← catalogue

Népdalok és mondák (3. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény

by János Erdélyi · Hungarian · Gutenberg #39649 · 407,105 chars · public domain (US)

The Project Gutenberg eBook of Népdalok és mondák (3. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény
    
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Népdalok és mondák (3. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény

Author: János Erdélyi


        
Release date: May 7, 2012 [eBook #39649]
                Most recently updated: July 10, 2025

Language: Hungarian

Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/39649

Credits: Albert László and P. G. Máté


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NÉPDALOK ÉS MONDÁK (3. KÖTET); MAGYAR NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY ***
MAGYAR
NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY.

NÉPDALOK ÉS MONDÁK.

HARMADIK KÖTET.

A

KISFALUDY-TÁRSASÁG

MEGBIZÁSÁBUL

SZERKESZTI ÉS KIADJA

ERDÉLYI JÁNOS.

PESTEN,

NYOMATOTT BEIMEL JÓZSEFNÉL.

1848.




ELŐSZÓ.

Midőn a Kisfaludy-Társaság czime és tekintélye
alatt megindított Népköltési Gyüjtemény jelen harmadik
kötete világ elé megy, be van fejezve az első
folyam, vagyis az, melly az időnkénti beküldésekből,
ugy a hogy összeállítva, kiadathatott. Ennyi az eredménye
néhány év előtti felszólalásunknak; igen elég
arra, hogy tanuságot tegyen a népköltészetnek keletéről
irodalmunkban; de még mind kevés ama hoszú
történeti élethez, mellyet fajunk a négy folyam mellékén
századok óta nemzetileg él. Mi van, mi nincs e
népi szellemvirágokban, döntse el a kritika, s a közönség
biráló véleménye, mert mig ez nem történik,
további lépés lehetlen, vagy csömört okozó volna az
első hatás kellemes íze után. Részemről, mint e vállalat
sürgetője, vagy tán létesítője is, örömmel fordíték
reájok minden időt és figyelmet, könnyű szivvel
mondván le ama kétes dicsről, mi talán eredeti dolgozatok
után jutott volna irodalmi pályámnak, mert
használnom kelle az időt, a közönség fogékonyságát,
s tömegben adni elé a mit lehetett, hogy kielégíttessék
vágyakodása. Tudom, mit s miért tevék. Az én
gondolataim az irodalomról nagyobb körüek, mint
legtöbb emberé, s ha a népben akarék alapot vetni az
irodalmi ösmereteknek, nem annyit tesz, mintha nagy
feneket igyekeztem volna terveimnek keriteni, hanem
mivel jól tudom, hogy szük alapon nagyság nem
emelkedhetik. S ezt tudva, hálás köszönettel tartozom
mind azon érdemes ügybarátoknak, kik a Kisfaludy-Társaságot,
s általa engemet küldéseikkel gyámolítva,
anyagot gyüjtének emez alap lerakásához; miért
legyen itt nevök följegyezve, mint munkatársaké,
folyó rendben:

157. Kelecsényi Pál ujobban Családról, néhány régibb és ujabb dalt és
töredéket külde 3. számu gyüjteményben.

158. Zerpák Antal, széplaki segéd lelkész 76 dalt.

159. Borzi Nagy Iván Váczról több rendbeli régi kéziratu és nyomatott
dalokat.

160. Karancsvidéki Népdalok (folytatás) Nógrádból, beküldve Hegyessy
Sándor által.

161. Pécskai és környékebeli dalok, öszveszedve Ruszt Teréz által
Arad megyéből.

162. Domoszlay György Bécsből, nógrádi, gömöri, honti, borsodi
dalok (gyüjteményét engedé át használatul).

163. Májer István esztergami tanár által a) veszprém-somlyói 6 népdal.
b) Esztergamból, kőhid-gyarmati 18 d. c) Csallóközről, nagypákai 4 d.

164. Népdalok. Összegyüjté Galambos István Jász Kis-éren (használatul
volt átengedve).

165. Henczy József gyüjteménye Sümegről.

166. Kelecsényi Pál ujabb (4. számu) gyüjteménye.

167. Szvorényi J. több füzetkéből álló küldése Fehérvárról.

168. Sopronból Irinyi József.

169. Marmaros-Szigetről, Bartók Gábor, oktató, I. II. füzetben mondákat.

170. Népdalok második küldeményben. Gyüjté Pesty Frigyes, Temesvárról.

171. Machik József, a magyar irodalom tanitója a zágrábi főiskolában,
két kötetet.

172. Rumy Ágoston beküldé néhai édes atyja Rumy Károly György
becses gyüjteményét.

173. Mondák, III. küldemény Bartók Gábortól Máramaros-Szigetről.

174. Pest megyei Népdalok, Gyüjté Szeberinyi Andor.

175. Pesty Frigyes harmad izben Temesvárról.

176. Obernyik Károly Népregék czim alatt mondákat.

Fogadják mindnyájan hálámat s köszönetemet becses
fáradságaikért. Pesten, marczius =15.= =1848=.

                                      _Erdélyi János_.






NÉPDALOK.




SZERELMI DALOK.


1.

Babám szerelmiért
Mit nem cselekedném!
Folyó s tenger vizét
Kalánnal kimerném.

Annak fenekéről
Apró gyöngyöt szednék,
Apró gyöngyöt szednék,
Gyöngy koszorút kötnék.

 _Szeged_.


2.

Szólnak a kakasok,
Majd is reggel lesz már,
Fordulj felém babám,
Mert magad maradsz már.

Bár csak az a hajnal
Hamar ne hasadna,
Gyenge szerelmünknek
Vége ne szakadna.

Látod-e te, babám,
Azt a száraz nyárfát?
Mikor az kizöldel,
Akkor jövök hozzád.

Könnyebb kősziklából
Poharat csinálni,
Mint két igaz szívnek
Egymástól elválni.

Babám szerelmiért
Mit nem cselekedném!
Sebes tenger vizét
Kanállal kimerném.

 _Szeged_.


3.

Hosszú farkú fecske,
Bácskai menyecske,
Hogy jöttél te ide,
Az idegen földre?

Nem jöttem én ide
Senki látására,
Barna kis angyalom
Szive szakadtára.

A másik faluba
Legény a lányt hivja,
Párját nem találja,
Annak vagyok párja.

 _Szeged_.


4.

Lányom, lányom, gyöngyvirágom,
    Kerti rózsaszálom,
Elmennél-e a kovácshoz,
    Az eszemadtához?
  Jaj anyám a kovács,
  Ollyan mint a rosz bogrács.
    Nem megyek én ahhoz.

Lányom, lányom, gyöngyvirágom,
    Kerti rózsaszálom!
Elmennél-e a takácshoz,
    Az eszemadtához?
  Jaj anyám a takács,
  Ollyan mint a záptojás.
    Nem megyek én ahhoz.

Lányom, lányom, gyöngyvirágom,
    Kerti rózsaszálom!
Elmennél-e a Jánoshoz
    Az eszemadtához?
  Jaj anyám a János,
  Valamennyi mind álmos.
    Nem megyek én ahhoz.

Lányom, lányom, gyöngyvirágom
    Kerti rózsaszálom!
Elmennél-e a diákhoz
    Az eszemadtához?
  Jaj anyám a diák,
  Ollyan mint a gyöngyvirág.
    Elmegyek én ahhoz.

 _Szeged_.


5.

Esik eső a haraszton,
Nem kapok én a paraszton;
Jó az isten, jót ád nekem,
Hej szolgabiró vesz el engem.

Én ezután már nem bánom,
Kocsi jöjjön értem, három,
Lovaslegény tizenhárom,
Hej de nem leszel az én párom.

 _Szeged_.


6.

Kiöntött a Duna vize meszszire
Valamennyi szép leány van, elvitte;
Fogja hát ki mindenki a magáét,
Ne szeresse soha senki, soha senki, a másét.

Nincsen kedvem, mert elvitte a fecske,
Egy száraz jegenyefára letette,
Akkor leszek, – édes rózsám, a tied,
Mikor az a jegenyefa, jegenyefa, megered.

Nincsen kedvem, mert elvitte a gólya,
Mert ott jártam, a hol nem kellett volna.
Lesz még kedvem, majd elhozza a szélvész,
Füred alatt, Füred alatt, majd kifogja a révész.

 _Pápa_.


7.

Söprik a füredi utczát,
Masíroznak a katonák.
Tizenhat esztendős barna kis lány
Megyen a regement után.

Hová hová, barna kis lány?
Kérdi tőle a kapitány.
Ne kérdje azt hej huj, fő kapitány,
Megyek a szeretőm után.

Nem is leány, ki nem barna;
Nem is legény, ki nem nyalka,
Nem menyecske, hej huj, ki nem csalfa,
Ki az urát meg nem csalja.

 _Pápa_.


8.

Fölszántottam a kőrösi nagy utczát,
Vetek belé piros pünkösti rózsát;
A két szélin piros rózsa nyildogál,
Közepiben barna legény sirdogál.

Nem meszsze van az én rózsám tanyája,
Ide látszik annak az almafája;
Rá szállott egy fehér galamb bújába,
Kedves babám, itt hagylak nem sokára.

 _Tisza-Vezseny_.


9.

Szeretnék én páva lenni,
Pávaruhába öltözni,
Szomszéd asszony menye lenni,
A fiának párja lenni!

 _Tisza-Vezseny_.


10.

Estve kezdem pej paripám nyergelni,
Hajnalig tart a rózsámtól bucsúzni;
Elbucsúzok, kedves rózsám, örökre;
Nem kacsingatsz világos kék szemembe.

 _Tisza-Vezseny_.


11.

Vizi malom, őröld meg a buzámat,
Azzal sem fárasztom pej paripámat,
Van hat ökröm, befogom a szekérbe,
Ugy állok a vizi malom elébe.

Nem forog már a jászkiséri malom,
Mig én azt jól körül nem igazgatom;
Nem alhatik az én kedves galambom,
Mig én őtet körül nem csókolgatom.

 _Tisza-Vezseny_.


12.

Csak azért szeretek falu végin lakni,
Hogy az én galambom arra jár itatni.

Arra jár itatni, magát fitogatni,
Magát fitogatni, a lovát ugratni.

Mig a lova iszik, lehet vele szólni,
Piros két orczáját meg lehet csókolni.

 _Tisza-Vezseny_.


13.

Eszem a te istenedet,
Mért nem szeretsz te engemet?
Ha szeretsz is, nem ér semmit,
Nem szeretek már én senkit.

Kimentem én a kis kertbe,
Arczczal borultam a földre,
Még se láttam a kit kéne,
Kit a szivem kedvelene.

 _Tisza-Vezseny_.


14.

Már én többet éjtszaka nem járok,
Mert megtudják hogy szeretőt tartok,
Rászokott a szemem az intésre,
Gyenge karom az ölelgetésre.

Már ezután kis kalapot veszek,
És melléje rozmaringot teszek,
Szagos leszek a merre én járok,
Annál jobban szeretnek a lányok.

 _Tisza-Vezseny_.


15.

Vezseny felé látok eget,
Ott látok egy bús fölleget;
Ha Vezseny felé fordulok,
Talpig gyászba beborulok.

Álnok hitü, de megcsaltál,
De kedves szeretőm voltál!
Azt kivánom hogy az halál
Ragadjon el, ha rád talál.

Eddig rózsám, enyém voltál
Csalárd szived nyugszik másnál,
Jobb-e hát más mint én voltam?
Pedig érted majd megholtam.

Nem tudtam volna gondolni
Hogy egy álnok meg fog csalni,
De megcsalt egy gonosz lélek,
Már ezután mindig félek.

 _Tisza-Vezseny_.


16.

Búsul a gerlicze madár,
Minden erdő szélin leszáll,
Hát a szegény szolgalegény,
Mikor utra indul szegény?

Búsuljon már, ki nem élhet,
Búsuljon a kutya többet,
Bolond volnék, ha busulnék,
Ha szeretőd nem tartanék.

Tartottam is egy kis barnát,
Kiért szólt az egész világ.
Egész világ rólam beszél,
De azt mind elfujja a szél.

 _Tisza-Vezseny_.


17.

Szól a világ mit hajtok rá,
Ugy ég a tűz, ha tesznek rá.
Tettek is rá, tesznek is rá,
Ugy-e babám, ne hajtsunk rá.

Megmondtam, hogy lányt ne szeress,
Ha menyecskére szert tehetsz,
Nem egyébre való a lány,
Csak járatni maga után.

Nem is erdő, kibe fa nincs,
Nem is falu, kibe lány nincs;
Ha leányok nem volnának,
A kutyák sem ugatnának.

 _Tisza-Vezseny_.


18.

Ide kékellik a Mátra,
Rózsa nyilik oldalába,
A ki aztat leszakasztja,
Kedves rózsám neve rajta.

Kékellik a liliomszál,
Rabod vagyok, mert megfogtál;
De ne ugy bánj mint raboddal,
Hanem ugy mint galamboddal.

 _Tisza-Vezseny_.


19.

Szép a csikó, ha szépen fölnyergelik,
Szép a leány, ha szépen felöltözik,
Ha elmegyen a templomba előttem,
A lelkem is majd kirepül belőlem.

 _Tisza-Vezseny_.


20.

Minden bokor a szállásom,
Csak a botom a pajtásom,
Minden falu édes hazám,
Minden asszony édes anyám.

Nincsen nekem édes anyám,
Ki szánó szemet vessen rám,
Idegenből lett mostohám,
Az is mindig haragszik rám.

Azt gondolod, rózsám, bánom,
Hogy te tőled meg kell válnom?
Én előttem az csak álom –
Van szeretőm kettő, három.

 _Tisza-Vezseny_.


21.

Egerben a fűszál mind bánatnak hajlik,
Az én kedves rózsám rólam gondolkozik:
Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok,
A jó isten tudja mikor szabadúlok.

Akkor leszen, rózsám, hazajövetelem,
Mikor kapufélfád piros rózsát terem;
Azt pedig jól tudod, hogy soha sem terem,
Igy hát nem lesz nekem hazajövetelem.

Kivánod-e rózsám, szabadulásomat?
Vagy jobban kivánod csendes halálomat?
Csak azért kivánom csendes halálodat,
Rabsággal töltöd el fiatalságodat.

 _Tisza-Vezseny_.


22.

Elmengyek, elmengyek, messze földre mengyek,
Ennek a falunak lakosa nem leszek.

Ha elmégy, ha elmégy, csak hozzám igaz légy,
Igaz szereteted hamisra ne fordítsd.

Kisérj el galambom, csak a kapuig is
Azután elmegyek magam egyedül is.

 _Tisza-Vezseny_.


23.

Búval és bánattal élem világomat,
Búval is terítik az én asztalomat.

Ha nem szeretsz rózsám, csináltass koporsót,
Annak oldalára egy keserves jajszót.

Ird fel a nevemet kalapod szélire,
Hogy mikor leveszed, hadd jussak eszedbe.

 _Tisza-Vezseny_.


24.

Hogy tudott kend, rózsám, ide jönni, ide jönni,
Árkot kellett kendnek itt ugrani, itt ugrani;
Ha a lába ki fog ficzamodni, ficzamodni,
Ki fog kenden, rózsám, szánakozni, szánakozni?
Szánakoznék rózsám, de nem merek, de nem merek,
Barna szeretőm van, attól félek, attól félek.

 _Tisza-Vezseny_.


25.

Fekete pántlikám fujdogálja a szél,
Köszönöm, galambom, hogy eddig szerettél;
Arról sem tehetek hogy már megvetettél,
A sok irigy miatt elidegenedtél.

Az igaz szeretet azt hozza magával,
Hogy minden érje meg maga galambjával;
De te meg nem érted, az enyim elvetted,
Verje meg az isten a te álnok szived!

 _Tisza-Vezseny_.


26.

Este későn ne járj hozzám,
Mert nagy vigyázat van reám;
Ha eljösz is, lassan járjál,
Ablakomon hallgatózzál.

Kopogtasd meg ablakomat,
Majd kinyitom az ajtómat,
Meg is vetem az ágyamat,
Rá fektetem galambomat.

Nem mind arany, a mi fénylik
Nem gyémánt, a mi tündöklik,
Nem szeretőd az mindegyik,
A ki szivből hizelkedik.

Hiába kelsz, hiába jársz,
Hiába taposod a sárt,
Mert én rózsám, gyenge vagyok,
Nem is kendhez való vagyok.

 _Tisza-Vezseny_.


27.

Megérem még azt az időt,
Sirva mégy el kapum előtt,
Megöleled kapufáját,
Ugy siratod a gazdáját!

Elmehetsz már házam előtt,
Nem vigyázlak mint ezelőtt.
Szólok hozzád egy vagy kettőt,
De azt sem ugy mint ezelőtt.

Elmehetsz már a kert alatt,
Nem kérdik hogy ki lánya vagy;
Ha kérdik is, csak azt kérdik,
Hány szeretőd lesz még őszig?

Elmehetsz már én előttem,
Szeretőt is tarthatsz tőlem;
Meg is csókolhatd én tőlem,
Szemedre sem vetem, szivem.

 _Tisza-Vezseny_.


28.

De szépen megy a hajó a vizen, a vizen,
De szépen szól a kis madár a réten, a réten,
Szállj le, szállj le te kis madár, a földre,
Vidd el az én levelemet messzire.

Makó alatt van egy kis ház magába, magába,
Abba van az én galambom rabságba, rabságba,
Irok neki vigasztaló levelet,
Én is elmék, kedves babám, ha lehet!

Szépen szól a kolozsvári czimbalom, czimbalom,
Esztendőre biztat kedves galambom, galambom,
Esztendőrül esztendőre angyalom,
Áldjon meg a jó isten, azt kivánom.

 _Tisza-Vezseny_.


29.

Sír a leány a kocsiba,
Mikor viszik más faluba;
Sirhat is az, mert van miért,
Az ő szülötte földeért.

Sirhat az az édes anya,
Kinek katona a fia,
De még jobban az az anya,
Kinek eladó a lánya.

 _Tisza-Vezseny_.


30.

Szerettelek, kedves babám, a nyáron,
Fáradoztam tizenhárom határon;
Hol erdőben, hol mezőben, hol sáron;
Nem hagylak el, mig élek a világon.

Kedves babám, ha azt tudnád, a mit én,
Jaj de igaz szivű leány vagyok én,
Álnoksággal megcsaltad a szivemet,
A jó isten ugy áldjon meg tégedet.

Már ha elmégy, kedves babám, kivánom
Hogy az ut előtted rózsává váljon,
Még a fű is édes almát teremjen,
Az én szivem téged el ne felejtsen!

 _Tisza-Vezseny_.


31.

Ne szomorkodj, légy vig,
Nem lesz az mindig igy,
Ki megszomorított,
Meg is vigasztal még.

Rab vagyok, rab vagyok,
Szabadulást várok;
A jó isten tudja,
Mikor szabadúlok.

Ha rabot volnék is,
Csak tied is lennék,
Virágos kertedbe
Gyomlálód lehetnék.

Ne szeress, ne szeress,
Mert nekem nem kellesz,
Elmult az az idő,
Mellyben voltál kedves.

Az egek is tudják
Szomoru szivemet,
Mert ők is hallgatják
Jajos beszédemet.

Mig ezt az unalmas
Föld hátát taposom,
Emlékezetedet
Könnyeimmel mosom.

Ha megszünik a bú
Szivemet gyötreni,
Még a halál sem fog
Onnét kitörleni.

A mit én mondottam,
Azt fogadtam ma is,
Hogy téged szeretlek
A koporsómban is.

 _Bereg-Szabolcs_.


32.

Ha Petriből elmégysz,
Soha vissza ne nézz,
Talán a szivednek
Nem lesz ollyan nehéz.

Petriből elmentem,
Visszatekintettem,
Szomoru szivemnek
Nagyobb bút szereztem.

Szerelem, szerelem!
Ugyan hol lellek fel?
Kősziklán nem termesz,
A mezőn sem vetnek.

Ha az a szerelem
Kősziklán teremne,
Nem egy kisasszonynak
Keze lába törne.

Ha a mezőn vetni,
Mint búzát lehetne,
Sok nyalka urficska
Szántó vető lenne.

 _Bereg-Szabolcs_.


33.

Túl a hegyen, Tótországon
Ül a madár egy zöld ágon,
Tőrt vetettem a lábára,
De elrepült nem sokára.

Repdess madár, repdess szivem,
Tied vagyok, te légy hivem,
Siess vissza kebelembe,
Mert visellek hiv szivembe.

Im ha elszállt, hadd repüljön,
Csak a szive meg ne hüljön,
Hogy tavaszra visszatérjen,
Szivem czélját úgy elérjem.

Csak ne volna az irigység!
Szeretni nagy gyönyörűség.
Mert a ki szeret, kétszer él;
Jaj de minden irigytől fél.

Akár élek, akár halok
Tőled, kincsem, meg nem válok.
Én is ollyan barna vagyok,
Épen hozzád való vagyok.

 _Szabolcs-Bereg_.


34.

Most akadtam egy hajóra, de jóra,
Evező nélkül valóra, hajóra.
Magam vagyok evezője,
Barna rózsám szeretője, haja ha.

Nem jó erdős helyen lakni, haja ha!
Mert sok ölfát kell ott vágni, haja ha!
Ha elvágom a lábomat,
Nem láthatom galambomat, haja ha!

Esik eső karikára, haja ha!
Az én rózsám kalapjára, haja ha!
Azért esik karikára,
Hogy én vagyok a rózsája, haja ha!

Esik eső a fenyvesen, haja ha!
Ne kapj rózsám, a nemesen, haja ha!
Inkább kapjál a paraszton,
A kupeczes kalaposon, haja ha!

Az én rózsám a kocsmába, haja ha!
Lobogós ing, gatya rajta, haja ha!
Érte mennék, eső esik,
Majd szégyenli, ha elesik, haja ha!

 _Tiszahát_.


35.

Megemésztett engem a bú,
Mint a levágott fát a szú;
Engem ugyan megemésztett
A titkon való szeretet.

Jó szeretni, de titkosan,
Nem mindenkor világosan.
A ki szeret világosan,
Szenvedi gyalázatosan.

A kit a szerelem megfog,
Nem kell annak semmi dolog.
Engem a szerelem fogott,
Kell a kutyának a dolog.

 _Tiszahát_.


36.

Terjed a kökényfa ága,
Keservesen sír az árva,
Bár csak isten adta volna,
Hogy egy árva se lett volna.

Végig mentem a kő hidon,
Szembe jött rám az én hugom,
Nem a hugom: a galambom,
Kinek orczáját csókolom.

Én istenem, hogy tud élni,
Melly madár nem tud repülni,
Az a legény házasodni,
Ki csak most tanul szeretni.

Ez az utcza tekervényes,
Mi nálunk a lányok kényes,
Nappal a legényt megszólja,
Estve pedig megcsókolja.

Én istenem, add meg nekem,
Szabad világomat érnem,
Hozd fel a régi napomat,
Add vissza a galambomat.

 _Tiszahát_.


37.

Zavaros a Tisza vize nyárba,
Ha szépen felárad a partjába,
Ha megfujja záporeső szele,
Vajjon, rózsám, jutok-e eszedbe?

Akkor jutok én neked eszedbe,
Mikor bú száll szomorú szivedre,
Szállott már egy, rózsám, az enyimre,
Szálljon másik párja a tiedre.

Kerecsenyen végig sütött a nap,
Rajta sétál a rózsám mindennap.
Ha feltekint seprett udvarára,
Hull a könyü piros orczájára.

Mondd meg rózsám, szeretsz-e engemet?
Ha nem szeretsz, ne biztasd szivemet.
Ha nem szeretsz galambom, hagyj abba,
Mert nem varrtak engem a nyakadba.

Ha meghalok, el ne temessetek,
Megizenem az én édesemnek.
Hogy lássa meg hideg tetememet;
Ugy tegyetek a sirba engemet.

Minden madár siratja a párját,
Ugyan ki ne szánná meg rózsáját,
Mikor előtte a sirba teszik,
A szivére olly nagy bánat esik!

 _Tiszahát_.


38.

Nem megyek én sebesen,
Csak az uton csendesen,
Ott sem áll meg a szemem,
Csak az én édesemen.

Majd megnézem mentemben,
Mi van a kiskertedben,
Apró virág, viola,
Tied leszek valaha.

 _Tiszahát_.


39.

Uj a csizmám, most vették,
Huzd rá czigány, hadd kopjék.
    Kicsi nekem ez a ház,
    Majd kirugom a padlást.

Kedves szivem, galambom,
Te vagy az én orvosom.
    Beteg szivem igen fáj,
    Orvosa az édes száj.

Kicsiny perge kalapom,
Adjál csókot, galambom,
    Mert a kezem ugy is már
    Csak te véled leszen pár.

Egy pohár bor, egy jó szó,
Szádnak csókja olly forró,
    Hogy égeti képemet
    Hozzád köti szivemet.

Itt van gyürű, karika,
Háljunk itt az éjtszaka;
    Ha megfázol, tubiczám,
    Majd betakar bő gubám.

 _Erdély_.


40.

Sárga csikó, csengő rajta,
Vajjon hová megyünk rajta?
    A kő hidról nagy utczára,
    Onnan Kis Pál udvarára.

Annak van egy kényes lánya,
Irás után nyolcz párnája,
    Kék asztala, zöld abrosza:
    Vajjon ki koczkázik rajta?

 _Erdély_.


41.

Gyere rózsám, Enyedre,
Ott a világ közepe;
Ott árulják a rózsát,
Köss belőle bokrétát.

 _Erdély_.


42.

Jobb a bor, jobb a bor,
Jobb a pálinkánál;
    A magyar menyecske
    A német lánykánál.

 _Erdély_.


43.

És az eső, zug a dara, haja haj!
Ne nézz rózsám a diákra, haj, haj;
    Mert a diák el nem veszen,
    Utoljára csuffá teszen.
        Hajja huj!

 _Erdély_.


44.

Nagy árnyéka van a fának,
Nagy hire van a szép lánynak.
Ugy folyik annak a hire,
Mint Dunába Garam vize.

 _Bars_.


45.

Mikor én kis leány voltam,
Szép bábuért majd megholtam.
De mikor most nagyobb vagyok,
Szép legényért meg is halok.

Meghalok én valahára,
Pünkösd második napjára.
Kiterítnek engem szépen
Galambomnak eleiben.

 _Bars_.


46.

Szeretőm szépsége most jutott eszembe,
Fekete két szeme ragyog a szemembe.
Piros két orczája tündöklik elmémbe,
Az ékes beszéde habzik a szivembe.
Nincsen virágos kert, ki olly rózsát nyilna,
A kit leszakajtnak, hogy el ne hervadna.

 _Bars_.


47.

Nyárban esik nyárban a derék aratás,
Karácson havában a szerelemország;
Kinek esik jóra, kinek esik roszra,
Sok édes anyának szíve fájdalmára.

 _Bars_.


48.

Debreczeni czédulaház!
Földig beborított a gyász.
Sem anyámért, sem apámért,
Csak a kedves galambomért.

 _Nyirség_.


49.

Én istenem, mi az oka?
Körül veres az ég alja.
Bokros bú járja szivemet,
Bánom én az édesemet.

 _Nyirség_.


50.

Erdő, erdő, be szép kerek erdő!
Közepibe két szál gyenge vessző.
Gulya, ménes legeli azt,
Az én rózsám téríti azt.
Ej hej kedves rózsám, tőled meg kell válni.

Guba, guba, debreczeni guba!
Kit nem adnék hat ökörért soha.
A hat ökör szántó vető,
De a guba hív szerető.
Ej haj stb.

Erdő, erdő, be szép kerek erdő!
Be szép legény kerüli azt kettő.
Ha az isten megengedi,
Őszszel párja fogok lenni.
Ej haj kedves rózsám, tőled meg kell válni.

 _Nyirség_.


51.

Ha meghalok, el ne temessenek,
Hadd üzenjek a nemzetségemnek;
Legelőször barna szeretőmnek,
Hogy ő véle egy sirba tegyenek.

 _Nyirség_.


52.

Volt nekem egy rozmarinom,
Elvesztettem, jaj be bánom,
Örül az a ki meglelte,
De én holtig sirok érte.

Sír a kis lány a kocsiba
Mikor viszik más faluba.
Sirhat is ő, mert van miért
Az ő szülötte földeért.

 _Nyirség_.


53.

Rózsa, rózsa piros rózsa,
Mért nem jársz te a templomba?
Hej! mig két orczád pirosítod,
Hej! a templomot elmulatod.

 _Zemplén_.


54.

Jaj be szegény legény vagyok,
Egy pénznek ura nem vagyok.
Hej kölcsön kérnék, de nem kapok.
Mert nagy interest nem adhatok.

Jaj be szegény legény vagyok,
Csókot pénzért se kaphatok.
Hej! de ha egyszer megindulok,
Hej! fejem alá is rakhatok.

Szánjon meg hát, hugom asszony,
Legyen feleségem asszony.
Építsünk csak a szereteten,
Boldogok leszünk mind a ketten.

 _Hegyalja_.


55.

Hogy mehetnék én te hozzád,
Én édes szerelmem?
A kutyának ugatása
Észre vétet engem.
Adok csontot a kutyának,
Véget vet az ugatásnak.
    Igy bejöhetsz hozzám.

Hogy mehetnék én te hozzád,
Én édes szerelmem?
A lovaknak dobogása
Észrevétet engem.
Adok szénát a lovaknak,
Vége lesz a dobogásnak.
    Igy bejöhetsz hozzám.

Hogy mehetnék én te hozzád,
Én édes szerelmem?
A ludaknak gágogása
Észrevétet engem.
Adok zabot a ludaknak,
Vége lesz a gágogásnak.
    Igy bejöhetsz hozzám.

Hogy mehetnék én te hozzád,
Én édes szerelmem?
A macskának nyávogása
Észrevétet engem.
Adok tejet a macskának,
Véget vet a nyávogásnak.
    Így bejöhetsz hozzám.

Hogy mehetnék én te hozzád,
Én édes szerelmem?
Az egérnek czinczogása
Észrevétet engem. –
Félre vitéz, minek is élsz,
Ha már egy egértől is félsz;
    Távozz tőlem messze.

 _Hegyalja_.


56.

Kicsike még az én párom,
Három esztendeig várom.
Haj rózsám, violám,
Csókold meg az orczám.

Szemöldöke sugár vagyon,
Az enyimhez illik nagyon.
Haj rózsám stb.

A lesz a maga magzatja,
A kinek én leszek atyja.
Haj rózsám, violám,
Csókold meg az orczám.

 _Zemplén_.


