← catalogue

A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről

by Zoltán Ambrus · Hungarian · Gutenberg #40577 · 446,952 chars · public domain (US)

The Project Gutenberg eBook of A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről
    
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről

Author: Zoltán Ambrus


        
Release date: August 25, 2012 [eBook #40577]
                Most recently updated: October 23, 2024

Language: Hungarian

Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/40577

Credits: E-text prepared by Tamás Róth, Albert László, and the Online Distributed Proofreading Team Europe


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A BERZSENYI-LEÁNYOK TIZENKÉT VŐLEGÉNYE: TOLLRAJZOK A MAI BUDAPESTRŐL ***

Ambrus Zoltán Munkái
VI. KÖTET

A BERZSENYI-LEÁNYOK
TIZENKÉT VŐLEGÉNYE

Ambrus Zoltán Munkái

VI.

A BERZSENYI-LEÁNYOK
TIZENKÉT VŐLEGÉNYE

TOLLRAJZOK A MAI BUDAPESTRŐL

BUDAPEST MDDCCCVII
VIII., ÜLLÖI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

A BERZSENYI-LEÁNYOK
TIZENKÉT VŐLEGÉNYE

TOLLRAJZOK A MAI BUDAPESTRŐL







BUDAPEST MDCCCCVII
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.




I. ELSŐ SZERELEM.

– Ostende; a tengerparton. Augusztus vége felé; alkonyat táján. Jó távol
a Casino épületétől, a hol a sétálók már kevesbednek, két ifiú alak
halad előre, kifogástalan katonalépésben: Berzsenyi Elza bárókisasszony
és tarteleki Telegdy Miklós, tényleges huszárhadnagy. Elza már tudja,
hogy öt percz mulva meg fogják kérni. Eddig ismeretlen, zavaros érzések
környékezik; nagyon el van foglalva a saját személyével, s fölötte
szórakozottan hallgatja az oldala mellett zörgő és csattogó urat, a ki
alighanem az eljövendő. Sokszor sétált már kettesben, és nemcsak öreg
urakkal; hanem ez egészen más. Képzelete a képeskártyákat forgató gép
következetességével vetíti eléje mindazokat a szabadságokat, a melyeket
vőlegény és menyasszony megengedhetnek maguknak; s ekközben arra gondol,
hogy alighanem kipirult egy kevéssé, a mi kétségtelenül megszépíti az
arczát. Érzi, hogy haját összeborzolta a szél, s összehasonlítja magát
azokkal a szerelmes kis vadóczokkal, a kiket a szinházban látott. Eszébe
jut, hogy az első szerelem nincs kétszer, hogy sohase lesz többet
ennyire fiatal, s hogy az élet olyan, mint a lánczhid. Mindez szinte
elérzékenyíti. Miklós egy éles értelmü pointer apró eseteit adja elő,
látható kedvteléssel, de ama megszokott, levetkőzhetetlen, tudatos
nyugalommal, a mely egyetlen tőkéje. Ezt a nyugalmat kis részben ősei
hagyták rá örökül, kis részben a nevelés gyarapította, növelte,
nemesítette; ha azonban az ősi jótulajdonság határozott erővé fejlődött
ki benne, ez legnagyobbrészt saját érdeme. Miklós bölcsen átlátta és
folytonosan szemmeltartja, mily igaz és hasznos ama figyelmeztetés, a
mely szerint: az úr sohase siet és sohase jön ki a sodrából. Mialatt a
kutyatörténetet magyarázza, nem felejtkezik meg a közönségről. Mint a
kaczér asszony, a ki míg az egyiknek beszél, a másikat lopva, biztató
pillantásokkal gyönyörködteti: tüntetően pengeti sarkantyúját az
ismeretlen hölgyek örömére. Elzának szól, de a többieknek cseng-bong. A
sárgaréz ékszer egyre zörög: »Vakuljatok, kontinens hölgyei!«… s Miklós
koronkint learatja a hatást. Ilyen tekinteteket vethetett maga körül
Timur Lenk, a mikor álmos volt. Miklós meg van győződve, hogy körülötte
mindenki, a ki él, azt mondja magában: »Ez a világ első katonája!«
Valójában pedig az idegenek azt gondolják: »Különös nép ezek a
Tzigane-ok! A zenészeik kardot viselnek, a legszebb nőknek udvarolnak,
és végül tányért hordanak körül!« –

Miklós. – Erre én azt mondom a kutyának… De Elza, maga nem hallgat rám!

Elza (felriadva). – Mit mondott a kutyának?

Miklós (boszúsan). – Most nem arról van szó.

Elza. – Pedig oda hallgattam… Isten bizony érdekelt, a mit mondott… Az
igaz, hogy egy kicsit elgondolkoztam. De ennek is maga az oka. Nagyon
kiváncsivá tett azzal, hogy valami fontosat fog mondani.

Miklós. – No azért ne ugráljon.

Elza. – De hallja, kérem…

Miklós. – És ne gesztikuláljon. Különösen ne gesztikuláljon. Lássa, maga
egy földreszállt angyal. Sok ezer esztendőnek kellett elmúlnia, míg a
világ egy olyan tökéletes lényt tudott összehozni, mint maga. De magának
is van egy hibája. Egy kicsit gesztikulál.

Elza. – Ha maga azt hiszi, hogy itt nincsenek magyarok…

Miklós. – Szavamra mondom. És ez nem szép. Az ember nem mozog. Az ember
abszolúte nem mozog. Magában nincsen egyéb kivetni való…

Elza. – Köszönöm, de kikérem magamnak, hogy engem leczkéztessen, akár
ezer ember előtt, mint most, akár négyszemközt. Szeretném tudni, mi
czímen vesz magának jogot…

Miklós. – Én, a ki úgy szeretem magát, mintha a férje volnék…

Elza. – Először, a férjemnek sem fogom megengedni, hogy nekem tanácsokat
adjon… (Miklós mosolyog)… és másodszor, maga egy kicsit képzelődő.
Sajnos, nem ez az egyetlen, a mi magában kivetni való; mégis, talán
megmondaná, honnan veszi a bátorságot…

Miklós. – Kár haragudni. Haragudni kár. Különben maga nem is haragszik.
Magának inkább tetszik, hogy én megmondom az igazat. Többet mondok: én
ezzel imponálok magának. Megúnta már, hogy mindenki gratulálja:
»Istenem, milyen okos! Istenem, milyen herczig!«… és örül, hogy van egy
jóbarátja, a ki nyersen megmondja az igazat.

Elza. – Ebben van valami. A maga gorombasága nekem iránytű, horgony,
révpart, vagy a hogy akarja. Mert azt hiszem, hogy maga legalább
őszinte. Istenem, ha még ebben is csalódnom kellene! Ha maga nem szívből
volna goromba, hanem csak azért, hogy imponáljon!

Miklós. – No lássa. És ha már erről beszélünk, hát tudja meg, hogy mit
akartam mondani. Köztünk nem lehet szó, mert ehhez túlságosan
intelligensek vagyunk, erkélyjelenetről, holdvilágról, »meghalok«-ról,
és más egyéb nyavalygásról, mi a fene.

Elza. – No ná!

Miklós. – Elég régen vagyunk jóbarátok, és ha én gyaníthattam, hogy maga
egy kicsit kedvel engem: maga is tisztában van vele, hogy maga nekem nem
egy X. beliebig kedves pajtás, hanem valami extra, egészen extra, a ki
nekem elő van írva, és ez nem lehet máskép. Ez furcsa, és én nem értem,
hogy tud az ember ennyire megbolondulni, de ez már így van, minden
hiába.

Elza. – Tudom, Miczu.

Miklós. – Olyanok közt, mint mi, ez nem mehetett a nélkül, hogy az ember
ne gondoljon arra is, hogy no hát aztán mi lesz? És ha sohase is
beszéltünk erről, azért meg tudtuk érteni egymást. Engem könnyű volt
kitalálni, és én úgy vettem észre, hogy maga se idegenkedik attól, a mit
én most elő fogok hozni.

Elza. – Feljogosítottam arra, hogy reméljen, ez igaz.

Miklós. – No már most itt az ideje ezzel az egész dologgal tisztába
jönni. Maga nem fogja tőlem azt kivánni, hogy hirtelen a sugólyukhoz
vonszoljam magát és kiabálni kezdjek: »Tu m’ ami!«, mint az operában a
tenor, és azt se, hogy felküldjem az öreg úrhoz a nagybátyámat, a
Telegdy Viktort, parádéban és ez az öreg úriember, a kinek eddig még
minden sikerült a világon, a mit a fejébe vett, maguktól egy nagy
kosarat czipeljen nekem haza.

Elza (Telegdy Viktor nevének hallatára megdermed a tisztelettől). –
Világos.

Miklós. – E szerint nincs egyéb hátra, mint hogy megkérdezzem magától,
mondja meg nyiltan, katonásan, mit szól maga én hozzám, és mit szólna
hozzám az öreg úr?

(A nap vörös ábrázatja, mely az imént még kibámészkodott a tengerből,
alámerül a vízbe).

Elza. – Hát én nem csinálok titkot belőle, hogy szeretem magát, és abból
se, hogy a viseletem után fel kellett vetni ezt a kérdést; vártam ezt és
nem vagyok egy cseppet se meglepetve. Bolond az eset, Miczu; mert én a
szerelmet ostobaságnak tartom. Vagy inkább frázisnak, a melyet az
asszonyok azért találtak ki, hogy a hibáikat mentegessék, takargassák
vele, mint valami aranyos szövetű lepellel. És mégis szeretem magát,
mert nem elég, hogy maga jobban tetszik nekem, mint a többiek, hanem
szívesen megmondom, hogy maga nálam à part van. Vonzó és nem utálatos, a
mit magának nem magyarázhatok meg. Ez talán nem sok.

Miklós. – Nekem éppen elég.

Elza. – Csakhogy én fura leány vagyok, a ki maga sincs tisztában
maga-magával. Nézze, Miczu, mondok valamit. Én gyakran föltettem
magamban a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is szeretem magát. És erre
a kérdésre soha se tudtam felelni. Néha azt hiszem, azért szeretem
magát, mert katona; az a katona, a ki a legközelebb áll hozzám; és én
csak ezt az egy pályát tartom férfiemberhez illőnek. Máskor azt
gondolom, ez azért van, mert maga az egyetlen, a ki szigorúan bánik
velem, és kiméletlenül megmondja a hibáimat, de minden indulat nélkül,
nyugodt, édes, őseredeti gorombasággal. Engem soha se tartottak
kordában, s meghalok azért, hogy kordában tartsanak, talán mert hiába
áhítozom utána. De meglehet az is, hogy a jelleme tetszik nekem: a
hidegsége, csöndes határozottsága, vészjósló nyugalma, mely oly jól áll
az alakjához, a nyersesége, és az, hogy meglátszik, mennyire tud akarni.
De ebben se vagyok bizonyos, mert rajtakaptam magam, hogy azokat találom
rokonszenves jellemvonásoknak, a melyeket megtalálok magában. Egy
darabig például nem tudtam, mire van hajlandósága: a fösvénységre-e,
vagy a pazarlásra. És ekkor függőben tartottam azt, hogy a két dolog
közül melyiket tartsam erénynek. Ha kiderült volna, hogy szórja a pénzt,
azt mondtam volna: pazar, mint egy király; pazar, mint egy hős, a ki nem
törődik semmi kicsinyes dologgal, a ki nem szorult rá semmire, mert
önmagában van az ereje. Ha meg az derül ki, hogy élére rakja a garast,
arra esküdtem volna, hogy a takarékosság az eszesek, az akaraterős
emberek, a hatalomra törő, nagyszabású emberek erénye. Rájöttem, hogy se
fösvény, se pazar; azóta ezt a középutat, ezt a harmóniát ideálisnak, a
pazarlót ostobának, s a takarókost kicsinyesnek látom. Mi ez?

Miklós. – Ez a vonzalom.

Elza. – Legyen úgy, de én nem bízom magamban. Lássa, vannak perczek, a
mikor azt hiszem, hogy egyszerűen azért szeretem magát, mert maga a
Telegdy Viktor unokaöcscse. Mondtam már magának, hogy kisleány koromban
a maga nagybátyja volt az én ideálom, persze csak az utczáról és az
ujságokból. Ez a dalia, a ki fiatal korában mindenkit pofon vágott,
férfikorában mindenkit agyon lőtt, s most mindenkit kiballotíroz a
kaszinóból, nekem örökre eszményképem marad.

Miklós. – Ez semmi. De látná kártyázni! Ugy kártyázik, mint egy isten!

Elza. – Bizonyosan nagyon megunta már az asszonyokat.

Miklós. – Meghiszem azt! Volt egy idő, a mikor minden zsebében egy-egy
asszony lakott… fájdalom!

Elza. – Kivételes embereknek kivételes törvényeik vannak.

Miklós. – Én nem mondom, hogy nem fényes ember, de hogy valaki egy
csapat idegen nő kedvéért megrövidítse a véréből való unokaöcscseit, ezt
soha se fogom megérteni. És aztán, ha valaki olyan fényes ember, mért
nem foglalkozik inkább az önzetlenebb nőkkel?!

Elza. – Blindre mondhatom, hogy nagy pusztítást vitt végbe azok között
is. Tudja, magamról ítélek. Könnyen meglehet, hogy, ha csak tizenöt
esztendővel fiatalabb, ő lett volna az, a kibe beleszeretek, és nem
maga. A mi igen aggasztó körülmény.

Miklós. – Engem nem aggaszt.

Elza. – No, ne legyen olyan bizonyos, se magában, se bennem. Én egy igen
komplikált lény vagyok, a ki magam se ismerem jól, és magam se értem
egészen magamat. Úgy mondom, a hogy van. Ma még maga igen fenn van
nálam, a fellegekben… de elképzelek eseteket, a mikor egy ügyetlen
mozdulat eltöri az etruszk vázát, és egyszerre, sütty! – vége a hitnek,
a rajongásnak, és vége a szerelemnek.

Miklós. – Nem számlálná elő ezeket az eseteket?

Elza. – Nincs olyan sok, csak kettő van; és az egyiket nem akarom
föltételezni, mert már a föltevés is sértő volna mind a kettőnkre nézve.
Ez az eset az volna, ha kiderülne, hogy maga csak egy közönséges
aranypotykát lát bennem. Erről ne beszéljünk. Én magát olyan derék
legénynek tartom, hogy találhatna aranyczethalat is, de azt hiszem, én
se vagyok úgy eleresztve, hogy a hozományom mellett elhomályosodjam. Nem
igaz?

Miklós. – Látja, most jól beszél.

Elza. – De a másik eset… arról már lehet beszélni. Tehát ha egy szép
napon rájönnék, hogy maga nem úgy szeret engem, a hogy én képzelem…
Várjon csak, mert nem olyan könnyű megmagyarázni, mire gondolok… Lássa,
maga nekem túlságosan szép ember, és én igen bizalmatlan vagyok a szép
emberek iránt.

Miklós. – Azt hiszi, hogy a szép emberek és a tenoristák agyvelő
dolgában nem jól vannak kikészítve?

Elza. – Nem. Ha csak egy kételyem volna, hogy maga e tekintetben gyönge
lábon áll, akkor most nem sétálnánk együtt, így kettesben… Különben
forduljunk vissza, mert erősen sötétedik.

Miklós. – Nem bánom.

Elza. – Egészen másról van szó. Arról, hogy a szép emberekkel szemben
nagyon óvatosnak kell lenni. Olyan az eset, mint a szellemes írókkal. A
papa egyszer azt mondja nekünk: egy sikerült mulatságot fogok rendezni,
meghívom a szellemes írókat, a legjobbakat, a mik csak kaphatók. A
szellemes írók eljöttek, mindent megettek, és egy okos szót nem lehetett
kivasalni belőlük. Az egyik belépett a nagy tükörbe, a másik egész este
a nyakkendőjét igazgatta, a harmadik lerészegedett és erővel meg akarta
csókolni a mamát. Tanulság: a szellemes írókat el kell olvasni és nem
kell meghívni őket. És a szép emberektől is óvakodni kell. A kirakatba
valók és nem házi czélokra. Mert a szép emberekben épp olyan kokettéria
van, mint az asszonyokban. Mindenkinek tetszeni akarnak, s mindenkit
megkörnyékeznek, mert tulajdonképpen senkit se szeretnek, csak önmagukat
és a hódítás örömét. Az az asszony, akinek szép ember a férje, rendesen
áldozat.

Miklós. – Hol gyüjtötte maga ezeket a keserű élettapasztalatokat?

Elza. – Kinyitottam a szememet, mert ma már, szerencsére, a lányokat nem
nevelik úgy, hogy csak papát és mamát tudjanak mondani. A franczia babák
már le tudják hunyni és ki tudják nyitni a szemöket.

Miklós. – Nem is vagyok szép, csak egészséges.

Elza. – Majd kitudódik. Annyit mondhatok, hogy ha egyszer, akármikor,
kisülne, hogy én magának csak egy vagyok a sok közül, és nem vagyok
magánál à part, hogy egy más valaki, ilyen vagy olyan tekintetben,
jobban tetszik magának, mint én – nem bánom, gondoljon akármire – akkor,
édes Miczu, előre mondhatom, hogy abban a minutumban: partenza! és vége
a szerelemnek… olyan közönbös leszek maga iránt, mintha soha se ismertem
volna. Mert én csak azt tudom szeretni – és ez is bizonyos
megerőltetésembe kerül – a ki engem szeret. Mást nem, egy pillanatig se,
ha már véletlenül férjem volna is az illető. No és ha ez az eset
mostanában következnék be, a mikor még nem mentünk ilyen messzire: akkor
magától értetődik, hogy kútba esett az egész ügy, akkor most nem
mondtunk semmit, és spongyát rá!

Miklós. – Mostanában?!… Maga úgy beszél, mintha meg kellene várni, hogy
hét évig szolgáljak magáért. Azt hiszi, hogy nehezen fog menni a dolog?

Elza. – Nem. Ha én a maga felesége akarok lenni, ezzel rendben van az
egész história. Mert először is a papa soha se akar mást, mint a mit én
akarok. És másodszor, mert gyermeki kegyeletből úgy fogom intézni a
dolgot, hogy házasságunkat ne én akarjam, hanem a papa. Én csak
engedelmeskedni fogok; ez sokkal egyszerűbb.

Miklós. – És a mama?

Elza. – A mama, szegény, nem akar semmit; csak levegőt akarna, mert
ehhez jut a legnehezebben. Akadályról tehát, akármilyen regényes volna
ez, szó se lehet. Hanem idő kell hozzá, míg az esküvő megtörténhetik,
mert maga valamiről megfelejtkezett.

Miklós. – Ugyan?

Elza. – Blankáról, Miczu, Blankáról! Nem volna helyes, magam se akarnám,
hogy én előbb menjek férjhez, mint az idősebb testvérem. A legjobb
esetben egy napon lehetne az esküvőnk. Megjegyzem, hogy ehhez a kettős
esküvőhöz már minden előkészület megtörtént. Megvan hozzá a kelengyénk,
az utolsó gombostűig; megvan hozzá a püspök, a ki megáldjon bennünket;
megvan az egész program. Ennek a programnak a legnevezetesebb pontja az,
hogy az anyakönyvvezető előtt nem fogjuk aláírni a jegyzőkönyvet, mert
nem ismerjük el az egyházpolitikai törvényeket. Így tett Géraldine
herczegnő, így tett Ilona grófnő; mi se tehetünk másképpen. Mit szól
maga ehhez?

Miklós. – Bánom is én.

Elza. – Maga aláírhatja, ha akarja.

Miklós. – Szívesen. Az ördög előtt is aláírom, hogy magát feleségül
akarom venni. De jó volna, ha egy kicsit siettetné a nénjét.

Elza. – Ez már nem fog olyan könnyen menni.

Miklós. – Miért ne menne könnyen? Blanka nagyon szép leány, érzéketlen
szívűnek se látszik…

Elza. – Sokkal szebb, mint én; a mi pedig a szívet illeti, ó, semmi
kifogás!… Hanem egy kis hiba van a kréta körül. Mondom, hogy minden
megvolna a kettős esküvőhöz. A püspök már régóta vár bennünket, a
kelengyénk készen van, közel két esztendeje… az enyém is, mert az volt a
terv, hogy engem a párisi Beer fia fog elvenni és a párisi Beer fia nem
írta volna alá a jegyzőkönyvet…

Miklós. – No lám, no lám és én ezt nem tudám! Aztán min mult a dolog?

Elza. – Azon, hogy én semmit se írtam volna alá, a mit a párisi Beer fia
aláír, mert nekem nem tetszett a párisi Beer fia. De ne beszéljünk
erről, mert a párisi Beer fia már régóta letárgyalt dolog. Elég az
hozzá, semmi se hiányoznék a kettős esküvőhöz, csakhogy Blankának egy
kicsit várnia kell.

Miklós. – Várnia kell? Mit kell várnia?

Elza. – Végre is magának elmondhatom… magának mától fogva joga van a
családi titkokhoz… Azt kell várnia, míg egy kicsit elfelejtődik, hogy
egyszer már menyasszony volt.

Miklós. – Ne mondja! És visszament a parti?

Elza. – Nem ez a helyes kifejezés. Nem ment vissza, hanem füstbe ment.

Miklós. – No én ezt nem tudtam.

Elza. – Csak kevesen tudták, mert ez a história nem otthon történt,
hanem külföldön, Olaszországban; aztán hamar véget ért s mi nem nagyon
hireszteltük. Azért akadtak jóbarátaink, a kik siettek ennek a
szerencsétlen menyasszonyságnak a hírét haza szállítani s az illetők
szépen kiszínezték azt, hogy a Lidón fürödni is lehet s hogy az
ismeretség a Lidón köttetett.

Miklós. – Ahá!

Elza. – Semmi ahá! Egyszer majd elmondom ezt a históriát, hogy tisztában
legyen vele.

Miklós. – Miért nem mondja el most?

Elza. – Mert hosszú; egész regény. És már közel vagyunk a Casinohoz;
minden perczben jöhetnek ismerősök, a kik előtt nem folytathatom. Szóval
Blankának még várnia kell, mert az elfogadható partik azóta egy kicsit
elmaradoztak.

Miklós. – És ha nagyon sokáig kell várnia?

Elza. – Ne féltse maga Blankát. A legrosszabb esetben itt volna a párisi
Beer fia. Annak én vagy ő, az mindegy; a fődolog előtte az, hogy
összeköthesse a két családi vagyont, à la Rothschild-familia. De legyen
nyugodt, Blanka nem fog rászorulni.

Miklós. – Inkább a párisi Beer előbb, mint egy másik utóbb.

Elza. – Türelem, egy kevés türelem! Nem fogom hét évig várakoztatni.
Aztán, lássa, azt hiszem, a házasságban az ér legtöbbet, hogy mátkaság
előzi meg… De az angoljainkat már nem kerülhetjük ki.

Miklós. – Vinné el őket az ördög.

Elza. – Igaz! Ma este még szó se legyen a dologról; holnapig minden
kettőnk között marad. Magam akarom a papát avizálni.

Miklós. – Ahogy akarja.

Elza. – Még egyet, mielőtt ezek a szörnyek elcsípnek bennünket. Már
tegnap is meg akartam kérni, Miczu, tegyen meg nekem egy szívességet. A
legközelebbi könyvkereskedés kirakatában van egy könyv: »Pogány
szerelmek« a czíme. Vegye meg nekem ezt a könyvet. A kereskedősegédek
iszonyúan megbámulják az embert, ha effélét vásárol. Pakoltassa be; a
vacsoránál majd átadhatja azzal, hogy elhozta a Baedekert.

* * *

(Kevéssel tiz óra után:)

Elza (megjelenik erkélyén s hosszasan nézi a sötétségbe vesző végtelen
vizet. Nagyon szépeket gondolhat, mert arcza átszellemül s utóbb boldog
mosolylyal suttogja:) – Menyasszony vagyok!…

(Egy negyedóráig ábrándozik, aztán visszamegy szobájába, leül egy
chaiselongue-ra és felvágja a »Pogány szerelmek«-et.)




II. EGY MONOKLI A VIZBEN.

– Ostende; a Casino nagy olvasóterme. Idő: délután három óra. Elza
egyedül; levelet ír. Kardcsörgés és sarkantyúpengés jelenti, hogy
Telegdy Miklós megjelent a színen. Elza a jól ismert zenére felpillant.
–

Miklós. – Én mindenütt keresem magát, és maga itt van!

Elza. – Mi van ebben csodálatos?

Miklós. – Azt mondta, hogy félháromkor találkozunk a digue-en.

Elza. – Vagy az estacade-on.

Miklós. – És maga nincs se a digue-en, se az estacade-on!

Elza. – Természetesen. Ha itt vagyok, hogyan legyek a digue-en vagy az
estacade-on?!

Miklós. – Hallja, kérem, tegye bolonddá a kedves nagypapáját.

Elza. – Most mindjárt következik Galiczia.

Miklós. – Azt maga nem éli meg, hogy én dühbe guruljak. Nagyszerű!…
mintha nem látnám, hogy ugratni akar!

Elza (elcsudálkozva). – Ne mondja! És maga ezt észrevette?

Miklós. – Nem volt olyan nehéz kitalálni. (A csalhatatlanság hangján s
hozzáférhetetlen nyugalommal.) A kicsike a fejébe vette, hogy: »Még
semmi sincs az egészből, de azért én előre férjet csinálok belőle, még
pedig egy kilencz agancsos férjet.« És hagy engem kinn parádézni a
fenében, ő pedig levelet ír, hogy mit csinál otthon a papagály, és hogy
a pincsit megfrizírozták-e?

Elza (nevet). – Na, nem egészen úgy van. Az egészből csak annyi igaz,
hogy félháromkor, ebben a melegben, nem indulok el magát keresgélni.
Különben maga a hibás, mert mindjárt mondani kellett volna, hogy »vagy
itt, vagy ott« – ez nem rendez-vous. Végre is egy leány nem veheti a
nyakába az egész tengerpartot, hogy megkérdezze a járókelőktől, nem
láttak-e valahol egy eltévedt huszárt? Pláne, a mikor tudom, hogy úgyis
elő fog kerülni.

Miklós. – A mint láthatja, engem az effélék nem zseniroznak, és ha én
magát meg akarom találni, mondhat nekem akármit.

Elza. – Megjegyzem, hogy félháromkor nem is jöhettem. Csak három
fertálykor jöttem le, mert vártam, hogy későbben majd egyedül leszek a
papával.

Miklós. – Nos, és beszélt vele?

Elza. – Nem. A papa időközben levelet kapott és most igen rosszkedvű.

Miklós. – Maga pedig meg akarja várni, míg egyszer jókedvében találja?

Elza. – Persze, hogy meg akarom várni. Többet mondok. Öt percz óta azon
gondolkozom, hogy jó lesz nem sietni ezzel a dologgal, hanem nyugodtan
várakozni s kilesni, mikor lesz egyszer nagyon jó kedvében. Az ember a
sietséggel mindent elronthat; és mindent keresztülvihet, ha meg tudja
választani a kellő pillanatot. Könnyen előadhatja magát valami, a mikor
a papa fel se veszi, hogy ez a tégla esik a fejére, és ilyenkor sokkal
könnyebb kicsikarni tőle valami könnyelmű igéretet, a mit aztán
eszkontálni kell.

Miklós. – Maga tegnap kötötte a kutyát a karóhoz, hogy így meg amúgy, az
öreg úr úgy tánczol, a hogy maga fütyül. Hanem, úgy látszik, tegnap egy
kicsit aufsnájdolt és ez az ügy sokkal keményebb dió, mint mondotta.

Elza. – Mit akar? Világos, hogy a papa magától nem lesz elragadtatva. Ne
vegye rossz néven, de elképzelheti, hogy maga neki egy cseppet se fényes
parti. Egyebekről nem beszélve, ne felejtsük el, hogy maga protestáns.

Miklós. – És aztán? Remélem, maguk már…

Elza. – Mi katholikusok vagyunk és nem azért lettünk katholikusok, hogy
a legközelebbi alkalommal protestánsok legyünk.

Miklós. – Tőlem maga maradhat katholikus, és buddhista is lehet, ha
akar. Hogy az egyik ilyen vallásu, a másik meg amolyan, az ma már nem
numerál. Vagy mit jelent akkor a polgári házasság?

Elza. – Csakhogy, a mint már mondtam, mi nem ismerjük el a polgári
házasságot. És azt hiszem, maga is be fogja látni, hogy uriember nem
házasodhatik meg egyházi áldás nélkül. Ha egy hivatalnok, nemzeti színű
szalaggal a hasán, azt mondja nekem: »a dolog rendben van« – ez az én
érzelmeimben nem fog olyan változást előidézni, hogy ettől fogva
megengedettnek tartsam azt, a mi tegnap még nem volt szabad. Igen, ha a
harangok felzúgják az égbe, hogy: »a Berzsenyi Elzával ma mennykő nagy
dolog történik!…« – ez már egészen más.

Miklós. – Hiszen elmegyek én a paphoz is, miért ne?

Elza. – Az ám, de a püspök magát nem fogja megáldani. Nem azért
várakozik két esztendő óta, hogy utóljára is egy protestáns vőlegénynyel
legyen kénytelen alkudozni. A papa pedig talán képes volna elengedni a
házasság törvényességét, hanem a püspököt nem fogja elengedni.

Miklós. – De hát mi baja velem a püspöknek?

Elza. – Ha már szóba került, jó lesz ezzel is tisztába jönni. Világos,
hogy ha maga nem makacskodik, ez sokat könnyít a helyzeten. Nekem egy
kicsit szenans erről beszélni, de hát il faut en passer par là. Szóval…
hajlandó maga reverzálist adni?

Miklós. – Miféle reverzálist?

Elza. – Tegyünk félre minden álszemérmet…

Miklós. – Ez a leghelyesebb.

Elza. – … és tegyük fel, hogy pubik is lesznek. Magának írásban kell
adnia, hogy a pubik katholikusok lesznek.

Miklós. – Bánom is én.

Elza. – Ez sokat változtat a dolgon, a maga előnyére.

Miklós. – Ha egyéb baj nincs, kár volt nem szólni.

Elza. – No, más ellenvetése is lehet a papának. Ma a milyen dühös,
bizonyosan lett volna.

Miklós. – De hát mi baja?

Elza. – Megírták neki, hogy az Auspitz, a ki nálunk fő-ember,
megbetegedett.

Miklós. – Hogy vinné el az ördög.

Elza. – Maga akkurát úgy beszél, mint a papa. Azt hittem, majd csak
szóba áll velem, de folyton azt a szegény embert szidja. »Nekem az egész
télen beteg lehet az Auspitz; semmi kifogásom. De nem, az Auspitznak
most jut eszébe megbetegedni, a mikor nekem üdülnöm kell. Ez az Auspitz
kezd igen nagy úr lenni. Azelőtt tizenhét esztendeig nem kellett neki
semmi szórakozás és most éppen a kutyanapokat választja.«

Miklós. – Bizony, várhatott volna még huszonnégy óráig, ha már úgyis
várt tizenhét esztendeig.

