markos gyerek volt ő, husz legényen kitett,
  Noha nem érte meg még huszszor a telet.

  Csak azért futott, mert világosan látta,
  Hogy méltán haragszik oly nagyon gazdája,
  S ha ütlegre kerül a dolog, azt verje?
  Ki félig apja volt, ki őt fölnevelte.

  Futott, mig a szuszból gazdája kifogyott;
  Azután ballagott, megállt, meg ballagott
  Jobbra is, balra is s mind evvel mit akar?
  Nem tudta, mert nagy volt fejében a zavar.

IV.

  Mikorra a patak vize tükörré lett,
  Melybe ezer csillag ragyogása nézett:
  Jancsi Iluskáék kertje alatt vala;
  Maga sem tudta, hogy mikép jutott oda.

  Megállt, elővette kedves furulyáját,
  Kezdte rajta fújni legbúsabb nótáját;
  A harmat, mely ekkor ellepett fűt, bokort,
  Tán a szánakozó csillagok könnye volt.

  Iluska már alutt. A pitvar eleje
  Volt nyár idejében rendes fekvőhelye,
  Fekvőhelyéről a jól ismert nótára
  Fölkelt, lesietett Jancsi látására.

  Jancsinak látása nem esett kedvére,
  Mert megijedt tőle, s ily szót csalt nyelvére:
  »Jancsi lelkem, mi lelt? mért vagy oly halovány,
  Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?«

  »Hejh, Iluskám! hogy ne volnék én halovány,
  Mikor szép orczádat utószor látom tán…«
  »Jancsikám, látásod ugy is megrémített;
  Hagyd el az istenért az ilyen beszédet!«

  »Utószor látlak én, szivem szép tavasza!
  Utószor szólt itten furulyám panasza;
  Utószor ölellek, utószor csókollak,
  Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!«

  Most a boldogtalan mindent elbeszéle,
  Rá borúlt zokogó kedvese keblére,
  Rá borúlt, ölelte, de képpel elfordult:
  Ne lássa a leány, hogy könnye kicsordult.

  »Most hát, szép Iluskám! most hát, édes rózsám!
  Az isten áldjon meg, gondolj néha reám.
  Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve,
  Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe.«

  »Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell!
  A jó isten legyen minden lépéseddel.
  Ha látsz tört virágot útközépre vetve,
  Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe.«

  Elváltak egymástól, mint ágtól a levél;
  Mindkettejök szive lett puszta, hideg tél.
  Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal,
  Jancsi letörölte inge bő ujjával.

  Indult, nem nézte egy szemmel sem, hol az ut?
  Neki úgy is mindegy volt, akárhova jut.
  Fütyörésztek pásztorgyermekek mellette,
  Kolompolt a gulya… ő észre sem vette.

  A falu messzire volt már háta megett,
  Nem látta lobogni a pásztortüzeket;
  Mikor utójára megállt s visszanézett,
  A torony bámult rá, mint sötét kisértet.

  Ha ekkor mellette lett volna valaki,
  Hallotta volna őt nagyot sohajtani;
  A levegőeget daruk hasították,
  Magasan röpűltek, azok sem hallották.

  Ballagott, ballagott a halk éjszakában,
  Csak nehéz subája suhogott nyakában;
  Ő ugyan subáját gondolta nehéznek,
  Pedig a szive volt oly nehéz szegénynek.

V.

  Mikor a nap fölkelt, s a holdat elküldte,
  A puszta, mint tenger, fekütt körülötte;
  A nap fölkeltétől a nap enyésztéig
  Egyenes rónaság nyujtózkodott végig.

  Nem volt virág, nem volt fa, nem volt bokor ott,
  A harmat apró gyér fűveken csillogott;
  Oldalvást a napnak első sugarára
  Fölpiroslott egy tó; környékezte káka.

  A tónak szélénél a káka közepett
  Egy hosszú nyakú gém eledelt keresett,
  És a tó közepén gyors halászmadarak
  Hosszu szárnyaikkal le s föl szállongtanak.

  Jancsi csak ballagott sötét árnyékával
  S elméjének sötét gondolkozásával;
  Az egész pusztában széjjelsütött a nap,
  De az ő szivében éjek éje maradt.

  Mikor a nap elért az ég tetejére,
  Eszébe jutott, hogy falatozni kéne,
  Tennap ilyen tájban evett utójára,
  Meg alig is birta már lankadó lába.

  Letelepűlt, elővette tarisznyáját,
  Megette maradék kevés szalonnáját.
  Nézte őt a kék ég, a fényes nap… alább
  Ragyogó szemével a tündér délibáb.

  A kis ebéd neki jó izűen esett,
  Megszomjazott rá, a tóhoz közeledett,
  Kalapjának bele mártá karimáját,
  Ekkép enyhitette égő szomjuságát.

  A tónak partjáról nem távozott messze:
  Az álom szemének pilláját ellepte;
  Vakandokturásra bocsátotta fejét,
  Hogy visszanyerhesse elfogyott erejét.

  Az álom őt oda vitte, a honnan jött,
  Iluskája pihent hű karjai között,
  Mikor a kis leányt csókolni akarta,
  Hatalmas mennydörgés álmát elzavarta.

  Szétnézett a puszta hosszában, széltében;
  Nagy égi háború volt keletkezőben.
  Oly hamar támadott az égi háború,
  Mily hamar Jancsinak sorsa lett szomorú.

  A világ sötétbe öltözködött vala,
  Szörnyen zengett az ég, hullt az istennyila;
  Végtére megnyílt a felhők csatornája,
  S a tó vize sűrű buborékot hánya.

  Jó hosszú botjára Jancsi támaszkodott,
  Lekonyította a karimás kalapot,
  Nagy szőrű subáját meg kifordította,
  Úgy tekintett bele a vad zivatarba.

  De a vihar a mi hamar keletkezett,
  Oly hamar is hagyta el megint az eget.
  Megindult a felhő könnyü szélnek szárnyán,
  Ragyogott keleten a tarka szivárvány.

  Subájáról Jancsi lerázta a vizet,
  Miután lerázta, ujra utnak eredt.
  Mikor a nap leszállt pihenni ágyába,
  Kukoricza Jancsit még vitte két lába.

  Vitte őt két lába erdő közepébe,
  Sűrű zöld erdőnek sötét közepébe,
  Ott őt köszöntötte holló károgása,
  Mely épen egy esett vadnak szemét ásta.

  Sem erdő, sem holló őt nem háborgatván,
  Kukoricza Jancsi ment a maga utján;
  Erdő közepében sötét ösvényére
  Leküldte világát a hold sárga fénye.

VI.

  Az idő járása éjfél lehetett már,
  Mikor szemébe tünt egy pislogó sugár.
  Amint közelebb ért, látta, hogy ez a fény
  Ablakból világít az erdő legmélyén.

  Jancsi e látványra ekkép okoskodék:
  »Ez a világ aligha csárdában nem ég;
  Bizonyára úgy lesz – hál’ a jó Istennek!
  Bemegyek az éjre, benne megpihenek.«

  Csalatkozott Jancsi, mert az nem volt csárda,
  Hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája.
  Nem állott üresen a ház, a zsiványok
  Mind a tizenketten odabenn valának.

  Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok…
  Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog;
  De az én Jancsimnak helyén állt a szíve,
  Azért is közéjök nagy bátran belépe.

  »Adjon az úristen szerencsés jó estét!«
  Mondott nekik Jancsi ilyen megköszöntést;
  Erre a zsiványok fegyverhez kapának,
  Jancsinak rohantak, s szólt a kapitányok:

  »Szerencsétlenségnek embere, ki vagy te?
  Hogy lábadat mered tenni e küszöbre.
  Vannak-e szüleid? van-e feleséged?
  Akármid van, nem fog többé látni téged.«

  Jancsinak sem szíve nem vert sebesebben
  E szókra, sem nem lett haloványabb színben;
  A zsiványkapitány fenyegetésire
  Meg nem ijedt hangon ily módon felele:

  »A kinek életét van miért félteni,
  Ha e tájt kerüli, nagyon bölcsen teszi.
  Nekem nem kedves az élet, hát közétek,
  Bárkik vagytok, egész bátorsággal lépek.

  Azért, ha úgy tetszik, hagyjatok életben,
  Hagyjatok ez éjjel itten megpihennem;
  Ha nem akarjátok ezt: üssetek agyon,
  Hitvány életemet védeni nem fogom.«

  Ezt mondta, nyugottan a jövendőt várva,
  A tizenkét zsivány csodálkozására.
  A kapitány ilyen szókat váltott véle:
  »Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle;

  Te derék legény vagy, azt a bátor szented!
  Téged az isten is zsiványnak teremtett.
  Éltedet megveted, a halált nem féled…
  Te kellesz mi nekünk… kezet csapunk véled.

  Rablás, fosztogatás, ölés nekünk tréfa,
  E derék tréfának díja gazdag préda.
  Ez a hordó ezüst, ez meg arany, látod?…
  Nos hát elfogadod a czimboraságot?«

  Furcsa dolgok jártak Jancsi elméjében,
  S tettetett jó kedvvel szólt ilyeténképen:
  »Czimborátok vagyok, itt a kezem rája!
  Rút életemnek ez a legszebb órája.«

  »No, hogy még szebb legyen«, felelt a kapitány,
  »Lássunk embereim, az áldomás után;
  Papok pinczéjéből van jó borunk elég,
  Nézzük meg a kancsók mélységes fenekét!«

  S a kancsók mélységes fenekére néztek,
  S lett eltemetése fejökben az észnek;
  Maga volt csak Jancsi, ki mértéket tartott,
  Kinálgatták, de ő aprókat kortyantott.

  Álmot hozott a bor latrok pillájára…
  Jancsinak sem kellett több, ő csak ezt várta.
  Mikor a zsiványok jobbra-balra dőltek,
  Jancsi a beszédet ilyformán kezdé meg:

  »Jó éjszakát!… nem kelt föl titeket sem más,
  Majd csak az itéletnapi trombitálás!
  Élete gyertyáját soknak eloltátok,
  Küldök én örökös éjszakát reátok.

  »Most a kincses kádhoz! megtöltöm tarisznyám,
  Haza viszem neked, szerelmes Iluskám!
  Czudar mostohádnak nem lészsz többé rabja,
  Feleségül veszlek… isten is akarja.

  »Házat épittetek a falu közepén,
  Ékes menyecskének oda vezetlek én;
  Ottan éldegélünk mi ketten boldogan,
  Mint Ádám és Éva a paradicsomban…

  »Istenem teremtőm! mit beszélek én itt?
  Zsiványoknak vigyem el átkozott pénzit?
  Tán minden darabhoz vérfoltok ragadtak,
  S én ilyen kincsekkel legyek boldog, gazdag?

  »Hozzájok sem nyúlok… azt én nem tehetem,
  Nincs elromolva a lelkiismeretem. –
  Édes szép Iluskám, csak viseld terhedet,
  Bízd a jó istenre árva életedet!«

  Mikor elvégezte Jancsi a beszédet,
  Az égő gyertyával a házból kilépett,
  Meggyujtá födelét mind a négy szögleten,
  Elharapózott a mérges láng sebesen.

  Egy láng lett a födél szempillantás alatt,
  A láng piros nyelve az ég felé szaladt,
  Feketévé vált a tisztakék égi bolt,
  Elhaloványodott a teljes fényü hold.

  A szokatlan világ a mint elterjedett,
  Fölriasztotta a baglyot, bőregeret;
  Kiterjesztett szárnyok sebes suhogása
  A falombozatok nyugalmát fölrázta.

  A föltámadó nap legelső sugára
  Lesütött a háznak füstölgő romjára,
  Pusztult ablakán át benézett a házba,
  Ott a haramjáknak csontvázait látta.

VII.

  Jancsi már hetedhét országon túl jára,
  Nem is igen gondolt a zsiványtanyára;
  Egyszerre valami csillámlott előtte,
  Hát sugarát a nap fegyverekre lőtte.

  Katonák jövének, gyönyörű huszárok,
  A nap fénye ezek fegyverén csillámlott;
  Alattok a lovak tomboltak, prüsszögtek,
  Kényesen rázták szép sörényes fejöket:

  Mikor őket Jancsi közeledni látta,
  Alig fért meg szíve a baloldalába’,
  Mert igy gondolkodott: »Ha befogadnának,
  Be örömest mennék én is katonának!«

  A mint a katonák közelébe értek,
  Ily szavát hallotta Jancsi a vezérnek:
  »Vigyázz, földi! bizony rá lépsz a fejedre…
  Mi ördögért vagy úgy a búnak eredve?«

  Jancsi pedig szólott fohászkodva nagyot:
  »Én a kerek világ bujdosója vagyok;
  Ha kegyelmetekkel egy sorban lehetnék,
  A ragyogó nappal farkasszemet néznék.«

  Szólt megint a vezér: »Jól meggondold, földi,
  Nem mulatni megyünk, megyünk öldökölni.
  Rá rontott a török a franczia népre;
  Francziáknak megyünk mi segedelmére.«

  »Hát hisz akkor én meg még jobban szeretném,
  Ha magamat lóra, nyeregbe vethetném;
  Mert ha én nem ölök, engem öl meg a bú –
  Nagyon kivánt dolog nekem a háború.

  Igaz, hogy eddig csak szamarat ismértem,
  Mivelhogy juhászság volt a mesterségem.
  De magyar vagyok, s a magyar lóra termett,
  Magyarnak teremt az isten lovat, nyerget.«

  Sokat mondott Jancsi megeredt nyelvével,
  De még többet mondott sugárzó szemével;
  Nagyon természetes hát, hogy a vezérnek
  Megtetszett, és be is vette közlegénynek.

  Czifra beszéd kéne azt elősorolni,
  A vörös nadrágban mit érezett Jancsi,
  Mit érezett, mikor a mentét fölkapta,
  S villogó kardját a napnak megmutatta.

  Csillagokat rúgott szilaj paripája,
  Mikor Jancsi magát fölvetette rája,
  De ő keményen űlt rajta, mint a czövek,
  A földindulás sem rázhatta volna meg.

  Bámulói lettek katonapajtási,
  Nem győzték szépségét, erejét csodálni,
  És a merre mentek, s beszállásozának,
  Induláskor gyakran sírtak a leányok.

  Lyányokra nézve a mi Jancsit illeti,
  Egyetlen egy leány sem tetszett ő neki,
  Az igaz, hogy, noha sok földet bejára,
  Sehol sem akadt ő Iluska párjára.

VIII.

  Nos hát ment a sereg, csak ment, csak mendegélt,
  Tatárországnak már elérte közepét;
  De itten reája nagy veszedelem várt:
  Látott érkezni sok kutyafejű tatárt.

  Kutyafejű tatár népek fejedelme
  A magyar sereget ekkép idvezelte:
  »Hogy mikép mertek ti szembeszállni vélünk?
  Tudjátok-e, hogy mi emberhussal élünk?«

  Nagy volt ijedsége szegény magyaroknak,
  Minthogy a tatárok ezerannyin voltak;
  Jó, hogy akkor azon a vidéken jára
  Szerecsenországnak jószivű királya.

  Ez a magyaroknak mingyárt pártját fogta,
  Mert Magyarországot egyszer beutazta,
  S ekkor Magyarország jámbor lelkü népe
  Igen becsületes módon bánt ő véle.

  El sem feledte ezt a szerecsen király,
  Azért a magyarok védelmére kiáll,
  S a tatár császárral, kivel jó barát volt,
  Kiengesztelésűl ily szavakat váltott:

  »Kedves jó barátom, ne bántsd e sereget,
  Legkisebbet sem fog ez ártani neked,
  Igen jól ismerem én a magyar népet,
  Kedvemért bocsásd át országodon őket.«

  »A kedvedért, pajtás, hát már csak megteszem.«
  Szólt kibékülve a tatár fejedelem;
  De még meg is írta az úti levelet,
  Hogy senki se bántsa a magyar sereget.

  Az igaz, hogy nem is lett semmi bántása,
  De mégis örűlt, hogy elért a határra,
  Hogy ne örűlt volna? ez a szegény vidék
  Egyebet se’ terem: medvehúst meg fügét.

IX.

  Tatárország hegyes-völgyes tartománya
  Messziről nézett a seregnek utána,
  Mert jól bent vala már nagy Taljánországban,
  Rozmarínfa-erdők sötét árnyékában.

  Itt semmi különös nem történt népünkkel.
  Csak hogy küzködnie kellett a hideggel,
  Mert Taljánországban örökös tél vagyon;
  Mentek katonáink csupa havon, fagyon.

  No de a magyarság erős természete,
  Bármi nagy hideg volt, megbirkozott vele;
  Aztán meg, ha fáztak, hát kapták magokat,
  Leszálltak s hátokra vették a lovokat.

X.

  Ekképen jutottak át Lengyelországba,
  Lengyelek földéről pedig Indiába;
  Francziaország és India határos,
  De köztük az út nem nagyon mulatságos.

  India közepén még csak dombok vannak,
  De aztán a dombok mindig magasabbak,
  S mikor a két ország határát elérik,
  Már akkor a hegyek fölnyúlnak az égig.

  Tudni való, hogy itt a sereg izzadott,
  Le is hányt magáról dolmányt, nyakravalót…
  Hogy ne az istenért? a nap fejök felett
  Valami egy órajárásra lehetett.

  Enni nem ettek mást, mint levegőeget;
  Ez olyan sürü ott, hogy harapni lehet.
  Hanem még italhoz is furcsán jutottak:
  Ha szomjaztak, vizet felhőből facsartak.

  Elérték végtére tetejét a hegynek;
  Itt már oly meleg volt, hogy csak éjjel mentek.
  Lassacskán mehettek; nagy akadály volt ott:
  Hát a csillagokban a ló meg-megbotlott.

  A mint ballagtak a csillagok közepett,
  Kukoricza Jancsi ekkép elmélkedett:
  »Azt mondják, a hányszor egy csillag leszalad,
  A földön egy ember élete megszakad.

  Ezer a szerencséd, te gonosz mostoha,
  Hogy nem tudom, melyik kinek a csillaga;
  Nem kínzanád tovább az én galambomat –
  Mert lehajítanám mostan csillagodat.«

  Eztán nem sokára lejtősen haladtak,
  Alacsonyodtak már a hegyek alattok,
  A szörnyű forróság szinte szűnni kezdett,
  Mentül beljebb érték a franczia földet.

XI.

  A francziák földje gyönyörü tartomány,
  Egész paradicsom, egész kis Kanaán,
  Azért is vásott rá a törökök foga,
  Pusztitó szándékkal azért törtek oda.

  Mikor a magyarság beért az országba,
  A törökök ott már raboltak javába;
  Kirabolták a sok gazdag templom kincsét,
  És üresen hagytak minden boros pinczét.

  Látni lehetett sok égő város lángját,
  Kivel szemközt jöttek, azt kardjokra hányták,
  Magát a királyt is kiűzték várából,
  S megfosztották kedves egyetlen lyányától.

  Igy találta népünk a franczia királyt,
  Széles országában föl s le bujdosva járt;
  A mint őt meglátták a magyar huszárok,
  Sorsán szánakozó könnyet hullatának.

  A bujdosó király ily szókat hallatott:
  »Ugy-e, barátim, hogy keserves állapot?
  Kincsem vetélkedett Dárius kincsével,
  S most küszködnöm kell a legnagyobb inséggel.«

  A vezér azt mondá vigasztalására:
  »Ne busúlj, francziák fölséges királya!
  Megtánczoltatjuk mi ezt a gonosz népet,
  Ki ily méltatlanul mert bánni te véled.

  Ez éjjelen által kipihenjük magunk,
  Mert hosszu volt az út, kissé elfáradtunk;
  De holnap azután, mihelyt fölkel a nap,
  Visszafoglaljuk mi vesztett országodat.«

  »Hát szegény leányom, hát édes leányom?«
  Jajdult föl a király, »őtet hol találom?
  Elrabolta tőlem törökök vezére…
  A ki visszahozza, számolhat kezére.«

  Nagy buzditás volt ez a magyar seregnek;
  Minden ember szivét reménység szállta meg.
  Ez volt mindenkinek fejében föltéve:
  »Vagy visszakerítem, vagy meghalok érte.«

  Kukoricza Jancsi tán egymaga volt csak
  Meg nem hallója az elmondott dolognak;
  Jancsinak az esze más egyeben jára:
  Visszaemlékezett szép Iluskájára.

XII.

  Másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt,
  De nem lát és nem hall olyat minden reggel,
  Mint a milyet hallott, mint a milyet látott
  Mingyárt, mihelyest a föld szélére hágott.

  Megszólalt a sereg harsány trombitája,
  Minden legény talpon termett szózatára;
  Jól kiköszörülték aczél szablyáikat,
  Azután nyergelték gyorsan a lovakat.

  A király erőnek erejével rajt volt,
  Hogy ő is elmegy, s a többiekkel harczol;
  Hanem a huszárok bölcs eszű vezére
  A királyhoz ilyen tanácsot intéze:

  »Nem, kegyelmes király! csak maradj te hátra,
  A te karjaid már gyöngék a csatára;
  Tudom, meghagyta az idő bátorságod,
  De mi haszna? hogyha erőd vele szállott.

  Bízd az isten után mi reánk ügyedet;
  Fogadást teszünk, hogy mire a nap lemegy,
  Országodból tova űzzük ellenséged,
  S elfoglalhatd ujra a királyi széket.«

  Erre a magyarság lóra kerekedett,
  S keresni indult a rabló törököket;
  Nem soká kereste, mingyárt rájok akadt,
  És egy követ által izent nekik hadat.

  Visszajött a követ, harsog a trombita,
  Rémséges zugással kezdődik a csata;
  Aczélok csengése, torkok kurjantása
  Volt a magyaroknál harczi jel adása.

  A sarkantyút vágták lovak oldalába,
  Dobogott a földön lovak patkós lába,
  Vagy talán a földnek dobbant meg a szive,
  E vészt jövendölő zajra megijedve.

  Törökök vezére hét lófarkú basa,
  Öt akós hordónak elég volna hasa;
  A sok boritaltól piroslik az orra,
  Azt hinné az ember, hogy érett uborka.

  A török csapatnak nagy hasu vezére
  Rendbe szedte népét a harcznak jelére;
  A rendbeszedett nép ugyan csak megállott,
  A mint megrohanták a magyar huszárok.

  De nem volt gyerekség ez a megrohanás,
  Lett is nem sokára szörnyü rendzavarás:
  Izzadott a török véres verítéket,
  Tőle a zöld mező vörös tengerré lett.

  Hejh csinálom-adta! meleg egy nap volt ez,
  Hegygyé emelkedett már a török holttest.
  De a basa még él mennykő nagy hasával,
  S Kukoricza Jancsit czélozza vasával.

  Kukoricza Jancsi nem veszi tréfának,
  S ily szóval megy neki a török basának:
  »Atyafi! te úgy is sok vagy egy legénynek:
  Megállj, én majd kettőt csinálok belőled.«

  S akként cselekedett, a mint megfogadta,
  Szegény török basát ketté hasította,
  Jobbra-balra hullott izzadó lováról,
  Igy múlt ki ő kelme ebből a világból.

  Mikor ezt látta a gyáva török sereg,
  Ucczu! hátat fordít és futásnak ered,
  Futott, futott s talán mostanság is futna,
  Hogyha a huszárok el nem érték volna.

  De bezeg elérték, le is kaszabolták;
  Hullottak a fejek előttök, mint a mák.
  Egyetlen egy nyargal még ló halálába,
  Ennek Kukoricza Jancsi ment nyomába.

  Hát a török basa fia vágtatott ott,
  Ölében valami fehérféle látszott.
  A fehérség volt a franczia királylyány;
  Nem tudott magáról semmit, elájulván.

  Soká nyargalt Jancsi, a mig utolérte,
  »Megállj, a hitedet!« kiálta feléje.
  »Állj meg, vagy testeden mingyárt nyitok kaput,
  Melyen által hitvány lelked pokolba fut.«

  De a basa fia meg nem állott volna,
  Ha a ló alatta össze nem omolna,
  Összeomlott, ki is fujta ott páráját.
  Basa fia ilyen szóra nyitá száját:

  »Kegyelem, kegyelem, nemes lelkű vitéz!
  Ha semmi másra nem: ifjuságomra nézz;
  Ifjú vagyok még, az életet szeretem…
  Vedd el mindenemet, csak hagyd meg életem!«

  »Tartsd meg mindenedet, gyáva élhetetlen!
  Kezem által halni vagy te érdemetlen.
  Hordd el magad innen, vidd hirűl hazádnak,
  Haramja fiai hogy és mikép jártak.«

  Leszállott lováról, királylyányhoz lépe,
  És bele tekintett gyönyörű szemébe,
  Melyet a királylyány épen most nyita ki,
  Mialatt ily szókat mondának ajaki:

  »Kedves szabadítóm! nem kérdezem, ki vagy?
  Csak annyit mondok, hogy hálám irántad nagy.
  Háladatosságból én mindent megteszek,
  Hogyha kedved tartja, feleséged leszek.«

  Jancsi ereiben nem folyt viz vér helyett,
  Szívében hatalmas tusa keletkezett;
  De lecsillapítá szíve nagy tusáját,
  Emlékezetébe hozván Iluskáját.

  Nyájasdadon igy szólt a szép királylyányhoz:
  »Menjünk, rózsám, elébb az édes atyádhoz,
  Ott majd közelebbről vizsgáljuk a dolgot.«
  S ló előtt a lyánynyal lassacskán ballagott.

XIII.

  Kukoricza Jancsi meg a királyleány
  Csatahelyre értek a nap alkonyatán.
  A leáldozó nap utósó sugára
  Vörös szemmel nézett a siralmas tájra.

  Nem látott egyebet, csak a véres halált,
  S hollósereget, mely a halottakra szállt;
  Nem igen telt benne nagy gyönyörüsége,
  Le is ereszkedett tenger mélységébe.

  A csatahely mellett volt egy jókora tó,
  Tiszta szőke vizet magába foglaló.
  De piros volt az most, mert a magyar sereg
  Török vértől magát vizében mosta meg.

  Miután megmosdott az egész legénység,
  A franczia királyt várába kisérték;
  A csatamezőtől az nem messzire állt…
  Ide kisérték hát a franczia királyt.

  Alighogy bevonult a várba a sereg,
  Kukoricza Jancsi szinte megérkezett.
  Olyan volt mellette az ékes királylyány,
  Mint felhő mellett a tündöklő szivárvány.

  Hogy az öreg király leányát meglátta,
  Reszkető örömmel borult a nyakába,
  S csak azután mondta a következőket,
  Mikor a lyány ajkán tőle sok csók égett:

  »Most már örömemnek nincsen semmi híja
  Szaladjon valaki, s a szakácsot híja,
  Készítsen a mi jó, mindent vacsorára,
  Az én győzedelmes vitézim számára.«

  »Király uram! nem kell híni a szakácsot«,
  A király mellett egy hang ekkép rikácsolt,
  »Elkészítettem már mindent hamarjában,
  Föl is van tálalva a szomszéd szobában.«

  A szakács szavai kedvesen hangzottak
  Füleiben a jó magyar huszároknak;
  Nem igen sokáig hivatták magokat,
  Körülülték a megterhelt asztalokat.

  A mily kegyetlenül bántak a törökkel,
  Csak ugy bántak ők most a jó ételekkel;
  Nem is csoda biz az, mert megéhezének
  A nagy öldöklésben a derék vitézek.

  Járta már a kancsó isten igazába,
  Ekkor a királynak ily szó jött szájába:
  »Figyelmezzetek rám, ti nemes vitézek,
  Mert nagy fontosságu, a mit majd beszélek.«

  S a magyar huszárok mind figyelmezének,
  Fölfogni értelmét király beszédének.
  A ki egyet ivott, azután köhhentett,
  S végre ily szavakkal törte meg a csendet:

  »Mindenek előtt is mondd meg a nevedet,
  Bátor vitéz, a ki lyányom megmentetted.«
  »Kukoricza Jancsi becsületes nevem;
  Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem.«

  Kukoricza Jancsi ekképen felele,
  Azután a király ily szót váltott vele:
  »Én a te nevedet másnak keresztelem,
  Mától fogva neved János vitéz legyen.

  Derék János vitéz, halld meg beszédemet:
  Minthogy megmentetted kedves gyermekemet,
  Vedd el feleségül, legyen ő a tied,
  És vele foglald el királyi székemet.

  A királyi széken én sokáig ültem,
  Rajta megvénültem, rajta megőszültem.
  Nehezek nekem már a királyi gondok,
  Annakokáért én azokról lemondok.

  Homlokodra teszem a fényes koronát,
  Fényes koronámért nem is kivánok mást,
  Csak hogy e várban egy szobát rendelj nékem,
  Melyben hátralevő napjaimat éljem.«

  A király szavai ím ezek valának,
  Nagy csodálkozással hallák a huszárok.
  János vitéz pedig e szives beszédet
  Alázatos hangon ekkép köszöné meg:

  »Köszönöm szépen a kelmed jó ’karatját,
  A mely reám nézve nem érdemlett jóság;
  Egyszersmind azt is ki kell nyilatkoztatnom,
  Hogy én e jóságot el nem fogadhatom.

  Hosszu históriát kéne elbeszélnem,
  Miért e jósággal lehetetlen élnem;
  De attól tartok, hogy megunnák kelmetek;
  S én másnak terhére lenni nem szeretek.«

  »De csak beszélj, fiam, meghallgatjuk biz azt;
  Hiábavalóság, a mi téged aggaszt.«
  Igy biztatta őt a jó franczia király,
  S János vitéz beszélt, a mint itt írva áll:

XIV.

  »Hogy is kezdjem csak hát?… Mindennek előtte
  Hogyan tettem szert a Kukoricza névre?
  Kukoricza között találtak engemet,
  Ugy ruházták rám a Kukoricza nevet.

  Egy gazdaember jó lelkü felesége
  – A mint ő nekem ezt sokszor elmesélte –
  Egyszer kinézett a kukoriczaföldre,
  S ott egy barázdában lelt engem heverve.

  Szörnyen sikítottam, sorsomat megszánta,
  Nem hagyott a földön, felvett a karjára,
  És haza felé ezt gondolta mentiben:
  »Fölnevelem szegényt, hisz ugy sincs gyermekem.«

  Hanem volt ám neki haragos vad férje,
  A kinek én sehogy sem voltam ínyére,
  Hej, a mikor engem az otthon meglátott,
  Ugyancsak járták a czifra káromlások.

  Engesztelte a jó asszony ily szavakkal:
  »Hagyjon kend föl, apjok, azzal a haraggal;
  Hiszen ott kinn csak nem hagyhattam vesztére,
  Tarthatnék-e számot isten kegyelmére?

  Aztán nem lesz ez a háznál haszontalan:
  Kendnek gazdasága, ökre és juha van;
  Ha felcsuporodik a kis istenadta,
  Nem kell kendnek bérest, juhászt fogadnia.«

  Valahogy, valahogy csakugyan engedett;
  De azért rám soha jó szemet nem vetett.
  Hogyha nem ment dolgom a maga rendiben,
  Meg-meghusángolt ő amugy istenesen.

  Munka s ütleg között ekkép nevelkedtem,
  Részesültem nagyon kevés örömökben;
  Az egész örömem csak annyiból állott,
  Hogy a faluban egy szép kis szőke lyány volt.

  Ennek édes anyja jókor a síré lett,
  Édes apja pedig vett más feleséget;
  Hanem az apja is elhalt nemsokára,
  Igy jutott egyedűl mostoha anyjára.