57.

Buzával él a vad galamb,
Szomorun szól a nagy harang,
Szomorun szól, a mint hallom,
Halva fekszik a galambom.

Bárcsak addig ki ne vinnék,
Mig én innen oda érnék.
Koporsójára borulnék,
Jaj de keservesen sirnék.

 _Hegyalja_.


58.

Árva vagyok, árva lettem,
Hogy hívemet elvesztettem.
Árva vagyok, mint a gólya,
Mellynek nincsen pártfogója.

Nem kell nekem senki híve,
Senki megunt szeretője,
Beérem a magaméval,
Az én barna galambommal.

Majd elmegyek valamerre,
Valamelly ország szélére,
Fészket rakni fügefára,
Sok irigyeknek daczára.

Isten hozzád, Magyarország,
Nekem nem zöldel itt több ág.
Isten hozzád, szép vidékem,
Szívemet nem keserítem.


59.

Tudod rózsám, tudhatod is,
Jó voltam én, de hamis is;
Megcsaltam én ezeret is,
Megcsallak, rózsám, téged is.

Annyi nekem az irigyem,
Mint a fűszál a mezőben;
Csipkebokor a szállásom,
Nincs Kaposon maradásom.

Szerettelek, azt megvallom,
De már annak vége vagyon,
Vége vagyon szerelmünknek:
Betelt kedve irigyünknek.

Szóltak, ha veled beszéltem;
Irigyeltek, ha rád néztem.
Irigyeljék már, nem bánom,
Szerettelek, holtig bánom.

Szidott anyád, ne szidjon már,
Szólt a világ, nem hajtok rá,
De sokat szidott hiába,
Szálljon az a vén nyakába.

 _Ung_.


60.

Harangoznak Csengerbe,
Vajjon ki halt meg benne?
Egy szép barna legénynek
Szeretője, szegénynek.

Harangoznak estvére,
Menjünk a temetésre.
Egy szép barna menyecske.
Holt meg a szerelembe.

Jaj be sáros ez az út,
Volt szeretőm de rám unt.
Be csillagos ez az ég,
Majd eszedbe jutok még.

 _Ung_.


61.

Falu végén keskeny gát,
Barna kis lány, ugord át.
De te, szőke, ne probáld,
Mert elreped a szoknyád.

Falu végén magas ház.
Hát te kis lány mit csinálsz?
Egyengetem magamat.
Várom a galambomat.

Vékony deszka kerítés,
Jaj be karcsu teremtés.
Mihelyt őtet megláttam,
Mindjárt magamnak szántam.

 _Ung_.


62.

Apró fának apró a virága,
Barna legény fekete gubába.
Szőke kis lány alá húzta magát,
Mégis kilátszik a karton kabát.

 _Ung_.


63.

Kecskeméti czifra szó,
Ott te rózsám ne gyászó,
Ha gyászolsz is három nap,
A gyászodnak vége van.

A szivedben három szó,
Egyik: rózsám, ne gyászó,
A második: szerelem,
A harmadik; gyötrelem.

 _Nyitra_.


64.

Mutasd kérlek, szerelmedet,
Ne hunyd be fényes szemedet,
Az rongálja én mellemet,
Nem találom én helyemet.

Akar merre járok, kelek,
Előttem a fényes szemed.
Pillants reám, adj szerelmet,
Ugy találom én helyemet.

 _Nyitra_.


65.

Kinek van, kinek van
Tarka kezkenője,
Annak van, annak van
Barna szeretője.

Van nekem kezkenőm,
Fehér is, tarka is,
Van nekem szeretőm,
Szőke is, barna is.

 _Sümeg_.


66.

Árka mellett a szőlőnek
Hallom szavát Örzsikémnek.
Ott arat ő, ott énekel,
Tehene mellette legel.

Tehenének füvet arat,
Ad az neki tejet, vajat;
Vajas pogácsát süt nekem,
Őt azért én megölelem.

Adj Örzsikém, még csókot is,
Szeretem a pogácsát is:
Jó az, hogy ha vajas tejes,
De jobb a csók, mert az édes.

Szeretsz Örzsim, te engemet,
Szeretlek én is tégedet;
Ha adsz csókot egyet kettőt,
Adok érte tizenkettőt.

 _Sümeg_.


67.

Széles a kalapom karimája,
Meleg a nap, állj babám, alája.
Gyenge orczád pirosa, fehére,
Napsugártól égne feketére.

A kikelet nyiló virággal jár,
Zöld ágak közt él vigan a madár,
S a legénynek akkor van élete,
Ha babáját szive mellé vette.

Uj a subám, fél vállamra vetem,
S irigyeim kényemre nevetem,
Mit nekem a világ? hadd fecsegjen,
Csak a szivem igaz helyén legyen.

 _Pest megye_.


68.

Boldogtalan az én sorsom,
Rózsafa lesz a koporsóm,
Nem hittem, hogy valahára
Legyek babám unalmára.

Nekem a legtisztább estve
Fekete színre van festve;
Komor felettem az ég is;
Elhagyott a szeretőm is.

 _Pest megye_.


69.

Azért hogy én szegény vagyok
Fekete hat lovon járok;
Fekete hat lovam karcsu,
Magam vagyok barna fattyu.

Kupeczes kalapot veszek,
Mellé rozmaringot teszek;
Szagos leszek merre járok,
Jobban szeretnek a lányok.

 _Pest megye_.


70.

Elmehetsz, elmehetsz,
Nekem már nem kellesz.
Elmult az az idő,
Mellyben voltál kedves.

Nem azért szeretlek,
Hogy én elvegyelek,
Csak azért szeretlek,
Szóval hitegetlek.

 _Győr_.


71.

A fekete retket
    Csütörtökön vetik;
Azt a szőke leányt
    De sokan szeretik.

Ne félj pajtás, ne félj,
    Hogy soká szeretik;
Valamerre jár, kel
    Tudom, kikerülik.

 _Győr_.


72.

Bárányom legel mezőben,
Iszik babám a pinczében,
    Vörös bor van a kezébe,
    Nem tom, jutok-e eszébe.

Csak akkor jussak eszébe,
Mikor más ül az ölébe,
    Akkor se jussak egyebért:
    Csak az igaz szeretetért.

 _Győr_.


73.

Bujdosik egy ifju a városból,
Bucsúzik ő minden barátitól,
    Az kedvese reá níz,
    Hull a könye, mint a viz.

Mit hagysz hát, galambom, ha elmégysz?
    Ezt a gyürűt ujjamról,
    Ez vagyon gyémántból,
Ezt hagyom örök ajándékul.

 _Győr_.


74.

Itt a kocsi, el kell menni,
    Nem is tudok szólani.
Csak az nehéz a szívemnek,
    Hogy tőled meg kell válni.

Gyönge testem testére,
Bágyadt szívem szivére,
    Lehajtanám bús fejemet
    Fehér hattyu mellére.

 _Győr_.


75.

Egy kis kórót kaszáltattam,
    Ugy megégett, ugy ugy úgy.
Egy kis tejet forraltattam,
    Ugy megforrott, ugy ugy úgy.

Pap fogja kezemet,
    Ugy szégyenlem, ugy ugy úgy.
Mester mondja: hozzá menjek,
    Ugy akarom, ugy ugy úgy.

 _Győr_.


76.

Sirass anyám, sirass,
    Mig előtted járok,
De aztán ne sirass,
    Ha utnak indulok.

Lesznek siratóim
    Az égi madarak,
Kik eltemettetnek,
    Az erdei vadak.

Hulljatok levelek,
    Rejtsetek el engem,
Mert az én kedvesem
    Sírva keres engem.

 _Győr_.


77.

Szívem szép bálványa,
Alig hogy láttalak,
El sem is hagytalak.

Kincsem, szép angyalom,
Emléked csókolom.
Szemem lánggal lobog.

E szál virágodat,
Emlékzálogodat
Szivemnél felleled,
Már most isten veled!

 _Győr_.


78.

Szép a rozmaringszál bokorba,
Mikor kötik azt koszorúba;
Felteszik a szűz lány fejére,
Ugy kisérik a menyekzőre.

 _Győr_.


79.

Érik a szőlő,
Hajlik a vessző,
Borul a levele.

Két szegény legény
Vándorolni készül,
De nincsen kenyere.

Eredj haza rózsám,
Süss neki rétest,
Főzz neki levest,
Hadd legyen jó kedve.

Jól megzsírozd neki,
Jól megtúrózd neki,
Ugy add a kezébe.

Sütöttem is neki,
Főztem is neki,
Még sincsen jó kedve.

 _Jankovács_.


80.

Dörög a kocsi
Pattog a Jancsi,
    Talán értem jőnek;

Oh édes anyám,
Kedves szülő dajkám!
    De messze elvisznek.

Kocsira ládám,
Kocsira ágyam,
    Magam is felülök.

 _Jankovács_.


81.

Örül a viola reggeli harmatnak;
Ej, én is örűlök barna galambomnak.

Mikor a menyecske sétál a kis kertben,
Szedi a violát, selyem kezkenőben.

Mikor a menyecske sétál a templomba;
Én pedig vigságban megyek el korcsmába.

Mikor a menyecske czifrán felöltözik,
Elmegy a templomba, de nem imádkozik.

Hányja veti széjjel ragyogó szemeit,
Hogy hol láthatná meg kedves szeretőjét.


82.

Ugat a kutyám, a kicsi, haja haj!
Jön a szeretőm, a piczi, haja haj!
Ha egy kicsint nagyobb volna,
Mindjárt hozzám való volna, haja haj!

Ugat a kutyám, a Rajna,
Jön a szeretőm, a barna;
Ha barna is, de nem czigány,
Szeret ő engem igazán, haja haj!

Ugat a kutyám, a hangyás,
Jön a szeretőm, a ragyás,
Azért hogy ő kicsint ragyás,
Az az igaz magyar fizás, haja haj!

Nem mind ezüst, a mi tallér;
Nem minden legény gavallér;
Nem minden legénynek való,
Arany csipkés nyakravaló, haja haj!

Az atkári kerek réten, haja haj!
Csak egy csillag van az égen, haja haj!
Gyöngyös felé jobban ragyag,
Én is onnan való vagyok, haja haj!

Gyöngyös város szép helyen van,
Három csillag felette van;
Én is onnan való vagyok
A hol az a csillag ragyog, haja haj!

 _Domony_.


83.

Sokat köszöntem apádnak,
Sokat az édes anyádnak:
    Csak hogy kedveket lelhessem,
    Benned reményem lehessen.

Az igaz, hogy semmim sincsen,
Bár akárki megtekintsen;
    De van becsületem, szívem,
    Ha bár egyebem is nincsen.

Van egy parányi házacskám,
Van egy néhány bogaracskám;
    Lesz mindig egy két krajczárom,
    A falut sorba nem járom.

Lesz egy darabka kenyerem,
Ha feltörik is tenyerem;
    Lesz jó vizem, tiszta szívem,
    Csak te lennél igaz hivem.

 _Domony_.


84.

Felsütött a nap a cserjén,
Bús a besenyői legény;
    Meg akarna házasodni,
    De nincs a lányt hová vinni.

Haszonbérlett tanyájába,
Superlátos nyoszolyába
    Fekteti a menyasszonyát,
    Királynak képzeli magát.

 _Domony_.


85.

Jaj be szép csendes este van,
    Nem fuj a szél;
Jaj be szépen remeg az a
    Nyárfalevél.

Minek nekem a szép leány,
    Hű szerető?
Szeretőm már nekem az a
    Bús temető.

Ki is visznek már engemet
    Nem sokára,
Kedves rózsám gyászt köthet a
    Kalapjára.

 _Domony_.


86.

Felsütött a nap sugára,
Szép szeretőm ablakára.
    Kikönyökölt két karjára,
    Most is hí, hogy menjek arra.

De mert megcsalt a hitetlen,
Lett irántam érzéketlen.
    Nem megyek többet hozzája,
    Had süssön a nap reája.

 _Domony_.


87.

Jaj be fenszáll az a héja,
Mégis körme közűl él a:
    Hát én magamban egyedűl
    Hogy éljek meg nálad nélkűl!

A kis madár is párt talál,
Vidámon ágrul ágra száll,
    Csak én páratlan és árva,
    Mindentül el vagyok zárva.

A szép tavasz közel van már,
Most minden új örömre vár:
    Csak magam vagyok szomorú,
    Mint a hervadó koszorú.

 _Domony_.


88.

A gyöngyösi kő híd alatt, kő híd alatt,
Fürtős gubám oda maradt.
Vámot kérnek, de nem adok, de nem adok,
Mert én hevesi fi vagyok.

A gyöngyösi kő híd alatt, kő híd alatt,
Piros csizmám oda maradt.
Vámot kérnek de nem adok, de nem adok,
Mert én hevesi lány vagyok.

 _Domony_.


89.

Nincsen nekem feleségem, se babám,
Nincs is nekem tiszta ingem, se gatyám.
Majd lesz nekem feleségem, babám is,
Majd lesz akkor tiszta ingem, gatyám is.

Kinek nincsen szeretője, babája,
Menjen ki a zöld erdőre magába,
Irja fel a falevélre bujába,
Hogy nincs neki tiszta inge, gatyája.

Arra mennek haza felé a lányok,
Szomorun tekintgessenek reájok.
Majd megszánja a legszebbik közűlök
Ha pedig nem, fogjon egyet belőlök.

 _Domony_.


90.

Jaj be fázom egy ümögbe,
Takarj, rózsám, a szürödbe;
A szürömnek nagy az ára,
Nem takarlak be hiába.


91.

Hogy ha tudnád mért szeretlek,
Avagy pedig mért kedvellek?
    Elhidd, hogy hozzám eljönnél,
    Talán ugyan megölelnél.

Szemed neked szép mosolygó,
Ajakad is csókra való,
    Termeted is hozzám való,
    Épen te vagy nekem való.

Szebb vagy te az Dianánál,
Piros orczád a rózsánál,
    Kedvesebb vagy az aranynál,
    Bárcsak engem megcsókolnál.

A ki ez éneket hallja;
Én elhiszem, azt gondolja:
    Jaj, be jól van ennek dolga,
    Bár én nekem is ugy volna!


92.

Kis kertemben kinyilt szép dupla viola,
Galambomnak kikerül belőle bokréta,
    Ha kikerül, kötök neki,
    Kalapjára tűzöm neki,
        De csak úgy, ha lehet.

Kihajtom én arra alá mind a hat ökrömet,
Leterítem legszebb gyöpre czifra szép szűrömet;
    Oda várom galambomat,
    Az én kedves angyalomat,
        De csak úgy ha lehet.

Akkor szép a vad tüskefa, ha zöldellik,
Akkor szép a barna leány, ha öltözik,
    Kezkenőjét kötözgeti,
    Szőke legény ölelgeti,
        De csak úgy, ha lehet.


93.

Hamis a szemed,
Hamis a szived,
Hamis te néked
Minden csep véred.

Jusson eszedbe,
Ki volt kedvedbe,
Lám én is voltam
A te szivedbe.

 _Szend_.


94.

Gerlicze turbékol a jegenyén,
Kincsem háza előtt busúlok én:
  Be kár hogy ablaka olly igen szük,
  Hogy egymást benne nem ölelhetjük.

Én be nem mehetek, ő pedig ki,
Észrevesz az utczán még valaki,
  Csak csókot sem adhat s vehet ajkam,
  A rámaszálkákba akad hajam.

Rothadjon el a fád, gonosz ablak,
Vagy minden szerestül kiszakasztlak,
  Mért tiltád el tőlem szeretőmet,
  Hogy ne ölelhessem, s ő engemet!

 _Szend_.


95.

Repülj madár, ha lehet,
Vidd el ezt a levelet,
Mondd meg az én szeretőmnek:
Ne sirasson engemet.

Sirtam én már eleget,
De nem sirok már tőbbet,
Ugy is tudom, kis angyalom,
Hogy nem leszek a tied.

 _Szend_.


96.

Ez a falu de be vagyon kerítve,
Kincsem, rózsám, hogy mégysz ki belőle?
    Be vagy te a szívembe kerítve,
    De ki soha nem is mégysz ám belőle.

Tulsó soron most nyilik ki a rózsa,
Még ide is illatozik a szaga,
    Leszakasztom azt a szélső levelét,
    Nem felejtem ugy el galambom nevét.

 _Szend_.


97.

Kis kertembe retket vetek,
Ollyan legényt nem szeretek,
    Kire apja, anyja vigyáz,
    Mert ott a szerelem hibáz.

Eljárkálhatsz már előttem,
Szeretőt is tarthasz tőlem,
    Nem mondja már többet a szám:
    Jere be, gyenge violám!

Elmenj innen, ne fütyörészsz,
Kis kertemben ne törd a rést,
    Mert hiába töröd a rést,
    Engem ugyan te el nem véssz.

 _Szend_.


98.

Megizentem az édes anyámnak,
Készítse el az én gyöngy ruhámat,
    Piros czipőt fekete sarokra,
    Fejér szoknyát hat felhajtásosra.

Megizentem az édes anyámnak,
Készítse el az én bokrétámat,
    Két szélire szálas rozmaringot,
    Közepibe bokros búbánatot.

 _Szend_.


99.

Szomoru udvar ez nekem,
Ajtót sem nyitnak itt nekem,
    Nem is nyitnak itt egyébnek,
    Csak a szolgalegényeknek.

 _Karancsvidék_.


100.

Mit tehetek már én arról,
Hogy a nap alulról borúl.
    Napok, holdak elborulnak,
    Vig napjaim mind elmulnak.

Kedves rózsám, ha elhagytál,
A beszéddel alább hagyjál.
    A nyelvedet zabolázd meg,
    Engem rózsám, ne gyalázz meg.

 _Karancsvidék_.


101.

Fonjál rózsám, fonjál
    Két, három orsóra,
Csak a mi elég lesz
    Két szemborítóra.

Megfonom, könyemmel
    Ki is fehérítem,
Ugy se soká élek,
    Szememre terítem.

Elment, elbucsúzott,
    Duna felé tartott,
Jaj egeknek ura,
    Talán belé ugrott!

 _Karancsvidék_.


102.

Telki Pista kötött bokrétája,
Három napig állott a pohárba.
    Ugyan, rózsám, minek is kötötted,
    Mikor én a tiéd nem lehetek.

 _Karancsvidék_.


103.

Nincsen nekem jobb tanyám,
Mint a rózsám udvarán;
Leterítem a subám,
Oda várom a rózsám.


104.

Micsoda lárma ez
Abba zöld erdőbe?
Talán a galambom
Lovat lop belőle?

Csörög a békója
Tán be vagyon hajtva.
Kössétek, vigyétek,
Hadd fizessen érte;
Mert a piros hajnal
Tilalomba érte.

Tilalom, tilalom,
Karancs-keszi malom,
Nékem is tilalom,
A kedves galambom,
Meg nem csókolhatom,
A mikor akarom.

 _Karancsvidék_.


105.

Ne nézz rám haragos szemmel,
Ne idegenedj tőlem el.
Ej, mert ha engem elszalasztasz,
Ej, illyen rózsát hol szakasztasz.

Jaj, ha elmégy tőlem, kedves,
Kérlek hoszú utat ne vess.
Ej, mert most is az a keserves,
Ej, hogy messze vagy tőlem, kedves.

 _Karancsvidék_.


106.

Oh be esik, oh be borul,
Oh be fázom bal oldalról;
Oh be fázik az a karom,
Kivel rózsámat takarom.

 _Vásáros-Namény_.


107.

Elindulok hosszu utra,
Kiről, rózsám, ne várj vissza;
    Hosszu utnak mennyi pora,
    Szívemnek annyi bánatja.

Árok előtt nőtt czédrusfa,
Nem vétettem neked soha,
    Ha én vétettem valaha,
    Megbocsáss nekem, rózsafa.

Ékes madár, be elhagyál,
Békeséges utakon járj;
    Csendes folyóvizet igyál,
    Rózsám, rólam gondolkozzál.

Én nem bánom, élj kedvedre,
Csakhogy meg ne bánd végtére,
    Nem élsz még mindig kedvedre,
    Még bú is szállhat szívedre.

 _Vásáros-Namény_.


108.

Barna kis lány udvara,
Kövicscsel van kirakva,
  Legény, ne járj éjtszaka,
  Ébredezik a gazda.

Megfogja a hajadat,
Rimánkodhatsz ott magad.
  Barna kis lány, eredj ki,
  Vár a rózsád oda ki.

Nem gondolom, hogy várna,
Gyenge szívem dobogna.

 _Vásáros-Namény_.


109.

Kapum előtt jár a posta,
Levelemet még sem hozta,
  Hogy a rózsám él-e, hal-e
  Vagy jó egészségben van-e?

Se nem élek, se nem halok,
Mert csak rólad gondolkozok.

 _Vásáros-Namény_.


110.

Édes anyám rózsafája,
Engem nyitott egyik ága.
  Bár engem se nyitott volna,
  Maradtam volna bimbóban.

Elmehetsz már én mellettem,
Szeretőt tarthatsz felőlem,
  Ne félj, hogy megirigyeljem,
  Soha szemedre se vetem.

Édes anyám mondta nekem,
Minek a szerető nekem?
  Felgondolom gyengeségem,
  Tudni sem kéne azt nékem.

 _Vásáros-Namény_.


111.

Erdő, erdő, oh be szép zöld erdő!
Közepiben két szál gyenge vessző;
    Gulya, ménes legel benne,
    Barna rózsám az őrzője.
    Hej rózsa, rózsa,
    Rózsa, barna rózsa!

Kaszás csillag jár fel a réteken,
Nem házasodom meg én e télen;
    Megvár engem az a rózsa,
    Ki két orczámat csókolja,
    Hej rózsa, rózsa,
    Rózsa, barna rózsa!

Ugyan rózsám, mit vétettem én neked,
Hogy ugy megszomorítottad szívemet?
    Sírok bús gerlicze módra,
    Nem felelek minden szódra,
    Ne hagyj el, galambom,
    Nagy árvaságomra.

 _Vásáros-Namény_.


112.

Esik eső, bugyborékol,
Szól a kakas, kukorékol,
    Oh, be csalárd az a kakas,
    Éjfélre szól, hajnal hasad.

Hajnal hasad, csillag ragyog,
A rózsámnál még sem vagyok,
    Bizonyságom a kapufél,
    Hogy mindig ott ér az éjfél.

 _Vásáros-Namény_.


113.

Elszakadt a buza töve,
Nincsen a legénynek szeme;
  Ha szeme vón, szégyenlene,
  Kettőt, hármat nem szeretne.
  Megérhetné egy rózsával,
  Vagy én velem vagy egy mással.

 _Vásáros-Namény_.


114.

Piros a konkoly virága,
A szép legény mindig rózsa;
  Megházasodik, elhervad,
  Legénységétől elmarad.

Hegytetőn terem a bokor,
A legényeké a pokol;
  Magas fán terem a zöld ág,
  A lányoké a mennyország.

Ne higy akkor a legénynek,
Mikor azt mondja: szeretlek;
  Mikor kezed a kezébe,
  Akkor is más van eszébe.

 _Vásáros-Namény_.


115.

Szépen ragyog a hajnali csillag,
Szeretőm ablakom alatt ballag,
Édes anyám, ereszsz ki hozzája,
Gyenge szivem megszakad utána.

Rózsi lányom, kicsiny vagy szeretni,
Ráérsz még te főkötőt feltenni,
Hidd el, fiam, addig tart világod,
Mig a legény kérni jár utánad.

Rózsi lelkem, jer az ablakodra,
Hogy teszek egy csókot ajakadra,
Ezer búval van életem tele,
Egyszerre mind temessem el vele.

Hallod, anyám, millyen szépen hí ki,
Koszorút is kötöttem már neki,
Olly jól illik kerek kalapjára,
Mint a csókja lányod orczájára.

Rózsi lányom, ne higy a legénynek,
Addig szeret, mig nem tart övének,
Hogyha egyszer fejed bekötötte,
Veréssel kezdődik szeretete.

Hiszen apám kendet is megverte,
Ugy-e, anyám? mégis csak szerette,
Ha kend megvolt, én is csak megleszek,
Azért biz én csak hozzája megyek.

Rózsi lelkem, te enyém, én tiéd,
Megesküszünk majd pünköst ünnepén,
Hidd el, rózsám, olly jó leszek hozzád,
Mint tulajdon édes apád, anyád.

Hallod anyám, mit fogad a lelkem,
Hiszed immár gyönyör lesz életem.
Édes anyám, ereszsz ki hozzája,
Gyenge szivem meghasad utána.

 _Pécska_.


116.

Szerettelek, rózsám, nagyon,
De már annak vége vagyon.
Vége vagyon már mindennek,
Hosszu utaim végének.

Tudod, rózsám, mit fogadtál,
Mikor kis kertben sétáltál?
Rózsabokor mellé álltál,
Virágot is onnan adtál.

 _Sümeg_.


117.

Elmegyek én szeretőmhöz,
Felköltöm én mély álmábul.
Ébredj, rózsám, mély álmodbul,
Hadd bucsuzzam városodtul.

Elmennél-e, itt hagynál-e?
Vagy hogy szived nem fájna-e?
Ha kő volna, meghasadna,
Öveg volna, elpattanna.

Irigylették, ha rád néztem,
Bánták, ha veled beszéltem,
Vagy ha házadba bémentem,
És a felé nézegettem.

Verje isten azt a szivet,
A ki kettőt, hármat szeret,
Nám én csak egyet szeretek,
Mégis eleget szenvedek.

Én istenem, add azt érnem,
Kit szeretek, azzal élnem.
Ha azt nem engeded érnem,
Nem is kivánom életem.

 _Sümeg_.


118.

Már mi nálunk igy köszönnek:
Adjon isten engem kendnek!
Én pedig ezt igy fogadom!
Köszönöm, édes galambom.

Már mi nálunk az a szokás,
Nem is leány, ha nem ragyás,
Illik neki rettenetes,
Ha egy kissé himlőhelyes.

Ugy meg vagyok határozva,
Mint a csikó kantározva.
Szabadságom be van zárva,
Mint a madár kalitkába.

Megégett a réten a nád,
Mindig szerettem a barnát.
Megégett a cserfatőke,
Szebb a barna, mint a szőke.

 _Jászság_.


119.

Amott egy kis patak csereg,
A mellett csókoltalak meg,
Mig csak az ki nem apad,
Hív leszel, azt fogadtad.

Szép a fülemile madár,
Be régen nem láttalak már.
Vennék egy olly pántlikát,
A millyet senki sem lát.

Hajladoz a széltől a nád,
Hajlandó a szivem hozzád.
De ha elhagysz valaha,
Meghalok bánatomba.

Jó ízű a ma sült lepény,
Nincsen náladnál szebb legény.
Illik a szádra a csók,
Mint a szegletbe a pók.

 _Jászság_.


120.

Ne szomorkodj, légy vig,
Nem lesz ez mindég így.
Ki megszomorított,
Meg is vigasztal még.

Rab vagyok, rab vagyok,
Szabadulást várok.
A jó isten tudja,
Mikor szabadúlok.

Légy erős szivedben,
Szomorú ügyedben,
Hidd el, a jó isten
Nem hágy ez inségben.

Én is, hogy szerettem,
Mennyi kínt szenvedtem!
S mikor nem is véltem,
Boldoggá lett éltem.

Légy hát türödelmes,
Szenvedő szerelmes.
Az ég megkegyelmez,
Csak reá figyelmezz.

 _Jászság_.


121.

Álom, álom-e vagy valóság?
A mit látok, mind mulandóság.
E ritka szépség, látom, én vagyok,
Örömemben majd elájulok.

Czukorban, téjben, mézben feredek,
Bibor-bársonyba öltözködhetek.
Száz szolgát, s szobaleányt tarthatok,
Üveges hintóban járhatok.

 _Jászság_.


122.

Te kis rózsám, szép kis rózsám,
Be szépen nevetsz rám,
Szerelemszin orczáddal
Az alélt lelkeket,
Bágyadt tetemeken,
Hogy ujitod csókoddal.

Én kedvesem, szép kedvesem!
Igy bájolsz te engem
Angyali kellemeddel.
A te vidámságod,
Édes mosolygásod
Paradicsomba emel.

 _Jászság_.


123.

Tudod-e galambom, minap mit fogadtál?
Hogy a boglya mellett nekem csókot adtál.
Többet is igértél, ha együtt lehetünk,
Ha sok ránk vigyázó szemtől nem félhetünk.

Még azt is igérted: magadhoz vezetel,
Ha öreg nénédtől titkon kiszökhetel.
De ez arany napot mind hiába várom,
Látom, nem tetszik fel hajnali sugárom.

Pedig ugy szeretlek, mint a lágy kenyeret,
Sohajtok éretted egy nap százezeret.
Kérlek hát, galambom, ha béestveledik,
Jer ki, ha vén nénéd ágyba heveredik.

A kert hátuljánál fogok én rád lesni,
De ne késs, mert nagyon nehezen fog esni.
Ne félj, hogy megfázzál, jó subám betakar,
Nem fázik az ugy is, ki csókolni akar.
Ölembe viszlek el, rózsám, a tanyára,
S ismét visszahozlak hajnal hasadtára.

 _Jászság_.


124.

Szabad a madárnak három ágra szállni,
Szabad a legénynek három lányhoz járni.

Az egyikhez elmegy, a másiknál ott hál,
Harmadiknak mondja, hogy sehová sem jár.

Nincsen e világon nagyobb nyomorúság,
Ki megházasodik, ej nem szereti egymást.

Könnyebb a tevének tű fokán átbujni,
Mint két szerelmesnek egymástúl elválni.

 _Csallóköz_.


125.

Fuj a szellő barna felhő tornyátul,
Az én rózsám eprezni van Sajón tul,
Gyere vissza, barna rózsám, ne eprezz,
Százszor mondtam, de nem hitted, eső lesz.

Mennydörög a záporeső, szakadoz,
Sajó vize árkán felül dagadoz.
Ne félj, rózsám, az én karom általnyul,
Ide haza hozlak másik partjárul.

 _Csallóköz_.


126.

Csókolj engem, kedves rózsám,
Adósod nem marad a szám;
Ha igy velem mulatozol,
Reggel szebben pirosodol.

Szép szemed lesz hajnalcsillag,
Piros hajnal lész az ajkad;
Te pedig majd, kedves rózsám,
Mint fényes nap, simulsz hozzám.

 _Hegyalja_.


127.

Megesküdtem az egekre,
Mind a három istenekre:
Atya, fiú, szentlélekre,
Téged szeretlek örökre.