Elza. – Az igaz, hogy nekünk nem jól jön ez a betegség, mert
megjósolhatom, hogy a papának most már nem lesz maradása. Ha az Auspitz
hamarjában mást nem gondol, meglássa, hogy a papa itt fog hagyni
bennünket.

Miklós. – És a mi dolgunk marad?

Elza. – Sokat nem vesztünk vele, mert akár most beszéljük meg az
állapotot, akár majd csak odahaza, az ki van zárva, hogy galoppban
menjünk az esküvőre.

Miklós. – Mégis, mit képzel, mennyi ideig kell várakozni?

Elza. – Félévig, egy évig, tovább nem. Nem is olyan sok idő!

Miklós (önzetlenül, a hitelezőire gondolva). – Egy esztendő?!… Köszönöm
szépen!

Elza. – Legalább kitapasztalhatjuk, hogy nem áltatjuk-e magunkat?!…
Lássa, én ma egész délelőtt azt kérdeztem magamtól: ez az érzés legyen
az igazi?!…

Miklós. – Hja, maga flegmatikus természet… magának asszonynyá kell
lennie, hogy egy kicsit fölmelegedjék…

Elza (hirtelen kitekint az ablakon). – Lehet, hogy igaza van…

Miklós. – De én… én tisztában vagyok magammal. Én tudom… (nyugodt
biztonsággal) hogy ez az igazi.

Elza (elmerengve). – Még soha se szólt hozzám ilyen szépen!

Miklós (megfogja Elza kezét). – Nézze, Elzácska, nincs remény arra, hogy
valamivel hamarább?… nincs kilátás rá, hogy hamarosan főkötő alá lehetne
juttatni?…

Elza (a kinek úgy tetszik, hogy »verklungen war jetzt die Legende«). –
Blankát?!…

Miklós. – Igen. A párisi Beer fia sincs napirenden?… Nem mintha
lelkesülnék ezért a sógorságért…

Elza. – Mondtam már, hogy ne féltse maga Blankát. Nagyon valószinűnek
tartom, hogy még a télen férjhez fog menni. Pályázókban nincs hiány, de
magától értetődik, hogy mi egy kicsit válogatósak vagyunk. Az
elfogadható jelöltek eddig nem siettek, az igaz; de máris vannak
egypáran en vue. Csak azt kellett megvárni, míg egy kicsit elalszik az a
szerencsétlen dolog. Most már meglehetősen elaludt.

Miklós. – De hát mi volt az a história? Most se mondja el?

Elza. – Miért ne? Most ráérünk. Csak aztán ne terjeszsze. Tehát… »ülj
mellém a kandallóhoz, fel van szítva melege.«

Miklós. – Tessék?

Elza. – Nem ismeri _Csobáncz_-ot? Meg _Tátiká_-t és _Somló_-t?

Miklós. – Hogyne! Tuladunai vagyok.

Elza. – Úgy értettem, hogy a Kisfaludy Sándor költeményeit. »Róza, Róza,
közel vagyok, hahogy hívem maradtál s megtartottad, a mit nekem
Badacsonyban fogadtál. Szigligetben fogunk élni, szerelmünkben
boldogok…« Az is gentry volt, mint maga; a gentry-írók költeményeit
mégis csak elolvashatná.

Miklós. – Ha én mind el akarnám olvasni, a mit tönkrejutott
gentry-sarjadékok írnak, akkor soha se volna időm borotválkozni.
Különben én nem nevezem gentrynek azt, a ki, mikor már mindenből
kikopott, beáll zsurnalisztának, hanem csak azt, a kinek megmaradt a
földje vagy a kardja.

Elza (mosolyog). – No, az én emberemnek megmaradt mind a kettő. Katona
volt, mint maga, s a földjét se herdálta el.

Miklós (mennyei egyszerűséggel). – Akkor hát nem értem az egészet.

Elza. – Hogy miért írt verseket? (Elkomolyodik.) Az igaz, hogy ő se
azzal kezdte. Azzal kezdte, hogy szerette az asszonyokat és élte
világát… Különben csak azt akartam mondani, hogy a mit elbeszélek, olyan
régi história, mint Csobáncz története. Két éve már annak.

Miklós. – Ugy-e, milyen sok az, két esztendő?!

Elza. – Igen, mert azóta nagyon sok történt; azt lehetne mondani, hogy
minden azóta történt. Akkor még nem voltunk bárók; semmik se voltunk.
Nem szeretem a drasztikus kifejezéseket, de szó a mi szó…

Miklós. – Hogyan? Maguk akkor még?…

Elza. – No az már nem. Mi mind a ketten katholikusoknak születtünk.
Hanem akkor még szimpla pénzeszsákok voltunk.

Miklós. – Legyen nyugodt. Az se utolsó dolog.

Elza. – Elég az hozzá, a rege az előidőkről szól, a történelem előtti
időkről, a mikor még nem volt törvény, hogy az ember csak a főhelyekre
mehet nyaralni. A mama se volt még mindennel au fait… s ez, azt hiszem,
megmagyarázza, hogy akkor egy harmadrangú helyen töltöttük a nyarat: a
Lidón.

Miklós. – Az egész nyarat?

Elza. – Az egész nyarat, noha nem úgy terveztük… Már most előre kell
bocsátani, hogy Blankának van egy speczialitása. Egy ritka tulajdonsága,
a melylyel csak igen kevés felnőtt ember dicsekedhetik. Blanka soha se
volt tizenhét esztendős.

Miklós. – Hogy értsem ezt?

Elza. – Olyan sokáig volt tizenhat éves, hogy aztán nem ért rá tizenhét
lenni. A mama ugyanis azt az elvet vallotta, hogy a fiatalnak maradást
nem lehet elég korán kezdeni, s ki volt mondva, hogy a Blanka addig
maradjon tizenhat éves, a meddig csak egyáltalán lehet. Így a mamának se
kellett beeveznie a negyvenedik évbe. Ez a politika, természetesen, azt
hozta magával, hogy nekem nem szabad ráczáfolnom a Blanka tizenhat évére
és rövid ruhában kell járnom mindaddig, a míg ez policzájvidriggé nem
válik. Szerencsétlenségre nagyon hamar neki indultam a gömbölyödésnek, a
lábam botrányosan megerősödött és lehetetlen volt észre nem venni, hogy
az utczán egyre több az olyan öreg úr, a ki végtelen gyöngédséggel
nézegeti a czipőmet.

Miklós. – Ejha!

Elza. – No, magának csak elmondhatom!… Egy darabig azért nem volt semmi
baj, az öreg urak csak tisztes távolból követtek; de később, a hogy még
jobban lerítt rólam az egészség, neki bátorodtak, s végre már egy lépést
se tehettem az utczán, hogy egy egész falka öreg úr ne járjon a
nyomomban. Ekkor már be kellett látni, hogy a rövid ruhának utolsó
istenhozzádot kell mondani, ha csak azt nem akarjuk, hogy skandalumok
történjenek az utczán.

Miklós. – Hogy én magát akkor nem ismertem!

Elza. – Mondhatom vesztett vele. Különben maga volt az egyetlen, mert
engem már úgy ismert az egész város, mint Hazafi Verayt. Éppen ezért a
nagy átalakulásnak idegen helyen kellett bekövetkeznie, mert ha a hosszú
ruhát, máról-holnapra, Budapesten veszem fel először, az utczán
üdvriadalommal és folyton megújuló éljenzéssel fogadtak volna. Hogy
tehát az ellentét komikumát és a nagy aufzéhent kikerüljük,
elhatároztuk, hogy a nevezetes operácziót külföldön hajtjuk végre.

Miklós. – Veneziában?

Elza. – Igen. Persze, abban az órában, mikor először jelentem meg a
nyilvánosság előtt hosszú ruhába öltözve, a Lido terasszán a
leggyöngébbek is észrevehették, hogy nálam a tizenhat esztendőnek az
utolsó fertályát is elharangozták. Kiderült tehát a féltve őrzött titok
is, s Blanka hivatalosan tizennyolc esztendőssé lett, további
intézkedésig. Azt hiszem, ez az ujabb alkotmány még ma is érvényben van.

Miklós. – Nem is néz ki Blanka többnek; még tizennyolcznak se néz ki.

Elza. – Nem bizony, mert neki igen szerencsés a termete. Semmi
hajlandósága a hízásra, nyúlánk, arányos, a képzelhető legnagyobb
juste-milieu. Aztán az alakján is, az arczán is van valami czart vonás,
a mi őt negyven esztendős korában is meg fogja fiatalítani. Egyáltalában
én igen szép lánynak tartom Blankát; komoly, nagy, kék szemében az a
melancholia, melynek különben nála semmi értelme, mozgásának a
bájossága, és az a sajátságos delikát vonás, mely alakjának határozott
egyéniséget ad, egy nagy nemzetközi szépségderbyn is feltűnne. Aztán az
orra, szája, szeme gyönyörűen rajzolt…

Miklós. – Minden formás rajta; kár, hogy megfagy mellette az ember.

Elza. – Nem is olyan hideg, mint gondolná, és én igazán nem értem, hogy
eddig még senki se őrült meg miatta. Annyi bizonyos, hogy én számba se
jöhetek mellette.

Miklós. – Magának is megvannak a maga előnyei.

Elza (komplimentet csinál). – Köszönöm szépen a bókot, nem is
szerénységből mondom. Tudom én jól, hogy én se vagyok az utolsó, ha a
csinosságnál többre nem is pályázhatom. A testvérem szép, én nem vagyok
az, de a hunczut fekete szemem szebben ragyog, mint az övé; ha hangosan
nevetek, a messzebb ülők körülnéznek és Csillag Terézt keresik; a
hangomban van valami, a mi, ha vidám vagyok, sok, sok kis ezüst
csengetyű csilingelésére, ha meg elszomorodom, a falusi estharangszó
mélabús zengésére emlékezteti poétikusabb lelkületű tisztelőimet – azért
szeretek olyan sokat beszélni – és ha mozgásomban nincs meg az a
gracziózusan álmos lustaság, a mi a Blankáéban, az én mozgásomban és
sokat becsmérelt gesztusaimban sokkal több az elevenség, a határozottság
és a tűz. A fogam pedig éppen olyan szép és éppen olyan hófehér;
prímafogak, megnézheti, egy sincs aranyból, a lovakét úgyis meg szokta
nézni.

Miklós. – Ne ingereljen, mert mindjárt megcsókolom.

Elza. – Akkor pofon is vágom, és nem csak úgy pro forma; nem is beszélve
arról, hogy ezzel jóidőre eljátszaná a pártfogásomat, a mire pedig
alaposan rá van szorulva.

Miklós. – A fenyegetéstől nem riadok meg, de megvárom a históriát és azt
a nyugodtabb pillanatot, a mikor meggondolja, hogy beérheti egy első
fokú fegyelmi büntetéssel is.

Elza. – Azt lesheti. De hagyjon már beszélni.

Miklós. – Kérem.

Elza. – Nézze, már nem is tudom, hogy hol hagytam el… Igen… A velenczei
átalakulás, és az, hogy Blankát tizennyolcz évesnek kellett proklamálni,
egyszerre felszínre vetett egy kérdést, a melylyel azelőtt soha senki se
foglalkozott. Mindnyájunknak az járt az eszében: nem különös-e az, és mi
lehet az oka, hogy Blanka nem ment férjhez, mialatt tizenhat esztendős
volt?! Semmije se hiányzott ehhez, s vannak végre a világon, már akárhol
rejtőznek, elfogadható vőlegények is! A mamát minden bevezetés nélkül
igen nyugtalanná tette ez a kérdés; a mama, szegény, akkor még igen
energikus asszony volt… e nélkül a csapás nélkül talán ma is fiatal
asszony volna. Annyit tépelődött, hogy a papa egészen elszontyolodott.
Lassankint Blanka is búnak eresztette a fejét, a mire különben is nagy a
hajlandósága, kivált mióta tudja, hogy a bú igen jól áll neki. És ebben
a kritikus időben, a mikor minden kedély amúgy is forrongott, szóval
éppen a legrosszabbkor jelent meg az az átkozott monokli a vízben.

Miklós. – Micsoda?

Elza. – Mondom, hogy egy monokli. Egy szép napon úgy merült fel ez a
monokli a vízből, mint Afrodite a tenger hullámaiból. Kevésbbé
poétikusan és pontosabban szólva: egy úr jelent meg a látóhatáron, a ki
a vízben is, mialatt fürdött, a szemén tartotta a monokliját. Nem is
igen volt rajta egyéb; a Lidón, a mint tudja, nem kötelező a teljes
fürdő-kosztüm, s ez az úr jóformán csak a monoklijával takarózott. Ezt
alighanem némi czélzatossággal cselekedte, mert azt meg kell adni, hogy
igen jól festett a vízben. Szép szál legény volt; athleta-alak, minta
egy szoborhoz. Nem tudom, ezzel hatott-e jobban, vagy a monoklijával, de
annyi bizonyos, hogy: hatott.

Miklós. – És maga ezt elmondja nekem?

Elza. – Nem magamról mondom el, hanem a fürdő és ebédelő asszonyok
sokadalmáról. Én csak azt a megjegyzést fűzöm ehhez a monoklihoz, hogy
sajátságosnak találom a bölcs természetet, mely néha púpos hátat ad a
legérzékenyebb szíveknek, máskor meg a leggyönyörűbben stafirozza ki a
legszemtelenebb svihákokat.

Miklós. – Szóval, maga is érdekesnek találta a monoklist.

Elza. – Érdekesnek találta azt minden fehérnép; az igaz, hogy bajos is
volt észre nem venni, mert órák hosszat produkálta magát a terasz előtt,
a homokban, a vízben. Hozzá kell tennem, hogy czivilben éppen olyan jól
festett, mint a monoklival enyhített fürdőuniformisban. A balszemét
mindig összehunyorítva tartotta, mintha a szeme fájna. Ha valaki
szemfájós, ez nem érdekes; de ha valakinek nem fáj a szeme, és mégis úgy
néz, mintha szemfájós volna, ennél nem is képzelek elegánsabb dolgot.
Próbálja meg csak… Eh, maga ezt nem tudja; ehhez érteni kell… A monoklis
ezzel a fájósnak látszó szemével úgy tudta lenézni a férfiakat és
lábujjhegyig végig vizsgálni a nőket, hogy az egyszerűen mesébe való
volt.

Miklós. – Még jó, hogy már hosszú ruhát viselt.

Elza. – Hagyja el; mindjárt ki fog derülni, hogy én voltam az egyetlen,
a kit ez a szemfájós tekintet nem igézett meg. A többiek mentségére
megjegyzem, hogy a monoklis teljes adjusztirungban és közelebbről éppen
nem veszített. Rémesen elegáns ember volt; egyike azoknak, a kiken
meglátszik, hogy soha se csinálnak egyebet, csak a személyöket ápolják.
Tudja-e maga – talán nem is érdeklődik ez iránt – hogy a czivilek közt
aránylag igen kevés az igazán elegáns ember?

Miklós. – Ez már igaz.

Elza. – Mert az eleganczia egész embert kíván. A ki egyébbel is
foglalkozik, mindjárt meglátszik rajta. Ott van például a Duczi gróf.
Annak ugyan mindene megvolna hozzá, hogy elegáns legyen; de mert gróf
létére egy ideig a könyveket bújta és összeolvasott tücsköt-bogarat, ezt
a külseje soha se tudja kiheverni. Senki se mondaná róla, hogy gróf; egy
jó modorú lateiner és pont. Maguknál ez másképpen van, mert maguknak
semmi dolguk.

Miklós. – Nekünk nincs semmi dolgunk?!

Elza. – No, egy kicsit kivonulni, egy kicsit felügyelni, egy kicsit
parancsolgatni, gondoskodni róla, hogy a kutyát megmosdassák, aztán
egész nap csiszorálhatja a körmét és mehet udvarolni. Maguknak könnyű.

Miklós. – Ejnye be furcsa fogalmai vannak a komoly dolgokról! Ha maga
tudná, hogy mi az a taktika, stratégia, tereptan…

Elza. – Ezt én mind jobban tudom, mint maga… egyébként nem hiszem, hogy
képes volna az összes tantárgyakat felsorolni… De most nem magáról van
szó, hanem a monoklisról… Elárulom a családi titkot. Alig láttuk egy
párszor, a terasszon, meg a _Hôtel des Bains_ ebédlőjében, a hideg
Blanka már égett, mint a papiros. No és a mikor bemutatták: valamennyien
meg voltunk hatva. Képzelje el, hogy egy semmit sem sejtő családnak
bemutatják Edelweiss grófot.

Miklós. – Csak nem a híres Edelweiss grófot…

Elza. – De igen. Azaz hogy nem azt az Edelweiss grófot, a kinek a
felesége Frigyes Károly trónörökösnek a barátnője, hanem ennek az
Edelweiss grófnak az öcscsét, a híres Edelweiss grófné sógorát, a ki
tehát kvázi sógora a trónörökösnek is…

Miklós. – Ah, gratulálok!

Elza. – Vegye ehhez, hogy éppen az előtte való nyáron sokszor láttuk
Gasteinban a híres Edelweiss grófnét. Mindnyájunkat elragadott, és ekkor
meggyőződtünk róla, hogy a trónörökösnek a neje és a kedvese között
főképpen az a különbség, hogy a trónörökös kedvesét sokkal jobban
ünneplik, mert sokkal nagyobb az udvara.

Miklós. – Ez természetes. Az egyik elő van írva, a másik pedig csinos.

Elza. – A fődolgot azonban még nem mondtam el. Edelweiss gróf, a mikor
megismerkedtünk vele, erősen udvarolt a Hirschler Zelmának, hisz ismeri
a Zelmát! A Zelmáék is ott voltak, mert nekik mindig ott kell lenniök, a
hol mi vagyunk. Megjegyzendő, hogy a papa és a Zelma apja között már
régi a pártviszály vagy hogy mondják… Régebben sokáig rivalizáltak, és
nem csak egy pár forintba ment a harcz… Persze utóljára is a Zelma apja
húzta a rövidebbet, de ne féltse őket, Hirschler azért nem maradt az
utczán… Gondolhatja, hogy nem lehetett bosszúság nélkül nézni, a mit
Zelma mívelt a gróffal. Már azt hitte, hogy czélnál van, mert a gróf
elválhatatlan volt tőlük és egészen megkergültnek látszott. Mi
természetesen, a szomszéd asztalnál, néma méltósággal néztük a Zelma
illetlenkedését. De ez csak addig tartott, a míg nekünk is bemutatták a
grófot, azután a gróf egyszerre megváltozott, mintha kicserélték volna.
Tudja, ezt meg lehetett érteni. Hogy jöjjön a Zelma a Blankához, akár
mint parti, akár mint szépség?! És végre is mi nem ignorálhattuk a
grófot, csak azért, hogy a Zelma meg ne pukkadjon; juszt se, hadd
pukkadjon meg. Ezek után fogalma lehet róla, hogyan érezte magát a
Zelma, mikor a gróf egy szép nap átpártolt a mi asztalunkhoz, és azután
rá se nézett többet.

Miklós. – Én azt hittem, hogy a Zelma és maguk a legjobb barátnők.

Elza. – Azok is vagyunk. Az igaz, hogy az asztalhistória és kivált az
után, a mit mindjárt el fogok mondani, egy ideig nem beszéltünk
egymással, de istenem!… az emberek összevesznek és megint kibékülnek… ez
az élet!… mondhatni: az egész élet ebből áll. Különben én elvből nem
hiszek a barátságban… és miért is volnánk barátnők?! Hogy mindig együtt
vagyunk? Ez, szerintem, nem jelent semmit.

Miklós. – Így már értem. De folytassa. Mit mondott az előbb?… Mi történt
azután?…

Elza. – A dolgok gyorsan fejlődtek. A gróf hevesen kezdett udvarolni
Blankának; nem titkolta el, hogy szándékai igen komolyak; és
mindnyájunkat elhalmozott a figyelmességével. Hazudnám, ha letagadnám,
hogy a gróf is tetszett a familiának. Csak éppen nekem nem tetszett. A
papa egy ideig ingadozott; eleinte az én pártomon volt, nem a Blankáén.
De utóbb ő is beadta a derekát. Egy alkalommal kirándultunk Padovába s
megnéztük Szent Antal kápolnáját. A gróf a templomban a tökéletes
világfiból áhitatos hívővé változott át; nem zsenirozta magát előttünk,
hanem letérdelt és öt perczig buzgón imádkozott. Ez a legjobb hatást
tette, s a kirándulás után a papa elégedetten jegyezte meg, hogy a gróf
olyan ember, a kivel a legmagasabb egyházi méltóságok is örömmel
érintkeznének.

Miklós. – Ha az öreg úrnak csak az kell, én legközelebb ministrálni
fogok.

Elza. – Menjen, magát be se eresztik a templomba, ha csak írást nem hoz,
hogy bűnbánatot akar tartani, s vezeklésül nyomban megházasodik… De ne
szakítson mindíg félbe. Elég az hozzá, félig-meddig a papa is megingott;
Blanka és a mama pedig egészen oda voltak. Azt hiszem, kettőjük közül a
mama volt a szerelmesebb; és ha egy asszony a leánya számára szerelmes,
ez a legvégzetesebb szenvedély a világon.

Miklós. – Mit gondol? Ha holnaptól fogva elkezdenék a mamának erősen
udvarolni…

Elza. – Hagyja el! A szegény mama soha se lesz többé szerelmes. Ez a
mexikói vőlegény volt az utolsó ábrándja. Akkor, még egyszer, nagyot
lobbant a gyertyaláng, de aztán végképpen kialudt. Nem, ekkora szerelmet
már egyikük se fog érezni, se ő, se Blanka. Olyan szerelmesek voltak,
hogy a legtermészetesebb óvatosságról is megfelejtkeztek. Nemcsak hogy
ohne weiteres igent mondtak a grófnak, de abba is beleegyeztek, hogy a
dolog a lidói ismerősök kis körében püblikké váljék. A mama elnézte,
hogy a Blanka karonfogva járjon a gróffal, hogy messzire kiúszszanak a
vízbe, és mit tudom én még mit, bár forma szerinti eljegyzésről szó se
lehetett. Az igaz, hogy a gróf viselkedése nem szolgáltatott okot
semmiféle gyanúra; azt hiszem, soha se látok többé ilyen sans reproche
lovagot. Csak egy hibát követett el: nagyon sürgette az esküvőt. Erőnek
erejével Veneziában akart megesküdni, valamelyik klasszikus templom
klasszikus oltárképe előtt, Veneziában, a boldog szerelmesek otthonában,
a mézeshetek hagyományos földjén, a csend, a víz, a hold és a dal
tündéri városában! Bizonyítgatta, hogy olyan egyszerű a szükséges
iratokat hazulról meghozatni!… neki már meg is vannak a papírjai… és én
furcsának találtam, hogy olyan sok papírt hordoz magával.

Miklós. (Kiforgatja a zsebeit és a tárczáját.) – Ha gyanúba kevert, hogy
én is sürgettem magát: nézze, megmutatom, hogy nálam nincsenek papirok.

Elza. – Úgy látom, még bank- és állam-jegyek sincsenek nagy számmal, a
mi pedig már nem okoz alkalmatlanságot… Ezt a papának kellett volna
megmutatnia, ha minden áron okulni akar a gróf esetéből.

Miklós. – Miért a papának?

Elza. – Azonnal rá fog jönni, csak hallgassa meg ezt a tanulságos és
erkölcsnemesítő történetet. Ugyanabban az órában, a mikor én elbámultam
rajta: hogyan lehet valaki ellátva minden szükséges okirattal és
bizonyítványnyal, a gróf elhatározta, hogy megvendégel bennünket.
Viszonozni akarta, hogy egy párszor mi is vendégül láttuk. A meghívást
nagyon szeretetreméltó formában adta elő; lehetetlen volt
visszautasítani. Hát megettük az ebédjét; a _Bains-_ben, de nem a
verandán, hanem az egyik nagy teremben, külön felszolgálattal. El fogja
hinni nekem, ha a Telegdy Viktor becsületszavára mondom, hogy ez volt
életemnek legdúsabb lakomája. Csak Lucullus mitmacholhatott ilyeneket. A
menu fecskefészek-levessel kezdődött, és hasonló stilusban folytatódott;
csak éppen pávanyelvet nem kaptunk. Mindjárt a lakoma elején
észrevettem, hogy a papa szokatlanul komor; alig evett valamit, és
mintha nem mert volna a gróf szemébe nézni. Azt hittem, a magyarázat
igen egyszerű. A papa, azóta, hogy a jó isten egy kicsit fölvitte a
dolgunkat, sokban megváltozott; külsőségekben igazi grand seigneur-ré
vált, hanem a gyomra a régi maradt. Egy kis jó, párolt libaczombot nem
adna oda semmiféle ritka ételért. Gondoltam magamban: egyszerűen nem
tudja enni a gourmet-knak való falatokat. Hanem a lakoma után, mikor a
gróftól elváltunk, hirtelen megszólalt: »Nekem az a fecskefészek-leves
nem tetszett«. Többet nem szólt, de egész este igen komor maradt.
Később, a mint a Stabilimento-ból hazafelé sétáltunk, s a mama Blankával
előre ment, előttem ki is bővítette a megjegyzését: »Akárhogyan
gondolkozzam, mindenképpen úgy jön elő, hogy az a fecskefészek-leves
nekem sok pénzbe fog kerülni«. A mamáék előtt nem szólt bővebben, de
ettől fogva láttam, hogy fentartás nélkül visszajött megint az én
pártomra. Hetek mulva is, valahányszor a mama vagy a Blanka tele voltak
a gróffal, hogy a gróf így meg amúgy, micsoda ritka ember, soha se
mulasztotta el megjegyezni: »Nekem az a fecskefészek-leves nem
tetszett.« Többet nem mondott, de én értettem őt.

Miklós. – Az effélét jó tudni.

Elza. – Hanem azért a legnagyobb bajok történhettek volna velünk, ha
véletlenül nincsen családunknak egy őrangyala. Ez az őrangyal – nem
találná ki – a Zelma volt.

Miklós. – A Zelma?

Elza. – Igen. Bevezetésül meg kell jegyeznem, hogy a Zelma tajtékzott,
és dühében nem tudta, mit csináljon. Az a gondolat, hogy a gróf nem őt
veszi feleségül, hanem a Blankát, elvette az eszét. Szóval, egy szép
napon egy mézédes levelet kapok tőle, melyben a következőket írja: Mint
családunk jóakarója, figyelmeztet bennünket, hogy óvakodjunk Edelweiss
gróftól, mert ez az úr nem is Edelweiss gróf, hanem egy nemzetközi
szédelgő, a kinek már igen sok dolga volt a legtöbb állam
büntetőtörvénykönyvével. Reméli, hogy nem értjük félre az ő intenczióit,
s nem vesszük zokon ezt a barátságos figyelmeztetést, melyet csak az
irányunkban érzett rokonérzés sugall. Egyébként marad alázatos
szolgálónk. Persze, a Zelma azt hitte, hogy mindebből egy szó sem igaz,
ellenben bennünket meg fog ütni a guta. De mit tesz isten? A Zelma
igazat hazudott!

Miklós. – Ugyan ne mondja!

Elza. – Szóról-szóra. Természetesen soha se jöttünk volna erre a
gondolatra, de nekem az a szeszélyes ideám támadt, hogy ezt az otromba
levelet, a melyből csak úgy bőgött a bosszúállás, saját felelősségemre
megmutatom a grófnak. A gróf nevetett, aztán a kezével egy olyan
mozdulatot tett, a mely a szánalmon és a megvetésen kívül csak ezt
fejezte ki: »Istenem, mit csináljon az ember egy szerelmes és bosszúálló
czigányleánynyal?!«… S nyugodtan visszaadta a papirt. Mert azt meg kell
adni, bogy úgy tudott viselkedni, mint egy márki, vagy egy első
szerelmes a _Théâtre Français_-tól. Hanem mialatt a levelet olvasta, a
tekintetében megvillant valami, a mi nekem nem tetszett… egy cseppet se
tetszett… jobban nem tetszett, mint a papának a fecskefészek-leves.
Hirtelen, nyugtalanítóan, mint derűs, napos időben egy érthetetlen
villámlás, átczikázott a fejemen az a gondolat, mely akkor a
legfurcsábbnak, a legmeglepőbbnek, a legképtelenebbnek tűnt fel… és
bájosan mosolyogtam, hogy el ne áruljam az ötletemet. Vigyázzon, Miczu,
bennem van valami az orosz nők alattomosságából! És ha azt mondja, hogy
ez lengyelországi örökség valamelyik ősanyámtól: lelke rajta!

Miklós. – No lám, én mindig azt hittem, hogy maga túlságosan közlékeny
és túlságosan nyiltszívű!

Elza. – Ne higyjen, Miczu, az asszonyfajtának! Megbízhatatlan az már
béka korában is! Ezzel a bájos mosolylyal mintha az egész ügy el lett
volna temetve; mintha a Zelma levelét belepte volna a hó. Egy darabig
nem is mukkantam; hanem, a mikor a gróf már biztonságban érezte magát,
oldalba löktem a papát és elkezdtem susogni a fecskefészek-levesről.
Elmondtam a tapasztalataimat és azt szuggeráltam neki, hogy jó volna egy
tudakozó-irodához fordulni. A papa ebbe nem akart belemenni; azt mondta,
hogy ez nem elegáns. Nem elegáns, de praktikus – vitattam én s az
összesugásnak csakugyan összeesküvés lett a vége. Mondhatom, nehéz volt
kicsikarnom a papa beleegyezését; de végre is sikerült, azzal, hogy
felsülés esetén magamra vállalom az egészet s kijelentem, hogy csak
juxot akartam csinálni. Snasz eljárás volt, megengedem, de egyszersmind
bölcs eljárás; a mint hogy ez a kettő rendesen egyet jelent.

Miklós. – Maga képes volna kémekkel venni körül engem is.

Elza. – De még mennyire képes volnék!… Miért ne? Szeretek tisztán látni
és tapasztalásból tudom, hogy a kémek igen hasznos háziállatok. A
velenczei eset is ezt bizonyítja. A tudakozó-iroda ügynöke megérkezett,
egy kicsit körülnézett, s alig, hogy körülnézett, kiegészítette magát
egy detektivvel. Gyönyörű dolgok sültek ki. Kiderült, hogy a Blanka
vőlegényét csakugyan Edelweissnak hívják, de nem gróf, hanem egy
becsületes péknek rossz útra tévedt fia. Kiderült az is, hogy a
sógornője csakugyan vadházasságban él valakivel, de nem egy
trónörökössel, hanem egy borbélylyal. És ez még semmi.

Miklós. – Komolyan mondja?