  Ez a kis leányzó volt az én örömem,
  Az egyetlen rózsa tüskés életemen.
  Be tudtam is őtet szeretni, csodálni!
  Ugy hítak minket, hogy: a falu árvái.

  Már gyerek koromban hogyha őt láthattam,
  Egy turós lepényért látását nem adtam;
  Örültem is, mikor a vasárnap eljött,
  És vele játszhattam a gyerekek között.

  Hát mikor még aztán sihederré lettem,
  S izegni-mozogni elkezdett a szivem!
  Csak úgy is voltam ám, mikor megcsókoltam,
  Hogy a világ összedőlhetett miattam.

  Sokszor megbántotta gonosz mostohája…
  Isten neki soha azt meg ne bocsássa!
  És ki tudja, még mit el nem követ rajta,
  Ha fenyegetésem zabolán nem tartja.

  Magamnak is ugyan kutyául lett dolga,
  Bele fektettük a jó asszonyt a sírba,
  A ki engem talált, és a ki, mondhatom,
  Mint tulajdon anyám, ugy viselte gondom.

  Kemény az én szivem, teljes életemben
  Nem sokszor esett meg, hogy könnyet ejtettem,
  De nevelő anyám sírjának halmára
  Hullottak könnyeim zápornak módjára.

  Iluska is, az a szép kis szőke leány,
  Nem tettetett bútól fakadt sírva halmán;
  Hogy ne? az istenben boldogúlt jó lélek
  Kedvezett, a miben lehetett, szegénynek.

  Nem egyszer mondta, hogy: »várakozzatok csak!
  Én még benneteket összeházasítlak;
  Olyan pár válik is ám ti belőletek,
  Hogy még!… várjatok csak, várjatok, gyerekek!«

  Hát hiszen vártunk is egyre keservesen;
  Meg is tette volna, hiszem az egy istent
  (Mert szavának állott ő minden időbe’),
  Ha le nem szállt volna a föld mélységébe.

  Azután, hát aztán, hogy meghalálozott,
  A mi reménységünk végkép megszakadott:
  Mindazonáltal a reménytelenségbe’
  Ugy szerettük egymást, mint annakelőtte.

  De az úristennek más volt akaratja,
  Szívünknek ezt a bús örömet sem hagyta.
  Egyszer én valahogy nyájam elszalasztám,
  Annak következtén elcsapott a gazdám.

  Búcsut mondtam az én édes Iluskámnak,
  Keserű érzéssel mentem a világnak.
  Bujdosva jártam a világot széltére,
  Mígnem katonának csaptam föl végtére.

  Nem mondtam én neki, az én Iluskámnak,
  Hogy ne adja szivét soha senki másnak,
  Ő sem mondta nekem, hogy hűséges legyek –
  Tudtuk, hogy hűségünk ugy sem szegjük mi meg.

  Azért, szép királylyány, ne tarts reám számot;
  Mert ha nem birhatom kedves Iluskámat:
  Nem is fogok birni senkit e világon,
  Ha elfelejtkezik is rólam halálom.«

XV.

  János vitéz ekkép végzé történetét,
  Nem hagyta hidegen a hallgatók szivét;
  A királylyány arczát mosta könnyhullatás,
  Melynek kútfeje volt bánat s szánakozás.

  A király e szókat intézte hozzája:
  »Nem erőtetlek hát, fiam, házasságra;
  Hanem a mit nyujtok hálámnak fejében,
  Elfogadását nem tagadod meg tőlem.«

  Erre kinyitotta kincstárát a király;
  Parancsolatjára egy legény előáll,
  S aranynyal tölti meg a legnagyobb zsákot,
  János ennyi kincset még csak nem is látott.

  »Nos hát, János vitéz, lyányom megmentője«,
  Beszélt a király, »ez legyen tetted bére.
  Vidd el mindenestül ezt a teli zsákot,
  És boldogítsd vele magadat s mátkádat.

  Tartóztatnálak, de tudom, nem maradnál,
  Kivánkozol lenni már is galambodnál,
  Eredj tehát – hanem társid maradjanak;
  Éljenek itt néhány mulatságos napnak.«

  Ugy volt biz az, a mint mondotta a király,
  János vitéz kivánt lenni galambjánál.
  Búcsuzott a királylyánytól érzékenyül;
  Aztán a tengerhez ment és gályára ült.

  A király s a sereg elkisérte oda,
  Tőlök sok »szerencsés jó utat« hallhata,
  S szemeikkel néztek mindaddig utána,
  Mig a nagy messzeség ködöt nem vont rája.

XVI.

  Ment János vitézzel a megindult gálya,
  Szélbe kapaszkodott széles vitorlája,
  De sebesebben ment János gondolatja,
  Utjában semmi sem akadályoztatta.

  János gondolatja ilyenforma vala:
  »Hejh, Iluskám, lelkem szépséges angyala!
  Sejted-e te mostan, milyen öröm vár rád?
  Hogy haza tart kincscsel bővelkedő mátkád?

  Haza tartok én, hogy végre valahára
  Sok küzködés után legyünk egymás párja,
  Egymás párja leszünk, boldogok, gazdagok;
  Senki fiára is többé nem szorulok.

  Gazd’uram ugyan nem legszebben bánt velem,
  Hanem én ő neki mind azt elengedem.
  S igazság szerint ő oka szerencsémnek;
  Meg is jutalmazom, mihelyt haza érek.«

  Ezt gondolta János, s több ízben gondolta,
  Mialatt a gálya ment sebes haladva;
  De jó messze volt még szép Magyarországtól,
  Mert Francziaország esik tőle távol.

  Egyszer János vitéz a hajófödélen
  Sétált föl s alá az est szürkületében.
  A kormányos ekkép szólt legényeihez:
  »Piros az ég alja: aligha szél nem lesz.«

  Hanem János vitéz nem figyelt e szóra,
  Feje fölött repült egy nagy sereg gólya;
  Őszre járt az idő: ezek a madarak
  Bizonyosan szülő-földéről szálltanak.

  Szelíd epedéssel tekintett utánok,
  Mintha azok neki jó hirt mondanának,
  Jó hirt Iluskáról, szép Iluskájáról,
  S oly régen nem látott kedves hazájáról.

XVII.

  Más nap, a mint az ég alja jövendölte,
  Csakugyan szél támadt, még pedig nem gyönge.
  Zokogott a tenger hánykodó hulláma
  A zugó fergeteg korbácsolására.

  Volt a hajó népe nagy megijedésben,
  A mint szokott lenni olyan vad szélvészben.
  Hijába volt minden erőmegfeszítés,
  Nem látszott sehonnan érkezni menekvés.

  Sötét felhő is jön; a világ elborúl,
  Egyszerre megdördül az égiháboru,
  Villámok czikáznak, hullnak szanaszerte:
  Egy villám a hajót izről porrá törte.

  Látszik a hajónak diribje-darabja,
  A holttesteket a tenger elsodorja.
  Hát János vitéznek milyetén sors jutott?
  Őt is elsodorták a lelketlen habok?

  Hejh biz a haláltól ő sem volt már messze,
  De mentő kezét az ég kiterjesztette,
  S csodálatos módon szabadította meg,
  Hogy koporsója a habok ne legyenek.

  Ragadta őt a víz magasra, magasra,
  Hogy tetejét érte már a felhő rojtja;
  Ekkor János vitéz nagy hirtelenséggel
  Megkapta a felhőt mind a két kezével.

  Bele kapaszkodott, el sem szalasztotta,
  S nagy erőködéssel addig függött rajta,
  Mígnem a felhő a tengerparthoz ére:
  Itten rá lépett egy szikla tetejére.

  Először is hálát adott az istennek,
  Hogy életét ekkép szabadította meg;
  Nem gondolt vele, hogy kincsét elvesztette,
  Csakhogy el nem veszett a kincscsel élete.

  Azután a szikla tetején szétnézett,
  Nem látott mást, csupán egy grifmadár-fészket.
  A grifmadár épen fiait etette,
  Jánosnak valami jutott az eszibe.

  Oda lopózkodott a fészekhez lassan,
  És a grifmadárra hirtelen rápattan,
  Oldalába vágja hegyes sarkantyúját,
  S furcsa paripája hegyen-völgyön túlszállt.

  Hányta volna le a madár nyakra-főre,
  Lehányta volna ám, ha birt volna véle,
  Csakhogy János vitéz nem engedte magát,
  Jól átszorította derekát és nyakát.

  Ment, tudj’ az isten hány országon keresztül;
  Egyszer, hogy épen a nap az égre kerül:
  Hát a viradatnak legelső sugára
  Rá sütött egyenest faluja tornyára.

  Szent isten! hogy örült ennek János vitéz,
  Az öröm szemébe könycseppeket idéz;
  A madár is, mivel szörnyen elfáradt már,
  Vele a föld felé mindinkább közel jár.

  Le is szállott végre egy halom tetején,
  Alig tudott venni lélekzetet szegény;
  János leszállt róla és magára hagyta,
  És ment, elmerűlve mély gondolatokba.

  »Nem hozok aranyat, nem hozok kincseket,
  De meghozom régi hűséges szívemet,
  És ez elég neked, drága szép Iluskám!
  Tudom, hogy nehezen vársz te is már reám.«

  Ily gondolatokkal ért a faluvégre,
  Érintette fülét kocsiknak zörgése,
  Kocsiknak zörgése, hordóknak kongása;
  Szüretre készűlt a falu lakossága.

  Nem figyelmezett ő szüretremenőkre,
  Azok sem ismertek a megérkezőre;
  A falu hosszában ekképen haladott
  A ház felé, a hol Iluskája lakott.

  A pitvarajtónál be reszketett keze,
  S mellében csakhogy el nem állt lélekzete;
  Benyitott végtére – de Iluska helyett
  Látott a pitvarban idegen népeket.

  »Tán rosz helyen járok«, gondolta magában,
  És a kilincs megint volt már a markában…
  »Kit keres kegyelmed?« nyájasan kérdezte
  János vitézt egy kis takaros menyecske.

  Elmondotta János, hogy kit és mit keres…
  »Jaj, eszem a szívét, a naptól oly veres!
  Bizony, bizony alig hogy reá ismértem«,
  Szólott a menyecske meglepetésében.

  »Jőjön be már no, hogy az isten áldja meg,
  Oda benn majd aztán többet is beszélek.«
  Bevezette Jánost, karszékre ültette
  S így folytatta ismét beszédét mellette:

  »Ismer-e még engem? nem is ismer talán?
  Tudja, én vagyok az a kis szomszédleány,
  Itt Iluskáéknál gyakran megfordúltam…«
  »Hanem hát beszéljen csak: Iluska hol van?«

  Szavaiba vágott kérdezőleg János,
  A menyecske szeme könnytől lett homályos.
  »Hol van Iluska, hol?« felelt a menyecske:
  »Szegény Jancsi bácsi!… Hát el van temetve.«

  Jó, hogy nem állt János, hanem űlt a széken,
  Mert lerogyott volna kínos érzésében;
  Nem tudott mást tenni, a szivéhez kapott,
  Mintha ki akarná tépni a bánatot.

  Igy űlt egy darabig némán merevedve,
  Azután szólt, mintha álmából ébredne:
  »Mondjatok igazat, ugy-e hogy férjhez ment?
  Inkább legyen férjnél, mintsem hogy oda lent.

  Akkor legalább még egyszer megláthatom,
  S édes lesz nekem e keserű jutalom.«
  De a menyecskének orczáján láthatta,
  Hogy nem volt hazugság előbbi szózata.

XVIII.

  János reá borúlt az asztal sarkára,
  S megeredt könnyének bőséges forrása;
  A mit mondott, csak ugy töredezve mondta,
  El-elakadt a nagy fájdalomtól hangja:

  »Miért nem estem el háború zajában?
  Miért a tengerben sírom nem találtam?
  Miért, miért lettem e világra, miért?
  Ha ily mennykőcsapás, ilyen gyötrelem ért!«

  Kifáradt végre őt kínozni fájdalma,
  Mintha munkájában elszenderűlt volna.
  »Hogy halt meg galambom? mi baj lett halála?«
  Kérdé, s a menyecske ezt felelte rája:

  »Sok baja volt biz a szegény teremtésnek,
  Kivált mostohája kinzása törte meg;
  De meg is lakolt ám érte a rosz pára,
  Mert jutott inséges koldusok botjára.

  Aztán meg magát is szörnyen emlegette,
  Jancsi bácsi; ez volt végső lehellete:
  »Jancsikám, Jancsikám, az isten áldjon meg,
  Más világon, ha még szeretsz, tied leszek.«

  Ezek után kimult az árnyékvilágból;
  A temetőhelye nincsen innen távol.
  A falu népsége nagy számmal kisérte;
  Minden kisérője könnyet ejtett érte.«

  Kérelemszavára a szíves menyecske
  Jánost Iluskája sirjához vezette;
  Ottan vezetője őt magára hagyta,
  Lankadtan borult a kedves sirhalomra.

  Végig gondolta a régi szép időket,
  Mikor még Iluska tiszta szive égett,
  Szíve és orczája – s most a hideg földben
  Hervadtan, hidegen vannak mind a ketten.

  Leáldozott a nap piros verőfénye,
  Halovány hold lépett a napnak helyébe,
  Szomorún nézett ki az őszi homályból,
  János eltántorgott kedvese hantjától.

  Még egyszer visszatért. A sírhalom felett
  Egyszerű kis rózsabokor nevelkedett.
  Leszakította a virágszálat róla,
  Elindult s mentében magában így szóla:

  »Ki porából nőttél, árva kis virágszál,
  Légy hűséges társam vándorlásaimnál;
  Vándorlok, vándorlok, a világ végeig,
  Míg kivánt halálom napja megérkezik.«

XIX.

  János vitéznek volt utjában két társa:
  Egyik a búbánat, a mely szívét rágta,
  Másik meg kardja volt, bedugva hüvelybe,
  Ezt a török vértől rozsda emésztette.

  Bizonytalan úton ezekkel vándorolt.
  Már sokszor telt s fogyott a változékony hold,
  S váltott a téli föld szép tavaszi ruhát,
  Mikor így szólitá meg szíve bánatát:

  »Mikor unod már meg örökös munkádat,
  Te, a kínozásban telhetetlen bánat?
  Ha nem tudsz megölni, ne gyötörj hijába;
  Eredj máshova, tán akadsz jobb tanyára.

  Látom, nem te vagy az, ki nekem halált hoz,
  Látom, a halálért kell fordulnom máshoz;
  Máshoz fordulok hát: ti viszontagságok!
  Ohajtott halálom tán ti meghozzátok.«

  Ezeket gondolta s elhagyta bánatát;
  Ez szivéhez vissza most már csak néha szállt,
  Hanem ismét eltünt (mert be volt az zárva,
  S csak egy könnycseppet tett szeme pillájára).

  Utóbb a könynyel is végkép számot vetett,
  Csupán magát vitte a megunt életet;
  Vitte, vitte, vitte egy sötét erdőbe,
  Ott szekeret látott, a mint bele lépe.

  Fazekasé volt a szekér, melyet látott:
  Kereke tengelyig a nagy sárba vágott;
  Ütötte lovait a fazekas, szegény;
  A szekér azt mondta: nem mozdulok biz’ én.

  »Adj’ isten jó napot!« szólott János vitéz;
  A fazekas rútul a szeme közé néz,
  S nagy boszankodással im ezeket mondja:
  »Nem nekem… van biz’ az ördögnek jó napja.«

  »Be rosz kedvben vagyunk!« felelt neki János.
  »Hogyne? mikor ez az út olyan posványos,
  Nógatom lovamat már reggeltől kezdve;
  De csak ugy van, mintha le volna enyvezve.«

  »Segíthetünk azon… de mondja meg kend csak,
  Ezen az úton itt vajon hova jutnak?«
  Kérdé János vitéz, egy utra mutatva,
  Mely az erdőt jobbról végig hasította.

  »Ezen az úton itt? dejsz’ erre ne menjen,
  Nem mondok egyebet;… oda vesz különben.
  Óriások lakják ott azt a vidéket,
  Nem jött még ki onnan, a ki oda lépett.«

  Felelt János vitéz: »Bizza kend azt csak rám.
  Mostan a szekérhez lássunk egymás után.«
  Igy szólott, aztán a rúd végét megkapta,
  S csak tréfamódra a sárból kiragadta.

  Volt a fazekasnak jó nagy szeme, szája,
  De mégis kicsiny volt az álmélkodásra;
  A mire föleszmélt, hogy köszönjön szépen,
  János vitéz már jól benn járt az erdőben.

  János vitéz ment, és elért nem sokára
  Az óriásföldnek félelmes tájára.
  Egy vágtató patak folyt a határ mellett;
  Hanem folyónak is jóformán beillett.

  A pataknál állt az óriásföld csősze;
  Mikor János vitéz a szemébe néze,
  Oly magasra kellett emelnie fejét,
  Mintha nézné holmi toronynak tetejét.

  Óriások csősze őt érkezni látta,
  S mintha mennykő volna, igy dörgött reája.
  »Ha jól látom, ott a fűben ember mozog; –
  Talpam ugy is viszket, várj, majd rád gázolok.«

  De az óriás a mint rá lépett volna,
  János feje fölött kardját föltartotta,
  Bele lépett a nagy kamasz és elbődült,
  S hogy lábát felkapta: a patakba szédült.

  »Épen ugy esett ez, a mint csak kivántam!«
  János vitéznek ez járt gondolatában;
  A mint ezt gondolta, szaladni is kezdett,
  S az óriás felett átmente a vizet.

  Az óriás még föl nem tápászkodhatott,
  A mint János vitéz a túlpartra jutott;
  Átjutott és neki suhintva szablyáját,
  Végig metszette a csősz nyaka csigáját.

  Nem kelt fel többé az óriások csősze,
  Hogy a rábizott tájt őrző szemmel nézze;
  Napfogyatkozás jött szeme világára,
  Melynek elmulását hasztalanúl várta.

  Keresztül futott a patak vize testén,
  Veres lett hulláma, vértől befestetvén. –
  Hát Jánost mi érte, szerencse vagy inség?
  Majd meghalljuk azt is, várjunk csak kicsinnyég.

XX.

  János az erdőben mindig beljebb haladt;
  Sokszor meg-megállt a csodálkozás miatt,
  Mert nem látott minden léptében-nyomában
  Olyat, a mit látott Óriásországban.

  Volt ennek a tájnak sok akkora fája,
  Hogy a tetejöket János nem is látta.
  Aztán olyan széles volt a fák levele,
  Hogy szűrnek is untig elég volna fele.

  A szunyogok itten akkorákra nőttek,
  Hogy ökrök gyanánt is máshol elkelnének.
  Volt is mit aprítni János szablyájának,
  Minthogy feléje nagy mennyiségben szálltak.

  Hát még meg a varjúk!… hú, azok voltak ám!
  Látott egyet űlni egyik fa sudarán,
  Lehetett valami két mérföldre tőle,
  Még is akkora volt, hogy felhőnek vélte.

  Igy ballagott János bámulva mód nélkül.
  Egyszerre előtte valami sötétül:
  Az óriás király nagy fekete vára
  Volt, a mi sötéten szeme előtt álla.

  Nem hazudok, de volt akkora kapuja,
  Hogy, hogy… biz’ én nem is tudom, hogy mekkora,
  Csak hogy nagy volt biz’ az, képzelni is lehet:
  Az óriás király kicsit nem építtet.

  Hát oda ért János s ekkép elmélkedék:
  »A külsejét látom, megnézem belsejét.«
  S nem törődve azon, hogy majd megugratják,
  Megnyitotta a nagy palota ajtaját.

  No hanem hisz ugyan volt is mit látnia!
  Ebédelt a király s tudj’ isten hány fia.
  Hanem mit ebédelt, ki nem találjátok;
  Gondolnátok-e, mit? csupa kősziklákat.

  Mikor János vitéz a házba belépett,
  Nem igen kivánta meg ezt az ebédet;
  De az óriások jó szivü királya
  Az ebéddel őt ily szépen megkinálta:

  »Ha már itt vagy, jöszte és ebédelj velünk,
  Ha nem nyelsz kősziklát, mi majd téged nyelünk;
  Fogadd el, különben száraz ebédünket
  Izről porrá morzsolt testeddel sózzuk meg.«

  Az óriás király ezt nem ugy mondotta,
  Hogy János tréfára gondolhatta volna;
  Hát egész készséggel ilyen szókkal felelt:
  »Megvallom, nem szoktam még meg ez eledelt;

  De ha kivánjátok, megteszem, miért ne?
  Társaságotokba beállok ebédre;
  Csupán egyre kérlek, s azt megtehetitek,
  Számomra előbb kis darabot törjetek.«

  Letört a sziklából valami öt fontot
  A király, s a mellett ily szavakat mondott:
  »Nesze, galuskának elég lesz e darab,
  Aztán gombóczot kapsz, hanem összeharapd.«

  »Harapod bizony te, a kínos napodat!
  De fogadom, bele is törik a fogad!«
  Kiáltott fel János haragos beszéddel,
  S meglódította a követ jobb kezével.

  A kő ugy a király homlokához koppant,
  Hogy az agyveleje azonnal kilocscsant.
  »Igy híj meg máskor is kőszikla-ebédre«,
  Szólt s kaczagott János, »rá forrt a gégédre!«

  És az óriások elszomorodának
  Keserves halálán a szegény királynak,
  S szomorúságokban elfakadtak sírva…
  Minden csepp könnyök egy dézsa víz lett volna.

  A legöregebbik szólt János vitézhez:
  »Urunk és királyunk, kegyelmezz, kegyelmezz!
  Mert mi téged ime királynak fogadunk,
  Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!«

  »A mit bátyánk mondott, közös akaratunk,
  Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!«
  A többi óriás ekképen esengett:
  »Fogadj el örökös jobbágyidúl minket.«

  Felelt János vitéz: »Elfogadom tehát
  Egy kikötéssel a kendtek ajánlatát:
  Én itt nem maradok, mert tovább kell mennem,
  Itt hagyok valakit királynak helyettem.

  Már akárki lesz is, az mindegy énnekem,
  Kendtektől csupán ez egyet követelem:
  A midőn a szükség ugy hozza magával,
  Nálam teremjenek kendtek teljes számmal.«

  »Vidd, kegyelmes urunk, magaddal e sípot,
  S ott leszünk, mihelyest jobbágyidat hívod.«
  Az öreg óriás ezeket mondotta,
  S János vitéznek a sípot általadta.

  János bedugta a sípot tarsolyába,
  Kevélyen gondolva nagy diadalmára,
  És számos szerencsekivánások között
  Az óriásoktól aztán elköltözött.

XXI.

  Nem bizonyos, mennyi ideig haladott,
  De annyi bizonyos, mennél tovább jutott,
  Annál sötétebb lett előtte a világ,
  S egyszerre csak annyit vett észre, hogy nem lát.

  »Éj van-e, vagy szemem világa veszett ki?«
  János vitéz ekkép kezdett gondolkodni.
  Nem volt éj, nem veszett ki szeme világa,
  Hanem hogy ez volt a sötétség országa.

  Nem sütött az égen itt sem nap, sem csillag;
  János vitéz csak ugy tapogatva ballag,
  Néha feje fölött elreppent valami,
  Szárnysuhogás-formát lehetett hallani.

  Nem szárnysuhogás volt az tulajdonképen,
  Boszorkányok szálltak arra seprőnyélen;
  Boszorkányoknak a sötétség országa
  Rég ideje, a hogy birtoka, tanyája.

  Ország gyűlését ő kelmök itt tartanak,
  Éjfél idejében ide lovaglanak.
  Most is gyülekeznek ország gyülésére,
  A sötét tartomány kellő közepére.

  Egy mélységes barlang fogadta be őket,
  A barlang közepén üst alatt tűz égett.
  Ajtó nyilásakor meglátta a tüzet
  János vitéz s annak irányán sietett.

  Mikor János vitéz oda ért: valának
  Egybegyülekezve mind a boszorkányok.
  Halkan lábujjhegyen a kulcslyukhoz mene,
  Furcsa dolgokon is akadt meg a szeme.

  A sok vén szipirtyó benn csak úgy hemzsegett,
  Hánytak a nagy üstbe békát, patkányfejet,
  Akasztófa tövén nőtt füvet, virágot,
  Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat.

  De ki tudná sorra mind előszámlálni?
  Csakhogy János mindjárt át kezdette látni,
  Hogy a barlang nem más, mint boszorkánytanya.
  Erre egy gondolat agyán átvillana.

  Tarsolyához nyult, hogy sípját elővegye,
  Az óriásoknak hogy jőjjön serege;
  Hanem megakadt a keze valamiben,
  Közelebb vizsgálta s látta, hogy mi legyen:

  A seprők voltak ott egymás mellé rakva,
  Miken a boszorkány-nép oda lovagla.
  Fölnyalábolta és messzire elhordá,
  Hogy a boszorkányok ne akadjanak rá.

  Ekkor visszatért és sípjával füttyentett,
  És az óriások rögtön megjelentek.
  »Rajta, törjetek be szaporán, legények!«
  Parancsolá János, s azok betörének.

  No hisz’ keletkezett czifra zenebona:
  A boszorkány sereg gyorsan kirohana;
  Keresték a seprőt kétségbeeséssel,
  De nem találták, s igy nem röpülhettek el.

  Az óriások sem pihentek azalatt,
  Mindenikök egy-egy boszorkányt megragadt,
  S ugy vágta a földhöz dühös haragjába’,
  Hogy széjjellapultak lepénynek módjára.

  Legnevezetesebb a dologban az volt,
  Hogy valahányszor egy-egy boszorkány megholt,
  Mindannyiszor oszlott az égnek homálya,
  S derült lassankint a sötétség országa.

  Már csaknem egészen nap volt a vidéken,
  Az utolsó banya volt a soron épen…
  Kire ismert János ebbe’ a banyába’?
  Hát Iluskájának mostoha anyjára.

  »De«, kiáltott János, »ezt magam döngetem!«
  S óriás kezéből kivette hirtelen,
  Hanem a boszorkány kicsusszant markából,
  Ucczu! szaladni kezd, és volt már jó távol.

  »A keserves voltát, rugaszkodj’ utána!«
  Kiáltott most János egyik óriásra.
  Szót fogadott ez, és a banyát elkapta,
  És a levegőbe magasra hajtotta.

  Igy találták meg az utolsó boszorkányt
  Halva, János vitéz faluja határán;
  S minthogy minden ember gyülölte, utálta,
  Még csak a varju sem károgott utána.

  Sötétség országa kiderült végképen,
  Örökös homálynak napfény lett helyében;
  János vitéz pedig rakatott nagy tüzet,
  A tűz minden seprőt hamuvá égetett.

  Az óriásoktól azután bucsút vett,
  Szivükre kötvén a jobbágyi hűséget.
  Ezek igérték, hogy hűségesek lesznek,
  S János vitéz jobbra és ők balra mentek.

XXII.

  Vándorolgatott az én János vitézem,
  Meggyógyult már szíve a bútól egészen,
  Mert mikor keblén a rózsaszálra nézett,
  Nem volt az többé bú, a mit akkor érzett.

  Ott állott a rózsa mellére akasztva,
  Melyet Iluskája sirjáról szakaszta;
  Valami édesség volt érezésében,
  Ha János elmerült annak nézésében.

  Igy ballagott egyszer. A nap lehanyatlott,
  Hagyva maga után piros alkonyatot;
  A piros alkony is eltünt a világról,
  Követve fogyó hold sárga világától.

  János még ballagott; a mint a hold leszállt,
  Ő fáradottan a sötétségben megállt,
  S valami halomra fejét lehajtotta,
  Hogy fáradalmát az éjben kinyugodja.

  Ledőlt, s el is alutt, észre nem is véve,
  Hogy nem nyugszik máshol, hanem temetőbe’;
  Temetőhely volt ez, ócska temetőhely,
  Harczoltak hantjai a rontó idővel.

  Mikor az éjfélnek jött rémes órája,
  A száját mindenik sírhalom feltátja,
  S fehér lepedőben halvány kisértetek
  A sírok torkából kiemelkedtenek.

  Tánczot és éneket kezdettek meg legott,
  Lábok alatt a föld reszketve dobogott;
  Hanem János vitéz álmai közepett
  Sem énekszóra, sem tánczra nem ébredett.

  A mint egy kisértet őt megpillantotta:
  »Ember, élő ember!« e szót kiáltotta.
  »Kapjuk fel, vigyük el! mért olyan vakmerő,
  Tartományunkba belépni mikép mer ő?«

  És oda suhantak mind a kisértetek,
  És körülötte már karéjt képeztenek,
  És nyultak utána, de a kakas szólal,
  S a kisértet mind eltünt a kakasszóval.

  János is felébredt a kakas szavára,
  Testét a hidegtől borzadás átjárta;
  Csipős szél lengette a síri füveket,
  Lábra szedte magát s utra kerekedett.

XXIII.

  János vitéz egy nagy hegy tetején jára,
  Hogy a kelő hajnal rásütött arczára.
  Gyönyörüséges volt, a mit ekkor látott,
  Meg is állt, hogy körülnézze a világot.

  Haldoklófélben volt a hajnali csillag,
  Halovány sugára már csak alig csillog,
  Mint gyorsan kiröppent fohász, eltünt végre,
  Mikor a fényes nap föllépett az égre.

  Föllépett aranyos szekeren ragyogva,
  Nyájasan nézett a sik tengerhabokra,
  Mik, ugy tetszett, mintha még szenderegnének,
  Elfoglalva térét a végtelenségnek.

  Nem mozdult a tenger, de ficzkándoztanak
  Sima hátán néha apró tarka halak,
  S ha napsugár érte pikkelyes testöket,
  Tündöklő gyémántnak fényeként reszketett.

  A tengerparton kis halászkunyhó álla;
  Öreg volt a halász, térdig ért szakála,
  Épen mostan akart hálót vetni vízbe;
  János oda ment és tőle ezt kérdezte:

  »Ha szépen megkérem kendet, öreg bátya,
  Átszállít-e engem tenger más partjára?
  Örömest fizetnék, hanem nincsen pénzem,
  Tegye meg kend ingyen, köszönettel vészem.«

  »Fiam, ha volna, sem kéne pénzed nékem«,
  Felelt a jó öreg nyájasan, szelíden.
  »Megtermi mindenkor a tenger mélysége
  A mi kevésre van éltemnek szüksége.

  De micsoda járat vetett téged ide?
  Az óperencziás tenger ez, tudod-e?
  Azért semmi áron által nem vihetlek,
  Se vége, se hossza ennek a tengernek.«

  »Az óperencziás?« kiáltott fel János,
  »Annál inkább vagyok hát kiváncsiságos;
  De már igy átmegyek, akárhová jutok.
  Van még egy mód hátra… a sípomba fuvok.«

  És megfújta sipját. A sipnak szavára
  Egy óriás mindjárt előtte is álla.
  »Át tudsz-e gázolni ezen a tengeren?«
  Kérdi János vitéz »gázolj által velem.«

  »Át tudok-e?« szól az óriás és nevet,
  »Meghiszem azt; foglalj a vállamon helyet.
  Igy ni, most kapaszkodj’ meg jól a hajamba.«
  És már meg is indult, a mint ezt kimondta.

XXIV.

  Vitte az óriás János vitézünket;
  Nagy lába egyszerre félmérföldet lépett;
  Három hétig vitte szörnyü sebességgel,
  De a tulsó partot csak nem érhették el.