Megérem még azt az időt,
Azt a boldog, vig esztendőt,
Kedvesemmel vacsorálok,
Véle kedvemre sétálok.

Esküszöm is mindezekre,
Hogy hiv leszek mind örökre.
Ha az én szivem változott,
Legyek én akkor átkozott.

 _Hegyalja_.


128.

Nézd, angyalkám, mint hervadok,
Szemem miként sirdogál,
Nézd, érted, hogy ellankadok,
Mint egy gyenge virágszál.

Kérlek, tölts balzsamot sebhedt
Lelkemre hív kezedből,
Vagy egy szánakozó cseppet,
Gördits szép szemecskédből.

 _Hegyalja_.


129.

Nem iszom bort, csak a szőllő levét,
De azt is ugy, ha megszűrik elébb.
Szeretem én a barna menyecskét,
De azt is ugy, ha megcsókol elébb.

Nem iszom bort, fogadásom tartja,
Iszom vizet, ha a rózsám adja,
De azt is ugy, ha szájából adja,
Mint gerlicze, ha párját itatja.

 _Hegyalja_.


130.

Már én a tiszántúl maradok,
A hol egy madárszót sem hallok.
Bár csak egy madárszót hallanék,
Kivel a babámnak izennék.

 _Hegyalja_.


131.

Udvaromon csépelik a zabot,
Kis kertemben rakják az asztagot.
Barna kis lány, csak addig várakozz,
Mig korcsmáros egy itcze bort felhoz.

Ha kicséplik, felmérem a zabot,
Ha behordnak, tetézek asztagot.
Barna kis lány, sima csókod tüze
Lesz majd szemes asztagom teteje!

 _Hegyalja_.


132.

Kicsapott a Körös az alföldre,
Isten hozzád, galambom, örökre.
Már én hozzád nem is fogok járni,
Jaj de nehéz, meg kell tőled válni!

Ha örökre el kell tőled válni,
S ha búmban tán meg is fogok halni,
Ültess egy szép rózsát a síromra,
Megkönyezlek minden viradóra!

 _Hegyalja_.


133.

Van szeretőm, János nevű,
Van szép ökre, daru nevü.
Selyem neki az ostora,
Zöld pántlika a csapója,
Kapum előtt csattogatja,
S szegény szivem hasogatja.

 _Székelyföld_.


134.

Nézz ki, rózsám, ablakodból,
Most indulok a városból,
Nézz utánam keservesen,
Vagy látsz többet, vagy soha sem.

Szerettelek, de nem hitted,
Hű szerelmem megvetetted,
Megvetetted, s eltaszitál,
Engem búbánatnak adtál.

Megérem még azt az időt,
Sirva mégy el kapum előtt.
Szólok hozzád egyet, kettőt,
De azt sem ugy, mint azelőtt.

 _Székelyföld_.


135.

Gyászban derült én reggelem,
Szomorúan jött éjjelem.
Nekem a legtisztább estve,
Gyász szinre van érted festve.

Ellenem fúnak a szelek,
Enyhelyet is alig lelek,
Kedvem semmiben sem telik,
Bumat minden nap nevelik.

A kinek kedvében jártam,
A kitől legtöbb jót vártam:
Rágalmazó nyelvek mellett
Az is ellenségemmé lett.

 _Székelyföld_.


136.

Hej páva! hej páva!
Királyné pávája!
Ha én páva volnék,
Jobb reggel felkelnék.

Jobb reggel felkelnék,
Folyóvizre mennék,
Szépen megmosdanám,
Tollam hullogatnám.

Tollam hullogatnám,
Hogy kapja meg a lány,
Hű szeretőjének
Kalapjára éknek.

Mert tollad, szép páva!
Gyöngy, mint rózsám szája,
S valahányszor látnám,
Mindig öt gondolnám.

 _Székelyföld_.


137.

Hazám! hazám! édes hazám!
Bár csak határod láthatnám!
Látom füstjét, de csak alig.
Hogy az égen lengedezik.
Édes anyám, gyujts gyertyára,
Haza érek vacsorára.
Forralj nekem édes tejet,
Morzsolj belé zsemlyebelet.
Hogy egyem egy vig vacsorát,
A mit édes anyám csinált.

 _Székelyföld_.


138.

Az a madár micsa madár,
Ki kertembe szólani jár?
Én istenem, hogy tud élni,
Mikor ő nem tud beszélni!
Én jól tudok beszéleni,
Mégis alig tudok élni.

 _Székelyföld_.


139.

Tótfaluban jártam az estve,
Azt is az én rózsám megleste.
Még ma mindig hányta szememre:
Hol voltál te rózsám, az estve?

Nem ültem én ott is sokáig,
Éjfél után három óráig.
Nem csináltam én ott egyebet,
Vállára tettem két kezemet.

Megöleltem karcsu derekát,
Megcsókoltam piros ajakát;
Édes rózsám, kérlek tégedet,
Ne pirongass azért engemet.

Mert majd sokat sirok, busúlok,
Meghasad a szivem, meghalok.

 _Székelyföld_.


140.

Ha nem tudod rózsám, hol lakom,
Jere velem, majd megmutatom.
Kicsin az én lakom, nem nagy vár,
Téged a szerelem oda vár.

Ezt a kerek erdőt járom én,
Ezt a barna kis lányt várom én.
Ez a barna kis lány ibolya,
Én vagyok a vigasztalója.

 _Székelyföld_.


141.

Ne küldj rózsám, a mezőre,
Mert elsül az orczám bőre;
S ha elvesztem szép szinemet,
Nem csókolsz szívből engemet.

Ne küldj rózsám, a templomba,
Ha nem követsz engem nyomba.
Mert ha szemem felemelem,
Sok legény néz szembe velem,

Ne küldj rózsám, a vásárba,
Sok eladó van ott nyárba,
Ha engem is annak néznek,
Hát ha tőled eligéznek?

„Menj el, rózsám, a mezőre,
Ha elsül is orczád bőre,
Ugy is barna szép képedet,
Csókolom a jó lelkedet.

Menj el rózsám, a templomba,
Követlek én téged nyomba.
S ha a szemed felemeled,
A választást bennem leled.

Menj el rózsám, a vásárba,
S ne ereszkedj mindjárt árba,
Minden lépteden én nézlek,
S mások elől eligézlek.“

 _Székelyföld_.


142.

Elment az én rózsám
Idegen országra;
Azt izente vissza
Hogy menjek utána.

Ha én aztat tudnám:
Mellyik uton ment el,
Azt én felszántanám
Aranyos ekével.

Azt én be is vetném
Apró szemű gyöngygyel,
El is boronálnám
Sűrü könyeimmel.

Azt én meggyászolnám
Délig feketével,
Délután pediglen
Patyolat fehérrel.

 _Székelyföld_.


143.

Sárga sinór, selyem sujtás,
Hová megyünk estve pajtás?
    „Ide fel a guzsalyasig,
    Ott mulatunk jó hajnalig.“

Hej! pajtás hej! liktáriom!
Szeretetnél jobb az álom;
    Mert az álom nyugodalom,
    A szeretet szívfájdalom.

A guzsalyas messze innen,
Ne fáradjunk oda ingyen.
    A leányoknak hívsége
    Vékony, mint a fonal vége.

 _Székelyföld_.


144.

Fáj a szivem szivedért,
A te két szép szemedért.
Azért se mindegyikért,
Csak az én édesemért.

A te szemed fekete,
Az én szivem belepte.
A te szemed tiszta kék,
Az én szívem érte ég.

 _Székelyföld_.


145.

Kertem alatt foly a Tisza,
A vize szép s elég tiszta,
Eredj kis lány, hozz belőle,
Hadd muljék a szomjam tőle.

Tisza vize nem zavaros,
Az én rózsám szép takaros.
Nem adnám a félvilágért,
Nem senkinek birtokáért.


146.

Be szépen szól a muzsika,
Mi lesz belőlünk valaha?
Lesz belőlünk árva madár,
Minden falu szélin leszáll.

Be szépen szól a klarinét,
De szeretem a csaplárnét;
Megöl az a nézésével,
Megcsal a szép szemeivel.

Haragszik rám a szomszédom,
Hogy ugy nem mondom: galambom.
Ne haragudj rám szomszédom,
Majd ugy mondom: hogy galambom!


147.

Bodor füst száll erdőbe,
Még ma eső lesz belőle.
Megázik a virágszálom,
Virágszálom, szép angyalom.

Hej, de messze van a vágás,
Ott virágzik a szép hajtás.
Szeretsz-e soká galambom?
Hej nem tudom, hej nem tudom.


148.

Gyócs ingem, gyócs gatyám mi haszna nekem már,
Ha a szívem belül fekete gyászban jár.

Nem megyek el már a kapud előtt többet,
Nem látom, a kinél nem szült anya szebbet.

Nem mondják már nekem, gyere be violám,
Gyere be violám, csókold meg az orczám.

Én is megcsókolom vasárnap délután,
Vasárnap délután, kétszer egymás után.

Kinra születtem én, búra nevelkedtem,
Beborúlt örökre az ég is felettem.




BORDALOK.


149.

_Bacchus köszöntője._

 (_Bacchus_ csapos hordón keresztbe vetett lábbal ül, korhely féle
 öltözetben, kezében csudálatos hoszú töklopót, szőlőt s poharat
 tartván, fejét fedő kis veres kakastollas csákója félre csapva;
 minden évben kapásbál alkalmával az utczán zene kiséretében,
 kardos legények őrködése mellett, meghordoztatik, előtte két fehérbe
 öltözött szűz leány szőlőtőkét, zöld hajtású venyigét, s néhány
 érett szőlőgerezdet visz.)

Servus, Bacchus urunk!
Légy mostan mi velünk,
Kit most mint borgazdát,
Akképen tisztelünk.
Tudod, nyáron által
Hogy mi sok port nyelünk,
A mint szárad torkunk,
Aként kapanyelünk.

A te jó kulcsárod,
A hiv Ganymedes
Mondja, hogy pinczédben
Van sok jó bor, édes.
Hogy megihatja azt
Akármelly negédes,
Sőt ha jól felhörpent,
Akkor szós, beszédes.

Kérünk, tegyed velünk
Mostan tehát aztat,
Töltesd kulcsároddal
Tele poharunkat,
Áztasd meg elepedt
És szomjú torkunkat,
Hív szolgálatodra
Ajánljuk magunkat.

   (_Az utcán mondandó vers._)

_A tőről._

Im vigyük a hév nyár megérlelt zsengéjét,
Mellytől óvá az ur csapkodó vesszőjét,
Vegyük hát jó szívvel jó izű gyümölcsét,
Csákánynyal, kapával ástuk, véstük tövét.

_Hajnaljáráskor._

Adjunk dicséretet jótevő urunknak,
Hogy megadá izét s erejét borunknak,
Mellyel vidámságot szerzünk mi magunknak,
S vigságot okozunk felebarátinknak.

Cselekedje az ur, hogy mind a magvető,
Mind a szőllőmives legyenek szerető,
Kedves hű barátok és senki kivető
Ne legyen közöttök s csalárd hitegető.

A többek közt e ház érdemes gazdáját,
Asszonyát és ennek hűséges dajkáját,
Áldja meg az isten a familiáját,
Ott érhesse az uj az ó szalonnáját.

Im itt áll most Bacchus,
Nézzétek emberek,
Kinek szüksége van
S izzad a tenyerek.

Neki gondja vagyon
Minden emberekre,
A kik csak a kapát
Foghatják kezekre.

Teremtette isten
Sikon a hegyeket,
S plántáltatta erre
A szőlővesszőket.

De minthogy a szőlőt
Munka után adja,
Magának sokallta,
Bacchusnak átadta;

Elvállalta aztat,
És pártfogója lett;
A ki őt kedveli,
Adjon hát az kezet.

Ő vidámságot ad
Az emberi szívnek,
Ha tövét munkálja
A szőlővesszőnek.

Igyekszik ő mindig
Gondját is viselni,
S a szőlőszemeket,
Tövön megérlelni.

Ne szomorkodjatok,
Ti kiket kapára
Fogott a természet
S juttatott e sorsra.

Hogy kapát vagy ásót
Nyomott markotokba,
Mert édes leve foly
Ennek gyomrotokba.

Ha teli látjátok
Csengő poharatok,
Cselekszi ezeket
A ti jó Bacchustok.

Most is tele vagyon
Jó öblös hordója,
S tölti jó uj borát
Csengő poharába.


150.

_Hegyaljai kapásdal._

Muszka, polyák, lengyel, görög,
Czigány, zsidó, magyar, török,
Kiknek a „kétágú“ tetszik
S erejéhez igen bizik:

Katona, kántor avagy pap,
Mihelyt a kapanyelhez kap,
Kapásnak, ha kezébe csap,
Czéhünkbe vétetik az nap.

A ki csak a kapát birja,
Azt ez a czéh mind beirja,
Mert itten próbahét nincsen,
Mindent be kell venni ingyen.

Kundschaft és más keresztlevél
Csak abból áll: igyál, egyél,
A remek is épen annyi,
Csak a kapát bird vagdalni.

Sőt több czéhek kit kivernek,
Azok is itt bevétetnek,
Hozzánk lesznek egyenlővé,
Azért nem teszszük elsővé.

Mátyás-napkor már a vinczlér
Erős legényeket szemlél,
Hívja őket áldomásra,
A szakmányfelvállalásra.

Gergely, József ha érkezik,
Minden munkás örvendezik,
Veszen kapát a vállára,
Ugy megy a szőlőmunkára.

Rajta tehát szőlőmíves,
Ásd a tövet, nyissad és metszd;
Akár dudvás, akár kemény,
Itt kell már a derék legény.

Huzd rá vond rá, megkell lenni,
A szakmánypénzt fel kell venni,
Majd a zsidónak is adunk,
Ha megkapjuk a szakmányunk.

Pajtás, azon ügyekezzünk,
Hogy minden nap végezhessünk,
Ugy is egy legény a „zsidó“,
Az akasztófára való.

Atyamestereket[1] tartunk,
A hová herbergre járunk,
Jó szívvel fogadnak minket:
„Isten hozta kelmeteket!“

„Mi tetszik? parancsoljanak,
Pálinkát vagy bort hozzanak,“
– S csak akkor jut az eszünkbe:
Nincs szakmánypénz a zsebünkbe.

Befizettük a cassába,
Ott van az asztalfiába;
Azt sem tudjuk hogy hány órát
Ütött, – kérjük a vacsorát.

  [1] Atyamester: a zsidó.

Feleségünk s gyermekinket,
Kiugrassuk s szid bennünket:
Te pokol tüzére való!
A ki nevelt, a sem volt jó.

Éljen a kapésczéh sokára
A ki ért ma az ő czéljára.
Éltök sokáig terjedjen,
Hirök, nevök növekedjen
    Egész Hegyaljában.


151.

Éljen a ki most issza ki
Borát a pohárból,
Éljen a ki nem vonja ki
Magát a barátságból.
Éljen minden jóban járó
Akár szegény akár báró.
Éljen minden vig mulatság,
Éljen a barátság!


152.

Éljen a ki most iszsza ki borát poharából,
Éljen a ki nem vonja ki magát a tréfából.
    Éljen a jó szivvel járó,
    Akár szegény, akár báró.
    Éljen, éljen, éljen a,
    Éljen a barátság.

El kell mennünk, nincs mit tennünk,
Nincs már itt mit innunk, ennünk.
El kell mennünk, nincs mit tennünk,
Más utat kell innen vennünk.
    Mit is érünk a szép szóval,
    Ha nem kinálsz borral, jóval.
    Mit is ér egy két itcze bor,
    Isten hozzád jámbor!

 _Hegyalja_.


153.

Richten lakodalom lesz,
Benne százszor összeüssük a bokánk,
    Hoppa! kedvem éledez.
Vig öröm tanyája vár ránk,
Ucczu ficzkó! flóta, czimbalom,
Tánczra termett czifra lánysereg,
Borözön, sült, csőrögehalom
Mellett, eb a ki kesereg.

 _Hegyalja_.


154.

_Bor közben._

A vasvári malomban sok verebek laknak,
A vasvári verebek sok malomban laknak.
    Lám megmondtam, Jutka,
    Ne menj oda!
Tili tuli, tili tuli nyaff!

De a Jutka oda ment, nem fogadta a szót,
Engedetlenségeért méltán is meglakolt.
    Mert a buzás garad
    Reá szakadt.
Tili tuli, tili tuli nyaff!

 _Hegyalja_.


155.

Haragszik a gazda,
Hogy mit itt mulatunk;
Vigye el a házát;
De mi itt maradunk.

 _Ung_.


156.

Nosza legény, a tánczba!
Itt a leány, szedd ránczba.
    Ugrasd, forgasd mind orsót,
    Köszöntsd reá a korsót.
        Ez az élet gyöngyélet!

A sarkantyúd zörögjön,
Fényes patkód dörögjön.
    Kezed, lábod mozogjon,
    A lejtőre hajuljon.
        Ez az élet gyöngyélet!

Hipp hopp itt is, amott is,
A mi házunk előtt is.
    Menjünk tánczba, vigadjunk,
    Egyet kettőt ugorjunk.
        Ez az élet gyöngyélet!


157.

Széles az asztal,
Keskeny az abrosz,
Vékony a vacsora.
Hunczut a gazda,
Nem néz a napra,
Csak a szép asszonyra.

 _Győr_.


158.

Adj kezembe egy pohár bort,
Hadd igyuk el a régi tort,
Ez a pohár ha kiürűl,
Minden gondom bele merűl.


159.

Bort ide ifju asszony!
Hogy torkunk el ne aszszon.
Ha német torok aszna,
Megáztatná a Kraszna.

Bort a haramiának,
Bort a magyar fiának,
Bort a hány, annyi itczét,
Vagy felverjük a pinczét.


160.

Csipkebokor, körmös agyag
Énekemet énekeli.
Már megürült a poharam,
Töltsd koma teli.

Sárga rigó, torkos fuvó,
Rezes kalapácsa,
Bikfa nadrág, tüdős hurka,
Mamariska kása.

Akaszsza fel három águ
Vasvilla nyakára,
Hadd piruljon, holnap után
Jó lesz vacsorára.

Lovagolni kurta farku
Paripa körme tetején,
A kit meg nem bir a lába,
Járjon a fejen.

Ritka madár okos ember
Ezen a világon,
Amott ül egy sárga rigó
Egy letörött ágon.

Fejtsétek meg meséimet,
Kik tudósok vagytok:
Lengyel, oláh, német, görög,
Magyar, angol, török.

Félre csapá komámasszony
Paszomántos kontyat,
Ölbe hordja czigányasszony
Sivító porontyát.

 _Bereg_.


161.

Nem kell nekem sem cziprusi
Sem a veres burgundi.
A rajnai, malagai,
Hiszem istenemet,
Nem hevít engemet.

Van somlaink, badacsonyink,
Híres magyar boraink;
Észgyulasztók, gondszalasztók,
Annyi mint a tenger,
Ihatik az ember.

A soproni, ruszti, tokai,
Az istenek itali,
Ha pediglen illyenekben
Halandó részesűl,
Úgy tartson, idvezűl.

Félre gondok, kurvanyátok,
Nem is nézek reátok,
Igyál pajtás, jól hozzá láss,
Úgy jó, ha az halál
Bennünk vigan talál.

Jó éjszakát édes eszem,
Nincs ma reád szükségem.
E poharat kiürítem,
Újra tele töltöm,
Te reád köszöntöm.

Igyál pajtás, jól hozzá láss,
Ha ez elfogy, majd lesz más.
Nem róják ezt sem rovásra,
Sem a gerendára,
Csak a jég hátára.


162.

Ez az élet vig fiaké,
Nem a szürke barátoké.
Játék, bor és szerelem:
Világomat igy élem.
    Hej haj! ki korlátol?
        Miénk az éj,
    Hej haj! csillagostul;
        Bolond, ki fél.

De szerelmem kaczér legyen,
Mert ha nem, hát eltemetem
Borral, öreg, jó vén borral,
Korcsmárosné! adj egy kortytyal.
    Hej haj! ki korlátol?
        Miénk az éj.
    Hej haj! csillagostul;
        Bolond, ki fél.


163.

Kis kalapom csurgóra,
Mindig innám ha volna,
Egy itcze bor vagy kettő,
Nem vág engem a földhö.

Ha megdönt is a korsó,
Nem kell mindjárt koporsó.
Megint iszom, jól vagyok,
Ivással föl nem hagyok.

Lányka, csókot ajkamra,
Esküszöm a kulacsra;
Jézus ugyse! elveszlek,
Olly tüzesen szeretlek.

 _Pápa_.


164.

Veres dinka szőlő, avagy bajor,
Ebből lett ám az az igen jó bor;
Ettől mondom rózsám, sokáig élj!
Iszom rózsám, az egészségedért.

 _Tisza-Vezseny_.


165.

Bor, bor, bor, ej be jó a bor;
    Torkainkat nedvesíti,
    Elméinket élesíti,
    Bor, bor, bor, ej be jó a bor.

Bort, bort, bort, tölts hát ide bort;
    A szőlőnek édes leve,
    Ettől Noé részeg leve.
    Bort, bort, bort, tölts hát ide bort.

Bort, bort, bort, igyunk tehát bort,
    A vendégek vig kedveért,
    A magyarok nagy neveért.
    Bort, bort, bort, igyunk tehát bort.

 _Hegyalja_.


166.

Élet, élet! kedvessé
Csak a barátság tész.
Az öröm is édessé
Épen az által lész.

Vedd ki a barátságot
A teremtettségbül:
Nem találsz boldogságot,
E világ öszvedül.

 _Hegyalja_.


167.

Félre barát, nincs itt klastrom,
    Nincsen itten regula;
Félre orvos, nem kell flastrom,
    Nem kell édes pilula.
Bor kell nekünk, és vig sziv.

Mit törődjünk az életrül,
    A melly folyton folydogál;
Akár arrul, akár errül,
    Valahogy csak majd elszáll.
Bor kell nekünk, és vig szív.

Üsse manó, mit ásítol?
    Mért nincs pajti, jó kedved?
A pohártul mit huzódol,
    Ha okos vagy vedd el, vedd
Bor kell nekünk, és vig szív.

 _Hegyalja_.


168.

Hajtogassuk a kancsókat,
Feltaláljuk benne jónkat.
Rajta hát! vitéz barátim,
Lám a bor jó kedvet ad.
Ez deríti fel vérünket;
Élesíti fegyverünket,
Bátorít fel a csatára,
Bátorít fel a csatára.


169.

Muljon el a világ,
Maradjon a szőlő.
Melly kapálás nélkül
Legyen bőven termő.
A mi szánkat édesítse,
Gégéinket nedvesítse.


170.

Vigan barátim, csak igyatok!
Tele a korsó, vigadjatok.
    Kedvünkre éljünk,
    Mástul ne féljünk.
    Bátran igyunk,
    És mulassunk.

Szabadok vagyunk, nincsen urunk,
Addig az élet, mig van borunk.
    Ne szomorkodjunk,
    Ne fohászkodjunk.
    Bátran igyunk,
    És mulassunk.

Kurvanyja, ki bort nem iszik,
Mit bánjuk, holnap ölni viszik.
    Nappal, éjfélkor
    Nincs jobb mint a bor,
    Mint a veres bor.
    Nosza igyunk,
    És mulassunk.

Töltsd tehát pajtás, azt a korsót,
Forgasd kezedben mint az orsót;
    Ezen a gégén
    Ne legyen vége
    A bor ivásnak;
    Tölts, tölts, tölts, tölts!




GUNYDALOK.


171.

A melly leány sokat szeret,
Jámbor asszony ritkán lehet.
Mert ha már annyira mehet,
Hogy fejére kontyot tehet:

Nevezi az urát lónak,
Hol deresnek, hol fakónak;
Magát pedig tartja jónak,
S nem barátja egy jó szónak.

Ha ura megy a mezőre,
Más fekszik a lepedőre.
Mig haza jön nagy későre,
Megellik addig a sőre.

 _Szend_.


172.

A melly leány sokat szeret,
Jámbor asszony ritkán lehet;
Mert mihelyt annyira mehet,
Hogy fejére kontyot tehet:
    Az urát nevezi lónak,
    Hol deresnek, hol fakónak;
    Magát pedig mondja jónak,
    Nem barátja a szép szónak.

Ha még egyszer legény lennék:
Megnézném a kit elvennék;
Megválogatnám a leányt,
Mint a piaczon a dohányt.
    A dohánynak a pirosát,
    A leánynak a csinosát.

Ha még egyszer leány lennék:
Megnézném, hogy kihez mennék;
Megválogatnám a legényt,
Mint a piaczon az edényt.
    Az edénynek a mázosát
    A legénynek a szálasát.

 _Erdély_.


173.

Egybegyültek egybegyültek a miskolczi lányok.
Ühü, ejha! a miskolczi lányok.

Mit hozának, mit hozának? Egy marok lisztecskét,
Ühü, ejha! egy marok lisztecskét.

Összegyurák, összegyurák zsiros pogácsának,
Ühü, ejha! zsiros pogácsának.

 _Erdély_.


174.

A vén asszony kását főz,
Mind megposzogtatja;
A vén ember borjut őriz,
Mind elszalasztgatja:

Fut utána, fut utána,
Lebeg a gatyája,
Fut utána, fut utána,
Reszket a szakálla.

 _Erdély_.


175.

Az egri kávésnak két lányát ismérek:
Nánika, Bábika, ketten egy testvérek.
    Nánika csak ugy vidul,
    Bábika csak ugy busul,
        Csak ugy busul magában,
        Ama felső szobában.

Egynek is másnak is szolgálni nem győzök,
Németnek, magyarnak kávét csak én főzök.
    Karom hányom, farom rázom,
    Mint az ürge a pórázon.
        Utczu német, rajta most,
        Rajta magyar, rakd meg most.

A magyart szeretem, élek halok érte,
Mert az ő szerelme szívemet megérte.
    Arról fogadást is teszek,
    Inkább holtig leány leszek,
        Németet nem csókolok,
        Mig csak egy magyart kapok.

A német szorongat, hogy őtet szeressem,
A magyar tapogat, hogy őtet kedveljem.
    Félre német a czondráddal,
    Ama vékony lábikráddal,
        Félre német! csak hamar,
        Hadd jőjön ide magyar.

 _Erdély_.


176.

Vale immár,
Álnok madár;
    Otthon ülhetsz,
    Makkot süthetsz,
    Tákot ehetsz,
Mig én többet
Hozzád megyek,
Ajtódon belépek.

 _Erdély_.


177.

Boritalban vén asszonyt
    Én már sokszor láttam,
Tiz kupa bort felhörpentett,
    Szemeimmel láttam.
Ugrik aztán mint az őz,
Bár legyen a haja ősz;
    Ha ihatik, vigadozhat,
    Annál jobban süt, főz.

 _Erdély_.


178.

A szegény legénynek búlátott fejére
Jó hire, jó neve, jó viseletére:
        Illyen teremtette
        Szigoru élete. Jaj, jaj, jaj!

Igy hát az életben meg kell házasodni,
Mondja meg hát kend is, kit kelljen elvenni.
        Illyen stb.

Ha kisasszonyt veszek, sok gombostüt neki;
Ha tarlóra viszem, nem kell sarló neki.
        Illyen stb.

Ha gazdag lányt veszek, nem tud czipót sütni;
Vendég jő házunkhoz, szégyenlem kinálni.
        Illyen stb.

Ha szolgálót veszek, azt meg kell ruházni,
Azt meg kell ruházni s mást fog az szeretni.
        Illyen stb.

Ha vén asszonyt veszek, az mindig szomorú,
Annak minden szava csak égi háború.
        Illyen teremtette
        Szigoru élete. Jaj, jaj, jaj!

 _Domony_.


179.

A kukeri lencsének,
Igmándi menyecskének
    Híre vagyon:
Nem főtt meg a lencséje,
Oda a szerencséje,
    Oda vagyon!
Nem főznek több kuka lencsét egy csomóban,
Nem próbálok több szerencsét Kis-Igmándban.

 _Komárom_.


180.

Akár millyen vén asszony,
Ha férjhez mén, csak menyasszony,
Haja czicz, trallárom,
Elhagyott a párom.

Akármillyen füstös tőke;
Szebb a barna mint a szőke.
Haja czicz stb.

Feleséget csúnyát ne végy,
De a széphez hűséges légy.
Haja czicz sat.

Barnát ne végy, mert részeges,
Szőkét se végy, mert beteges.
Haja czicz, trallárom,
Elhagyott a párom.


181.

Szegény panyókás németi,
A gazdasszony nem szereti. Halahula.

Bizony isten majd meglopik
Egy likas selyem kalapik. Halahula.

Az enyim madar gazdasszony
Hogy megsétálni piaczon. Halahula.

Madar katonát meglátik,
Komplimentom megcsinálik. Halahula.

Szegény német csak busulik,
Hogy gazdasszony nem szeretik. Halahula.

 _Bereg_.


182.

Az én uram jó volt, a mire kellett,
Kasza, kapa neki soha se kellett,
A hol czégért látott, oda sietett,
A ki neki bort mért, annak fizetett.
Annak annak annak fizetett,
A ki neki bort mért, annak fizetett.

Feleségem jó volt, a mire kellett,
Szita, rosta neki soha se kellett,
Ahol bált tartottak, oda sietett,
A ruhaszabónak sokat fizetett,
Sokat sokat sokat fizetett,
A ruhaszabónak sokat fizetett.

 _Szeged_.


183.

Tót asszonynak tót a lánya,
Kacskaringós a szoknyája,
Voltam egykor vele tánczba,
S elakadtam a zománczba.

Alig tudtam majd megválni,
Tánczból is ki kellett állni,
A tánczot, zománczot szidtam,
Jó, hogy le nem szakítottam.

De megfogadtam, hogy tánczba
Nem akadok több zománczba.
Tarka szoknyás, magyar tánczos,
Lesz már párom, nem zománczos.


184.

A gyöngyösi leányok
    Járnak koszorúba;
Arra mentek a legények
    Sárga sarkantyúba.

Lányok vagytok, szépek vagytok,
    Piros az orczátok,
Kertbe mentek rózsát szedni,
    Szívem szakajtjátok.

Mindeniknek szeretője,
    Csak én nekem nincsen,
Bár az isten egyet adna!
    Igen megbecsűlném.

Kezét, lábát összekötném,
    Úgy a füstre tenném,
Mennél jobban sirna rina,
    Annál jobban nézném.


185.

Azt akarod hogy szép legyél,
Pirosítót sokat vegyél.
Tűkört tartsál a zsebedbe,
Gyakran megnézd magad benne.