Elza. – A legkétségtelenebb bizonyítékok voltak a kezemben. Kiderült,
hogy a mi barátunk egy világszerte ismert hitelezési csaló és
házasság-szédelgő. Hogy tanulmányait egy javító intézetben végezte, hogy
tizenhárom éves korában betört egy sekrestyébe és ellopta a szent
edényeket, hogy – nem tudni, minő kegyes hajlamból – később is nagyban
foglalkozott misemondó ruhák eltolvajlásával s hogy az
igazságszolgáltatásnak több évi börtönnel adósa. Képzelheti a hatást.

Miklós (nevet). – Na, ez jó; erre nem voltam elkészülve!

Elza. – Maga is nevet… hát még hogy nevetett a Zelma! Meg tudtam volna
fojtani a rongyost. De mi nem nevettünk. Még sírtunk is, mikor elvitték
a grófunkat, hogy kiülje három rendbeli börtönbüntetését… három
különböző országban. Szegény mama! Majdnem bele halt ebbe a skandalumba.
És mikor menekültünk a lidói ismerősök elől a vasúton, a hol örökre
elvesztette a lélekzetét, egyre azt ismételgette, levegő után kapkodva:
»Misemondó ruhákat!… misemondó ruhákat!…«

Miklós. – Hát az öreg úr? Mit szólt az öreg úr?

Elza. – A papa csak annyit mondott Blankának: »Ez neked egészséges.«
Soha többé nem hozta elő a dolgot. Gondolhatja, hogy mi se gyakran
emlegetjük. Legfeljebb, ha már nagyon veszekszünk a Blankával. Persze,
ha az ember kifogy minden argumentumból, nem állhatja meg, hogy oda ne
vágja: »Tessék, a mexikói menyasszony!…« Ez csalhatatlan. Ilyenkor a
Blanka elsáppad és egyszerre megnémul.

Miklós. – És Pesten sokat beszéltek az esetről?

Elza. – Éppen eleget. A Zelmának természetesen három hónapig nem volt
egyéb dolga, mint hogy a mi malőrünkkel házaljon. Felczifrázta az esetet
mindenféle garnirunggal; vérfagyasztó részleteket tudott. De aztán
elvettem a kedvét a további tracscsolástól, mert azt mondtam neki: »Soha
se hálálhatjuk meg eléggé a szívességedet. Képzeld, nélküled benne
maradtunk volna a szószban; s a Blanka ma esküdt felesége volna ennek a
betörőnek!« Erre megdöbbent. Az a gondolat, hogy még ez is
megtörténhetett volna, s hogy éppen ő volt az, a ki a bajnak elejét
vette – elrontotta minden örömét. Azóta békében vagyunk.

Miklós. – De jaj azoknak, a kik ezentúl pályázni szándékoznak! Az
illetők szóba se kerülhetnek addig, a mig a tudakozó-iroda nem referált
róluk és a detektiv tauglich-oknak nem jelentette ki őket.

Elza (ridegen). – Magáról a következő adatokat terjeszthetem elő.
(Elővesz a pénztárczájából egy papirszeletet és olvassa:) Szegényebb,
mint a templom egere; a templom egerének ugyanis nincsenek adósságai.
Bilancz: a kis birtoka megér 35–38 ezer koronát; többet nem, mert a
szántóföldje nem első minőségű, a közlekedése gyarló, sok benne az erdő
és az erdőn rablógazdálkodást folytattak. A várható öröksége körülbelül
ugyanennyi. Ezzel szemben az adósságai 80–85 ezer koronára rugnak; a
pénzintézeteknél és az uzsorás bankoknál lévő adósságait sok óvás után,
de valahogy mégis fizeti, a többieket ellenben, kivált az iparos
hitelezőit, főképpen gorombaságokkal elégíti ki. Ezt leszámítva, elég
szolid magaviseletet tanusít; nevezetesebb szenvedélyei nincsenek.
Kártyázni ritkán szokott; csak közepesen játszik, de szerencsével:
inkább nyer, mint veszít. Iszákosnak se mondható; két-három
spriczczernél nem igen iszik többet s a magáéból ritkán pezsgőzik. Korán
fekszik, korán kel; a szolgálatban rendes; minősítése kielégítő; igen jó
lovas. Szokásai komolyabb felfogásra és határozott életczélokra
vallanak. Az étkezésre nem sokat költ, a hölgyekkel szemben sem bőkezű,
csak a fiákerezésben mértéktelen. Informáczióm még azt teszi hozzá, hogy
nagyon szeret a lóversenyre járni, de mindig azt a lovat fogadja meg,
húsz, maximum száz koronával, a melyik utolsónak kullog be… Ez nem baj,
mert tőlem majd jobb tip-eket fog kapni… Ime, ez maga, a láthatatlanok
itélőszéke előtt.

Miklós (megilletődve). – Maga fene leány, Elza!




III. SZERVUSZ, SZERELEM!

– Történik: a Nádor-utczai palota nagy szalonjában, délután három
órakor. Elza és unokatestvére: Berzsenyi Zoltán élénken vitatkoznak. –

Zoltán. – Azt mondtad, hogy ma megint kiizzadsz száz bükköt. Nem talán,
hanem feltétlenül.

Elza. – De ha nincs! Mindössze hatvanhét forintom van. Oda adok
hatvanat, s a többit megkapod jövőre.

Zoltán. – Csak add ide nyugodtan mind a hatvanhetet. Marad
százharminczhárom.

Elza (pénzt vesz ki a tárczájából s leolvassa az asztalra). – …
Negyvenöt, ötven, hatvan, hatvanöt, hat, hét… Te, van még húsz
krajczárom! Odaadjam?

Zoltán. – Czigány vagyok én, hogy hatosokkal akarsz kifizetni?!

Elza. – Csak ne légy olyan büszke, a mikor kiszipolyozol egy szegény
nőt, a ki tulajdonképpen egy fityinggel se tartozik neked.

Zoltán. – Hja, barátom, ha nem akarsz fizetni, akkor ne adj nekem ilyen
megbízásokat; az ilyen megbízások pénzbe kerülnek! Vagy azt hiszed, hogy
Ede, a főpinczér, meg Móni, a fiákeres, majd itéletnapig fognak
várakozni?! Na, akkor jól ismered őket!

Elza. – Ha én teneked azt mondtam, hogy az összes költségeket viselni
fogom, ebből nem következik, hogy egy hétig minden fiákeres-ló vederből
igya a pezsgőt, és hogy azonnal teletömd a pénzemmel a Káposztának a
zsebét. Ha olyan helyre legény vagy, szeressen téged a Káposzta
kisasszony önzetlenebbül.

Zoltán. – Csak mondd ezt a Káposztának! (Az egyik tizest nézegeti.) Te,
nem rossz ez a tizes?

Elza. – Mért? Mert egy kicsit elhasznált? A Káposztának így is jó lesz.

Zoltán. – Ha ezzel azt akarod mondani… Különben a ki fizet, az mondhat
akármit. Szerintem: a ki fizet, az úr. Hát jól van, a többi
százharminczhárom bika maradjon szombatra. Ámbár jobb volna, hogyha
becsapnál valamit.

Elza. – Nekem nem olyan sürgős. Gyere csak szombaton.

Zoltán (elteszi a pénzt). – Akkor hát szervusz.

Elza. – Szervusz.

(Zoltán el.)

Elza (elővesz egy könyvet az asztalról). – Hol is hagytam el?… Igaz,
megjegyeztem a lapot. (Olvasni kezd:)

  Magyar vagyok. Természetem komoly,
  Mint hegedűink első hangjai.
  Arczomra fel-felröppen a mosoly,
  De nevetésem ritkán hallani.
  Ha az öröm legjobban festi képem:
  Magas kedvemben sírva fakadok;
  De arczom víg a bánat idejében,
  Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

(Katicza jelenik meg az ajtóban.)

Katicza (bizalmas mosolygással). – A hadnagy úr van itt! Nem tudom mért,
azt mondta, jelentsem be.

Elza. – Ah!… Legyen szerencsém! (Leteszi a könyvet s feláll. Katicza
kimegy s egy fél percz multán Telegdy Miklós lép a szobába. Az arcza
rideg; tartása katonás.)

Miklós (némán köszön, lassan előre lépked, s egy levelet tesz az
asztalra). – Mi ez?

Elza. – Hohó, hadnagy úr, ne olyan konfidens hangon! Meghalt a gyerek,
vége a komaságnak.

Miklós. – Nekem nincs kedvem viczczelni. Azt mondja meg, hogy: mi ez?

Elza. – Én nem viczczelek, hanem rendreutasítom önt, a hogy érdemli. A
kérdésére pedig azt válaszolom, hogy: ez, kérem, egy levél, melyben
tudtára adtam, azt hiszem: magyar nyelven, hogy köztünk vége mindennek,
örökre.

Miklós. – Mivel pedig ez nagy szó, s mivel a kislányos tréfáknak és
kislányos szeszélyeknek is megvan a maga határa: legyen szabad
érdeklődnöm, hogy: miért?

Elza. – Mert nem szeretem magát. Ennyi az egész.

Miklós. – Heteken és hónapokon át ennek az ellenkezőjét mondta. Nekem
tehát van okom föltenni, hogy most maga nem mond igazat.

Elza. – Heteken és hónapokon át hittem, hogy szeretem… ez igaz. Ámbár
néha voltak kételyeim és én becsületesen beszámoltam ezekkel is… De most
már tudom, hogy nem szeretem. Bizonyosan tudom, hogy nem szeretem. Tehát
megírtam… az igaz, egy kicsit röviden… hogy nem lehetek a felesége…

Miklós. – És erre most jön rá, két nappal az eljegyzés után?!…

Elza. – Két nappal az eljegyzés után, vagy két nappal az esküvő előtt,
vagy akár két nappal az esküvő után… ez nem változtat azon, hogy
levonjam az összes konzekvencziákat. Mindenesetre okosabb, hogy most
jöttem rá… mert ha ez két nappal az esküvő után történik, biztosíthatom,
hogy rosszabb volna, és nem csak én rám nézve.

Miklós (látván, hogy az eset komolyabb, mint hitte). – Kedves Elza! Maga
most nem beszél komolyan; magából csak a harag beszél. Valami történt…
el sem képzelhetem, hogy micsoda… a mi igen megbosszantotta… és a miért
meg akar szekirozni… Azt gondolta magában: no, rá fogok ijeszteni erre a
huszárra!… de ez a huszár egy cseppet se ijedős. Tudja, hogy csak neki
volna oka a haragra, és előre kijelenti, hogy jövőre a szeszélyeket nem
fogja tűrni. De fölteszi, hogy valami félreértés okozhatta ezt a
szeszélyeskedést, és hinni akarja, hogy az egész makranczosság csak
faxni, a minő hölgyecskéknél előfordul. Azért, bár a rend az, hogy a
rossz kislányokkal szigorúan kell bánni, ez egyszer nem úgy felel a
levélre, a hogy kellene, hanem megvárja a magyarázatot. Szóval,
iparkodjunk nyugodtan beszélni.

Elza. – Iparkodjunk nyugodtan beszélni.

Miklós. – Nos hát, én egy szót se hiszek abból, hogy maga engem már nem
szeret; ezt csak most mondja, dühében, az ellenkezőt pedig már nem
egyszer mondta, s nekem mindenesetre kellemesebb az ellenkezőt hinni. Ez
egy. A másik az, hogy én is szeretem magát (Elza a fejét rázza); ezt
maga igen jól tudja… Mi több: maga nekem már a jegyesem… E szerint
megkövetelhetem, hogy feleljen a kérdéseimre nyugodtan. Mit jelent ez a
komédia? Miért haragszik? Mi izgatta fel?

Elza. – Édes barátom, maga téved. Én komolyan beszélek; rémkomolyan. És
nem is haragszom, csak átkozottul szomorú vagyok.

Miklós. – Ez nem felvilágosítás.

Elza. – Ha egyszer jónak látja illendő hangon kérni: megkaphatja a
fölvilágosítást. Azt már nem tudom, hogy kielégítőnek fogja-e találni?…
De elmondhatom, a mit tudni óhajt, föltéve, hogy nem ilyen nyers hangon
kivánja, és nem beszél velem úgy, mint egy hadbíró a
katona-szökevénynyel. Mondom, hogy ennek a hangnak már semmi értelme.
Mától fogva idegenek vagyunk, és ez az erélyes hang nem hat rám többé, a
mióta tudom, hogy csakis a hangja erélyes.

Miklós. – Igyekszem nyugodt maradni…

Elza. – Tegye azt, barátom.

Miklós. – … és még egyszer kérem, szépen kérem, mondja el: mi történt?
mi izgatta fel?

Elza. – Nem izgatott fel semmi és nem történt semmi nevezetes. Valami
történt – majd elmondom – de az eset jelentéktelen. Az esetnek csak
annyi szerepe van, hogy felnyitotta a szemem. Ön türelmetlen, kedves
barátom? Rosszul teszi, ha türelmetlenkedik, mert akkor soha se fog
megtudni semmit.

Miklós. – Csak azt akartam mondani…

Elza. – Lám, már csakugyan nyugodtabb! Igaza van, mért ne beszélhetnénk
a dologról minden szenvedélyesség nélkül, barátságosan?!… hisz alighanem
utóljára diskurálunk. Azt akarta mondani, ugy-e, hogy az esetet szeretné
hallani?! Türelem, édes barátom, egy kevés türelem! A baj nem ezzel az
esettel kezdődött; ezzel elvégződött.

Miklós (még folyvást reménykedve, s a helyzethez mért feszességgel). –
Kérem, már nem mondtam semmit! Egyszerűen hallgatom, a mit szíves lesz
velem közölni.

Elza. – Hát, kedves barátom, csak egy csekélység történt, a min maga
talán nevetni fog; én is nevettem volna rajta, ha nem érint ilyen
közelről…

Miklós. – Mindjárt gondoltam.

Elza. – Hogy megérthesse, miképpen vezethetett ez a jelentéktelen
história arra, hogy két nappal az eljegyzés után egyszerre csak
felmondjam a barátságot és szakítsak magával mindenkorra, értse meg:
minden korra… hogy megérthesse, miért csinált az a kis eset az én
lelkemben olyan nagy revolúcziót, előre kell bocsátanom egyet-mást.

Miklós. – Hallgatom.

Elza. – Először is: el kell mondanom valamit, a miről még sohase szóltam
magának… Én már régen tudom, kedves barátom, hogy maga nem szeret engem.
(Miklós tiltakozó mozdulatot tesz.) Sohase tagadja! Maga nem szeret
engem; de el akart venni, mert jó parti vagyok, s azt remélte, hogy
kellemes feleség lesz belőlem: szimpatikus, vidám, és olyan, a kit nem
kell szégyellni. Én ezt régen tudom; maga egy párszor vigyázatlanul
nyilatkozott a terveiről, s én mindenről a legpontosabban értesültem…

Miklós. – Maga a pletykálóktól és a detektivektől akarta megtudni, hogy
szeretem-e?

Elza. – Ne vitatkozzunk erről; nem csak tudom ezt: láttam!… Nagyon
messzire vezetne, ha rendre elmondanám, hogy miből láttam. Azért nem
fogom felsorolni a megfigyeléseimet; ez különben is kissé megszégyenítő
volna rám nézve… Elég az hozzá, már régen tudom, hogy nem szeret, hogy…
mondjuk ki a meztelen igazságot!… hogy csak az aranypotykát látta
bennem.

Miklós. – És maga ilyen bagázsnak néz engem?!

Elza. – Ne sértődjék meg; nem akarom sértegetni. A mint láthatja, ha
fájt is ez a bizonyosság, azért nem következtettem belőle semmi olyast,
a mi bánthatná az érzékenységét… a szomorú fölfedezés nem változtatta
meg a viszonyunkat… még csak nem is szóltam róla magának… Én ugyan
sehogyse tudom megérteni, hogyan házasodhatik meg valaki érdekből, de
sajnos, egy cseppet se vagyok naiv perszóna, és tudom, hogy
megcselekszik ezt a legkorrektebb urak is, a hölgyekről nem is beszélve…
tudom, hogy ez világ sora… és nem botránkoztat meg a dolog, akkor se, ha
az én bőrömre megy.

Miklós. – Maga szépeket mond rólam! De megigértem, hogy nyugodtan fogom
végighallgatni…

Elza. – Higyje el, jól teszi, mert különben sokat kellene törnie a
fejét, és mégse találná ki: mi az, hogy az előbb még nem volt semmi
bajom, és aztán tessék… egyszerre csak vége a kalandnak?!… Hát így
történt, kedves barátom, hogy a mi bajunk már régi eredetű… Ha nem
beszéltem róla, tulajdonítsa annak, hogy alattomos természetű vagyok… És
mért maczeráltam volna magát a fölfedezésemmel, ha egyszer azt
határoztam el, hogy túlteszem magamat rajta?! Ez a fölfedezés fölért egy
jó pofonnal… de akkor én voltam kettőnk közül a gyöngébb. Nem mondom,
hogy minden habozás nélkül s nyugodtan vágtam zsebre… ó nem! Egy kicsit
lázongtam, az igaz. Azt kérdeztem magamtól: lehetséges-e, hogy annyi
szív, amennyit én viszek a vásárra, ne érdemeljen többet?! És így
berzenkedtem: az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat… vagy
igaz, hisz ez a Szózat!… Azt akartam mondani, hogy: ész, kedvesség
csinosság, jóság és oly szent akarat!… ez mind sifli?!… legfeljebb
ráadásnak számít?!… pénz beszél, kutya ugat?!… De ha lázongtam is egy
darabig, a vége az lett, hogy belenyugodtam a sorsomba. Emlékszik, mit
mondtam egyszer magának? Hogy két dolgot soha se tudnék megbocsátani: ha
nem szeretne úgy, a hogy én értem a szerelmet, és ha nem szeretne sehogy
sem, hanem csak az aranypotykát látná bennem… Nos, szégyenszemre meg
kell vallanom, hogy megbocsátottam mind a kettőt. Oly gyönge voltam,
hogy tudva, látva, mennyivel többre becsüli szép szememnél, eleven
lelkemnél, becsületes szívemnél a hozományomat, a készpénzt, a sok
piszkos bankót, megbocsátottam ezt is!

Miklós. – Elza!

Elza. – Mert azt hittem, hogy: szeretem. Mindent elmondok. Így
gondolkoztam… sajátságos menyasszonyálmok, nem igaz?!… a kit szeretek,
hideg lelkű, önző, kemény akaratú ember, a renaissance-kalandorok örök
fajtájából, a ki minden áron csak vagyont és hatalmat akar, a ki engem
csak eszköznek tekint, a kinek minden nő, maga a szerelem is csak
eszköz… De azt hittem, hogy rabja vagyok ennek az erős akaratú embernek,
daczára mindeneknek, daczára az istenségnek, daczára önmagamnak!… És
elhallgatott az erkölcsiség-érzetem, mely az ilyen szövetkezést bűnösnek
látja, elhallgatott a méltóság-érzésem, mely a lenézésre csak alázattal
tudott felelni, elhallgatott megbántott vonzalmam is, melyet csak
izgatott, hevített az, hogy szeretetlenséggel kellett találkoznia. Mert
ilyen silányak vagyunk. És abban, reménykedtem, hogy később, mint
engedelmes Grizeldisz, majd csak meghódítom szegény szép szememmel,
lenézett eleven lelkemmel, és a hozományommal ugyan föl nem érő, de
azért nem egészen értéktelen becsületes szívemmel.

Miklós. – Maga nagyon visszaél azzal…

Elza. – Nem, de abban igaza van, hogy kár ilyen messzire galoppoznom.
Hát hagyjuk ezt. Van még egy másik dolog is, a mit előre kell
bocsátanom, és ez a legfontosabb. Szerencsére, vagy szerencsétlenségre,
nem tudom, az, hogy maga nem szeretett engem, csak a kisebbik baj volt.
A nagyobbik baj az volt…

Miklós. – Hogy maga nem szeretett engem.

Elza. – Nem egészen jól mondja, de csakugyan erről van szó. Előbb is
voltak kételyeim!… hűségesen el is mondtam magának… hogy az a vonzalom,
a mit maga iránt érzek, az-e, a minek lennie kellene?… az igazi-e, vagy
csak olyan képzelődéses nyugtalanság, a minő előjön az életben több
példányban is?… Azt hiszem, tudtomon kívül, ezért nem siettettem, sőt
ezért halasztgattam mindig későbbre az eljegyzést, a mi már magasfokú
nyilvánosság… Hanem a keserves fölfedezés után a kételyeim egyre
sűrűbben jelentkeztek. Először le voltam sujtva, meg voltam alázva, be
voltam véve, de mikor a krizis elmult, tisztábban láttam magát, mint
előbb. És egyre gyakrabban megtörtént, hogy maga nem imponált nekem. Nem
beszélem el az apró eseteket… maga se találná kellemesnek ezt a
számadást… legyen elég annyi, hogy a szomorú tapasztalat után is hűséges
és megadással teli Grizeldisz válhatott volna belőlem, de ehhez meg
kellett volna maradnia annak az akaraterős, elszánt és félelem nélkül
való ritternek, a kinek az első időkben képzeltem. Nos, már jó ideje
kezdtem sejteni, hogy maga nem olyan vakmerő legény, mint a milyennek
mutatja magát. Most jövök az esethez.

Miklós. – Végre.

Elza. – Az a jelentéktelen história már több nappal ezelőtt történt, de
én csak tegnap tudtam meg. A dátum mellékes. A fődolog az, hogy reggeli
négy óra tájban történt, a Skóczia nevezetű éjjeli kávéházban, illetőleg
utóbb, a kávéház előtt.

Miklós (megkönnyebülten). – No, ott ugyan semmi se történt.

Elza. – Mondom, hogy semmi nevezetes. Maga éjfél után ment a kávéházba,
egy kicsit becsípetten…

Miklós. – Ez az a nagy dolog? Becsíptem én, ha tudni akarja, már azóta
is, s tudtommal, a mikor magát megismertem, nem tettem tökjózansági
fogadalmat. Egyébként akkor este maguknál ittam; s mondhatnám, hogy maga
itatott le.

Elza. – Bánom is én, hogy becsípett! És ha az ifjúi kedélynek a
szolidabb evés-ivás után szüksége van a fűszeresebb társalgásra, ez még
nem nagy hiba. Szóval, maga arájától elbúcsúzván, lelki szükségét érezte
a fesztelenebb vidámságnak, s betért a Skóczia-kávéházba. Ott, miután
néhány ismerős hölgy társaságában számos gyomor-erősítőt kebelezett be,
jónak látta helyet foglalni egy másik asztalnál, a melynél a következők
ültek: a félbenmaradt Mancsi, a ki az nap versenyt nyert, s ennek
örömére megtörte a fösvénységi fogadalmát; az általam igen kevéssé
előnyösen ismert Chlopitzky főhadnagy, a ki akkor már ott tartott, hogy
csak a léghajózásról kívánt értekezni; egy gazdag szerb úri ember, nem
tudom micsoda Ics vagy Vics, skócziai nyelven: a szép Misa, a ki igen
sokat köpködött, de végül készségesen fizetett; és Brezovácz kapitány, a
kit az ital Don Juanjának vagy Bolygó Hollandijának lehetne nevezni,
mert bár éjjel-nappal folyton iszik, hogy föllelje az igazi részegséget,
hasztalanul és reménytelenül bolyong a legkülönbözőbb folyadékok
tengerén, kedvére soha se tudja leinni magát, minthogy délután egy
órakor mégis csak illik lefeküdni. Szép társaság!

Miklós. – Hát a Skóczia-kávéházban nem is mulathat az ember a
herczegprímással.

Elza. – Térjünk át a társaság szebbik felére. A hölgyek közül ott
voltak: a Snapszi, magának egy régi barátnője, a ki már sokat
tapasztalt, de a kinek mind e mai napig maga maradt a herczpinkerlije;
Aszfalt Betti kisasszony, az ismert élőkép-művésznő; a szeretetreméltó
kis Gömböcz; a dallamos nevű Fincsi Tincsi; végül egy ifjú hölgy, a
kinek a neve házias erényeket sejtet, röviden: a Káposzta.

Miklós. – Ejnye be kitünően van informálva!

Elza. – Kitünően vagyok informálva az összes részletekről, de ezeket el
fogja engedni. Maradjunk csak a tárgynál. Az eset mindössze ez: négy óra
tájban, mikor a társaság már kiment a kávéházból, s a fiákerek előtt
nagy volt a tanakodás, hogy merre tartsanak, a Snapszi gyöngéden kérte
magát, kísérje el haza. Bizonynyal félt egyedül haza menni, mert már egy
kicsit későre járt az idő. De maga azt felelte: »Snapszikám, most nem
viszlek haza, mert nekem most vigyáznom kell magamra.«

Miklós. – Nahát!

Elza. – Sejtettem, hogy magának erre ilyenforma lesz a megjegyzése.
Azért még azt is hozzá tehetném, hogy maga enyhíteni akarván a válás
keserűségét, megnyugtatta a Snapszikát és így vígasztalta: »Nem lesz ez
mindig így; jövőre már jobb világ lesz«, szó szerint nem tudom, mit
mondott.

Miklós. – Ez már nem igaz.

Elza. – Helyes, hogy letagadja; úgy illik. De nem fontos, hogy mondta-e
ezt, vagy csak gondolta; nem ezen van a súly. Engem csak az érdekel, a
mit maga se tagad, hogy maga most vigyáz magára. Az, a mit a jövőre
nézve mondott, a messzi jövőre nézve, a mely már nem következik be,
engem nem boszant és nem ingerel. Világ sora, hogy a fiatal férjek,
mikor jóllaktak a tisztasággal, visszaáhítoznak a Snapszikákhoz, és az a
perfidia, mely előre számol ezzel a vágygyal, nem szokatlan az olyan
legényeknél, a minőnek magát mostanáig képzeltem. Azt hiszem, annak
idején, mint engedelmes Grizeldisz, egy kis sírás után, szépen
beletörődtem volna, hogy vissza kellett térnie a Snapszikákhoz, mert a
tisztaság egyhangú és a Snapszikák változatosak. Ez nem lényeges.

Miklós. – Akkor hát nem értem, hogy min botránkozott meg.

Elza. – Nem botránkoztam meg semmin, csak az, hogy maga most vigyáz
magára, felnyitotta a szemem.

Miklós. – Édes Istenem, erről egy kicsit bajos beszélni. De maga nagyon
okos leány, és igen jól tudja, hogy egy fiatal ember, az nem szent, és
ha egy tiszta flamménak él is, olyankor, a mikor becsíp és nem tudom
hová kerül, a melegben, a kávéház gőzében, hatással van rá a vidámság, a
nevetés, a tréfa, a megszokás, a bor s a többi.

Elza. – Igen; a szent lángot bezárja a szívébe, kétszer is ráfordítja a
kulcsot, és elmegy a Skóczia-kávéházba.

Miklós. – És ha ilyenkor eltántorodik, ennek semmi köze a tiszta
érzelmeihez. Nézze, Elza, ezt maga nem tudhatja… ez olyan dolog, a miben
a férfiakat nem szabad szigorúan itélni meg… És magának, a milyen okos
leány, még azt is meg kellene bocsátania, ha véletlenül megfeledkeztem
volna magamról… No, és jól tudja, hogy semmi se történt! Nem követtem el
semmiféle bűnt; csak diskuráltam.

Elza. – Maga nem ért engem. A bűnt, azt én megbocsátom! A mit nem
bocsátok meg, az a gyávaság.

Miklós (elképpedve). – Azt nem bocsátja meg, hogy nem mentem el a
Snapszival?

Elza. – A szavait nem bocsátom meg, hogy: most vigyáz magára… Ez a pár
szó feltárta előttem a maga egész gondolkodását. Miért vigyáz magára? –
nem keresem. Félt, hogy meglátják a Snapszival kettesben?… vagy másféle
következésektől tartott?… semmi közöm hozzá. Szóval, nem merte megtenni
azt, a mihez kedve lett volna; gyáva volt hozzá, mert nem bízott
magában, hogy le tudja győzni azokat a bajokat, a melyek a kalandból
származhatnak. Félt, hogy el talál szalasztani engem; mert érezte, hogy
még nem ura a szituácziónak. Elárulta a gyöngeségét; s ha kevés dolog
van, a mit a férjnek vagy a vőlegénynek nem lehet megbocsátani… ha csak
egy ilyen dolog van, ez: a gyöngeség.

Miklós. – Még most sem értem.

Elza. – Ez a pár szó végképpen felvilágosított. A napnál világosabbá
tette előttem, a mit egyébként már régen nem kell bizonyítani, hogy maga
nem szeret engem. Lássa, én el tudom képzelni, hogy egy férfi, a ki
engem szeret, tőlem messze beleszédül valami szamárságba. De az ilyen
aztán vakon rohan a szamárságba; nem latolgatja a következéseket, és nem
fél, hogy elveszít, mert érzi, hogy a szerelme olyan erősség, a melylyel
mindig a hatalmában tart, vagy legalább mindig vissza tud hódítani. Az
igaz, hogy az ilyen aztán nem siet a menyasszonyától a
Skóczia-kávéházba, mert a Snapszik társaságát nem kívánja a szíve. A
váratlan kisértés talán elkábítja, de nem keresi a kisértést. Az
ilyennek, azt hiszem, meg tudnék bocsátani…

Miklós. – Lárifári. Maga bizarr leány, és bizarr czímet talál rá, hogy
nekem szemrehányásokat tehessen. Hanem maga is csak azért haragszik, a
miért a többiek. Azért haragszik, mert elmentem a Skóczia-kávéházba.

Elza. – Nem. S ha éppen provokál erre, elmondok valamit. Egyszer siettem
hazafelé, mert már három óra elmult, s maga háromra igérkezett. A
Katicza nyit ajtót, s mikor ránéztem az arczára, megijedtem. Ugy ki volt
kelve magából, hogy szánalom volt ránézni. Azt hittem, hogy meghalt
apja, anyja, de kiderült, hogy: senki sincs a házban, csak éppen a
hadnagy úr vár rám a szalonban. Az esetet szomorúnak találtam, de
érthetőnek és megbocsátottam. Még csak egy légies czélzást se engedtem
meg magamnak; az igaz, hogy akkor még szerettem magát, vagy legalább azt
hittem, hogy szeretem, és úgy gondolkoztam, hogy ha az akarni tudó
emberek mindenütt szíveken gázolnak, a merre csak megfordulnak, ez
egészen természetes.

Miklós. – Ezt az esetet maga se hiszi.

Elza. – Ha ez is legenda, úgy igazán nem sok illuzióm marad. Mert a
Snapszi-eset, mondhatom, nagyon lehűtött. Őszintén szólva, kómikusnak
találtam magát, kedves barátom, a mint régi hajlandóságainak
megfelelőleg folyton a Skóczia-kávéház körül ólálkodik, de nem meri
levonni a konzekvencziákat, mert fél, hogy sokba fog fájni a mulatság,
és vár, vár, mig a menyasszony egyre halogatja az esküvő napját, a mikor
felvirradna a Snapszinak is. Nevetnem kellett, és leesett a hályog a
szememről. Rájöttem, hogy a ki talán sok szenvedésre kárhoztatott volna,
a kitől féltem, s a ki az akaraterejével, a nyers önzésével, sőt a
szivtelenségével is sokáig imponált nekem, a kit tehát minden bűnével
örökre szerethettem volna, voltaképpen igen polgárias alak, a ki maga is
fél, mert nem gondol magáról olyan szépeket, a minőket én. Rosszul
vigyázott magára, barátom, hiába vigyázott annyit! Gyöngeségen kaptam
rajta magát, mulatságosnak találtam a helyzetét… és nem tudom szeretni
többé.