  Egyszer a távolság kékellő ködében
  Jánosnak valami akad meg szemében.
  »Nini, ott már a part!« szólt megörvendezve.
  »Biz’ az csak egy sziget«, felelt, a ki vitte.

  János ezt kérdezte: »És micsoda sziget?«
  »Tündérország, róla hallhattál eleget.
  Tündérország; ott van a világnak vége,
  A tenger azon túl tűnik semmiségbe.«

  »Vigy oda hát engem, hűséges jobbágyom,
  Mert én azt meglátni fölötte kivánom.«
  »Elvihetlek«, felelt az óriás neki,
  »De ott életedet veszély fenyegeti.

  Nem olyan könnyü ám a bejárás oda,
  Őrizi kapuját sok iszonyú csoda…«
  »Ne gondolj te azzal, csak vigy el odáig;
  Hogy bemehetek-e vagy nem, majd elválik.«

  Szófogadásra így inté az óriást,
  A ki tovább nem is tett semmi kifogást,
  Hanem vitte őtet és a partra tette,
  És azután utját vissza felé vette.

XXV.

  Tündérország első kapuját őrzötte
  Félrőfös körmökkel három szilaj medve.
  De fáradságosan János keze által
  Mind a három medve egy lett a halállal.

  »Ez elég lesz mára«, János ezt gondolta,
  Nagy munkája után egy padon nyugodva.
  »Ma ezen a helyen kissé megpihenek,
  Holnap egy kapuval ismét beljebb megyek.«

  És a mint gondolta, akkép cselekedett,
  Második kapuhoz másnap közeledett,
  De már itt keményebb munka várt ám rája,
  Itt őrzőnek három vad oroszlán álla.

  Hát neki gyürközik; a fenevadakra
  Ráront hatalmasan, kardját villogtatva;
  Védelmezték azok csunyáúl magokat,
  De csak mind a három élete megszakadt.

  Igen feltüzelte ez a győzedelem,
  Azért, mint tennap, most még csak meg sem pihen,
  De letörölve a sűrü verítéket,
  A harmadik kapu közelébe lépett.

  Uram, ne hagyj el! itt volt ám szörnyű strázsa;
  Vért jéggé fagyasztó volt rémes látása:
  Egy nagy sárkánykígyó állt itt a kapuban;
  Elnyelne hat ökröt, akkora szája van.

  Bátorság dolgában helyén állott János,
  Találós ész sem volt ő nála hiányos;
  Látta, hogy kardjával nem boldogul itten,
  Más módot keresett hát, hogy bemehessen.

  A sárkánykigyó nagy száját feltátotta,
  Hogy Jánost egyszerre szerteszét harapja;
  S mit tesz ez a dolog ilyen állásába’?
  Hirtelen beugrik a sárkány torkába.

  Sárkány derekában kereste a szívet,
  Ráakadt és bele kardvasat merített;
  A sárkány azonnal széjjelterpeszkedett,
  S kinyögte magából a megtört életet.

  Hejh, János vitéznek került sok bajába,
  Míg lyukat fúrhatott sárkány oldalába;
  Végtére kifúrta, belőle kimászott,
  Kaput nyit, és látja szép Tündérországot.

XXVI.

  Tündérországban csak híre sincs a télnek,
  Ott örökös tavasz pompájában élnek;
  S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása,
  Örökös hajnalnak játszik pirossága.

  Benne tündérfiak és tündérleányok
  Halált nem ismerve élnek boldogságnak;
  Nem szükséges nekik sem étel, sem ital,
  Élnek a szerelem édes csókjaival.

  Nem sír ott a bánat, de a nagy örömtül
  Gyakran a tündérek szeméből könny gördül;
  Leszivárog a könny a föld mélységébe,
  És ennek méhében gyémánt lesz belőle.

  Szőke tündérlyányok sárga hajaikat
  Szálankint keresztülhúzzák a föld alatt;
  E szálakból válik az aranynak ércze,
  Kincsleső emberek nem kis örömére.

  A tündérgyerekek ott szivárványt fonnak
  Szemsugarából a tündérleányoknak;
  Mikor a szivárványt jó hosszúra fonták,
  Ékesítik vele a felhős ég boltját.

  Van a tündéreknek virágnyoszolyája,
  Örömtől ittasan heverésznek rája;
  Illatterhes szellők lanyha fuvallatja
  Őket a nyoszolyán álomba ringatja.

  És a mely világot álmaikban látnak,
  Tündérország még csak árnya e világnak.
  Ha a földi ember először lyányt ölel,
  Ennek az álomnak gyönyöre tölti el.

XXVII.

  Hogy belépett János vitéz ez országba,
  Mindent, a mit látott, csodálkozva láta.
  A rózsaszín fénytől kápráztak szemei,
  Alig hogy merészelt körültekinteni.

  Meg nem futamodtak tőle a tündérek,
  Gyermekszelídséggel hozzá közelgének,
  Illették őt nyájas, enyelgő beszéddel,
  És a szigetbe őt mélyen vezették el.

  A mint János vitéz mindent megszemléle,
  S végtére álmából mintegy föleszméle:
  Kétségbeesés szállt szivének tájára,
  Mert eszébe jutott kedves Iluskája.

  »Itt hát, hol országa van a szerelemnek,
  Az életen által én egyedül menjek?
  A merre tekintek, azt mutassa minden,
  Hogy boldogság csak az én szivemben nincsen?«

  Tündérországnak egy tó állott közepén;
  János vitéz búsan annak partjára mén,
  S a rózsát, mely sírján termett kedvesének,
  Levette kebléről, s ekkép szólítá meg:

  »Te egyetlen kincsem! hamva kedvesemnek!
  Mutasd meg az utat, én is majd követlek.«
  S beveté a rózsát a tónak habjába;
  Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána…

  De csodák csodája! mit látott, mit látott!
  Látta Iluskává válni a virágot.
  Eszeveszettséggel rohant a habokba,
  S a föltámadt leányt kiszabadította.

  Hát az élet vize volt ez a tó itten,
  Mindent föltámasztó, a hova csak cseppen.
  Iluska porából nőtt ki az a rózsa,
  Igy halottaiból őt föltámasztotta.

  Mindent el tudnék én beszélni ékesen,
  Csak János vitéznek akkori kedvét nem,
  Mikor Iluskáját a vizből kihozta,
  S rég szomjas ajakán égett első csókja.

  Be szép volt Iluska! A tündérleányok
  Gyönyörködő szemmel mind rá bámulanak;
  Őt királynéjoknak meg is választották,
  A tündérfiak meg Jánost királyokká.

  A tündér-nemzetség gyönyörű körében
  S kedves Iluskája szerető ölében
  Mai napig János vitéz ő kegyelme
  Szép Tündérországnak boldog fejedelme.

(Pest.)


1844.

* *


A HELYSÉG KALAPÁCSA.

_Hősköltemény négy énekben._
ELSŐ ÉNEK.

  Szeretnek az istenek engem,
  Rémítő módra szeretnek:
  Megajándékoztanak ők
  Oly ritka tüdővel,
  Mely a csatavészek
  Világrendítő dúlakodásit
  Illendőn elkurjantani képes,
  S melyet tőlem minden kántor irígyel.
  És hogy férfi legyen,
  Méltó e tüdőhöz,
  Lőn az égi hatalmak irántami hajlandóságából
  A széles tenyerű Fejenagy,
  A helységi kovács,
  Vagy mint őt a dús képzeletű nép
  Költőileg elnevezé:
  A helység kalapácsa. –
  Ti, kik erős lélekkel birván
  Meg nem szeppentek a harczi morajtól,
  Halljátok szavamat!
  De ti, a kiknek szíve
  Keményebb dolgoknál
  A test alsó részébe hanyatlik,
  Oh ti kerűljétek szavamat!

* * *
  »Ámen!« szólt az áhítat
  Szent hangján
  A menny szolgája; s az egyház
  Négy fala, régi szokása szerint,
  Komolyan mondotta utána, hogy: »Ámen.«
  A nép pedig, a mely esti imára
  Gyűlekezett a szentegyházba, azonnal
  Elhordta magát,
  S egy-egy kancsó bor előtt
  Otthonn vagy a csapszék asztala mellett
  Dícsérte az istent.
  A becsukott templomban csend lett;
  Nagyobb csend nincs a mocsárok partjainál sem,
  Mikor a gém, bíbicz s béka elalszik.
  Csend vala hát;
  Csak két éhes pók harczolt
  Életre, halálra
  Egy szilvamagon-hízott légy czombja felett;
  De, oh balsors! a czombot elejték.
  Egy egér fölkapta, s iramlott
  Véle az oltár háta mögé
  A tiszteletes reverendájába,
  S lakomáz vala,
  S a pókok szeme koppant.

  Hah, de mily szörnyű zaj,
  Mily lárma riasztja
  Egyszerre az egyház
  Temetői nyugalmát!
  Mennydörgés?
  Vagy kásának forrása fazékban?…
  Nem!
  Ott ember hortyog.

  Ugy van! ez emberalak.
  Egy zugban két öklére hajolva
  Alszik… hanem íme fölébredt,
  Miután elhortyantotta magát.
  Ásít… szemeit dörzsölve körülnéz…
  Lát és sejt… sejtése pogány.
  Megy az ajtóhoz; megrázza kilincsét.
  És rázta hijába.
  Éles eszével
  Átlátta azonnal
  A dolog állását,
  És ezt mondotta: »Bezártak.«
  S még egyszer mondotta: »Bezártak.«
  Azután, mint férfihoz illik,
  Téged híva segédül,
  Lelki jelenlét!
  S kére: ne hagyd el.
  S te nem hagytad el őt.
  Védő szárnyadnak alatta
  Ily gondolatok születének
  Nem tökkelütött koponyájában,
  Mialatt orrát mutató ujjára tevé:

  »Hogy szabaduljak?
  Kiabálni potyára,
  Valamint a puskagolyóbics
  Kétannyira nem megy,
  Mint a mennyire megy:
  Szintugy az emberi hang.
  Igy hát hahogy orditanék is
  Meghallani nem volnának
  Képesek a falubéli fülek,
  Mert innen a helység
  Majd félórányira fekszik
  Lenn a völgy tekenőjében. –
  Leugorjam az ablakon által?
  Az igaz, gyerkőcze-koromban
  A cseresznyefa legtetejéről
  Gyakran ugortam alá,
  Ha csősz-szagot érzék.
  De az régen volt. Már az idén
  A negyvenedikszer
  Értem meg a krumplikapálást.
  Lelkem hüvelyét
  A férfiuság kora
  Megnehezíté;
  S ha leugornám:
  Nyakamat szegném,
  Vagy más bajom esnék.«

  Igy főzte a gondolatok seregét
  Feje bográcsában
  A bölcs férfiu, a ki
  Az idén már negyvenedikszer
  Éré meg a krumplikapálást.
  Ezután folytatta tünődve:
  »Mást kell kitalálnom…
  Vagy itt húzom ki az éjet,
  S ez nem lesz módnélkűli mulatság.«
  S komoran nézett a híg levegőnek
  Egy pontjára,
  Miként a gólyamadár néz
  Fenekére a tónak,
  Mikor a prédát lesi, melylyel
  A kémény tetején
  Várakozásba merűlt fiait
  Megvendégelni akarja.

  »Megvan!… ahá, megvan!« rikkanta,
  S komoly orczájára derű jött:
  Mint kiderűl példának okáért
  A föld, mikor a nap
  Letépi magáról
  A felhők hamuszín ponyváját;
  Szintén így kiderűl
  A sötétlő konyha is éjjel,
  Ha kólyika kezdi gyötörni
  A mopszli-kutyácskát,
  S a tekintetes asszony
  Réműlve kiált
  A cselédi szobába:
  »Panni te! kelj fel,
  Rakj tüzet, és melegíts téglát…
  De szaporán!«
  Panni pediglen
  Föltápászkodik… egy-két
  Botlásnak utána
  Kijut a konyhába… kovával, aczéllal
  Meggyujtja a taplót,
  Taplóval a kéngyertyát,
  Kéngyertyával a szalmát,
  Szalmával a fát,
  Hogy téglát melegítsen
  Hasacskájára a mopszli-kutyának.
  Mondom: valamint ilyenkor
  Kiderűl a konyha sötéte,
  Úgy oszlott a ború
  Hősünk komor orra hegyéről,
  Midőn e szót ejtette ki: »Megvan!«

  S a kiváncsi világ azt kérdi: mi van meg?
  Hegyezd füledet,
  Kiváncsi világ!
  Lantom neked elzengendi: mi van meg.
  S ha ekkorig aggodalommal
  Néztél hősünk sorsának elébe,
  S netalántán arczodat
  Érette a búnak könnye füröszté:
  Most már szemeid pilláin
  Az öröm könnyének
  Gyöngye ragyoghat,
  Mint fekete atila-dolmányon
  A csinos ezüst gomb –
  Mert megvagyon a szabadúlás terve,
  Jeles terv! illő
  Ily okos emberhez.

  »Sikerűlni fog, és sikerűlnie kell!«
  Mondá a szentegyházi fogoly diadalmasan.
  »A toronyba megyek fel,
  És a toronyablakon által
  Leereszkedem
  A harang kötelén…
  De ha megkondúl?
  Majd úgy intézzük a dolgot,
  Hogy szólni ne tudjon:
  A kötél jó hosszu.«

  Mig a bölcs férfiu tervét,
  Leleményes eszének
  Fényes tanuját,
  Teljesülés koronázza:
  Pihennénk tán egyet, – aztán
  Uj erővel
  Térjünk a tettek más mezejére.

MÁSODIK ÉNEK.

  Regényes domb tetejében
  A helység nyúgati részén,
  Honnan faluszerte
  Legjobban látni sarat, port,
  Már mint az idő járása vagyon; –
  Mint mondom: a helység
  Nyúgati részén,
  Környékezte csalántól
  S a növények több ily ritka nemétől,
  Áll a díszes kocsma, a melyet
  Sajátjának nevez
  Isten kegyiből
  És egykori férjének szorgalmából
  A szemérmetes Erzsók asszony…
  Mint őt nevezék.

  Lantom, kegyes égnek ajándoka! zengd el:
  Honnan ez elnevezés.

  Erzsók asszonyom ékes,
  Holdkerek arczulatán, – hol még csak
  Ötvenöt év lakozik, –
  Örökös hajnalnak
  Pirja dereng.
  S innen ez elnevezés.
  Vannak ugyan, kik
  Állítni merészek,
  Hogy Erzsók asszonyom arczát
  Nem a szende szemérem,
  Hanem a borital festette hasonlóvá
  A hajnali pirhoz.
  De ezek csak pletyka beszédek;
  Mert Erzsók asszony nem is iszsza a bort…
  Csak ugy önti magába.
  Ilyen a rágalom aztán!
  Oh ez előtt nincs
  Szentség a föld hátán,
  A legszűzebb ártatlanságnak
  Tiszta vizét is
  Bémocskolja iszappal,
  A hóra sarat hány,
  És… De hová ragadál?
  Oh fölhevülésnek
  Gyors talyigája!

  Vissza tehát
  A szemérmetes Erzsók
  Ötvenöt éves bájaihoz.

  Bájos vala ő!
  Mint a pipacsból
  Font koszorú,
  Vagy mint a bakter dárdájába ütődött
  Éjjeli holdsúgár.
  És ennek okáért
  Látogatá őt
  Az egész falu népe
  Oly szorgalmatosan;
  Elannyira, hogy
  Be se’ nézett más kocsmába…
  Az igaz, más kocsma nem is volt
  A faluban.

  Ide járt hát
  A falu népe, kivált
  Vasárnapi délnek utána,
  És nagy mértékben vígadozott,
  S a vígadozásnak
  Végéről szó sem volt,
  Mig a kisbírói tekintély
  Tudtokra nem adta
  Szívreható mogyorófa-beszéddel,
  Hogy már haza menni tanácsos.

  Ma is így megy
  A szemérmetes Erzsóknál.
  Az isteni tisztelet elmúlt,
  A csapszék népesedik,
  Valamint a mezőség,
  Hol a tehenek csordája legel,
  Megnépesedik
  Két szárnyú seregélyekkel
  A nyári napoknak
  Forró idejében.

  Jelen volt
  Közepette a vendégek seregének
  A helybeli lágyszivü kántor,
  Torkának szárazságával
  S szerelemvágyas kebelének
  Tengerkínjaival.
  Őt ugyan is
  A szemérmetes Erzsókért
  Öröműző lángok emészték,
  Mint a vér rozsdája emészti
  Ólmos fütyköseinket, a mikkel
  Tisztújítási csatákban
  Egymást simogatjuk.
  Ki vetemednék
  Bámúlatra tehát,
  Hogy ő egyikével
  Feje ablakinak
  Le-lenéz a folyó bor
  Billikomába,
  A másikkal azonban
  Andalgva mereng
  A szemérmetes Erzsók
  Kellemes arczán.

  Nem maradott el
  A béke barátja
  Bagarja uram sem,
  A csizmacsinálás
  Érdemkoszorúzta müvésze.
  Méltóságos termetü férfi.
  Majd akkora volt ő,
  Mint a bajúsz orrának alatta.
  Oldala mellett
  A bort szörpölte Harangláb,
  A fondor lelkületű egyházfi,
  Ki, mikoronta Bagarja uram
  E kérdést terjesztette elébe:
  »Hát Fejenagy koma hol lehet?«
  Igy hallatta a választ:
  »Ott van, a hol van;
  Hanem itten nincs… s ma alig lesz.«
  S miután ezeket mély titku alakkal
  Elmondotta: kiprémzé
  Szája vidékét
  Sátáni mosolylyal.
  Bagarja uram pedig űle,
  S oly formán néze szemével,
  Mint nézni szokott a halandó,
  Ha nem érti a dolgot.

  S vala még több érdemteljes egyén
  A vendégek koszorújában.

  Megnyílt akközben az ajtó,
  S lett széles az ő nyílása,
  Mint szája a helybeli kántornak,
  Mikor éneket énekel
  A sok sípú orgona mellett.
  S ki volt, ki az ajtót
  Kinyitotta imígyen?
  Ha a hagyomány állításának
  Hinni szabad:
  Nem más, mint a vitéz Csepü Palkó,
  A tiszteletes két pej csikajának
  Jó kedvű abrakolója.
  Jöttek nyomban utána
  A hangászkarnak tagjai hárman:
  A kancsal hegedűs,
  A félszemü czimbalmos
  S a bőgő sánta huzója –
  Mind ivadéki
  A hősi seregnek,
  Mely hajdan Nagy-Idánál
  A harczi dicsőség
  Vérfestette babérját
  Oly nagyszerüen kanyarítá
  Nem-szőke fejére
  S nem-szőke fejének
  Göndör hajára.

  A kancsal hegedűs,
  A félszemü czimbalmos
  S a bőgő sánta huzója
  Föltelepűlt kényelmesen
  A kemenczének tetejére; mi közben
  Vitéz Csepü Palkó,
  A tiszteletes két pej csikajának
  Jó kedvű abrakolója,
  Így adta bizonyságát
  Ékesszólási tehetségének:

  »Bort!«

  Fölfogta azonnal
  A szemérmetes Erzsók
  E szónoklat magas értelmét,
  S eszközlé annak teljesülését
  Nem fontolva haladván.
  Miután a vitéz Csepü Palkó
  Az orra alatti nyiláshoz
  Emelte a kancsót,
  És miután mértékletesen
  Egyet kortyanta belőle:
  (Körülbelül annyit,
  A mennyivel öt vagy hat ürgét
  Lehetne kicsalni lyukának
  Mélységeiből,)
  Annakutána
  Fölnéze az ég tájéka felé –
  A kemenczetetőre,
  S ilyféle szavakkal
  Terhelte meg a levegőnek
  Könnyű szekerét,
  Hogy szállítná azokat
  A derék hangászi fülekbe:

  »Húzd rá, Peti,
  A fűzfán fütyülődet is,
  A ki megáldott!«

  S Peti nem késett,
  A háromság más ketteje sem.
  Czimbalom és hegedű és bőgő
  Hangot adott…
  Jaj de mi hangok ezek! –
  Ezeknek hallata visszaidézi
  Tündérhatalommal
  Emlékezetembe
  Éltem legszebb idejét,
  A gyermek-időt.
  Látom, mint játsztam öcsémmel
  S kis házi kutyánkkal.
  Aztán a kutyát elvette öcsém,
  Én meg nem akartam od’adni,
  S így hajba kapánk.
  Mi jött ki belőle?
  Az jött ki belőle,
  Hogy a zajra apánk kirohan,
  Nálunk terem, és mindkettőnket
  Jól megnadrágol.
  Azalatt a kutyát mi elejtők,
  S rá hágtunk farka hegyére.
  Mikor e perczben mindhárman
  Összevisítánk:
  Ez összevisítás
  Alig lehetett szebb,
  Mint a Peti és két társa zenéje.

  És lett a zenére
  A szemérmetes Erzsók
  Teremében nagy vigalom.
  Mindennek előtte
  Összeütötte bokáját
  Vitéz Csepü Palkó,
  A tiszteletes két pej csikajának
  Jó kedvű abrakolója.
  Követé e csáberejű példát
  A többi legénység,
  Béhurczolva szelíden
  Egy pár fürge leányzót,
  Kik eddig az ablakon által
  Kukucsáltak kandi szemekkel,
  S kiknek már viszkete talpok
  A táncznak vágya miatt,
  Hallván a mennyei báju zenét,
  S kóválygani kezdtek
  Mindnyájan a táncz gyönyörében,
  Mint a ki nadragulyával
  Füszerezte ebédjét.
  A lábak dobogása pedig
  Rendes vala,
  Mint ama zaj, mit
  Néha a tiszteletes hall,
  Mikor űl a biblia mellett,
  S olvassa nagy elmerüléssel;
  És a mely zajra imígyen
  Teszi megjegyzését
  Jámbor szívvel:
  »Oh az a Palkó
  Istentelen ember!
  Megint nyaggatja csikóimat,
  A szegény párákat,
  Korbácsa csapásaival.«

  Míg ily események
  Gazdagiták a világ történeteit
  A kocsmaterem közepén:
  Szélről a béke barátja,
  Bagarja s Harangláb,
  A fondor lelkületű egyházfi,
  Űltenek, ittanak egyre. –
  A helybeli lágyszivü kántor
  Még mindig pislogatott
  A szemérmetes Erzsók
  Ötvenöt éves bájaira.
  Arczúlata lelki tusának
  Volt tűkörözője.
  Látszék, hogy valamit
  Akar és nem akar,
  Vagy inkább, hogy valamit
  Merne, ha merne.
  Mikoron meglátta Harangláb,
  A fondor lelkületű egyházfi,
  Hogy a lágyszivü kántor
  Se’ széna se’ szalma:
  Hozzája vonúlt,
  S ily szókat láta helyesnek
  Intézni a késedezőhöz
  Bátoritásnak okáért
  Hangtalan hangon,
  Mint a sugólyuk
  Lakói beszélnek a színpadokon,
  Holott nők s férfiak által
  Szomorú- és vigjátékok adatnak.
  S közbe bohózatok és operák
  A közönségnek gyönyörére:

  »Oh kántor uram!
  Hát elmegy a nap,
  Megjön az alkony,
  Utána az éj,
  Elűlnek a csirkék
  És ludak és verebek,
  Mielőtt ügyesen szőtt
  Tervünknek drága gyümölcse megérik? –
  Gondolja meg azt komolyan
  És nem csak ugy átabotába,
  Hogy századok adnak
  Tervkivitelre
  Egy ilyen pillanatot.
  Az ilyen pillanatokkal
  Fukaran kell bánni tehát
  Az előre tekintő
  Emberi léleknek,
  Valamint fukaran bánik
  Beszédeivel
  Biró uram,
  A bölcs aggastyán. –
  Előre tehát,
  Hogy az alkalom el ne sikoljék,
  Mint elsiklik néha a hal
  A halásznak körme közől,
  Ha ügyetlen kézzel
  Kap utána az ostoba filkó. –
  Rajta azért,
  Oh kántor uram!
  Most vagy sohasem. –
  Mért engedni helyet kebelében
  A félelem érezetének?
  Hiszen részt vett a győri csatában.«

  Ekképen szóla Harangláb,
  A fondor lelkületű egyházfi.
  A helybeli lágyszivü kántor
  Egyebet nem válaszola,
  Mint a mi következik:
  »Oh te tudója szivem titkának!
  Igaz egy betüig
  Tartalma beszédidnek,
  Mint igaz a szent-írás.
  Bölcsen tudom azt.
  De a mint van okom,
  Nem hordani többé
  A titkolt szerelemnek
  Életölő fájdalmát:
  Szintúgy van okom,
  Elfojtani lelkem
  Mélységes mélyében e titkot.
  Ha az emberek itten
  Észre találnák venni?…
  Avvagy ha pofon vág
  A szemérmetes Erzsók
  E szörnyü merényért?…
  Hát feleségem,
  Az amazontermészetü Márta?…
  Ó én a legboldogtalanabb
  Valamennyi teremtmény közt,
  Mely látta a nap karimáját,
  A sugarakban uszót,
  Ha felleges ég
  Vagy éjszaka nem volt! –
  Olyan az én lelkem,
  Mint a Duna legközepében
  A szélvészhányta dereglye,
  Vagy mint a dióhéj,
  Mit a gyerekek
  Pocsolyába vetének: –
  Hánykodik erre, amarra…
  De bátorság; a ki nem mer, nem nyer.
  Oh szólj erre, Harangláb,
  Mondd meg nekem: ugy van-e vagy sem?…
  Akként áldja meg isten
  Életedet s unokáidat is,
  A mily őszinte leszen
  E kérdésemre a válasz,
  A melyet adandasz!«

  S őszintén szóla Harangláb,
  Mondván: »Úgy van, kántor uram!«

  »No, ha úgy van: hát neki vágok!«
  S ezzel a helybeli lágyszivü kántor
  Fölemelte s letette a kancsót;
  Csak hogy mikoron fölemelte,
  Csordultig vala az, –
  És a midőn letevé,
  Üres vala az,
  Valamint üresek zsebeim
  Most, mikor ezt éneklem
  Nagy lelkesedéssel
  Költői dühömben. –
  Annakutána a lágyszivü kántor
  Egyet rántott a lajblija szélén,
  S kétségbeesett elszántsággal,
  Mint a ki hidegfürdőt
  Éltében először használ,
  Oda rontott
  A szemérmetes Erzsókhoz.

HARMADIK ÉNEK.

  Oh nagyon is jó szívü közönség,
  Különösen ti,
  Szép lyánykái hazámnak,
  Kiket annyira szeretek én,
  Hanem a kiktől
  Nem nyerek egy makulányi szerelmet, –
  Ha szépen kérlek benneteket:
  Ugy-e nem fogtok haragudni reám,
  Hogy a helybeli lágyszivü kántornak
  Szerelemvallásától
  S a táncz kellő közepéből
  Drága figyelmeteket
  A templom tájékára csigázom?
  Hol a leleményes eszű fogoly
  Épen mostan ereszti
  Magát lefelé a harang kötelén,
  Valamint leereszkedik a pók
  Gyakorta szobám tetejéről
  Saját fonalán.

  És íme leért,
  És kutyabaja.
  A kötél ugyan azt akará,
  Hogy hála fejében
  Hagyná ott bőrét tenyerének;
  Hanem a hűséges bőr
  Konokúl így szólt a kötélhez:
  ȃn ugyan itten nem maradok,
  Avvagy ha maradnom kell,
  Hát szinte maradjanak itt
  Hús és csont testvéreim is.«
  A kötél jó szíve megindult
  E ritka bizonyságán
  A szép testvérszeretetnek,
  S lemonda kivánságáról.

  Már este felé volt.
  A nap gombócza piroslott,
  Valamint a paprika,
  Vagy mint a spanyolviasz.
  Oh te piros nap!
  Mért vagy te piros?

  Szégyen-e vagy harag az,
  Mi arany súgáraidat
  Megrezesíti,
  Mint a bor az emberek orrát?
  Nem szégyen, de nem is harag az,
  Csak én tudom ennek okát,
  Én, kit földöntúli izék
  Földöntúli izékbe avattak.
  Ez vésznek előjele,
  A mely még ma lesujt a világra,
  Miként a mészáros taglója lesujt
  Az ökörnek szarva közé.
  S nem csak a nap hirdette a vészt,
  A már közelállót;
  Az egész természet
  Elhagyta a régi kerékvágást.
  Két kutya, melyek előbb
  Őszinte barátságnak
  Példái valának hosszu időktől,
  Most egymást marta dühödve
  Egy nyomorú juhbőr-darabért,
  Mit a mészárszéknek előtte találtak.
  S még száz ily példát zengene lantom,
  Melyek mind iszonyú pusztúlást
  Jóslának a földnek,
  De csak a legnevezetesbet
  Közleni légyen elég:
  A lágyszivü kántornak felesége
  Ma nem ivott meg többet
  Egy messzely pálinkánál.