Elárulja a ruhája,
Keze, lába, szeme, szája,
S ha füle is ki van fúrva,
Mellyik jó lány, mellyik kurva?

Kitetszik hogy ki a kurva,
Körűl van a haja nyírva,
Kitetszik, hogy ki a lator,
Éjszaka jár mint a bagoly.

Laposban terem a kapor:
Szép legényből lesz a lator.
Száraz fára foly a komló:
Szép leányból lesz a ringyó.


186.

Azt mondja kend, hogy megver,
Hogy a guzsaly csak hever.
    Hát kend ugyan mit csinál?
    Kertbe néha kisétál.

Mit veszekszik kend mindég,
Tudja az egész alvég,
    Mondtam, hogy nem szeretem:
    Minek vett kend el engem?

Csak egy rása szoknyába
Nem mehetek a bálba:
    Adja el kend a tinót,
    Vegyünk rajta viganót.

Azt mondja kend, nem bánja,
Hogy a pénzét kihányja:
    Veszen nekem nem egyszer
    Vásárfiát a mester.

Csak rá vesztek még egy szót:
Ha nem vesz kend viganót,
    Úgy elmegyek a háztúl,
    Nem lel kend meg falustúl.

 _Hegyalja_.


187.

Kincsem, komám asszony!
Csak ollyan az asszony.
Újjai az orsón,
Szemei az korsón.
Ha megitta magát,
Félre üti kontyát.
Kincsem, komám asszony!
Csak ollyan az asszony.

Dudolja nótáját,
Hajtja kotyogóját,
Mereszti a száját,
Nyeli borocskáját.
Kincsem, komám asszony stb.

Ha azt mind kiitta,
Veszett illyen adta
Pörög síkos nyelvén,
Urától sem félvén.
Kincsem, komám asszony stb.

Medve pofozza meg,
A bagoly rúgja meg,
Vágja le a sárkány,
Röfögje az ártány.
Kincsem, komám asszony stb.

Ha magát megunja,
Pajtását kinálja,
Igyál! most van módunk,
Még fenn áll a kontyunk.
Kincsem, komám asszony stb.

Ha az majd lecsuklik,
Nékünk is úgy tetszik,
Fekszünk nyoszolyánkra,
A puha párnánkra.
Kincsem, komám asszony!
Csak ollyan az asszony.


188.

Kecskeméti vásárfiát egy pénzen,
Vettem minden enni valót fél pénzen.
    Magamnak is, másoknak is,
    Emez amaz enni valót,
    Jaj még maradt is.

Még egy pénzen vettem egy szép lovat is,
Arra vettem szép szerszámot, nyerget is.
    Annak vettem szénát, zabot,
    A kitől az jól meghizott.
    Jaj még maradt is.

Még egy pénzen vettem egy szép bundát is,
Arra vettem piros szijat, csatot is.
    Az alá vettem egy dámát,
    Kinek csókolgatom száját,
    Az kén neked is.


189.

Ha leány kérné a legényt,
Nem sütném itthon a lepényt;
Százat is kérettem volna,
Ha egy nem, más elvett volna.

Már most ugyan dudolnék,
Sok vén leányt csúfolnék,
De most engem csúfolnak,
Mind csak vénnek mondanak.


190.

Messze jártam házasodni,
Bár ne jártam volna!
Édes kedves feleségem,
Bár ott vesztél volna!

Bár az ördög olly jó volna,
Talyigára tenne,
Mennél jobban sikoltanál,
Annál jobban vinne.


191.

Mindennek van szeretője,
Csak én nekem nincsen,
Kinek kettő, kinek három,
Nekem egy csep sincsen.
Ha az isten egyet adna,
Jaj de megbecsülném,
Kezét lábát összekötném,
A füstre feltenném.

A barátok, a barátok
Fa czipőben járnak;
Azok élik világokat,
A kik ketten hálnak.
Én mint szegény árva legény,
Csak egyedül hálok,
Minden felé tapogatok,
De csak falat látok.


192.

A dió is törve jó,
Az asszony is verve jó.
Elhidd bizony, elhidd bizony,
Ritka van jó assszony.

Mert az asszony gyarló,
Másokhoz hajlandó.
Elhidd bizony, elhidd bizony,
Ritka van jó asszony.

Azon kivül csacska,
Hamis mint a macska.
Elhidd bizony, elhidd bizony,
Ritka van jó asszony.

Hárman négyen öszvegyülnek,
Csak ugy tanácskoznak,
Sógor asszony, komám asszony,
Bába asszony! gyerünk a korcsmára,
Meggyühetünk, ha sietünk,
Holnap után délre.


193.

Az asszony egy szükséges rosz, de a férje
Jóvá teszi, csak lábsziját ne kimélje.
Csókolja meg kétszer,
Lábszijazza meg hétszer
Minden héten,
Ujjú! minden héten.

Bánom én a házasságom, a mig élek,
Szaporodik a sok poronty, attul félek.
Már is tele a kuczkó,
Majd megbódul a ficzkó
Boszújában,
Ujjú! boszújában.

Föl sem veszem a világot, eb busuljon!
Csak hogy tőlem a komorság eloszoljon.
Előveszem a pintest,
Megujul ettül a test,
Egyszeriben,
Ujju! egyszeriben!


194.

Csipi nyelvem a paprika,
Nem hallgatok az urfira.
Mert az urfi szeles állat,
Hazud, mig a szája járhat.

Nem érzi azt, a mit beszél,
Szava mint a tavaszi szél.
Feneke sincs a szivének,
Ablaka van a szemének.

 _Jászság_.


195.

A tút ember mestersága vikony gyolcsot zarulní,
Kuszalgatni, kupalgadni, fazekokat trotozni.
    Csak nyerunk csak veztunk,
    Mindig buzig az ember.

Ha nincs pizung maj elmegyung Bisztikara banásnak,
Vad valami zuraságnak, ha szugsig lesz, zispánynak.
    Jaj szeginy túd leginy!
    Mindig krumpli zabálni.

Ha van pinzung vigan leszung, ziszung egy kis palinka
Eszung ziszung, vigan leszunk, ölelgetung szép lánka.
    Jaj szeginy túd leginy!
    Mindig krumpli zabálni.

 _Jászság_.


196.

Ne készits nagy palotákat jó barátid számára;
Kik borodra beköszöntnek, ott hagynak elfogytára:
Egy kis lóczára mind ráfér, ki igaz barátod,
S utoljára magad maradsz azon is, meglátod.
Jobb az isten minden papnál,
És az erszény száz barátnál.
    Gazdálkodj és imádkozz:
    A konyhádra többet hoz.

 _Jászság_.


197.

Magyarország szép haza,
Hiába oltalmaza
    Annyi kar s kard tégedet,
    Im elvesztéd fényedet!

E nagy változást de nem
Hittük volna istenem!
    Hogy az Árpád fiai
    Lésznek még más csufjai.

Hol van hol, felelj puha
Nép, a gyöngy magyar ruha?
    Egy rongy frakért elhányod
    Dicső mentéd, dolmányod.

Régi bőrét most vedli
Nemzetem, – forhemedli,
    Gérok, spenczel uj bőre,
    Igy áll a szégyenkőre.

Jaj! ha dicső eleink,
Párduczbőrös őseink,
    Sirjokból kiszállnának,
    Magyart hol találnának?

 _Jászság_.


198.

A nagy ember bámultatik,
A jó ember csalattatik,
A rosz ember használtatik,
    Nem mindig csendesen.

Czigánytúl ló cseréltetik,
Jó énekes heréltetik,
A katona verettetik,
    Nem mindig rendesen.

A nagy barom esettetik,
Ló mellette keféltetik,
Pénz bárkitül szerettetik,
    Nem mindig eszesen.

A jó föld boronáltatik,
A kis gyerek elaltatik,
Az ember borotváltatik,
    Nem mindig helyesen.

 _Nyitra_.


199.

Szép a leány ideig,
Tizennyolcz esztendeig.
Ékesebb a rózsánál,
Mindenféle virágnál.

A bajuszos leánytól
Távozzál mint pokoltól,
Simát, pirost válaszszál,
Gyengét, friset hajhászszál.

Ha füstös már pártája,
Ránczosodik orczája,
Ezt is csak ugy szeressed,
Hogy soha se keressed.

Inkább legyen pántlikás,
Hogy sem boros, pálinkás,
Dicsérje azt a fonás,
Aratás és kapálás.


200.

Jobb Mátyás nap után bizni jéghez,
Mint, kedves hugocskám, kelmetekhez.
Kend hunczut, ő hunczut, ő keme is,
A ki kendteknek hisz, hunczut az is.

 _Hegyalja_.


201.

Mit használ a világ,
Mondd meg, sok kincs jószág?
Mint a füst és a szél,
Olly hirtelen elkél.

Mit használ korona,
Királyi szép pálcza?
Pálcza, birodalom,
Elvész, mint hó halom.

Mit az aranyalma,
Melly sárga, mint szalma?
Az arany sárga föld,
Érte magad ne öld.

Mit használ a szépség,
Angyali ékesség?
Szépségek elmulnak,
Rózsák földre hullnak.

Mit használ szép nyakad,
Kláris szín ajakad?
Orczádat mit fested?
Majd földbe lesz tested.

Mit használ a puha
Bibor, bársony ruha?
Bibor szin csigavér,
Ez hát nem sokat ér.

Selyemben, mit használ,
Tested ha talpig áll?
Ezt egy féreg fonja,
Melly szivedet vonja.

Mondd meg hát micsodák,
Mellyeket a világ
Illyen nagyra becsült?
Porból, sárból épült.

Menj el hát rosz világ,
Nincsen benned jóság,
Hanem csak mulandó,
Nincs semmi állandó.

Elég, hogy sokáig
Vontad szívem máig.
Közelg a boldogság,
Örökkévalóság.

 _Hegyalja_.


202.

Három éli van a sásnak,
Hamis (igaz) lelke a leánynak.
Négy éli van a gyékénynek,
Igaz (hamis) lelke a legénynek.

Nem tud tettetni a legény,
Gyakran megcsalódik szegény.
De a leány szép szin alatt
Megcsal, mérget ad méz alatt.

 _Hegyalja_.


203.

Ugy tetszik, a világ csak örömre vezet:
Nevetek, nevetsz te, ő nevet:
Számtalan vigságok bennünket követnek,
Nevetünk, nevettek, nevetnek.

De sokszor bennünket nagy bú bánat is ér:
Sírok én, te is sírsz, ő is sír.
Az egek a bútól megóvni nem birnak.
Sírunk mi, sírtok ti, ők sírnak.

Ah! talán az isten minket még megkimél:
Remélek, remélsz te, ő remél:
Igy bú közt emberek ismét jókat vélnek.
Remélünk, reméltek, remélnek.

Hát a ki magának hív hölgyecskét szerzett:
Szeretek, te szeretsz, ő szeret.
Boldogok, ha mindig békével élhetnek.
Szerettünk, szerettek, szeretnek.

A vig társaságba ha az embert viszik:
Iszom én, iszol te, ő iszik.
Heje huj! mindnyájan, kik erszénynyel birnak.
Iszunk mi, isztok ti, ők isznak.

De örökké nem tart, se tölgyfa, se kőfal:
Meghalok, meghalsz te, ő meghal.
Nem adhatsz világért semmit a halálnak.
Meghalunk, meghaltok, meghalnak.

Azonban jóllehet hogy testünk elporhad:
Maradok, maradsz te, ő marad.
Ird tüzes betűkkel szívedbe magadnak:
Maradunk, maradtok, maradnak.


204.

Ki engem censurált,
Nagyon megránczigált,
Hogy nem rejiciált,
Becsülöm mint királyt.
Éljent kiáltok rá,
Ne legyen hamuvá.
Ki őt nem követő,
Hamuvá legyen ő –
      Hamuvá.

Juratus lenni bár
Nem szégyen és nem kár.
Jobb mégis az ügyész,
Csak így az ember kész.
Örül amaz ugyan,
Sok pénze hogyha van.
De ám ez nem soká
Lesz ismét hamuvá –
      Hamuvá.

Gyakorta szép leány
Ő neki csókot hány,
S csak addig szereti,
Míg pénzét csörteti,
De a zseb ha üres,
Szerelme sem tüzes.
Az eskü azután
Hamuvá lesz korán –
      Hamuvá.

Máskép tesz az ügyész,
Nem fárad el az ész.
Hogyha egy pöre vész,
Mindjárt a másik kész.
De bármit tegyen ő,
Ha nincs pörkedvelő,
Kinek erszénye bő,
Hamuvá leszen ő –
      Hamuvá.

Igy jártam én is hajh!
Nagy volt mindig a baj.
S a pör ha elveszett,
Minden hiába lett.
Fogytak clienseim,
Velek hah, pénzeim,
Igy csillagom leszállt,
S minden hamuvá vált –
      Hamuvá.


205.

Mondd meg, rajkó, birónak:
Ne vigye el a fuvót.
Majd eljő az öreg apó,
Majd eljő az öreg apó,
Megfizeti, megfizeti, megfizeti az adót.

Kérjük hát a tanácsot,
Hagyják a kalapácsot,
Ha nincs fuvó, kalapács,
Ugy nem lesz, ugy nem lesz
Rajkó fogára kalács.

Veszek magam feleséget,
Egyiptomi szépséget,
Csókaszemű, kenderhajú,
Kenderhajú, csókaszemű,
Egyiptomi, egyiptomi, egyiptomi szépséget.

Veszek neki katrinczát,
Paszomántos zöld szoknyát.
Megtanítom szeget verni,
Az fog engem ébresztgetni,
Fuvóval, fuvóval tüzet gerjeszteni.


206.

Elvettem egy vén leányt,
    Mit csináljak vele?
Kiszeg, koszog a papucsa,
    Majd meghalok tőle.

Vagyon esküdt, vagyon biró,
    Válaszszon el tőle.
De én – isten teremtése!
    Meg nem élek vele.

Télen, mikor hideg van,
    Ott ül a kuczkóban,
Nyáron, mikor meleg van,
    Heverész a porban.

 _Győr_.


207.

A báránynak négy a lába.
Többnyire mind vén a bába.
    Boldog a ki él magába.
    Nem üthetni ki nyers fába.

A melly leány sokat szeret,
Jó már abban ritkán lehet;
    De mihelyt annyira mehet,
    Hogy fejére kontyot tehet:

Az urát nevezi lónak,
Hol kesének, hol fakónak;
    Magát pedig mondja jónak,
    Nem barátja a szép szónak.

Gyakran figyelmez ablakra,
Mint a kancza az abrakra.
    Ha kérdi ura, hogy mit néz?
    Arra már a felelet kész.

Mi bajod uram, mit kérdesz?
Egy kedves bátyám ma itt lesz.
    Adj pénzt hamar a kocsmára,
    Serre, borra, pálinkára.

Oh szegény legény, mit tettél?
Mikor illyen leányt vettél?
    Talán bolond gombát ettél,
    Mikor illyenre szert tettél.

Ha az ura megy erdőre,
Más fekszik a lepedőre,
    Mig haza megy nagy későre,
    Megfonyad addig a bőre.

Akkor ugy néz az urára,
Mint egy nagy akasztófára,
    Igazítja ganéjára,
    Hogy tegye a pipájára.

 _Pest megye_.


208.

Debreczen ám hires város,
Professor ott a csapláros.
    Csiri biri dongó, rittalárom,
    Diri dongó!

Délig az istent dicséri,
Délután a vad bort méri.
    Csiri stb.

A mellett egy kutyát lopott,
S abból csináltatott dobot.
    Csiri stb.

A deákok észrevették,
S mindenütt dobra ütötték,
    Csiri stb.

Elkezdték azért dalolni:
.......... a bort méri,
    Csiri stb.

Pedig még kutyát is lopott,
Abból csináltatott dobot.
    Csiri stb.

Ezt...... mint meghallotta,
Azonnal kidoboltatta:
    Csiri stb.

Hogy ki a dongót danolja,
Tizenöt forint a díja.
    Csiri stb.

De azért nem hallgattatik,
S a dongó most is mondatik:
    S csak azért is dongó, rittalárom,
        Diri dongó!

 _Szabolcs_.


209.

Kenyeresen csuda esett,
Két kis kakas összeveszett.
Én a kakasom nem hagyhatom,
Mert a kendé vágta azt agyon.

Az enyém csak egy kevés volt,
De a kendé két éves volt.
Én a kakasom nem hagyhatom,
Mert a kendé vágta azt agyon.

Az enyém volt hoszu farku,
De a kendé kurta farku.
Én a kakasom nem hagyhatom,
Mert a kendé vágta azt agyon.

Debreczenbe kéne menni,
A kakasnak törvényt tenni.
Én a kakasom nem hagyhatom,
Mert a kendé vágta azt agyon.

Ha ottan nem segítenek,
A palatinushoz menek;
De a kakasomat nem hagyom,
Mert a kendé vágta azt agyon.


210.

Volt egy szegény ember,
Nem vala egyebe,
Csak egy kék tehene,
Egy szép felesége.

Lám a szomszéd asszony
Nem ollyan szép mint én:
Mégis van ruhája,
Szép piros csizmája.

Az asszony az urát,
Arra ösztönözi:
Adja el a kéket,
Ruházza fel őtet.

Elhajtják a kéket
Gyorsan a vásárra,
Vásárolnak posztót,
Száz forint az ára.

Sem flaner, sem posztó,
Sem sinór reája.
Édes kék tehenem,
Hová lett az ára?

 _Ung_.


211.

Hogyha szépet veszek el:
    Ki győz rá vigyázni,
Nem lehet a szépnek,
    Hívségében bízni.
Hamar elhódítják,
    Ha az ember nem őrzi;
Egyik nyomorúság
    A másikat éri.

Hogyha rútat veszek el:
    Hogyan szerethetem?
Vagy igaz jó kedvemből
    Hogyan ölelhetem?
Ugy nem leszen vele,
    Éltem boldog soha;
Látom a szerencse
    Nekem csak mostoha.

Ha gazdagot veszek el,
    Egy sulyos keresztem.
Csak azt hányja szememre:
    Hogy csak készre jöttem.
Az övé a jószág,
    Mellyet én nem kerestem;
Még azt is sajnálja,
    A mit iszom, eszem.

Hogyha szegényt veszek el,
    Jaj! miként élhetünk?
Most is szegény vagyok én,
    Még szegényebb leszünk.
Egy koldusból kettő,
    Utóbb több is válhat,
Elég nyomoruság
    Bús fejemre szállhat.

Ha városit veszek el,
    Nem szokott munkához;
Nem illik a dolog
    Kisasszonyságához.
A sült galamb pedig
    Nem repül szájához,
Ha serényen nem lát
    A maga dolgához.

Ha falusit veszek el:
    Otthon ül, goromba,
Minden mulatságban,
    Csak orczám pirítja.
Nem is leszen vele
    Éltem boldog soha;
Látom, a szerencse
    Nekem csak mostoha.

Ki hasonló hozzám,
    Ugy látom én ebben,
Mint egy világos színt
    Mutató tükörben.
Mintsem hogy én sokat
    Szenvedjek éltemben,
Jobb én nekem, maradok
    Ifju legénységben.

 _Zala_.


212.

Apám ki volt, nem tudhatom,
Mert senkire sem foghatom.
Nagy nemzetből kellett lenni,
Mutatják a levelei.

A minapában mondották,
Nekem tudtomra úgy adták:
Hogy az én nagy atyám neve
Irásban légyen feltéve.

Anyám neve volt Regelfloh,
Habsburgban taligatoló,
Megtette végső szándékát;
Reám hagyta taligáját.

De én a tolást meguntam,
Habsburgból Bécsbe utaztam;
Au weh! mi vagy most te szegény?
Egy vándorló vargalegény.


213.

Hej liba, liba, liba!
De jó volna a tolla.
Hej dunna, dunna, dunna,
Kimaradtunk alóla!
Lesz még ollyan éjszaka,
Megpihenünk alatta.


214.

Csütörtökön viradóra,
Lement két lány a folyóba,
    Fehér lábát mosta,
    Jól megszappanozta,
        A folyóba.

Már mi nálunk kidobolták,
Hogy a szappant ne árulják;
    Mert a lányok nyalkák,
    A lábukra mossák,
        A folyóba.




HADI ÉS KATONADALOK.


215.

Áll a verbunk, tánczoljunk,
    Nosza kun legények!
Tele csordultig borral
    Állnak az edények.
Pántlikát kalapunkra
    Majd osztogatnak,
Mentét, dolmányt és nadrágot
    Hozzánk szabatnak.

Itt állnak a lovak is,
    Készen abrakolva,
Mellyek a magyar legényt
    Hordozzák tánczolva;
Ha sebesít sok franczot
    Az én jobb karom,
Akkor mondja jó királyom:
    Édes magyarom!


216.

Nem kell nekem papiros,
Maradjon a boltba.
Jobban illik fényes kard
Az én oldalomra.

Gálicz helyett golyóbis
Csörög a zsebemben,
Tinta helyett palacz bor
Villog a kezemben.

 _Szolnok_.


217.

Megbolondult a világ,
Fegyverben az ország.
Elmult már az békeség,
Támad sok ellenség.
Összevesztek királyok,
Nagy hatalmas országok,
Uri méltóságok.

Szegény Magyarország is
Tanácsát ujítja,
Mert fölséges királyunk
Táborba hivatja.
Készül minden vármegye,
Az ország nagyobb része,
Mert kénytelen vele.

Katonát ad nemesség,
Hajdut a szegénység.
Mindeniket sulyosan
Nyomja az nagy inség.
Lovat, szablyát, karabint,
Bagaria pantallért,
Mind készítnek mundért.

Buslakodik, bánkódik,
Az gazda magába,
Nagy kénytelen, kelletlen
Nyúl az ládájába,
Előveszi erszényét,
Számlálja a költségét,
Régi keresményét.

Gyakorta gyülnek egybe
Falu gyülésében,
Pörlekednek egymással,
Hol egy hol más helyben.
Majd üstökbe is kapnak,
Erősen káromkodnak;
És haragban vannak.

Az katona vigan van,
Iszik, csókolódik.
Gazdasszony szomorkodik,
Szivében bánkódik.
Mert megürült ládája,
Oda köntöse ára,
Kelt az katonára.

Öszveülnek némellykor
Szomszéd asszonyával,
Panaszkodnak egymásnak
Jutka leányával.
Mondja szegény, mit tegyen,
Nem tudja hová legyen,
Csizmát is min vegyen.

Mert rám hozták a zászlót,
És executiót,
Kitekerték kezembül
A szoknyára valót.
Mivel födjem testemet,
Mezitelenségemet,
Hitvány szemérmemet?

Nem régiben eladtam
Tiz pár kappanomat,
Tikom, ludam, kenderem,
Kevés olajkámat.
Jaj! reám melly sok eset!
Az mit uram keresett,
Eb szájába esett.

Nem ugy neveltem volt
Egy néhány csibémet,
Kiért adott a tyukász
Egy erszény pénzecskét:
Hogy katonára költsem,
Az ő erszényét töltsem,
Más szobáját fütsem.

Elvitte uracskámnak
Egy szép paripáját,
Az nyakába vetette
Kontos karabinját.
Egy aranyos szép nyergét,
Péter bátyám fegyverét,
Abban köpönyegjét.

Nem maradt már uramnak
Testére valója,
Elül hátul kilátszik
Eldugni valója.
Magamnak sincs pintőkém,
Elrongyollott köntöském,
Kilátszik a könyököm.

Bárcsak immár valami
Kis pénzecském volna,
Az mellyen az urammal
Bort ihattam volna.
De imé mind elhuzták,
Katonára prédálták
Mim volt, mindenemet.

Jaj! édes komámasszony!
Bezzeg pórul járánk,
Pálinkára valóból
Szépen kipusztulánk.
Az kasbul is kifogyott,
Erszénybül is kikopott;
Igyunk már csak itt ott.

Hallod-e, komámasszony,
Ne gyötörd magadat,
Gyere hozzám jó reggel,
Megöntöm torkodat.
Maradt még amaz kasban,
Lisztem, buzám hordóban;
Jó lesz égett borra.

Elküldtem a szolgálót
Két font pecsenyeért,
Ilona leányomat
Vagy három pint borért.
Vonjad czigány az nótát,
Ne kiméljed az hurját,
Megadom az árát.

Megeheti az uram
A szegény kenyeret,
Megihatja reája
Amaz szép kutvizet.
Nem szeretem a dolgát,
Roszul forgatja magát;
Nem tudja a dolgát.

Jó bort kezdett csárdában
Tegnap az csaplárné,
Nála iszik, vigan van
Nyalka katonáné.
Tedd félre most rokkádat,
Holnapra hagyd dolgodat,
Készítsd az torkodat.

Jó emberem korcsmáros,
Semmit se búsuljunk.
Az urammal veszettel
Ne sokat gondoljunk.
Nosza vigan csak igyunk,
Igen jó helyett vagyunk,
Estig dombérozzunk.

Jer be rózsám, katonám,
Járjunk egy pár tánczot.
Majd nyakadba függesztek
Egy szép arany lánczot.
Nem is tudom, hogy vagyok,
Mert érted majd meghalok,
Még ma veled hálok.


218.

Rajta vitéz! paripára,
Rajta! csata piaczára!
Nézz az István zászlójára,
Hiveinek int.

Sohajts egyet istenedhez,
Küldj egy csókot kedvesedhez,
Légy hűséges vezéredhez,
Harczpiaczra ronts.

Né nézd: sok-e ellenséged,
Mindent győző vitézséged,
Régtől fénylő dicsőséged
Feljebb viszi még.

Édes hazád, királyodért,
Ki segelmet tőled most kért,
Kiönteni minden csepp vért
Mindig készen állj.

Édes hazám, szép országom,
Hol van arany szabadságom?
Boldogító kebeledben
Vigan élek én.

Benned élni, érted halni,
Örökre felmagasztalni,
Hiv őseink Árpád alatt
Megtanulták már.

Rontsad bontsad ellenséged,
El ne hagyjon reménységed,
Meg ne gyalázd nemzetséged,
A ki magyar vagy!

Eleidnek szép példája,
Vezérednek bokrétája,
Vezéreljen a csatába.
Halni tanulj ott.

 _Jászság_.


219.

Mikor marsirozunk, kapitány uram?
    Holnap, holnap, holnap után,
    Csütörtökön ebéd után,
        Kedves katonáim!

Mi lesz az ebédünk, kapitány uram?
    Lencse, borsó káposztával,
    Jó borocska szalonnával,
        Kedves katonáim!

Elszakadt a nadrág, kapitány uram!
Elszakadt a bakancs kapitány uram!
    Vagyon szabó csizmadia,
    Ki megvarja, ki megfoldja.
        Kedves katonáim!

Vetetlen az ágyunk, kapitány uram!
    Itt van Sári, majd megveti,
    Még magát is belé veti,
        Kedves katonáim!


220.

Hip, hop, hap!
Eb lesz pap!
Egyszer voltam, kicsaptak.
Inkább leszek katona,
Ferencz király madara.


221.

Már én majd csak ellesem,
Mire szorulsz, kedvesem.
Ha katonának elmégy,
Rólam azért le ne tégy,
    Eszem adta!

Lóra vitéz, előre,
Szállj ki a harczmezőre.
Tiz évig elgyászollak,
Ha meghalsz, megsiratlak,
    Eszem adta!

Árván hagysz már engemet,
Búba merült fejemet.
Gerliczeként nyögdelek,
Álmomban is ölellek,
    Eszem adta!

Nyergelve a piripa,
Megy, de nem tudja, hova;
Francziára, törökre,
Jaj de itt hagysz örökre,
    Eszem adta!

 _Szolnok_.


222.

Elküldötte Ferencz császár
Nyalka verbunkját,
Kitétette az utczákra
Vörös zászlóját.

Nosza, ide gavallérok!
Vigan tánczoljunk,
Tele borral az edényünk,
Vigan mulassunk.

Bor, pecsenye! de jó volna
Most mellé ülni,
De az atyám asztalától
Meg kellett válni.

Nem ugrálok, nem tánczolok
Most jó kedvemből,
Csak ugrálok, csak tánczolok
Kénytelenségből.

Felülök pej paripámra,
Elmasírozok,
Már én, édes kedves rózsám,
Többet nem szólok.

A kardomnak markolatja,
Tiszta ezüstből,
Ki van rakva csillagokkal,
Nem öntött rézből.

Ha erre a nap reá süt,
De szépen fénylik,
A mellyet sok édes anyák
Sírva könyezik.

Katonaság de szép élet,
Jaj de csak nézni;
Jaj de erős kinek kinek
Köztük szenvedni.

A ki eztet el nem hiszi,
Tessék beállni,
Lehet eztet rövid idő
Alatt próbálni.


223.

Bátorkeszin verbuválnak,
Engem hínak katonának,
El is mennék katonának,
Ha szilaj csikót adnának.

Szilaj csikó, bársony nyereg,
Abban ül egy gyenge gyerek.
Lábam vetem a kengyelbe,
Magam ülök a nyeregbe.

A muzslai legényeket,
Megfogdosták szegényeket,
Viszik Léva városába,
Patyolat ingbe, gatyába.


224.

Czifra huszár a szeretőm,
Aranyos lesz a fejkötőm.
Keleti gyöngy a nyakamon,
Piros czipő a lábamon.

Sok országot fogok látni,
Nagy urakkal mulatozni,
Gond nélkül és vigan élek,
Kántornékkal nem cserélek.

Sírni fogsz te, édes anyám,
Hogy falunkat ide hagyám.
Ne sírj, majd meglátogatlak,
S tallérokkal boldogítlak.

Soká jön meg a regement,
Esztendeje van hogy elment.
Ideje már, megjöhetne,
Hogy belőlem asszony lenne.

Hát ha levágta a török
Galambomat: akkor örök
Lesz búm, s a kincsrűl lemondok,
És falunkban elhervadok.


225.

Mikor katonává lettem
Ej! mikor katonává lettem,
Sárga csikót fölnyergeltem,
Magam ültem a nyeregbe,
Magam ültem a nyeregbe,
Lábam tettem az kengyelbe.


226.

Mikor katonává lettem,
Sárga csikóm felnyergeltem,
Lábam tettem a kengyelbe,
Úgy ültem fel a nyeregbe.

Isten adta katonája,
Ki ne hajolna hozzája!
Sem országa sem hazája,
Mégis piros az orczája.


227.

El kell menni, nincs mit tenni,
Jaj, jaj de keserves!
Marsot vernek, pedig ennek
Engedni köteles.