Miklós. – Akkor soha se szeretett, és ezt megmondhatta volna korábban
is.

Elza. – Nem, július 14-ikétől október 23-ikáig határozottan szerettem;
följegyeztem a naptárba. És volt egy nap, a mikor nagyon szerettem.
Augusztus huszonhetedikén. Emlékszik? Ostendeban voltunk. Augusztus
24-ikén megcsókolt, és ezért három napi szobaáristomra ítéltem.
Megtartotta a szavát és a negyedik napig nem jött le a szobájából. Egész
nap az ablaknál állt s nézte a harmadik emeletről a többieket, a kik
mulatnak. Akkor, a harmadik este, a mint fel-felnéztem s láttam, hogy
még folyvást az ablakból les, de megállja, hogy nem jön le: nagyon
szerettem. Ha akkor beleugrik a tengerbe, utána ugrottam volna. Jól
tette, hogy nem ugrott bele; nem lett volna érdemes.

Miklós. – És maga engem olyan szamárnak tart, a ki elhiszi, hogy most
már mindennek vége közöttünk?!…

Elza. – Majd meglátja, ha nem hiszi. Miért? Mert egy kicsit bolondos az
eset? Tudhatja, hogy minél bolondabb, tőlem annál könnyebben kitelik.

Miklós. – Maga nem annyira exczentrikus, hogy a heczcz kedvéért addig
truczczoljon, míg elveszítem a kedvemet, s igazán elválunk.

Elza. – De annyira exczentrikus vagyok. Nem tagadom le, fáj egy kicsit,
hogy így végződik a regényünk… én alapomban véve szentimentális teremtés
vagyok. Hanem már így van. Ki tehet róla? Senki. Ennek így kellett
történnie.

Miklós. – Furcsa história voina, annyi bizonyos. Mit gondol, mit szólna
hozzá a családja? És a világ? Csak az imént mondta, hogy az eljegyzés
már magas fokú nyilvánosság…

Elza. – Azzal ne törődjék. Mindent magamra vállalok.

Miklós. – Úgy látszik, ma már nem beszélhetünk okosan. Mit csináljak?!
Megvárom, a míg lecsillapodik. Holnap ujra eljövök; remélem, jobb
hangulatban fogom találni.

Elza. – Csak jöjjön; nem leszek itthon.

Miklós. – De Elza!…

Elza. – Még csak azt akarom mondani, hogy akkor, Ostendeban, tudja, a
harmadik este… akkor igazán kedves volt! És most búcsút veszek magától.

Miklós. – Én is, de csak a holnapi viszontlátásig.

Elza. – Én örökre. Adieu.

Miklós. – Majd meglátjuk.

Elza. – Majd meglátjuk.

(Miklós szalutál és elmegy.)

Elza (ujra előveszi a könyvet s megkeresi az utóljára olvasott lapot.
Még egyszer elolvassa:)

  Ha az öröm legjobban festi képem:
  Magas kedvemben sírva fakadok;
  De arczom víg a bánat idejében,
  Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

(Leteszi a könyvet s kimegy az erkélyre. Nem pillant le az utczára,
hanem maga elé néz, mintha a levegőben látna valamit. Alighanem egy kis
Ámort lát ott, a ki egy nagy pakktáskát czipel, mert azt suttogja:) –
Szervusz, szerelmem, szervusz!




IV. TÉVEDÉS A SZEMÉLYBEN.

– Történik: Berzsenyi báró német-ujlaki kastélyának parkjában. Idő:
szeptember vége felé, délután hat órakor. A pavillon terasszán: a báró,
a báróné és Blanka. –

A báró (Blankához). – Mért ne ajándékozhassak én egy szivart valakinek?
És ha az illető feleségül veszi a leányomat, annál jobb.

Blanka (vállat von).

A báró. – Az egészben a legsajnálatosabb az, hogy ma már a csibék
tanítják ki a tyúkot, a ki megőszült és mindig tudta, hogy mit
csináljon.

(Elza jön, automobil-kosztümben.)

Elza. – Nini, mit látok! Azt látom, hogy nem látok vendéget! Végre
egyedül vagytok?!… egészen egyedül?!… És ez a hölgy!… mi történt vele,
hogy úgy tesz, mintha az orra vére folynék?

A báró (Elzához). – Gyermekem, hagyd a tréfálkozást, mert az ügy
rendkívül komoly. A te jó nővéred férjhez megy.

Elza (nem nagy meglepetéssel). – Ah… Józsa Gyuri, mi?

Blanka (gúnyosan). – Páratlan éleslátás!

Elza (anyjához). – Megkérte, hivatalosan?

A báróné. – Ebben a pillanatban.

Elza. – És megkapta a boldogító igent?

A báróné. – Szeretném tudni, miért ne kapta volna meg?

Elza. – Ó, semmi kifogásom!…

Blanka (gúnyosan). – No, hála istennek!

Elza. – … csak abból, hogy ilyen rövidesen belementetek ebbe a szép
frigybe, úgy veszem észre, hogy – igen helyesen – lesrófoltátok az
igényeket.

Blanka. – Ugyan?! A kis kedves úgy találja…

A báró. – Ne veszekedjetek folytonosan…

A báróné (Elzához). – Már miért srófoltuk volna le? Te talán neki jobb
partira számítsz?

Elza. – Az adott viszonyok közt nem. De hisz éppen ez az! Azelőtt nem
akartatok szóba állani, csak főherczegekkel…

A báró. – Kicsoda? Én?

A báróné. – Hagyd őt, Jacques, és ne is felelj neki. Ez olyan csak azért
is beszéd, és ha ő róla volna szó, nem jönne elő nem tudom miféle
főherczegekkel…

Blanka. – Hanem kijelentené, hogy ő egyelőre imádja az éhenkórász
katonát, és punktum.

Elza. – Ti félreértetek engem. Én nem mondom, hogy Józsa Gyuri nem jó
parti, sőt! És senki se örül jobban nálam, hogy egy kicsit engedtetek a
negyvennyolczból; miért ne?!… Tudtommal mindig azon az állásponton
voltam, hogy jönne bár a vőlegény Mexicóból, legyen a neve Kohn Mór,
vagy a mit akartok, a kérdés csak az, hogy szeretetreméltónak találom-e?

Blanka. – Ezt csak tessék rám bízni.

Elza. – Ó, nem kételkedem az érzelmeidben! És tiszta szívből gratulálok
neked is, de főképpen magamnak. Mert éppen ideje volt.

Blanka. – Minek volt ideje?

Elza. – Hogy férjhez menj. Őszintén szólva, kezdtem attól tartani, hogy
végképpen itthon cseppensz.

Blanka. – Ahhoz se volna semmi közöd.

Elza. – Bocsánat, ez nem egészen így van. A te ügyeid, sajnos, hatással
vannak az én ügyeimre is. És te egy kissé messzire mentél azon az úton…

Blanka. – Halljátok?! Én messzire mentem!… Mért nem mondod mindjárt…

Elza. – … azon az úton, mely elriasztja a legbátrabb kisérőket is.
Legyünk őszinték. Nem beszélek első menyasszonyságodról; mindenkit érhet
haleset. De mi történik? A helyett, hogy férjhez mennél Perényihez, a
szeszgyároshoz, leczkéket veszel a színjátszásból Perényitől, az
operette-komikustól, mert a papát egy monológ előadásával akarod
meglepni a nevenapján… És alig hogy ezt a szerencsétlen ötletet
kellőképpen félremagyarázzák, szindarabokat írsz együtt egy
szerkesztővel, a ki minden jóravaló és jól öltözködő embert elriaszt a
házból… Szó a mi szó, én már attól tartottam, hogy miattad én se fogok
férjhez menni, s nekem ez a Józsa Gyuri valóságos megváltás.

Blanka. – Te beszélsz így? Te, a ki először mindenkit megbotránkoztatsz
azzal, hogy férjhez akarsz menni egy hozományvadász hadnagyhoz, és
aztán, mikor már a legtökéletesebben affisíroztad magadat a
vőlegényeddel, egyszerre csak kijelented, hogy ezentúl nem az
uniformisban fogod keresni a boldogságot?…

A báróné. – Azért mondotok egymásnak ilyen szépeket, hogy engem
felizgassatok és azonnal elájuljak?!…

Elza. – De, mamuskám, ne haragudjál, hisz én csak azt akartam mondani…

A báró. – Arról, hogy ti mindig veszekedtek, nekem egy anekdota jut
eszembe, melyet tegnap hallottam. Tudniillik van két ujság, és ezeket
egy nyomdában írják, de mindig veszekednek, mert az egyik kormánypárti,
a másik viszont ellenzéki. Egy alkalommal az egyik ujság azt írta… hogy
mit, az most szóról-szóra nem jut eszembe. Elég az hozzá, hogy a másik
ujság erre igen gorombán felelt, persze a szavakat már nem tudom. Szóval
az anekdotának csak a poentje érdekes, de ezt már elfelejtettem.

Elza. – Hát felejtsük el mi is az egészet; úgy sincs értelme, hogy
utólag veszekedjünk. Különben megjegyzem, hogy eszem ágában se volt
panaszkodni, csak azt akartam kifejezni, hogy mennyire örülök. És
hozzátehetem, hogy egy kicsit irigylem is ezt az ellenséges testvért,
mert Józsa Gyuri igen derék ember, s végre-valahára az első kérő, a
kiről bizonyos, hogy nem a pénzünkre utazik.

Blanka. – Nincsen szüksége rá.

A báróné. – Mint rendes ember, pontosan megismertette atyáddal anyagi
helyzetét. Nemcsak vagyonos, hanem határozottan gazdag.

A báró. – Prima földek, egy krajczár teher nélkül…

A báróné. – Atyád után a megyének első nagybirtokosa. Testvérek közt is
megér annyit a vagyona, a mennyi a Blanka hozománya.

Elza. – És szép ember, kutya teringettét!

A báróné. – Elegáns alak, a ki reprezentál. Van föllépése. De a fődolog
az, hogy megnyerő modorú, egészséges, fiatal ember.

Elza. – Huszonnyolcz körül lehet, mi?

A báró. – Csak huszonhat, a mit én ily fontos lépésnél keveslek. De
végre is nem kiskorú; és aztán nincs neki egy zsugori apja, a ki ilyen
alkalmakkor úgy alkudoznék, mint egy czigány, mert árva fiú, de
önrendelkező, miért is teljesen rám bízta a házassági szerződést.

A báróné. – Nem kérdezted, Jacques, hogy a megyebeli és más családok
közül kikkel van rokonságban?

A báró. – Erről nem volt szó. De midőn a legszegényebb dzsentri is
rokona a főispánnak, neki, mint gazdag földesúrnak, annyi rokona van, a
mennyit akar.

Elza. – Azt se tudod bizonyosan, hogy nemes ember-e?

A báró. – Gyermekem, én mint szabadelvű ember az ilyen hiábavalóságokra
nem adok semmit. Én a dzsentrit a földtől származtatom, és nem az
ősöktől, a kik talán éhen haltak. A köznemes és az egyszerű ember
előttem mindegy, mert én az egyenlőség híve vagyok, és az én családom
most már így is, úgy is az arisztokracziához fog tartozni. Annyira nem
lehet elzárkozni a hazafias érdemek elől, hogy az én hazafiasan
megszerzett rangom az unokáimra ne legyen átvihető. Különben mért ne
volna dzsentri?

Elza. – Csak kérdem. A neve ugyan jól hangzik… szeretem, hogy nem hívják
Kinizsinek, Zrinyinek vagy Frangepánnak… de a mai világban már mindenki
gyanus, a ki él. (Egy pillanatra az egész társaság elkomorodik.) Végre
is mi csak kevés ideje ismerjük… a környéken még kevés az
összeköttetésünk…

A báró (aggodalmasan). – Mit akarsz ezzel mondani?

Blanka. – Nevetséges! A mióta mind a ketten megjártuk, te már mindenütt
csak kalandorokat látsz…

Elza. – Pardon, ne tessék félremagyarázni a szavaimat! Ki beszél itt
kalandorokról? Nekem feltünt, hogy ez a Józsa Gyuri igen művelt ember…
egy cseppet se typus… mondhatnám: vidéken nem igen látni efféle
alakokat; de ennyi az egész. És azt kérdeztem, hogy a
dzsentri-társaságból való-e? Ehhez ő nekem túlságosan ájropéer… azt
mondanám, hogy egy kissé latájner… de nem akarom Blankát megsérteni.
Szóval csak azt akartam mondani, hogy Blankának nagy a szerencséje.
Százat lehetett volna tenni egy ellen, hogy nem kap magához méltó
férjet. És tessék, ez a Józsa Gyuri maga a tökéletesség, a kivel annyit
beszélhet irodalomról és művészetről, a mennyit akar. Fogadni mertem
volna, hogy Blanka olyanhoz megy feleségül, a ki őt sohase fogja
megérteni; mert a kik őt eddig megértették, azokon nem igen láttam
tisztességes kabátot. És lám, olyan férjet kap, a ki minden tekintetben
elfogadható, és a mellett fölöslegessé teszi Rejtvényit.

A báró. – Na, látod, miket beszélsz itt össze-vissza! Most jut eszembe,
hogy a telekkönyvbe be van írva a nemesi neve: jóléti Józsa György.

Elza. – Jóléti?

A báró. – Vagy más egyéb, nem tudom. De be van írva.

Elza. – Annál jobb; egy kő esik le a szívemről. Mert azt igazán nem
szerettem volna, ha kiderül, hogy tulajdonképpen ő se Arkádiában
született…

Blanka. – Micsoda gondolat!

Elza. – Hogy egészen őszinte legyek, nekem feltünt, hogy igen snájdig
ember. Sőt túlságosan snájdig. Mikor a tisztek átjöttek vadászni, minden
áron bele akart kötni a főhadnagyba.

A báró. – Fiatal ember, hát snájdig. Fiatal koromban én is snájdig
voltam. És ha volna egy huszárönkéntes fiam, a ki jól forgatja a kardot,
még most, öreg napjaimra is, meglehet, pofon vágtam volna az én
manageremet, a ki állítólag őrnagy legyen, vagy őrnagy lett volna, ha ki
nem lép a hadseregből.

Blanka (Elzához). – És mit következtetsz ebből?

Elza. – Semmit. Csak mondom. Nekem ő túlságosan snájdig, feltünően
reakczionárius, s mig egyrészt túlságosan ájropéer, másrészt, a
szavajárásában, túlságosan népies.

Blanka. – Nagyon sok hibát találsz benne, de szép, hogy figyelemre, és
ilyen túlságos figyelemre méltattad.

Elza. – Sohase féltékenykedjél. Nagyon derék fiú, de nem az én zsánerem.

A báróné. – Nem hagyok rosszat beszélni róla, mert nagyító üveggel se
lehet hibákat találni benne, és ez nagy szó egy anyától.

A báró. – Perfekt fiatal ember, és a lovakhoz úgy ért, hogy ez meg fog
lepni.

Blanka. – Nekem beszélhetsz róla akármit, én csak mosolyogni fogok.
Mindig ilyennek képzeltem, a kit szeressek, és ez nekem elég.

Elza. – Én csak egyet nem értek. Azt, hogy ez az örvendetes esemény
miért hangolt le benneteket? A boldog ara, mielőtt én egy kicsit
felvillanyoztam, egészen el volt szontyolodva.

A báróné. – Micsoda kifejezések!

Blanka. – És még ő beszél népiességről!

A báró. – Hogy ne képzelj be magadnak nem tudom mit, el kell mondanom
neked, hogy egyébről volt szó, és nem bánom, add elő a véleményedet. Az
eset a következő. Én egy szivart adtam a vőlegénynek, és mikor
meggyujtotta, szívélyesen megkináltam, hogy tegyen el még egyet a
zsebébe.

Blanka. – De, papa, egy urat nem lehet összetéveszteni a levélhordóval.
Ezt meg lehet tenni, nem bánom, a gyakornokoddal, a kinek nem igen telik
szivarra…

A báró. – Te ehhez nem értesz, mert ez egy hetven krajczáros szivar
volt. Azt hiszed, megbolondultam, hogy az én gyakornokomnak egy hetven
krajczáros szivart adjak?!

* * *

(Egy hónap mulva, ugyanott. A báróné, Elza és Blanka.)

Elza. – Nini, a papa már megjött!

A báróné. – Úgy látszik, nem találta otthon.

Blanka. – Ez igen boszantó volna.

A báróné. – Csak nem kell idegeskedni.

Blanka. – Neked könnyü. Ha idejön, mielőtt a papával találkozott,
kiüzensz, hogy gyöngélkedel, és pont. De én nem tehetem ezt, és mit
tudjak mondani neki?

A báró (a kastély felől jön). – Na, visszacsináltam a partit!

A báróné. – Igazán? Megtörtént?

Blanka. – Beszéltél vele?

A báró. – Beszéltem és minden rendben van.

Blanka. – Hála Istennek!

A báró. – Azt az egyet meg kell adni neki, hogy értelmes fiatal ember.
Belátta, hogy igazunk van, és nem csinált szczénát.

A báróné. – Még csak az kellett volna.

A báró. – No, én azt hittem, hogy szemrehányásokat fog tenni, és jobban
szerettem volna egy ügyvédre bízni a dolgot. De ti azt kivántátok, hogy
így legyen, és én igen kellemetlenül éreztem magamat.

Elza. – Azzal tartoztunk neki, hogy magad beszélj vele.

A báró. – Igen, de hogyan elkezdeni? Elég az hozzá, hogy mikor kezet
fogtunk és azt mondta, hogy: »De azért jó szomszédok maradunk?« – jobban
örültem, mint egyszer se azóta, hogy az én ősi kastélyomat
megvásároltam, az 1368-ban kelt adománylevéllel és a később Ferencz
császártól kapott kápolnával.

Blanka. – Hála istennek! Hála istennek!

Elza. – Ejnye, be örvendezel! Ez az a nagy szerelem?

Blanka. – Miféle nagy szerelem? Én azt sohase mondtam, hogy szeretem.
Kedves embernek találtam, elfogadható partinak, s mert szüleimnek az
volt a kivánsága… Ki gondolta volna akkor, hogy ez a házasság
lehetetlen? És most se mondom, hogy nem sajnálom szegényt, de örülök,
mert kellemetlenségektől tartottam… aztán meg nem szolgáltatott rá okot,
hogy megsértsük… kivált az ő érdekében örülök, hogy simán ment a dolog.
Bántott volna, ha ez őt boldogtalanná teszi…

A báróné. – Én nem sajnálom, mert nem kellett volna bennünket
félrevezetnie. Ha nem jut eszébe, hogy a dzsentrit adja, megtakaríthatta
volna nekünk ezt a kellemetlenséget.

A báró. – Sajátlag nem állította magáról, hogy ősi családból való, de
tekintve pökhendi viseletét, melylyel minden katonatisztbe belekötött,
ki gondolta volna, hogy nemesi előnevét csupán atyja szerezte?

A báróné. – Elza már akkor észrevette, hogy a ki ennyire krakéler, az
talán fitogtatni akar egy olyan származást, a melylyel nem bir, és én
emlékszem, hogy te is, Jacques, nem titkoltad el, hogy vajon egy ilyen
tacskó képes lesz-e boldogítni leányunkat? És én nem is értem, hogyan
tudtam legyőzni az ellenszenvemet, melyet szüffizáns modora keltett
bennem. Nem mondtam mindig, hogy a föllépése valami csodálatos?

Elza. – Blankának az tetszett benne, hogy szép ember…

Blanka. – No, szépnek nem mondhatni; jó arczú, ennyi az egész. Akkor is
mondtam, hogy az ilyen egészséges, kissé rusztikusan piros-pozsgás arcz
nekem nem zsánerem; határozottan emlékszem, hogy ezt a kifejezést
használtam.

Elza. – Vagy talán azzal keltette fel az érdeklődésedet, hogy folyvást
irodalomról és művészetről beszélt veled, mert az bizonyos, hogy ebben
túltesz magán a nagy Rejtvényin is.

Blanka. – Ez túlzás. Sok könyvet összeolvasott, jót-rosszat, de az
ízlése nem túlságosan finom. Az igazat megvallva, nekem nem imponált
annyira, mint neked. Téged talán mulattattak a népies kifejezései…

Elza. – No, valami nagyon elmés embernek nem találtam, mert minden
ötlete abból állott, hogy derüre-borura használta ezt a szót:
»ellenben«, de most is derék fiúnak tartom.

A báróné. – Az lehetséges, hogy derék fiú, de én nagyon úntam az ő
rabbinus-anekdotáit, s ilyen anekdotákat csak az szokott mondani, a ki
el akarja hitetni a világgal, hogy ő nem tudom milyen előkelő
származású.

A báró. – Nekem csak az nem tetszett, hogy a lóversenyekről igen badar
dolgokat állított.

Elza. – De az bizonyos, hogy rendes ember és egyébként elfogadható parti
lett volna.

A báró. – Ez előttem nem számít. Van valamije, de végre is nem gazdag
ember; még annyi vagyona sincs, a mennyi Blankának a hozománya. Senki se
kivánhatja tőlem, hogy én hamarjában meghaljak, de ha netalán a Blanka
örökségéről lenne szó, ehhez az ő birtokocskája nem is jöhet ugyanegy
napon. És szerettem, hogy nincsenek adósságai, de az már nem tetszett
nekem, hogy hetvenkrajczáros szivarokat szí.

Blanka. – Mégis, azt megvárhatta tőlünk, hogy a visszavonulásunk ne
történjék sértő formában. Kiméletesen adtad elő a dolgot? Találtál
szavakat, melyek ne bántsák az érzékenységét?

A báró. – Minden a legszerencsésebben folyt le. Elmondtam neki, hogy
tévedés volt a személyben, mert mi nem tudtuk, hogy az ő atyja még egy
olyan valláshoz tartozott, a mely nem a mienk. Erre ő azt felelte, hogy
ez igaz, de ő azt hitte, hogy ez a vallás nem egészen ismeretlen
előttünk s mint ilyen, tekintve, hogy már elévült, nem fog személye
iránt ellenszenvet kelteni. Megmagyaráztam neki, hogy az eb éppen itt
van eltemetve, mert ha én egy meggyökerezett herczeg, teszem fel, egy
Lichtenstein vagyok, akkor én megengedhetem magamnak azt a fényűzést,
hogy felülemelkedem a kicsinyes előitéleteken, de mint uj főnemesnek,
alkalmazkodnom kell bizonyos tekintetekhez, melyeket különben nem
helyeslek. Erről egy kissé csevegtünk, és ő, azt hiszem, megértette,
hogy ha én felküzdöttem magamat a legfelsőbb körökbe, ez nem azért
történt, hogy én ezen saját legfelsőbb köreim érzékenységét egy, a
társadalmi előhaladás szempontjából nem helyeselhető lépéssel megsérteni
kivánjam.

Blanka. – Kérdezősködött rólam?

A báró. – Igen, és őszintén elmondtam, hogy te is tévedtél a saját
személyedben, mert szívbeli érzelemnek vélelmezted azt, a mi
ellenkezőleg csak magas foku tisztelet és semmit se jelentő
nagyrabecsülés volt. Erre ő kijelentette, hogy ez már más, és hogy a te
elhatározásod előtt meg kell hajolnia.

Blanka. – Félek, hogy megbántottad.

A báró. – Dehogy! A legbarátságosabban értekeztünk, és mikor ő szivarral
kinált, fölkértem, engedje meg, hogy én kinálhassam meg őt, mint
idősebb. Semmiképpen se akarta elfogadni és azt mondta, hogy most ő
lenne a házigazda, de én erőszakkal a kabátjának a külső zsebébe dugtam,
hogy biztosítsam őt változatlan barátságomról.

Blanka. – De, papa, ez már mégis sok!

Elza. – Annyi bizonyos, hogy ezt nem kellett volna tenned.

A báró. – Miért? Mert visszament a parti? Megjegyzem, hogy a szivar csak
kilencz-krajczáros volt.




V. A KIS DISRAELI.

– Történik: Berzsenyi báró német-ujlaki kastélyában, a nagy vadászatok
idején. Színhely: a téli kert; óra: déjeuner után. Elza és a kis
Disraeli egy játékasztalka mellett ülnek és kaszinót játszanak. A kis
Disraeli elnevezés alatt Dr. Izsó Alfréd, ügyvéd és orsz. képviselő
értendő. Az elnevezést a következők magyarázzák: 1. Természettől göndör
és gyönyörűen ápolt hollófürtök, melyek a fiatal honatya vonzó
egyéniségének eddigelé legnagyobb érdekességét és legfőbb varázsát
alkotják. 2. Feltünően s kissé talán keresetten elegáns öltözködés, mely
Izsó drt utczai alakká és a fiatalabb bonvivantok irigysége tárgyává
teszi. 3. Egy sokat emlegetett parlamenti szűzbeszéd, melyet a legszebb
première-közönség nagy várakozással és feszült figyelemmel hallgatott,
melybe azonban Izsó dr. belesült. Ez a bukás zajosabb volt és többet ért
bármely sikernél. –

A kis Disraeli. – Atánszjont kérek… öt, hat, hét pikk, az egy… nyolcz
van a táblán… és a nagy kaszinó… ausz!

Elza. – Essen le a székről. (Szomorodott szívvel fizet tíz forintot.) No
még hat partit.

Disraeli (hidegen). – Arról szó se lehet.

Elza. – No hallja!…

Disraeli. – Hat partit mondtunk, igen, vagy nem?

Elza. – De, nézze, Alfrédkám…

Alfrédka. – Most már csevegjünk egy kissé.

Elza. – Köszönöm, de a maga csevegése nem ér nekem húsz forintot… Húsz
forintért megkaphatom Dumas Sándor összes műveit, és az elmésebb ember
volt, mint maga…

Alfrédka. – Már pedig én nem játszom tovább, száz és egy okból.

Elza. – Megmondjam a százegyedik okot? Azért nem játszik tovább, mert
nyer. Mindig akkor hagyja abba, a mikor nyer.

Alfrédka. – Nem mindig, csak többnyire. Mindenesetre szivesebben nyerek
húsz forintot, mint hogy elveszítsek negyvenet. Nem vagyok beteg, hogy
vizet hordjak a tengerbe és nap nap után galáns kártyaveszteségekkel
szaporítsam a Berzsenyi-vagyont…

Elza. – Na, hogy ennyire snasz fráter legyen!…

Alfrédka. – Inzultál? Akkor hát azért se. Százkettedik ok. És
százharmadszor: a ki sír, ha veszít, az ne játszszék. A morál is
megköveteli, hogy megbüntessem egy kicsit…

Elza. – Mondhatom, maga sokra fogja vinni. A ki képes vigyázatlan
hölgyekről leszedni a fülbevalókat…

Alfrédka. – Hja, a játékban nincs brúder. De, nem bánom, két utolsó
partira még hajlandó vagyok, egy föltétel alatt.

Elza. – A föltétel már el van fogadva.

Alfrédka. – Micsoda spiller maga!

Elza. – Bennem minden szenvedély megvan.

Alfrédka. – Mondom, hogy éppen összeillünk.

Elza. – Ahá, már kezdem sejteni a föltételt. Hajlandó két partira, ha
kötelezem magamat, hogy együtt kaszinózzuk át az egész életet. Nem, édes
Alfréd, ilyen drágán nem kell a két parti. Hanem azért keverjen: kicsi
oszt a nagynak.

Alfréd. – Bocsánat, előbb maga volt az első, és most csak folytatjuk…
Megjegyzem, hogy egyelőre beérem kevesebbel is.

Elza. – Például?

Alfréd. – Megigéri, hogy a két parti után komolyan fog felelni a
kérdéseimre. Az összesekre.

Elza. – Itt a kezem, nem disznóláb. (Játszanak; Elza az egyik partit
megnyeri, a másikat elveszíti.) Szóval, ott vagyok, a hol a mádi zsidó.

Alfréd. – Nem, mert most már egy obligó van a nyakán.

Elza. – Igen, ezt kizsarolta. No, hát essünk túl a kihallgatáson, mert
én nem vagyok olyan smuczián, mint maga, és levonom a konzekvencziákat.

Alfréd. – Kérek barátságos arczot és több komolyságot.

Elza. – Olyan komoly vagyok, mint a Végzet.

Alfréd. – Akkor hát… először is: gondolkodott az ajánlatomon?

Elza. – No, hallja, maga ezt ajánlatnak nevezi? Én ezt szemtelenségnek
nevezem.

Alfréd. – Ugyan miért?

Elza. – Mert az. Maga a multkor ilyenformán rohant meg: »Tisztelt
nagysád, én nem szeretem magát; tudom, hogy maga se szeret engem; tehát:
legyen a feleségem.«

Alfréd. – Engedelmet, kissé hamisan szinezi a dolgokat. Én őszinte
voltam és nem játszottam a szerelmest, de kijelentettem, hogy maga
átkozottul tetszik nekem, sőt sokkal inkább, mint a mennyire ezt egy
kisasszonynak elmondhatnám.

Elza. – A részletekre nem vagyok kiváncsi.

Alfréd. – Másodszor, ugyanakkor konstatáltam, hogy maga, a ki saját
nyilatkozata szerint soha senkit se fog szerelemmel szeretni, ha nem is
szeret, de eléggé szível engem.

Elza. – Ne legyen olyan nagyra vele. Mulatságos firmának találom magát,
ennyi az egész. De ha én mindenkihez férjhez mennék, a kit mulatságos
firmának találok, akkor jól néznék ki.

Alfréd. – Lárifári. Maga rém okos leány, és méltányolja azt, hogy én
értelmesebb állat vagyok, mint mindazok, a kik maga körül kastankodnak.

Elza. – Ha úgy volna is, az semmit se jelent. Én Chamberlain Józsefet
minden ismerősömnél értelmesebb állatnak tartom, azért még se mennék
hozzá feleségül.

Alfréd. – Mert Chamberlain öreg. De én fiatal vagyok. És nemcsak egy
x-beliebig csinos és tiszta fiatal ember, hanem egy fiatal Chamberlain!

Elza. – Ez nem egészen bizonyos. Bizonyos csak az, hogy a
legelbizakodottabb, legbeképzeltebb és legszüffizánsabb ember, a
Lipótvárostól Kamcsatkáig, a mivel, azt hiszem, nem mondtam keveset. És
hogy tárgyilagos maradjak, hozzá teszem, hogy én a szüffizáns embereket
utálom, maga iránt azonban bizonyos megfoghatatlan elnézéssel
viseltetem.

Alfréd. – Lássa, ez az, a mi nekem egy egész életre elég. És miután egy
kissé distingváltunk, most már szeretném tudni, hogy miért mondja az én
ajánlatomat szemtelennek?