  Igy állt a világ,
  A midőn a szentegyházi fogoly
  Elereszté a mentő kötelet,
  S ekképen szóla magában:
  »Lenn volnék…
  Hála a mennyek urának!
  Most egyenest a szemérmetes Erzsókhoz.
  Ó szemérmetes Erzsókom,
  Szivem mühelyének
  Örök árendása te! nemde
  Vársz epedve reám?
  Valamint én várom a tiszteletestől
  Kontójának megfizetését,
  Melyért nála hetenként
  Kunyorálok hiába.
  Nem fogsz te sokáig várni reám;
  A szerelem lesz sarkantyúm,
  Hozzád rohanok,
  Mint a malaczok gazdasszonyaikhoz,
  Ha kukoriczát csörgetnek.«

  Még bé sem fejezé
  Költői beszédét,
  S íme rohant a szemérmetes Erzsókhoz,
  Mint a malaczok gazdasszonyaikhoz,
  Ha kukoriczát csörgetnek.
  A midőn megfogta kilincsét
  A kocsmai ajtónak:
  Ketyegett hő szíve erősen
  Üdv-kéjek gyönyörétől.
  A mint benyitott a terembe,
  A táncz még egyre dühöngött,
  S csak a béke barátja,
  Bagarja, vevé őt észre,
  S őszinte örömmel
  Idvezlette, kiáltván:
  »Jó napot adj’ isten,
  Fejenagy koma!«
  (Mert ő, a nagy férfiú, volt ez,)
  »Jó napot adj’ isten;
  Hát kelmed is eljött?«

  Ezek voltak szavai
  Bagarja uramnak,
  A béke barátjának;
  De a széles tenyerű Fejenagy,
  A helység kalapácsa,
  A »jó napot adj’ isten«-re
  Nem mondta: »fogadj isten«,
  Nem mondott semmit;
  De nem is hallotta beszédét
  Bagarja komájának,
  Dehogy hallotta, dehogy…
  Ő csak látott –
  Oh mért kellett látnia ekkor?
  Mért nem született vakon inkább?
  És átaljában mért született?…
  Ott látá térdepelésben
  A helybeli lágyszivü kántort
  A szemérmetes Erzsók
  Ötvenöt éves lábainál.
  E látványra szivét,
  A tiszta szerelmü szivet,
  Pokolbeli kínnak
  Százharminczhatezer bicskája
  Hasitotta keresztűl,
  S fölgyujtá agyvelejét
  A haragnak czintmasinája legott.
  Mint prédájához a macska,
  Zajatlan léptekkel
  S szeme égő üszkével
  Sompolygott a lágyszivü kántor
  Háta mögé,
  A ki titokban
  Gyötrődő szive érzelmét
  Ekkép foglalta szavakba:
  »Szemérmetes Erzsók,
  Koronája az asszonyi nemnek,
  S kezelője a bornak
  S a pálinkának!
  Lesz-e engedelem számomra szivedben,
  Ha lelkem tartalmát
  Előtálalni merészlem?…
  De nekem már mindegy, akár van,
  Akár nincs engedelem számomra,
  Kimondom:
  Mi furja az oldalamat.
  Kimondom, igen,
  Nem holmi czikornyabeszéddel,
  De az érzés egyszerü	 hangján: –
  Keblem kápolnájában
  A hűséges szerelemnek
  Az öröklétnél
  Félrőffel hosszabb gyertyája lobog
  Szent lobogással.
  S éretted lobog az,
  Ó szemérmetes Erzsók!
  S ha meg nem koppantod
  A viszonszerelem koppantójával:
  El fog aludni,
  És vele el fog aludni
  Életem is!…
  Itt várom itéletemet;

  Most, rögtön, ezennel
  Mondja ki szűz ajakad:
  A reménység zöld koszorúja
  Övedze-e homlokomat,
  Vagy a kétségbeesésnek,
  Bunkósbotja
  Üssön agyon?…«

  »Én ütlek agyon…
  Én vagyok a kétségbeesés«
  Szólt… nem! mennydörgött egy hang,
  A széles tenyerű Fejenagynak hangja;
  S széles tenyerével megragadá
  A lágyszivü kántor gallérját,
  S fölemelte a térdepelésből,
  Hogy talpa sem érte a földet,
  Aztán meg letevé,
  Hogy az orra is érte a földet;
  »Én ütlek agyon…«
  Folytatta tovább
  A széles tenyerű Fejenagy,
  »Én morzsolom össze
  Csontjaidat,
  Mint a malomkő
  A búzaszemet!
  Hogy mertél… de előbb
  Téged vonlak kérdőre, oh Erzsók!
  Mondd meg nekem azt:
  A hűtlenségnek fekete posztaja
  Vagy az ártatlanságnak
  Patyolatlepedője takarja-e lelked?
  Oh, szólj nekem erre!«

  A szemérmetes Erzsók
  Nem szóla reá;
  De tengervízszinü szemének
  Bájdús kifejezéséből
  Ezt silabizálta ki mennyei kéjjel
  A széles tenyerű Fejenagy:
  »Oh széles tenyerű Fejenagy,
  Helységünk kalapácsa
  S csapra ütője szivem hordójának!
  Még kétkedel?…
  Ártatlan vagyok én,
  Mint az izé…«
  Érté e néma beszédet
  A helybeli lágyszivü kántornak
  Dühteljes dögönyözője,
  S engesztelve sohajtott:
  »Lelkem lelke, bocsáss meg,
  Hogy kételkedni merék
  Hűséged aczél lánczának
  Állhatatosságában. –
  Most pedig, oh kántor!
  Téged veszlek elő;
  Készülj a meglakolásra –
  Rémséges leszen az,
  Valamint rémséges a bűn,
  Mit elkövetél.
  Példádon okúljanak a késő unokák,
  Hogy kell csábítni az ártatlanságot,
  Hogy kell konkolyt hinteni
  Két szerető szívnek
  Tisztabuzája közé!«

  Miután a nyelve megállott,
  Két keze kezdett mozgani
  A széles tenyerű Fejenagynak:
  A helybeli lágyszivü kántort
  Úgy ütögette a földhöz,
  Mint a gyertyát mártani szokták.
  A helybeli lágyszivü kántor
  El kezdett bőgni, a mint még
  Nem bőgött soha
  Sem temetéseknél,
  Sem a soksípú orgona mellett.
  Bőgése zavarnak
  Lett okozója
  A mulatók közt.
  Megbomlott a táncz;
  A kancsal hegedűs,
  A félszemü czimbalmos
  S a bőgő sánta huzója
  Feledte tovább hallatni
  Hangszere égi zenéjét.
  A nép oda csődült,
  Karéjt képezve, holottan
  A széles tenyerű Fejenagy
  Példát ada a késő unokáknak,
  Hogy kell csábítni az ártatlanságot,
  S hogy kell konkolyt hinteni
  Két szerető szívnek
  Tisztabuzája közé.
  A helybeli lágyszivü kántor
  Bőgései közben
  Ily szókkal esengett
  A helység kalapácsához:
  »Csak addig várjon, a míg
  Egy szócskát, egy kicsi szócskát mondok –
  Aztán verjen kelmed agyon,
  Ha jónak látja.«

  A széles tenyerű Fejenagy,
  Ki már belefáradt
  A példaadásnak kedvéérti
  Földhözütésbe,
  Ezeket szuszogá:
  »Beszéljen, kántor uram!
  Mentse magát,
  Meghallgatom én az okos szót
  Minden időben…
  Mentse magát.«
  S a helybeli lágyszivü kántor
  Igy mentette magát,
  Heverve a földön:
  »Bűnös vagyok egy részt,
  Nem tagadom,
  Mert megszeretém
  Lángzó szerelemmel
  A szemérmetes Erzsókot…
  De tehettem-e róla?
  Oh a szerelem
  Nem oly portéka, a melytől
  Elzárni lehetne a szívet;
  Tündéri madár ez, a melynek
  Ajtó sem kell, hogy a szívbe röpüljön,
  Mint bölcsen tudhatja kegyelmed. –
  De szerelmemet én
  Titkoltam volna örökké,
  Elvittem volna magammal
  A más életbe, a hol tán
  Nincsen is élet –
  Ha nem veszi észre Harangláb.
  Ő észrevevé,
  S bujtotta tüzem,
  Mi okért, mi okért nem?
  Arról nincs tudomásom.
  Ő volt, ki, midőn ma
  Az isteni tisztelet alkalmával
  Kegyelmed az álomnak karjába hajolt,
  Ezt javasolta nekem:
  Zárjuk kelmedre az ajtót,
  S így zárva levén,
  Ma baj nélkűl tehetem
  Hódításaimat
  A szemérmetes Erzsóknál…
  S én balga, szavát fogadám!«
  Mind ezeket mondá
  A helybeli lágyszivü kántor
  A megbánásnak örömtelen hangján.

  Mint megfordúl a rézkakas
  A templom tetején,
  Ha más tájról kezd fúni a szél,
  Ugy vett más fordulatot
  A széles tenyerű Fejenagynak
  Lelke s irányt,
  Mikor e szók érinték füle dobját.
  »Mit szól kend erre, Harangláb?«
  Voltak szavai,
  S nem szeliden mondott szavai.
  »Igazolja magát kend,
  Vagy akkép vágom fültövön,
  Hogy azonnal megsiketűl bele.«

  Oda álla Harangláb,
  A fondor lelkületű egyházfi,
  S rendűletlen nézve szemébe
  A széles tenyerű Fejenagynak,
  Ily bátor szókra fakadt:

  »Igazolni fogom magamat,
  Nem, mintha remegnék
  A kend fenyegetésitől.
  Jobban felkösse gatyáját,
  A kitől meg kelljen ijednem…
  Érti-e kend ezt? –
  Mind igaz, a mit kántor uram szólt,
  A ki, úgy mellesleg mondva,
  Gyáva, haszontalan ember,
  Hogy oly pimaszúl rám vallott. –
  Én bujtogatám őt,
  Hogy csapja el a kelmed keziről
  A szemérmetes Erzsókot,
  Mert én kendet utálom,
  Mint a kukoricza-gölődint.«

  »Ugyan úgy-e?«

  »Biz úgy ám!«

  »Hát kend azt gondolja talán,
  Hogy én kendet szeretem
  Avval a macskapofájával?«

  »Micsodával?«

  »Avval a macskapofájával!«

  »Macskapofámmal?
  Hát te, te süldisznó?
  A ki kovácsnak tartja magát,
  Pedig holmi czigánytól
  Tanulta meg a kalapálást…«

  »Hát még mesterségemet is
  Gyalázni mered?
  Te hitvány templomegér…
  No megállj! majd megkalapállak.«

  S úgy megütötte
  Öklének buzogányával
  A fondor lelkületű egyházfinak orrát,
  Hogy vére kibuggyant.
  Erre Harangláb
  Ügyesen leütötte fejéről a kucsmát,
  Megkapta hajának fürtözetét,
  S oly istenesen kezdette czibálni,
  Mint a harang-kötelet.

  Ez iszonyu látvány
  Megragadá gyöngéd idegét
  A szemérmetes Erzsóknak,
  S a szegényke
  Ájulat örvényébe bukott.
  Bagarja, a béke barátja,
  Fölemelte szelíden,
  S ápolva tevé őt
  Az ágy párnái közé.
  Élettelenűl feküvék ott,
  Mint a lepuskázott vadlúd
  A tó közepén. –
  De most jön a haddelhadd!

  A midőn a vitéz Csepü Palkó,
  A tiszteletes két pej csikajának
  Jó kedvű abrakolója
  Látá, hogy komolyabb kezd lenni
  A dolog fordúlata:
  Fejenagynál terme serényen,
  S magát frígyestársának ajánlá.
  Őt kedves kötelek csatolák
  A széles tenyerű Fejenagyhoz:
  Nála tanúlá tudnillik
  A kovács-mesterséget
  Valami két hétig. –
  Hanem ekkor eleblábolt,
  Mert nem volt hajlama a mesterséghez.
  Vakarta i’kább a lovat,
  Semmint patkolta.
  De azért kedveltje maradt
  A széles tenyerű Fejenagy,
  S neki most is »mester uram« volt.

  »Mester uram!«
  Kurjanta vitéz Csepü Palkó,
  A tiszteletes két pej csikajának
  Jó kedvű abrakolója,
  »Ne féljen semmit, mester uram,
  Itt vagyok én is.«
  S ezzel neki ugrék
  A fondor lelkületű egyházfinak,
  Hátán termett, s kezdte püfölni.
  Nem bírta Harangláb
  Csepü Palkónak terhét,
  És összerogyott,
  De véle rogyott
  A helység kalapácsa is,
  Mivel üstöke mindig
  Marka között volt még.
  Nagyszerű volt ez esés,
  Igy hullnak alá a kövek
  A romladozó várak tetejéről
  A völgy mélységébe.
  A tusázókhoz több forró vérü legény
  Csatlakozék,
  Két pártra szakadva.
  S lett rúgás, harapás,
  Fejbetörés, vérontás és a többi.

  A lyányzók pedig elvonulának
  A kocsmateremből,
  Mint elvonul a napnak sugara,
  Ha zivatar támad.
  S elkotródott a lyányok után
  A béke barátja, Bagarja.

NEGYEDIK ÉNEK.

  Merre, Bagarja uram,
  Test-épületének
  Élő oszlopain,
  Oh merre szalad kend
  Gyors szaladással,
  Mint a kugli-golyóbis?
  Hát férfihoz illik
  Megfutamodni a harczi veszélytől?
  Lemondani a csatabajnak
  Hősi jutalmáról,
  A dicsőség tölgykoszorújáról?

  Ne kárhoztassuk a jámbort!
  A gondviselésnek
  Választott embere ő,
  Ki elhárítani termett
  A vég pusztúlást falujáról.
  Avvagy ha nem ekképen cselekednék,
  Mért híná őt a világ
  A béke barátjának?

  Ő e nevezetnek megfelelőleg
  Intézé tette irányát,
  S könnyű inakkal iramlott
  Az öregbírói lakáshoz,
  A melynek előtte
  Méltóságosan állott
  A kaloda.

  Bagarja, a béke barátja,
  Alva találta
  A kevés szavu bírót,
  A bölcs aggastyánt.
  Ottan feküvék ez
  Testének egész hosszában
  A pamlagon…
  Azaz a fapadon.
  Párnáúl ködmöne szolgált,
  Az öregebbik,
  Mert az ujat kímélnie kellett. –
  Bagarja uram
  Megdöfte az oldalbordáját,
  Hogy az álom sűrű ködét
  Szétoszlassa szeméről.
  De korán sem volt ez
  Oly könnyű munka, minőnek
  Első látásra talán
  Gondolja az ember.
  Soká bajlódék véle Bagarja,
  Míg fölnyílt az egyik szeme nagynehezen,
  S lelki nyugottsággal kérdezte:

  »Mi baj?«

  »Baj van, bíró uram, és nagy baj!
  Csak talpra, de gyorsan,
  Ha azt nem akarja,
  Hogy vége legyen helységünknek,
  Vége örökre!
  Kiütött a háboru, és dúl.
  A szemérmetes Erzsók
  Csapszéke lőn a csatatér.
  Az egész falu népe
  Egymást kaszabolja,
  Hogy nézni iszony.
  Potyognak az emberek,
  Mint a legyek őszi időben.
  A föld a kifutott vértől
  Olyan, mint a vörös posztó.
  Az enyészet gyászlobogója
  Leng a szomorú csatatéren.
  Tápászkodjék föl, bíró uram,
  És menjünk szaporán!
  Mert csak bíró uram az,
  Ki követ gördíteni képes
  A rohanó romlásnak elébe.«

  Így végzé a csata festését
  A béke barátja, Bagarja.
  A kevés szavu bíró,
  A bölcs aggastyán,
  Fölnyitva szemének másodikát is,
  E kérdést látá szükségesnek:
  »Hát menjünk?«

  »Pedig tüstént!« volt a felelet.

  »Nem bánom«, szóla szokott nyugalommal
  A bölcs aggastyán,
  S miután uj ködmöne rajt’ volt,
  És botja kezében:
  Utnak eredtek. –
  Szomszéd volt a kevés szavu bíróhoz
  A hívatalában pontos kis-bíró.
  Beszóltanak ehhez az ablakon által,
  És mondák: jőne velök.
  S szót fogadott a hívatalában
  Pontos kis-bíró,
  Bár nem nagy örömmel,
  Mert legszebb kedvtöltésében zavarák:
  Éppen feleségét verte.
  Mikor a kántorlak elébe jutottak,
  Az amazontermészetü Márta
  Szomszédnéjával
  Akkor végzette pörét,
  Mely onnan eredt,
  Hogy a rosz lelkű szomszédné
  Egy tyúkját agyon ütötte,
  Mert ez mindig az ő csirkéi közé járt
  S elette előlök az árpát.

  Képzelni lehet,
  Hogy mekkora volt dühödése
  Az amazontermészetű Mártának
  Hallatlan kára miatt;
  De azt már képzelni lehetlen,
  Hogy mekkora lett dühödése,
  A midőn a béke barátja
  Tudtára adá férjének csínját.
  Szólni akart,
  De a szó elakadt gégéjén.
  Szeme vérszinü lett
  S arczúlata kék,
  És reszkete minden tagja,
  Valamint a kocsonya.
  Szétnézett vizsga tekintettel,
  Mellette hevert egy seprő-nyél,
  Azt fölragadá,
  S bőszülve kiálta: »Utánam!«

  A midőn a kevés szavu bíró,
  A béke barátja, Bagarja,
  A hivatalában pontos kis-bíró
  S az amazontermészetü Márta
  Elértenek a csatahelyre:
  Iszonyú vala a látvány látása,
  A melyet láttak.
  A harcz járta javában.
  A béke barátja, Bagarja,
  Nem füllentett, mikor azt mondá
  A kevés szavu bírónak,
  Hogy az enyészet gyászlobogója
  Leng a szomorú csatatéren.
  Ugy volt egy betüig!
  A kemencze a honnan –
  A kancsal hegedűs,
  A félszemü czimbalmos
  S a bőgő sánta huzója
  Az ifjuságot tánczra vidítá
  Hurjai bájos pengésével, –
  A kemencze lezúzva
  Ugy mered a levegőbe,
  Mint valami sziklai vár
  A tatárjárásnak utána.
  Tört asztalnak s tört poharaknak
  Romjai lepték
  A véráztatta szobát,
  S a vérnek közepette
  Búsongva tünődött
  Egy leharapott fül.

  Az amazontermészetü Márta
  Hős elszántsággal törte magát át
  A vívó tömegen,
  Mígnem férjére talált,
  Ki egy szögletbe vonultan,
  Kínjában most is nyögve, kuczorgott.

  Oh Hamlet! mi volt ijedésed,
  Mikoron megláttad atyád lelkét,
  Ahhoz képest, a mint megijedt
  A helybeli lágyszivü kántor
  Feleségének látásán!
  Egy fél-ép asztal alá bújt,
  S kezeit könyörögve kinyujtá
  Az amazontermészetü Mártához.
  De ez nem könyörűlt.
  Megfogta egyik lábszárát,
  S kihúzta az asztal alól,
  És addig döngette, a míg csak
  A seprő-nyélben tartott.
  Aztán ott ragadá meg haját,
  A hol legjobban fáj,
  És elhurczolta magával,
  Mint a zsidó a lóbőrt;
  S ekkép vígasztalta: »Jerünk csak,
  Itt a világ szeme láttán

  Nem akarlak csúffá tenni… de otthonn
  Majd megkapod a magadét!«
  S miután ura volt mindenha szavának
  Az amazontermészetü Márta:
  Hinni lehet, hogy most sem szegte meg azt.

  Az alatt a kevés szavu bíró,
  A bölcs aggastyán,
  Nem ékesszólásánál,
  De tekintélyénél fogva
  Lecsillapitá a harcznak fergetegét.
  A vérontásnak idője lejárt.
  Meghunnyászkodtak a küzdők,
  Mint a marakodó ebek,
  A mikor gazdájok előjön,
  S rájok bőgi: »Kimenj!«
  A háboru közkatonái
  Elsompolyodának.
  A fondor lelkületű egyházfi
  S a helység kalapácsa
  Bírói parancsra előállt,
  S mindkettő fölterjesztette ügyét.
  A kevés szavu bíró,
  A bölcs aggastyán,
  Megdorgálta keményen
  A fondor lelkületű egyházfit –
  S a helység kalapácsát,
  Mint kezdőjét a csatának,
  A hívatalában
  Pontos kis-bíró által
  Kalodába csukatta.

  Ott nyögi most fájdalmát hősünk
  A kalodában.
  S csak azzal vígasztalja magát,
  Hogy elleneit megverte vitézűl,
  S ha innen az isten megszabadítja,
  Megkéri azonnal
  A szemérmetes Erzsókot.

* * *
  Te pedig, lantomnak húrja, pihenj!
  Nagy volt a munka, s bevégzéd
  Emberül e munkát.

  Én is pihenek
  Babéraimon,
  Miket a hírnek mezején
  Borzas főmre kaszáltam.

  Mostan akár ma megássa
  Gödrömet a sírásó,
  Bánom is én!

  Azért én élni fogok,
  Míg a világnak
  Szappanbuboréka
  Szét nem pattan.

  Pislogni fog a hír mécse siromnak
  Koszorús halmán,
  Mint éjjel a macska szeme.

  Eljő az irígység
  Letépni babéraimat… de hiába!
  Nem fogja elérni;
  Magasan függendnek azok,
  Mint Zöld Marczi.

  S ha sötét zsákjába dugand
  A feledés:
  Fölhasogatja sötét zsákját
  A halhatatlanságnak fényes borotvája.


Mutató tábla,

_mely azt mutatja, hogy az_

_I. énekben_

fölébred álmából egy fogoly, s szabadulást
tervez – azonban az nincs megénekelve:
hogy ki légyen ezen szabadulást tervező,
álmából fölébredt fogoly? csupán azért,
hogy később a meglepetés annál meglepőbb legyen. – A

_II. énekben_

már több foglaltatik: kié a helység leglátogatottabb
kocsmája? mily ékes e kocsma
birtokosnéja? miben sántikál a kántor?
ki buzdítja merényének végbevitelére?
sat. – A

_III. énekben_

megszabadúl a fogoly, s börtönéből a
kocsmába megy; s a mily szörnyű dolgokat
lát: oly szörnyű dolgokat cselekszik.
Itt már az is orrára köttetik a nyájas
olvasónak, hogy a fogoly nem más, mint
a költemény hőse. – A

_IV. énekben_

a szörnyű dolgok véget érnek, s a költemény
hőse szörnyű véget ér.


1845.

* *


SZERELEM ÁTKA.

  Te, vitéz Barangó, hova oly vágtatva?
  Mért öltöztél fényes hadi pánczélodba?
  Mért fényesebb szemed fényes pánczélodnál
  S kezedben villogó kardod aczélánál?

  Vitéz Barangónak leszen útja hosszu,
  Azért megy sebesen, mint halálos bosszu,
  De nem bosszu űzi, hanem a szerelem,
  Azért a tündöklő szikra szemeiben.

  Szép szeretője van vitéz Barangónak,
  Híják szeretőjét a szép Ildikónak.
  Ildikónak arcza szép, mint az ég boltja;
  Szeme, mint a nap, a csillagot kioltja.

  Barangó szerette őt véghetetlenűl,
  Föl is szólította, menjen hozzá nejűl.
  Ildikó felele: »Kezem neked adom,
  Hogyha teljesíted három kivánatom.

  Hozz nekem az égből szivárványdarabot,
  Menyasszonyi ruhát majd abból varratok;
  Hozz nekem rózsákat a hajnal kertébül
  Koszorúnak főmre nászi ékességül;

  Végső kivánságom a gönczölszekere,
  Ezen űljek, hogyha megyünk esketőre.
  Ha teljesíted e három kivánságot,
  Férjem leszesz, veled élek házasságot.«

  Im ezek valának Ildikó szavai.
  Barangó alig hogy hallá kimondani,
  Paripáján termett s gyorsan elrobogott,
  S hozott először is szivárványdarabot.

  Azután berontott a hajnal kertébe,
  És a legvirítóbb rózsákat letépte.
  Sok bajába kerűlt mindezt végbevinni,
  De vitézségének nem állt gátul semmi.

  Most megyen harmadszor, a gönczölszekérért.
  Magára öltötte minden jó fegyverét;
  Ha szép szóval meg nem kapja a mit akar,
  Erőszakkal vívja ki a fegyveres kar.

  Szép Tündérországban éktelen sok a kincs,
  Hanem hát a gönczölszekérnek párja nincs;
  Őriztetik is ám a fenevadakkal,
  Meredő körmökkel, tátongó szájakkal.

  Barangó oda ér, kéri a szekeret;
  De mihelyest kérő beszéde megeredt,
  Végét nem is várva, neki rohantanak
  Dühös méreggel az őrző fenevadak.

  Esztendeig harczolt Barangó hős keze,
  Mig elhullt a szekér egész őrizete,
  Mig kivívta a nagy és véres diadalt,
  A melybe maga is majd hogy bele nem halt.

  Ekkoron Barangó nem is tett egyebet,
  Az istállóból négy tátost kivezetett.
  A legszebb négy tátost vezette ki onnan,
  S befogta őket a szekérbe legottan.

  A gyémántos gyeplőt ragadta kezébe,
  Csillagsugárostort a másik kezébe,
  Saját paripáját saraglyához köté,
  Ugy hajtott serényen szeretője felé.

  Szeretője addig, szép Ildikó, mit tett?
  Gondolta Barangó, búsan várja őtet.
  Gondolta Barangó: »Szivem Ildikója,
  Ne marjon a bánat fulánkos kigyója!

  Ne marjon a bánat fulánkos kigyója,
  Közeledem immár, szivem Ildikója!
  Közeledem hozzád szép gönczöl szekerén.
  És boldog vagyok, mert kezed megnyerem én.«

  Ne félj, jó Barangó, Ildikó nem búsul!
  Vigad ő más karján kicsiny magzatostul,
  Van már kis magzata, van már férje neki,
  Jösz-e te vagy nem jösz? nem igen keresi.

  Feledte Ildikó régen igéretét,
  A jött-ment Kevének adta szívét, kezét.
  Keve bírja mostan azt a boldogságot,
  Melyért kezed fáradt és szived sovárgott.

  Ildikó most is ott űl Keve ölében,
  Egymást csókolgatják, ölelgetik épen.
  A mint ezt meglátja jó Barangó vitéz,
  Nincs ereje szólni, csak merőn áll és néz.

  De föllázad a vér félholt nyugalmábul,
  Barangónak összeszorult szive tágul,
  Eszeveszett harag fut égő agyába,
  Kirántja szablyáját és megindul lába.

  A két szeretőnek borsózott a háta,
  Mikor a vitézt így közeledni látta,
  Egymás kebeléről gyorsan fölriadnak,
  Megszökni előle a szilaj haragnak.

  Hős Barangó erre kardját elvetette,
  És ily szókat ejtett nagy gúnynyal nevetve:
  »Nem érdemlitek meg, hogy ezen kar által
  Ismerkedjetek meg a méltó halállal!

  Nem fogja szivetek kardom hegye érni,
  Te szószegő asszony, te csábító férfi!
  De a mi átka van a széles világnak,
  Ha isten meghallgat, mind reátok szállnak.

  Mindkettőtök élte legyen halhatatlan,
  Hogy szenvedhessetek örökös kinokban.
  Éljetek, mig eljön az üstököscsillag,
  Melytől a rengő föld sarkai bomolnak.

  Kivánom: váljatok kővé mind a ketten,
  Szivetek a kíntól hogy meg ne repedjen.
  Te csábító férfi, a mint most kebled ég:
  Azt olyan mértékben örök lángok egyék.

  S te szószegő asszony, bűnbánó könnyeid
  Szüntelen folyjanak a világ végeig,
  És a patakba, mely szemeidből ered,
  Könnyed patakjába fuladjon gyermeked.

  S az én életem is legyen halhatatlan,
  Hogy kínaitokat váltig kaczaghassam!«
  Barangó vitéz az átkot így végezte,
  Meghallgatta isten s beteljesítette.

  Kősziklákká váltak Ildikó és Keve.
  Csábitó Kevéből tűzokádó leve,
  Hányja magából a tüzet szakadatlan,
  Mai nap is hányja s jajgat a kinokban.

  És a mely Ildikó volt egykor, a hegyből
  Kiapadhatatlan két forrás buzog föl,
  E forrásokba fult be kicsiny magzata,
  Kit isten a völgyben fává változtata.

  Barangóból pedig sötét fergeteg lett,
  Mely ottan borong a két átkos hegy felett.
  Mig Ildikó sír és mig Keve lángol s nyög,
  Reájok Barangó rettentőn mennydörög.

(Borjád.)


1846.

* *


TÜNDÉRÁLOM.

  Sajkás vagyok vad, hullámos folyón,
  Hullámzik a viz, reng a könnyü sajka,
  Reng, mint a bölcső, melyet ránczigál
  Szilaj kezekkel a haragvó dajka.
  Sors, életemnek haragos dajkája,
  Te vagy, ki sajkám ugy hányod-veted,
  Ki rám zavartad fergeteg módjára
  A csendriasztó szenvedélyeket.

  Elfáradtam már, messze még a part?
  Mely béfogad révébe;… vagy az örvény?
  Mely nyúgodalmat szintugy ad, midőn
  Mélyébe ránt, a sajkát összetörvén.
  Sem part, sem örvény nincsen még előttem,
  Csak hánykódás, csak örökös habok;
  Hánykódom egyre a folyó nagy árján:…
  Ki sem köthetek, meg sem halhatok.

  De mily hang ez, mily túlvilági hang,
  Mely bévegyűl a habzugás közé?
  Tán szellem, égbe szálló a pokolból,
  Hol büntetését már átszenvedé?…
  Egy hattyu száll fölöttem magasan,
  Az zengi ezt az édes éneket –
  Oh lassan szállj és hoszszan énekelj,
  Haldokló hattyúm, szép emlékezet!…

  Nem voltam többé gyermek, s nem valék
  Még ifju. Ez az élet legszebb éve,
  Mint legszebb percz, midőn a hajnalégről
  Az éj kárpitja félig van levéve.
  Sötétség volt még egyfelől szivemben,
  De másfelől már pirosan kelének,
  Mint a közelgő nap szemeiből
  Kilőtt sugárok, a vágyak s remények.

  A mire vágytam, bírni is reméltem,
  S a mit reméltem, azt el is nyerém;
  Talán azért, mert nem sok volt… egyéb sem,
  Mint pihenés egy hű barát ölén.
  Hű volt barátom, mert hisz ilyenkor még
  Nincsen kikelve a rejtett önérdek,
  E mindent elrágó hernyója a
  Baráti hűség virágos kertének.

  Barátom hű volt; ürítgettem véle
  A boldog órák édes poharát,
  S a lelkesűlés égi mámorában
  Sasként röpültem a világon át.
  S a merre szálltam, minden az enyém volt;
  A dúsgazdagság bársony pamlagára
  Hajtám le főmet, melyet övezett
  A dicsőségnek csillagkoronája.

  Ily nagyszerűnek álmodám jövőmet,
  S már hittem is, hogy ez való, nem álom…
  De most egyszerre szívem, melyet a
  Világgal tölték meg, tágulni látom;
  Szivem tágúla, vagy tán a világ
  Kisebbedett? azt nem tudom, de érzém,
  Hogy kebelemben hézag támadott,
  Hézag, keblemnek legmelegebb részén.

  És napról-napra nőttön nőtt ez ür,
  S ez ür miatt nem szállhatott már lelkem,
  Félt, hogy mélyébe hull… s nem kelle többé
  Mit eddig olyan lángolón öleltem,
  Nem kellett kincs és nem kellett dicsőség.
  Mind a kettő oly fénytelen vala!
  Oly fénytelen, mint lesz az ég idővel,
  Ha elkopik majd csillagfátyola.

  Nem kelle semmi, még a jó barát sem,
  Magam magamnak voltam terhire,
  S futottam, mint kit rémek serge üldöz,
  Az életzajtól messzi-messzire.
  Csöndes magányban keresék tanyát,
  Sötét erdő völgyébe telepedtem…
  Oh e magányban milyen alakok
  Lengtek körűlem s szálltak el fölöttem.

  Szivembül jöttek e tündéri lények,
  Szivemnek nem rég támadt üregébül,
  Tündéri lények, milyenekre félig
  Emlékezém a szép gyermekregékbül.
  »Megálljatok! megálljatok!« kiálték,
  »Oh, csak egy álljon meg közűletek,
  Csak addig, míg egy csók s egy ölelés tart!«
  Nem álltanak meg; mind eltüntenek.

  Kerestem őket, és meg nem lelém,
  Még csak nyomukra sem akadhaték;
  Nyom nélkül jártak, oly könnyűk valának,
  Könnyebbek, mint a szellő, mint a lég.
  S minél messzebbre távozának tőlem,
  Minél homályosabban láttam őket:
  Annál dicsőbbek voltak, és szivem
  Annál emésztőbb sovárgásban égett.

  Szivem sovárgott és én sorvadék;
  Társim nevettek a sápadt fiún,
  Csak jó barátom, ő nem nevetett,
  Fejét csóválta búsan, szomorún.
  Mi lelt? kérdezte; én nem felelék,
  Mert hisz magam sem tudtam, hogy mi lelt.
  Szomjas valék s vizet hiába ittam,
  Nem enyhité viz a tikkadt kebelt.

  S meguntam ezt a földi életet,
  Mely elvesztette szépségét szememben.
  Föl, föl! mondám, a mennybe! a hová
  Fájó szivemnek tündérnépe lebben;
  Föl a mennyekbe! ha a léget szívom,
  Mit ők színak: tán majd e szomj nem éget…
  S ha ott is futnak tőlem? ah, utánok
  Keresztülbolygom a nagy mindenséget! –

  Fényes tavasz volt. A mezőn szivárvány,
  Égő szivárvány százezer virágbul;
  De rám oly búsan néztenek talán…
  Tudták, hogy elkészűlök a világbul.
  A legnagyobb hegy tetejére mentem,
  Onnan tekinték föl az ég felé.
  Átlátszó kék volt a felhőtlen ég…
  Belé láttam… tisztán láttam belé…

  Ábránd-alakjaim legszebbike
  Ott volt az égben. Ajka mozgott; szinte
  Hallottam hívó hangjait… de jól
  Láthattam, hogy felém kezével inte.
  Megyek! mondám, s a bércz szélére léptem,
  A hol száz ölnyi mélység nyilt alattam.
  Már-már ugrám… hátul egy kéz ragadt meg…
  Eszmélet nélkül visszahanyatlottam.