Vegyen az ur jobb karjára,
Vigyázzon, mint sajátjára;
Hogy téged ne érjen
Semmi veszedelem.


228.

El kell menni, nincs mit tenni,
Oh jaj, be keserves!
Marsot vernek, pedig ennek,
    Engedni köteles.
Szegény fejem, mert felvettem
Hó pénzem, s ezzel kötöttem
Zászlómhoz hitemet,
    Egész életemet.

Bár betegség, vagy más inség
Rongálja testemet,
Tüz, vagy tenger, éles fegyver
Fogyaszsza éltemet:
Akkor is végső csep vérem,
Hozzád von érzékenységem,
Mig tart lélekzetem,
Mig tart lélekzetem.


229.

Édes anyám! ne sirasson kend,
    Katonának beiratott kend,
Kihuzom az első czédulát,
    Viselem a király ruháját.

Levetem a rojtos gatyámat,
    Mellyet édes anyám varratott,
Felhuzom a vörös nadrágot,
    Mit a király ajándékozott.

Katona vagy rózsám, igaz is,
    Rövid a bokancsod szára is.
Sárba viszed, rózsám, elmerűl,
    Ha isten rajtad nem könyörűl.

Katona vagy rózsám, azt mondják,
    Illik neked a vörös nadrág.
Kardot kötnek, rózsám, oldalodra,
    Zöld dolmány illik a nyakadba.

 _Keszthely_.


230.

Az a szőke legény rosz katona,
Tudja isten, hol a lova.
Mariskánál istállóba,
Szénát eszik a jászóba.

Hozd ki, Maris, kantáromat,
Kantározzam a lovamat.
Magam ülök a nyeregbe,
Téged veszlek az ölembe.


231. Egy öreg őrnagy sírverse.

Elérted már az öreg kort,
Vert le a bokádról a port.
Készen vár már téged is a sír,
Tehát innen, alló! masír.

 _Sárospatak_.


232.

Huszár vagyok, lelkem babám,
Az is maradok,
Szemed színű dolmányomon
Sárga gomb ragyog;
Uczu! peng a sarkantyum,
Csekély gondom, semmi bum,
Csak ugy vigadok.

Kard villog az oldalamon,
Tajték a pipám,
Veres csákó süvegemen
Leng a bokrétám,
Mind a mellett csak az kár,
Hogy tán nem is kedvel már
Hűtelen babám.

Oh te szivemet epesztő,
Kaczér szőke lány!
A huszárnak szeretője
Akad akarhány;
Nyájas, gyöngéd, deli, szép,
Olly takaros ollyan ép,
Mint a tulipán.

Mikor nekem jó kedvem van,
Boka hegedűl,
Mellém intek egy leánykát
A szebbek közűl,
S megforgatom, mig daczos
Babám szeme bánatos
Könyekbe merűl.

Selyem szőrű pej paripám
Száz aranyat ér,
Horkol, tombol, tüszkölődik,
Bőrébe nem fér;
Még egyszer és utólszor
Megugratom hajnalkor,
Babám kedveér.

Van-e széles e világon
Szebb a nótámnál?
Jöszte babám, béküljünk meg
Bájos hangjánál!
Megbékülünk ugy-e bár?
Nyujtsad ajkad… enyém már
Csókolóra áll.

 _Pápa_.


233.

A katona szép paripán megugratja magát,
Pantallérja, karabinja megrángatja vállát,
A szép asszony ha meglátja, elfelejti búját,
Még azután is ohajtja katona galambját.

Napsugárként ragyog kardja vitézi kezébe,
Ezüst lánczos tajpipája illik a kezébe,
Elhagyott szép asszonykája gyakran jut eszébe,
Győzedelmes nyertes fejét hajthatná ölébe.

Lengedező forgós csákó ingadozik fején,
Vitézségért érdemlett bér tündöklik bal mellén,
Diszeskedik szülő háza illy nevelt remekjén,
Midőn borostyán koszorút emelget a fején.

Ha táborba bemegyen, kard, pisztoly a kezében,
Győzedelmes, bátor a szív vitézi mellében,
Hogyha pedig visszatér hazája keblébe,
Rejtett kincse, rabbilincse csókolja ölébe.

Az huszárok igyen élik vigan világokat,
Menyecskékkel játszodozva töltik napjaikat,
Jó helyekből jobb helyekbe teszik marsaikat,
Szép szavakkal vigasztalják síró rózsáikat.

 _Székelyföld_.


234.

Erdélyország alsó felén
Háboruba mén a legény.
Karcsu leány int feléje:
Ne menj rózsám ellenségre.

Hadd menjek én, édes rózsám,
Majd megtérek a harcz után,
Fakó lovad ha oda vész,
Kihoz haza, barna vitéz?

Ne félj rózsám, ha megmarad
Kardom éle, nyes az utat.
Barna legény, ne váljunk el,
Nálad nélkül hervadok el.

Adj egy csókot, mást nem kérek,
Nem sokára visszatérek.
Egyet, kettőt, hármat, négyet,
Visszajövet megadd őket.

Nem megyek én a csatára,
Csak a szomszéd vásárokra,
Hozok neked szép rokolyát
Segesvárról, rá pántlikát.

Jaj te hamis, mint megcsalál,
Tán bizony hogy csókot adál?
Visszadom én százasával,
Akár egész garmadával.

Nem bánom én, visszaveszem,
Csak örökre maradj velem.
Veled vagyok, veled leszek,
Többé el sem eresztelek.
Nem dul török, sem a tatár,
Csak két szemed, a két bogár.

 _Erdély_.


235.

Őszi eső, tavaszi szél,
Mikor már a nap is felkél.
    E szomorú borongós nap
    Kezdődött dél előtt tegnap.

Hallom neszét a felhőnek,
Tetején a hegytetőnek,
    Leomlik ma éjszakára,
    Estveli kilencz órára.

Istenem! már valahára
Adj szép időt viradtára,
    Szánd meg szegény katonáknak
    Sorsát, kik lógerban hálnak.

Tegnap este tisztát vettem,
Magamról ma levetettem,
    Csupa lucsok, teli vizzel,
    Nem győzöm már magam inggel.

Hol vagy rózsám? most láthatnál,
Tudom, hogy sírva fakadnál,
    Mikor látnád, hogy az karom
    Ölelésedre nem birom.

Képzellek gyakran álmomban,
Galyból csinált sátoromban.
    De felébreszt őszi hideg,
    Nincs köpenyegemben meleg.

Általázott köpenyegem,
Meg sem ismernél tán engem.
    Vizes kabátom, nadrágom,
    Az fórposztot abban állom.

Éjfél után két órakor,
Hallatik már az fikátor;
    Kelj fel pajtás az früstökre,
    Megyünk mindjárt az törökre.

Ott vár reánk, a mint hallom,
Szenvedésünkért jutalom;
    Vagy az élet vagy az halál,
    Valamellyik csak ránk talál.


236.

Az katonák masiroznak;
    Fényes fegyverek ragyognak,
Veres zászlók szakadoznak,
    Apró fegyverek ropognak.

A nagy ágyuk könnyen szólnak,
    Látom, az népek hogy hullnak;
Fejem felett kard megfordul,
    Piros vérem földre csordul.

Nincs itt nekem atyám anyám,
    A ki gondot viselne rám.
Az ur isten az én dajkám,
    Ez visel gondot én reám.

Magyarország! kedves hazám!
    De idegen lettél hozzám,
Sem ebédem, sem vacsorám,
    Bánat nélkül nincs egy órám.

Esik eső, fúj a szellő,
    Kedves pajtás, fogy az erő.
Jobb mi nekünk marsirozni,
    Mint az lógerban kinlódni.

Lóger-karó árnyékában
    Fekszem a szomorú ágyban,
Köpönyegem az sátorom,
    Magam árnyékában nyugszom,


237.

Eszem adta katonája,
Se országa, se hazája!
Se országa, se hazája:
Mégis piros az orczája.

Árva vagyok, tudod rózsám,
Nincs ki gondot viseljen rám.
Árvábúl lesz a katona,
Kinek nincsen édes anyja.

Én is árva legény vagyok,
Én is elbirok egy kardot,
Kit más szegény legény tartott,
És rá sok könyűt hullatott.

 _Domony_.


238.

Belgrádra, vitézim! omoljatok,
Mert még inaimra felállhatok.
    Falait rontom, bontom,
    Haragom tetejére kiontom.
Falaim rontod, bontod,
Ugyanaz betemetheti csontod!
Míg csak meg nem veszem ezt a várt,
          Itt kell lennem,
Ozmán bár kerüljed is e kárt,
          Meg kell tennem.
Adj hát pardont! azt üzenem. „Nem, nem.“

Én sem megyek addig előled el,
Mig ellenem állni törekedel.
    Faladon ágyum dörgő, zörgő
    Ropogó tüze rontva rohan be.
Magam is bombim bömbölve
Dühös seregedbe lövöm be.
Lőjjed mérges nyilaidat rá.
          Mit felelget!
Szűnj meg – réműlve fehér zászlót
          Mert emelget.
Pardont kér tán vagy jó választ. „Azt, azt.“


238. Hertelendi indulója.

Hát fiaim! ti vitéz nevetek
Rablánczczal váltjátok-e fel?
Ősz fejem is ma tehát veletek
Nyert koszorúját veszsze-e el?
Nem magyar az, czudar az, ki kivont
Karddal is esdekel és kér pardont.
Rajta! tehát velem, a ki vitéz,
A csatán elül lobogó tollamra néz.
Ezeredem vér mezején vezetem,
Győzni vagy halni tanulj seregem!


239.

Nosza, hív magyarim, nosza!
Bajnoki virtusaitok tüze nemesitse lelketeket,
Igaz ügybe forogtok, az ég
Haragos karjai összerontják ellenségeteket.

Kardot köszörűljetek ölni tehát,
Ellenetek a ki csikorgatja fogát.
Európa előtt tegyetek hadi csudát,
Fegyveretekben Hunyadi szemléltesse magát.


240.

Kezd már vidorulni egünk,
Az erős falakon diadalmat nyert seregünk.
Nosza mars! hiv az öröm ide,
Mars köti fejetekre a koszorút.

Kérkedik a maradék veletek,
Emlegeti érdemetek,
Izzadott homlokotokon süvegeteken lebegő
    Kócsagotokra lengedez a szél,
    Csókra vár oda haza a feleség.

Jertek azért a harczra velem,
Én is az illyen pálmát érdemelem.
Villámjon egyre ezer tüzetek,
Nem törheti meg semmi nagy lelketek.

Ballag a lovatok
Délczegebben.
Derekatok
Merőebben.
Illegeti fejeteket,
Nézeti termeteteket,
Trombitaszóra
Tánczol az uton,
Bajnokival enyeleg a paripa.




NEMZETI DALOK.


241.

Hol vagy te most, nyalka kurucz,
Ki olly voltál mint egy szép strucz?
Már hazádba soha nem jutsz,
Ez világbul is majd kifutsz.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Fájhat szived alsó földért,
Dunán tul szép országodért,
Elhagyott szép asszonyokért,
Télben rendelt kvártélyodért.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Nem vigyázsz most Soprontájra,
A kőszegi nyájasságra,
Szombathelyi szép dámákra,
A sümegi kevély tánczra.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Hol van hoszu pántos kardod,
Majd tiz fontos a tarsolyod,
Menykő-ütött nagy pallosod?
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Hol van czifra karabinod,
Gréczi, bécsi pár pisztolod,
Üsttel rakott pantallérod,
Czifrán varrott szép tarsolyod?
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Szegénységet szidtad, verted,
Nemzetséged sem böcsülted,
Senki személyét sem nézted,
Testét, lelkét megmivelted.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Te jó kurucz! akkor voltál,
Midőn czifrán adtát mondtál,
Nyelveddel sokakat szidtál,
Isten ellen káromkodtál.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Azért isten megbüntetett,
Idegen országra vetett,
Szabadságot tőled elvett,
Téged messzi földre vetett.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Kőszegen hogy vásárlottál,
Szombathelyen kurválkodtál,
Sümegen mikor tánczoltál,
Nem vélted hogy erre jutnál.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Czafrangokat most hol varratsz,
Párnát, dunyhát hol tapogatsz?
Melly vigan te lovat ugratsz,
Kedved szerént nem mulathatsz.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Szaladj kurucz, gyün a laboncz,
Lásd, melly büdös lompost is hoz,
Megelőz bizony ha érhet,
Dragonya vége elérhet.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Akkor mondod: állj meg pajtás!
Ki van előtted, jól meglásd.
Akkor nyeregben ha maradsz,
Kedved szerint nem mulathatsz.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

De mióta elszaladtál,
Eszedbe jutott, mit loptál,
Szegény embertül elvontál,
Mindenébül kifosztottál.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!


242.

Nemes ember vagyok,
Szabadságim nagyok.
Mit ér nekem a vén,
Akár az uj törvény.

Kutyabőr van nálam,
Hajdan jó királyom
Jobb apámnak adta,
Az meg nekem hagyta.

Gyülésekbe járok,
„Halljuk“ kiabálok.
Mert az ország dolga
Reám is van bízva.

Nem parancsol senki,
Jusomból tegyen ki,
A ki magát többnek
Tartja s nemesebbnek.

Urak verbuválnak,
Velem inni állnak.
Mondja a fac totum:
Öt forint a votum.

Hej öt forint szép szó,
A votum csak egy szó,
Egy pár csizma ára,
A kortes lábára.

Ha betörik fejem,
Kinek gondja velem?
Őseim is, mondják,
Véröket ontották.

Éljen a szabadság!
Ha nincs is igazság:
Az legyen a vivát,
A ki legtöbb bort ád.


243.

Készülj, szép magyar nemesség,
Mert csak benned a reménység
Sok nemzetek tartománya
Éles kardodat kivánja.

Országodért, királyodért,
Törvényes szabadságodért,
Omlott őseidnek vére,
Siess tehát védelmére.

Már is nyerít paripája,
Vérrel tajtékozik szája,
Rugva visít, kapálódzik,
Jeladásra várakozik.

Mintha mondaná urának:
Ő is kész a francziának
Tábora közé nyargalni,
Vele mindent felprédálni.

Mint a sas a kakas tollát,
Tépi és szaggatja csontját:
Ugy bánj dühös francziákkal,
Országunkat prédálókkal.

Rajta tehát vitéz nemzet!
Midőn egy királyfő vezet.
Megmutatván vitézséged,
Széjjelszórván ellenséged.

Megvetvén az ellenséget,
Lelvén csendes békeséget,
Visszatérünk kebelébe,
Édes hazánknak ölébe.


244.

Im látod a szép kövér, fejér, czepe kanczát,
A tótok vezetik mint menyasszony Manczát.
Mellyet midőn láttak, megkedvelék tánczát,
Ugy drága szerszámu nyergét, fékét, lánczát.

Magyarok ajánlák tótok királyának,
Mellyért földét, vizét s füvét országának
El is harácsolá, tót birodalmának
Igy lőn vége diján s árán egy kanczának.


245.

Adjon isten minden jót,
Pár pisztolyt, lódingtartót,
Mittet, mattot, mogyorót,
Pénzt, paripát, posztót.

Szénát, szalmát, szalonnát,
Pipát, bocskort, talyigát,
Szij hámot, vasas kocsit,
Egész lószerszámot.

 _Fertővidék_.


246.

Német szív ritkán hív
Csalfasággal van tele;
Csatában bátran vív,
Hol senki nincs ellene.

Otthon pedig kényes,
Nincsen nála barátság,
Neki más nem édes,
Csak a kutyatársaság.

A maga hasznaért
Minden roszra kész lelke,
Tulajdon honaért
Sem gerjedez kebele.

Csalfaságot szeret,
S ahoz halálig hív,
De mást hamar megvet.
Illyen a német szív.

 _Jászság_.


247.

Áldom nagy nevedet, magyarok istene,
Mert lenéztél reám, szegény vitézedre.
Alkottál számomra széles nagy vállakat,
Izmos két ép kezet, nyers inú lábakat.

Teremtettél vasat kardnak, buzogánynak,
Hogy ellenállhassak harczban a pogánynak.
S ha nyugszik a pogány holdas sátorában,
Játékbajt vihassak fent Buda várában.

De mély csendesség ül magas Buda fölött,
Mert Hunyad hős fia el harczba költözött.
Rákos néma üres, vitézt nem látni rajt,
Elmentek irtani pogányt, a kutyafajt.

Mehetnék bár én is a vitéz nyomokon,
De megsülyed fakóm a sima homokon,
Varjú hadd lakozzék belőled, rosz pára,
Mért hagysz engem ide világ csudájára.

Áldom nagy nevedet, magyarok istene,
Mert lenéztél reám szegény vitézedre.
Van erőmhöz való kard, buzogány, paizs,
Add uram, hogy nőjön alám paripa is.


248.

A magyar oldalán
Szép görbe kardvas áll.
Ellenség vére foly,
S attól földre omol.
    Élve, halva,
    Élve, halva
Vigan megy a csatára,
        Csatára!
Hangzik a csatadal,
A magyar vigan hal,
A magyar vigan hal,
Ő vigan hal, ő vigan hal.

A kard a hitvesem,
Én csak azt ölelem.
A piros hajnalba,
Vigan a csatába.
    Élve, halva,
    Élve, halva,
Bátran megy a csatára,
        Csatára!
Hangzik a csatadal,
A magyar vigan hal,
A magyar vígan hal,
Ő vigan hal, ő vigan hal.

 _Hegyalja_.


249.

A bandéros magyar legény aranyalma,
De a pundrás gyáva német sárga szalma.
    Hej! magyarom, angyalom,
    Bajszos ajakad nyalom,
        Ezer csókkal,
        Rád valókkal!
Nincsen a kerek ég alatt, kit kivűled
        Jobban kedveljek.

 _Hegyalja_.


250.

Nézzed magyar! itt a Bihar őrző rende,
Mellynek Buda nem régiben már örvende.
    Attila termete, szittya tekintete
    Fénylik Debreczenbe.

Örülj magyar, igaz okod van reája,
Nemzetednek mert lehullott maskarája.
    Kalpag, öv, kócsagtoll,
    Mente, dolmány, tarsoly
    A magyar ruhája.


251.

A jász és kun legénynek
Subája van szegénynek.
Tartja ő azt rendesnek,
Magát nyalka legénynek.
    Nem adná azt menteért,
    Arany lánczra valóért.
    Mert azt mondja, többet ér
    Ezeknél bundagallér.

Zsíros inge, gatyája,
A gulyások módjára.
Mert ő aztat ugy tartja,
Szebb, mintha gyolcsbul volna.
    Bár próbáld patyolatért
    Ha odadja vagy gyolcsért;
    Mert ő csak azt ahítja,
    Az atyjának módjára.

Kutyából vársz szalonnát,
Szarkából erős bikát,
Farkasból szelíd bárányt,
Szamárból vad orozlánt:
    Hogyha ezek meglesznek,
    A jász és kún legénynek
    Akkor inge, gatyája
    Finom gyolcsbúl lesz varrva.


252.

Magyar, szeress magyar lányt,
Ha szerelem tüze bánt.
Mert a magyar meg nem csal,
Becsületért meg is hal.
De a tót mind csapodár
A németnek hinni kár.


253.

Bajusz kell a magyarnak,
Miről sokat tartanak.
Félre bajusztalan száj!
Orrom alatt ne piszkálj.

Hej magyarom, magyarom,
Bajuszos szád csókolom,
Bajusz kell a magyarnak,
Mikor csókot akarnak.

Magyarország azért jó,
Ritkán üres a hordó,
Ha kiürül, megtöltik,
S vele kedvöket töltik.

Jaj be messze elviszik,
Hogy a magyar bort iszik:
Pedig a terengettét!
Nem iszsza meg az eszét.


254.

Én vagyok a magyar gyerek,
Azzal dicsekedni merek.
    Én vagyok a jászsági fi,
    Nekem nem parancsol senki.

Sem a Jászság sem a Kúnság,
Sem a hevesi uraság.
    Nincsen itten szolgabiró,
    Szegény legényeket kínzó.

Irigylik a bajuszomat,
Legkedvesebb jószágomat,
    Felpödörítem a végit,
    Ugy megyek a falun végig.

Én vagyok a halászlegény,
Én állok a gát közepén;
    Én fogom az arany halat,
    A szép selyem k..... alatt.

 _Domony_.


255.

Természete a magyarnak,
Hogy jusait nem hagyja,
De ha vele bánni tudnak,
Az ingét is odadja.

Drága kincse a magyarnak
Hazája és királya,
Örömkönyei ragyognak,
Ha közelít hozzája.

Drága kincse a magyarnak,
Hűséges felesége,
Ő a szegény kunyhójának
Öröme, dicsősége.


256.

Honi legény, honi lány,
Honi pogácsát csinál,
Honi kendőbe köti,
Honi legénynek viszi.

Szép szegedi menyecske,
Mi van a kezkenőbe?
Harmincz forint, mind apró,
Honi kendőre való.

Boltos legény, hallja-e,
Honi kendője van-e?
Zsebembe van az ára,
Csapom az asztalára.

 _Szeged_.




ROMÁNCZOK ÉS ROKON.


257. Szent Iván éneke.

Tüzét megrakoljuk,
Négy szögre rakoljuk.
Egyik szögén ülnek szép öreg emberek,
Másik szögén ülnek szép öreg asszonyok!
Harmadikán ülnek szép ifju legények,
Negyedikén ülnek szép hajadon lányok.

   (Mikor gyujtják a tüzet.)

Meggyulandó N. N.[2] kő háza,
Oltsuk, oltsuk!
Jaj ne hagyjuk szegényeket
Meggyulandó N. N.[3] kő háza,
Oltsuk, oltsuk!
Jaj ne hagyjuk szegényeket!

   (Ezután folyvást ezeket éneklik.)

Melly magas rút a fa ága, elágazott,
A tengeren által hajlongott.
Egyik ága hajlott N. N.[4] udvarába,
Selyem sár hajú[5] Magyar Ilonának.[6]

  [2] N. N alatt valamellyik legény neve értetik.

  [3] Most a lány nevét említik, ki a fenebb énekelt legénynek mátkája
  szokott lenni.

  [4] Értsd a legényt.

  [5] A beküldő sár hajó alatt sárga hajót vél, de inkább sárga haju
  Magyar Ilona, s igy mindenütt a hajó helyett haj értessék.

  [6] Tündér és több más Ilonáról emlékezik a köznép, ime itt Magyar
  Ilonát említ.

Hajon felül gyöngy koszorú,
Gyöngy másik ága,
Hajlott N. N.[7] udvarába,
Selyem sár haju Magyar Ilonának.

Hajon felül gyöngy koszorú, gyöngy,
Vetekedik velem háromféle virág.
Virágom! veled elmegyek;
Virágom! tőled el sem maradok.

Egyikféle virág a buza szép virág.
Ne vetekedj velem,
Te szőlő szép virág!
Mert bizony én velem
Széles e világ él.
Virágom! veled elmegyek,
Virágom! tőled el sem maradok.

Szóval a szót mondja:
A szőlő szép virág,
Mert bizony én velem,
Szent misét szolgálnak.
Virágom! veled elmegyek,
Virágom! tőled el sem maradok.

Ne vetekedj velem,
Ivolya, szép virág,
Mert bizony, én velem
Lányok dicsekednek.
Virágom! veled elmegyek,
Virágom! tőled el sem maradok.

Lassan csendeljetek én apró diákim,
Hogy aludjon Maria felköltjén.[8]

  [7] Megint csak többnyire legény neve.

  [8] _Érthetlen_: ha csak _felhőjén-t_ nem teszünk a felköltjén
  helyett, mikor a föllegeken ülő Mária értetnék, a festők
  után.

Ha a dió megérik,
A levele lehullik.
Roppan dió, mogyoró levél alá.
Hajtsad, rózsám, hajtsad
A cseresznyeágat.
Hadd szakajtsak szépébül,
Szeretőmnek szépébül,
Magamnak javábul.
Roppan dió, mogyoró levél alá.

Ha én volnék a budai nemes asszony,
Kisöpreném a budai nagy piaczot,
Megöntözném hidkő-kutnak vizével,
Behinteném apró pünkösdi rózsával.
Rendvel ülnek a szép lányok,
Rendvel néznek a tükörbe,
Ha a tükör nem hazudna,
Vaj ki volna náladnál szebb.[9]

 _Kolony_.

  [9] _Jegyzet_. Közlöm e töredékes éneket a beküldő Kelecsényi
  Pálnak eme jegyzetével: „A szent Iván tüzét, melly a római
  vesztatüzzel egy eredetü lehet, leányok szokták rakni és átugrani.
  Ki _mikép_ ugorja át, abból következtetik: mikor megy férjhez.
  – Erre vonatkozik már az ének kezdete: _Tüzét megrakoljuk_
  stb.“ – Igy levén a szokás Kolonyban (Nyitra megye),
  szent Iván éneke alatt lehetlen mást érteni, mint valami házassági
  vagy házasságszerzö ünnepek vagy szertartások alkalmával
  mondatni szokott éneket, melly hoszu lehet, mint a példabeszéd
  mondja, kivált ha minden eladó leány neve megénekeltetik benne.
  Egyébiránt az ének igy a mint van, érthetlen; de azért méltó
  arra, hogy olvastassék.

                                      _Szerk._


258.

Ugy rakják, ugy rakják
Magas Déva várát,
Tizenkét kőmives, tizenkét kőmives.

A mit délig raknak,
Dél után mind lehull.[10]

   (A többi hiányzik.)

  [10] _Jegyzet_. A monda értelmen ifj. Almási Sámuel, beküldő, szerint a
  népnél ez: Déva várát tizenkét kőmives építé, de a fal mit dél
  előtt emelének, minden dél után leomlott. Az a balvélemény
  uralkodván abban az időben, hogy azon fal legállandóbb, mellybe
  embert raknak be: tehát az első kőmives azt inditványozza,
  miszerint azon kőmivesnőt, ki az ebédvékát leghamarább kiviendi,
  rakják a kőfalba, hogy igy állandósítsák munkájokat.
  A balsors épen saját nejét vezérlé ki legelsőben, kit kőmives
  társai megfogván falba raktak – s így vár fala többé nem
  omladozék.


259.

Vajjon hol van az a kecske,
Kit apám vett a vásáron,
Fél pénzen, fél garason?
    Fejjed anyám, fejjed.

Vajjon hol van az farkas,
Ki megette azt a kecskét,
Kit apám vett a vásáron,
    Fél pénzen, fél garason?

Vajjon hol van az a puskás,
Ki meglőtte azt a farkast,
Ki megette azt a kecskét,
Kit apám vett a vásáron,
Fél pénzen, fél garason?
    Fejjed anyám, fejjed.

Vajjon hol van az a nagy viz
Ki elnyelte azt a puskást,
Ki meglőtte azt a farkast,
Ki megette azt a kecskét,
Kit apám vett a vásáron,
Fél pénzen, fél garason?
    Fejjed anyám, fejjed.

Vajjon hol van az a tehén,
Ki megitta azt a vizet,
Ki elnyelte azt a puskást,
Ki meglőtte azt a farkast,
Ki megette azt a kecskét,
Kit apám vett a vásáron,
Fél pénzen, fél garason?
    Fejjed anyám, fejjed.

Vajjon hol van a mészáros,
Ki levágta a tehenet,
Ki megitta azt a vizet,
Ki elnyelte azt a puskást,
Ki meglőtte azt a farkast,
Ki megette azt a kecskét,
Kit apám vett a vásáron,
Fél pénzen, fél garason?
    Fejjed anyám, fejjed.

Vajjon hol van az a halál,
Ki elvitte a mészárost,
Ki levágta a tehenet,
Ki megitta azt a vizet,
Ki elnyelte azt a puskást,
Ki meglőtte azt a farkast,
Ki megette azt a kecskét,
Kit apám vett a vásáron,
Fél pénzen, fél garasson?
    Fejjed anyám, fejjed.

 _Erdély_.


260.

Menjetek el Sári biróékhoz,
Hivjátok el lányát:
Legények hívatják.
Hijjátok el lányát,
Szalai kis Katát.

    ‚Isten jó nap, Sári biró néném!
Ereszsze el lányát:
Legények hivatják!‘
    „Eredj fiam, eredj!
Huzd fel a csizmádat,
Szép karmazsin csizmát;
Vedd rád selyem ruhád,
Szép pár selyem ruhát;
Tegyél az ujjodba
Tíz pár arany gyürűt:
Hadd szakajtsa szivét,
Szeretődnek szivét!“
    „‚Nem mék, anyám, nem mék,
Ott van Csomor Danyi!‘“
    „Eredj, fiam, eredj!
Huzd fel a csizmádat,
Szép karmazsin csizmát;
Vedd rád selyem ruhád,
Szép pár selyem ruhát;
Tegyél az ujjodba
Tiz pár arany gyürűt:
Hadd szakajtsa szivét,
Szeretődnek szivét!“ –

    „‚Eredj Csomor Danyi!
Hadd menjek ki hülni,
Nem fogok elmenni,
Vissza fogok jönni.
Szép karmazsin csizmám,
Tele aludt vérrel;
Szép pár selyem ruhám
Testemre tapadva;
Tiz pár arany gyürűm,
Ujjomba dagadva!‘“
    „„Nem mégy már innét el,
Igy kell most meghalni,
Ha enyim nem lettél,
Hogy másé se legyél.
Tested a testemmel
Egy sirban nyugodjék;
Lelkem a lelkeddel
Egy istent imádjék;
Véred a véremmel
Egy patakot mossék!““
    „‚Eredj Csomor Danyi!
Hadd menjek ki hülni,
Nem fogok elmenni,
Vissza fogok jönni.
Szép karmazsin csizmám
Tele aludt vérrel;
Szép pár selyem ruhám
Testemre tapadva;
Tiz pár arany gyürűm
Ujjomba dagadva!‘“
    „„Nem mégy már innét el,
Igy kell most meghalni,
Ha enyim nem lettél,
Hogy másé se legyél.
Tested a testemmel
Egy sirban nyugodjék;
Lelkem a lelkeddel
Egy istent imádjék;
Véred a véremmel
Egy patakot mossék!““
    „‚Oh átkozott anya,
Átkozott légy apa!
Ki az ő leányát
Illy sokára hagyja!‘“
    „„Huzd czigány! éjfélig,
Éjféltől reggelig;
Azután mindétig,
Halálom óráig!!!““[11]

 _Tisza-Vezseny_.