Elza. – Száz és egy okból. Szemtelenség, mindenekelőtt, hogy maga
mukkanni is mer. Azért, hogy én soha senkit se fogok szeretni, vagyok
olyan leány, a ki megkövetelhetem, hogy engem igenis szeressenek, vadul,
őrületesen, szenvedélylyel… vagy kecsesen, ábrándosan, gyöngéden… majd
választani fogok a kétféle zsáner közül.

Alfréd. – Ohó! Annak, a ki maga sem tud szeretni, nincs joga szerelmet
követelni. Arról nem is beszélek, hogy mennyire be volna csapva az, a ki
vadul, őrületesen stb. szeret, a viszonzás reménye nélkül, ez nem az én
dolgom. Csak arról beszélek, hogy magának, a ki se kecsesen, se
ábrándosan, se sehogyan nem tudna szeretni senkit, jönne bár az illető
mindjárt a Grál mondakörből: nincs joga szerelmet követelni. De nincs is
értelme, hogy ezt követelje. Ha az ember az intelligencziának bizonyos
fokát meghaladta, tisztában van vele, hogy a szerelem humbug; persze nem
a természeti szerelmet értem, hanem a többi firlefánczot. Az átlagember
fölötti ember már csak jogos önzésénél fogva se képes a naivnak a
szerelmére, de egyébként sokkal inkább el van foglalva önmagával,
egyéniségének érvényesítésével, hogysem ráérjen az ilyen ostobaságokra
is. Hagyjuk a szerelmet a butácska leányoknak, és a lassú, de
bizonytalan gondolkozású, jellemes, de híg eszű fiatalembereknek. Ugyan
mit érne maga a legtökéletesebb amorózóval, a ki vad, őrületes
szenvedélyével, mondjuk például: féltékenységével, zaklatottá,
kiállhatatlanná tenné az egész életét, vagy kecses és ábrándos szerelme
fönségében folyvást olyan oktalanul viselkednék, hogy magának egész
élete csupa szégyenkezésből állana?! Higyje el, ehhez a kabalához nincs
mért ragaszkodni. De nem is követelheti meg. A mit maga sem adhat meg
senkinek, ne várja meg mástól, főképpen egy értelmes állattól… Egyikünk
se naiv lelkületű, kvittek vagyunk, és ha konstatálom, hogy e
tekintetben is összeillünk, nem tudom, hogy mivel követtem el
szemtelenséget?

Elza. – A vakoknak nem fognak előadást tartani a szinekről és magának se
fogom magyarázgatni, hogy a szerelem kérdésében nem gilt se a filozófia,
se a jogi tudományok, mert ez egészen más blattra tartozik… szóval, ha
ketten nem teszik ugyanazt, az nem ugyanaz. És mért ne találkozhatnék
valahol egy Grál-lovag, a kinek nemcsak a szíve van helyén, hanem az
esze is?! Erről, Alfrédka, én csak úgy egykönnyen nem fogok letenni, és
kikérem magamnak, hogy valaki azt tételezze fel rólam, mintha nekem
valamiről le kellene mondanom, hogy valamibe bele kellene nyugodnom,
csak azért, mert egy huszárban megutáltam az egész férfinemet és
kiábrándultam a szerelemből. Ez nem zárja ki azt, hogy engem érdemes
szeretni, egészen az őrültségig; mert olyan vagyok, a milyen. Magának
ellenben, édes barátom, egyszerűen spongya van a szíve helyén. Ezt a
spongyát nem lehet sokra becsülni, és azért nem illik felajánlani,
legalább olyan valakinek nem, a minő én vagyok. Nem vagyunk kvittek és
nem illünk össze semmi tekintetben.

Alfréd. – Tegyük fel, hogy csakugyan spongya van a szívem helyén, a mit
tagadok. Ez az inkább sajnálni, mint megvetni való állapot nem zárja ki
azt, hogy valaki értékéhez képest megbecsülhesse, minden teljes jóval
körülvehesse és boldoggá tehesse a feleségét. És meglehet, magának
minden jogigénye megvan ahhoz, hogy viharos vagy csöndes, tetszés
szerinti és bő választékban kapható szerelmeket ébresszen, de ez ismét
nem zárja ki azt, hogy saját elhatározásából raison-házasságot kössön,
belátván, hogy a raison-házasságok kevésbbé veszedelmesek és rendesen
jobban szoktak sikerülni, mint a szerelmi házasságok. Szóval, még most
se látom a szemtelenséget.

Elza. – Maga persze nyugodtan elvenne engem, azzal a tudattal, hogy egy
huszárt hordok a szívemben eltemetve.

Alfréd. – Természetesen. Csak maradjon az ott, a hol van. Engem egy
eltemetett huszár nem zseniroz.

Elza. – Lássa, ez a megalkuvás is szemtelenség. Annak, a ki bennünket
szeret, meg lehet bocsátani egy eltemetett emléket, de annak, a ki
nyiltan megmondja, hogy nem szeret, a ki csak szövetséges, de szivében
idegen… nem, barátom, ez az alkalmazkodás nem erkölcsös, nem
természetes, és nem is magyarázható meg másképpen, csak a legalantasabb,
a minden megalázkodásra kész önzéssel.

Alfréd. – Csak kislányok gondolkoznak így. Vannak igen erkölcsös és igen
gyöngéd érzésü férfiak, a kik az eltemetett realitást is megbocsátják.
Azok például, a kik özvegyeket vesznek feleségül.

Elza. – De azokat valamelyes érzés vezeti. Vagy az irántok tanusított
vonzalom, vagy a tulajdon érzésük, a legtöbbször mind a kettő. Magát
pedig bevallottan nem vezeti egyéb, csak az a tudat, hogy az én kezem
milliókat jelent.

Alfréd. – Nemcsak az: az is. És ne tegye magát, mintha nem ismerné a
világot. Ugyan hol talál maga olyan Grál-lovagot, a ki suttyomban vagy
nyiltan, titkolt vagy nem titkolt megelégedéssel, szóval egyáltalán ne
vegye tudomásul, hogy magának, mondjuk mellesleg, igen csinos hozománya
is van?! Én nyíltan, becsületesen megmondom, hogy rám nézve ez a
körülmény igen fontos fejezet. Megvallom azt is, hogy ha magának nem
volna ilyen szép várandósága, akkor előre le kellene mondanom a kezéről.
Akkor is sajnálnám, hogy nem vehetem el magát feleségül, de lehetetlen
volna az összeköttetésünk; egyszerűen lehetetlen. Én ezt megmondom
nyíltan, a többiek csak gondolják; köztem és az egész világ közt
mindössze ez a különbség. És nem tudom, hogy ez a nyíltság mért volna
sértő. Az, hogy én csak olyan leányt vehetek feleségül, a kinek nagy
hozománya van, szépen megfér azzal, a mi magára nézve csak hízelgő
lehet: hogy én a millióinál is többre becsülöm és egész teljességében
értékelem a maga egyéniségét.

Elza. – Nos hát, itt van egy ujabb szemtelenség. Ha én a millióknál is
többet érek, mert jó és okos vagyok, hogy jön maga én hozzám? Már az is
iszonyú arroganczia, hogy rám meri vetni a szemét.

Alfréd. – Pardon, a maga számára én elsőrangú epuzőr vagyok. Egyike a
képzelhető legfényesebb partiknak.

Elza. – Maga? A fiatal stréber? Az ügyek nélküli ügyvéd? A fülig adós
honatya? Az úgynevezett »kis Disraeli«?

Alfréd. – Igen, én, a fiatal stréber, az úgynevezett kis Disraeli, a
kinek azonban olyan jövője van, hogy ez a gúnyos elnevezés lassankint el
fogja veszíteni kicsinylő tartalmát, és rajta marad komolyan, más
formában, például így: »A magyar Disraeli.«

Elza. – Ejha, de biztos a dolgáról!

Alfréd. – Az én jövőm nem olyan bizonytalan, és a maga helyzete nem oly
fényes, mint a milyennek látja. Mérlegeljünk.

Elza. – Mérlegeljünk.

Alfréd. – Nézzük előbb a maga kilátásait. Világos, hogy magának férjhez
kell menni, ugy-e? Mert a nő számára az egyedüllét nem élet. Nos, hát ez
nem könnyű dolog; hiába vannak milliói, vagy éppen azért. Ha egy kicsit
körülnéz a világban, látni fogja, hogy a milliomos leányok éppen olyan
nehezen mennek férjhez, mint a legszegényebb leányok; vagy mondjuk
pontosabban: a férjhezmenetel dolgában ugyanazokkal a nehézségekkel
találkoznak, a melyekkel a többiek. Miért? Mert sokkal több az igényük,
és sokkal kevesebb a választásuk, mint a többieknek. Azokat a malőröket,
a melyeket a maga körében élő leányok jól ismernek, a melyeket a
barátnői kárán maga is megfigyelhetett, nem a véletlen idézi elő. A
milliomos leányokra nézve is áll az örök törvény, mely a leányokat
általában sujtja s a mely így szól: »Azokhoz, a kik elvennének, nem
akarok feleségül menni; az, a kihez hozzá mennék, nem akar elvenni.« Egy
neme ez a szelekczió törvényének… És igényeiknek sokasága, finomsága
náluk épp úgy megnehezíti e kérdés megoldását, mint a hogy megnehezítik
a többiek férjhezmenetelét a materiális akadályok. Vegyük ehhez, hogy
nekik is csak kevés a választásuk, mert a világon minden relativ. Sőt
szám szerint is kevesebb a választásuk, a társadalmi viszonyok
bonyolultságánál fogva. Nézze csak a mágnás-leányokat. Ötven jó partira
tíz-tizenkét egyenrangú epuzőr esik. Csak a leggazdagabbaknak van rá
esélyök, hogy olyan házasságot köthetnek, a mely mindenben kedvük
szerint való; a többieknek bele kell nyugodniok, hogy a papa rangjánál
jóval alacsonyabb rangú valakihez kell férjhez menniök, ha nem akarnak
koldusgrófot, öreget vagy hülyét választani. A maga világában, legyünk
őszinték, még kevesebb az epuzőr. A történelmi nevek viselői közül alig
egy-ketten pályáznak s a többiek között vajmi csekély azoknak a száma, a
kiket maguk minden tekintetben elfogadhatónak ítélnek. Maga a
leggazdagabbak közé tartozik, tehát vannak sanszai. De a milyen kompozit
és kiválóan válogatós lény, könnyen megtörténhetik, hogy bele talál
választani – egyszer már közel volt hozzá – és olyan megoldással
elégszik meg, a mely kevesebbet ér, mint a velem való szövetség. Sőt
megtörténhetik, hogy addig válogat, míg végre hoppon marad, a mit nem
úgy értek, hogy egyáltalán nem tud férjhez menni, hanem… az évek multán…
kénytelen lesz leszállítani az igényeit, és elkeseredve, hajótörötten,
mélyen a viszonyain alul fog férjhez menni valakihez, a kit ma észre se
venne, a ki semmiféle tekintetben nem lesz elfogadható férj, és a ki
bizonyára rettenetesen meg fogja keserülni, hogy maga oly sokáig
válogatott és elmulasztotta azt a pillanatot, a mikor még szerencsésen
választott volna.

Elza. – Na, hát ez szomorú. Lássuk most már a maga rózsás jövőjét.

Alfréd. – Ó, itt a perspektiva olyan grandiózus, a minő embernek csak
adatott. Természetesen, a parancsoló föltétel az, hogy jó partit kell
csinálnom. A vagyon hátvéde nélkül nem mehetek semmire; meg kell
szabadulnom az adósságaimtól, függetlenné kell lennem, szegényen nem
lehet hatalomra jutni. De ez nem olyan nagy dolog. A pénz kínálja magát,
mint a nő. Persze, úgy jutni a vagyonhoz, hogy egyszersmind egy Madame
Récamier-t is nyerjek a nagy lutrin: ez az álombeli szerencse. De a
vagyon maga nélkül is megvan: csak el kell érte mennem, az
anyakönyvvezetőhöz. És kit lát maga, a ki konkurrálhasson velem a
hatalomért? Ennek az országnak én vagyok a providencziális embere.

Elza. – És mindezt arra építi, hogy egyszer egy beszédét kinevették?

Alfréd. – Akkor elhibáztam a dolgot, mert elmés voltam és tüntetni
akartam az egyéniségemmel. Pedig a szűzbeszédnek unalmasnak kell lennie,
mert a Tisztelt Ház csak akkor engedi meg valakinek, hogy kiváló
egyéniség és nagy szónok legyen, ha magának vindikálhatja az érdemet,
hogy ezt a kiváló egyéniséget és nagy szónokot ő fedezte fel. De
tanultam. A zsenialitást e cziklus tartamára felfüggesztem. Gyakran
beszélek, jeléül, hogy nem riasztottak meg, de csak röviden szólok.
Mindig nagyon nyugodt vagyok; a törekvésem az, hogy kétségbeejtően
unalmas legyek; igen szárazan vitatkozom, és nem bánom, ha az érveim
tökéletlenek, mert ha pontosan megmondom, hogy mit gondolok, azt
képzelik, hogy elmésségeket akarok mondani. Ellenben mindig elképped a
Ház, annyi részletismeretet tálalok fel. Majd számokat, majd dátumokat,
majd kimutatásokat idézek: és nemsokára a Tisztelt Ház sóvárogni fog az
elmésségeim után, mert tudja, hogy szellemes legény és kiváló szónok
vagyok. Nemsokára már buzdítani fognak, hogy rukkoljak elő a szónoki
képességeimmel; a legközelebbi beszédemet áhitatosan fogják hallgatni és
ennek a sikere után én leszek a Ház primadonnája.

Elza. – Nagyszerű! Ennyi mindennel kínál, cserébe azért a rongyos
hozományért!

Alfréd. – Soha se csúfolódjék! Mit magának a pénz?! A mit én ezért
cserébe kínálok, az minden! A legközelebbi évtizednek én vagyok a vezető
embere. Az én feleségem a budapesti társaság középpontja. Otthon van az
udvarnál, és csak rajta áll, hogy Európa egyik »grande dame«-ja legyen.
Rajtam nem múlik.

Elza. – Szegény barátom, maga csak egyet felejt el…

Alfréd. – Nem felejtem el. Maguk engem a kis Disraelinek csúfolnak.
Disraelinek még nehezebb volt a dolga; mégis elérte, a mit akart. És ha
már erről beszélünk, még egyet. Disraeli, hogy függetlenné legyen, hogy
megszabaduljon az adósságaitól, egy ötven éves gazdag özvegyet vett
nőül. Mondhatom, nem tudok szerencsésebb frigyet ennél a
raison-házasságnál. Disraeli a leggyöngédebb és a leghűségesebb férj
volt, felesége pedig a legboldogabb asszony a világon.

Elza. – Maga eltévesztette a hivatását. Magának verbunkosnak kellene
lennie. Olyan meggyőzően tudja mondani: »Csapj fel pajtás katonának!« –
hogy ennek bajos ellenállni. Csak egy baj van. Vagy voltaképpen kettő.

Alfréd. – Halljuk.

Elza. – Az egyik az, hogy Blankát – a legszigorúbb titoktartás terhe
alatt mondom – éppen a napokban kérte meg egy valóságos herczeg, a ki
mellesleg dragonyos főhadnagy. Mit szólna ez a Vadölő, ha megtudná, hogy
a sógornője egy Disraelihez készül feleségül menni, a ki még csak ezután
lesz Disraeli, a Lord Beaconsfield czímről nem is beszélve?!

Alfréd. – És maga komolyan gondol erre a Sassaparilla herczegre, a ki,
ha a hozományra nem kap előleget, a vadászatok után el fog párologni?!

Elza. – Hát tegyük fel, hogy el fog párologni. Maga akkor is csak egy
reménybeli Disraeli marad. Nehéz az eset, barátom. A parvenük
arisztokratábbak a várgrófoknál. Csak nemrégiben történt, hogy
kikosaraztunk egy ideális kérőt, pusztán azért, mert nem nagyon régen
rendezte a vallási ügyeit. Nem hiszem, hogy maga nagyobb engedékenységre
tudná hangolni a családot, arról a csekélységről nem is szólva, hogy
engem még nem győzött meg.

Alfréd. – Sebaj. Az idő a legnagyobb tanítómester. Gondolkozzék az
ajánlatomról, Elza; gondolkozzék még egy darabig!

Elza. – Félek, hogy nem fogunk lefelé liczitálni.

Alfréd. – Erre az inzultusra kénytelen vagyok latba vetni még egyet.
Lady Beaconsfield, ha Apollo-szobrot látott, így szokott sóhajtozni: »Ez
semmi; de ha önök az én Dizzymet a fürdőben látnák!«…

Elza. – Maga a legszemtelenebb ember, a kit valaha láttam.

Alfréd. – Ez a kedvező itélet reményt nyujt arra, hogy gondolkozni fog
az ajánlatomról.




VI. AZ ÉLETEMBER.

– Szín: a báró fogadóterme a Nádor-utczai palotában. Vrillényi dr., a
szerkesztő, a ki ebben a pillanatban egy ázott kutyára emlékeztet, a
terem legsötétebb sarkában egy puffon ül; a báró, egy ujsággal a
kezében, dühösen sétál le s fel. –

A báró. – Bele írni nekem egy ilyen szamárságot az én lapomba!…

Vrillényi. – Bocsánat, munkatársam nem úgy értette azt…

A báró. – Maga ezt nekem nem fogja elcsavarni! Ide bele van nyomtatva,
hogy én mint istállótulajdonos, nem tudom hány milliót vágok zsebre,
mint versenydijat, a szegény emberek keserves fillérjeiből, a kik
sikkasztanak és még nem tudom mit csinálnak. Igaz vagy nem igaz?

Vrillényi. – Engedelmet kérek, a báró urról egyáltalán nincs szó, a mi
pedig…

A báró. – Mit képzel be magának? Hogyan néznék én ki, ha én a
versenydijakból élni akarnék és még nem tudom mit? Tudja maga, mibe
kerül nálam minden egyes ló évente? Jegyezze meg magának, hogy egy lónak
a nevelési, tanulási és ellátási költsége, az önköltségről nem is
beszélve, mindig többe kerül, mint a mennyit egy pap, tanító vagy egy
ujságíró kiérdemel.

Vrillényi. – Senki se tagadja, hogy egy istállónak a fentartása sok
áldozatot kíván, és éppen mi vagyunk azok, a kik a lóversenyügy…

A báró. – És ezenkívül is kikérek magamnak minden szamárságot,
visszapillantással a lovak személyére, a miről mindenféle
vicczelődéseket olvasok. Ha egy ló köhög vagy viselős, ez természetesen
nagyobb horderejü esemény, mint ha ugyanez, teszem fel azt, egy
ujságíróval történik. Én az én lapomnál számos ujságírót tartok, a
kiknél az önköltség semmi, és az ellátásuk távolról sem számít annyit,
mint az én istállóm. Ön az embert el fogja csapni és meg fogja
magyarázni neki, hogy az istállótulajdonosok nem a szegények és
sikkasztók fillérjeiből élnek, mert akkor éhen halnának, a mi nem az
eset, hálaistennek.

Vrillényi. – Báró úr, én végtelenül sajnálom, hogy ez a közlemény
belecsúszott a lapba, s az illető fiatalember mentségére megjegyzem,
hogy mint egészen kezdő nem tudta, hogy a báró úr is…

A báró. – Én csupán tudatni kivántam önnel rendelkezésemet; az ön
mentségeit meghallgatni egy más alkalommal fogom. Most nincs ehhez időm,
mert minden perczben várom az én jövendőbeli vejemnek, a herczegnek az
ügyvédjét, a kivel éppen a házassági szerződést fogom megbeszélni. Ez
igen elfoglal engem, mert nem hallgatom el ön előtt, hogy a nevezett
házasság máris sok bosszúságot szerzett nekem.

Vrillényi. – Hogyan, báró úr?… A világért se akarnék indiskrét lenni,
de, ha nem tévedek, Santabarbara Roger herczegről van szó…

A báró. – Na, a család ellen semmi kifogásom, és elismerésre méltó, hogy
a herczeg több ősének szobrai ki vannak állítva a flórenczi
Oficzír-palasztban, a mit a házasságról irandó czikkben meg kell
említeni.

Vrillényi. – Nem fogom elmulasztani, báró úr…

A báró. – Ezt a czikket nagy gonddal kell szerkeszteni és nyomtatni, nem
pedig meggondolatlanul, mint a lovakról, mert nem fogom ön előtt
eltitkolni, hogy csakis a czikk kedvéért adtam meg atyai beleegyezésemet
a házassághoz, mely igen sok aggodalommal tölt el.

Arthur (bejön és egy névjegyet nyujt át a bárónak.)

A báró (megnézi a névjegyet.) – Dr. Bonifáez Ödön, köz- és váltó-ügyvéd…
Azt hiszem, éppen ez legyen az illető. (Vrillényi fölemelkedik.) Menjen,
menjen, és czélszerü lesz, ha előre működik, hogy a czikknek helyet
csináljon a lapban, a hová majd bele lehessen nyomtatni. (Vrillényi
búcsuzik.) Isten áldja meg!

(Egy percz multán Vrillényi eltűnt, s Dr. Bonifácz áll a báróval
szemben.)

Bonifácz. – Legalázatosabb szolgája, báró úr.

A báró. – Hogyan? Ön legyen az?

Bonifácz. – A versenytéren már gyakrabban volt szerencsém…

A báró. – Na, ez jó. Mikor a herczeg mondta, hogy: »Majd elküldöm a
Bonifáczot« – sehogyan se tudtam elgondolni, hogy kicsoda és micsoda
legyen ez a Bonifácz? Hát csak most látom, hogy egy régi jó ismerős a
lovaktól!

Bonifácz. – Nagyon örülök, hogy a báró úr még emlékszik rám…

A báró. – A legszivélyesebben! Csak azt nem tudtam, hogy ön ügyvéd, és
hogyan hívják, mert én azt hittem, hogy ön sport-tudósító a lapoktól, és
nem tudom, mi a neve… Akkor hát ön le fog ülni és rá fog gyujtani egy
szivarra, mely valódi Havanna; darabja egy korona négy fillér, és egyet
tegyen el az útra… (Elhelyezkednek és rágyujtanak.)

Bonifácz. – A herczeg sürgetett, és utasított, hogy már ez alkalommal
mutassam be a házassági szerződés fogalmazványát, de én illendőbbnek
tartottam ezt akkorra halasztani, a mikor a báró úrral az általános
elvekre nézve már tisztába jöttem…

A báró. – Ön helyesen járt el, úgyis mint ügyvéd, úgyis mint a herczeg
képviselője. Mert mint ügyvéd mért csinált volna magának esetleg
haszontalan dolgot, és mint a herczeg ügyvezetője mért bosszantott volna
meg engemet egy valamivel, a mi úgy hangzott volna, mint a herczeg
föltételei?! Nem igaz?

Bonifácz. – Én is éppen így gondoltam.

A báró. – Annyival inkább, mert én még távolról se vagyok végképpen
elhatározva. És ha már erről értekezünk, önnek, mint régi jó barátnak,
azt is be fogom vallani, hogy nekem ez a házasság egy cseppet se
tetszik.

Bonifácz. – Ugyan? De hisz a herczeg minden tekintetben kifogástalan
vőlegény, és azonkívül oly megnyerő modorú gentleman…

A báró. – Na hát lássa, éppen ez az. Barátok közt vagyunk és
magántudomásul szivesen megajándékozom önt teljes bizalmammal. Tehát ez
a házassági terv sokáig nem birta az én beleegyezésemet, mert a herczeg
nagy életember és nekem egy kicsit túlságosan életember.

Bonifácz. – Istenem, az ő körében minden fiatal ember…

A báró. – Az ő körében? Hát én talán nem tettem magamévá ezt a kört? És
nem voltam-e én is fiatal? Férfiak közt mondva, én is megőriztem a vidám
életbölcsészetet, és az illendőség határai között én is életember
vagyok. De életember és életember közt nagy a különbözet. Szerintem az
első elv itt az, hogy az ember a saját számlájára legyen életember.

Bonifácz. – A herczeg adósságai nagyon menthetők, báró úr. Mindig
kétségtelen volt, hogy fényes nevével, és kiváló személyes
tulajdonságaival, mert hiszen szép, elegáns, megnyerő jelenség, nagy
partit fog csinálni, a mely esetben természetes…

A báró. – Hát éppen ez az, a mit én soha se fogok megérteni, hogy egy
valaki jól éljen felirásra, és fürödjön mindenben, a mi jó és drága, egy
ismeretlen öreg úrnak a számlájára, a ki valahol messze, egy idegen
országban, gyüjti a pénzt erre a czélra, és gyüjteni fogja a jövőben is,
a míg a leányai felnőnek. Ezt ön már sehogy se fogja beleszorítani az én
koponyámba, a mely csontból van. Hát ön persze egy megrögzött
arisztokratának vélt engem, de én minden hamis szégyen nélkül bevallom,
hogy minden magas társadalmi poziczió daczára, melyet ügybuzgalommal
elértem, a jelen napig megőriztem a kereskedő szeplőtlen gondolkozását.
És mi tetszett volna nekem ezen a kérőn, mint személyi tulajdonság? Mi
legyen a herczeg sajátlag?

Bonifácz. – Ha a katonai rangja nem is magas, minden carrière nyitva van
előtte: a katonai is, ha esetleg ezen a pályán kivánna maradni. Ma még
csak főhadnagy a Sándor főherczeg nevét viselő vértesezrednél, de
személyes jóbarátja, sőt tegező pajtása a komandáns Ruprecht-Oswald
főherczegnek, a ki mindig csak így szólítja: »Mein Alter!« vagy: »Du,
Rüdiger!«…

A báró. – De mit kezdjek én egy katonával, a ki még csak katona se akar
maradni, mert azt szándékolja, hogy a Botschafter-Sekretäri pályára lép,
hogy Párisban, Londonban vagy Yokohamában reprezentáljon egy szép
feleséggel, és egy oly revenüvel, melynek gondolatára a jobb fülem alatt
viszketni kezd?!… Átadja ő nekem a helyét és a főherczeg barátságát,
folyósítva, mint a hogyan ő kivánja a hozományt? Leszek én helyette
huszonnyolcz éves Dragonier? Fogja nekem mondani a főherczeg: »Du,
Rüdiger?!«… (Az ügyvéd névjegyét forgatja.) Nem, Ödön barátom, ez a
parti soha se nyerte volna meg az én jóváhagyásomat, a szegény báróné és
az én Blanka leányom nélkül. Hanem – miért titkoljam el ön előtt ezen
házi ügyeket? – a szegény báróné, a kinek én minden gyöngédséggel
tartozom, több okból, melyek nem tartoznak ide, nem képes egy élő
herczegnek ellenállani, és talán még ez sem lett volna elég, ha az nem
történik, hogy egy napon észreveszem, mennyire el van csavarodva a feje
az én leányomnak, a nagyobbik baronesznek.

Bonifácz. – Éppen azért, báró úr, mert szivek frigyéről van szó, nem
lehet arra az álláspontra helyezkednünk, a melyet egy rezon-házasság
esetében…

A báró. – És lássa, a mi nekem még jobban nem tetszett, éppen az volt,
hogy az én leányom így be lett ugratva az akadály-pályára, a mit ön,
mint tudományos sportember, meg fog érteni. Remélem, tudni fogja, hogy a
herczeg, midőn leányomnak tette a szépet, egyidejűleg a Várai Fejér
leányát is ugratta, a mi után ön nem lesz meglepetve, ha én gyanakodom,
hogy az én leányom vonzalmában nagy szerepet játszott a bosszúság, mert
úgy ő, mint a báróné, talán meghaltak volna a méregtől, ha a herczeg
véletlenül a Várai Fejér-leányt veszi el feleségül. Megjegyzem, hogy én
magam se vagyok képes megérteni, hogyan legyen a Várai Fejérnek egy
herczeg veje, mert bár a Várai Fejér összeszedett egy kis vagyonkát, és
szerencséje is volt, mert ezt észnek nem nevezhetem, azért sajátlag, és
főképpen hozzám hasonlítva, mindig egy kis füszerész marad.

Bonifácz. – Szó sincs róla, báró úr, a két parti között óriási a
különbség…

A báró. – Be fogja látni, hogy ezek után jogos kifogásaimat nem
érvényesítettem és hagytam menni a dolgokat. Úgy nézek én ki, mint a ki
nejének és leányának szivét semmibe veszi? Hiéna vagyok én? Ugy-e, nem?
Természetesen elvártam volna, hogy a herczeg honorálja azokat a
tekinteteket, a mik egy önfeláldozó családapának egyedüli jutalma. És mi
történt az eljegyzés után? Ön szerint a herczeg egy megnyerő modoru
gentleman. Na hát a herczeg az eljegyzés után velem szemben egy oly
leereszkedő és vállveregető hangnemet vett fel, a melyet az én
becsületesen megszerzett társadalmi rangom egyszerűen kizár. Nem fogom
megjegyezni, hogy az általam szivélyesen felajánlott tegezési viszonyt
mintegy elfelejteni látszott, és azt sem, hogy engem több ízben minden
illendőség és Ő Felségétől nyert kitüntetésem daczára, tanuk előtt, és
egyszer a legvegyesebb társaságban, mert orfeumi énekesnők is voltak
jelen, »kedves Berzsenyi«-nek szólított; mindezt nem fogom megjegyezni,
mert ezek csekélységek, melyeknek fölötte állok. De van egy hangnem, a
melyet kikérek magamnak. És ha, teszem fel, a herczegprimás, kinek lelki
fia vagyok, vagy egy főherczeg, kihez mi arisztokraták is mint szolgák
viszonylunk, szól hozzám ezen hangnemben, az más. De hogy egy velem
egyenrangu, legyenek bár az ősei a flórenczi Officzír-palasztban, nekem
tanácsokat adjon, ennek semmi értelme. Én nem vagyok gőgös ember, pedig
lehetnék az, mert én magam vagyok magamnak az őse, és ez nagyobb kunszt;
továbbá, mint önérzetes ember, nem gondolok senkinek a
tiszteletlenségével, ha ez ingyen van. De a pénzemért megkívánom, hogy
tiszteljenek, és ön ezt természetesnek fogja találni.

Bonifácz. – De, báró úr, itt egy rettenetes félreértést fedezek fel,
mely…

A báró. – Hagyjon kibeszélni, Ödön. Látja, ez az, a miért én még most se
vagyok a végsőig elhatározva. És most azzal jön elő nekem a herczeg,
hogy: »majd elküldöm a Bonifáczot…« és maga előjön, a minek különben
örvendek. De a herczeg részéről ez sem tetszik nekem.