  Midőn eszméltem: a dicső alak,
  Kit az egekben láttam az imént,
  Ott állt mellettem… oh, mit érezék?
  Leirhatatlan édes érzeményt!
  »Ilyen közel van hát a föld az éghez?«
  Zavart elmémmel ekkép gondolkodtam,
  »Im a mennyben vagyok szép angyalomnál,
  S elébb egy perczczel még a földön voltam.«

  Ezt gondolám, de szólni nem tudék,
  Avvagy talán nem mertem szólani,
  Félvén, hogy majd ha ajkam megnyitom,
  Keblemből a menny ki fog szállani.
  És megragadtam angyalom kezét,
  Hogy el ne tünjék tőlem újolag,
  És derekát átövezé karom,
  Átövezé, mint egy égő szalag.

  S merőn szemléltem fényes arczulatját.
  Most is csodálom, hogy szemem világa
  El nem veszett e földöntúli fénytől,
  Midőn benéztem szeme csillagába.
  Sötétkék csillag volt az ő szeme,
  És szemöldöke fekete szivárvány,
  S vállán ugy úsztak barna fürtei,
  Miként az éj egy rózsatenger árján.

  Meg mertem végre nyitni ajkamat,
  S beszéltem üdvről, angyalokrul, égről.
  Nagyon homályosan beszélheték,
  Mert ő nem értett semmit e beszédből.
  »Én lyány vagyok«, szólt, »földi lyány, nem angyal;
  A hol vagyunk, ez a föld, nem az ég,
  S te itt a mélybe estél volna, ámde
  Én mentésedre még jókor jövék.«

  »Legyünk tehát a földön«, válaszoltam,
  »Földön vagy égen, az mindegy nekem,
  Csak oldaladnál, kedves oldaladnál;
  Hisz a hol te vagy, ott az én egem.
  De űlj le mellém, s engedd, hogy karom
  Szorosabban fűzhessen át, oh engedd!
  Ugy is sajátom vagy, tulajdonom,
  Mert téged az én képzetem teremtett!«

  Leültünk ott a szikla tetején,
  S beszélgeténk. Kérdezte: ki vagyok?
  »Egy bús sohajtás voltam eddig«, szólék,
  »Öledben ím e csókkal meghalok.
  Most csókolj vissza, lyányka, hogy legyen
  Föltámadásom… – ím, föltámadok,
  Mert csókod ért; s ki bú-sohaj valék,
  Most a gyönyörnek mosolya vagyok.«

  Ó megcsókolt. Nem kéreté magát,
  Első szavamra ajkamon volt ajka;
  E csók! ez ajk!… mért nem váltunk itt kővé?
  Hadd függtem volna mindörökre rajta!
  E csók, e csók! ez édesb volt a méznél
  S az anyatejnél. Csak ezóta élek;
  Midőn elcsattant e csók ajkamon,
  Érzém, hogy ekkor szállt belém a lélek.

  »Tekints körül«, szólott a csók után
  A lyányka, »látod, milyen változás?
  Én nem tudom, honnan s miként van ez,
  De mostan ég és föld egészen más.
  Kékebb az ég, sugárosabb a nap,
  S e fák alatt is hűvösebb az árnyék,
  S pirosb a rózsa, illatosb a lég…
  Ah, mintha csak egy más világban járnék!«

  »Más a világ, más, nem olyan, minő volt«,
  Feleltem én, »vagy csak mi változánk?
  De bármiként van, mit törődünk véle,
  Midőn e változás áldás reánk!«
  Egymás ölében így fontuk tovább
  Beszélgetésünk rózsakötelét,
  S a mint eszméltünk szép ábrándjainkból,
  Láttuk, hogy a nap már a földre lép.

  Alkonyodék. Arany felhőkön szállott
  A nap violaszín hegyek mögé.
  A messzeségbe nyúló rónaságot,
  E száraz tengert, halvány köd födé.
  A szikla, melyen állottunk, piroslott
  A végsugártól, miként bíbor párna
  A trónon. De hisz trón volt ez; mi rajta
  A boldogság ifjú királyi párja.

  Elbúcsuzánk; nem szóval, szemeinkkel;
  S nem szomorúan, oh nem, oly vidáman!
  Az éjt ugy néztük, mint a haldokló
  A sirt, a melyen túl egy szebb világ van.
  Nem ígértük, hogy holnap eljövünk,
  De mind a ketten eljövénk hiven,
  S igy éltük által az egész tavaszt,
  Ajk ajakon, kéz kézben, szív sziven.

  S igy éltük által az egész nyarat.
  Minden napunk egy virágszál vala
  A bokrétából, melytül illatot nyer
  Az istenek olympi asztala.
  De e virágok elhervadtanak már;
  Mit ér, szemlélnem száraz kelyhöket?
  Repűlj ki e szép kornak édenéből,
  Haldokló hattyúm, bús emlékezet!

  Eljött az ősz, ez a vad zsarnoka
  A természetnek. Kérlelhetlen karja
  Letépi a szegény fák levelét,
  A földre sujtja, és lábbal tiporja.
  Lábbal tiprá boldogságunkat is;
  Reánk küldé enyészetes szelét
  Elválás képiben, s ez arczainknak
  Leszaggatá szép rózsalevelét.

  Elváltunk, hogy ne lássuk egymást többé.
  Komoly borongó volt az őszi este;
  A ködön át a távolból lyánykámat
  Könnyes szemem még egyszer fölkereste
  Aztán futottam, útat nem tekintve,
  Arczom, kezem tövistől vérezék…
  Futottam árván, mint a hullócsillag,
  Melyet magából kilökött az ég. – –

  Azóta arczom és kezem begyógyult,
  Arczom s kezem, mit tüske sérte meg,
  S szivemből is ki vannak irtva már
  Az elválástól támadott sebek;
  De e sebeknél jobban fáj nekem most,
  Jobban fáj az, hogy már-már feledem
  Ábrándjaidnak édes üdvességét,
  Oh tündérálom, első szerelem!

(Szalk-Szent-Márton.)


SALGÓ.

  Nógrád s Gömör közt hosszan nyúlik el
  A Mátra egyik erdőséges ága,
  Miként sörényes, elfáradt oroszlán,
  Nézvén sötéten messze tájakig.
  E hegytetői kősziklára ül
  Borús napokban a pihenni vágyó
  Terhes felhőknek vándor serege;
  Ez a műhely, hol a komor kovács,
  A dörgedelmes égi háború,
  Készítni szokta a villámokat,
  Haragvó isten égő nyilait.
  Itt állt Salgóvár, mint egy óriás,
  Ki az egekre nyujtja vakmerő
  Kezét, hogy onnan csillagot raboljon;
  Itt állt Salgó… az éghez oly közel,
  És benne még is a pokol tanyázott.
  A századoknak döntő lábai
  Elgázolák rég e vár tornyait.
  Belőlök egy-két csonka fal maradt, mely
  Szomorkodással tölti idejét,
  Mint a ki lármás ifjuság után
  Éltét megunva remetéskedik.
  Fölmentem a hegy sziklatetejére,
  S letelepedtem a romok fölött.
  Verőfényes nap volt, tekintetem,
  Nem lelve gátot, mérföldekre szállt,
  Mint börtönéből megszökött madár,
  S vigan köszönté a kék messzeséget,
  Hol a faluknak tornyán, a mezőknek
  Juhnyájain s a patakok vizén
  S mindenhol a nap fénye tündökölt.
  De lelkemet nem ily képek körözték,
  Nem ily vidámak; lelkemet homályos
  Látkörbe vitte a komoly merengés,
  Holott körűle kétes ködruhában
  Mogorva árnyak lengtek, a kihalt
  Sötét középkor véres napjai.

* * *
  Megvirradott a tizennegyedik
  Század s hazánkra éj következék.
  Borús éj jött rá… ekkor áldozott le
  Az ő napjának, az Árpád családnak
  Végső sugára. Harmadik Endre halt meg.
  Pártok kelének, s a párt fergeteg,
  S a fergetegben a folyó zavart,
  S zavart folyóban könnyü a halászat.
  Elfeledék a hazaszeretetnek
  Örök szentségét a fejetlen ország
  Önzés bünébe sűlyedt tagjai,
  S rabolni kezdték édes anyjokat,
  A gyámolától elesett hazát.
  Haramjabarlang lett sok sziklavár,
  Honnan le a kipusztitott vidékek
  Sohajtására gunykaczaj felelt,
  Miként az őszi bús szellő után
  Jön a süvöltő téli zivatar. – –
  Salgón Kompolti Péter volt az úr,
  Nevét rettegve emlité a táj, mert
  A meddig kardja s buzogánya ért,
  Övé lett minden, a mi kincs vala,
  S hol ellenállás szálla szembe véle,
  A kincs helyén vérfoltokat hagyott.
  Követte őt a rablás útain
  Kompolti Dávid és Kompolti Jób,
  Zsivány apjoknak méltó fiai.
  Kipusztiták már a szomszéd Somoskőt,
  Utána jött a távolabb Fülek,
  S most a fölött van a tanácskozás:
  Hová fordítsák léptöket jelenleg?
  Ottan hevernek, apa és fiúk,
  Komor teremben medvebőr felett,
  Mit kaczagányul vetnek vállaikra,
  Ha indulóra a kürt megriad.
  Ottan hevernek és Eger borával
  Sürítik úgy is sűrü véröket,
  Mely ereikben rémesen kereng,
  Mint a világok közti téreket
  Keresztülkasul bolygó üstökös.
  »Emeljétek föl a kupát, fiúk«,
  Kiálta Péter, »és kocczantsatok
  Gedő Simonnak egészségire!…
  Ha élünk és az isten megsegít,
  Még holnap éjjel vendégei leszünk;
  Azért sokáig éljen ő kegyelme!«
  ‚Sokáig éljen?‘ zúgtak a fiúk
  Utána harsány, mennydörgő torokkal,
  És a teremnek hangos boltozatja
  Az éljenekre, mint a nyughelyéről
  Fölvert szelindek, elkezdett morogni,
  S morgott hosszan, mig bele fáradott.

* * *
  Gedővár csöndös, mintha halva volna;
  Reá borult az éj, mint rá borúl a
  Halottra a koporsó födele.
  Ki viraszt még a késő éjszakán
  Gedővár néma falai között?
  A szerelem s a hazaszeretet,
  Az égnek e két legszebb csillaga.
  Mindenki szunnyad, csak Gedő Simontól
  Riasztja messze álma nyúgodalmát
  A honfigondok éber tábora.
  És míg a férj bús lámpa fénye mellett
  Pusztult hazája sorsán elmereng,
  Szomszéd teremben nője térdepel,
  A szépségében ragyogó Perenna,
  S imát sohajt az égiek felé,
  Hogy boldogítsák a magyar hazát,
  Mert míg a honnak boldogsága nincs,
  Mindaddig férje is boldogtalan.
  Egyszerre a nő felsikolt ijedve,
  Hallván közelgő fegyvercsörgetést,
  S belép férjéhez s rémülve áll meg…
  A másik ajtó ekkor nyilt s azon
  Kompolti Péter jött be kardosan.
  »Gedő uram, szép jó estét kivánok«,
  Szólt a haramja, »vendégid jövének;
  Remélem, szíves házigazda lészsz,
  S kérés nélkűl is átadod nekik,
  A mit kivánnak… minden vagyonod.
  Csodálkozol, hogy ily váratlanúl
  Leptünk meg és ily észrevétlenűl
  Léptünk eléd? Ez… egyszerű dolog:
  Megvesztegettük a jó porkolábot,
  S ő megnyitotta várad kapuját,
  S bejöttünk százan… százan! érted-e?
  És most legényid egyig megkötözvék.
  A jó fiúk javában álmadoztak,
  Midőn kezökre a hurok került.
  Azért, Gedő ur, add elő, a mid van…
  Vagy szavaimban tán kételkedel?
  Im hát tekints ki!« Megnyitá az ajtót,
  S láthatta a száz fegyverest Gedő,
  Köztök Kompolti Jóbot s Dávidot.
  »Foszsz hát, zsivány, és vidd, a mit találsz!«
  Szólt megvetőleg a várúr; »Perennám,
  Eredj szobádba, és az aggalom
  Ne bántsa lelked: tégedet mególak,
  Téged, legdrágább kincse életemnek!
  A többivel nem gondolok sokat…
  Hadd hízzanak rajt e gaz tolvajok.«
  Kompolti Péter ment kutatni s véle
  A martalékra vágyó czinkosok;
  Csak Dávid és Jób állt merőn, ha ajkok
  Le nem pecsétli a csodálkozás,
  Ezt kérdték volna: milyen látomány ez?
  Melyik tündére az álomvilágnak
  Szállott a földre, e falak közé?
  S midőn a méla bámulás ködében
  Eltévedt lelkök ismét visszatért:
  Egyszerre léptek az ajtó felé,
  A mely Perenna teremébe nyilt,
  S a mely előtt vont karddal állt a férj,
  Vont karddal és rettentőn, mint az angyal,
  Ki őrizé a paradicsomot.
  »Eddig s tovább nem!« dörgött a jövőkre,
  »Eddig s tovább nem!… a kétségbesés, a
  Halál szolgája áll e küszöbön,
  E szent ajtónak tiszta küszöbén!«
  Ekkép a férj; de a két zordon ifjut
  Nem rettenték meg a dörgő szavak,
  Sem a szemeknek átszuró világa,
  Mely villámlásként szállt a hang előtt.
  »Utamba állasz?« így kiálta Jób,
  »Utamba mersz még állni? jaj neked!
  Keresztültörnék, bárha kezeidben
  Száz kard villogna s minden kard hegyéről
  Ezer halál vigyorgna is reám!«
  És összecsaptak csengő fegyverökkel
  Gedő és Jób, mint két kőszikla, melyet
  Egymás felé sujt a földindulás.
  Akközben Dávid rést lelt s besuhant,
  A hol Perenna elszorúlt kebellel
  Az aggódalmak árján fuldokolt.
  Egy jajsikoltás és egy halk sohaj…
  A nő sikoltott és a férj sohajtott,
  A nő, kit Dávid vett ölébe s vitt,
  S a férj, kinek Jób átdöfé szivét.

* * *
  Salgó s Gedővár közt emelkedék
  Hajnácskő, szinte sziklaormi vár.
  Csend volt a várban és a vár alatt.
  Mindenki alvék; a toronynak őre
  Viraszta csak még félig nyilt szemekkel.
  A fövenyóra éjfélt mutatott.
  Mi zaj hasítja a csendet keresztül?
  Még halk, de perczről perczre hangosabb.
  Az őr keresztet hány és a toronyból
  Fél bátorsággal néz a völgybe le;
  Ki más zavarná a világ nyugalmát
  Az éjszakának kellő közepén,
  Mint boszorkányok és kisértetek?
  Lenéz az őr… a teljes hold világa
  Arany fátyolként leng a vár körül,
  S a vár alatti völgy ezüst ködével,
  Mint két szerelmes lélek, összeolvad.
  A félhomályban Gedővár felől a
  Salgói úton nyargal egy lovag,
  Ölében egy hölgy hófehér ruhában,
  Hollósötét haj lengő fürtivel.
  Mögöttök távol ismét egy lovag. –
  Olyan tünékeny volt e jelenés,
  Hogy a toronynak őre más nap ezt,
  Midőn fölébredt, álomnak hivé.

* * *
  Midőn fölére Salgó udvarába
  Kompolti Dávid a szép martalékkal,
  Ez életének nem adá jelét,
  Aléltan fekvék annak karjain;
  Szivében a vért és eszméletet
  Megállitá a félelem s futás.
  Gyöngéd karokkal tette őt az ifju
  Egy kerevetre; csínnal bánt vele,
  Miként a gyermek a kicsiny madárral,
  Melyet fészkébül épen most lopott ki;
  S megállt előtte s elmerűlve nézte
  És lelkesedve így szólt: »Oh miért
  Fejem nem oly nagy, mint az ég, hogy annyi
  Szem volna rajt, a hány csillag van ott,
  Hadd bámulnálak valamennyivel!…
  Ki vagy, ki vagy te? olyan ismerős
  Előttem arczod mindenik vonása;
  Találkozám már veled?… oh igen, most
  Emlékezem, hogy egykor láttalak,
  Régen, fölötte régen. Még midőn
  Mint gyermek jártam a vadon homályin,
  Miként ártatlan gyermek, a kinek
  Vérzett szive, ha vérezett az őz
  Szilaj vadászok gyilkoló nyilától:
  Oh akkor, akkor gyakran láttalak.
  Ha szenderegtem a kis völgyi forrás
  Virágos partján: édes álmaimban
  Meg-megjelentél, tündérek leánya!
  Hozzám jövél s lehajlottál reám,
  Miként lehajlik földre a szivárvány,
  S fülembe égi hangokat sugál.
  Karom kinyujtám, hogy öleljelek,
  S fölébredék… te már távol valál,
  A rengeteg sötétzöld mélyiben
  Láttam fehérlő árny-alakodat,
  S futék utánad, mint az esti szél
  A tünedékeny pillangó után,
  Futék a hegyre… a hegy tetején
  Bámulva álltam és szomorkodám; már
  Oly messze voltál tőlem, fönn az égen
  Az esti csillag képiben ragyogtál. –
  Gyermekkorom tűnt s gyermekéveimmel
  Eltünt regényes ábrándim világa,
  S vad ifjuvá lett a szelid fiú,
  S azóta véled nem találkozám…
  De én beszélek hozzád, és te nem
  Hallod beszédem; mozdulatlanul
  Fekszel, miként az elesett szobor.
  Élsz, vagy meghaltál? oh csak meg ne halj,
  Inkább hervadjon el minden virág
  A föld szinén, s ne légyen több tavasz!…
  Hah, végre, végre nyílnak szemeid;
  Milyen szemek, mily égetőn-vakítók…
  Hová jutottam? hol vagyok? talán a
  Teremtő műhelyében, a hol a
  Napok készülnek? ottan, ottan… oh
  Ha e két nap az égre fölkerűl,
  A mindenséget porrá égeti!…«
  ‚Elég már, bátya, most én rajtam a sor‘,
  Ily hang szakasztá félbe Dávidot,
  Jób hangja, a ki mostan érkezett meg,
  ‚Elég volt, bátya, most én rajtam a sor;
  E drága kincsen ketten osztozunk!‘

* * *
  Eszmélt Perenna, és csodálkozással
  Nézett körűl, és töredezve szólt:
  »Férjem!… de ez nem férjem… ez sem az;
  És e terem… hisz ez nem a mienk.
  Hová juték? és férjem hol marad,
  Hogy így magára hagyja hitvesét?«
  »Férjed, menyecske, messze útazott«,
  Ekkép felelt Jób, »kár lesz várnod őt,
  Mert míg utából ismét visszajő,
  Rég elvirítnak ifju bájaid.
  Azért feledd őt, s add nekünk magad,
  Hogy részesűljünk mink is a gyönyörben,
  Mit férjed a mennyországtól bitorlott.«
  »El oldalamtól! vissza, szemtelen!«
  Kiálta a nő, »vissza!… és ne szólj,
  Mert minden szóért s minden léptedért,
  Ha férjem eljön, rémesen lakolsz…«
  »Ha férjed eljő, akkor?« szóla Jób,
  »Hisz mondtam már, hogy messze útazott,
  Oly messzire, hogy onnan, a hová ment,
  Porszemnek látja a nagy földtekét.
  Szóval – hogy őt ne várd hiába – nézd
  E kardot s rajta ezt a szép piros vért:
  Ez férjed vére… én megöltem őt.
  Most hát szabad vagy, szép asszony, szabad!
  A női hűség rabbilincsei
  Nem korlátozzák többé lelkedet.
  Szabad vagy, használd szabadságodat.
  Két kar helyett most négy kar vár reád,
  Hogy boldogítson ölelésivel.«
  Perenna némán és merően állt,
  Némán, merően, hidegen, fehéren,
  Miként holt, csendes téli éjszakán a
  Száraz bokor, mit ellepett a hó.
  Ott állt Perenna és a kardra bámult,
  A melyen olyan drága vér alutt meg. –
  E mozdulatlan némaság alatt
  Szivét, lelkét mily harczok szaggaták!
  A lélek benne ugy sírt, ugy nyögött,
  Ugy küzködött, ugy jajgatott, miként
  A jég alatt a befagyott patak.
  Kitört végtére a kétségbesés,
  Kitört belőle, mint a tűzokádó
  Hegy méhéből a füst s lángoszlopok,
  És átkokat szórt, rémes átkokat
  Zsivány fejére férje gyilkosának.
  De mintha minden átok egy virág
  Lett volna, egy-egy illatos virág,
  Miket feléje dobnak, hogy szagolja,
  Olyan kedvtelve állt a hölgy előtt Jób,
  S midőn az végzé, így kezdette ez:
  »Hah, istenemre, hogyha átkozódva
  Ily szép vagy, asszony, menj férjhez naponként,
  S én férjedet naponként megölöm!…
  Átkozz tovább, szép hölgy, én hallgatom,
  Ha minden átkod megfogamszik is.«
  Perenna Dávid lábaihoz borult,
  Átfogta térdét, és így esdekelt:
  »Oh ifju, arczod nem oly ördögi,
  Miként ezé itt… légy könyörülő,
  És ój meg tőle, ój meg engemet!
  Szeretni foglak, szolgálód leszek,
  Csak ments meg engem férjem gyilkosától,
  Csak e sátán ellen légy paizsom.«
  »Meg foglak óni, gyermekálmaim
  Földönfölűli tündérgyermeke!«
  Kiáltá Dávid, fölemelve őt,
  »Meg foglak óni, paizsod leszek;
  S ki hozzád nyúlni kíván: annak e
  Paizst előbb ketté kell törnie.
  Most hát öcsém, Jób, ehhez tartsd magad!«
  »Nem ugy, jó bátya«, monda Jób, s szemében
  Ellenszegűlő dacznak lángja gyúlt,
  »Nem ugy, jó bátya! igy nem alkuszunk.
  Mi nálunk minden martalék közös,
  Azért kettőnké e menyecske is;
  És ha nem engedsz, tudd: e kard, a melylyel
  Férjének irtam úti levelet
  A más világra, e kard most is éles,
  S karomnak sincsen legkisebb baja!«
  Egymás elébe állt a két fiú,
  Egymás elébe állt és hallgatott,
  Nyelvök helyett most kardjaik beszéltek.
  Kompolti Péter jött be s rájok ordít:
  »Megálljatok!« s a bajvivók megálltak.
  »Apánk, te légy hát köztünk a bíró«,
  Igy szóla Jób, »ez asszonyt itt magának
  Akarja Dávid bátya tartani;
  De én azt mondom: ehhez nincs joga,
  Mert ő kettőnké. Nincs-e igazam?«
  »Hitvány fiúk«, szólt megvetőleg apjok,
  »Ily hasztalanság annyira feltüzel,
  Hogy egymás ellen karddal rontotok?
  S ilyen mihaszna pörben engemet
  Mertek biróul híni, engemet!… jó;
  Igazságot hát én szolgáltatok.
  Halljátok: e hölgy nem lesz egyiké sem,
  Sem egyiké, sem másiké… igen,
  E hölgyet bírni én fogom, magam!«
  Kihullt a kard a két fiú kezéből,
  Vérök föllázadt, sustorgott, miként
  A víz, a melybe a villám csapott,
  S dörmögni kezdtek bosszus dolgokat.
  Keresztülszúró lángtekintetét
  Jártatta végig rajtok az apa,
  S parancsolólag így kiálta föl:
  »Ki mer mocczanni és morogni, hogyha
  Kompolti Péter ezt kiáltja: csitt!«

* * *
  Miből teremté isten a szivet?
  Hogy annyi bútól, kíntól sem hasad meg,
  A mennyi érte a szegény Perennát. –
  Őrizve Salgó szűk falai között
  Ült a fogoly hölgy napok óta csak,
  De mindenik nap századokra nyúlt,
  Azokra nyujtá azt a szenvedés.
  Az árva lélek mennyit szenvedett!
  Egy pillanatban keble meggyuladt
  A fájdalomtól, és más pillanatban
  A rettegéstől ismét megfagyott.
  Hosszan tünődék, véghetetlenűl:
  Hogy szabaduljon e falak közűl,
  S hogy álljon bosszut férje gyilkosán?
  És nem talála semmi, semmi módot!
  S most jött reá a legnagyobb csapás;
  Kompolti Péter így nyilatkozék:
  »Szép asszony, benned a sátán lakik,
  Te megbüvöltél, napról napra jobban
  Tetszel nekem, s ha akarod, ha nem:
  Én feleségül veszlek tégedet.«
  »Hozzád megyek«, szólt elhatározottan
  Perenna, ámde oly hangon, mikéntha
  Lett volna a halálnak angyala,
  S ezt mondta volna ama szók helyett:
  »Kompolti Péter, végórád ütött!« –
  Magához híta Dávidot Perenna,
  S így szóla: »Ifju, igazán szerettél?
  Vagy pillanatra fellobbant lidércznek
  Volt lángja csak, mit érezél irántam?
  És ha szerettél, mondd: szeretsz-e még?«
  »Szeretlek egyre«, válaszolt az ifju,
  »Szeretlek, mint a völgyet a patak,
  Szeretlek, mint a csillag az eget,
  Szeretlek, mint a féreg a gyümölcsöt!
  S ha te szeretnél… oh szólj, asszonyom,
  Hogy érdemeljem meg szerelmedet?«
  »Hogyan?« felelt a nő, »egy módja van:
  Öcséd megölte férjemet, s apád most
  Engem magának hitvesűl kiván.
  De én apádat, ezt a második
  Leendő férjemet szintúgy utálom,
  Miként első férjemnek gyilkosát.
  Szeretsz valóban? ugy hát szabadíts meg
  E két gonosztól. – A tiéd leszek, ha
  Apádat és öcsédet megölöd.«

* * *
  Örök rejtélyü érzés, szerelem!
  Te nagy folyó, mely egyszer szemetet,
  Máskor virágot hordasz vizeden,
  S mind egy helyről: az emberek szivéből.
  Oh szerelem, te végtelen óczeán,
  Melynek határát még nem látta senki,
  S melynek le nem szállt fenekére senki.
  Ott állsz te, óriások óriása,
  Mesés nagyságban… hogyha nyúgoszol,
  Meglátja széles tükrödben magát a
  Határtalan menny minden csillaga;
  S ha háborogsz: fölszíneden csatáznak
  Az alvilágnak minden szörnyei.
  Mindenható erő vagy, szerelem!
  Mindenható vagy… angyallá az embert,
  Az angyalt ördöggé, az ördögöt
  Emberré könnyen átváltoztatod… – –

* * *
  Derűlt, kék éj volt, tiszta csendes éj,
  Vidáman néztek felhőtlen magasból
  A földre a hold és a csillagok,
  Olyan vidáman!… hah, pedig mi történt
  A földön? apa- és testvérgyilkolás!
  Kigyóként csúszott Dávid a terembe,
  Hol apja szunnyadt. Ágya függönyét
  Széttolta halkan… reszketett keze,
  Mintha kősziklát hengerítene.
  »Itt fekszik, alszik«, így gondolkodék,
  Merőn szegezve rá égő szemét,
  »De mily szelíd most arcza, melynek ébren
  Minden vonása egy-egy Luczifer;
  Vagy csak te látod tán ilyen szelídnek,
  Te mindig-gyáva lelkiismeret?
  Eredj, hivatlan vendég, menj tova;
  Nem hallgatok rád, nem, nem! hasztalan
  Nyujtod felém fenyítő ujjadat,
  Hijába intesz oly parancsolólag,
  Nem hallgatok rád… nézd, nem hallgatok!«
  Az alvót ekkor torkon ragadá,
  S beléje fojtá a lélekzetet…
  Nem is nyögött… egy rángás, s vége volt.
  Bevonta ismét a függönyt s mene,
  De a küszöbnél visszafordula,
  Hogy megtekintse: nem maradt-e élet
  Ama testben? nem támadand-e föl?
  Az ágy előtt megállt… állt, s nem meré
  A kárpitot szétvonni újolag.
  Nem mert benézni rettentő müvére,
  S lélekszakadva kifelé rohant
  Másik terembe, a hol öcscse volt.
  A zajra Jób fölébredett s fölült,
  S fél eszmélettel nézte a jövőt,
  S midőn egészen eszmélt, akkorára
  Keblében járt a gyilkoló aczél,
  A melyet bátyja a falról ragadt le.
  De nem halálos volt Dávid szurása,
  Feléje lépett tántorogva öcscse,
  Hogy megragadja öldöklő kezét…
  Egy új suhintás és Jób homlokát
  Elboritotta vére, s összedőlt.
  A kardot messze dobta Dávid, és
  Futott, futott ki, mintha lépteit
  Követte volna százezer boszorkány,
  Lidércz, kisértet, ördög s minden, a mi
  Irtóztató a képzeletben él.
  Futott; futott, és nem tudá: hová fut?
  Sötét sarokban megvoná magát,
  Szemét behunyta, hogy ne lássa a
  Számithatatlan rémeket; de látta
  Még akkor is, ha behunyá szemét.
  S majd apja halvány arcza állt előtte,
  Majd öcscse véres, megvagdalt alakja.
  Intett kezével, hogy távozzanak;
  Nem távozának. Mindig közelebb
  Jöttek hozzája… egyre közelebb…
  Beléje vágták végre körmüket…
  Torkon ragadták… lég után kapott,
  S egy jajnyögéssel összeroskada.
  Midőn fölébredt, reggeledni kezdett,
  A hajnalfény betört az ablakon;
  Körűltekinte, s akkor látta meg,
  Hogy apja ágya mellett feküvék.
  »Apám, ébredj föl, ébredj… hallod-e?«
  Szólott megrázva a holttetemet,
  »Mit alszol, hosszan, mint a mormotér?
  Már fényes nap van. Jer, menjünk rabolni…
  Szabad vásár van, minthogy nincs király.
  Menjünk rabolni, szálljuk meg Gedővárt;
  Tiétek minden kincs, arany… nekem
  Nem kell egyéb, csak a vár asszonya.
  De kelj föl hát! ne rángattasd magad
  Hiába. S még sem ébredsz föl… no semmi,
  Fölébredsz majd az ítéletnapon.
  De akkor ki ne böffentsd valahogy
  Az istennek, hogy én voltam, ki téged
  Elaltatálak, mert megfojtalak!«
  Elindult és ment a szomszéd terembe,
  »Hát ez ki itten?« kérdé, öcscse testét
  Megrugva, »mit? te volnál, Jób öcsém?
  Mi a manó, hát a földön heversz?
  Neked bezeg jó ágyad lehetett.
  Bordáidnak becsűletére válik,
  Hogy nem jajgatnak ilyen durva ágyon.
  Hanem hát kelj föl s mosd meg arczodat,
  Hiszen merő vér; kelj föl, hallod-e?
  Mi a tatár, ugy veszem észre, hogy ma
  Fölkelni nincsen kedve senkinek.
  Annál jobb. Oh ez pompás alkalom!
  Szép kedvesem most megszöktethetem…«
  S ment a szobába, hol Perenna volt.
  »Megölted őket?« kérdezé a hölgy.
  »Kit öltem én meg?« fölkiálta Dávid,
  »Én meg nem öltem senkit, senkit is!
  Ottan feküsznek szépen, csendesen,
  Egyik fehér és a másik piros.
  Jer, angyalom, jer. Mélyen alszanak;
  Megszökhetünk. Jer. Senki sem vesz észre.
  Fölnyargalunk a bástya tetejére,
  S onnét aztán az égbe röpülünk!«
  »Hah, ez megőrült«, gondolá Perenna,
  S borzadva hátrált; de az ifju őt
  Ölébe fogta s vitte kifelé.
  A nő sikoltott. »Csitt, légy csendesen,
  Mindenre kérlek, a mi szent előtted!«
  Szólott az ifju, »fölkel valaki
  Zajodra, s akkor el nem szökhetünk,
  Elfognak… hah nézd, nézd, már jőnek is!«
  Ezzel rohanni kezde, fölrohant
  A bástyafalra. »Most röpülj!« kiálta,
  »Mingyárt ott fönn, ott fönn leszünk az égben«,
  És átszoritva a hölgyet, leugrott…
  Alant a mélység sziklacsúcsai
  A vértül és a hajnaltól pirultak.