  [11] _Jegyzet._ Az egésznek ez a története: Szolnokban szeretett egy
  legény valamelly leányt, kit a biróénak mondanak; ennek
  néjét Sárinak hivták, innen a Sári biróék nevezet, de a leány
  nem szerette viszont; ezért a legény boszuból egy lakadalom
  alkalmával halálig tánczoltatta, t. i. a leány megszakadt; a mint
  ezt egy pór leánykától kivehettem.
                                      _Pécsi István._


261.

Egykor két lányok virágot szedni,
Elindulának mezőre menni,
Egyik másiktól kezdé kérdezni:
Ment-e valaki téged kéretni?

Engem legények tizen kérettek,
Most a tiz közűl mellyikhez menjek?
Adj jó tanácsot szegény fejemnek,
Hogy virág helyett kórót ne szedjek.

A legelsőnek János a neve,
Annak szivében megvan szerelme.
Inkább szeretném őtet kedvemre,
Ha lépett volna Venus kertébe.

Második László, azzal én szívem,
Meg nem nyughatik vele én lelkem,
Mert lám előtte legkisebb vétkem
El nem szenvedi ok nélkűl nékem.

Harmadik Péter, az igen fösvény,
Annak a háza, tudom, hogy fövény.
Ha ahhoz megyek, perpatvar, szégyen,
Jaj lesz majd nekem egész életem.

Már negyediknek a neve István,
Abban az a kár, hogy igen hitvány.
Ha feküdnék is a jobb oldalán,
Nyugodalmat ő sohsem lel talán.

Az ötödiknek volt neve Zsigmond,
Ha megharagszik, ő kurvának mond,
Lészen kezében korbács, és dorong,
Szállna fejemre keserves nagy gond.

Hatodik Ferencz, bátyja Jánosnak,
Ő nem szereti nyelét a szónak,
Nem is rosz fia a sörnek, bornak,
Felét kinn tölti az éjszakának.

Szeretem Gábort, mert nem utolsó,
Látom, előtte van boros korsó,
Szép leányokkal ő gyakran játszó,
És azok után mindig kapdosó.

Györgyöt szeretem, mert jó játékos,
Annak ruhája, tudom, aranyos.
Paripája is hatvan talléros,
A konyhája is mindenkor zsíros.

Kilenczediknek a neve András,
Ki hűségesen szegte hállóját,
Hogy megfoghatná kedves mátkáját,
Régen ohajtja édes galambját.

Tizedik Mihály, most is ohajtom,
Vélem tett jókért meg is siratom.
Mert ő volt nékem édes gyámolom,
Ő szép személyét magamnak tartom.


262.

Nézd meg lányom, nézd meg jól:
Ki kopogtat az ajtón.
    Jaj anyám, egy paraszt,
    Keze lába egy araszt.
    Nem kell nekem az.

Nézd meg lányom, nézd meg jól:
Ki kopogtat az ajtón.
    Jaj anyám, egy takács,
    Ollyan mint a sárga váz.
    Nem kell nekem az.

Nézd meg lányom, nézd meg jól:
Ki kopogtat az ajtón.
    Jaj anyám, egy kovács,
    Ollyan mint egy szenyes zsák.
    Nem kell nekem az.

Nézd meg lányom, nézd meg jól:
Ki kopogtat az ajtón.
    Jaj anyám, egy szabó,
    Tetű- bolhaszurkáló.
    Nem kell nekem az.

Nézd meg lányom, nézd meg jól:
Ki kopogtat az ajtón.
    Jaj anyám, egy diák,
    Ollyan mint a gyöngyvirág.
    Az kell nekem, az.

   vagy:

    Jaj anyám, katona,
    Ollyan mint a viola.
    Az kell nekem, az.


263.

Fiam, te sántikálsz,
Tán megrugott a ló?
Nem anyán, arattam,
Megsérte a sarló.

S a koszorú, fiam,
Kitől süvegeden?
Nem tudom, valaki
Tréfát űzött velem.

Álmatlan vagy, fiam,
Talán meleg a ház?
Nem anyám, nem meleg,
Sőt a hideg is ráz.

Fiam, ne menj tova,
Kiméld meg sebedet.
Keresnem kell, anyám,
Gyógyitó szereket.

Oda megyek, a hol
Megsérte a sarló;
Ott nyilik egy virág,
Illy betegnek való.


264.

Egy pásztor leány a mezőn,
Kis báránykát legeltetvén,
Kövér fűben virágokat
Vigan csipegetvén:
Kakuk madár is azonban,
Kiáltozni kezd mind jobban:
Kukuk! kukuk! ku kukuk kukuk kuk!

Leült most ő a lágy fűbe,
Kérdi nevetvén:
Kakuk! meddig élek még én?
Kérdi nevetvén.
Már százig ő elolvasa,
Még is kakuk kiáltozza:
Kukuk! kukuk! ku kukuk kukuk kuk!

A leány megboszankodva,
Felugrik mérgében,
És fut oda, hogy hol leli
Őtet ültiben.
Kakuk sejtvén és szárnyra kap,
Sietve az erdőnek csap:
Kukuk! kukuk! ku kukuk kukuk kuk!

 _Karancsvidék_.


265.

„Hol jár kend itt, Pista bácsi,
Mikor itthon nincsen senki?
Az apám, az anyám a szőlőbe,
Onnan pedig mennek a pinczébe.

Csak magamat hagytak itthon,
Hogy a ház igy ne maradjon;
S a mint igy magamban üldögéltem,
Nem tudtam hogy kend jön; jaj be féltem.“

‚Hej galambom, be sajnálom,
Hogy tőlem félsz, holtig bánom;
Jer ide közelebb, egyet mondok,
S megszünnek szivedből minden gondok!‘

„Enyje, csak ne figurázzon,
Ne játszodjék, ne tréfáljon.
Rá ér kend mindig a teréfára;
Majd haza jön anyám nem sokára.“

‚Hát osztán, ha haza jön is,
Itt maradok én akkor is.
Nem dűtöm tán ki a ház oldalát,
Csak adja nekem anyád a lányát.‘

Enyje gazhordta zsiványa!
Ki a lányomat kivánja. –
Vagy te vagy jó Pista, mond az anya,
Neked adom lányom, légy hű párja.


266.

Szederkényi szép legényt,
Felakasztották szegényt.
Mert a papot megölte,
Most is gyászol érette.

De a pap azt nem bánja,
Nyugszik a föld gyomrába.
Nyugszik a föld gyomrába
Tiszta fehér gatyába.

 _Borsod_.


267.

Ha betekintsz a gyandai csárdába,
Bort iszik a szegény legény bujába.
    Mig a csaplárné jóféle italt hoz,
    Paripáját megköti az ágashoz.

„Megáldj isten“ szóval iszik egy hajtást,
Bő ingéből megkinálja a pajtást;
    S azzal félre vágja zsiros kalapját,
    Eldanolja bús szeretők nótáját.

Tisza felől beborult az ég alja,
Barna Bandi szeretőjét fájlalja,
    Haj! be sok szegény legény azt gondolja:
    Övé a lány, ha egyszer megcsókolja.

Ne keseregj, Barna Bandi, babádon,
Lám a lepke sem áll meg egy virágon.
    Bár kedves volt a szép barna, felejtsd őt,
    Ád az isten nála hívebb szeretőt.


268.

Szép ficzkó a molnár legény,
    Sétál a viz partján,
Van is neki szeretője,
    Szőke piros leány.

Szőke kis lány nyoszolyáját
    Magasra vetette,
Molnár legény a kalapját
    Rajta felejtette.

Hozd ki, babám, kalapomat,
    Hadd tegyem fejembe,
Hogy ne nézzen minden kis lány
    Csalfa szemeimbe.

 _Szend_.


269.

Egy út megy a Vág-dunára,
A Vág-dunának hidjára,
Ott egy csinos szögletház van,
Karcsu kis lány lakik abban.

Karcsú kis lány, szép galambom,
Mért nem néztél az ablakon?
Kétszer mentem el előtted,
Még sem láthattam a képed.

Föl is mentem, le is mentem,
Ablakodra nézve néztem,
Néztem, néztem, de hiába,
A szívem is sírt bújába.

A Vág felől hűs szél támad,
Körűllengi a rózsámat,
Bár felém is lengedezne,
Bút bánatot tőlem űzne.

 _Komárom_.


270.

Elmentem én arra, alá,
Fehér vármegye felé.
Elmentem én arra, alá,
Fehér vármegye felé.
Utánam jött egy gerlicze,
Repült Baracska felé.
    Repülj, madár, ha lehet,
    Vidd el ezt a levelet,
    S mondd meg az én galambomnak
    Ne sirasson engemet.

Lám, megmondtam galambomnak
A mult hólnap végébe,
Hogy ne vessen tiszta buzát
A szerelem földébe.
    Egy: a madár megeszi,
    Más: az árvíz elviszi;
    Annak az én kis angyalom
    Semmi hasznát nem veszi.

Egy kis kertet csináltattam
Udvarom oldalába,
Felszántattam, bevettettem
Piros rózsa magjáva.
    Barna kis lány locsolja,
    Tudja, mi a jutalma,
    Arra jár az ő galambja,
    Körös körűlcsókolja.


271.

Elment az én uram
    A farancziára,
Csak azt irja nekem,
    Menjek el utána.

Két fiam, egy lányom
    Vetem a koczkára;
A mit adnak érte,
    Vigyem el utána.

Katona az uram,
    Magam katonáné,
Nem paraszt menyecske
    Már a Nagy Pistáné.


272.

Bundás Geczi házasodni
    Régen akar már;
Dudás Kati férjhez menni,
    Kivánt lenni pár;
Elmentek az aratásra,
    Megismerkedtek,
Mások előtt ártatlanul
    Szerelmeskedtek.
Nem kellett más közbenjáró
    Az ő szívöknek,
Tetszett Geczi a Katinak,
    Kati Geczinek.

Bundás Geczi az oromján
    Gyorsan aratgat,
Látja Katit, hogy tömérdek
    Markot hajtogat.
Ez ám, mondja, a serény lány,
    Nekem illyen kell.
Hallja Kati, és mosolyog
    Hajol alá, s fel.
Látja Geczi a Katinak
    Ina kásáját,
Köszörűli a sarlóját,
    Áldja munkáját.

Bundás Geczi megszólitja,
    Teszi próbáját,
Dudás Kati ellent nem áll,
    Köti a haját.
Elmennek a plebánushoz,
    Kihirdettetnek,
Kiket isten öszveszerzett,
    Meg is esküsznek.
Megjelennek az aratók,
    Rakják tánczokat,
Irigylik a több leányok
    Aratásukat.


273.

Hallgass meg barátom,
Hozzád lesz szólásom;
Halld mit mondok:
Tegnap mint sétáltam,
Egy kisasszonyt láttam;
Jaj meghalok!
Gyönyörű termete
És szép tekintete,
Hogyha eszembe jut:
A vigság tőlem fut
Csak ájulok.

El nem hallgathattam,
Hogy meg ne szólitsam
Kisasszonykát,
Mert alig várhatom,
Csak hogy megláthattam
Ábrázatját.
Édes kisasszonykám!
Szépen megszólitám,
Nem tudom, szerencsém,
Kihöz legyen, kincsem,
Hadd tudhatnám.

Szóla a kisasszony:
Szerelmes barátom!
Én ez vagyok.
Meglepett unalom,
Azért kell sétálnom,
És járkálnom,
Hogy az időm teljék,
Bús napom hadd muljék;
Bár csak estve lenne,
S a nap úgy lemenne,
Föl se kelne!

Lelkem, kisasszonykám!
Kincsem, galambocskám,
Hát mi lelte,
Hogy a nap felköltit,
Melly mindent megvidit
Megvetette?
Talán a szerelem
Bántja, mély gyötrelem
Szűzeket gyakorta
Háborgatni szokta,
Kisasszonykám?

Már nem titkolhatom,
Igazán megvallom.
Gyötrelmimet;
Ugy is észrevette,
Rajtam megszemlélte
Nagy bibimet,
Melly miatt nincs nyugtom,
Éjjel sem alhatom,
Hervad, busúl szívem,
Nincsen semmi kedvem,
Jaj életem!

Mert egy kedvesem volt,
Minapában megholt,
Azt fájlalom.
Bár vele a sírba
Lemehettem volna!
Azt sajnálom.
Oh kegyetlen halál!
Mért ettől megfosztál?
Elvetted kedvemet,
Vedd el most éltemet
S mindenemet.

Bús szívem megreped,
Kegyesem! éretted.
Hogyha látnád:
Miként sohajtozik,
Hozzád kivánkozik
Kisasszonykád!
Tudom, hogy megszánnál,
Hozzád szorítanál.
Elmegyek sirodhoz,
Kérlek végy magadhoz.
Már ne kínozz.


274.

A merre én járok,
    Még a fák is sirnak;
S ej gyenge ágairól
    Levelek hullanak.

Csütörtökön estve,
    Csak azt vettem észre:
Csetényi birónál,
    Vasra vagyok verve.

Oda jön angyalom,
    Sirat engem nagyon,
S ej ne sirass, galambom,
    Fáj a szívem nagyon.

Mért ne siratnálak,
    Mikor vason látlak.
S ej holnap tiz órára
    Beszperémbe látlak.

 _Keszthely_.


275.

Sárosdi Ilusnak fekete a szeme,
Jaj de szépen illik rá a szemöldöke;
Szölke legény, hogyha aztat megláthatja;
Jaj de gyengén mosolyog rá szája.

A földvári tömlöcz a dunaparton van,
Siák Jancsi régen már abban fogva van,
A Siák Jancsinak gyolcs ünge, gatyája,
Gyöngén lobog, ha áll a tömlöczajtóba.

A Siák Jancsinak helyes a csizmája,
Rá verték a vasat piczinyke lábára;
A tömlöcz oldala vetett nyoszolyája,
A tömlöcz teteje takaró párnája.

Kedden nyolcz órakor feláll az ur széke,
A Siák Jancsinak jelen kell lennie;
Sárosdi Ilusnak szive majd meghasad,
Ha a Jancsi lábán meglátja a vasat.

A Sárosdi Ilus piros czipellője,
Nem sétál már többé a tömlöcz elébe;
Mert a Siák Jancsit itélték fogságra,
Csütörtökön viszik négy lovon Szegszárdra.


276.

Ki vagy, mi vagy? mit háborgatsz,
Csendesen aludni miért nem hagysz?
Alusznak mások, alhatnám én is,
Ha tetszik, lefekhetsz ott künn te is.

Talán, talán nem is ösmersz,
Gondolom, nem tudod, kivel beszélsz.
Nyisd ki, rózsám, ablakidat,
Hadd csókoljam gyönge ajakidat.

Mit jársz, mit jársz, illyen későn,
Már túl van az óra tizenkettőn,
Mért nem nyugszol csendességben,
Hogy ne rontsd magadat egészségben.

Épen, épen hozzád jöttem,
Hogy ma nem láttalak, drága kincsem.
Nem nyughatom, nem alhatom,
Mig kegyes személyed meg nem látom.

Estve, estve jer be hozzám,
Készen lesz megvetve a nyoszolyám.
Ott nyughatol, ott pihenhetsz,
Ha tetszik, jó reggel el is mehetsz.

El kell, el kell nékem mennem,
Mert holnap jó korán fel kell kelnem.
Nincs maradni módom itten,
Jó éjszakát neked adjon isten.

Adjon, adjon te neked is,
Te hozzád hasonló hiveknek is.
Jó éjszakát adjon isten!
Jó reggel elvárlak szívem itten.


277.

Szegény Bíró Jancsi
Be sokat szenvedett,
Hej, mikor a ladikból
A Dunába esett.

Eleget kajdászott,
De senki nem hallá,
Hej csak egy molnárlegény
Malomból siratá. –

Engem, szőke habok,
Csendesen vigyetek,
S ej osztán oda alá,
Oda kitegyetek.


278.

Zöld erdő zugása,
Vad galamb búgása,
Szegény Barna Péter
Szája mosolygása.

Fujd el, szellő, fujd el
Hosszu utnak porát,
Hogy meg ne találják,
Sárga csikóm nyomát. –

Leszállott a páva
Vármegye házára,
Szegény Barna Péter
Szabadulására.


279.

Barna Pista felült a lovára,
Beugratott Veszprém városába;
Beugratott Veszprém városába,
Galambjának látogatására.

Bár ne látta volna szeretőjét,
Barna szemű csalfa szerelmesét!
Barna szemű csalfa szerelmese,
Gonosz módon bánt oda benn vele.

Gonosz a lány; hej, ne higy barátom,
Jó barátom, kedves egy pajtásom,
Jó barátom, kedves egy pajtásom,
Hej, csak te vagy kedves jó barátom.


280.

Amott egy virágos kertben,
Nyugszik puha pázsit székben
Egy holt szin kisasszony, ülve,
Virágokkal körülvéve.

Egy ifjú is ott halad el,
Látásán illendő díszszel:
Mondd meg nekem, szelidecske,
Leány vagy-e vagy menyecske?

Én sem leány sem menyecske
Nem vagyok, én szelidecske;
Én egy kerti virág vagyok,
Már lassan el is hervadok.

„Ha te virág vagy a kertben,
Én meg harmat leszek ebben.
Estve a virágra szállok,
Reggelig rajta maradok.“


281.

Gyere haza, édes anyám,
Betegen fekszik édes apám.
Mindjár mindjár, édes lányom,
Csak egy tánczot járok,
Egy pohár bort felhörpentek,
Egy szép legényt látok.

Gyere haza, édes anyám,
Meghalt már az édes apám.
Mindjár mindjár, édes lányom,
Csak egy tánczot járok,
Egy pohár bort felhörpentek,
Lesz már más apátok.

Gyere haza, édes anyám,
Temetik már édes apám.
Mindjár mindjár, édes lányom,
Csak egy tánczot járok,
Egy pohár bort felhörpentek,
Van már más apátok.


282.

Elment a vén ember,
Leányt kérni ő magának;
Ő magának, ő fiának,
Ő magának, ő fiának.

Haza vitte a menyecskét,
Kiment a menyecske az utczára.
Játszodozni, mulatozni,
Játszodozni, mulatozni.

Utána ment a vén ember,
Haza, haza, te menyecske!
Nem azért vettelek én el,
Hogy az utczán játszadozzál.

Hanem azért vettelek el,
Ringyem rongyom varrogassad,
Rühes hátom vakargassad,
Tüskés bajszom nyalogassad.

Elment, elment a vén ember
Az erdőre tüzet rakni,
Tűzet rakni, ludat sütni,
Tüzet rakni, ludat sütni.

Utána ment a menyecske,
Belé taszitá a tüzbe.
Mind elégett vén szakálla,
Csak megmaradt csontja álla.

Átkozott légy, vörös hagyma!
Keseritsd meg a szememet,
Hogy sirassam vén uramat,
De még jobban a ludamat.

Mert a ludam szép bubos volt,
De az uram vén hunczut volt,
De az uram vén hunczut volt.

 _Fertővidék_.


283.

Oh én édes komám uram!
Nem látta kend az én uram!
Tegnap elment a vásárra,
Nem jött haza vacsorára.
Ej már nem tudhatom,
El sem gondolhatom:
Hová ment el, hová lett el,
Talán csak a föld nyelte el.

Oh én édes komám asszony,
Én kendnek csak azt mondhatom:
Tegnap jókor regvel
Házam előtt ment el.
De igen sirt, és zokogott,
Még jó regvelt sem mondhatott.

Oh én édes komám uram,
Merre ment hát az én uram?
Addig járok, kelek,
Mig reá nem lelek,
Megölelem, megcsókolom
Soha többé meg nem bántom.

Oh én édes komám asszony,
Én kendnek csak azt mondhatom:
Tegnap viradtára,
Egy cserfa ágára
Felakasztá sugár nyakát,
Ugy végezte házasságát.

Oh átkozott csunya mérgem!
Hogy pokolba vivé férjem.
Oh én nagy szemtelen,
Helyemet sem lelem,
Adjatok hát egy zsineget,
Én is utána elmegyek.

Kend már roszul gondolkodik,
Hogy zsinegért sohajtozik,
De mivel kend azt fogadta,
Hogy életét megjobbitja:
Én már most kimondom,
Többé nem titkolom,
Ő van pipacsárdában
Ott iszik, tánczol bujában.

 _Fertővidék_.


284.

Bodó Maris patyolatja,
Hábor Miska lobogtatja,
De mind addig lobogtatja,
A farsangon haza kapja,
    A farsangon haza kapja.

Harangoznak, harangoznak;
De nem délre harangoznak,
Szöke piros leányt hoznak,
Az elébe harangoznak,
    Az elébe harangoznak.




VEGYES DALOK.


285.

Mikor én nőtelen voltam,
A kapuba kiállottam:
Egyet kettőt kurjantottam,
Mindjárt tudták hogy én voltam.

De mióta házas vagyok,
A kapuba kiállhatok:
Akármennyit kurjanthatok,
Még se tudják, hogy én vagyok.


286.

Megverek valakit,
Vagy engem valaki,
De az én rózsámat
Ne szeresse senki.

Vagy levág valaki,
Vagy én le valakit,
Hej de galambomhoz
Nem bocsátok senkit.

 _Karancsvidék_.


287.

Kár a szép asszonyt megverni,
Mert a szépen tud ölelni.
Szalad az asszony ki felé,
Ugrik a kontya le felé.

 _Karancsvidék_.


288.

Utczu kis lány, de megnőttél,
De kár, hogy férjhez nem mentél!
    Kértek engem, de nem mentem,
    Mert még akkor nem volt kedvem.
    Mentem volna, de nem vittek,
    Engem itthon felejtettek.

 _Karancsvidék_.


289.

Félre tüdő a májtól!
Félre legény a lánytól!
Erre te, ide te!
De szép legény vagy te, te.

 _Karancsvidék_.


290.

Réz tepsiben sül a málé,
Majd menyasszony leszek már én.
    Ma menyasszony,
    Holnap asszony,
    Holnapután komám asszony.

 _Jászság_.


291.

Szeretőmnek szerettelek,
De férjemnek nem szeretlek,
De férjemnek nem szeretlek,
Mert nagyon megösmertelek.

 _Karancsvidék_.


292.

Tul a Dunán, nem messze
Tarka szoknyás menyecske.
Ugy szerette az urát,
Hogy kirúgta két fogát.


293.

Hörcsök bujjon a mentédbe,
Láttam, ki ült az öledbe.
    Akárki ült az ölembe,
    Mégis te voltál eszembe.
    Zsup!

Ördög bujjon magába,
Mit válogat a lányba!
Egyik ollyan, mint másik,
Ha lefekszik, elalszik.


294.

Tedd le rózsám a szürödet,
Hadd ugorjam veled egyet.
Nem teszen le a szűrömet,
Úgy is ugrom veled egyet.


295.

Ha érzed fogad fájását,
Járd körűl az akasztófát,
Szakits egy szálkát belőle,
Piszkáld meg a fogad véle,
    Eszem adta!


296.

Szeretem én azt a pávát,
Ki el nem hullatja tollát.
De még jobban azt a lánykát,
Ki szépen viseli magát.


297.

Járd meg, borzas, neked illik,
Ott törjék el, a hol hajlik.
Illik a táncz a borzasnak,
Minden haja mozog annak.


298.

Hallod hallod, hogy eljártan!
Az uramat borotváltam.
A nyakába szalasztottam,
Mert magam is ugy akartam.


299.

Fáj a kutyának a lába,
Megütötte a szalmába.
Ördög bujjék a lábába,
Mért nem huzza topánkába.


300.

Ékes a Berencs városa,
Ékes annak a határa.
Ott terem a rima[12] sóska.
Édes a szép lánynak csókja.


301.

Mindennek van szeretője, csak én nekem nincsen,
Kinek kettő, kinek három, nekem egy csep sincsen.
Ha az isten egyet adna, bizony megbecsülném,
Kezét, lábát öszvekötném, a füstre feltenném.


302.

Vas a patkóm, réz a szege,
Kedvesemnek kék a szeme,
Ha a festőhöz vihetném,
Talán barnára festetném.

 _Jászság_.


303.

Mind bolond az a dáma,
Kinek pap az mátkája.
Lám az enyim gavallér,
Takaros mint a tallér.

 _Jászság_.


304.

Hej a szendi kis leányok
Mind a templom előtt állnak;
    Szidják, átkozzák a papot,
    Mért hagyott rövid farsangot.

  [12] Savanyú.


305.

Azt mondják: legény vagy;
Az biz! isten nyila!
Hej a te legénységed
Elvitte a Tisza.


306.

Komám asszony, adjon nekem szállást,
A kordémnak a félszerben állást.
Akár merre legyen a kereke,
Csak a rudjának legyen jó helye.


307.

A vasadi pusztaszélen
Kész az akasztófa régen.
A ki megunta világát,
Akaszsza fel oda magát.


308.

Kinek vagyon öreg ura,
Igazitsa országutra.
Vessen tarisznyát nyakába,
Menjen pokol kurvanyjába.


309.

A te ujjod üveg hintó,
Hej az én gyürűm szolgabiró.
Nyissuk fel az üveg hintót,
Tegyük belé szolgabirót.


310.

Ha kicsiny is a legény,
Lehet azért vőlegény.
Széket tesznek alája,
Úgy megy föl a kis ágyra.


311.

Az én bátyám eszét
Zacskóba kötötte,
A zacskó zsiros volt,
A kutya megette.
Már most János bátyámnak,
Egy csep esze sincsen.


312.

Bécsből hoztam feleséget,
Még sem kaptam nyereséget.
Hej feleség, feleség!
De nincs benned nyereség!


313.

Meghalt, meghalt a vén kalmár,
Talán többé meg nem csal már,
Mert a ki illy deszkát árul,
Nem jön haza a vásárrul.


314.

Cserebogár, cserebogár!
Mondd meg nekem, mikor lesz nyár?
Mikor a tök virágozik,
A vén asszony bogározik,
Akkor lesz nyár.


315.

Mig a leány hajadon, hajadon,
Viczkándozik szabadon, szabadon,
De ha egyszer párja van, párja van,
Dizzeg, duzzog magában, magában.


316.

Elvettem egy vén leányt, mit csináljak véle?
Életemnek szűz virágát megkötöttem véle;
Szűz Mária, szent József! szabadíts meg tőle,
Isten engem úgy segéljen! elszököm mellőle.


317.

De jóra gondoltam,
      Hogy megházasodtam:
Talán örömemben
      Felakasztom magam!


318.

Két menyecske szeretőm volt,
Mind a kettő szabóné volt,
Két vén asszony kerítőm volt,
Mind a kettő boszorkány volt.

Az egyiket megégették,
A másiknak fejét vették;
Azt bizony jól cselekedték,
Mert ők azt megérdemlették.

 _Arad megye_.


319.

Én nem tudom, a világ
Kinek szoros, kinek tág;
Nekem ugyan a világ
Se nem szoros, se nem tág.

 _Arad megye_.


320.

Hallod-e, te batyus zsidó!
Van-e nálad pirosító?
    Az én rózsám ollyan sárga,
    Rá megyen száz forint ára.

 _Torontál_.


321.

A tárkányi biró lánya
Férhe menne, de nincs ágya.
Még a belé való tollut
A réten hordozza a lúd.

 _Egervölgy_.


322.

Csak azt mondják, hogy én korhely vagyok,
Éjjel nappal a korcsmában lakok,
Dolgozok én, mikor nekem tetszik,
Mikor, rózsám, pénzed fogyatkozik.

 _Egervölgy_.


323.

Haragszik rám a maklári bíró,
De még jobban a főszolgabíró;
Csak azt írja nekem a levelbe:
Megállj hunczut! kerülj a kezembe!

 _Egervölgy_.


324.

Ha felülök a lovamra,
Keresztet vetek magamra;
Én nem tudom, melly órába
Kitörik a lovam lába.

 _Egervölgy_.


325.

Szeretnélek, szeretnélek:
De elvenni nem mernélek.
Mert azt hallom te felőled,
Hogy rosz asszony lesz belőled.


326.

Szüret után egy hétre,
Rá üzenek szülédre:
Vegyen engem vejének,
Téged apám menyének.
A pap adja az áldást,
Megigyuk az áldomást.


327.

Meghalt a juhász, oda a juhász!
Ki mondja majd a kutyának:
    Kadarcs ne! füty!
Meghalt a kocsis, oda a kocsis!
Ki mondja majd a lovának:
    Sárga ne! hih!


328.

Vörös korsó, égettbor,
Kályhába bújt a rektor.
Jöjjön ki rektor uram,
Nincs már itthon az uram.


329.

Ha azt mondják a gazdagok,
Miből élnek a parasztok:
    Eladják a gazdag lovát,
    Úgy fizetik a bor árát.


330.

Dunna, dunna, be puha!
Kimaradtam alóla.
Ám a legény azt mondja,
Alá jutok valaha.


331.

Oh átkozott kalamajka!
Ki a szüzet földhöz vágta.
A szoknyáját fölhajtotta,
Fehér lábát kimutatta.
Oh átkozott kalamajka!
Mért a szüzet földhöz vágta.


332.

Oh be édes, oh be jó
A csongrádi mogyoró.
Abból bizony nem eszel,
Mig menyasszony nem leszel.
Akkor is csak úgy eszel,
Hogyha velem lefekszel.


333.

Hála legyen az istennek,
Hogy nincs szarva az egérnek,
Mert ha neki szarva volna,
Minden kazalt széjjelszórna.


334.

Jaj istenem! mit csináljak,
Férjhez menjek, vagy szolgáljak?
Férjhez megyek, csókot kapok,
Szolgálatban ruhát varrok.


335.

Borsos-győri kirifántos menyecske,
Ki volt nálad látóba a mult este?
Gyertyavilág ablakodba,
Juhász legény az ágyadba.


336.

Sötét van az erdőn éjtszaka;
Este felé, héj, ne menj oda.
Hej nem jó ott járni a lánynak,
Ki szeretőt keres magának.


337.

Megiszom a jó bort
Csutora nélkül is,
Lefekszem az ágyba
Szép asszony nélkül is.


338.

A kazai útcza csupa fa,
Tetejében virit a rózsa;
Barna legény sétál alatta,
Kalapjára hull a virága.


339.

Mikor pénz van a zsebemben,
Nem iszom akkor a hitelben;
Tajtékpipa kevélységem,
Istenben van reménységem.


340.

Szép a fekete bárány,
A fekete szemű lány.
A legény, is ha barna,
Kinek göndör a haja.

 _Ung_.


341.

A ki szép búzát akar aratni,
Háromszor kell az alá szántani.
A ki szép asszonyt akar tartani,
Nem kell azt a mezőre hajtani.


342.

Kis lány vagyok én,
Majd meg nőlök én.
    Kell-e rózsa vagy ibolya?
    Azt is adok én.