Bonifácz. – Bocsánatot kérek, de ez csak a herczeg gyöngéd érzéséről
tanuskodik. Vannak dolgok, a melyeket, közös érdekből, előre meg kell
állapítani, mert »clara pacta, boni amici«, és ilyesmiben a félreértés
súlyos következésekkel járhatna… Már most rá nézve is zsenans, de
főképpen a báró urat kívánja megkímélni a zséntől, melylyel a
jövendőbeli vőnek felelne, olyan kérdésekre, a melyeket a herczegnek elő
kell hoznia… Egy harmadik ilyenkor megkönnyíti a tárgyalást…

A báró. – Miért nem mondja azt, hogy a herczeg alkudni akar, s hogy ez
egy harmadik közvetítésével sokkal kényelmesebb?!… Nézd, Ödön, ezek a
gentlemanek, a kik rokonságot tartanak a szobrokkal, addig, a meddig
csak az kell, hogy pezsgős üvegeket hajigáljunk a plafondra, egy
orfeum-énekesnőnél, a legesztelenebb, a legvidámabb, a legbolondosabb
fiúk a világon, de mihelyt pénzről van szó, egyszerre oly józanok, oly
komolyak és oly okosak, mint Auspitz, az én könyvelőm. És ez imponál
nekem, de tudod, Ödön, mihelyt pénzről van szó, nálam is megszűnik a
tréfa.

Bonifácz. – Azt hiszem, báró úr, nincs rá ok, hogy vitatkozzunk…

A báró. – Miért vitatkozni? A herczeg már valószínűleg ismeri
szándékaimat, melyekből titkot sohase csináltam. Blanka leányom, mint a
másik, két millió koronát kap hozományul, a megfelelő kelengyén kívül.
Egyelőre azonban a hozománynak csak a hatszázalékos kamatait élvezi,
előleges havi részletekben. Ha az én unokám, a kis herczeg vagy
herczegnő világra jön, leányom kezéhez egy millió koronát folyósítok. A
másik millió koronának ismét csak kamatait kapja, míg az elsőszülött
unokám hatodik évét el nem éri. Ekkor a hozomány hátralévő részét is
folyósítom.

Bonifácz. – De, báró úr, a herezeg adósságai jelentékeny összegre
rugnak…

A báró. – Mi köze ezekhez a kedves Berzsenyinek? Ha a herczeg ezeket az
adósságokat fizetni tudta a tiszti gázsiból, ezentúl még könnyebben
fogja fizetni a hozomány kamataival.

Bonifácz. – Csakhogy a báró úr nagyon jól tudja, hogy az ilyen
hitelezőknél a végső terminus az adós esküvője. Ezen a napon meg fogják
rohanni a herczeget s ha ekkor nem elégíthetné ki a hitelezőit, le
kellene mondania minden carrière-ről. De még ha erre határozná is magát,
a mi a herczeg finom érzületével összeférhetetlen, ezenkívül diszkrét
természetű kötelezettségei is vannak. A báró úr már értesült róla, hogy
a herczegnek egy régi összeköttetése van… Miss Rolly Pollyval, egy
prágai angol művésznővel… a ki a herczeggel szemben illő végkielégítésre
tarthat számot.

A báró. – Én ugyan az én kereskedelmi gondolkozásommal sajátságosnak
tartom, hogy valaki egy uj szerelemből fizesse ki a réginek járó
végkielégitést, de mivel az Officzír-palasztban, úgy látszik, mindig az
volt a divat, hogy a törvényes szerelem viselje a törvénytelen
költségeit, s ha ez hitelezett, ő viszont előleget nyujtson: nem bánom,
hajlandó vagyok ezen ügyet rendezni. Természetesen oly föltétellel, hogy
magam járok el ebben az ügyben.

Bonifácz. – Nem képzelem, hogy a herczeg belenyugodjék ebbe a
megoldásba, a melyre természetesen eddigelé nem is gondoltunk…

A báró. – Attól tartana a herczeg, nem igaz, hogy smuczig leszek?!…
Persze, ő nagyobb gavallér volna, mint én, de neki könnyebb gavallérnak
lenni az én pénzemből, mint nekem, a ki csak a magaméból lehetek az…
Mégis, hajlandó vagyok magamra vállalni, hogy az ügy a kérdéses hölgy
teljes megelégedésére fog elintéztetni. Sőt, ha a herczeg előterjeszti
nekem összes adósságainak jegyzékét, nem mondom, hogy nem vagyok
hajlandó az ügygyel foglalkozni.

Bonifácz. – Kizártnak tartom, hogy ezt a módozatot a herczeg
elfogadhatná. Azonkívül, hogy ez a büszkeségét is érintené…

A báró. – Félne, hogy kiegyezést proponálnék a hitelezőinek? A herczeg
igen nagylelkű, de fáj, hogy éppen velem szemben nem az.

Bonifácz. – Továbbá ebben az esetben a herczegnek le kellene mondania
arról, hogy áttérhessen a diplomacziai pályára. És a herczeg igen
határozott jellem, a ki a legnagyobb áldozatok árán sem tágit attól, a
mit egyszer föltett magában. Azt hiszem, nem követek el indiskrécziót,
ha elárulom, hogy a Várai Fejér-féle kombináczió is azért szakadt meg
oly hirtelen, még a kezdet kezdetén, mert Várai-Fejér hasonló
intenczióknak adott kifejezést.

A báró. – Várai-Fejér nem akart abba beleharapni, hogy az egész
hozományt szó nélkül kiadja, de a herczeg azzal a hízelgő föltevéssel
tisztelt meg, hogy a kedves Berzsenyi majd nyájasabb lesz?

Bonifácz. – A báró úr tudja, hogy Várai-Fejér csupa kicsinyesség.

A báró. – Az meglehet, de annyi eszem nekem is van, mint Várai-Fejérnek.
Elég az hozzá, most már mindent megmondtam, és abból, a mit már
kimondtam semmit sem vonok vissza. Ez éppen a különbözet köztem és a
herczeg közt, a ki megigérte nekem, hogy a főherczeg a hadgyakorlatok
alkalmával vendége lesz az én német-ujlaki kastélyomnak.

Bonifácz. – De báró úr, a herczeg nem tehet róla, hogy a hadgyakorlat
elmaradt, illetőleg, hogy a hadgyakorlatot délen tartották meg, s nem a
felvidéken.

A báró. – Félek, hogy ez a véletlen egy carrièrebe került a herczegnek.

Bonifácz. – Remélem, hogy a báró úrnak ez nem az utolsó szava.

A báró. – Keressen fel, Ödön barátom, máskor is; majd jobban meg fog
ismerni.




VII. A LIPÓTVÁROS RÉME.

– Történik: a Nádor-utczai palotában. Déli tizenkét óra. A nagy
szalónban látogató várakozik: egy szép, szőke asszony, liptai Thurzóné,
felesége annak a gyárosnak, a kinek az ujságok a »nagy műveltségü« és
»rokonszenves« jelzőket adományozták, az isten tudja miért. Liptai
Thurzóné feltünően emlékeztet az udvari bálok egyik ismert szépségére,
és a szőke gyárosné, úgy hajviseletében, mint öltözködésében, élénken
ápolja ezt a hasonlatosságot. Liptai Thurzónét meghittebb ismerősei »a
Lipótváros rémé«-nek szokták nevezni, s a türelmes olvasó nyomban látni
fogja, hogy nem minden ok nélkül… Megjelenik Elza, egy kissé idegesen. –

Elza. – Bocsáss meg, kedves Pálma, de anyám egy kicsit gyöngélkedik…

Pálma (rémülten). – Ó, istenem!… Remélem, nem komoly a dolog?…

Elza. – Nem, nem… Csakhogy ebben az időben…

Pálma (aggodalmasan). – Mindig mondtam, hogy nem vigyáz eléggé magára,
de soha se hallgatott rám. Különösen régebben; persze te arra nem
emlékezhetel… Akkor ti még kicsik voltatok. Hányszor mondtam neki:
édesem, téged meg fog ölni a táncz!… De lehetett is ő vele beszélni!…
Magam is afféle kis bakfis voltam akkor, és képzelheted, hogy nem
gondoltam semmi rosszat… De a mint elnéztem, milyen szilajon tudott
mulatni… Az egész élete egy táncz volt!… Az embernek arra kellett
gondolnia, hogy egyszerre csak kitánczol a világból!…

Elza. – Azt hiszem, egy kicsit túlzod a dolgot. Különben is, ez régen
volt, és a mi régen volt, talán nem is igaz… Annyi bizonyos, hogy most,
és mióta az eszemet tudom, ellenkezőleg nagyon is vigyáz magára…

Pálma (részvéttel). – Ó, nagyon jól teszi!… És ti is édesem, vigyázzatok
rá!…

Elza. – Hála istennek, nincs ok az aggodalomra…

Pálma (még folyvást aggodalmasan). – No, tudod, a szívbajosoknál… és
neki szervi szívbaja van, ugy-e?… (Elza tagadóan rázza a fejét.) Persze,
az ember nem tudhatja, mert ezek az orvosok olyan megbizhatatlanok!…
Mást mondanak a környezetnek és mást beszélnek kinn a világban… Én is
azt hiszem, hogy túlozzák a dolgot… De annyi, fájdalom, igaz, hogy a
szive nincs rendben, és a szívbajosokra nem lehet eléggé vigyázni… Az
ember azt hinné, hogy semmi bajuk… szinte virágzanak… aztán egy
fölindulás és végük van, máról holnapra!…

Elza. – Nem tudom, ki beszélte tele a fejedet ilyen riasztó
jövendölésekkel… De biztosítalak, hogy anyám állapota nem ilyen komoly…
Egy kis meghűlés az egész.

Pálma. – No és képzelem, mennyire felizgatta ez a bosszúság…

Elza. – Miféle bosszúság?

Pálma. – Hisz tudod!… A reczepezió a főherczegnőnél!…

Elza. – De, kérlek, ott semmi olyas nem történt, a mi felizgathatta
volna…

Pálma. – Mindjárt gondoltam, hogy a fele se igaz annak, a mit beszélnek.
De rémes dolgokat meséltek…

Elza. – Miket meséltek?

Pálma. – Én igazán nem is tudom… én, kérlek, olyan vagyok, hogy az
effélét azonnal elfelejtem… Az egyik fülembe be, a másikon ki. Szóval
igen bántó epizódokat kolportáltak… Hisz az ujságokba is belekerült!…

Elza. – És te szóról-szóra elhiszed azt, a mit az ujságok a
mendemondákból a nép számára föltálalnak?

Pálma. – Isten ments! Én mindjárt mondtam Alfrédnak.

Elza. – Azoknak persze, a kik nem voltak meghíva, nem maradt egyéb, mint
hogy írigykedjenek és mindenféle pletykát hozzanak forgalomba…

Pálma. – Az már igaz, és vedd hozzá azokat, a kik önzetlenül gonoszok!…
De azért mégis örültem, hogy nem mentem el… Tudod, én nem szeretek oda
menni, a hol a vendégeknek más tálból adnak cseresznyét, és nem abból, a
melyikből ők maguk esznek…

Elza. – A főherczegnőnél nem ez volt az eset, és hidd el, hogy semmi
borzasztó nem történt, bár a főherczegnő a legnagyobb liberalitással
olyanokat is meghítt, a kikről nem lehet megérteni, hogyan jöttek ahhoz…

Pálma. – Ezt Alfréd is mondta, de akármilyen vegyes volt a közönség, nem
lehet feltenni a főherczegnőről azt a szándékot, hogy vérig akarta
sérteni a vendégeit. Végre is, ha a főherczegnő egy nagyszabásu
ünnepélyt akar rendezni a védnöksége alatt álló egyesület javára, és
hogy ezt megtehesse, kész arra az áldozatra is, hogy megnyitja termeit
az egyesület választmányának, meg annak a hölgybizottságnak, a melylyel
a választmány a jótékony czél érdekében kiegészítette magát, a mi egész
tömeget jelent, akkor természetes, hogy elszánta magát mindenre. Csak a
jótékony czélt fogja nézni és nem azt, hogy az Elaggott Cselédeket
Gyámolitó Egyesületért buzgólkodó hölgyeket csak a kapaszkodás viszi
hozzá, mert boldogok, ha az ujságban a főherczegnő vendégeiként
szerepelhetnek és nem tudom mit adnának érte, hogy először, utóljára,
egyetlenegyszer, bekandikálhassanak azon a kapun, a melyet ez után az
ingyen-tejkiosztás után örökre bezárnak előttük. A főherczegnő a
nagylelküségnek és az önfeláldozásnak e keserves óráiban csak az
elaggott cselédeket fogja nézni és nem azt, hogy a vendégei között
vannak, a kik maguk is elaggott cselédekre emlékeztetnek.

Elza (mézédes mosolylyal, ártatlanul). – De, kedves Pálma, akkor igazán
nem értem, mért nem jöttél el?

Pálma. – Tudod, én a leereszkedő jóakaratot még jobban nem tudom
eltűrni, mint ha valaki egyszerűen bózhaft akar lenni. Na, és a mikor
hallottam ezeket a históriákat, nagyon, de nagyon sajnáltalak
benneteket. Én mindjárt mondtam, hogy a sértés nem lehetett szándékos,
és az egyszerűen nem létezik, hogy a főherczegnő ne üdvözölje a
vendégeit…

Elza. – Ez csak azokkal történt, a kik szükségesnek vélték egy félórával
megkésni, és akkor állítottak be, a mikor a bizottsági ülés már javában
folyt. Természetesen az előadót nem lehetett az ő felolvasásában
megzavarni, pusztán az elkésettek kedvéért, és maga a háziasszony se
tehette…

Pálma. – De semmi nélkül még se mesélték volna ezeket a
borzasztóságokat, és ha az eset egy főherczegnőnél történt is, nektek
erre nem volt semmi szükségetek…

Elza. – Velünk meg éppen nem történt a legcsekélyebb méltatlanság se, és
én nem tudom, honnan veszed…

Pálma. – No, azt meg fogod engedni, akármilyen elnézéssel vagy a
főherczegnő iránt, hogy ha valaki vendégeket hí, legalább is nem
szokásos a vendégeket A., B. és C. osztályba sorozni, a szerint, hogy
melyik utczában ringott a bölcsőjük és mióta örvendenek a keresztség
szentségének, és aztán elhelyeztetni a vendégeket, kit-kit a maga
csoportjába, mint a képviselőházban, végül körülvenni magát egy magasabb
rangu testőrséggel és nem utalványozni a többi meghivottnak, csak A. B.
és C. osztályu mosolyokat vagy pillantásokat… Én magam is jó képet
csinálnék a rossz játékhoz, ha zsebre kellene vágnom effélét, és abban
igazad van, hogy kár az ilyesmit túlzott érzékenységgel bírálni, de
akárhogyan gondolkozzunk is a legmagasabb ranguakról és erről a kínos
esetről, annyit el fogsz ismerni, hogy az ilyen lebagatellizálása az
egész világnak és különösen azoknak, a kik hozzájok akarnak kapaszkodni,
nagyon hasonlit a főherczegnőkhöz, és ti, szegények, nem érdemeltétek
ezt. Mondtam is Alfrédnak… à propos, mit hallottál Alfrédnak a
nővéréről?

Elza. – Borkövynéről? Csak azt hallottam, hogy beteg.

Pálma. – Képzeld, nem elég, szegénynek, a maga baja, egyszerre, nem
tudni hogyan, a legborzasztóbb dolgokat kolportálják róla. Persze, ha
egy asszony otthagyja az urát… Én iszonyatosan fel voltam háborodva.

Elza. – De hát mit kolportálnak róla?

Pálma. – Édes istenem, mit tudom én!… előbb nem tudom miféle titokzatos
betegségről kezdtek suttogni, és az ő esetében minden titokzatos
betegség azonnal hitelre talál… de persze te ezt nem fogod érteni… aztán
azt mesélték, hogy megmérgezte magát, és mások, hogy az egész mérgezés
csak komédia, a mi azért történt, hogy az ura visszavegye… Az egészből
persze csak annyi igaz, hogy a szegény asszony keservesen megbánta, a
mit tett, mert a mit előre lehetett tudni, most már bizonyos, hogy a
gróf nem fogja elvenni… és úgy látszik, a szegény asszonynak a pénze is
elfogyott… de én nem hiszem, hogy Borkövy kibékül vele, bár Borkövy igen
becsületes ember… rendkívül ostoba, de becsületes… valóságos pozőrje a
becsületnek… és mikor egy czipőkenőcs-feltaláló erőnek erejével az
apostolt akarja játszani, ez egy kissé nevetséges… de annyira nem
ostoba, hogy az asszonyt visszavegye… különösen ez után a botrány után…
Engem iszonyatosan bántott a dolog. A szerencsétlen teremtés, akármilyen
könnyelmű… a mi érthető, mert a családjában mindenki hisztérikus… azt
még se érdemelte meg, hogy ilyen rémtörténeteket találjanak ki róla… És
mindjárt mondtam Alfrédnak, hogy: na, ennek Berzsenyiék nem fognak
örülni!

Elza. – Ah, erről is beszéltél Alfréddal?

Pálma. – Igen, és tudod, mit felelt? Nekem egy kicsit fájt, a mit
felelt, olyan… hogy is mondjam?… egy kissé czinikusan hangzott. Azt
mondta: »Mi köze Berzsenyiéknek ahhoz, hogy miket mesélnek a
nővéremről?!… A Berzsenyi-családba én akarok beleházasodni és nem a
nővérem!«

Elza. – Alfréd igen bizalmas hozzád.

Pálma. – Ó, mi régi jóbarátok vagyunk!

Elza. – Ezt mindenki tudja, éppen azért nagyon meglepett, a mit nem
tudom ki beszélt… És különösen azért örülök, hogy láthatlak, mert már
alig vártam, hogy megkérdezhessem tőled: igaz-e a dolog?

Pálma. – Parancsolj, édesem.

Elza. – Mondom, nem tudom már ki újságolta, hogy többfelé, a hol az
eljegyzésünkről volt szó, igen szigorúan nyilatkoztál Alfrédról. Ezt én
nem akartam elhinni, mert hisz c’est le secret de Polichinelle, hogy már
régóta a legjobb barátságban vagytok…

Pálma. – Ó, édes istenem, én csak azt mondtam… és mindenkinek csak ezt…
hogy Alfréd panamista. C’est le secret de Polichinelle, és nem olyan
nagy dolog, hisz a képviselők között igen sok a panamista, mindenki
ismeri őket, és ettől még igen egészségesek. Ha én ártani akarnék
Alfrédnak, különb dolgokat mondhatnék róla, például azt, hogy szívtelen,
mint egy kocsis; hagyta, hogy az apja éhezzen, sőt verte is az apját… de
ezt csak neked mondom.

Elza. – Bocsáss meg, kedves Pálma, de a vőlegényéről nem szivesen hiszi
el senki az ilyesmit, azonkívül az utóbbi olyan romantikusan hangzik…

Pálma. – Képzelheted, édesem, hogy nem mondanám el, ha komolyan venném
Alfrédnak ezt a házassági tervét. Többet mondok. Ha én azt hinném, hogy
te csakugyan feleségül fogsz menni Alfrédhoz, kétségbe kellene esnem a
jövődet illetőleg, mert én nagyon jól ismerem Alfrédot, jobban, mint
bárki más, ismerem nemcsak a bűneit, hanem a rossz szokásait is, a mi
még többet jelent. De engedj meg, én a ti eljegyzésteket nem veszem
komolyan. Istenem, nem először vagy eljegyezve; azt lehetne mondani,
hogy az eljegyzés nálatok sans conséquence. És meg vagyok győződve, hogy
ha jobban meg fogod ismerni Alfrédot, ez az eljegyzés is úgy fog
végződni, mint a többiek… nemsokára azt se fogod kérdezni: hol van
Alfréd? s hol a tavalyi hó? Ha már úgy kivántad, egészen őszintén
beszélek veled. Nem hallgatom előtted el, hogy éppen azért szerettem
volna kedves mamádat látni, mert figyelmeztetni akartam őt… Vannak
dolgok, a melyeket az ember nyugodtan elmondhat egy anyának, a
menyasszonynak nem kell tudni róla… De te más leány vagy, mint a
többiek, sokkal intelligensebb… Azért nem titkolózom előtted. Tudd meg,
hogy ez az ember nem hozzád való, mert egy sokszorosan terhelt családból
származik. Az, hogy egy kis betörő, még a legkisebb hibája. De azt már
érdemes megfontolni, hogy a családjában minden második ember az őrültek
házában végzi az életét, és minden harmadik epileptikus.

Elza. – Azt hiszem, Alfréd nagyot nézne, ha hallaná, hogy miket mesélsz
róla.

Pálma. – Ó, én megmondtam neki is, hogy fel fogom nyitni a szemeteket,
és megakadályozom ezt a házasságot!

Elza. – Mit szólt hozzá?

Pálma. – No, a vakmerőségének nincs határa. Nevetett, és azt jósolta,
hogy nem fogsz hitelt adni nekem.

Elza. – Bocsáss meg, de igaza volt.

Pálma. – Nem volt igaza. Mert én meg foglak győzni. Nem voltam
elkészülve rá, hogy mindent meg kell mondanom… hogy a kevesebb nem lesz
elég… De meg foglak győzni.

Elza. – Be akarod bizonyítani nekem, hogy Alfréd csak szeretőnek
alkalmas, férjnek nem?

Pálma. – Mondjuk úgy. Abból, a mit mondani akarsz, csak az következik,
hogy jól ismerem, s nem az, hogy nem mondok igazat.

Elza. – Nézd, kedves Pálma, te nem tartozol az önzetlenül gonoszok közé.
Valld meg, hogy önzésből beszélsz.

Pálma. – Igen. Meg akarom tartani magamnak. És nagyon csudálnám, ha ez
után a vallomás után is ragaszkodnál hozzá.

Elza. – Kérlek, azt én jól tudom, hogy Alfréd nem volt szent. Mért ne
bocsáthatnám meg neki a te barátságodat is a többivel együtt?

Pálma. – Ebből is látszik, hogy nem szereted.

Elza. – De már kezdem szeretni.

Pálma. – Mit tudsz te a szerelemről? Mit tudsz te arról, mikor valaki
vérének minden cseppjével ragaszkodik egy gazemberhez?!

Elza. – El akarod disputálni tőlem, tehát már értéke van előttem.
Különben szépen kérnélek, ne gazemberezd, a míg nem bizonyítasz. Ha
egyelőre nem is hódíthatom el tőled, mégis csak a vőlegényem.

Pálma. – Bizonyítani fogok, mert nem hiszem, hogy az erkölcsi
fogyatkozásait is megbocsátanád. Egy kis bokrétát állítok össze a
leveleiből, és biztosítalak, hogy lemondasz róla.

Elza. – Vederemo.

Pálma. – Vederemo. És most pá, kedvesem!… A viszontlátásra!

Elza. – Pá, kedvesem!




VIII. A NAPEVŐ.

– Színhely: ismét a nagy szalón. A déli látogató megint: liptai
Thurzóné. Elza hosszan várakoztat magára; végre megjelenik. –

Elza. – Bocsáss meg, kedves Pálma…

Pálma (ijedten). – Istenem, csak nem az ágyból keltél fel miattam?!…
Olyan zilált vagy!…

Elza. – Dehogy! Már régen fenn vagyok és pompásan érzem magam…

Pálma. – Annál jobb, annál jobb… bár tartok tőle, hogy csak meg akarsz
nyugtatni. Hadd lássalak! Jesszusom, hiszen nem is sápadt vagy, hanem
zöld!

Elza. – Rosszul látsz, mert a szoba egy kicsit homályos. Úgy nézek ki,
mint máskor.

Pálma. – Az igaz, hogy egy idő óta mindig igen rossz színben vagy!…
szinte megöregedtél. A multkor meg is kérdeztem Alfrédtől: »Mondja, mit
csinál maga a menyasszonyával?! Hiszen nem lehet ráismerni!«

Elza. – Nagyon szép, édes Pálma, hogy ennyire érdeklődöl, de
biztosítalak…

Pálma. – Nem, nem, hiába beszélsz… és én kétségbe vagyok esve, mert nem
gondolhatok egyebet, mint, hogy ezt én okoztam, a fecsegésemmel és
ezekkel az átkozott levelekkel… Mondtam is a multkor Alfrédnak, hogy már
keservesen megbántam, a mit tettem…

Elza. – Ez érdekes, hogy szépen megbeszéled vele a különböző
démarche-okat, a mikkel azon fáradozol, hogy őt kontrakarirozd!… És ő,
mit szól mindezekhez ő?… A mi közös barátunk, a ki annyit diskurál veled
a menyasszonyáról és a ki a menyasszonyának azt mondja rólad, hogy téged
kár szabadlábon hagyni, mert köz- és önveszélyes őrült vagy?…

Pálma. – A kis kedves!… Te, Elza, esküszöm neked, hogy a föld még nem
hordott a hátán ilyen gazembert! Igen, eleinte azzal fenyegetőzött, hogy
be fog csukatni az őrültek házába. De ez nem sült el, mert jól néznénk
ki, ha minden asszonyt be lehetne vinni a Svarczerhez, csak azért, mert
nem jól él az urával!… Aztán rám akart ijeszteni, hogy elárul a
férjemnek, hogy elmond neki mindent… és ő képes is erre, mert nincs az a
nemtelenség, a mire ne volna képes, ha két krajczár haszna van belőle…
De ez se hatott, mert jól tudja, hogy a férjemmel azt hitetem el, a mit
akarok, és semmi szín alatt se fogja azt hinni, a mi rá nézve
kellemetlen… Végre azt eszelte ki, hogy be fog mártani előtted, és nekem
a legnagyobb czinizmussal csak annyit mondott, hogy csak beszéljek
bátran és ne felejtsek el semmit, mert jobb, ha a menyasszonya előre
tisztában lesz mindennel s a házasság után nem pattanhat ki semmi, a mit
én már előbb nem szellőztettem… Azt mondta: tulajdonképpen szolgálatot
teszek neki, és azóta arczátlan nyugalommal kérdezősködik, hogy micsoda
eredményeket értem el a leleplezéseimmel…

Elza. – Au fond, igaza van, mert jobb, ha idejekorán tisztázzuk az
eszméket.

Pálma. – Te még azt hiszed, hogy tisztázhatod őket?

Elza. – Miért ne?

Pálma. – Elolvastad a leveleket?

Elza. – No, majd nem olvasom el az ilyen leveleket!

Pálma. – Hát mit szólsz a vőlegényedhez?

Elza. – Édes istenem, úgy látszik, igazad volt, és a mi közös barátunk
csakugyan nem kifogástalan ember. De hát hol vannak a Lohengrinek?

Pálma. – Mindössze ennyi a megjegyzésed?

Elza. – Miért simfeljek a vőlegényemre? Én simfeljek rá? Eleget simfelik
a politikában, és szomorú, hogy nem ok nélkül. De ha már benne vagyok a
szószban, hát mit csináljak?

Pálma. – Nem értelek. Mindezek után, trocz alledém, férjhez akarsz menni
hozzá?! Ahhoz az emberhez, a kit én… megfizettem!

Elza. – Pardon, csak kölcsön adtál neki. Lehet, hogy soha se akarta
visszafizetni, de csak kölcsönöket fogadott el. A mi igaz, az igaz. És
lehetséges, hogy igazságtalanul ítéljük meg, a mikor gyanusítjuk, hogy
soha se akart fizetni. Talán éppen azért kereste folyton a nagy partit,
hogy az adósságait visszafizethesse. Nekem őszintén megmondta, hogy nem
venne el, ha szegény leány volnék. Na hát a kölcsönt vissza fogja
fizetni kamatostul, sőt a kamatok kamatjával, ha akarod. Ez a
kimagyarázkodás egy kicsit kellemetlen… rád nézve is… mind a kettőnkre
nézve… de essünk túl rajta. Nem valami díszes história, az igaz. És én
meglehetősen különösnek találom a világ berendezését, de úgy látszik,
előfordul, hogy a vőlegénynek nem csak a jövőjét kell megvennünk, hanem
meg kell vásárolnunk, vissza kell vásárolnunk a multját is… ki kell őt
váltani… Úgy látszik, előfordul, hogy a legjelesebb férfiú is, ha
másképpen nem lehet, egy darabig hitelbe élvezi az életet, a pezsgőt, a
kocsit, a czigányozást s a többit, aztán szivének trónjára beültet egy
ártatlan leányt, a ki készségesen ki fogja fizetni, a mit a szívkirály
előbb hitelbe élvezett, a pezsgő-kontót, a kocsitartozást, toute la
lyre, s hálájának kifejezésébe bele fogja foglalni az összes, régebben
szerepelt kisasszonyokat is… Ez egy kicsit furcsa, hogy a menyasszonynak
kell mindezekről gondoskodnia, visszamenőleg… de, úgy látszik, a
házasság, a maga czikornyátlanságában, voltaképpen csak afféle
konverzionális művelet… az egyik fél kielégíti az összes apró
hitelezőket, annak fejében, hogy a másik fél leköti magát… és meg is
esküszik rá, hogy ezentúl csak egyfelé fogja fizetni a kamatokat… Ez nem
annyira vidám, mint inkább undorító, de éppen nem ritkaság… A formák
gondos betartásával, a valóságnak ügyes és szép felöltöztetésével
gavalléroknál, grófoknál is előjön… mondhatni: gang und gébe. Na hát én
a világ rendjét nem fogom megváltoztatni… és nem várom a Lohengrint, a
ki elvenne egy garas nélkül is… mert meglehet, hogy ha lecseppenne az
égből, az is mindjárt a brabanti uradalom után tudakozódnék… hanem
egyszerűen beleilleszkedem a társadalmi rendbe. Szóval, légy nyugodt, a
mult ki lesz egyenlítve, és a mi téged illet, nem panaszkodhatol, mert a
pénz nem veszett el, s neked a többi: a szebb emlékek, a vidám órák, a
bókok, vagyis, »a szív zenéje«, und so weiter, a holdvilág, a csalogány
dala, mind ingyen maradt!

Pálma. – Hallatlan leány vagy! Azért vágsz a fejemhez ilyen rettenetes
szotizokat, mert meg akarlak menteni ettől a Schinderhannestől?!… Nem
értelek. Én a legnagyobb nyíltsággal szólok hozzád; megalázkodom
előtted, s a mi ennél is több, elmondom neked a legszégyenletesebb
titkaimat, csakhogy megóvjalak egy nagy veszedelemtől. S te a helyett,
hogy kiadnád az útját ennek a sviháknak, és nekem köszönetet mondanál,
hogy megszabadítottalak tőle, cserében a jóakaratomért, malicziákkal
felelsz, és azzal bünteted meg magadat, hogy juszt is férjhez mégy
ahhoz, a kit nem szeretsz, és a ki nem méltó hozzád!

Elza. – Kedves Pálma, te szives voltál elismerni, és valóban a
legnagyobb nyíltsággal, hogy a jóakaratod nem egészen önzéstelen.
Elmondtad, hogy meg akarod tartani az emberedet, akárminők az erkölcsi
fogyatkozásai. Nem méltó hozzám, de neked megfelelő…

Pálma. – Az más. Én szeretem ezt az embert, akármilyen kucséber… De én
asszony vagyok, és te ezt nem érted. Egy leány nem szerethet; egy leány
csak álmodozhatik.