* * *
  Dávidnak már nem kelle temetés,
  Elnyelte őt a vár alatti mélység,
  El volt temetve. S a ki eltemesse
  Apját s öcscsét: nem volt ember reá.
  Kipusztulván mind a Kompoltiak,
  Elosztották a rablott kincseket
  Legényeik; de osztozás alatt
  Egymásnak esvén kardot fogtanak.
  Kevés jutott el épen közülök.
  Nagy részt elestek, és holttesteik
  Az éhes hollók tápláléki lettek.
  Igy állt sokáig Salgó zajtalan,
  Csak a hollóknak károgása szólt
  Holttetemekkel megtelt udvarában;
  S alant a völgyben a népség futott
  A szél elől, mely Salgóról jöve.

(Dömsöd.)


SZILAJ PISTA.

I.

  Jó ideje, hogy a nap lenézett.
  Pihennek az elfáradt révészek,
  A révházban pihennek, alusznak.
  Szilaj Pista maga nem alszik csak.

  Szilaj Pista, tőled én azt kérdem,
  Hogy miért vagy te még most is ébren?
  »E kérdésre én csak azt felelem,
  Hogy ébren tart engem a szerelem.«

  Holdvilágos éjben Szilaj Pista
  Csónakát a partról eloldozta,
  Az evezőt is kezébe vette,
  Át is ment a vízen a szigetbe.

  A Dunának kellő közepében
  Áll a sziget virágos kertképen.
  A szigetnek legszebb virágszála
  Egy vén halász fiatal leánya.

  A vén halász nádvityillójában
  Subaágyán alszik már javában.
  A vén halász fiatal leánya
  Sziget partján vár Szilaj Pistára.

  Mikor átért a szép révész legény,
  Jó dolga lett rózsája kebelén.
  Csókolóztak… de nem mondom ezt el!
  Tele van a világ irígyekkel.

  Legtüzesebb bor a szép lyány csókja,
  Csók az észnek könnyen zavarója;
  Pistának is megzavarta eszét,
  Származott is tőle tarka beszéd.

  »Lidi lelkem, Lidim, galambocskám,
  Gyöngyvirágom, aranyos halacskám,
  Gyémánt gyűrűm, csillagom sugára,
  Csókolj agyon hajnal hasadtára.

  Fekete a pillád, kék a szemed,
  Mint mikor a felhő kettéreped.
  A megrepedt felhőben kék az ég,
  S mint ebben a csillag, szemed ugy ég.

  Ha egyetlen egy füzért fonnának
  Minden virágából a világnak,
  Át nem érné az én szerelmemet,
  Olyan nagy!… s az egyedül a tied.

  Szerelmemnek nincs határa, vége;
  Hát a tied ily végtelenség-e?
  Csak szerelmed határát ne érjem,
  Mert ott, kis lyány, jaj néked, jaj nékem!

  Egy óriás alszik ott, angyalom,
  Egy óriás, az én indulatom;
  Mihelyt oda érkezünk: fölébred,
  S összeszaggat engem úgy, mint téged.«

  Igy beszélt az ifju révészlegény,
  De megnyugott a lyány tekintetén,
  Tekintetén, mely ezt magyarázta:
  Szerelmének nincs vége, határa.

  Még sokáig váltogatták a szót.
  Közelökben a fülemile szólt;
  Vagy tán nem is madár dalolása
  Volt ez, hanem szivök dobogása.

  Elváltanak egymástól végtére
  Szép reménynyel a jövő estére.
  Az ifju ment a révésztanyába,
  A leány ment apja kunyhajába.

  Csendesség volt az egész vidéken,
  Hajlott a hold lefelé az égen,
  Gönczölszekér rúdja is leállott,
  A fiastyúk föl magasra szállott.

  Csendes a révkocsmárosnak háza,
  A szellő a bokrokat nem rázza,
  Semmi sem szól, csak a Duna habja,
  Mely a komp oldalát locsolgatja.

II.

  A vén halász város piaczára
  Hordta halát a hetivásárra.
  »Gyere velem a városba, lyányom.«
  »Ha kivánja keed, apám, nem bánom.«

  Apa, leány a városba mentek.
  Hejh, csak ne lett volna épen péntek!
  Először volt a városban Lidi,
  Azért nem tetszett ez a nap neki.

  De csakhamar ezt elfelejtette
  A városi zajnak közepette.
  Jöttek czifra, szép ruhás urfiak,
  S a szép lyánynyal csintalankodtanak.

  Szólt egy urfi, ki mellette megáll:
  »Hol termettél, gyönyörű virágszál?«
  Felelt Lidi: »Lenn a szigetségben
  Termettem a Duna közepében.«

  Szólt az úrfi: »Már ez derék dolog!
  Mert hisz én is oda való vagyok.
  Csak azt mondd meg, van-e már szeretőd?
  Ha van, inkább engem szeress, ne őt.«

  Felelt Lidi: »Hogy van-e szeretőm?
  Azt én senki orrára nem kötöm,
  Ha az úrfi tudni ugy kivánja:
  Van czigányné s van annak kártyája.«

  Ment az úrfi, mivelhogy őt Lidi
  Csak igy apró pénzzel fizette ki;
  De még is a lyány meg nem állotta,
  Egyet pillantott utána lopva. –

  Ezek után egyszer sok időre
  Kiült Lidi a Duna szélére,
  Dunaparton vad virágok között
  Ülve a kis leány hálót kötött.

  Ereszkedett már a nap lefelé,
  Festegette a bokrok levelét,
  Befestette pirosra, sárgára,
  Piros fátyolt huzott a Dunára.

  A kis lyány a hálót csak kötötte,
  S im megzörren a bokor mögötte,
  Ki az? ki jön?… egy fiatal vadász.
  »Szép jó estét, galambom; mit csinálsz?«

  »Ha nem vak, hát látja, mit csinálok;
  Látja az úr, hogy kötöm a hálót;«
  Igy felelt a kis leány kereken,
  Hogy melléje lépett az idegen.

  Szólt a vadász: »Te hamis kis leány!
  Arczod rózsa, de beszéded csalány.
  Látom, te még most is a régi vagy,
  Szemed s szavad a szívben sebet hagy.

  De ismersz-e, jut-e még eszedbe,
  Hogy láttuk már egymást az életbe’?
  Láttuk egymást egy hetivásáron…
  Emlékszel-e még rá, szép virágom?«

  Felelt Lidi: »Azt én megengedem,
  Hogy úrfi már találkozott velem;
  De nem olyan nagyok szépségei,
  Hogy el ne lehetne felejteni.«

  S így a mit a vadász úrfi szólott,
  Minden szóra kapott egy jó tronfot,
  Még sem tudott bosszankodni rája,
  Arra a kis csintalan leányra.

  Hát csak azon vette észre magát,
  Hogy a sötét éjszaka már beállt,
  És így szóla: »Tudod-e, aranyom,
  Hogy az útat innen én nem tudom.

  Rám nézve hát rettenetes baj van,
  Ha csak tán te nem könyörülsz rajtam.
  Légy kisérőm csak az erdőszélig,
  Vagy akár a szobám közepéig.«

  Lidi végig gondolta a dolgot:
  Ez az úrfi oly sok szépet mondott,
  Oly nyájasan, oly szivesmelegen,
  S ő mindezért háladatlan legyen?

  »Világért sem leszek háladatlan!«
  Szólt a lyányka elhatározottan,
  Szólt magában, azután ezt mondta
  Fennszóval, a vadászra pillantva:

  »Jőjön hát az úrfi, jőjön velem,
  De hazáig el nem kisérhetem,
  Elkisérem csak az erdőszélig…
  Mert az embert könnyen megitélik.«

  És elmentek. Mire Lidi megjött,
  Szilaj Pista már régen kikötött.
  »Régen várlak, hol jártál, galambom?«
  Ez nem tudta: hirtelen mit mondjon?

III.

  Lidinek a magaviselete
  Akkor este különös lehete,
  Mert Pistának az sehogysem tetszett,
  S kegyetlenűl gyanakodni kezdett.

  Hejh a gyanú furcsa gyermek pedig!
  Mihelyest a világra születik,
  Mingyárt éhes, mingyárt enni vágyik;
  S ha jóllakott: szörnyeteggé válik.

  Mit tett Pista? már a másik este
  Bokor mögé bujt titokban, s leste…
  Tán maga sem tudta, hogy mit lesett?
  Csak várta, hogy mit hoz a vakeset.

  Nem soká várt, hogy egy úr érkezett,
  S hallott tőle édes beszédeket,
  Mikre Lidi csak ugy irult-pirult.
  Szilaj Pista mérgében majd megfult.

  S ha még nem lett volna más, csak beszéd,
  De az úrfi meg is fogta kezét
  A leánynak, sőt meg is ölelte…
  Poklokra szállt Pistának a lelke.

  Fölugrik, az urfit megrohanja:
  »Gyilkos, zsivány, gaz, lator, haramja!
  Igy csábítsd el más ember mátkáját…«
  S kirántotta zsebéből bicskáját.

  A bicska a vadász szivének ment,
  De a vadász puskával állt ellent,
  Puskaagygyal úgy ütötte főbe,
  Hogy hosszában elbukott a fűbe.

  Mikor Pista magához tért megint,
  Lassan fölállt, jobbra-balra tekint,
  Senkit sem lát… sem vadász, sem leány.
  Azt gondolja: csak álmodott talán.

  Hogy nem álom, azt onnan tudta meg,
  Mert vére még akkor is csepegett.
  Sírt bujában, sírt, sírt… könnye, vére
  Összefolyva csorgott le képére.

IV.

  Szép Lidihez a vadász el-eljár,
  S bátorsággal ölelkezhetnek már,
  Nem tartanak semmi ellenségtől,
  Szilaj Pista eltűnt a vidékről.

  Szilaj Pista elment nagy bujában;
  Hol bujdosik most, melyik világban?
  Erős szélvész volt szive bánata,
  Szegény fiút messze ragadhatta.

  Vándo’lt Pista, hátra sem tekintvén,
  Meg sem állt, csak a Bakony közepén;
  Bakonyerdő kellő közepében
  Megpihent egy vén cserfa tövében.

  Pihent ám, de nem pihent, csak teste,
  Lelkét ő le nem csendesíthette.
  Teste tó volt, lelke benne a hal.
  Bár a tó áll: a hal benne nyargal.

  »Zsivány leszek, zsivány, utonálló,
  Végesvégül bitófa-czifrázó!
  Mit bánom én? jussak a bitóra,
  Az lesz nekem legboldogabb óra.«

  Kiült a nagy országút szélére,
  S várakozott jó módú vendégre,
  Kinek oly nagy teher lesz zsebében,
  Mint ő neki bátorság szivében.

  Jött is egy úr nem igen sokára,
  Gyorsan hozta őt négy paripája,
  Négy paripa czifra szép hintóban.
  Fönn a bakon kocsis és hajdú van.

  »Megállj!« kiált Szilaj Pista rája,
  »Mozduljon, a ki halálát várja!«
  A halálra egynek sem volt kedve,
  Megállottak, kővé merevedve.

  Pista oda lépett s minden zseben
  Keresztülment lelk’ismeretesen;
  A mit talált, szépen ki is szedte,
  Messzely bor árát sem hagyott benne.

  »Elmehettek!« szóla mostan Pista;
  »Hó megállj!« kiáltá a kocsisra,
  Ki az ostort már kezébe vette,
  »Nem vagyok én zsiványnak teremtve…

  Itt van, uram, egy fillérig pénze.«
  Az úr reá nagy szemekkel néze,
  Nem tudta: a dolgot mire vélje?
  Tán csak tréfál a haramja véle?

  Nem tréfált ő, a pénzt visszaadta,
  A hintónak hátát forditotta,
  És elindult és tovább bujdosott.
  Vitt magával bánatos haragot.

  Meddig tartott bizonytalan utja?
  Merre járt-kelt? ő maga sem tudja;
  Mig egyszerre csak azt veszi észre,
  Hogy a Duna partjaihoz ére.

  Dunaparton áll a révház felett,
  Hol annak előtte révészkedett,
  Átellenben Lidiék kunyhaja…
  Pistának kél keserves sóhaja.

  »Lidi, Lidi, mért voltál csapodár?…
  De, szegény lyány, tán meg is bántad már,
  Hű szeretőd tán már megsirattad,
  A ki annyit szenvedett miattad.

  Ha megbántad hűtelenségedet,
  Elfelejtem a megtörténteket.
  Magadat csak ezután becsüld meg:
  Megbocsátok, mert nagyon szeretlek!«

  Ezt gondolta s a ladikba lépe,
  Hogy átevezzen a szigetségbe,
  S hogy Lidinek szóval azt elmondja,
  A mi mostan volt csak gondolatja.

  Épen mikor a ladikba lépett,
  Háta mögött hallott ily beszédet:
  »Hejh, atyafi, mi is átakarunk,
  Várjon kend, jó borravalót adunk.«

  Pista majd befordult a Dunába,
  Mert Lidit s a vadász-urfit látta;
  Rájok ismert, bár jó messze voltak,
  S vége járta már az alkonyatnak.

  Félig-meddig összeszedte magát,
  Míg amazok elérték csónakát.
  Hejh, mikor a csónakba bementek,
  Gondolhatni, mint rémültenek meg.

  Pista gyorsan el kezdett evezni,
  Nem lehet azt a kínt megnevezni,
  A mit a lyány és az úrfi érzett.
  Nem tudták: hogy kezdjék a beszédet.

  Pista nem szólt, hanem csak evezett.
  Már közel volt hozzájok a sziget,
  És csak akkor vette észre magát,
  S hirtelen megfordítá csónakát.

  »Hova?« szólott most az úrfi, »vissza?«
  »Nem egészen«, felelt neki Pista,
  »Csak a Duna közepéig… ottan
  Veletek egy kis számadásom van.«

  És a mire kimondta ezeket,
  Már a Duna közepén evezett.
  Itt a vízbe dobta a lapátot,
  S a ladiknak legvégére hágott.

  »Tudjátok, mit?… meguntam éltemet,
  És azt ti miattatok untam meg;
  Elmegyek a más világra… hanem
  Nektek is el kell ám jőni velem!«

  Szólt s fölforditotta a ladikot.
  Mind a három a Dunába bukott.
  A csalfa lyányt Pista megölelte,
  Hogy mellette hagyja őt el lelke.

  De a midőn az úrfit meglátta,
  Hogy úszni tud, hogy úszik javába’:
  Utána ment, és őt ölelte meg,
  S küzdöttek, mig el nem merültenek.

(Szalk-Szent-Márton.)


1847.

* *


BOLOND ISTÓK.

  »Jön biz a, tagadhatatlan,
  Mindjárt itt lesz a hátam megett,
  S mily haragos! soh’ se láttam
  Ilyen gyilkos szemeket.

  Korbácsolja lovait,
  S a gyeplőt közéjök vágta,
  Ugy jön egyenest nekem
  Sebesen, ló halálába.

  Hallj’ az úr,
  Legyen annyi embersége,
  Hagyjon békét én nekem,
  Menjen félre pokol fenekébe.

  Hisz elég nagy ez a puszta,
  Megférünk egymás mellett is könnyen
  Mért törnénk tehát egymásra?
  Egyik jobbra, másik balra menjen.

  És ha épen úgy kivánja,
  Hát meg is süvegelem,
  Csak térjen ki az utamból,
  Csak hagyjon békét nekem.«

  Igy beszél a jámbor ifju
  A záporhoz, mely utána nyargal,
  De biz ez nem fordul el, hanem
  Utóléri, s dől rá vad haraggal.

  És az ifju?
  Ott helyben megáll merően,
  Mint Caesar, midőn meglátta
  A gyilkot Brutus kezében.

  S köpenyét, mint Caesar,
  Rá voná a képire…
  Azaz hogy rá vonta volna,
  Ha lett volna köpenye.

  De azért, mint a kinek nyakában
  Egy pár bunda és köpönyeg,
  Oly nyugottan áll, s ezt mondja
  Kimondhatatlan egykedvüleg:

  »Jó; ha nem hallgatsz rám,
  Üssön a mennykő beléd.
  Majd meglátom, melyikünk
  Unja meg elébb.

  Istenemre, én vagyok tán
  A világon a legjobb keresztyén,
  Mert biz annyiszor még senki sem
  Keresztelkedett meg, mint én.

  Mennyit, mennyit mos a zápor engem!
  Hanem hiszen szerecsent mos,
  Mert biz én a milyen
  Egykoron valék, olyan vagyok most.

  Leáztathat rólam
  Az eső minden ruhát,
  De nem áztathat le egyet: a
  Philosophiát.

  Az már aztán a szabó,
  A ki ezt a ruhát varrja;
  S milyen olcsó! ingyen kapni,
  S még is milyen kevés hordja.«

  Igy elmélkedik az ifju ember,
  S erre oly jó ízűt kaczagott,
  Hogy a zápor megbosszankodott rá,
  S még kegyetlenebbűl szakadott.

  De az ifju győzte türelemmel,
  Állt vidáman és nyugodtan;
  Gondolá, hogy zúgolódni
  Teljesen méltóságán alul van.

  Végre is a mérges felhő
  Szégyent vallva távozék,
  S szivárványos lett – talán az
  Ifju kedvétől – az ég.

  »Szép szivárvány!« szólt a vándor,
  »Mint életem, olyan tarka,
  S olyan fényes, mint jövendőm
  S mint a paradicsommadár farka;

  Szép szivárvány, szép diadalív,
  A verőfény tiszteletire,
  Hogy a vészen, a felhőkön
  Győzelmet nyere;

  Szép szivárvány, messze vagy te tőlem,
  Jaj de messzebb még a város,
  A nap vége pedig már közel,
  És az út irtóztatóan sáros.

  Én ugyan próféta nem vagyok,
  Hanem annyit merek jóslani,
  Hogy ma nem gyönyörködhetnek már
  Bennem a város leányai.

  Sajnálom szegényeket,
  De hijába, nem tehetek róla…
  Hogyha még is szállni tudnék,
  Mint amottan az a gólya.

  Mit csináljak hát?
  Ha az éjet itt kinn töltöm,
  Gyönyörű mulatságocska lesz,
  Nedves háttal sáros földön…

  Bár Bolond Istóknak hínak,
  Ily bolond csak nem leszek –
  Mit tünődöm? amott egy tanya,
  Bemegyek.

  Zsiványfészek is lehet
  Barátságos alakjára nézve,
  De nincs annak félelem szivében,
  A kinek még bányában a pénze.

  És a kémény füstölög,
  Ergo tűz van a konyhán,
  Ergo megmelegszem, sőt még
  Vacsorálok is talán.

  Mily szerencse, mily boldogság,
  Hogy tanultam logikát,
  Most ezt föl sem érném észszel…
  Éljenek az iskolák!«

  Ez komor tanya,
  A hová az ifju mégyen,
  Mélyen benn a
  Puszta közepében.

  Félig ép,
  Félig rom;
  Ház-e vagy
  Sírhalom?

  Mint az árva gyermekek
  Anyjok sírhalmánál,
  Egy pár vad fa körülötte
  Olyan szomorún áll.

  És pedig nagy épület,
  Nem paraszt kőmíves rakta,
  Drága mű,
  Csak hogy az enyészet lába rajta.

  Oldaláról hull a vakolat,
  Kopott zsaluk lógnak lefelé,
  Mint helyökből kifeszíté
  Egyik-másik kósza szél.

  Az ajtó előtt egy
  Életúnt komondor,
  Ellenséget s jó barátot
  Egyaránt megmormol.

  Hátul a cselédház, oldalánál
  Egy öreg mogorva béres lézeng;
  Dolgoznék, ha dolgoznék,
  Balta és járomszög a kezében.

  Minden oly bús,
  Oly kedvetlen,
  Mintha egy világnak
  Átka volna itten.

  Gondolá is fiatal barátunk,
  Hogy elért e tanya közelébe:
  »A tatárjárásnak itt talán még
  Mostanában volt csak vége.

  De ha benn még mostan is Timurlán,
  Dzsengizkhán s az egész Tatárország,
  Még ugy is belépek; lábamat
  Vissza még ez urak sem riasztják.«

  S a küszöbre
  És belépett,
  S láta egy vénséges
  Asszonyképet.

  A parazsat túrta
  Csiptető vasával…
  Szólt az ifju hozzá
  Elragadtatással:

  »Jó estét magának
  Szerelem galambja,
  Ifjuság rózsája,
  Nagyanyám nagyanyja!…«

  De az érdemes hölgy közbevágott
  A beszédnek végét el nem várva:
  »Mit keres kend? isten hírivel
  Menjen arrébb, ez nem csárda.

  Majd biz itt minden sehonnait
  Befogadni, hát hogy is ne!
  Kivált ilyen tájban,
  Mikor itt van már az este.«

  »Ejh, babám«, felelt a vándor,
  »Hisz nem ment el az eszem,
  Hogy beüssem orrom ilyen helyre,
  Ha el nem esteledem.

  Ép azért, mert este van…«
  De szavát el nem végezheté,
  Nagy csetepatéval küldte
  Őt az asszony kifelé.

  Ő nem tágitott. »Ki itt az úr?«
  Kérdezé,
  »Véle szólok; vigyük az ügyet
  Ő elé.«

  »Itt az úr, mi a baj?«
  Szólt egy tompa hang,
  Mintha szólna tenger
  Fenekén harang.

  Hófejér aggastyán volt az úr,
  Hófejér bajuszszal és szakállal,
  Homlokán kevés haj, sok redő,
  Úgy állt ottan komoly méltósággal.

  Úgy állt ott merően,
  Mint egy sírkereszt,
  Melyet tél-időben,
  Tiszta hó fedez.

  Úgy állt, mint egy egész temető,
  Melyben oly sok, oly sok a halott,
  S látható volt jól, hogy az öröm van
  Legrégebben eltemetve ott.

  És az ifju lelke a pajkosság
  Tarka köntösét rögtön letette,
  S szólt illendő szerénységgel
  S tisztelettel közeledve:

  »Jó uram, bocsánat!
  Útazó vagyok;
  Még ugyan nem fagytam meg, de
  Nem is izzadok.

  Nagyon utolért a zápor,
  Át találtam ázni egy kicsit,
  Engedelmeddel fölmelegenném
  S megszárítnám a ruhámat itt.

  S ha jóságodból ezen kivűl
  Még maradna egy darabka hátra,
  Azt csak arra használnám, hogy
  Megmaradnék itten éjszakára.«

  »Jól van«, volt a kurta válasz,
  S ezzel befordult az agg.
  Kurta volt a válasz, ámde több
  Nem kellett az ifjunak.

  Fönn termett a tűzhelyen,
  A láng mellé guggolt szépen,
  S űlt kevélyen és vidáman,
  Mintha űlne egy királyi széken.

  »Most nekem áll a világ!«
  Ekképen gondolkodék,
  »Tudtam, így lesz, és azt is tudom,
  Hogy vacsorám is lesz még.«

  Ezt gondolta, s összevissza
  Gondolt minden tarkabarkát,
  És miért ne gondolt volna?
  Hisz Bolond Istóknak híták.

  A mi volt és a mi lesz,
  A mi nem volt s nem leszen,
  Minden, minden
  Megfordult a fejiben.

  S a mit ő magában gondolt,
  Ki is szokta mondani;
  No hiszen a vén anyónak
  Volt mit hallani!

  Három vendégoldalas szekér
  Sem bírná el, annyit fecsegett ott,
  S olyakat, hogy rajtok az anyó is
  Néha még – uram bocsá’! – mosolygott.

  Hejh pedig ezt vajmi régen,
  Régen nem tevé már,
  Szinte csikorgott belé a szája,
  Mint a megrozsdásodott zár.

  De hogy minden mértéken fölűl
  Hosszu ne legyek:
  Mint az ifju jóslá, meghivá őt
  Vacsorára az öreg.

  »Ejnye, ejnye«, gondolá az,
  Másod ízben rakva meg a tányért,
  »Ez a Matuzsálemína
  Hogy kitett magáért!

  Hiszen ez királyi vacsora;
  Kár, hogy ilyen búsan költjük el…
  Megszólitom az öreg urat,
  Ha felel, ha nem felel.

  Jó uram, tisztelt úr,
  Ételed jó, de egy híja van.
  Az az egy híja, hogy
  Nagyon sótalan.

  Nem ezt a sót értem… mással
  Szoktam sózni én az ételt:
  Mulatással,
  Víg beszéddel.

  A halak is kaczagnának rajtunk,
  Ekkép látva minket…
  Avagy siralomházban vagyunk tán,
  S holnap már kivisznek?

  Fél halál a hallgatás,
  Tőle szinte félek én;
  Ha te restelsz beszélni,
  Majd beszélek én.

  Történet, földmívelés, müvészet,
  Csillagászat, természettan,
  Költészet, jogtudomány, kuruzslás,
  Mind, mind, mind a fejemben van.

  Ismerős előttem
  Éjszak, dél, kelet, nyugat,
  Jártam fényes palotákban
  És rongyos kunyhók alatt.

  Mondd, miről beszéljek?«
  És az agg (inkább szemeivel,
  Mint hangjával) ekkép válaszolt:
  »Engemet már mi sem érdekel.«

  »Oh, uram, ne mondd ezt«, szólt az ifju,
  »Isten ellen vétkezel vele…
  Elzárkozni e dicső világtól,
  A mely széppel, jóval úgy tele!«

  »Tele széppel, jóval«, mormogá az
  Aggastyán fejét megrázva,
  »Tele széppel, jóval, meglehet, de
  Legfölebb csak néhányok számára.

  Majd ha hetven, nyolczvan év keservét
  Hordod a szíveden,
  S közte még csak egy hervadt virág,
  Egy szép emlék sem leszen,

  Majd ha dőlni készül élted fája,
  S azt sem mondhatod,
  Hogy ágán a boldogság-madár
  Egyszer nyugvék, egy dalt csattogott.

  Hanem a kínszenvedések függtek
  Rajta, mint akasztott emberek:
  Akkor mondd meg, milyen a világ,
  Akkor mondd meg, fiatal gyerek.

  Tél vala már ifjuságom,
  Hát öregkoromnak,
  Hát ennek még
  Milyen nevet adjak?

  Szerettem; szerelmem angyal volt,
  Ott fönn született az égben,
  S gyalázat sarával megdobálva
  Halt meg itt lenn, a földön, szeméten.

  Hogy virágtalan volt tavaszom,
  Kétségemnek rémeit legyőzve,
  Jó reménynyel néztem a kalászos
  Nyár elé és a gyümölcsös őszbe.

  Eljött s elment mind a kettő,
  És mi hasznom benne?
  Hogyha mindent elbeszélnék,
  Szíved megrepedne.

  Hosszu fájdalom rövid tartalma:
  Sírban két jó gyermekem,
  Még egy él, és ez rosz ember
  És irántam idegen.

  Elhagyám, s már nem láttam sem ő, sem
  A világot tíz esztendő óta,
  És ezóta nincs egyéb érzelmem,
  Mint bevágyni, be a koporsóba.

  Én bevégzém számadásom
  Az élettel,
  Mit akarhat még velem, hogy
  Nem ereszt el?

  Kiivott már mindent, bennem
  Semmi nem maradt,
  Mért nem dobja hát el már az
  Üres poharat?

  Átkozott légy, élet,
  Légy elátkozott,
  A ki rabszolgádat
  Ekkép kínozod!

  Átkos, átkos a világon minden,
  Egy van csak, mi áldást érdemel,
  Az az egy kicsiny gödör, hová az
  Élet minket nem kisérhet el.

  Milyen áldás, ott lenn porladozni,
  Elfeledni, hogy valánk,
  Hogy ama nagy kínpadon szenvedtünk,
  A melynek neve világ!«

  Itt megállott a sok évnek
  És sok búnak embere,
  És az ifjú szót emelni
  Csak hosszú szünet multán mere:

  »Szent előttem minden fájdalom,
  Kettősen szent az öreg szivé…
  Nem akarlak bántani; bocsáss meg,
  Ha beszédem lelked sértené.

  Jó uram, te vétkezél,
  Tűrd tehát a büntetést,
  Mely ha nagy, azért az, mert
  Bűnöd is nagy: a kétségb’esés.

  Ez a bűnök koronája,
  Minthogy ez nem más,
  Mint a legsötétebb
  Istentagadás.

  A kétségb’esés pokoli hang,
  A mely fölkiált az égre:
  Nincs tebenned isten, a kinek
  Gondja volna az emberiségre.

  S méltó rá bizonynyal,
  A ki ezt kimondja,
  Róla hogy kezét a
  Jó isten levonja;

  Mert van a világnak atyja,
  Van egy hű gondviselője,
  Minden ember megláthatja,
  A ki el nem fordul tőle.

  Csak ne légyünk türelmetlenek!
  Néki sok a gyermeke,
  Ne kivánjuk, hogy minket tegyen
  Mindeneknek elibe.

  Itt a törvény: »várj sorodra«,
  És nem vársz hiába;
  Mint a nap a föld körűl, úgy
  Vándorol jósága.

  S nincs itt a kit elkerűlne,
  Ha ma nem jött, eljön holnap…
  Míg az ember boldog nem volt,
  Addig meg nem halhat.

  S a boldogság soh’ sem késő,
  És ez oly bűvszer, mitül
  – Essék csak egy csepp beléje –
  Egy tenger megédesül.«

  Még soká beszélt az ifju,
  És az agg mindig jobban figyelt,
  S ugy szivá be lelke e beszédet
  Mint a gyermek az anyatejet.

  És midőn elhallgatott az,
  Álmélkodva kérdezé az agg:
  »Hol tanultad ezeket?
  Ki vagy, ifju, hogy hínak?

  Az pedig a komolyságot
  Már nagyon megunta,
  S válaszát vidáman, pajkosan
  Ilyeténkép mondta:

  »Hol tanultam ezeket?
  Egy bagoly beszélte,
  A midőn egy vészes éjjel
  Egy odúban háltam véle.

  Ki vagyok? sehonnai,
  Se országom, se hazám,
  Valamely vándormadár
  Lehetett az ősapám.