343.

Kicsin vagyok én,
Majd megnövök én,
Mint a tüdő a fazékbul,
Kidagadok én.


344.

Hej galambom, szép barna galambom!
Zsebemben van két bankó forintom.
Bánja meg bár mind a két forintom:
Kimulatom magamat, galambom.

Haj! mi haszna, haj mi haszna járom,
Galambomat csak hiába várom;
Mind hiába várom galambomat,
Kivel kimulathassam magamat.


345.

Kicsapott a Sajó a partjára,
Isten veled, rózsám, utoljára.
Lemenek a Tisza mellé lakni,
Ott fogok szép szeretőt tartani.

Böszörményben töltöttem a nyarat,
Kedves rózsám, be rég nem láttalak.
De minek is sietnék én hozzád,
Mikor az egész világ rám kiált.


346.

Elhagyott szeretőm,
Egy hétre, kettőre;
De ha én elhagyom,
Elhagyom örökre.


347.

Csizmadia legényeknek
Nincs nadrágjok, szegényeknek;
Akár micsa időtájban
Járhatnak ők egy gatyában.


348.

Jól meggondold, rózsám, házasságod dolgát,
Hogy kivel kötöd be két szemed világát.
Mert nem tarka kendő, hogy megfordithatnád,
Se nem kölcsön kenyér, hogy visszaadhatnád.


349.

Be haragszom a szememre,
Mért kacsingat a legényre,
De még jobban a szivemre,
Mért vágyik a szerelemre.


350.

Cseresznyefa levelestül, ágastul;
Hogy válunk el, kedves rózsám, egymástul?
Ugy válunk el, kedves rózsám, egymástul,
Mint a fényes csillag a holdvilágtul.


351.

Végy el engem, kincsem,
Kilencz ingem készen.
Ujja hía, válla likas,
Egy csep alja sincsen.


352.

Aranyosi kis leány!
Gyere által a Dunán.
Mindjárt megyek, angyalom,
Fehér szoknyám fodrozom.


353.

Kis kertemben rózsa nyilik,
Barna rózsám hozzám illik;
Mi haszna, ha hozzám illik:
Ha nem lehet velem mindig.


354.

Te kis leány, ne bízd el magadat,
Rojtos kendő veri a farodat.
    Ha az isten azt engedi érni,
    Esztendőre selyem is verheti.

Te kis leány, ne bízd el magadat,
A legények verekesznek rajtad.
    Mert az neked nem igen becsület,
    Faluházán forog a leveled.

 _Keszthely_.


355.

Azért rózsám, ne bizd el magadat,
Hogy patyolat ing nyomja válladat.
Ha az isten nekem talál adni,
Tudok még én neked ollyat varrni.

 _Nyirség_.


356.

Esik eső ki felé,
Hajt a juhász be felé.
A Nánika udvarán
Szaporodik a bárány.


357.

Eltemették már az öreget,
Lábához tették a keresztet.
Azt sem tudják merre a feje,
A pap is a lábát szentelte.
Majd nehéz lesz a feltámadás,
Nem ér oda akkor, mikor más.

 _Veszprém_.


358.

Esik eső, csepereg,
Az én rózsám kesereg!
De mi haszna kesereg,
Kötény alatt a gyerek.


359.

Szép a pávának a tolla, aranyos,
Nem vagyok én a rózsámmal szabados.
Megérem én azt az időt, de nem most,
Leszek még én a rózsámmal szabados.


360.

A legénynek ha van uj subája,
Uton, kocsmán csak a lányt vizsgálja.
A leánynak ha van gyolcs viklája,[13]
Bátran mehet a kérő hozzája.


361.

Mikor az árvát fésülik,
Két orczáját pofon verik;
Mikor az ételt beviszik,
A kis árvát kirekesztik.


362.

De haragszom a szemedre,
Minek kacsint a szemembe,
De még jobban a szívedre,
Minek gerjeszt szerelemre.


363.

A kinek mostoha anyja vagyon,
Az a két szemeit sírja agyon.
A kinek hív szeretője vagyon,
Annak az élete kedves nagyon.


364.

Már mi nálunk azt kapták szokásba:
Nem lakhatnak az alacsony házba.
A kisasszony, nagyra vágy a szive,
Letörik a bodros fejkötője.

 [13] Baranyai tájszó: pendel.


365.

Kocsmárosné! ejnye, ejnye,
De kicsiny a kend üvege!
Furja kend ki az üvegét,
Ne csalja kend a vendégét.

Korcsmárosné! ejnye, ejnye,
De piszkos a kend kendője.
Mossa ki kend a kendőjét,
Ugy várja kend a vendégét.


366.

Éjtszaka huhogat a bagoly,
Mert nem lehet annak mindenkor.
Éjtszaka virad a legénynek,
A hol ágyat vetnek szegénynek.


367.

Lágy a kenyér, pirítani nem lehet;
Kicsiny a lány, férjhez adni nem lehet
Meg kell előbb kérdeni a leánytól:
Ad-e csókot a legénynek magától.


368.

Édes szívem, kisasszony,
Ki fekszik az ágyadon?
Tarka macska, egerész,
Barna legény heverész.


369.

Apró fának apró a virága,
Barna legény fekete subába;
    Szőke kis lány alá huzta magát,
    Még is kilátszik a karton kabát.


370.

Ritka búza, ritka,
Kiben konkoly nincsen,
Ritka a szerető,
Kiben hiba nincsen.
Mit ér a nagy erdő
Zöld levele nélkül,
Mit ér a szerelem
Jó reménység nélkül!


371.

Hová tegyem a subámat,
Hogy megleljem reggel?
Reggel rózsám, reggel,
Mikor a nap felkel.

Hová tegyem a kalapom,
Hogy megleljem reggel?
Reggel rózsám, reggel,
Mikor a nap felkel.

Hová tegyem tarisznyámat,
Hogy megleljem reggel?
Reggel rózsám, reggel,
Mikor a nap felkel.

Tedd emide, tedd amoda,
Tedd az ablakomba.
Ott megleled reggel,
Mikor a nap felkel.






MONDÁK.




1. A világ szép asszonya.

Ázsia legszebb földén, hol Ádám és Éva lakhattak, hol minden
állat, még a tehén is vadon él, a gabona vadon nő, a kenyér
fán terem, élt egy gyönyörű leány, kinek palotája egy
nagyon de nagyon szép völgy felett egy kis dombocskára
volt építve, honnan az egész világot be lehete látni.
Ugyan azon országban élt egy ifju király, ki elhatározta
hogy addig meg nem házasodik, mig a legszebb asszonyt
vagy leányt fel nem találja. – A szép kisasszony csak két
szobaleányával és öreg apjával lakott. – Az ifjú király a
legszebb gavallérok közt élt és mulatozott.

Egyszer az ifjú királynak eszébe jut, hogy jó lenne neki
megházasodni. – Felszólította tehát gavallér barátait:
mennének el széles országába, s menjenek mind addig, mig a
legszebb leányt fel nem találják. – Azzal ne gondoljanak
semmit, hogy a leány szegény-e vagy gazdag, csak hogy
legszebb legyen. – Mindenik szálljon meg abban a városban,
mellyikben azt a leányt megtalálja, a mellyik neki
legszebbnek látszik, és onnan irjanak neki levelet, hogy ő
osztán mindenüvé elmenvén, a sok szép közül a legszebbiket
válaszsza ki, a mellyik neki leginkább tetszik. Egy esztendő
alatt mind a hetvenhét barátjától levelet kapott, még pedig
mind a hetvenhéttől egy helyről, onnan, hol egy igen szép
völgy felett egy kis dombocskán egy arany palota látszik,
melly palotában egy kisasszony, két szoba leány és egy szép
öreg ember lakik, melly palotának négy ablakából az egész
világra be lehet látni.

A királyfi nagy násznéppel indult a világ legszebb
leányához. – Ott találta hetvenhét barátját, kik mind
szerelemhideglelésben sínlődtek, s a palota pagyimentomán,
selyem fűnek a szalmáján, mind egy szálig sóban feküdtek.

Mihelyt a gyönyörüséges leányt meglátta az ifju király,
elkiáltotta magát: téged teremtett nekem az isten, te az
enyim, én a tied, egy sirban akarok nyugodni veled. –

A kisasszony is erősen belé szeretett a szép királyfiba,
egy szót sem birt hozzá szólani szerelmetességében; csak
megölelte sugár derekát, s atyjához vezette. – Öreg atyja
sirt örömében, hogy valahára akadt ember, kit az ő leánya
szeret, ki eddig minden férfiút rútnak talált. Rövidesen
túlestek kézfogón és esketésen. – A király szép felesége
kivánatára, a szép helyre jött lakni, mellynél szebbet az egész
világon nem találni.

Volt a palota mellett egy föld kunyhó is, mellyben egy
öreg boszorkány lakott, ki a kisasszonynak minden titkát
tudta, ki a kisasszonynak, mikor kellett, tanácsot adott, ki a
kisasszony szépségét az egész világnak eldicsérte, s a
hetvenhét gavallért az egész világról a palotába gyüjtötte. Ez
a lakodalom estvéjén a világ szép kisasszonyához ment,
dicsérte a királyt, annak szépségét és gazdagságát s mikor már
vagy két óráig dicsérte, egy nagyot sohajtott.

A szép kisasszony kérdte, miért busúl, ha az ő férjét
olly szépnek, gazdagnak és deréknek mondja. Csak azért
világ szép asszonya, gyönyörűséges királyném, hogy ha ti
sokáig együtt éltek, úgy te nem fogsz legszebb lenni a
világon; mert te is igen szép vagy, férjed is legszebb a férfiak
közt, ha nektek leányotok talál születni, az szebb lesz
náladnál, szebb lesz a hajnalcsillagnál. – Ezért szomorkodom
én, világ szép asszonya!

Igazságod van, jó néni! én tanácsodat követem, mit
mondasz? – mondj akármit, én megcselekszem, csak hogy
én maradjak legszebb asszony e világon. Ezt mondta a szép
kisasszony a vén boszorkánynak.

Adok én neked egy csomó pamutot; mikor férjed melléd
fekszik, tedd ajakadra a pamutot, de vigyázz, hogy meg
ne nedvesítsd, mert méreg lesz rajta, ha férjed a tánczból
izzadtan megy hozzád s megcsókol, egyszerre szörnyü halált
fog halni.

A kisasszony azt tette, mit a boszorkány mondott, s az
ifjú király már reggel halva találtatott. A méreg ollyan volt,
hogy nem lehetett a doktoroknak kitudni sehogy se, mitől
halhatott meg a király.

A menyasszony özvegyen maradt, ismét szobaleányaival
és öreg apjával lakott, megesküdött, hogy soha senkihez
férjhez nem megyen, nem is ment.

Mégis hogy hogy nem? mi isten csudájából? egynéhány
hónap mulva azt veszi ő észre, hogy másod magával
van; lefut a vén boszorkányhoz, hogy mi tevő legyen?

A boszorkány egy tükröt adott neki, s azt tanácsolta:
ettől a tükörtől minden reggel kérdd meg, van-e te nálad
szebb asszony, mig ez azt mondja: nincs, még sokáig nem
is lesz, addig nyugodt lehetsz, ha pedig azt mondja, hogy
van, vagy lesz, azon majd segítek én.

Örömmel kapta el a világ szép asszonya a tükröt a
boszorkánytól, s alig ért be öltöző szobájába, alig tette le a
kis tükröt az ablak párkányra, mindjárt azt kérdezte a kis
tükörtől: ugyan édes kis tükröm, van-e nálamnál szebb
asszony a világon? A tükör azt mondta: nincs még, de nem
sokára lesz, ki kétszerte szebb lesz mint te.

Szinte megháborodott bújában a szép asszony, s megmondta
a boszorkánynak, mit mondott neki a tükör.

Sebaj! mondta a vén banya; hadd szülessék meg, majd
elteszszük láb alól.

A világ szép asszonya lebetegedett. – Lett egy
gyönyörüséges kis leánya, kire rosz szemmel vétek volt nézni.
– Meg se nézte a rosz asszony az isten legszebb csudáját,
tükrét kapta elő, s attól kérdezősködött: ugyan édes
szép kis tükröm, van-e szebb teremtése az istennek nálamnál?
A tükör azt mondta: te is igen szép vagy, de kis leányod
hétszerte szebb.

Alig gyógyult fel a beteg ágyból, tüstént a vén banyával
tanácskozott, ki midőn a gyermeket kezébe vette,
felkiáltott, hogy még illyen gyönyörü teremtést soha nem látott,
de mikor már a szép kis leány nézésében eléggé gyönyörködött,
annak szeme közé köpött, betakarta képét, s figyelmeztette
a szép asszonyt, hogy tekintsen a gyermekre akkor,
mikor ő azt három óra mulva kibontja, el fog rajta csudálkozni,
millyen ocsmánynyá válik gyönyörű gyermeke.

Nyughatatlan volt a szép asszony, s kérdte a vén banyát,
szabad-e neki a tükörtől kérdezősködni? Óh szabad, mondá
a boszorkány, tudom, hogy te vagy már eddig is legszebb a
világon.

A tükör azt mondta: te is szép vagy, de leányod hetvenhétszerte
szebb, mint te. Majd a méreg ette meg a szép
asszonyt, de a vén banya csak mosolygott, bizva ezer
mesterségében. A három óra eltelt, a kis leányt a takaróból
kibontották. – A boszorkány elájult mérgében, mert a kis
leány nem hétszer, hanem hetvenhétszer lett szép attól, mitől
más gyermekek rút csudákká ocsmányultak. – Mikor ájultából
fölébredett, azt tanácsolta a szép asszonynak, hogy azt
meg kell öletni; mert azon az ördög hatalma nem fog. A
szép asszony öreg apja látva leánya gyalázatát, hogy az megesett,
szörnyü halált halt. A szép asszony csaknem halállal
emésztette meg apja kimulását. Hogy szomorúságát felejthesse,
meghagyta leányát tizenhárom esztendeig életben; de
a kis leány minden napon szebb lett. Nem állhatta tovább az
asszony a dicsőséget, oda adta a vén banyának, hogy ölje
meg. Kapott a boszorkány a konczon, elvitte azt egy rengeteg
erdőbe, ott midőn kezeit összekötözte szalma kötéllel,
fejére szalma koszorút font, derekára szalma övet készített,
hogy azokat meggyújtván, tüzzel emészsze föl az isten
legszebb remekét, nagy kiabálás támadt az erdőben, s olly
sebességgel rohant a vén boszorkány és szép leány felé
tizenkét zsivány, mint a madár. – Egy közűlök megragadja a
leányt, másik főbe kollintja, s jól megöklözi a vén banyát. A
boszorkány halottnak tette magát; a zsiványok ott hagyták
fekve a gonosz lelküt, a szép leányt pedig, ki a rémülés miatt
elájult, gondosan vitték ölükben. Fél óra mulva felébredt
a vén boszorkány, s inalt a vár felé, mellyben a világ
szép asszonya lakott. – No királyné! ne kérdezd többé
tükrödet, magad vagy a legszebb teremtés e világon, földben
nyugszik gyönyörü leányod. – A szép asszony ugrált
örömében, s megcsókolta az ocsmány boszorkányt. –

A szép kis leány midőn ájultából fölébredt, egy csinos
kis házban, tiszta ágyban találta magát, ágyát tizenkét ember
állta körül, kik suttogva dicsérték szépségét, millyet még
ember fia soha nem látott. Jámboran nézett a rábámuló nagy
bajuszú férfiakra az ártatlan, fölkelt lágy fekvő helyéről, s
köszönte a jó embereknek, hogy őt azon borzasztó asszony
kezéből kiszabadították. Később kérdezte tőlük, hol van ő,
mit akarnak vele? ha megakarják ölni, ne késsenek, ő örömest
hal meg, csak ne azon irtóztató boszorkány ölje el, a
a ki őt meg akará égetni.

A tolvajok közt egyik sem birt szólani, annyira elérzékenyítette
szivöket azon édes beszéd, millyet még ők emberajakról
soha nem halottak, s azon jámbor tekintet, melly
a vad bikát is megszelídítené. Végre egy csinosan öltözött
zsivány megszólalt: te gyönyörü teremtése az istennek! jó
szivü, rosz erkölcsü emberek között, tizenkét zsivány közt
vagy; megszabadítottunk egy undok csuda kezéből, kit én
agyon ütöttem, s úgy hiszem meg is öltem, – megölni a
világért sem akarunk, sőt az egész világgal harczba állanánk
érted. – Légy a mi házunk ékessége, a mi szemünknek
gyönyörüsége, mi szemednek szádnak tetszik, elhozzuk
akárhonnan, hol csak ember jár; – légy a mi leányunk, mi
neked leszünk mindened, atyáid, bátyáid, testvéreid, őrizőid,
s mikor parancsolod, katonáid. – A leányka mosolygott,
örült, a zsiványok közt több boldogságot talált, mint édes
anyja palotájában, mindeniknek megfogá kezét, magát
mindeniknek oltalmába ajánlá, s főzéshez fogott. A zsiványok
közt a legöregebbik egyet kiáltott, és három fehér ruhába
öltözött erős leány jött elő egy barlangból, kiknek megparancsolta,
hogy az ő királynéjoknak parancsolatját egyszerre
teljesítsék, mert ha ellenök csak egy szót panaszkodik is,
disznóhalállal halnak meg. – A kisasszony a három leányhoz
is szivességgel beszélt, s őket társainak nevezte.

Vigan mentek a zsiványok fosztogatni az országút szélére,
s daloltak, fütyöltek örömükben, hogy az ő házuknak
és társaságuknak e világon legszebb királynéja van.

A világ szép asszonya szinte megunta magát, senkitől
nem hallotta már magát dicsértetni rég óta, unalmában elővette
tükrét, s hozzá így szóla: édes szép kis tükröm! van-e
nálamnál a föld kerekségén szebb teremtés? A kis tükör így
felelt: te is igen szép vagy, de a leányod ezerszerte szebb!

Egy kicsibe mult, hogy a világ szép asszonyát a rosz
ki nem törte ijedtében és mérgében, hiszen ő nem is tudta
gyanítani, hogy az ő átkozott leánya élne; s mint a kinek az
esze elment, úgy futott a boszorkányhoz panaszra: mit
mondott néki a tükör.

A boszorkány azonnal utnak indult, czigány asszony
képében, elérkezett az udvar kerítéséhez hol a szép kisasszony
lakott. Az udvar virágokkal, nagy rózsákkal volt beültetve,
a virágágyak közt gyönyörű királynéi ruhában sétált
a kisasszony, kit midőn a banya meglátott, csaknem meghasadt
a szive, mert még ollyan szépséget, mint a millyen a
kisasszony, gondolni sem birt. Felkullogott az udvarra a
virágágyak közé; látá, hogy a szép kisasszony ujja teliden
tele van a legdrágább gyémántos gyürükkel. Megcsókolta a
kisasszony gyönyörü kezét, s kérte, hogy engedné meg neki,
hadd húzzon ujjára egy gyürüt, mellynél drágább egy sincs
ujjain. A kisasszony megengedte, s az ujjára húzott gyűrüt
meg is köszönte. De midőn a házba bement, egyszerre összerogyott,
mint a ki meghalt.

A boszorkány haza futott, megvitte a jó hirt a szép
királynénak, ki a tükörtől tüstént kérdezte, van-e ő nálánál
szebb élő asszony e kerek ég alatt? A tükör azt mondta:
nincs. – Örült, majd megőrült örömében a szép asszony,
hogy ismét ő a legszebb, s a boszorkánynak egy marok aranyat
adott.

Délre haza szállingóztak a zsiványok a rablásból, hát
majd fává lettek, mikor látták, hogy az ő udvaruk s házuk
dicsekvése halva fekszik. – Jajszóval siratták mindnyájan a
szép halottat. Fenyegetve kérdezik a leányokat: mondanák
ki, mit csináltak vele; de azok legkeservesebben siratták a
jó teremtést, szólani sem tudtak, csak annyit mondott egy,
hogy egy czigány asszonynyal beszélgetett egy darabig, s
mihelyt az elment, egyszerre leesett lábáról. Sok sirás után
kiteríteni készültek imádott királynéjokat, lábbeliét leoldották,
hogy szebbet vonjanak gyönyörű lábaira, gyürűit vonogatták
le, hogy azokat kitisztogatva tegyék ismét vissza
ujjaira. – A mint kisujjáról legutoljára egy legszebb gyürüt
levont a zsivány, a kisasszony felült s szépen mosolygott,
mondta hogy igen jól aludt, szépeket álmodott; de ha
azt a gyürűt le nem huzták volna ujjáról, mellyet ma egy
czigány asszony vont rá, soha fel nem fogott volna ébredni.
A zsiványok a gyilkos gyürűt fokosaik fokával porrá törték,
s megkérték gyöngy királynéjokat, hogy rajtok kivül senkivel
ne beszéljen, mert a többi emberek gonoszak, irigykednek
a szépségre, de ők imádják.

Jól ebédelve, nyugodtan és dalolva mentek a zsiványok
napi munkájukra, s egy pár hétig semmi sem történt a szép
kisasszonyon, de két hét mulva ismét megunta magát a világ
szép asszonya, s kérdezte tükrétöl: van-e az élők közt e
földön ő nála szebb asszony? A tükör azt mondta: te is igen
szép vagy, de leányod még ezerszerte szebb. – A haját
tépte mérgében a világ szép asszonya, s ment panaszra a
boszorkányhoz, hogy leánya ismét él. – A boszorkány utra
kelt. A virágágyak közt találta a szép kisasszonyt. – Zsidó
asszony formát vett most magára a boszorkány, csudálkozva
dicsérte az aranyos, gyémántos tűket, mellyekkel kezkenője
össze volt akasztva, s kérte a kisasszonyt engedné meg neki,
hadd szúrjon ő is egyet emlékül azon tűk közé, mellyek
kebelén ragyognak. Mind azon tűk közt legszebb volt az, mit a
zsidó asszony képü boszorkány dugott a kisasszony kebelébe.
– A kisasszony megköszönte az emlékajándékot és
sietett főzni. De a ház közepén nagyot sikoltva
összerogyott, meghalt. –

Volt a világ szép asszonyának öröme, mikor a boszorkány
vigan jött haza a munkáról, s a tükör is bizonyította,
hogy a leány nem él többé.

A zsiványok jó előre örűltek, hogy ismét megláthatják
a gyönyörü leányt, kit a napok fogyta mindig szebbé szebbé
tesz; de midőn a három szolgálót jajszóval hallották sirni,
minden kedvök elveszett, sirtak ők is, mikor a gyönyörü
halottat meglátták, mintha apjok, anyjok a terítőn fekünnék.
Sirdogálva hordták be hárman a terítő deszkákat, mig a többi a
leányt vetkeztette és mosogatta. A mint a tűket szedik ki felé
kendőjéből, megtalálnak azok közt egy gyönyörü ragyogásut,
hozzá kap a szép tűhöz kettő is, hogy azt majd ő dugja
a szépen felöltöztetendő kisasszony mellére, de a szüz
királyné fölkelt, s megbeszélte, hogy mostani halálát egy zsidó
asszony okozta. A zsiványok a melltűt öt ölnyire ásták be
a földbe, hogy valahogy elő ne keríthesse valami gonosz
lélek.

Nincs nyughatatlanabb teremtése istennek az asszonynál;
az is baj neki ha szép, az is, ha nem. – Ha szép azt
szeretné, hogy azt neki valaki mindig mondaná; ha nem szép,
szeretne szép lenni. A világ szép asszonyát megint körülfogta
a gonosz lélek, megint kérdezősködött a tükörtől:
van-e ő nála az élők közt szebb teremtés? A tükör leányát
szebbnek mondta.

Már most mindennek elmondta dühösségében a vén boszorkányt,
s fenyegette, hogy ha leányát igazán meg nem
öli, megmondja a világnak, hogy minden roszra ő vitte; ő
ölette meg vele gyönyörü férjét, ő adta a gonosz tükröt,
melly miatt meg se halhat nyugodtan.

A banya semmit sem szólott, csak nagy dirrel durral
elment. – Szép leánynyá vált. Bement egyenesen a házba,
mellyben a kisasszony öltözött, azt hazudta, hogy őt a zsiványok
fogadták meg, hogy ő öltöztesse mindig, mert valami
czigány meg zsidó asszony már kétszer megölte, s azt mondta,
hogy a zsiványok azt is parancsolták, hogy ő az öltöztetésen
kivül soha semmit ne csináljon. Az ártatlan lélek elhitte,
mit az ördög beszélt, kibontatta haját az álnokkal,
megfésültette, s ismét befonatta a legújabb divat szerint, hányta
tekerte, a hajtűket helyökre rakta; de egyet ő is hozott
magával, és azt úgy a haj közé rejtette, hogy az egy cseppet
se látszott ki onnan. Kikéredzkedett egy pillantásnyi időre
az új szobaleány: de örökre oda veszett; a kisasszony pedig
hoszas zokogás és keserves sirás között meghalt.

Sirva végezték körülte a férfiak és leányok szolgálatjukat,
gyürűit, melltűit, hajtűit mind kiszedegették, ruhájának
még a ránczait is mind szétbontogatták, de a kisasszonyt föl
nem költhették.

Most már igazán örült a világ szép asszonya; mert három
négy napig mindig kérdezgette a tükröt, s az mindig
kedve szerint felelt.

Sirtak, jajgattak a zsiványok, az étel sem esett jól egynek
sem. – Egyik azt tanácsolta: ne temessék el, igy halva
járjanak terítőjéhez imádkozni, mások azt mondták: kár lenne
a földnek illyen szép testet megemészteni, némellyek szivök
fájdalmáról panaszkodtak, s azt mondták, hogy az ő szivök
megreped, ha illy szépséget kell sokáig halottan nézniök. –
Csináltattak tehát neki vert aranyból gyönyörű koporsót, betakarták
biborba, patyolatba; fogtak egy jávor szarvast, a
koporsót annak szarva közé tették, hogy igy a földbe ne
rothadjon el a drága test. – A jávor szarvas csendesen
hordta a drága koporsót, hogy valahogy szarva közül és hátáról
le ne essék. Mikor Persia országban járt, a persa király
huszonhárom éves fia épen vadászni ment egyes egyedül.
– Meglátja a jávor szarvast és szarva közt a pompás
arany koporsót; kivett a táskájából egy font czukrot, mind
megétette a szarvassal, a koporsót levette róla. – Reszketve
bontotta fel az arany koporsót a persa király fia. – Midőn
kibontja a patyolatot, meglát egy halottat, millyen még neki
a képzeletében sem volt soha, költögeti, csókolgatja, letérdepel
melléje. – Kéri az istent támassza fel neki; de az
mégis halva fekszik. – Elviszem, – mond végre zokogva –
szobámba; ez régi halott, még sem szagos; halva is szebb
ez, mint Persia leányai élve.

Sötét estve ment haza a királyfi, s köpönyege alatt vitte
az arany koporsót. Sokáig siratta halottját, s vacsorálni
ment. – A király aggodalmasan nézett fia szeme közé, nem
merte tőle kérdezni bajának okát. Éjjelre mindig elzárkozott,
s miután halott kedvesét keservesen megsiratgatta, elaludt,
éjjel ha fölébredett, ismét sirt.

A királyfinak volt három leány testvére is. – Igen
jó leányok voltak, nagyon szerették testvéröket. Leskődtek
a kulcslyukon estvénként, de semmit nem láthattak,
csak bátyjok zokogását hallották, és ez nekiek nagyon
nehezen esett.

A persa királynak a szomszéd ország királya hadat
izent; – már az öreg király nagyon idős volt. – Fiát
szólította fel, hogy menne el helyette, meggyőzni az ellenséget.
Szivesen igérkezett a derék fiu, pedig lelkét nagy bánat gyötörte,
hogy szép halottját itt kell hagynia; de tudván, hogy
háború után azt ismét láthatja és sirathatja, két álló óraig
szobájába zárkozva sirdogálván, s halottját végig hoszig csókolgatván,
szobáját bezárta, a kulcsot tarsolyába tette, apjától
elbucsúzott, s ment a háborúba. A jó királyleányok alig
várhatták, hogy bátyjok kimenjen a határból seregével, minden
kulcsot összeszedtek a vár lakatosánál, s addig addig
próbálták testvérök szobáját nyitogatni, mig utoljára egygyel
csakugyan kinyilt. Minden cselédet lehajtottak azon contignatiúról,
mellyen a zárt szoba volt, s magok hárman abba
bementek. Felkutattak mindent, kaszlit, almáriomot, még az
ágyat is széjjelbontották! Mikor az ágydeszkát kiszedték,
meglátják ragyogni az arany koporsót, hirtelen föltették azt
az asztalra, megtalálták az alvó angyalt, s mind a hárman
megcsókolták. De midőn látták, hogy nem lehet fölkelteni,
mind a hárman keservesen siratták, dörgölték, balzsamot
tartogattak orra alá; semmire se mehettek. Azután vizsgálgatták
öltözetét, az különb volt az övéknél, gyürűit, melltűit
kiszedegették, meg felöltöztették mint valami szép bábot, a
legkisebbik fésüt és illatos hajkenőcsöt hozott, hogy haját
rendbe szedje a kedves halottnak. A hajtűket kiszedték,
rendbe rakták, hogy ismét visszaduggathassák oda, a hol
voltak. Fürtökre szedték arany hajszálait, ’s úgy kezdék
fésülgetni, s mindenik fürtöt egy egy hajtűvel ékesítettek
fel; mikor a nyakcsigánál fésülték a halott haját, a fésü megakadt,
nézik, mitől nem akar a selyemszálu arany fürt bomlani,
hát egyik arany hajtű volt az akadály; azt nagy vigyázattal
kiveszi a haj közül a legnagyobbik királyleány, – s ekkor
a szépséges leánynak felnyilik a szeme, ajka elmosolyodik,
s mint a ki régi álmából ébred föl, egy kicsit nyújtózva felül,
s a koporsóból kiszáll. Nem ijedtek meg a leányok tőle,
hisz a ki halottan olly szép, elevenen sokkal szebb. –
Befutott a legkisebbik az öreg királyhoz, megmondta nekik, mit
tettek, miért sirt az ő bátyjok, és hogy ők millyen szerencsések!
Sirt örömében az öreg király; futott leánya után, s
mikor a szépséges gyermeket meglátta, igy kiáltott neki:
te lészesz fiam felesége, unokáim anyja! s ekkor az megölelte,
megcsókolta, szobájába hivta leányaival együtt. Éneklő
madarakat hozatott, hogy azok gyönyörködtessék kedves kis
új leányát. Kérdezősködött az öreg király arról, mi módon
jött ismeretségbe fiával, hol találkozott vele legelőször; de erről
a szép kisasszony semmit nem tudott, hanem elbeszélte a
mit tudott, hogy neki két ellensége van, kik őt előbb utóbb
meg fogják ölni, el fogják veszteni, azt is megmondta, hogy
ő tolvajok közt is élt, hogy azoknak kezébe őt egy vén
boszorkány adta, ki őt halálig fogja üldözni.