Elza. – Eh, kedves Pálma, te erre már nem emlékszel!… annak, hogy te
leány voltál, már jó ideje!… De ne vitatkozzunk erről… Annyi bizonyos,
hogy egyelőre én se szándékozom lemondani róla… Pedig elhiszem, hogy
éppen nem az az ember, a kiről álmodozni lehet… De úgy látszik, hogy ez
nem határoz, és úgy látszik, hogy én is szeretem.

Pálma. – Ezt beszéld el a Blaschkenének; az talán elhiszi. Az egész
világ tudja, hogy mind a kettőtöktől távol van minden érzelgősség…
Alfréd soha se csinált titkot belőle, hogy csak a pénzedért vesz el… s a
multkor magad is elismerted, hogy csak rezonból méssz hozzá, mint olyan
fiatal emberhez, a kinek nagy jövője van, a kinek az oldalán a
legmagasabb körökbe s ott is vezető szerephez juthatsz… a mi ugyan nem
igaz, de ez a gazember a legokosabb lányokkal is el tudja hitetni ezt a
szamárságot…

Elza. – A multkor is mondtam, hogy már kezdem szeretni…

Pálma. – No, ha csak akkor fogtál hozzá!… A mi azóta történt, aligha
tett valami nagyon szerelmessé…

Elza. – A mi azóta történt?… Nem, kedvesem, ez nem távolított el tőle,
sőt ellenkezőleg. Meglehet, hogy igazán csak a belátás hozott össze
bennünket… Belém disputálta, hogy ő rám nézve a képzelhető legjobb
parti, s utóljára elhittem neki… Abban igazad van, hogy eleinte minden
lelkesedés nélkül mentem bele a dologba… De a mióta akadályokat látok,
drámai akadályokat, csunya akadályokat: kezdek makacsul ragaszkodni az
eszméhez… Én már ilyen vagyok!… És hogy mindent elmondjak: azt hiszem,
tulajdonképpen te vagy az, a ki szorosabbra fűzted ezt a frigyet!

Pálma. – Feláldozod magad, csak azért is?!… Egyedül azért, hogy elüsd a
kezemről?!… Hogy akármilyen keveset ér, ne maradjon az enyém?!…

Elza. – Nem, kedves Pálma, erre a triumfusra nem vágyódom… egyáltalában
nem ingerel, hogy veled, vagy akárkivel versenyezzem… egyszerűen nem
törődöm mással, csak a magam érdekével… De ezt nem vagyok hajlandó
feláldozni holmi szentimentális tekintetekből. És a mióta látom, hogy
milyen makacsul ragaszkodol a vőlegényemhez, én is kezdek ragaszkodni
hozzá, mert arra kell gondolnom: lám, lám, úgy látszik, vannak érdemei,
a melyeket én még nem ismerek!…

Pálma. – Furcsákat beszélsz össze-vissza, leány létedre! És mondhatom,
hamarjában nem is tudom, hogy mit feleljek erre, mert hátha
félreértettelek?!… Látod, kedvesem, én szerencsétlen asszony vagyok…
rossz asszony, ha éppen úgy akarod… de leánykoromban inkább meghaltam
volna, mint hogy ilyen aperszűket tegyek…

Elza. – Azóta, azt hiszem, egy kicsit bátrabb lettél… Különben
megnyugtathatlak, mert csakugyan félreértettél. Úgy látszik, nagyon is
asszonyosan gondolkozol… szóval nem akartam mondani semmi különöset. Úgy
értettem, hogy végre is régebben és jobban ismered, mint én, és ha csak
a rosszat mondod el róla, bizonyosan van benne sok kedvesség is, több,
mint képzelem, mert különben nem szeretnéd.

Pálma. – Pardon, de igazán nem tehetek róla, ha félreértettelek… Te
adtad rá az okot, mert a nélkül, hogy ezt provokáltam volna, olyan
nyiltan beszélünk, a mennyire ez… leányokkal… régebben nem volt
szokásos… Leánykorom óta bátrabb lettem, a mint jól mondod… azt is
mondhatnád, hogy elromlottam… de azért minduntalan meglepnek egy kicsit
a mai leányok…

Elza. – Édes istenem, nyiltabban beszélünk, mert nem akarjuk eltitkolni,
hogy kinyílt a szemünk!… Kinyílt és nem sütjük le; azzal a szándékkal,
hogy letakarjuk vele a gondolatainkat… Azt hiszem, ez becsületesebb,
mint azoknak a lányoknak a hallgatása, a kik csak azért hallgattak
nagyokat, hogy asszonykorukban annál többet beszélhessenek, annál
nagyobbakat kiálthassanak, annál jobban rikoltozzanak… És ha már erről
van szó, igazán nem értem, hogy min botránkoztál meg? Azon, hogy
képmutatás nélkül beszélek? Bocsáss meg, de úgy tűnsz fel nekem, mint
azok az ujságok, a melyek a vezérczikkben lecsepülik az
erkölcstelenséget, a tárczában felháborodva tiltakoznak az ellen, hogy
az írók és a művészek szóvá tegyék a bűnt, aztán a hírekben, a
törvényszéki rovatban és a vegyesekben csupa erkölcstelenséget
ujságolnak, olyan szörnyűségeket, a melyek túlliczitálják Párizst és az
őserdőket, és végül, a kishirdetésekben, nyugodtan istápolják a
feslettségét és a romlottságot. Azt követelitek, édes Pálma, hogy szó se
essék az erkölcstelenségről? Hogyan? Hát az erkölcstelenséget a
magánéletetek számára akarjátok fentartani?! Ez nektek szent
tulajdonotok, és nekem még tudnom se szabad róla?!

Pálma. – Egy kicsit visszaélsz a bizalmammal, de nem baj. Ezzel sokat
könnyítesz a helyzetemen. Mert ha mindenről beszélhetek veled, és
egyébről is: nem fogok elhallgatni előtted semmit!… Megkíméltelek volna
ezektől a csunyaságoktól, da ha másképpen nem tudlak kigyógyítani…

Elza. – Kérlek, csak beszélj bátran! Sokkal többet már úgy se igen
mondhatsz…

Pálma. – Tévedsz. Abból, a mit eddig tudsz, csak az következik, hogy a
vőlegényed eladó. Jól van, ez még nem olyan nagy dolog; hiszen ma már
eladó majdnem minden és majdnem mindenki. De én bebizonyítom neked, hogy
a vőlegényed nem olyan közönséges csibész, mint a többi; bandita és
bandita között is van különbség. A te vőlegényed a legutolsó szortéból
való, mert alávaló, mint egy istállószolga!

Elza. – Ah!

Pálma. – Ez az úr tizennyolcz-húsz éves korában olyan szegény, olyan
rongyos és olyan szennyes volt, hogy ezt te el se tudod képzelni, mert
azt hiszem, fogalmad sincsen róla, micsoda alakok szaladgálnak a kloákák
körül…

Elza. – Nem, azon a tájékon nincs ismeretségem.

Pálma. – Csak színdarabokban látni ilyen elzüllöttséget. Ha azt mondom,
hogy kuglófból, hitelből és a vendéglőből való megugrásból élt, ezzel
keveset mondok.

Elza. – Szépen kikefélkedett azóta.

Pálma. – Nos hát, ennek a skatulyából kivett úrnak akkortájt igen
rosszul ment. Hogy kabátot és könyvet lopott: ezt esak a mentségéűl
hozom fel. Lopott, mert fázott, és lopott, mert művelődni akart; ez még
szép tőle, és bizonyára imponálni fog neked, hogy a lopott könyveket,
mielőtt eladta az antikváriusnak, előbb elolvasta…

Elza. – Elég sokra vitte, ha ilyen mélységből indult.

Pálma. – Sokra vitte, de hogyan! Elmondom részletesen. Tehát nem csupán
kuglófból, felirásból és blicczelésből élt, mert jó étvágya volt, hanem
főképpen abból, hogy napot evett könyörületes, szegény embereknél. Tudod
te, mi az, napot enni?

Elza. – Nem próbáltam, de sejtem. Azt hiszem, hallottam is valamit erről
a szokásról, abban az időben, a mikor még nem másztunk fel az
ugorkafára, s a jólétünk senkinek se okozott fejgörcsöket.

Pálma. – Szóval: ebédelni és vacsorálni jótékony embereknél szokott, a
hétnek egyik napján itt, a másikon amott. Ezek a jótékony emberek maguk
is szegény ördögök voltak, a kik egész nap a nyomorult kis üzletükben
foglalatoskodtak. Igy mindjárt a legelső állomásán könnyű volt a
kosztját meghálálnia. Azzal hálálta meg, hogy elcsábította a szegény
ördögök tizenhat esztendős leányát.

Elza. – Ne csábult volna el.

Pálma. – Igen ridegen itélsz. Hidd el, hogy azok közül, a kiknek sokáig
nem nyílik ki a szemök, igen sok leányt veszít el a tudatlanság, azt se
tudják, hogyan. Nem lehet mindenki előre okos és előre kitanult. Elég az
hozzá, a kétségbeesett szegény ördögök, mikor látták, hogy egy kis
napevővel többen vannak, azt képzelték, hogy majd feleségül adják a
lányukat ehhez a csirkefogóhoz, és hogy valami keresete legyen,
kitaníttatják az egyetemen.

Elza. – Úgy hangzik, mint egy Zola-regény.

Pálma. – A vége inkább Gorkijra emlékeztet. A napevő, a szegény emberek
költségén, megtanulta a juriszprudencziát, leette róluk, a mijök volt, s
a mikor elkészült, ott hagyott csapot, papot, napot, leányt és
gyermeket.

Elza. – Hány százalékot engedsz ebből a történetből?

Pálma. – Egy betűt sem. Mindez szóról-szóra igaz, és ha Alfréd úr
letagadja, be fogom neked bizonyítani.

Elza. – És aztán… mi történt a leánynyal?

Pálma. – Ha jól emlékszem: meghalt.

Elza. – Hát a gyermek?

Pálma. – Az csirkét fog valahol; persze soványabbakat, mint az apja.

Elza. – Kedves Pálma! Ha te bebizonyítod nekem, hogy mindez szóról-szóra
igaz: akkor én a föld alól is előteremtem a kis napfiut, édes anyja
leszek neki… Én mindenre képes vagyok, még az önzéstelenségre is…

Pálma. – Ne siess úgy, mert nem tudod, hogy mire vállalkozol.

Elza. – Még egy napfiú fog előjönni?

Pálma. – Annyi napfiú fog előjönni, hogy megsokallod. Ez az úr minden
háznál egyforma pénzzel fizetett. Rendszer volt nála, hogy hálájának
jeleivel be fogja népesíteni a világot, és valahányszor megette az
utolsó kakast is, fütyölve állott tovább, mint Mantua herczege.

Elza. – A mit mesélsz, az már nem opera; inkább operette.

Pálma. – A hogy vesszük. Alfréd operettenek vette.

Elza. – Bizonyítékokat, kedvesem, bizonyítékokat!

Pálma. – Képzelheted, hogy a bizonyítékokat nem hordom magamnál, és nem
is olyan könnyű ezeket megszerezni, mert azok a szegény ördögök
meglehetősen szerteszóródtak a világba, már a ki azóta el nem pusztult
közülök… De meg fogom szerezni a bizonyítékokat, ha biztosítasz…

Elza. – Biztosítalak, hogy nem fáradsz hiába.

Pálma. – Annál jobb. De, kérlek, kínálj meg egy pohár édességgel.
Egészen elrekedtem.

Elza. – Kérlek. Kitűnő tokajival szolgálhatok… vagy inkább egy pohár
curaçao-t?

Pálma. – Akármit, csak öblítsük le ezt a sok csunyaságot.

Elza. – Kérlek szépen, azonnal. (Csönget.)

* * *

– Egy hónappal később. Ugyanott. Elza, ugyanabból az üveg tokajiból,
most már Alfrédnak tölt. –

Alfréd. – Hát ez nagy csalódás, Elza. Én szentül meg voltam győződve,
hogy maga okosabb, mint Kant Immánuel.

Elza. – Nem, nem vagyok okosabb, mint Kant Immánuel. Vannak dolgok, a
melyeket soha se fogok megérteni.

Alfréd. – Mert az élet megkímélte attól, hogy megismerje a nyomoruságot,
és ennek hatását az emberi szervezetre, vagy mondjuk: a lélekre. Azt
azonban megérthetné… a fantáziájával, az értelmével és főképpen a
szívével… hogy én ma már… ha egyébbel nem: az őszinteségemmel, azzal,
hogy megengedhetem magamnak ezt a fényűzést… fölötte állok a multamnak,
és fölötte állok mindennek. Ez a mult kellemetlen; és én se szeretek
rágondolni. De nagyon alant kezdtem, és a ki a mélységből túrja fel
magát, arra bizony sok sár rátapad. Ez szomoru, de nincs másképpen; az
elementáris hatalmakkal szemben mindenki féreg. Nem kellemetes
visszaemlékezni rá, hogy nem volt más módom, felküzdeni magamat oda, a
hol állok… a mint hogy arra gondolni se kellemes, hogy miket éltem át,
micsoda szennyet kellett tűrnöm, és micsoda nélkülözéseken kellett
keresztül vergődnöm. De ez a mult már csak kellemetlen emlék; ez a mult
már nem létezik. Akárki voltam, ma más ember vagyok. Hozzáférhetetlen,
tekintélyes, nagystilű, rettegett, imponáló. A bűnös ember volt – nincs,
a mint hogy nem létezik többé az egykori mosdatlan, fésületlen ember.
Nyoma sincs rajtam ennek a régi embernek; tiszta vagyok, mint az arany,
és korrekt, mert már jó ideje módomban van korrektnek lenni. És az
emberek annak látnak, a mi most vagyok; a mi voltam: nem látszik meg,
nincs többé, letörültem magamról. Ezt bizonyos önérzettel mondhatom el,
mert minél nagyobb szennyből kerültem ki, annál nagyobb a pálya, a
melyet befutottam… annál nagyobb az erő, melyet dokumentálok. Igaz, hogy
kiáshatják a multamat, és turkálhatnak benne. Az ellenségeim ezt
hébe-hóba meg is cselekszik, de én csak nevetek az erőlködésükön. Ez a
mult már kiszáradt; tehetetlen velem szemben, nem ránthat vissza a
mélységbe. Az emberek legnagyobb része el se hiszi, a mit ellenségeim
beszélnek. A ki elhiszi, annál inkább fene legénynek tart. Vannak, a
kiknek jól esik, hogy egykor ronda ficzkó voltam, de ezek is dühösen
irigyelnek, félnek tőlem, és szeretnének a helyemben lenni; megölnének
egy kanál vízben, de annak néznek, a ki vagyok: zseniális és erős
embernek. Ez a mult már nem akadályozhatja meg, hogy végig ne futhassam
a kivételes tehetségemnek megfelelő kivételes carriére-t; nem állíthat
meg utamon, nem hiusíthatja meg magasba törő terveimet, nem változtathat
vissza azzá, a ki már nem vagyok. Akárki voltam, ez már csak:
történelem, mely félig szégyenemre, de félig dicsőségemre válik; akárki
voltam, ma, holnap vagy holnapután az vagyok, a kinek azelőtt csúfoltak,
a ki akartam lenni, a kivé kifejlődtem az egész világ akarata ellenére:
egy magyar Disraeli.

Elza. – Igen, de még csak az a Disraeli, a ki a carrière-ért eladta
magát. És az eredeti, az csak egyszer, egyszerre adta el magát, egy
törvényes feleségnek; nem sokszor, nem részletekben, nem egy idegennek,
a ki alkalom adtán előáll azzal, hogy egyszerűen megfizette…

Alfréd. – Ha megbocsátja magát a tényt, a »hogyan« már közönbös. A tény
lehet dehonesztáló; de az, hogy milyen formák között történt, már nem
számít. Mind a két esetet csak egyféleképpen lehet megítélni, sőt a
körülmények inkább az eredeti rovására szólnak. Mert az nem volt
kénytelen vele; mégis megtette.

Elza. – Ne vitatkozzunk erről; nem érdemes. A fődolog az, hogy… eh,
minek erről beszélni? Ugy se változtathatunk a dolgon.

Alfréd. – Csak mondja! Akármilyen bántó, a mit gondol, magától
akczeptálom.

Elza. – Tehát van egy dolog, a mibe soha se tudnék belenyugodni. Abba,
hogy sok szegény ember szaladgál a világban, a ki a férjemnek enni
adott, a kinek ezt a férjem soha se tudta megszolgálni, a kinek a férjem
csak rosszszal fizetett!

Alfréd. – Ez csakugyan komisz emlék. De ez a világrend. A magasabbrendü
állatnak hány apró állatot kell megennie, csak azért, hogy az életét egy
darabig meghosszabbíthassa! Hát még a nagy pályák! Csak holttesteken át
haladhatunk előre.

Elza. – Tudom, hogy filozófiával mindent ki lehet menteni, mindent ki
lehet magyarázni, mindent lehet igazolni. De ez a mindenre hajlékony,
gummi-filozófia előttem nem filozófia, hanem disznóság. Ne haragudjék,
Alfréd. Azért maga mégis imponál nekem. Talán azért, mert olyan
szemtelenül elbizakodott!




IX. TEOFIL.

– Történik: egy júliusi napon, Gmundenben, a Hôtel Austria első
emeletén. Berzsenyi báró székkel és szivarral kínálja Vrillényi doktort,
a ki ebben a pillanatban érkezett. –

A báró. – Na, ez aztán olyan pontosság, a mely semmi kivánnivalót nem
hagy hátra, és valóban megelégedésemmel találkozik.

Vrillényi. – Három órakor kaptam meg a báró úr telegrammját, és négykor
már a gyorsvonaton ültem. Megvallom, igen örültem a meghivásnak, mert
nekem is volna egy szerény kérésem…

A báró. – Na, ezt mint nem fontost hagyjuk egy más alkalomra.
Legközelebb ismét Budapestre utazom, és szemlét tartok a
szerkesztőségben, a midőn az esetleges hiányokat megbeszélhetjük. De úgy
látom, ön árnyékával sincs a sejtelemnek, milyen nagyjelentőségü az ügy,
melyért önt ide rendeltem, egy hôtelszobába, tanuk nélkül.

Vrillényi. – Én azt hittem, hogy a báró úr kedves családjával egy
villában lakik…

A báró. – Nem egy villában, hanem a Cumberland herczeg-féle villában,
melyet kibéreltem. De az ügy megkívánja, hogy ez a kihallgatás, melyet
önnek adományozok, titok maradjon, mindenki előtt, a családomat sem véve
ki. Azért rendelkeztem úgy, hogy ön itt jelentkezzék, és nehogy
Gmundenben tartózkodása nekem valami feltűnést keltsen, már ezúttal
figyelmeztetem önt, hogy a legközelebbi vonattal tovább fog utazni
Ischlbe, a hol ön a világ számára jelenleg is időzik.

Vrillényi. – Értem.

A báró. – Ön nem volt Gmundenben, ön engem nem látott, nem hallott, és
én azt se tudom, hogy ön létezik, mert ön csupán Ischlben járt egy
tetszés szerinti ügyben, melyet szabadon választhat.

Vrillényi. – Tökéletesen értem, báró úr.

A báró. – Ez még nem elég. Én tudom, hogy ön diskrét ember; egy igazi
bizományos, a mint elő van írva; egy ember, egy szó. De még ez se elég.
És ön becsületszavát fogja nálam zálogban hagyni, hogy egy léleknek sem
és egyetlen betűt nem fog kicsevegni abból, a mi értekezletünkön szóba
kerül, sőt még azt sem, hogy ön ezúttal az én színemet látta.

Vrillényi. – Becsületszavamat adom, báró úr…

A báró. – Megjegyzem, hogyha netalán ön, teszem fel ügyetlenségből,
valamit elejtene beszélgetésünkből, én kénytelen volnék ezt mindenütt
légből kapott állításnak minősíteni, és önt mint hazugot
visszautasítani.

Vrillényi. – Ilyen eset nem fordalhat elő.

A báró. – És most hallgasson ide, de jól figyeljen, mert én semmit se
fogok ismételni, és bizonyos dolgokat, melyeket nincs módomban
elmondani, mert ezekre nézve magasabb tekintetek tőlem is diskrécziót
kivánnak, hallgatással fogok mellőzni. Önnek tehát egyet-mást az
összefüggésből kell kiokoskodni, de e tekintetben megbízom az ön
képességeiben, mert egy szerkesztő ott is kitalál, a hol nincs.

Vrillényi. – Kevés szóból is meg fogom érteni az ügyet.

A báró. – Tehát most jól figyeljen ide. Az én leányom, Blanka
bárókisasszony, egy hónappal ezelőtt azon magas kitüntetésben részesült,
hogy Altenberg-Griesbach grófné szoaréján szerencsés volt bemutattatni ő
fensége Konrád Mária Ruprechtnek, a ki jelenleg itt, az Ort-kastélyban
időzik.

Vrillényi. – Ah!

A báró. – Ezt pusztán baráti vonzalmamból kifolyólag adtam tudtára
önnek, mert oly okokból, a melyeket önnel nem közölhetek, ez egyelőre
mély titok, és miután tudomásul vette, felszólítom, hogy azonnal
felejtse el az egészet.

Vrillényi. – Kérem.

A báró. – Miután ön biztosít róla, hogy már elfelejtette, a mit az előbb
mondottam, egy más történetet fogok önnek elbeszélni, nevek nélkül, mert
oly okokból, a melyeket önnel nem közölhetek, a neveket el kell
hallgatnom.

Vrillényi. – Egészen a tetszése szerint, báró úr.

A báró. – Tehát miután ön nem tud semmit, mert én nem mondtam semmit,
egy mély, sőt legmélyebb családi titkot közlök önnel, a melynek az én
családomból nem szabad kiszivárognia, és én, ha a fejemet levágnák, se
mondanék erről semmit, önnek pedig hasonlóképpen kell eljárnia, bármi
történjék. Ezen titokból csupán annyit közölhetek önnel, hogy az én
leányom, Blanka baronesz menyasszony, mert a legnagyobb titokban el van
jegyezve egy igen magas állásu úrral, a kinek a nevét nem mondhatom meg.
Ezen igen magas állásu urat a rövidség kedvéért Teofilnak fogjuk
nevezni. Teofil tehát, kinek szivét leányomnak sikerült nőies bájaival
elnyernie, a legeslegmagasabb családok egyikének tagja, és mint ilyen,
nem házasodhatik meg szabad akaratból, mert a legjobb családokban
természetesen semmit se lehet tenni a család többi tagjainak és kitünően
a családfőnek beleegyezése nélkül, a mi csak természetes.

Vrillényi. – Értem.

A báró. – Másrészt nem alaptalan az aggodalom, hogy Teofil egyelőre nem
nyerheti meg frigyéhez családjának beleegyezését, mert a legmagasabb
körök, sajnos, még nincsenek áthatva az egyenlőségi eszméktől, és oly
előitéleteket táplálnak, mintha a rang magában véve, a rangnak
huzamosabb gyakorlása nélkül, nem emelné az embereket a többiek fölé.
Teofil tehát, míg lassankint legyőzheti az előtte tornyosuló
akadályokat, eljegyzését titokban kivánja tartani, nehogy a
hiresztelések az akadályokat még szaporítsák, a miben jövendőbeli vőmnek
tökéletesen igazat adok.

Vrillényi. – Világos.

A báró. – Meg kell azonban önt ismertetnem ezen Teofil fenkölt
gondolkozásával. Helyében mindenki más egy morganatikus házasságot
óhajtana, a mi bebizonyitottan kényelmes módja a megoldásnak, és a
legfelső körökben, mint legalkalmasabb leereszkedési eszköz, általános
kedveltségnek örvend; sőt, visszapillantással arra, hogy a jobbkézzel
való házasságtól csak lényegtelenül különbözik, az egész világ részéről
nagyobb tiszteletben részesül, mint némely rendes házasság, mely szegény
ördögök között köttetik. De Teofil semmit se akar tudni egy ilyen
morganatikus házasságról; ellenkezőleg, az egyenranguan kötött
házasságot választja, hogy összes jogaiban részesíthesse nejét és
netaláni gyermekeit.

Vrillényi. – Ez igen szép, csakhogy, azt hiszem, szinte elháríthatatlan
nehézségeket állít a házasság elé.

A báró. – Ön szegen találta a fejet. És én megvallom önnek, bár ezt az
én családi körömben természetesen nem hangsulyozhatom, hogy ilyen
viszonyok között, melyek majdnem minden kilátástól megfosztanak,
hajlandó volnék kiegyezni ötven százalékra, és a magam részéről bele
mennék a morganatikus házasságba is. Mindent jól mérlegelve, a
morganatikus házasság egy teljesen érvényes frigy, mely a vallás
részéről áldásban és mindenkinek részéről tiszteletben részesül, csupán
a feleség nem részesül a férj jogigényeiben, egész rangjában és összes
előnyeiben. De én ezt nem is igénylem. Én a szív és az egyenlőség embere
vagyok, minden nagyravágyás nélkül, az előitéletek megvetésével és igazi
nemes büszkeséggel. Szó sincs róla, gyermekemnek minél messzebb menő
boldogsága nekem is heves óhajtásom, de ha az előitéletekből kifolyólag
leányomat ezentúl se fogom fenségnek szólíthatni, ezért őt nem fogom
kisebbre becsülni. És mint egyszerü, de egyenes gondolkozásu férfi, a ki
alattvalóit nem nézi le, de a legmagasabb körben se tántorítható el az
egyenlőség eszméitől, semmi rosszat se látok abban, ha például leányom
egy morganatikus házasság kapcsán, teszem fel azt a Traunkirchen grófnő
czímet és rangot kapja. Én nem kívánom unokáimat egy bolgár, román vagy
nem tudom miféle trónon látni, és ha unokáim csak egyszerü Traunkirchen
grófok lesznek, ezért én őket nem kevésbbé fogom szeretni.

Vrillényi. – A báró úr az igazi demokraták közül való; azok közül a
legnemesebb demokraták közül, a kik arisztokratikusan gondolkoznak.

A báró. – Lássa, ez egy egészen jó mondás, mely érdemes a kinyomtatásra,
például egy rövidebb életrajzomban, a legközelebbi kitüntetésem
alkalmával. Ez alkalommal talán már meg lehet írni azt is, hogy minden
esetben elhárítottam magamtól az előmenetelt és a kitüntetéseket. Így a
jövendőbeli vőmet, kit magunk között egyszerűen Teofilnak fogok nevezni,
gondoljon bár ön, a mit akar… mondom, jövendőbeli vőmet se én
szólítottam fel arra, hogy ejtse el a morganatikus házasság eszméjét;
ellenkezőleg, figyelmeztettem őt, hogy a ki mindent akar, az esetleg sok
nehézséggel találkozik. De Teofil azt czélozza, hogy összes jogai nejére
és gyermekeire is kiterjesztessenek, tehát visszahatólag reám is, és
ebben igaza van, mert őszinte boldogság csak egyenranguak közt
lehetséges.

Vrillényi. – És a jövendőbeli vőnek, a kinek ezúttal Teofil a neve, van
rá valamelyes reménye, hogy tervét magas családjával el tudja
fogadtatni?

A báró. – Ez egy fiatal rajongó, a ki mint szerelmes beszél. Nem
mérlegel, nem számol; csupán nem tud leányom nélkül élni, és azt hiszi,
hogy ez magas családját meg fogja hatni, a mit én nem remélek, egyedül
annyit, hogy a morganatikus házasság igen bevett, mondhatnám közkedvelt
dolog. De Teofil erről nem akar hallani, és előttem olyan
nyilatkozatokat tett, hogy előbb össze kell dőlnie a világnak, mint ő
leányom kezéről lemond, mert ha a magas beleegyezéseket nem sikerülne
kinyerni, lemond czíméről, rangjáról, minden, és inkább postatiszt lesz.
Ezt én természetesen semmi körülmény esetén nem fogadnám el, mert
eltekintve attól, hogy én nem vagyok az az ember, a ki leányom kezével a
legszebb carrière-eket akarjam tönkre tenni, másrészt mit csináljak én
egy postatiszttel?! Ha leányom szereti őt, ezt én természetesnek
találom, mert a fiatalság bolondság, és a szív kopog, ez ellen mit se
lehet tenni, de egy fiatal leány nem azért szeret egy igen magas állásu
ifjut, hogy aztán egy postatisztnek legyen a felesége. Ha csak
postatisztet akarna, postatisztet találhat annyit, a mennyit akar.

Vrillényi. – Magától értetődik.

A báró. – Na hát, így állnak a dolgok. Többet nem mondhatok el; a
diskréczió nem engedi, hogy többet mondjak és ha valaki megölne, akkor
se mondanék többet.

Vrillényi. – Tökéletesen értem a báró úr álláspontját, s már azért is
hálás vagyok, hogy ennyi bizalomra méltatott. Csak még azt az egy
kérdést kegyeskedjék megengedni, hogy miért méltóztatott, a mi
egyáltalán elmondható volt, velem közölni, s miben lehetek báró úrnak ez
alkalommal szolgálatára?

A báró. – Önre, mint értelmes emberre volt ezúttal szükségem, a ki kevés
szóból is méltányolni fogja a helyzetet, s a kinek kevés szó kell ahhoz
is, hogy álláspontommal tökéletesen megismerkedjék. Erre nézve a
következőket közölhetem, se többet, se kevesebbet, azzal a
hozzátétellel, hogy ön hallgatni fog, mint a sír, és szavaim, melyekben
a legszükségesebbre szoríkozom, önnek egyik fülén be s a másikon ki kell
menniök, vagyis én nem mondtam semmit és nem tudok semmiről.

Vrillényi. – Úgy lesz, báró úr.

A báró. – Ön azok után, a miket, mint bizományos emberemmel közölhettem,
sejteni fogja, hogy itt valami előmegy, a mit nem mondhatok el, de a mit
ön kitalálhat, mert természetesnek fogja vélni, hogy Teofil, vagyis azon
titokzatos egyén, a kit én Teofilnak neveztem, lépéseket tesz a
magasságban, a szükséges beleegyezések kieszközlése végett. Már most ez
az én helyzetemnek a kényességét számomra mondhatni kínossá teszi, mert
míg nekem a legteljesebb diskréczióra kell szorítkoznom, és még ön előtt
is, kit szolgálatainál fogva titkáromnak nevezhetek, a
legszükségesebbeket kivéve, mindent elhallgatok, másfelől ki vagyok téve
mindenféle pletykaságoknak, melyek azon szükséges lépésekből kifolyólag,
hallgatózó inasoktól és más egyéb módon keletkezhetnek. Ön be fogja
látni, hogy ez engem nem hagyhat hidegen, mert az esetleges
pletykálkodások még leányom hírnevét is érinthetnék, a minél sajnosabbat
ön egy apára nézve nem fog kitalálhatni.