  Járok-kelek a világban,
  Ma itt vagyok, holnap ott,
  És a kinek tetszik, annak
  Emelek csak kalapot.

  Minél többet éhezem és fázom,
  Annál több az örömem,
  Mert annál szebb lesz jövendőm,
  Minél rútabb jelenem.

  S hogy hínak? biz én már jóformán
  Elfeledtem igaz nevemet,
  Azt tudom csak, hogy most a világ
  Bolond Istóknak hí engemet.«

  Másnap reggel Bolond Istók
  Fölvevé kis batyuját,
  Oda állt a vén gazdához
  És elmondá búcsuját:

  »Isten hozzád, jó öreg, ha egykor
  Boldog lészsz, gondolj reám,
  Jussak akkor az eszedbe, a ki
  Boldogságodat megjósolám.«

  Megfogá kezét a
  Remegő aggastyán,
  S szóla, s egy nehéz könny
  Pergett végig arczán:

  »Isten hozzád, ifju ember,
  A kitől én… a ki bennem…
  A ki nékem… látod, látod,
  Hogyan kell a szót keresnem.

  Isten hozzád… vagy nem,
  Mondok valamit:
  Ne bucsúzzunk még el,
  Maradj vélem itt.

  Maradj itt, míg meg nem únod
  E tanyát,
  És ha tetszik, maradj itt az
  Élten át.

  Mondd el, a mit tennap mondtál,
  Mondd még százszor el nekem,
  Olyan jól esik azt hallanom,
  S végre majd el is hiszem.

  Úgy-e itt maradsz, barátom?«
  Szólt az ifju: »Maradok;
  Kötelességem maradni,
  Ha már így van a dolog.

  Az olyan beszédben
  Ha kedved telik,
  Elbeszélek én, ne félj, akár
  Száz esztendeig…«

  Kinn azonban zaj van,
  Kocsi érkezett;
  Kocsi itt e pusztán!
  Vajon ki lehet?

  »Nem szabad bejőni senkinek!«
  Igy kiálta ki az agg…
  »Én nekem sem, nagyapám?«
  Szól kivűl egy édes női hang.

  És kinyílt az ajtó,
  És bejött a lyány,
  Oly fiatal, oly szép,
  És oly halovány!

  S rá borult a bámuló öregre,
  Könnye, csókja égeté két arczát,
  S így önté ki
  Lelke harczát:

  »Unokád függ rajtad, nagyapám,
  Úgy ölellek át, mint a keresztet,
  Áhitattal és reménynyel… hangom
  Fájdalomtul és örömtül reszket.

  Jöttem hozzád ótalmat keresni,
  Hol találnám azt, ha nálad nem?
  Jaj, hogy erre rászorultam, s százszor
  Jaj, hogy apám az én ellenem!

  Tőle futok, védj meg ellenében;
  Szívtelenűl férjhez menni készt,
  Van-e annak, van-e annak szíve,
  Ki egy szívet összetörni kész?

  Kérelem s könny, mind hiába volt,
  Kőszoborra hulltak könnyeim…
  Oh, ha itt is ugy járok, mint ottan,
  Lesz-e több ily sors, mint az enyim?

  Értem, értem, mit jelent e
  Szemrehányás szemeidben,
  Úgy-e azt, hogy az utósó
  Szükségből vagyok csak itten?

  Ne itélj meg, százszor jöttem volna,
  S apám tiltá, hogy ne jőjek el,
  Ő mondá, hogy senkit sem szeretsz te…
  Ah, hogy őt mindig vádolnom kell!

  Csak hogy itt vagyok végtére,
  El sem hagylak már ezentul,
  Hogyha csak te
  Ki nem kergetsz hajlékodbul.«

  Mennyit nem akart felelni
  E beszédre az aggastyán,
  És, egy szó kevés, de annyi
  Sem jöhetett ki az ajkán.

  Könnyhullása, zokogása
  Volt a felelet,
  És hogy édes könnyeket sír,
  Látni lehetett.

  Mint két árviz, a mely
  Összejő,
  Összefolyt fölötte
  Múlt s jövő,

  És e tenger őt örök
  Elnyeléssel fenyegette,
  Vagy ha életét nem is, de
  Elméjét nagyon féltette.

  Végre is csak tört eszméket monda:
  »Van tehát, ki engem is szeret,
  Mintha feketedni érzeném
  Ezeket a fejér fürtöket!

  Mily kicsiny volt, hogy utószor láttam…
  Milyen szépen néz reám…
  Ifju ember, hol vagy? nézz ide,
  Ez az én kis unokám!

  Ifju ember, addsza kezedet,
  Mert hiszen te mondtad:
  Míg az ember boldog nem volt,
  Addig meg nem halhat.

  Ő hozzám jött, volt bizalma bennem…
  Többé már el sem hagy…
  Védni foglak isten, ember ellen,
  Kis unokám, ne félj, jó helyen vagy.«

  És ki tudja, még mit
  Össze nem beszélt,
  Összevissza hányva
  Végét, elejét.

  Kinn azonban ujra zaj van,
  A leányért apja jött,
  De kilép az agg s reá dörg:
  »Át ne lépd e küszöböt,

  Nem szentségtelen lábnak való ez,
  A tied szentségtelen…
  Vagy jer, azt megteheted: taszíts el
  És gázolj keresztűl testemen.

  Lyányod itt van… lyányod?
  Többé nem tiéd,
  Mért is volna? őt ugy is csak
  Veszni kényszerítenéd.

  Megtagadtad egykoron apádat,
  Megtagad most téged gyermeked…
  Él az isten s őrizi törvényét,
  Őrködik az igazság felett.

  Meg nem átkozlak, de
  Meg sem áldalak…
  Menj el ugy, hogy többé
  Ne is lássalak.«

  És a fiú nem mert közeledni,
  Összezúzva távozék,
  Apja keményen parancsolólag
  Nyujtotta ki jobb kezét;

  Úgy állt ott az aggastyán
  Bús hideg fönségben,
  Mint a jégnek oszlopa
  Éjszak tengerében.

  A midőn már messze járt fia,
  Egy sohajt küldött utána,
  Egy kebeltépő sohajt,
  S beballagott hajlokába.

  Odabenn nagy hallgatás lett,
  Mélyen hallgatának.
  Végre szólt az ifju vándor
  Az öreg gazdának:

  »Most, uram, már ugy hiszem, hogy
  Én fölösleges vagyok,
  Van már, aki majd vigasztal,
  A ki földerítni fog.

  Jó kedvemmel és vándorbotommal
  Megyek én megint a magam útján…
  Isten hozzád, öreg ember,
  Isten hozzád, ifiú lyány.«

  Menne is, ha őt a gazda
  Meg nem fogná,
  S nyájas keménységgel így nem
  Szólna hozzá:

  »Az elébb maradni kértelek,
  Mostan ezt parancsolom,
  Láss boldogságomban is,
  Hogyha láttad bánatom.«

  »Maradok, ha úgy kivánod,
  Sőt maradok örömest«,
  Szólt az ifju, »de egy kikötéssel:
  Én leszek a gazda, mindenes.

  Lyány levén a háznál,
  Rendnek is kell lennie,
  És így bízni kell a kormányt
  Ügyes ember kezire.

  Én világlátott ember vagyok,
  Meglásd, mit csinálok
  E házból, mely most beillenék
  Medve- és farkastanyának.«

  S hozzá látott a dologhoz,
  A cselédség véle,
  Lusta nép volt, hanem őket
  Váltig ösztökélte.

  Seprő, meszelő, sikárló,
  Szappan, minden működék,
  S harmad napra a tanyát már
  Majd magok sem ismerék.

  Minden tiszta, fényes, mint a
  Katonaruhán a gomb,
  Nincs sehol a régi rozsda,
  Régi szenny és régi gond.

  S ez, Bolond Istók öcsém,
  Ez mind a te munkád,
  Ember vagy, ember a lelked is,
  Akárki mit mond rád.

  Tudja ő jól, mit hogyan kell,
  Hagyjátok csak őt magára,
  Tudja azt is, hogy a szép lyány
  Nem haragszik a virágra.

  Annak hát az ő okáért
  Hajnalonként kimegy a pusztába,
  Összeszedi a sok szépen-nyíló
  Vadvirágot, s köti bokrétába,

  És ezt a lyányka,
  Hogyha felkel,
  Ablakában látja
  Minden reggel.

  Reggelenkint szép virágbokréta,
  Nap hosszában tarka víg beszéd…
  Hejh dicséri az öreg az ifju
  Elméjét, a lyány pedig szivét!

  És igy telnek, igy röpűlnek
  Órák és napok,
  Sőt még ugy sem hazudok, ha
  Mondok egy pár hónapot.

  Hogy mult el, hogyan nem,
  Azt nem tudja senki,
  De hogy elmult szépen,
  Nem tagadja senki.

  S már akárhogyan húzzuk, halasztjuk,
  Végre is csak el kell mondani…
  Szinte restelem leírni,
  Olyan furcsa valami.

  Nagyon egyszerű dolog különben:
  A fiú fölszedte holmijét,
  S a vándorbottal kezében
  Az öreg elébe lép,

  S szólt, azaz csak szólott volna,
  S nem tudott, csak szája mozgott,
  Elfelejtett
  Minden hangot.

  De az öreg szó nélkűl is
  Általlátott szándokán,
  Nem különben, a ki ott állt
  Másfelől, a kis leány.

  És egyszerre csak elkezdtek
  Sírni mind a ketten,
  S rá kezdte az ifju is, tán
  Még keservesebben.

  Ugy megsírtak, sírdogáltak,
  Jobban sem kell,
  Egyszer űlőhelyéből a
  Gazda fölkel,

  És hátáról a tarisznyát
  Leveszi,
  A leány meg kezéből a
  Botot veszi ki.

  És azóta nyugszik
  A tarisznya s bot,
  Bolond Istók többé
  El nem távozott.

  Nem volt bolond,
  Hogy távozzék,
  Onnan, a hol
  Ugy szerették! – – –

  Már kevés virág van a pusztában,
  Mert az őszi szelek fújnak,
  De vagyon még annyi, hogy elég lesz
  Menyasszonyi koszorúnak. – – –

  A midőn a templomból mint
  Feleség s férj jöttenek,
  E szavaknál egyebet nem
  Mondhatott a jó öreg:

  »Gyermekeim, legyetek
  Mindig ilyen boldogok…
  Már én is tudom, mi a
  Boldogság, meghalhatok.«

  »Nem szabad meghalnod«, súgta a vő,
  »Hátra van még valami:
  Unokádnak gyermekit idővel,
  Őket is meg kell még áldani!« – –

  Évek jöttek, évek mentek,
  Mindenik vetélkedett,
  Melyik adjon a másiknál
  Ő nekik több örömet.

  Most pedig… elmondjam-e, ne mondjam?
  Űzik a felhőket a szelek,
  Nagy pelyhekben sűrűn omlik a hó,
  Hó a földön, éj a hó felett.

  A pusztában csak egy fény világít,
  A tanyának mécsvilága ez,
  Boldogokra vetheti világát,
  Ugy tetszik, hogy örömében rezg.

  A tanyában, jó meleg szobában,
  Pattogó, szikrázó tűz körűl
  Az aggastyán, a férj, a menyecske
  És egy pár kis pajkos gyermek űl.

  A menyecske fon s dalol; nagyapja
  S férje játszik a két fiuval. –
  Kün süvít a tél viharja… ott benn
  Perg a rokka s vígan zeng a dal… –

(Pest.)


SZÉCSI MÁRIA.

  Zordon, de ragyogó, lovagkor! kiégett
  Piros éjszaki-fény! ujra meggyujtalak,
  Képzetem fáklyája ujra meggyujt téged,
  S lángodnál látszik a tündérkert újolag,
  Melynek oly szép fája volt s oly szép virága:
  Vitézség cserfája, szerelem rózsája! – –

  Idősb Rákóczi György két száz esztendővel
  Ezelőtt elhagyta szép Erdélyországot,
  S a hitszabadságért küzdő seregével
  Bátran, elszántan a magyar földre vágott;
  Gömör bérczei közt magas Murány vára
  Rá s katonáira nyilt kapukkal vára.

  Bethlen szép özvegye volt Szécsi Mária,
  Ki megérkezésén ekkép üdvözölte:
  »Üdvez légy, fejdelem, Erdélynek hős fia,
  Lelked rokon s Szécsi Máriának lelke.
  Ugyanaz ügy köti össze lelkeinket,
  Azért kezet fogni mi gátolna minket?

  Itt van íme jobbom, add ide jobbodat,
  Bátran szoríthatod, bátran megrázhatod:
  Apám s férjem hős volt, hát sikoltásomat
  Asszony létemre is hallani nem fogod.
  Igy, Rákóczi bátya; most szent a frígy velem,
  Barátod barátom s ellened ellenem!«

  Tovább ment Rákóczi a frígykötés után,
  Serege kis részét hagyván csak ott őrül,
  Ha jön ellen, jőjön; csak mosolyog Murány
  Rá a víhatatlan sziklai tetőrül…
  Magas és meredek, fölnyúl a fellegig,
  Tán még a villám is alatta születik.

  Jött is az ellenség, pedig nem sokára,
  A haragra lobbant császár emberei;
  Őket a pártütő várnak ostromára
  Vitéz Vesselényi Ferencz vezéreli,
  Követet nevez ki, hogy a várba menne,
  S vagy megadást hozna vagy harczot üzenne.

  Elindult a követ, be is bocsáttaték,
  Bethlen szép özvegye kérdé: mit kivánna?
  »Vár kapitányával szólni óhajtanék.«
  ‚Szólj, felelt a hölgy, én vagyok kapitánya.‘
  Elbámult a követ, hogy ne bámult volna?
  Ily kapitánnyal még soha sem volt dolga.

  Azután elkezdé s mondta mondókáját,
  Mely röviden hangzék, csak ennyibül állott:
  »Megnyitjátok-e ti nekünk Murány várát?
  Vagy mi magunk nyissuk meg, azt akarjátok?«
  Kurta megtagadás volt a válasz érte,
  Azt is gúnyos, büszke mosolygás kisérte.
  Visszakullogott a követ a vezérhez,

  S eléje terjeszté, kivel és mit beszélt.
  Vesselényi maga sem tudja mit érez?
  Mijét bántja e hír: szivét-e vagy eszét?
  Lelkére sötéten, sűrün jött a felleg,
  És belőle ilyen villámok löveltek:

  »Ördög és boszorkány, még csak ez volt hátra,
  Hogy fejkötő ellen szögezzem ágyumat;
  Rá találok lépni, jó asszony, pártádra,
  S majd pártáddal együtt fejed is leszakad.
  Tán üres a konyhád, nincs mit kotyvasztanod,
  Hogy főzőkanál helytt most a kardot fogod.

  Soha sem hallotta ez asszony híremet?
  Vesselényi hírét, hogy így ki mer kötni?…
  Holnap halvány lesz a hajnal, mert elijed,
  Olyan ágyudörgés miatt fog ébredni,
  S mire ő elszalad és a nap föltámad,
  Murány égő romján gyujtom meg pipámat.

  Hm, fegyveres asszony! furcsa, furcsa lehet,
  Olyanforma tán, mint szoknyában a férfi.
  Tehát amazonok csakugyan termenek,
  Melyekről nem egyszer hallottam regélni?…
  S mondja követem, hogy szép és ifju asszony.
  Meg kell látnom, igen, meg! el nem mulasztom.«

  A vezérnek hosszu volt ez a nap, hosszu,
  Két madár szállott rá, türelmét ostromló:
  Tarka kiváncsiság és fekete bosszu,
  Kerepelő szarka és károgó holló.
  Végre jött az éj s ment, viradni is kezdett…
  A vár tetejéről lesz szép nézni eztet.

  Jött az ifju hajnal, az ékes levente,
  Ragyogó szép csillag a kócsagtoll fején,
  S vállán újdonat-új piros bársony mente:
  Igy jött elé fényes diadalszekerén…
  Megölte az éjet, fejét vette: vére
  Fölfeccsent egész a fellegek szélére.

  A köd pedig, az éj csüggeteg tábora,
  Mert fő nélkül maradt, futni kezde gyáván,
  S oszladozott számos apró csoportokra,
  És elbújt a völgyek legtitkosabb táján,
  Ott végső kétségbeesés szálla rája,
  S fölakasztá magát fenyőfák ágára.

  Ezalatt Murányon a nép talpon terme,
  Látván, hogy ott kinn az ellenség sem alszik.
  Fegyverre! kiáltá a vezér, fegyverre!
  Szava, mint pacsírta éneke, ugy hangzik,
  Mert Szécsi Mária volt a vezér maga,
  Vagy talán leesett a hajnal csillaga?

  Pej paripa tombolt, prüsszögött alatta,
  Békétlenűl rágván szájában a vasat;
  Oldalán aranyos kardját csattogtatta,
  Keblén aczél pánczél, fején aczél sisak.
  Fényes volt pánczélja, sisakja, szablyája,
  De legfényesebb volt szeme két gyémántja.

  Állt sorban a sereg, s előtte vezére,
  Várván, hogy megszólal a sok ágyú-torok,
  Melyek, kitéve a szomszéd hegytetőre,
  Néztek, mint a lánczrakötött komondorok,
  De ím, a várba az ágyúdörgés helyett
  Az ellenségtől egy új követ érkezett.

  Szép ifjú, a milyen csupán magyar lehet,
  Tüzes két szeme a bátorság fáklyája,
  Mely koporsóba vagy diadalhoz vezet…
  Még is, nézzétek, hogy Máriát meglátja,
  Arcza piros vére futni kezd, ugy rémlik,
  Fut lefelé mélyen, meg sem áll szivéig.

  Ott áll haloványan a vezérhölgy előtt,
  És, mint a nyelvetlen harang, oly szótalan.
  Mindenki gyávának, ijedtnek tartja őt,
  Csak Mária tudja, csak ő: mi baja van.
  Az asszony ne látna férfiak lelkébe?
  Ne látná, mennyire hatott be szépsége?

  S melyik asszonynak nincs kedvére, ha tetszik?…
  Egyet emelt fején a fiatal özvegy,
  Ajkát rejtett mosoly vonásai jegyzik,
  S a megzavarodott ifjuhoz közel megy.
  Egy ugrással vitte mellé paripája.
  Nagy nehezen megnyílt a követnek szája:

  »Asszonyom, még egyszer küld hozzád a vezér
  Császári királyi fönségünk nevében.
  Add meg magad, add meg a várat, a mig kér.
  Megbánás terem a makacsság földében.
  Nézd, ott állanak az ágyu-oroszlánok,
  Melyek tüzet hánynak s halált bőgnek rátok.«

  Mária mosolygott, s szólni ekkép kezdett:
  »Köszönöm vezéred szíves jó ’karatját,
  Hogy a fenyegető bajra figyelmeztet,
  De mondd meg, hogy azt itt fölöslegnek tartják.
  Küldje oroszlánit; mire ide jutnak,
  Lábainknál, mint kis kutyák, meglapulnak.

  Magasak a sziklák, erősek a falak…
  És hogyha nem volna sem egyik, sem másik,
  Itt vannak kardjaink, hogy oltalmazzanak
  Vérünk kifolytáig, lélek-szakadásig!«
  S megüté oldalán a fölcsengő kardot,
  S lelkesedve tovább ily beszédet tartott:

  »Jertek, ha jöhettek: ha gyöngék falaink,
  Megmutatjuk azt, hogy karjaink erősek;
  Eldőlhet a sáncz, de bátorságunk nem ing:
  Meghalhatunk, de úgy halunk meg, mint hősek:
  Ha itt e lobogó helyett más lengedez,
  Mi már azt nem látjuk, mert szemünk hunyva lesz.«

  Végig hallgatá a követ e beszédet.
  Vagy tán nem is hallá, csak az asszonyt látta,
  S szemeitől lelke meggyuladt s ugy égett,
  Mint itéletkor majd az isten világa.
  Meghajtá magát – vagy meg sem hajtá talán –
  Ment, s vitte mélységes sebét bal oldalán.

  Bethlenné pediglen, titkos kedvtelésben
  Küldé tekintetét a távozó után,
  S ezt gondolta: »Kár volt, tovább nem beszélnem,
  Maradt volna még itt, s nézett volna… reám.
  Szép ifjú! szemével több bajt okozhatna,
  Mint vezére minden fegyveres hatalma.«

  Midőn már a követ a kapuhoz ére,
  A hogy úgy fölszedte elszórt eszméletét,
  És a porkolábtól iróeszközt kére,
  Irt, s ily szókkal adta át megirt levelét:
  »Ugy jártam, barátom, mint járt hajdanában
  A szultán követe Mátyás táborában.

  Tudod, hogyan történt? a nagy király elé
  Vitték a törököt. ‚A szultán üdvezel,‘
  Megzavarodtában e két szót hebegé,
  S tovább nem mehetett elakadt nyelvivel.
  Miket el nem mondtam, mik reám bizattak,
  E levélbe írtam, add át asszonyodnak.«

  Ezt cselekedni a porkoláb nem késék.
  Lóhátról olvasta a hölgy az iratot.
  Jó, hogy meg nem látták nagy meglepetését,
  Mely miatt a lóról csak hogy le nem bukott.
  Le is szállt hirtelen, magát összeszedé,
  S tettetett közönynyel ment szobája felé.

  Alig várta, alig várta, hogy benn legyen,
  És midőn beére, pánczélát ledobta,
  Hogy könnyebb, szabadabb lélekzetet vegyen,
  S zajló szíve meg ne repedjen alatta.
  Sisakja sem kellett, messze félreveté…
  Elég súly most szíve; mért terhelje fejét?

  És ha már nincs pánczél, sem sisak fölötte,
  Mit csináljon a kard egyedűl oldalán?
  A kardot is többi fegyveréhez tette,
  S oly kimélve, mintha félne tőle talán.
  Igen, melyet eddig kivonva forgatott,
  Mostan fél a kardtól, bár hüvelyében volt.

  Marsból Venus termett. Igy változik által
  A haragos vihar bágyadt fúvalommá,
  Igy változik át, mely gyujtott sugarával,
  A tüzes nap, enyhe szelid alkonyattá.
  És a szem, mely elébb villámot lövelt szét,
  Arcza két rózsáját harmattal füröszté.

  Többször olvasá már a kapott levelet,
  S ujra elolvassa… reszket keze s lelke…
  »Gyönyörű szép asszony, szép mindenek felett!
  Egy eszem volt, azt is látásod elvette,
  De ez egy ész helyett adott ezer szivet…
  Csillagok csillaga, valamennyi tied!

  Kell, hogy még lássalak, az ütközet előtt,
  Melyben eleshetem. Kell, hogy meglássalak.
  A kárhozat keze vonna rám szemfedőt,
  Ha már nem látnálak, dicső tündér alak.
  Mutasd meg magad egy rövid pillanatban,
  Csak a mig előttem szíved egyet dobban.

  Mondj akármily utat, hogy hozzád mehessek,
  Ha az alvilágon visz is az keresztül,
  És ha ott leszek, ha láttalak: öless meg!
  Szívesen veszem a halált is kezedbül. –
  Vesselényinek irj vagy izenj, ha izensz
  Mert, ki előtted volt, Vesselényi Ferencz.«

  E lángoló szavak voltak e levélben,
  De ki írná le azt, leírni ki tudná:
  Mi volt és mi nem volt Mária szivében,
  A midőn szemeit e sorokon tartá?
  Tengeri szélvész ment át zajongó keblén,
  Fehér hullámait magasan emelvén.

  És e hullámok közt egy kicsiny kis sajka,
  A szív, hánykodott, de evezett vakmerőn;
  Egy egész világnak kincsét vitte rajta
  A félelmet hírből sem ismerő remény.
  Messze látszott még a part, de immár látszott,
  És, ha nem volna, ez adna bátorságot.

  »Irok neki«, szólott a szép hölgy magában.
  Hosszan gondolkodott, gondolt is sok szépet,
  De mikor azt hitte, hogy már ott tollán van,
  Azt vette észre, hogy megint messze tévedt.
  Végre csak ezt írta válaszul hamarján:
  »Éjfélkor légy a vár délnyugati sarkán.« –

  Hogy ért Vesselényi hogy sem táborába?
  Mint tudhatnám én azt, hisz maga sem tudta.
  Bement, de nem soká maradt sátorába’,
  Olyan kemény volt a medvebőr alatta.
  Puhább fekvőhelyért indult ki a dőre,
  S kapta magát, ráűlt egy sziklatetőre.

  Magas volt a szikla, szemközt Murányvárral,
  Hol leűlt a vitéz mélán elmerengve;
  Fenyőfa borítá sötét árnyékával,
  Mellette kis patak és kis madár zenge.
  Azt sem tudta eddig, van-e madárének?
  S most elhallgatta s oly jól esett szivének.

  Végre bosszankodva szóla: »Istenemre,
  Ez asszony boszorkány, ugy megbüvölt-bájolt!
  Egy a gondolatom s ez ő… szemeimre
  Vont az egész földet betakaró fátyolt.
  Nincs ezen fátyolnak csak egy kis nyilása,
  És ez is azért van, hogy szemem őt lássa.

  Oly szép, s olyan bátor! én hozzám illenék.
  Feleségem meghalt, és ezt bölcsen tette,
  Nem szerettem, szegényt; jósága volt elég,
  De nagyon sok gondja volt a feszületre.
  Nem mondom, hogy nem lett volna jó apácza,
  Kár is, hogy nem az lett, nagyon elhibázta.

  Szerelem, szerelem, te kedves szép vendég,
  Itt vagy végre, itt; de nem átkozlak-e meg,
  Hogy álmaiból e lelket fölserkentéd,
  Hogy megmozdítottad gránitkő-szívemet?
  Ha hidegen felel a forró levélre…
  Őrülés, ne vezess örvényed szélére!«

  Fölugrott és szinte fenyegetve nézett
  A vár felé, ugy ment vissza sátorába.
  Csaknem összeroskadt térde, hogy belépett,
  Mert ott Máriának levelét találta.
  Nagy volt, a mig bontá, nagy volt lelki harcza,
  S mi volt halványabb: a levél-e vagy arcza? –

  Sokára ugyan, de csak eljött az éjfél,
  A szellemeknek e fényes fejedelme…
  Kinek koronája dúsabb az övénél?
  S több csillaggal kinek van megrakva melle?
  De most koronáját letevé, a holdat,
  S mellén a ragyogó rendjelek nem voltak;

  Egyszerű fekete felhőpalástban jött,
  Tán mert ő is titkos kalandokra készül,
  Miként Vesselényi. – Sűrű bokrok között
  Állt ez s gondolkodék szíve szerelmérül,
  Rég gondolkodék már, midőn fenn az óra
  Lomha nyelve végre tizenkettőt szóla.

  Olyan hatalmasan dobogott kebele,
  Mintha azt belülről buzogány döngetné,
  Mert ím kötélhágcsó indul meg lefelé;
  A vitéz elfojtott sóhajjal köszönté:
  »Mennyországba megyek… vagy vérpadra talán…
  Mindegy!« ment, s belépett a vár kis ablakán.

  Mária fogadta, egyedűl várt rája,
  Egyedűl? nem!… együtt ezer szépségével,
  Fehér kebelével, fekete hajával,
  Piros ajkaival, sötétkék szemével.
  Az asztalra téve reszketett a lámpa;
  Tán szerelemféltés volt reszkető lángja.

  »Eljöttem, asszonyom!« szólalt meg a lovag,
  »Nagyságos kegyedért vedd köszönetemet,
  A mit már megírtam, elmondjam újolag?
  Elmondjam, mennyire feldúltad eszemet?
  Keblemnek egykori holt, rideg magánya
  Most a szerelemnek hangzatos tanyája.

  Reszket a szivem, de nem mint a rózsafa,
  Mely fölött elsuhant az esti fuvalom,
  Reszket a szivem, mint kárpáti szikla, ha
  Földindulás tör át alatta szilajon.
  Bástyás az én szivem; nagy szenvedély kellett,
  Hogy meghódíthassa e pánczélos keblet.

  Oh de te, asszonyom, szólj, miért hívattál?
  Azért-e, hogy lássad kínomat, s kinevess,
  Vagy talán azért, hogy rajtam szánakozzál?
  Inkább erre vagyok, mint arra érdemes…
  Vagy talán azért, hogy szerelmem hegyére
  Reményvárat építs… asszonyom, ezért-e?«

  »Ezért, sőt még többért«, szólt Szécsi Mária,
  »Szeretlek tégedet, szívemet megnyeréd,
  Szívem már tied és kész rá hajolnia,
  Hogy bírd kezemet is… de egy föltételért.
  Ha igazán szeretsz, könnyű lesz a válasz:
  Szerelmem- s kezemért pártom közé állasz?«

  »Nem!« szólt Vesselényi gondolkodás nélkül,
  Szólt ünnepélyesen és határozottan,
  »Ezen föltétellel elmém meg nem békül,
  Kivánj akármi mást, mi hatalmamban van,
  Sokkal, sokkal drágább vagy te, mint életem,
  De becsületemet nem adom érted sem.

  A mely zászlónak én hűséget esküvém,
  Annak fogok élni, az alatt halok meg;
  És ha másnak adott eskümet megszegném,
  Hinnéd-e az esküt, melyet neked teszek?
  Ha szeretsz, asszonyom, úgy kivánj egyebet,
  Különben, tört szívvel, de mégis elmegyek.«

  Mária csendesen, némán nézte a hőst,
  Ajaka nem szólott, csak szíve dobogott.
  »Ily nagynak hittem és ohajtottam is őt!«
  Lelkének mélyében ekkép gondolkodott,
  »Oh de most mit tegyek, mihez tartsam magam?
  Én törjek hűséget, én szegjem-e szavam?«

  Azután fennszóval mondá a vitéznek,
  S szavában tettetett haragláng lobogott:
  »Jól van; ha én értem nem jösz: kényszerítlek
  Pártomhoz… e várat elhagyni nem fogod.
  Itt maradsz, s ha nem kell menyasszonyi ágyam,
  Erre fekszel, és ez nincs megvetve lágyan.«

  S megnyitván egy ajtót, a vérpadra mutat,
  Mely állott a szomszéd szobában sötéten.
  Vesselényi látja… a félelem utat
  Nem talál szivéhez, de bántja a szégyen.
  »Bolond, a ki vagyok, szerelem bolondja!«
  Ezt gondolja, s tudtán kívül el is mondja.

  »Oh én bolond! hisz ezt gyaníthattam volna,
  Sőt gyanítottam is… és még is eljöttem.
  Végeztesd, asszonyom, hol van a vérszolga?
  Mert nem igen van több szó közted s közöttem.
  Üttesd le fejemet, és a hol elásnak,
  Tétess szamárfület síromhoz fejfának.

  Gyalázat, gyalázat! kit a harcz istene
  Nem mert bántani, ím asszonyi csel ejt meg. –
  De mért zúgolódom, miért ő ellene?
  Hiszen minden ember úgy arat, a mint vet.
  Végeztess ki, hamar végeztess, asszonyom!
  Nem átkozlak téged, magamat átkozom.«

  »Nem, nem a vérpadra!« kiált föl az asszony,
  »Ide karjaimba, forró karjaimba!
  Nincs hatalom, a mi tőlem elszakaszszon,
  Sorsom és sorsod egy csillagra van írva.
  Ha már egyikünknek meg kell szegni hitét,
  Én szegem meg, legyen sértetlen a tiéd.