Vrillényi. – Annak kieszközlésére, báró úr, hogy erről az ügyről nálunk
egy szót se fognak kinyomtatni, készségesen vállalkozom. Sőt, ha a báró
úr parancsolja, nagyon szívesen teszek lépéseket úgy Bécsben, mint, a
mennyiben összeköttetéseim messzebbre is terjednek…

A báró. – ön még nem egészen jól fogta fel a helyzetet, s mielőtt tovább
mennék, figyelmeztetem önt, hogy hagyjon engemet egészen kibeszélni.
Ahhoz, hogy a világ összes hirlapjai ezen ügyben rendelkezésemre
álljanak, én nem vagyok elég vagyonos. De, mint megjegyeztem, a mik apai
gondosságomat aggályokkal töltik el, ezek egyedül az esetleges
pletykaságok, és nem a nem tudom hogyan és miképp napfényre jött
igazság. Ezzel szemben álláspontom a következő. Ha az igazság nem tudom
hogyan, de mindenesetre az én közbenjöttöm nélkül, nem bánom, például
jövendőbeli vőm szolgaszemélyzetének indiskrécziójából, vagy talán,
mivel több értekezés várható s a falaknak is füleik vannak, egyszóval
akárhogyan kiszivárogna, de a forrás, a hír tartalma és más egyebek, a
miket ön nálam jobban tud, feketéről fehérre bebizonyítanák ezen hírtől
távol állásomat, és minden egyes vak látná hogy nekem semmi közöm az
egész históriához: nekem az igazság ellen nemcsak nem volna kifogásom,
de mint tőlem egészen távol álló valaminek örvendenék is, és annak
fentartásával, hogy az igazság nem tőlem nyerte eredetét, mert én
belőlem harapófogóval sem lehetett egyetlen indiskrécziót is kivenni… a
mint ön tanusíthatja… létrejöttét nem bánnám, mivel nekem nem kell
félnem az igazságtól.

Vrillényi. – Tökéletesen igy gondolkozom.

A báró. – Miért féljek én az igazságtól?! Kettő közül egy: vagy létre
jön ez a házasság, vagy nem jön létre. Ha létre jön: mit bánom én azt,
hogy már előbb beszéli a nép, a mit később úgyis mindenki megtud?! Ha
pedig nem jön létre: akkor nekem a sok meghurczolásból egyetlenegy
kellemes emlékem se maradjon, és a világ soha se tudja meg, hogy az én
leányomat Teofil csakugyan el akarta venni, nem is csak úgy
morganatikusan, hanem a legkomolyabban, a legszigorúbban, czímének és
rangjának feláldozásával, egészen odáig, hogy postás legyen a
leányomért?! Ez úgy jön nekem elő, mintha valakit legkegyelmesebben
bárói rangra emelnének és aztán azt mondanák neki: »Hallod-e, te,
Berzsenyi, vagy hogy hívnak, te ezentul báró leszel, mert az országnak
szüksége van tekintélyekre és szakértelemre, de a világnak ezt soha se
szabad megtudnia, és érdemrendet is kapsz, de ezt csak éjszaka szabad
viselned, otthon!…« Hát akkor mirevaló az egész?!…

Vrillényi. – Egészen a báró úr véleményén vagyok, de legyen szabad még
egy kérdést tennem. Hogyan egyeztessem össze az igazság érdekét azzal az
igérettel, a melyet az imént szavammal pecsételtem meg? Nekem úgy
tetszik, hogy mást diktál a czéltudatosság, és mást a diskréczió.

A báró. – A czéltudatosság nem tévesztendő szem elől, de első a
diskréczió.

Vrillényi. – Mégis, ha a báró úr kegyes volna valamely irányt jelölni
ki…

A báró. – Hogyan tudjam én azt?! Ha én azt tudnám, akkor nekem nem volna
szükségem egy olyan bizományosra, a ki szerkesztő! És ha én szerkesztő
volnék, akkor én tudnám, hogy mit diktál a czéltudatosság és mit a
diskréczió!

Vrillényi (meghajlik).

* * *

– Egy hónap mulva Berzsenyiek hirtelen átköltöznek Gmundenból Ausseeba.
Ebenseeig hajón mennek, s Traunkirchennél Blanka a fedélzetről búcsút
int a traunkircheni templomnak. –

Blanka. – Es wär’ zu schön gewesen!…

Elza. – Még egy ilyen blamázs és mehetünk kolostorba!

A báróné. – Csak azt tudnám, hogy ki volt az a gazember, a ki az egészet
elpletykálta az ujságoknak! Ez a gazember tett lehetetlenné mindent!…

A báró (meggyőződés nélkül:) – Ha én ezt az embert megtalálom: pofon
ütöm! (Meggyőződéssel:) – De nem fogom megtalálni!…




X. A TENGERI KÍGYÓ.

– Alt-Aussee-ban, a tóparton. Elza és Soroksáry Miska gróf, a kik
bicziklin jöttek idáig, egy padon pihennek. –

Miska. – Nézze, Elza, milyen csendes a viz! Olyan csendes, mint a
minisztérium délután fél négykor. És milyen szép színe van! Olyan szép
színe van, mintha nem is volna igazi víz, csak úgy ide volna kenve,
ultramarin-festékkel. Tulajdonképpen egy ronda kis pocsolya az egész. És
mégis szomorúvá teszi az embert, a fene tudja mért. Csupa romantika,
csupa ábránd, csupa szentimentálizmus. Ha sokáig nézem, még megkergülök
tőle. És ez mély; mély, mint egy kút; mély, mint a nyavalya, hogy vinné
az ördög!

Elza. – Maga ma fel van húzva.

Miska. – Ez onnan van, mert ma egész nap oda vagyok ettől a komisz
szerelemtől, csapna bele a mennykő! Mivé lettem, az ebugattát! Két
héttel ezelőtt még kutya bajom; és egy átkozott napon összeakadok
magukkal… magával, a kit ismerek, mint a rossz pénzt… és püff neki! Úgy
jött ez, mint a hideglelés. Miért is jöttek ide, fékomadta! Most éjszaka
vigan horkolnék, nappal meg járnám a bolondját. De egyszerre csak elibém
áll, mint a Tavasz, Botticellitől, bozontos hajjal, kipirulva, és én nem
ismerek rá, aztán meg nem ismerek magamra! A teremburáját! Hát kellett
ez nekem?! Mit is jövök ide, a pokolba, a helyett, hogy otthon ülnék, a
vaczkomban, a kutyafáját! De hát mit lehessen tenni róla?! Tudom, hogy
ostoba vagyok; ostoba, mint egy szerelmes víziló, mint egy lóvá tett
bika, mint egy lerészegített fenevad. De azért mégis fáj a szívem, és ha
arra gondolok, hogy maga talán csak ingerkedik velem, kedvem volna
elbődülni. Persze, maga semmit se vesz komolyan. Szív, szerelem, mi az?
Smarn. Hát sebaj. Én értem azt, ha valaki mindent kinevet. Azelőtt én is
egy húron pendültem magával. Hanem egyszerre belém ütött a mennydörgős
mennykő, és most ne neked, szegény fiu! Hát jól van, Elza. Ha magát csak
mulattatja az, hogy én ennyire veszkődöm, lelke rajta, sebaj, úgy kell
nekem! Bánja is maga, hogy mi történik velem! Ha az epedéstől elvisz az
ördög, ha a féltékenységtől meggárgyulok, az magának bliktri. Maga és
szeretni! Olyan nincs! Hogy az életem nem ér egy fakovát, hogy a
nyomorékja vagyok ennek a heccznek, annál jobb, lesz mit nevetni a
városban! Hát jól van, azt a czudar mivoltát ennek a pocsék világnak!
Nem bánom, ne szeressen; de tűrje el, hogy szeretem, mert ha nem, a
nyüstyit!… No jól van, nem mondok többet. Csak egyet mondok. Ha maga
visszaszíjja azt a keveset, a mit ígért… hej, Elza, az áldóját!… Hát
persze, az ember nem csinál szczénákat… mit tegyen?… tovább vonszolja a
nyomorúságát… adta lelke, ezt a rongy életet még ellökni se érdemes!… de
akkor, Elza, akkor nekem lőttek!

Elza. – Mióta a Vigszinházban megtanult szerelmesen beszélni, kezdek
hinni magának.

Miska. – No, nem veszem észre!

Elza. – Pedig úgy van. Ha csak fél annyit érez, mint a mennyit
káromkodik, szavamra, meg vagyok elégedve. Lánczos, lobogós, ez már
beszéd! De, hallja, ha csak be akar csapni ezekkel a szép szavakkal!…

Miska. – Csak mulasson!

Elza. – Ne mondjam meg, hogy maga kezd nekem tetszeni?

Miska. – Szép, csakhogy egy kicsit lassan megy a dolog.

Elza. – Egyelőre elégedjék meg azzal, hogy nem szívok vissza semmit. Egy
félesztendeig nem megyek feleségül máshoz, és ha egy félesztendő mulva
el fogom hinni, hogy ez a nagy szerelem nem Spiegelfechterei…

Miska. – Magát meggyőzni erről!…

Elza. – No, nem tartozom azok közé, a kik könnyen fognak tüzet, az
bizonyos… De soha sem kell desperálni… és azt képzelem, hogy ha aztán
egyszer sikerül a dolog… Nem gondolja, hogy a hozzám hasonlók a milyen
nehezen hisznek el valamit, olyan erősen hisznek, ha egyszer
beugrottak?!… Ha én férfi volnék, nekem az olyan leányok tetszenének, a
milyen én vagyok. Azt gondolnám, hogy csak azokat érdemes szeretni, a
kik nem könnyen vesztik el az eszöket, mert ezek, ha mégis elvesztik,
nem találják meg egyhamar.

Miska. – Csak ugrasson, csúf kaczér, ugrasson!… Mintha még nem volnék
kellőképpen megőrülve!… Az árgyélussát!…

Elza. – Pardon, én nem kaczérkodom, én csak filozofálok. Már csak azért
se kaczérkodom, mert, sajnálatomra, semmi egyebet nem igérhetek, csak
azt, a mit maga kevésnek mond… hunczut az, a ki többet igér, mint a
mennyit megtarthat. Sőt, megvallom, semmi kedvem magát biztatni, mert
magának bajosabb ügye van, mint egy X-nek, a kit még nem ismerek.

Miska. – Ahá!… És ugyan miért?

Elza. – Mert maga diskreditálva van előttem.

Miska. – Én?

Elza. – Na, ezt kitalálhatná. Maga végig udvarolta az egész Várai-Fejér
családot, végig udvarolta a Zelmáékat, s végig udvarolta a fél
Lipótvárost, arról nem is beszélve, hogy körüludvarolta a Blankát, és
körüludvarolt engem is, több tournée-ban, hogy hányszor, bizony nem
tudom előszámlálni. Maga időnkint fölmerül a látóhatáron, mint a tengeri
kígyó, mely felbukkan a habokból, aztán eltűnik, hogy később,
időszakonkint, minduntalan visszatérjen, képviselni a dolgok örök
körforgását. Maga édes mindnyájunk állandó vőlegény-jelöltje. A hányszor
visszament egy-egy partija, s a hányszor nekünk ment vissza egy-egy
partink, maga mindannyiszor ujra meg ujra megjelent nálunk, ujra meg
ujra feldobogó szívvel s olyan arczczal, mintha semmire se emlékeznék,
mintha egy héttel előbb semmi se történt volna. Számítsa ki, hányszor
nem ment össze sehogyse a partija, hány partija ment vissza Blankának,
számítsa ehhez az én két szomoru esetemet, s a végeredmény az, hogy
maga, mint kérő, már jubileumot tarthat.

Miska. – Az más. Akkor nem voltam szerelmes.

Elza. – És mégis idült házasodási mániában szenvedett.

Miska. – Ez csak azt jelenti, hogy mindig nagy érzékem volt a családi
élet bensősége iránt. Az apám, a nagyapám, a szépapám, mind
megházasodtak, és én örököltem tőlük a házaséletre való hajlandóságot.
De senkinél sem tudtam megállapodni, mert nem voltam szerelmes. Most
pedig szerelmes vagyok, kutyateringettét, szerelmes, mint egy
bivalybornyu, mert ha néha most is vicczelődöm a Zelma-féle lányokkal,
ez csak külszin, forma, társaságos tónus, s valójában nem vagyok vidám
ember, hanem egy összetört szívű szerencsétlen… egy Asra, a ki meghal,
mert szeret… nem a régi ember, csak multak árnya, elhaló sóhajtás… egy
etruszk váza, mely megrepedt egy legyezőcsapástól, szóval egy nyomorult,
azt a fűzfán fütyülő rézangyalát a csillagmiriádnak!

Elza. – Azelőtt is mindig a szerelmet emlegette. Csakhogy azelőtt
kellemeztette magát, a régi, most meg káromkodik, az uj divat szerint.

Miska. – Ha beleugrom ebbe a tóba, elhiszi, hogy szeretem?

Elza. – Ne ugorjék bele. Először, mert ez nem bizonyiték, és másodszor,
mert ha csúron vizesen viszem haza, azt hiszik, hogy én is
megbolondultam.

Miska. – Legjobban szeretnék leugrani a második emeletről. Ha kitörném a
lábamat, csak azért, hogy bebizonyítsam a szerelmemet, nem kételkednék
többé bennem, a ki lelke van! Csakhogy maga nem jönne feleségül egy
sánta emberhez.

Elza. – Na hát tegyünk le erről is. Remélem, találunk valami ügyesebb
bizonyítékot.

Miska. – Én nem remélem. A ki elítél valakit, egyesegyedül azért, mert
az a boldogtalan, valaha, zöld korában, udvarolgatott erre-arra…

Elza. – Ó, nem csupán ez diskreditálta előttem! Ez csak egy részlet. A
fődolog az, hogy az egész embert nem tartom eléggé megbízhatónak.

Miska. – Például miért nem?

Elza. – Például azért nem, mert soha se láttam tökéletesebb zsúr-hiénát.
Egy ember, a ki az életét végig teázta! A ki otthon van minden lányos
háznál a király-utczai fasortól a Krisztinavárosig! A ki a szezon hat
hónapjában soha se vacsorál otthon, vagy a vendéglőben, hanem mindig en
ville, s a haute-saisonban egy este három szinházban és négy családnál
fordul meg! A ki könyvet vezet a meghívásokról, mert különben a teendőit
nem tudná nyilvántartani, a ki, ha zongoráznak vagy énekelnek, titokban
alszik egyet, a ki… de hagyjuk ezt, mert minek boszantsam meg, éppen
akkor, a mikor kezdem kedvesnek találni?!… Szóval, maga és a komolyság,
maguk ketten, Miska, soha se fognak találkozni. A ki annyira társas
lény, mint maga, abból lehet minden, még miniszter is… bár ha a
minisztériumban úgy halad előre, a hogy eddig, akkor csak százhetven
éves korában lesz miniszter… csak egy nem lehet, Miska, olyan férj, a
milyennek én akarom a magamét, ha ugyan lesz… mert már kezdek felhagyni
minden reménynyel.

Miska. – Maga nem tudja, hogy én mire vagyok képes!

Elza. – Nagyjában el tudom képzelni. Nem az a baj, fiam, hogy nem
ismerem eléggé magát, ellenkezőleg, az a baj, hogy túlságosan ismerem.
Es éppen azért nem bízom benne, hogy jöhet olyan idő is, a mikor más
szemmel nézném magát. A gyöngéit nagyon is tisztán látom, kár; a jó
tulajdonait könyv nélkül tudom, sőt már észre se veszem, s ez még
nagyobb kár. A maga részéről meglepetéseket nem igen remélhetek, és a
meglepetések reménye nélkül nincs szerelem. Ha abban, a kihez vonzódik
az ember, nincs többé semmi ismeretlen, a langyos barátságnál nem igen
megyünk túl. Ez szomoru, a kutyafáját, de így van. Nézze, ha el tudnám
hinni, hogy csakugyan szeret, és amúgy igazán… böcsületesen, az
angyalát!… akkor én is tudnám szeretni magát, rögvest, abban a
minutumban… nem tudom mért, de így van… annyira sokra tartom a
szerelmet… mert én azt hiszem, hogy ez soha se maradhat egyoldalu… olyan
tűz az, hogy a másik oldalra is jut belőle meleg… De nem tudom elhinni,
lelkem, legalább egyelőre nem, s félek, hogy soha sem, ehhez maga nekem
túlságosan ismerős. Ha mindjárt ilyen kemény káromkodással kezdte volna,
hamarjában talán belébomolhattunk volna egymásba. De, istenem, maga már
harmadszor kezdi ujra a dolgot! És ha most több buzgalommal lát hozzá,
mint előbb, ez egy kicsit későn történik. Az efféle nem nyer a
fölmelegítéssel, mint a káposzta. A ki elmulasztja a moment
psychologique-ot, az elvesztette a partit, és tartok tőle, Miska, hogy
maga a kedvező alkalmat már régen eludvarolta, nem tudom melyik
Zelmánál.

Miska. – Az igazság az, hogy maga egy hideg teremtés, a ki most csak
arra gondol, hogy én nem vagyok valami fényes parti, mert szegény
vagyok.

Elza. – No hát valami különösen fényes partinak csakugyan nem tartom, ha
éppen erre akar hivatkozni…

Miska. – Mért? Azt hiszem, elég jó családból vagyok…

Elza. – Mi hasznom volna nekem a maga származásából? Azt hiszi, hogy
azok az ajtók, a melyek most zárva vannak előttem, azonnal megnyílnának,
ha véletlenül Soroksáry grófnévá lennék?! Ugy-e, nem? Azoknak, ott, a
zárt ajtók mögött, én akkor is csak a Berzsenyi Elza maradnék. Ha még a
kalapom mellé tehetném az őseit!

Miska. – Már engedjen meg…

Elza. – Csak azt akarom mondani, hogy ezeket az ősöket nem számítva,
valami nagy társadalmi különbség nem igen van közöttünk. Én nem juthatok
bele azokba a zárt körökbe, maga meg kikopott onnan; tehát kívül vagyunk
mind a ketten, ez nem olyan nagy különbség. Megjegyzem, hogy maga,
mialatt szorgalmasan járta a zsúrokat, a városligeti fasortól a
Krisztinavárosig, lakásról lakásra czipelve a rangját dísznek, déli
növénynek, meglehetősen kivetkőzött grófi jellegéből; a ranggal is úgy
van, mint egyebekkel: ha sokat exponálja az ember, hamar megkopik. Mi
pedig megbecsüljük a rangunkat; egy kicsit uj még, egy kicsit
festékszagu: de megbecsüljük. És mi már nem ereszkedünk le oda, a hol
maga mindennap megfordul.

Miska. – Abban igaza van, hogy meglehetősen kikoptam a társaságomból. De
csak rajtam áll, hogy visszatérjek oda.

Elza. – Hogyhogy? Carrièret fog csinálni? Negyven éves korára miniszteri
titkár lesz? Ugyan menjen! A hivatal – a hol annyi szabadságot adnak
magának, a mennyit akar, mert a minisztériumban, akár fogalmaz, akár nem
fogalmaz, maga semmiképpen se numerál – a hivatal, Miska, nem fogja
magát lábra állítani.

Miska. – A hivatal! Ki beszél itt a hivatalról? Törődöm is én a
hivatallal! Nekem partit kell csinálnom, Elza; nekem ez olyan
kötelességem, mint az anyáknak az, hogy katonákat adjanak a hazának. Ha
én nem csinálnék partit, halálos vétket követnék el egész családom
ellen; megcsúfolnám őseimet és megrabolnám dédunokáimat. Ez meglesz;
ennek meg kell lennie. Ha ugyanakkor, a mikor ezt a kötelességet
teljesítem, elnyerhetem annak a kezét, a kit szeretek, én leszek a
legboldogabb ember a világon; de ha maga nem akar tudni rólam, akkor is
megteszem ezt, legfeljebb boldogtalan leszek egész életemre, örökre, a
teremfáját!… Így vagy úgy: az kétszer kettő, hogy vissza fogok térni a
társaságomba, és hogy úgy térek vissza, mint egy oligarcha! Meglátja,
mekkorát növök huszonnégy óra alatt! Mert mikor a mesében a
boszorkánynyá varázsolt Ilona visszaváltozik tündérré, az nem olyan
roppant színváltozás, mint mikor egy szegény gróf hirtelen milliomos
mágnássá vedlik át. A tulajdon édesapja se ismer rá, úgy megszépül
egyszerre. És ez az átalakulás a mi családunkban már hagyományos. Én
partit csinálok, a fiam elherdálja a vagyont, az unokám ismét partit
csinál: így megy ez a mi családunkban Zápolya óta. Bízza rám. Ha egyéb
bajom nem volna, a mindenségit!…

Elza. – Adok magának egy jó tanácsot. Ne vesztegesse rám ezt a
félesztendőt, hanem siessen vissza a Zelmához, mondja el neki ugyanezt,
a Zelmát ez a kilátás egyszerűen el fogja szédíteni. És aztán, kérem,
hívjanak meg egyszer magukhoz! Nem tagadom, hogy nagyon szeretnék,
legalább egyszer életemben, egy oligarchánál vacsorálni.

Miska. – Egy félesztendő mulva ennél az oligarchánál fog vacsorálni, de
reggelizni és ebédelni is, mindennap. A szerelem erős, mint a halál.
Akármilyen kemény a szíve, a kitartásom meg fogja hatni, átkozott kis
boszorkány!

Elza. – Kivánnám, hogy jó próféta legyen, bár nem remélem. Olyan
kellemes volna szerelmesnek lenni!… Még egyszer, utóljára!… Aztán meg a
szegény papát igazán boldoggá tenné, ha megszerezném neki ezt a kis
örömöt. Mondja, nem tragikus sors az övé? A barátnőjét férjhez adta, és
mikor ez a férj elhalálozott, férjhez adta másodszor is. A leányai
pedig, a milliomos, szép és jó leányok: először… másodszor… senki
többet… harmadszor!… hoppon maradnak! Hej, de fura is az élet, a
teremburáját!




XI. MARCEL, A NAGY FESTŐ.

– Várakozó-terem a nagy festőnél. Fejedelmi fényűzés; minden egyes
tárgyból csak úgy kiabál a művészet. A vendégek körül négy inas
forgolódik; a feketébe öltözött titkár úr, kinek ábrázata komoly, mint
egy operatőré, a feltűnést tapintattal kerülve jegyzi fel egy
pergamen-alakú japáni papirra a jelentkezők nevét s a pihenés perczeiben
logaritmus-tábla segítségével számítja ki, hogy a jelentkezők minő
rangsorban járulhatnak a nagy festő elé. A várakozó-termet
perzsaszőnyeggel borított óriás kapu és két, gobelinnel fedett ajtó
választja el a szentélytől. Déli félegy óra. A várakozó-terem
telidestele: orosz nagyherczegekkel, levantei herczegnőkkel, száműzött
királynékkal, bibornokokkal, herczegek, grófok, bárók és pénzfejedelmek
sokaságával. A száműzött királynék oly türelmesen várakoznak, mint az
özvegy méltóságos asszonyok a belügyminisztérium folyosóján, mikor
kegydíjért folyamodnak… Megjelennek: Soroksáry Miska gróf és
menyasszonya, Berzsenyi Elza bárókisasszony. A várakozók az ujonnan
érkezettekkel, rangviszonyaikhoz és az ismeretség mértékéhez képest,
hosszabb vagy rövidebb, észrevehető vagy észrevehetetlen pillantást
váltanak, a mely pillantások némelyike köszönésként kíván szerepelni. Az
ujonnan érkezettek elfoglalják a szomszédsággal legkevésbbé terhelt
helyeket. –

Miska (Elzához, halkan). – És mi most itt várakozni fogunk?

Elza (Miskához, még halkabban). – Csak addig, míg Bianca Capello ide
fuvarozza a szegény mamát. Azaz… persze, hogy persze!… Floridornak igaza
van, a papának is ide adtunk randevút s a mi még súlyosabb, uraságod
kiintrikálta, hogy a szegény angolna is itt szedjen fel bennünket!
Szóval, ezen a helyen kell összeverődni az egész mispotálynak.

Miska (mint fent). – Na, előre kiváncsi vagyok, hogy az én
csillagkeresztes tántim mit fog szólni ehhez a stílushoz.

Elza (épp úgy). – Már korrigál? Vigyázzon, még nem melegedett meg a
vőlegénységben! Különben a maga tántija azt fogja mondani: »Gyermekem,
ez Iphigénia Taurisban, csakhogy szebbek a toilettejei!…«

Miska (mint fent). – Magától kitelik, hogy a képmutatásával le fogja
kányázni a szegény öreg nőt. Különben bánom is én! Vagyok én olyan
csibész, mint maga!

Elza (tovább is halkan). – Na hát akkor mi baja?

Miska (mint fent). – Semmi. Csakhogy tudnék én okosabb dolgot is, mint
itt ülni és várni egy rossz arczképnek a leleplezését.

Elza (pianissimo). – Mit akar? Hisz ez egy egész színház! Nézze, itt
vannak a Frányaváry konteszszek is! Le akarják festetni magukat, hadd
tudja meg az utókor is, hogy ők milyen öregek voltak!

Miska (mint fentebb). – Kérem, ne gúnyolja a tiszteletreméltó multat.
Gondolja meg, hogy az ő nagybátyjuk volt az, a ki ezt az országot
elfoglalta mindnyájunk számára.

Elza (a fogai közül). – No lám, megint az orromhoz dörgöli
Lengyelországot, Mezopotámiát, et toute la lyre!… A fiatal úr
rosszkedvű; nem tetszik neki a kávéház!… Bezzeg, ha egy körömfeketényi
primadonna volna jelen!…

Miska (azonképpen). – Ugyan, mi az ördögöt csinálnék vele?!

Elza (suttogva). – Magának, a milyen perverz, különös örömet okozna, ha
a menyasszonya háta mögül telegrafálhatna neki!

Miska (ugyanúgy). – Hallja, nem bánom, akármit fog rám, de azt ne kapja
fel, hogy perverz vagyok, mert az ilyesmit mindjárt elhiszik.

Elza (mint előbb). – Na, és ha a házasságunk kútba esnék, ez
kompromittálná a hölgyek előtt, ugy-e?!…

(Ekközben az egyik inas az ujonnan érkezetteket bejelenti a titkárnak.)

Az inas (a ki azelőtt színházi súgó volt a vidéken). – Titkár úr!…
(Tisztelettel teli, megilletődötten komoly ábrázatot vág; halkan). –
Soroksáry Miska és titkos arája, Kund Abigél.

A titkár (hivatalos csendben). – Na, és Ő?

Az inas (mint fentebb). – Miféle Ő?

A titkár (hasonlóképpen). – A másik!

Az inas (ajkait meg nem mozdítva, egy lépésnyire már nem hallható mély
baritonnal). – Bár a nap sárga korongja már jó előre haladt az égbolt
peremén, még nem pillantám meg kis lába havát!

A titkár (hasonló hangon). – Annál jobb, mert elfelejtettem megmondani,
hogy a másikat soron kívül kell előállítani. A donyesz kicsikarta a
mázolótól, hogy azonnal bemehessen, mihelyt megérkezik.

Az inas (mint előbb). – Nem tudom, egyáltalán lehetséges-e?

A titkár (ugyancsak piano). – Hogyne! A mázolónál nincs senki; ujságot
olyas. Csak a hatás kedvéért várakoztatja a kompániát.

Az inas (szintúgy). – No, és hol vezessük be a lammermoori menyasszonyt?
A túlsó oldalról?

A titkár (még folyvást csak az inas számára). – Hám’sz án Idé?… Abban
nem volna semmi öröme! Ki kell nyitni neki a műterem nagy ajtaját, hadd
vonuljon be rajta egész kíséretével, hogy az előkelők meghaljanak a
sárga irígységtől!

Az inas. – Igenis, milord!

(Ezalatt Miska gróf és Elza halkan beszélgetnek.)

Miska (a váróterem falain lévő képeket nézegetve). – Csak nem
jövendőbeli sógorom festette ezeket a képeket?

Elza. – Dehogy! Ezek a cinquecentó-ból való remekművek.

Miska. – No azért, mert ezek egészen csinosak.

Elza. – Úgy látszik, maga nem sokat tart Szilassynak a művészetéről.

Miska. – Hát maga sokat tart róla?

Elza. – Na, tudja, elhiszem, hogy vannak nagyobb festőink is… öreg urak,
a kik csak a művészetöknek élnek… de a budapesti fiatalok között… azok
között, a kik Budapest társadalmában szerepet játszanak… a kik nem
mentek ki a nagyvilágba, hanem hazafiasan itthon keresik a sikert…

Miska. – … ez a legokosabb ember.

Elza. – Mondja, hogy: a legügyesebb festő! Hisz látta a Zelma portréját!
Olyan gyönyörű, hogy bele lehetne bolondulni. Hát, mondja, nem nagy
művész az, a ki még Zelmában is fel tudja fedezni a szépséget?

Miska. – Ez az, a mit mondok. A mi festőink közül sokan… azok, a kik,
hogy a maga szavait ismételjem, hazafiasan itthon keresik a sikert, a
kik Budapest társadalmában szerepet játszanak, s a zsúrokon a legerősebb
konkurrencziát csinálják a házasulandó fiatal ügyvédeknek, ha egyébbel
nem exczellálhatnak, ha másban nem főzhetik le rosszul öltözködő,
zsúrokra nem járó kollégáikat, azokat, a kik csak a művészetöknek élnek,
egy dologban nagyot tudnak produkálni: _en gros_ reparálják meg, a mit a
természet rosszul csinált. Szépnek festik, a ki csúnya; fiatalnak, a ki
öreg; jóképű bácsinak a szívtelen vén panamistát, és ha vérebet
pingálnak, kék pántlikát festenek a nyakára. Az emberek bolondok, és ők
nem bolondok, hogy ezt ne vegyék észre. Ebben az iskolában nőtt nagyra
Szilassy Marczel úr is, jövendőbeli sógorunk, s ennek az iskolának
nemsokára ő lesz a Velasquez-e; mert ő mindenkit túlliczitál, s képes
paradicsommadárnak festeni a bagolyt is.

Elza. – Legyünk őszinték. Magának nem tetszik ez a házasság, s azért
ítéli meg Szilassyt ilyen szigorúan, mert Blankának a vőlegénye. Pedig
beszélhet akármit, az egész világot nem lehet csak úgy minden nélkül
bolonddá tenni, és ha Szilassyt felkapták, ez nem valami epidémikus
téboly, hanem tisztára az ő érdeme… és akármilyen szigorúan ítél róla,
annyit nem tagadhat le, hogy minden képe tetszetős, maga a csinosság,
csupa báj…

Miska. – … és csupa mosolygás. Mondja, nem volt ez a mi jövendőbeli
sógorunk valamikor fényképész? Nekem, a hányszor valamelyik portréját
látom, mindíg az jut eszembe, hogy a művész, mialatt a képen dolgozott,
minduntalan azt mondhatta a modellnek: »Tessék barátságosan nézni!
Tessék barátságosan nézni!«

Elza. – Vallja meg nyiltan, hogy másféle sógorra számított. A piktor egy
kicsit d

Showing first 200,000 characters. Full text: gutenberg.org/ebooks/40577