  Tudom, mit várhatok pártom híveitől,
  De lesz annyi erőm, hogy eltűrjem érted,
  S a jövendő tán majd szelidebben itél,
  S ha le nem mossa is a foltot, mely érhet,
  Legalább elfödi, s megbocsát a nőnek,
  Hogy elfelejtette végét szerepének.

  Mert csak szerep s nem más az asszonyvitézség,
  Elhagyom a csata térét, a színpadot;
  A kardot, a pánczélt nem nekünk készíték,
  Szégyenlem, hogy vele kezem kontárkodott.
  Fölveszlek, szerelem eldobott rózsája,
  Asszonyok fegyvere, királyi pálczája!«

  És rövid nap mulva az ágyúk dörgének,
  De csalatkoznék, ki ostromnak gondolná,
  Lakadalmat adtak hírül a vidéknek,
  A hős vezér s a szép özvegy lakodalmát.
  Meddig tartott, meddig nem a lakodalom?
  Nem tudom, de víg és zajos volt, mondhatom. –

  Kétszáz esztendővel utóbb, hogy itt jártam,
  Híre sem volt többé az egykori zajnak,
  Az elhagyott, az elpusztult Murányvárban
  Vadrózsa-bokrok közt halk szellők susogtak.
  Letörtem egy rózsát s magammal hoztam őt…
  Talán a szép asszony szíve porából nőt… –

(Szatmár.)


1848.

* *


AZ APOSTOL.

I.

  Sötét a város, rá fekütt az éj,
  Más tájakon kalandoz a hold,
  S a csillagok behunyták
  Arany szemeiket.
  Olyan fekete a világ,
  Mint a kibérlett lelkiismeret.

  Egyetlen egy kicsiny fény
  Csillámlik ott fönn a magasban
  Bágyadtan s haldokolva,
  Mint a beteg merengőnek szeme,
  Mint a végső remény.

  Padlásszobának halvány mécse az.
  Ki virraszt ott e mécs világa mellett?
  Ki virraszt ott fönn a magasban?
  Két testvér: a nyomor és az erény!

  Nagy itten, nagy itten a nyomor,
  Alig hogy elfér e kicsiny szobában.
  Kicsiny szobácska, mint a fecskefészek,
  S a fecskefészeknél nem díszesebb.
  Kietlen puszta mind a négy fal,
  Azaz hogy puszta volna, ha
  Ki nem czifrázta volna a penész,
  S csikosra nem festette volna az
  Eső, mely a padláson át befoly…
  Aláhuzódik az
  Eső vastag nyoma,
  Mint gazdagok lakában
  A csengetyűzsinór.
  A lég olyan nyomasztó
  A sóhajoktól s a penész szagától!
  A nagy urak kutyái tán,
  A melyek jobb tanyához szoktanak,
  Eldöglenének e helyen.

  Fenyőfaágy, fenyőfaasztal,
  Mely a zsibvásáron sem kelne el,
  Az ágy lábánál egy vén szalmazsák
  S az asztal mellett egy pár szalmaszék
  S az ágy fejénél egy szu-ette láda,
  Ez a szobának minden bútora.

  Kik laknak itten?
  A lámpa fáradt pislogása mellett
  Küzd a homály és fény… az alakok
  Mint álomképek el vannak mosódva
  S a félsötétben félig rémlenek.

  A mécs világa csalja a szemet?
  Vagy e födél alatt lakók mind
  Oly halványak valóban,
  Oly kísértetszerűek?
  Szegény család, szegény család!

  Az ágy fejénél űl a ládán
  Csecsemőjével az anya.
  Boldogtalan kis csecsemő!
  Rekedt nyögéssel szíja, szívogatja
  Anyjának száraz emlejét,
  S hijába szíja.
  Az asszony elgondolkodik,
  S fájók lehetnek gondolatjai,
  Mert mint megolvadt hó a házereszrül
  Sürűn omolnak könnyei,
  Omolnak végig arczán
  A kisded orczájára le…
  Vagy tán nem is gondolkodik,
  Csak megszokásból, öntudatlanúl
  Szakadnak a könnyek szeméből,
  Mint a sziklából a patak?

  Idősebb gyermeke,
  Istennek hála, alszik
  (Vagy csak alunni látszik?)
  A fal mellett a nyoszolyán,
  Mely födve durva lepedővel,
  A mely alól kikandikál a szalma.
  Aludj’, kicsiny fiú, aludj’,
  S álmodj’ aszott kezedbe kenyeret,
  S álmad királyi lesz!

  Egy ifju férfi, a családapa,
  Az asztalnál sötét homlokkal űl…
  Tán e homlokrul árad a ború,
  Mely a szobát betölti?
  E homlok egy egész könyv, a mibe
  A földnek minden gondja van beírva;
  E homlok egy kép, melyre miljom élet
  Insége és fájdalma van lefestve.
  De ott alatta a sötét homloknak
  Két fényes szem lobog,
  Mint két bolyongó üstökös,
  Mely nem fél senkitől,
  S melytől mindenki fél.
  Tekintete
  Mindig messzebb, mindig magasbra száll,
  Mig elvesz ott a végtelenben,
  Mint a felhők között a sas!

II.

  Csendes kivűl a nagy világ,
  Csendes belűl a kis szoba,
  Csak néha sóhajt kinn az őszi szél,
  Csak néha sóhajt ott benn az anya.

  A kis fiú halkan fölűl az ágyon,
  Falhoz támasztva bágyadt tagjait,
  S rimánkodólag, mintha temető
  Földéből jőne a hang, így susog:
  »Apám, ehetném!
  Erőködöm, hogy elaludjam,
  Erőködöm, de el nem alhatom;
  Apám, az éhség fáj, adj kenyeret.
  Vagy csak mutasd meg, az is jól esik.«

  »Várj holnapig, kedves kicsiny fiam,
  Várj holnapig, holnap kapsz kenyeret,
  Kakastejjel sütött fehér czipót.«

  »Inkább ma száraz barna kenyeret,
  Mint holnap lágy fehér czipót, apám.
  Mert holnapig meghalhatok,
  Meg is halok, tudom…
  Olyan sokáig nem jön az a holnap,
  Mióta mondod azt a holnapot,
  S mindig ma van, mindig csak éhezem!
  Vajon ha meghalunk, apám,
  Ha sírba tesznek, éhezünk-e ottan?«

  »Nem, gyermekem,
  Ha meghalunk, többé nem éhezünk.«
  »Ugy én ohajtom a halált, apám.
  Kérlek, szerezz nekem koporsót,
  Egy kis fehér koporsót,
  Olyan fehéret, mint anyámnak arcza,
  Vitess a temetőbe
  És tégy a föld alá…
  A holtak olyan boldogok,
  Mert nem éheznek ők!«

  Ki mondja ártatlannak
  A gyermeket?
  Hol a tőr, hol van a kard, a mely
  Irtóztatóbb, gyötrelmesebb
  Sebet vón képes ejteni,
  Mint apja szívén ejtett
  E gyermek ajaka?
  Szegény apa!
  Tartóztatá magát,
  De könnye hirtelen kicsordult,
  S ő arczához kapott
  S azt megtörölte reszkető kezével,
  Azt gondolá, hogy meghasadt szivéből
  Feccsent reá a vér!

  Ő a panaszhoz nem szokott, de most
  Kitört belőle ellenállhatatlanúl:
  »Oh ég, isten! mi végre alkotál?
  Miért nem hagytál ott a semmiségben,
  A melybe lelkem testem visszavágy?
  Vagy embernek miért teremtél
  És miért adál családot,
  Ha már azt nem táplálhatom
  Saját véremmel, mint a pelikán?…
  De állj meg ajkamon, szó,
  Az isten tudja, mit cselekszik,
  Magas tervébe nem lát a vak ember,
  S kérdőre vonnunk őtet nem szabad.
  Rá külde a tengerre engem,
  Lelkembe tette az iránytűt,
  A merre ez vezet, megyek. –
  Nesze, fiam, nesze
  E kis darab kenyér, egyél,
  Edd jóizűn, ez a végső darab,
  Holnapra szántam, s ha most megeszed,
  A jó ég tudja, holnap mit eszel.«

  Mohó örömmel
  Kapott a kis fiú utána,
  Az ágyra visszaguggolt,
  S oly jóizűen falatozta
  Az istenadta száraz kenyeret,
  Hogy csillogott belé szeme,
  Mint két szerelmes szentjánosbogár;
  S midőn a végső falatot
  Lenyelte, rá borult az álom,
  Mint völgyre a napalkonyat köde,
  S lehajtá a párnára kis fejét,
  S alutt, és álmodott mosolygó arczczal…
  Vajon mit álmodott, miről?
  Koporsóról-e vagy kenyérről?

  Álomba sírdogálta
  Magát az anya is,
  A másik mellé tette kisdedét,
  Karjával mind a kettőt átölelte
  S a nyoszolyának szélén úgy alutt.

  A férfi fölkelt asztalától,
  Az ágyhoz lépdegélt lábujjhegyen,
  Megállt előtte összefont karokkal,
  És elgondolkodék:

  »Végtére boldogok
  Vagytok, szeretteim!
  Az életet nem érzitek,
  Levette vállaitokról az álom
  E nagy súlyt, mit napestig hordotok,
  Szegény, szegény szeretteim.
  Én istenem, hát jobban szereti
  Az álom őket, mint én szeretem, hogy
  Ez tészi őket boldogokká,
  A mikké én nem tehetem?
  De hisz mindegy, elég hogy boldogok…
  Aludjatok, kedveseim,
  Aludjatok, jó éjszakát!

  Megcsókolá a három alvót,
  Szentháromságát családéletének,
  Áldásadólag terjeszté föléjök
  Kezét (hogy e kéz mást nem adhatott
  Nekik, mint puszta áldást!)
  S helyére visszaballagott.
  Még egy szelíd tekintetet
  Vetett a népes nyoszolyára,
  Egy oly szelíd, édes tekintetet,
  Melytől az alvók álmaikban
  Rózsák és angyalok között mulattak,
  Aztán kinézett ablakán,
  Beléje nézett a sötétbe,
  Nézett beléje oly merően, mintha
  Azt föl akarta volna gyujtani
  Északfényével lángoló szemének.

III.

  Hol járhat e virasztó férfi lelke?
  Minő utat választott s kit keres?
  Ott fönn bolyong azon magasban,
  Hová csak őrültek s félistenek
  Merészlenek s birnak fölszállani!

  Ledobta a ház és nap gondjait, mint
  Tojása héját a madár,
  Kikelt s röpűl.
  Az ember meghalt benne s él a polgár.
  Ki a családé volt elébb,
  Most a világé;
  Ki három embert ölelt az imént,
  Most milliókat ölel át.

  Ott fönn csattognak lelke szárnyai,
  Honnét a föld olyan parányinak
  Látszik, mint a megégett
  Papír hamván a szikra.
  Sebes röptében a hogy elsuhant
  Egy-egy csillagnál, ez megreszketett
  A gyertyalángként, melyre rá leheltek.

  Röpűlt, röpűlt.
  Miljom s miljom mérföldnyire
  Van egyik égi test a másikától,
  S azok mögötte még is
  Oly hirtelen maradtak el,
  Mint vágtató lovas mögött
  Sürű erdőben a fák.

  S midőn immár fölűl volt
  A csillagoknak milliárdjain,
  Elért… elért…
  A mindenség végére tán?
  Nem… a mindenség közepére!
  S ott volt előtte,
  Ki kormányozza a világokat
  Pillantatával,
  Kinek valója fény,
  S kinek szeméből minden szikra egy nap
  Mit földek s holdak forganak körűl.

  És szólt a lélek, az
  Ős-szellem fényében fürödve,
  Miként a hattyu fürdik
  A tónak átlátszó vizében:
  »Isten, légy üdvöz, légy imádva!
  Fölszállott hozzád egyik porszemed, hogy
  Előtted leboruljon,
  S elmondja: hű fiad vagyok, atyám!
  Kemény pályára útasítál,
  De én nem zúgolódom,
  Sőt áldalak, mert azt mutatja ez, hogy
  Szeretsz, hogy én választottad vagyok.
  A föld lakói elfajultanak,
  Eltértek tőled, rabszolgák levének…
  Rabszolgaság, ez a bűnök szülője,
  A többi ennek apró gyermeke.
  Ember hajol meg emberek előtt!
  Ki embertársának fejet hajt,
  Az, isten, tégedett csufol!
  Meg vagy csufolva, isten, ott a földön,
  De ez örökké nem maradhat így,
  Dicsőségednek helyreállni kell.
  Egy éltet adtál én nekem, atyám,
  S én azt szolgálatodra szentelem.
  Mi lesz a díj? vagy lesz-e díjam,
  Nem kérdezem;
  A legrosszabb rabszolga is kész
  Fáradni, hogyha megfizetnek érte.
  Én dijkívánat, díj reménye nélkül
  Fáradtam eddig, s fáradok tovább is.
  De lesz jutalmam, s nagy jutalmam lesz,
  Azt látni majd, hogy embertársaim
  Rabokból ujra emberek levének,
  Mert én őket, bár vétkesek,
  Vétkökben is fölötte szeretem.
  Adj, isten, adj fényt és erőt nekem,
  Hogy munkálhassak embertársimért!«

  Igy szólt a lélek,
  És visszaszállott a nagy égből
  A földre, a kicsiny szobába,
  Hol elzsibbadva várta őt a test.

  A férfiú fölrezzene,
  Hideg futott át tagjain,
  Veríték folyt le homlokán…
  Nem tudta, ébren volt-e eddig,
  Vagy álmodott?…
  Ébren volt, mert elálmosodni kezdett,
  Nehéz pilláin ült az álom.
  Fölszedte fáradt tagjait,
  És vánszorogva vitte
  A földön fekvő szalmazsákra.

  Ki fönn az égben járt imént,
  Ottan hever most durva szalmazsákon!
  Mig a világ hohérai
  Selyempárnákon nyugszanak,
  Ő, a világnak jótevője,
  Daróczon hentereg.

  De íme végsőt lobban a mécs,
  Kialszik bágyadt élete,
  S kivűl az éj mindegyre oszlik,
  Mint a tovább-tovább adott titok,
  S a hajnal, a vidám kertészleány,
  Rózsákat szór a ház kis ablakára
  S rideg falára a szobának,
  S a fölkelő nap legelső sugára
  Az alvó férfi homlokára szállt,
  Miként egy arany koszorú, miként egy
  Fényes meleg csók isten ajakárul!

IV.

  Ki vagy, csodálatos teremtmény,
  Ki vagy te, férfiú?
  Lelked ruhája
  Csillagsugárból szőtt fényes palást,
  És testedet
  Kopott rongyok fedik.
  Családod éhes, éhes vagy magad,
  S vasárnapod van,
  Ha lágy kenyér kerűl véletlenűl
  Abrosz nélkűli asztalodra,
  S mit a tiéidnek s magadnak
  Nem bírsz megszerezni,
  A nagy világot
  Törekszel boldogítani.
  Az égbe van szabad bejáratod,
  S ha úri ház előtt kopognál,
  Az ajtót bezárnák előtted;
  Az istennel társalkodol,
  S ha nagyurat szólítanál meg,
  Nem állna szóba véled.
  Az embereknek
  Egy része szent apostolnak nevez,
  A másik rész pedig
  Szentségtelen gonosztevőnek.
  Ki vagy? kitől van származásod?
  Büszkén neveznek-e szülőid
  Fioknak, vagy szégyenre gyúlad arczok
  Nevednek hallatára?
  Min születél? ponyván vagy bársonyon?

  Elmondjam a történetet,
  E férfi életét?
  Elmondom azt… ha festeném,
  Ugy festeném le, mint egy patakot,
  Mely ismeretlen sziklából fakad, mely
  Sötét szűk völgyön tör keresztül.
  Hol károgó hollók tanyáznak,
  Minden nyomon egy kőbe botlik,
  S örök fájdalmat nyögnek habjai.

V.

  Az óra nyelve éjfélt hirdetett.
  Kegyetlen téli éj vala,
  A téli éjszakák két zsarnoka
  Uralkodott:
  A hideg és sötétség.
  Födél alatt volt a világ,
  Ki is kisértené az istent
  Ilyenkor szabad ég alatt?

  Az utczák, melyeken nem régiben
  Tolongva járt az embersokaság,
  Üres-puszták voltak, mint a meder,
  Melyből kiszáradt a folyó… a
  Népetlen utczákon csak egy
  Őrült bolyongott,
  A fergeteg.
  Nyargalt az utczákon keresztül,
  Mikéntha ördög űlne hátán,
  És lángsarkantyút verne oldalába.
  A háztetőkre ugrott fel dühében,
  És besüvített a kéményeken.
  Tovább rohant s teli torokkal
  Ordítozott belé a
  Vak éj siket fülébe.
  Aztán a fellegekbe markolt,
  Rongyokra tépte éles körmivel,
  S reszkettek a megrémült csillagok,
  S a felhődarabok között
  Idébb-odább hömpölyge a hold,
  Mint a holt ember a hullámokon.
  Egy pillantás alatt
  Lélekzetével ismét
  A felhőket tömegbe fujta,
  És a magasból lecsapott a földre,
  Mint prédájára a rablómadár,
  Egy ablak tábláját ragadta meg,
  Megrázta és sarkából kifeszíté,
  S midőn mély álmokból a bennlakók
  Sikoltva fölriadtak,
  Elvágtatott ő rémesen kaczagva.

  Népetlen a város… ki járna ily
  Időben kinn?… és még is, még is ott egy
  Élő alak… vagy kísértet talán?
  Járása olyan kísértetszerű.
  Errébb jön, errébb, már látszik, hogy asszony,
  De a sötétség titka, hogy
  Koldúsnő-e vagy úri hölgy?
  Körültekint leselkedőleg,
  Amott a bérkocsit pillantja meg,
  Tolvajléptekkel hozzá sompolyog,
  A kocsis alszik a bakon,
  Halkan kinyitj’ a hintó ajtaját,
  És lop talán? ellenkezőleg
  Belétesz valamit, becsukj’ az ajtót,
  S elillan, mint a gondolat.
  Nyílt nem sokára a kapu,
  Kijött egy asszonyság s egy úr,
  Beűlnek a hintóba, a kocsis
  Indítja lovait, rohan…
  Ott benn nyögés, aztán sikoltás…
  Az asszonyság sikolta föl,
  Mert lábánál egy kis gyermek nyögött.

  Elérte a hintó a czélt,
  Az úr s az asszonyság kiszáll,
  S az asszony így szól a kocsishoz:
  »Nesze a díj, fiú,
  S itt benn a kocsidban a borravaló,
  Egy szép kis gyermekecske,
  Viseld gondját, mert isten adománya.«
  Igy szólt az asszony s ment az úri pár.

  Szegény kisded te ott a kocsiban!
  Miért kutyának nem születtél?
  Ottan lett vón neveltetésed
  Ez asszonyság ölében,
  Eltáplált volna gyöngéd-gondosan;
  De mert ember lettél és nem kutya,
  Az isten tudja, milyen sorsra jutsz!

  A bérkocsis fülét, fejét vakarta,
  S imádkozott-e vagy káromkodott,
  Nem tudni, csak hogy morgott valamit.
  Az istenáldás nem tetszett neki.
  Gondolkodék, mit tégyen e kölyökkel?
  Ha elviszi haza,
  Otthon a gazda majd fejéhez vágja,
  S kidobj’ az ajtón mindkettőjöket.
  Nagy mérgesen csap a lovak közé,
  És hajt keservesen.

  A külvárosban egy szurtos lebujban
  Mulatnak még, a lámpafénytől
  Piroslik ím az ablak,
  Mint az iszákos ember orra.
  A bérkocsisnak sem kellett egyéb,
  Az istenáldást oda tette szépen
  A kocsma küszöbére, s ment.

  Alig hogy elhordá magát,
  Jó éjszakát mond ott benn társinak
  Egy részeg czimbora,
  S a mint kilép a küszöbön,
  Olyat botlik, hogy képivel
  Barázdát húz a megfagyott havon.
  Teremtettéz a tisztes férfiú,
  Hogy méltósága ilyen pórul járt.
  »Az a küszöb nőtt tennap óta«,
  Ugymond, »tennap nem volt ilyen magas,
  Ha ily magas lett volna, tennap is
  Meg kellett volna botlanom,
  De én tennap meg nem botoltam,
  Pedig nem ittam kevesebbet, mint ma,
  Mert én rendes, pontos vagyok,
  Minden nap egyformán iszom.«

  Igy dörmögött, és föltápászkodék,
  S indult és folytatá a dörmögést:
  »Hiába is beszéltek, mert az a
  Küszöb nagyobb, mint tennap volt, nagyobb;
  Már ettül el nem állok, nem bizony.
  Hisz mekkorát emeltem lábamon!
  S még is hogy jártam, szégyen és gyalázat.
  Az a küszöb megnőtt, igen…
  Vagy tán követ tett oda valaki?
  Az meglehet, mert hejh rosz a világ,
  A gáncsolódást szörnyen szereti.
  Rosz emberek, rosz emberek,
  Követ gördítnek lábaim alá,
  S lábam vakságát orrom bánja meg.
  Csak az vigasztal, hogy a többi is,
  Ha majd kijő, rajt átbukik.
  Kedvem vón ottan lesbe állani,
  És nézni, mint potyognak el,
  Mikor kilépnek, hehehe…
  De mit beszélsz, vén ember, mit beszélsz?
  Hát illik ez,
  Illik hozzád ily káröröm?
  Nem, ez nem illik, s én ezennel
  Azzal javítom meg magam,
  Hogy visszamék, és elhajítom
  Az ajtó mellől a követ.
  Tolvaj vagyok, s szükségnek esetén
  Rabló is, és ha rá kerül a sor,
  Az embert főbe kollintom, de azt,
  Hogy orrát így beverje,
  Azt el nem birná lelk’isméretem.«

  És visszaballagott a jó öreg,
  Hogy elhajítsa a gonosz követ.
  Utána nyúl… csóválja… hah,
  Milyen visítás!

  Meghökken a vén ember és
  Tünődve ekkép szól magában:
  »A mennydörgős mennykőbe is,
  Ilyen kő még nem volt kezemben,
  Olyan puha s azon fölül sikít is!
  Sikító kő, ez furcsa egy kicsit.
  Nézzük csak itt az ablaknál… hohó,
  Hisz ez gyerek, valóságos gyerek.
  Jó estét, kis öcsém
  Vagy kis hugom… nem is tudom, mi vagy?
  Hogy a manóba jutottál ide?
  Megszöktél úgy-e szüleidtől,
  Te kis gonosztevő?
  De mit beszélek én megint,
  Milyen bolond beszédek már ezek!
  Hiszen pólyában van szegényke,
  Talán épen ma született.
  Vajon kik a szülői?
  Tudnám csak, vissza is vinném nekik.
  De már ez még is csak czudarság
  Igy elhajítani a gyermeket, mint
  Az elviselt bocskort, czudarság.
  Ezt a disznók, de még
  A rablók sem teszik.
  Pólyája vén kopott ruha.
  Szegény asszonynak gyermeke…
  Hm, hátha gazdagé? s azért
  Takarta anyja e rongyokba, hogy
  Ne is sejthessék úri származását?
  Ki tudja, nem tudhatja senki sem,
  Már ez titok, s örökre az marad.
  Ki lesz apád, szegény kicsiny gyerek?…
  Ki? én leszek!
  Biz isten, az leszek, apád.
  Miért ne? fölnevellek tisztesen.
  Lopok számodra, míg tőlem telik, s ha
  A munkából végkép kivénülök,
  Számomra majd te lopsz. Ez így van,
  Igy mossa egyik kéz a másikat.
  Nagyon jó lesz. Most már törvényesebbek
  Lesznek lopásim, kettőnkért lopok.
  Majd még kevésbbé furdal
  A lelkiismeret.
  De a patvarba, még neked
  Tej kell, biz a, tej… hóh, se baj,
  Hisz ott a szomszédasszony, épen
  Tennap temette el kis gyermekét.
  Majd fölvállalja ő a szoptatást,
  Bizony föl ám, jó fizetésért
  Elszoptatná az ördögöt magát is.«

  Igy elmélkedve ballagott haza
  A jó öreg. Keskeny sikátorok
  Vezettek elrejtett lakához,
  Mely földalatti pinczelyuk vala.
  A szomszédasszonyt fölveré
  Álmábul ökle döngetésivel,
  Mit a nyikorgó ajtón gyakorolt.
  »Szomszédasszony, gyertyát, világot«,
  Szólt a vén ember, »gyertyát hirtelen,
  A házat gyujtom fel különben.
  Minek? minek? mit kérdezi?
  Gyertyát, ha mondom, szaporán!
  Igy… most egymásután
  Szoptassa meg e gyermeket.
  Hol vettem? ugy találtam,
  Az isten áldott meg vele.
  Hisz mindig mondtam én, hogy engem
  A jó isten szeret. Szeret bizony
  Jobban, mint a papok hiszik.
  Hm, ez nagy kincs! magára bízom,
  Szomszédasszony, viselje gondját,
  De jobban, mint saját fiának.
  Nevelje föl, neveltetési
  Költségeit magamra vállalom,
  Megalkuszunk, hiszen mi értjük egymást.
  Igaz, hogy a pénz mostanában
  Szüken terem, mert tudja ördög,
  Az emberek mind százszeműek;
  De én azért királyilag
  Fogok fizetni, isten megsegít.
  Hanem mondom, viselje gondját,
  Ugy bánjék véle, mint szemfényivel,
  Mert e gyermek vén napjaim reménye.«

  Megalkuvának.
  A félfagyott kisded fölmelegűlt
  Az emlőn, mit szájába vett,
  A melyből édesen szivá a
  Keserű életet.
  Csak egy napos még, s mennyit hánykodott már!
  Mennyit nem fog hánykódni ezután!

VI.

  Más nap korán az öreg úr
  A szomszédasszonyhoz kiváncsian
  Bekukkantott, és szólt vala:
  »Nos, hogy van a vendég? remélem, jól.
  De itten egy kissé hüvös van,
  Szomszédasszony, boszorkányadta,
  Fűtsön be… százszor mondjam-e,
  Hogy a költség enyém?… de úgy, igaz,
  Fiú-e vagy lány? még nem is tudom.«
  »Fiú, szomszéd uram, fiú,
  Olyan fiú ő kelme, mint a pinty.«

  »Annál jobb. Hét, nyolcz esztendő alatt
  Olyan tolvaj lesz, mint a Krisztus,
  Dicsőséges tolvajjá nevelem!
  Szó a mi szó, már ahhoz értek,
  Hogyan kell a fiút nevelni,
  Értek hozzá, mint senki más.
  A vak Tamást is én neveltem,
  Kit a minap kötöttek föl…
  Ez volt a tolvaj! félszemű volt,
  S még is meglopta az ezerszemű
  Istent is. – Kis fiam, ne félj,
  Belőled sem lesz kontár, esküszöm.
  De, szomszédasszony, tán nevet
  Csak kéne adni néki, melyet
  Hiressé tégyen a világ előtt.
  Mit gondol, angyalom,
  Minek nevezzük?… hadd lám csak, mi volt
  Tennap?… Szilveszter napja… jó,
  Legyen Szilveszter. Én a pap leszek,
  Szomszédasszony lesz a keresztanya.
  Kereszteljük meg, hogy nevét
  Törvényesen viselje,
  S legyen keresztény, nem pedig pogány,
  Hogy egykor el ne útasítsa
  Szent Péter bátya a menny ajtajától.
  Van víz ebb’ a fazékba’?… van.
  Emelje csak föl a fiút,
  És hozza hozzám… de megálljunk,
  Hisz pap vagyok, hát reverenda kell…
  Ahol van egy zsák, azt kötöm nyakamba.«

  Az öreg úr a zsákot felköté,
  Kezébe vette a fazék vizet,
  S egész pompával s ünnepélylyel
  Keresztelé meg a fiút.
  És Szilveszter lett a neve.

VII.

  Négy év haladt el,
  És gyermek lett a csecsemő.
  Ott nőtt fel a sötétben
  A föld alatt, a bűnnel
  S férgekkel egy tanyán.
  Nem szítta a menny tisztább levegőjét,
  Nem látta a földnek szépségeit.
  Élt, s olyan volt, mint a halott.

  Az öreg úrnak benne kedve telt,
  Mert ész s ügyesség villant ki belőle,
  Miként a tűzkőből a szikrák,
  És gondolá az öreg úr:
  Szikrából támad a láng.
  Alig négy esztendős és már lopott
  Gyümölcsöt a kofától, és kilopta
  A vak koldús kalapjából a krajczárt.
  Jó nevelője minden csínjáért
  Adott szép szót és kenyeret neki,
  De egyszersmind megdöngeté, ha
  Egész nap semmit sem lopott.
  Azonban ez ritkán fordult elő.
  S az öreg úr reményei
  Szemlátomást növének,
  S építé fáradatlanúl a
  Jövő szikláin a légvárakat,
  És addig épité, míg egyszer
  Ott fönn akadt a levegőben,
  A jó öreg, a gondos nevelő!
  Akasztófára kellett jutnia,
  Ki annál sokkal többet érdemelt.

  A szomszédasszony ott vala
  Fölmagasztaltatásán,
  Látá, midőn a mester
  Hurkot kötött nyakán, s ő
  Nyelvét hosszan kiölté,
  Mintegy csúfolva a világot,
  Ki ilyen csúffá tette őt.
  S midőn a czerimónia után
  A szomszédasszony haza ment,
  A kis fiúhoz így szólt nyájasan:

  »Most már az ördög elvihet, fiam; menj
  Isten hirével a pokolba.
  Mától megszűnt a fizetésem érted,
  S magam költségén, nem kivánhatod,
  Hogy itt hizlaljalak mint a libát,
  Jer, azt a szívességet megteszem,
  Hogy kikisérlek a kapun. De
  Ha visszajösz, a csatornába doblak.«

  A kis fiú ezt a dolgot nem érté,
  Némán engedelmeskedett.
  Midőn becsukták az ajtót mögötte,
  Még egyszer visszapillantott e zajra,
  Aztán elindult s ballagott.

  Ment, mendegélt
  Egy utczából ki, a másikba be.
  Ily hosszu útat még nem tett soha,
  Uj volt előtte minden, a mit látott…
  Szép czifra boltok, czifra emberek,
  Bámulva állt, bámulva ment tovább.
  S a mint egy utczát elhagyott, a másik
  Ott volt azonnal s így végetlenűl,
  A városnak végét nem érte.
  Sok bámulástól, sok menéstől
  Elfáradt a kis fiú,
  Egy utczasarkon lekuporodott,
  A szögletkőhöz támasztá fejét,
  Átellenében tarka játékszerrel
  Vigadt egy pár virgoncz gyerek,
  Azokra nézett, és mosolyga, mintha
  Ott játszanék ő is velök,
  És addig-addig nézte őket,
  Mig szép lassacskán elalutt.

  Alutt sokáig; egyszer
  Azt álmodá, hogy két hegyes tüzes vas
  Közelg feléje, mindig közelebb
  Jött az szeméhez, hogy kisüsse ezt…
  Nyöszörgött félelmében és
  Kétségbeesve ébredett föl…
  Az éj immár késő vala,
  Az égen csillagok valának és
  Az utczákon nem voltak emberek,
  Csak egy öreg banya
  Állott előtte
  Merő szemekkel,
  Miktől még jobban félt a kis fiú, mint
  Álmában a tüzes vastól… oda
  Húzá magát a szögletkőhöz, hogy
  Majd belapult feje,
  S rá sem mert nézn

Showing first 200,000 characters. Full text: gutenberg.org/ebooks/41504