Az öreg király megbiztatta, hogy senkitől ne féljen,
legyen nyugodt, ide sem anyja, sem a boszorkány be nem
juthat; mert a persa bölcsek megtudják választani a rosz
lelkeket a jóktól.

A kis leány nyugodt volt, evett, ivott a király leányaival,
a királyfiról kérdezősködött, kérdezte szép-e vagy rút,
mert akár szép, akár rút, ha elvesz, én hozzá megyek. A
kisasszonyok lehozták a királyfi lefestett képét, s azt a kis
angyal annyira megszerette, hogy mindig kezébe hordozgatta,
csókolgatta.

Egy estve az a hir futotta el az országot, hogy az ifju
király meggyőzte ellenségét, s jön sietve lakó városába. A
hir igaz lett, már látszott a porfelleg, mellyet a katonák
lovai vertek. A királykisasszonyok arra kérték szép új testvéröket,
hogy menne el velök annak a szobának a szomszédjába
leskelődni, mellyben az ő koporsója az ágy alatt van.

Alig ugrott le a királyfi lováról, apjának még nem is
köszönt, legelőbb is bezárt szobáját nyitotta ki, s elkezdett
hangosan sirni. Kivette csendesen a koporsót az ágy alól,
s vigyázva az ágyra emelte. – Sirva nyitotta fel a fedelet;
de a koporsóban csak egy hajtűt talált; mint a szemevert,
rohant ki szobából; koporsót, ajtót nyitva hagyott; kiáltozott:
mi istentelen kéz rabolta el az ő angyalát?

Mosolygva állott előtte az angyal, kiért ő annyit sirt,
az ifjú csókot adott rá, a mennyi fért, bevitte mátkáját, kit
neki az isten adott, atyjához, ott elbeszélte, hogy s mint találta
a jávor szarvas hátán a szép halottat; a leány is elbeszélte
egész életét, a leányok elmondták, megvallották, hogy
ők bátyjok házát feltörték, s kedvesét miként hozták életre.

Örömében részeg volt az öreg király, még az napon
papot hívatott, s nagy lakodalmat tartott. – Boldogul élt a
két ifjú, kiket isten szerkesztett együvé. – A tündér
szépségü királyné megmondta férjének, hogy üldözik, s mig
anyja él, ő addig nyugodt nem lehet.

Ne félj semmit, szivem angyala, mondta az ifju király,
itt sem emberi, sem ördögi erő nem árthat neked; isten pedig
mindnyájunkkal szabad. – Ő téged, úgy látszik szeret,
s a gonoszok ellen oltalmaz.

Vallásos volt az ifju királyné, s hitte férje igaz szavait,
mert ő is igy gondolkozott.

Ez idő alatt szinte fél esztendő mult el. A világ szép
asszonya boldog volt; tükrét a por is belepte; esze ágában
sem volt, hogy leánya élne; de régi mulatságát ismételni
kivánta, tükrét leporozta, s kebléhez szorítva kérdte tőle:
van-e szebb élő teremtés nálam a föld hátán? – A tükör
válaszolt: te is igen szép vagy, de leányod hetvenhét ezerszer
szebb nálad.

Ugy elájult a világ szép asszonya a tükör feleletére,
hogy két óraig kellett vizzel locsolni, mig felébredett. –
Betegen ment a boszorkányhoz, isten nevében kérte, mentse
meg már valahára igazán őt azon átkozott leánytól: mert
különben megöli magát. – A boszorkány biztatta, hogy a
mi tőle tőlik, mindent megcselekszik.

Nyolcz hónap alatt az ifjú királyfinak ismét háborúba
kellett menni. Nehezen hagyta el kedves szép feleségét, mert
az szép reménységben, ha ki kell mondani, várandós volt.
A királynak menni kellett. – Elment, feleségét, ki igen sirt,
vigasztalta, hogy nem sokára haza jön; de az igen keservesen
sirt. – Meghagyta az ifjú király, hogy mihelyt felesége
megszabadul terhétől, azt neki egy hűséges szolgája által
levélben egyszeriben adják tudtára. – Elmenetele után kevés
idővel két gyönyörű arany haju fiúval áldotta meg az
isten az ifjú királynét. Nagy volt az öröm a háznál. Az öreg
király ugrált, mint a gyermek; a kisasszonyok a gyermekeket
biborba, selyembe takargatták, s mint csudás szépségeket
mindennek mutogatták. Az öreg király megirta az örömöt,
egy hűséges katonájának általadta, s megparancsolta neki,
hogy semmi szin alatt sehová bemenni ne merjen. – A vén
katona bajúszára fogadta, hogy mig az ifjú királyhoz nem ér,
soha meg sem pihen. –

Mig az angyalok örültek, az ördög fejét gonoszba törte,
a vén boszorkány egy butykos pálinkát kötője alá rejt,
siet azon utra, a hol a levélvivő katonának el kellett menni.
Ő az útfélen egy kis sátort húzott szurkos lepedőkből, s
pálinkáját maga eleibe téve várta a vendégeket. Sokáig
várakozott, nem jött senki. Hirtelen egy nagy felleg kerekedik,
a vén banya kezd örülni; alig indul meg szakadni a zápor,
látja a boszorkány, hogy egy vén katona fut az eső elől. –
A mint sátora előtt akar futni, rákiált a gonosz, hogy mig
az eső eláll, üljön sátorába. A katona félve az ég dörgésétől,
beült s gondolkozott, az asszony egy jó porcziót eleibe tett,
a katona bekapta, – megint egyet, azt is leöntötte. A
pálinkában álompor volt; a katona aludt mint egy bunda. – A
vén asszony kikereste táskájából a levelet, s a vén király
irását épenségesen utánozva, azt irta, hogy házukat nagy
szomorúság érte, mert feleségének két kutyakölyke született;
az irást lepecsételte, a katonát felköltötte, az futott, meg
sem állott, mig a táborba nem ért.

Az ifjú király nagyon megszomorodott apja levelére,
de válaszában mégis megirta, hogy feleségének akármillyen
gyermeke született, mig ő haza nem megy, addig azt ne bántsák,
nézzék úgy mint az ő gyermekét. – A levélvivőre
ráparancsolt, hogy sehová be ne térjen, siessen a válaszszal. –
De az öreg katonának eszébe jutott a jó pálinka, betért biz ő,
s jól ivott. – Álompor volt ismét az italban; a levélvivő
ismét elaludt, mig az aludt, a boszorkány a levelet kilopta, s
a fiatal király irását utánozva, az öreg királynak azt irta,
hogy feleségét gyermekeivel együtt ölesse meg, mert ő az
ollyan asszonyt, a kinek egyszerre két gyermeke születik,
rosz személynek tartja. Csudálkozott fia levelén az öreg
király, nem szólott senkinek, az öreg katonát éjszakának idején
magához hivatta, menyét fekete kocsiba ültette, a kocsi
bakjára a vén katona ült, kinek meg volt parancsolva, hogy
az erdő közepén mind az asszonyt mind a két gyermeket
üsse főbe. Megállott az erdő közepén a kocsi, sirva nyitotta
ki a vén katona a kocsiajtót, botját az ülésből kihúzta, kérte
az ifjú királynét szálljon le, az leszállott két gyermekét karján
tartva. Háromszor is próbálta a katona a botot felemelni,
de nem birta, annyira elgyengült a szomoruság miatt. A
királyné kérte, hogy ne ölje meg. Elmegy ő az emberek szeme
elől, hogy soha senki ne lássa.

A vén katona elbocsátotta a szomorú asszonyt, ki két
gyermekével egy fa odvába vonult. Az erdőben gyökerekkel
és vad gyümölcsökkel élt.

Haza menvén a katona, kérdezte az öreg király, megölte-e
igazán az ifju királynét, mert nem szeretné fiát
megszomorítni vele, ki holnap haza jő a háborúból. A katona
esküvel állította, hogy megölte gyermekestül együtt, s testöket
a vizbe hányta.

Szomoruan érkezett haza az ifju király, félt látni
szerencsétlen feleségét s undok képü gyermekeit. Az öreg
király a levelet, mellyet fia neki irt, az asztalán felejtette, az
ifju király fölvette és csudálkozva olvasta. – Ez – mondá –
saját kezem irásának látszik, én ezt nem irtam, ezt valami
ördög irhatta. Kiveszi zsebéből az atyja levelét, s átadja. –
Az öreg király elrémül a borzasztó hazugságon, mit saját
kezével irt valamellyik ördög. – Nem, édes fiam! mond
sirva az öreg atyja, nem ezt irtam én neked; én azt irtam,
hogy neked két arany haju fiad született.

Én meg – mond az ifju király – azt válaszoltam, hogy
akármillyen is feleségem magzata, addig azzal semmi ne történjék,
mig én országunkba nem érkezem. – Hol van feleségem,
hol vannak arany haju gyermekeim?

Én, fiam, – mond az öreg király – a mint parancsoltad,
úgy bántam velök, kivitettem az erdőbe, s megölettem, az
udvari káplár testöket a vizre hányta. – A vén katona az
ajtónyilásban hallgatta a sirva beszélő két király töprenkedését,
hivatlanul a palotába ment, s azt mondta: nem vitt rá
a lélek, uram király, hogy elveszessem az isten legszebb teremtését,
elbocsátottam őt az erdőbe, és sirva elment; ha a
vadak meg nem ették, még most is élnek.

Nem is vacsorált az ifju király egy falatot sem, lovat
nyergelt udvarostul. Három nap és három éjszakán át
keresztül mind untalan járta az erdőt összevissza. Negyedik
éjfélben egy faoduban gyermeksirást hallott, melly olly
szépen csengett, mint a fülmile éneke. – Leugrott lováról az
ifju király, megtalálta gyönyörű feleségét, kinek szépsége
még nőttön nőtt, megtalálta gyermekeit, kik az anya két
karján vigan enyelegtek. – Muzsikaszónál vitte haza feltalált
házanépét, s egész országában örömünnepet hirdetett.
Ismét említette a szép asszony, még pedig reszketve,
hogy mig az ő anyja és a nőstény ördög él, addig ő nyugodtan
nem élhet. – Mikor az ifju király rendeléseket tett
hogy a vén banyát elfogassa, egy iszonyu tövissel benőtt
csudát vezetett a vén katona egy hoszú pányván maga mellett,
mellynek homloka közepén egy nagy szaru volt. Az
ifju királyné ráismert a vén boszorkányra, ki az erdőben
épen őtet kereste, hogy gyermekestül együtt megölje.

Titkos szobába vezette az ifju királyné a vén boszorkányt,
kikérdezte tőle: miért üldözte őt teljes világ életében?
Azért – monda a vén banya, – mert nagy apádnak a leánya
voltam én, anyádnak a testvére voltam én, de nagy
anyád még szopós koromban a vizre vetett engemet, a viz
mellett ment egy ördög, az nevelt fel engemet. – Anyádat
azért hitegettem, hogy azt gondoltam, majd megbolondul
bánatában, ha ő nála szebb teremtés van, de téged az isten
őrzött, anyád meg nem bolondúlt mind addig, mig őt meg
nem himlősítettem, orczája csupa gödör lett, a tükör mindig
csúfolta őt, már most jár ország világ, a gyermekek hajigálják,
ő pedig mindig utánad siránkozik. Az ifju királyné
mindezt megmondta férjének; az a vén banya nyakára kötelet
hurkoltatott, egy fára köttette, alá büdöskőből tüzet
rakatott. Mikor a pára kiment a gonoszból, a két kezére és a
két lábára egy egy lovat köttetett, s testét négy darabra szakasztatta,
s elküldte a világ négy részére, hogy példáján a
többi boszorkányok is tanuljanak.

Az elrutult „világ szép asszonya“ oda is eljutott, hol a
legszebb királyné lakott. – Leánya őt megsiratta, szép
szobában tartotta, kis gyermekeit az üveg ajtón keresztül annak
minden nap felmutatta. – Addig sirt és kinlódott a megbolondúlt
asszony, hogy a palotaablakról egyszer lebukott, a
nyaka kitört, és meghalt. – Az ifju király gyönyörű szép
nejét úgy szerette, mint a galamb a párját; álmát is
meghallgatta, helyét is megtörölte, a fuvó széltől is oltalmazta. –
Az arany haju két kis fiuból hatalmas vitézek lettek. Az öreg
királyt a két arany haju unoka vitte karjain a kriptába. –
A sok nyomorúságot megpróbált ifju pár most is él, ha meg
nem holt.




2. A kezetlen lány.

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt egy király, kinek
egyetlen, szép és vitéz fia elment messze, a szomszéd országban
lakó király ellen háboruba. Az ősz király leveleket
szokott küldözgetni egyetlen fiának a sereghez, egy öreg
hű szolga által. Történt egyszer, hogy a levelet vivő vén
szolga egy magános házhoz tért be éjjeli szállásra, mellyben
egy közép idejü asszony és ennek szép, igen szép leánya
lakoztanak. A háznép vacsorát készitett a levélvivő szolgának,
s evés közben azt kérdé tőle az asszony, hogy vajjon
őtet tartja-e vagy pedig leányát szebbnek? A szállást és
ételt kapott szolga nem akará kimodani egyenesen az igazságot,
s csak ennyit felelt: mi tagadás benne, csak valljuk
meg, hogy mi idősebbek nem lehetünk már olly szépek,
mint a fiatalok. Az asszony nem szólt semmit, de mihelyt a
király embere elment, megparancsolá a maga szolgájának,
hogy leányát elvivén az erdöre, ölje meg, s tüdejét, máját
és két kezét hozza vissza neki. A szolga elment a szép
leánynyal jó messze, s egy helyen megállapodva elbeszélte
neki az anyja parancsát. Hanem, igy szóla tovább, én téged
meg nem ölhetlek, mert jó gazdasszonyom voltál mindenkor;
itt van a kis kutya, melly utánunk eljött, ennek tüdejét, máját
kivéve elviszem anyádnak, azonban már meg kell lenni, a két
kezedet szükség elvágnom. A szolga ugy tett, miként mondta;
kivette a kis kutya tüdejét, máját, s a leány két kezét
levágta, habár nehezen esett is neki. Elvágott karját azonban
erősen betekervén ruhával, a leányt utra bocsátotta, maga
pedig visszament asszonyához. Ez fogta a tüdőt és májat,
szájába vette, s ezen szavakkal: belőlem kerültél, belém
mégy vissza, elnyelte, a két kezet pedig felhajította padlásra.
A szolga azonban, mihelyt szerit tehette, sietett elhagyni
az asszony házát, s oda nem is tért vissza többé soha.

Ezalatt a kezetlen lány ment, mendegélt, ismeretlen
helyeken, félve, nehogy ráakadjanak. Nappal elbujt az erdős
helyeken, s csak éjszakára jött elő élelmét keresni, s ha
kertekbe juthatott, a mi gyümölcsöket szájával elért, azokkal
táplálta magát. Utójára a király városába jutott el. Már ekkor
a herczeg haza tért a háboruból. – Egy reggel kinézett
ablakából a király, s boszankodással látta, hogy a kertében
levő kedvencz körtvefán ismét kevesebb gyümölcs van, mint
mennyit azelőtt való nap megszámlált. Haraggal hivatta
kertészét, kire a gyümölcs megőrzése különösen bizva volt; de
azzal mentette magát, hogy őt a virasztás közben olly ellenállhatlan
álom lepte meg, millyet eddig soha sem tapasztalt,
s mellyből fölébredni nem tudott. A király más embert rendelt
a fa alá éjszakára. Ez is ugy járt, mint az első. Mód
nélkül boszankodott a király. Harmadik éjszakára önmaga a
királyfi vállalkozott, hogy fönvirasztand; s megőrzendi a
kedves fa termését. A herczeg egy, a fa alatt levő, gyepágyra
feküdt, de nem hunyá be szemét. Éjfél felé a kert sürűjéből
előjött a kezetlen leány, s meglátva a királyfit, ezt
mondá neki: a fél szemed alszik, a másik fél is mindjárt
elalszik. E szavakra a herczeg mély álomba merült. Ekkor a
kezetlen leány a fa alá lépett, s szájával szaggatá le a
gyümölcsöket. Azonban már csak igen kevés körtve volt azon
ágakon, mellyeket a földről elérhetett. Hogy tehát jóllakjék,
kénytelen volt a gyepágyra fölhágni, s onnan nyújtózkodni
a gyümölcsök után. Azonban ezen helyzetben, nem levén
keze, mivel tartózkodjék, lába megsíklott, s egyenesen a
fekvő királyfi fölé esett. A herczeg a reá esett teher ütése
miatt rögtön fölébredt, – mind két kezével erősen átkarolta
a leányt, s nem is bocsátotta el magától. – Reggel, kinézvén
ablakán a király, s nem látva hiányát a gyümölcsnek,
egy követet küldött a kertbe fiához, megtudni, mi történt?
Ez alatt a herczeg a hajnal fényénél meglátta a leány
gyönyörűséges arczát. A küldött követ elérkezett a királyfihoz,
s ez igy felelt: mondd meg atyámnak, hogy megfogtam
a tolvajt, s el sem is eresztem; de ha király atyám nem
engedi, hogy az feleségem legyen, többé soha sem megyek házába;
különben a leánynak két keze nincs meg. – A király
nem ellenkezett fiának kivánatában, s a kezetlen leány
felesége lett a herczegnek, s boldogul éltek egy darab ideig.

Azonban a háború ismét kiütött a szomszéd ország
fejedelmével, s a herczeg ismét elment a sereghez. Ez alatt a
kezetlen leány lebetegedett, s két arany haju gyermeket
szült. – Az öreg királynak igen nagy öröme volt, s rögtön
irt fiának, tudatva vele az örvendetes ujságot. A levelet
ismét azon ember vitte, ki az első háboru alkalmával meg volt
bizva. Ez utjában megemlékezett azon házról, hol az előtt
olly jó szállást talált, s ugy intézte a dolgot, hogy éjszakára
oda szálljon be. Már ekkor csak az öregasszonyt találta a
háznál. Beszéd közben kérdezte az asszony, hogy hova megy,
s mi ujság a király városában? A szolga elbeszélte, mikép
akadt a királyfi egy gyönyörűséges leányra, kinek kezei
nincsenek, kit feleségül vett, s ki most két szép gyermeket
szült. Az asszony mindjárt tudta, hogy ez az ő leánya, s
szolgája őt megcsalta. Addig kinálta tehát a követet étellel
és itallal, mig ez lerészegedett, és elaludt. Ekkor az asszony
kikutatta a szolga táskáját, meglelte a király levelét, felbontotta
s elolvasta. A levélben ez volt röviden: kedves fiam,
hoztál a házamhoz egy drága szép feleséget, ki neked szép
arany haju gyermeket szült. Az asszony rögtön egy más
levelet irt, mellyben ez állott: hoztál a házamhoz egy szajhát,
ki meggyalázott tégedet, mert lebetegedvén, két kutyakölyköt
szült. Ekkor ez uj levelet összehajtotta, bepecsételte,
miként a másik volt, a szolga tarisznyájába tette. Reggel a
követ elhagyá az asszonyt, miután ez rá bízta, hogy
visszajövet is térjen be házába, mivel a gonosz anya tudni akarta:
mit válaszol a királyfi a koholt levélre. – A szolga elért
a herczeghez, átadta neki a levelet, mellyet ez elolvasván,
kimondhatlan nagy lön bánata; azonban mivel hitvesét mód
nélkül szerette, csak annyit válaszolt, hogy akármiképen
legyen is a dolog, addig, mig ő haza nem megy, feleségének
semmi bántódása ne legyen. A szolga visszatért e levéllel,
s ismét meglátogatá a vén asszonyt, ki is nem késett a postát
ujolag leitatni, s a választ titkon elolvasni. Boszankodva,
hogy a királyfi csak ennyit felelt, egy másik levelet készített
a herczeg nevében, mellyben az volt, hogy ha ugy van a
dolog, mint a levélben iratott, hitvese rögtön eltakarodjék a
háztól, hogy haza menetelével őt ott ne találja. A levélvivő
nem gyanítva semmit, átadá a királynak a levelet, ki is nagy
bánattal olvasá azt el menye előtt. Az öreg király fölöttébb
sajnálta szép és jó menyét: de mit volt mit tenni. Megnyergeltek
egy jó szelíd lovat, s a két arany haju királyfit egy
kosárban a kezetlen asszony elé a lóra kötötték, s igy a
kezetlen asszony utnak indult sirás és zokogás közt. Három
napig utazott szakadatlanul, – a harmadikon egy vidékre
érkezett, hol egy olly vizzel biró tó állott, mellyben ha
valamelly csonka tagu ember vagy állat megfürdött, azonnal
megujult s kiegészittetett a csonkult tag. Megfürdött tehát
ezen tóban a kezetlen asszony is, s ime, azonnal kinőtt mind
a két keze. Azzal megmosta a tóban gyermekei ruháit, s ismét
tovább folytatta utját.

Nem sok idővel ezután a szomszéd királylyal folytatott
háboru bevégeztetvén, a királyfi haza sietett. Megtudván, mi
történt hitvesével, iszonyuan bánkódott, s elly igen beteg
lett, hogy minden nap halálát várták. Sok időre mégis javulni
kezdett egészsége: de csak igen lassanként, s esztendők
teltek belé, mig a betegség és a nagy bánat annyira csilapodott,
hogy kimenni ereje és kedve legyen. Végre megpróbálta a
vadászatot, és gyakran egész napokat is eltöltött az erdőben.
Egy napon is igy vadászgatott, s egy szarvast kergetve, mind
beljebb beljebb hatolt a sürűbe. Ez alatt a nap lehanyatlott, –
az est beállott, – s a királyfi azonkivül, hogy igen messze
elbolyongott, az utat sem tudta egész bizonyossággal.
Szerencsére messzirül egy házacskát látott, – e felé indult tehát
hogy az éjre szállást kérjen. Bement a házacskába, – hitvese
lakott ott, néhány esztendős két gyermekével. Az asszony
mindjárt megismerte a herczeget, de ez, miérthogy
feleségének mind két keze kinőtt, nem merte gyanítani sem,
hogy az ő hitvese legyen: azonban ő előtte is különösnek
tetszett a nagy hasonlatosság, s mindjárt, egy látásra valami
különös vonzódást érzett az asszony iránt. – Más nap egyetlen
hű szolgájával ismét vadászni ment, s kész akarva ismét
elesteledett, hogy a mondott házacskánál szállást kérhessen.
A királyfi ellankadva aludni dült; hitvese az asztalnál
varrogatott, mig két kis gyermeke mellette játszogatott. Egyszer
a herczeg álmában az ágyból leejtette kezét. Az egyik
gyermek meglátva ezt, figyelmeztette rá anyját. Az asszony erre
azt mondá fiának: tedd fel fiam, tedd fel, király atyád keze
az. A fiu oda ment az alvóhoz, s visszatette kezét. Majd
ismét lábát ejtette le a királyfi az ágyról alvás közben. A gyermek
újolag figyelmeztette anyját, s ez igy szólott: tedd fel
fiam, tedd fel, király atyád keze az. A fiu föltevé az ágyra a
nélkül, hogy ez arról és a mondottakról valamit tudott volna.
Azonban a királyfi hű szolgája történetből nem aludt, s mind
jól megértette, a mit a ház asszonya fiának beszélt, s más nap
el is beszélte azt urának. A herczeg bámult rajta: többé nem
kételkedett már, hogy ez asszony az ő saját hitvese, akárhonnan
vette is két kezét. Azért is más nap ismét vadászat
ürügye alatt kiment a házból, s mintha az erdőben elkésett
volna, szállást kért a kis házban. A királyfi lefeküvén alvást
szinlelt, pedig ébren volt, s leejtette az ágyról egy kezét.
Hitvese ezt látva, ismét igy szóla: tedd fel fiam, tedd fel,
király atyád keze az. Azután másik kezét, s két lábát ejtette le
a herczeg szándékosan, s az asszony a mondott szavakkal
parancsolta fiának azok feltevését. Végre feje hanyatlott le
az ágyról a herczegnek, s hitvese ismét mondá fiának: tedd
fel fiam, tedd fel, király atyád feje az. Azonban a kis gyermek
megunván a sokat, ezt mondá vissza: nem teszem biz
én, tegye már fel egyszer anyám. Tedd fel fiam, nógatá
anyja; de a fiu nem engedett. Ekkor tehát az asszony az
ágyhoz ment, hogy fölemelje a herczeg lehanyatlott fejét:
de alig nyult hozzá, midőn férje mind két kezével megkapta
és átölelte. Miért hagytál el engemet, igy vádolta őt a herczeg?
Hogy ne hagytalak volna, felelt hitvese, midőn azt
parancsoltad hogy elkergessenek. Én ezt meg ezt irtam a
levélben, felelt férje, és elmondta, a mit a koholt levélre
válaszolt; hitvese pedig fölvilágositá, mit olvastak a fölcserélt
válaszból. Most tehát már kiderült minden csalás, s a királyfi
mód nélkül örűlt viszont feltalált nejének és két igen szép
gyermekének. Nem is késett mind a hármat mindjárt visszavitetni
palotájába, hol második menyekző s olly nagy vendégség
készült, hogy még heted hét országról is eljöttek a
vendégek a nagy vigaságra. Azonban a levélvivő szolga
vallomásaiból kisülvén, hogy minden baj szerző oka nem
más mint az irigy anya volt, a királyfi, hitvese szép
kérelmére, mindent elengedett, és az ifju házasok sok, igen sok
esztendőt értek boldog szerelemben, – gyermekeik nagy
számra szaporodtak, s az öreg király halálával az egész
ország a boldog házaspár igazgatása alá jutott, – kik is még
most is élnek, ha meg nem haltak.




3. A király és az ördög.

Abban az országban, hol az orozlánok meg a szakállas
farkasok teremnek, volt egy király, kinek legfőbb kedve a
vadászatban telt. – Volt kopója száz is, puskája egy egész
házzal, vadászlegénye számtalan sok. Jó keze és szeme volt
a királynak, a mellyik vad felé az ő keze állott, az nem ment
tovább: elég a hozzá, hogy a király oda lőtt, a hova nézett;
az a különös erkölcse volt a királynak, hogy csupán maga
embereivel vadászni nem szeretett; azt szerette volna, hogy
ha ő egy vadat elejt, azt az egész világ lássa, abból az egész
világ jó embere egyék. No osztán, ha felesen talált vadat lőni,
volt akkor estvére dolga a szakácsnak, volt dolga a pinczemesternek,
kivilágos kiviradtig. Illyen volt a király, a
ki ott uralkodott, hol orozlánok és szakállas farkasok teremnek.

Egyszer ez a király, – mint az ő természete hozta
magával, – nagy vadászatra hivja meg a szomszéd országok
királyait, meg azoknak a királyoknak fő embereit. Nyári időben
hivta öszve őket épen kánikula kezdetén. – Már reggel
jókor, mikor a selyem juhokat hajtották ki felé, ugyancsak
vinczogtak a kopók, a jágerek ugyan csak köhögtek a kürt
kisebbik végibe, a kürt ugyan csak visított, recsegett, szintúgy
rengett belé a királyi udvar. Amúgy katonásan beszedték
a villás reggelit, sastollas kalpagjokat fényes szijjal álluk
alá köték, lóra kavarodtak, s egy kis idő alatt árkon bokron
túl voltak.

Egy nagy erdőbe mentek most vadászni, mert egyebütt
a hőség igen nagy volt. Szélt vett mindenik király a maga
embereivel, s ejtették a vadat, mint az isten nyila. – Az erdő
királya csak maga ment most, hogy megmutathassa király
társainak, milly sok vadat tud ő egyedül is ellőni. – De ki
tudja hogy esett? a mi királyunk elébe csak nem akad vad,
a mi királyunk megy, fut az erdőben, mint az itélet, de vadat
nem lát. – Egyszer széjjeltekint maga körül s észre veszi,
hogy még az erdőnek ezen részén a nagy apja teremtése se
járt. – Megy előre, nem isméri az utat. – Megy oldalvást,
itt se tudja hol jár. – Megy jobbra, – észre veszi, hogy
úgy van ő, mint Csankó Teleken; ha csak valaki haza nem
viszi, ő haza nem talál. Kiáltott az istenhez, de minthogy ezt
ez előtt nem tette (a király nem szeretett templomba járni,
a papot is csak halottak napján szokta ebédre hivni), az isten
nem ment segitségére; kiáltott az ördöghöz, az ott termett
egyszeribe; hiszen az ördög hivatlan is ott terem akárhol,
még a hol nem kéne is.

Ne is szólj, derék király, – mond a gonosz lélek –
tudom mi járatban vagy; vadászni jöttél, egy vadat se lőttél,
eltévedtél! – Igérd meg, hogy a mi házadban nincs, azt
nekem adod. Lesz vad elég, haza is vezetlek. – Keveset
kérsz, szegény lélek, azt mondá a király, vagyonomból is
adok, a mi kell, csak vezess haza.

Egy kis idő mulva otthon lettek. – Vad volt elég, majd
letört a ló alatta. Már a többi király szinte megunta várni a gazdát;
de annál inkább megörültek, mikor haza jött. Vacsorához
ültek, ettek, ittak. Az ördög nem evett egyebet, mint a mi a
lábas meg a fazék oldalához ragadt, a bornak is csak az alját,
a gazosát itta. – Éjféltájban egy öreg asszony bejött a vig
királyok közé, s a mint csak tudta, olly nagyon elkiáltotta
magát örömében, mert a királynak egy gyönyörüséges kis
leánykája született. – Az ördög nagyot ugrott, összeverte
csontbokáját örömében, a királyt megforgatta mint a
forgószél, és fülibe ezt kiáltotta: ez nem volt ma házadban,
tiz esztendő mulva érte jövök. – Az ördög megnyergelte
az éjfélt és ment mint a villámlás.

A vendégek összenéztek. – A király elsápadt. – Más
nap reggel felszámították a vadakat: a király maga két annyi
vadat hozott, mint a többi mind, mégis szomorú volt. Vendégeit
megajándékozta, katonáival mindeniket országa határaig
elkisértette.

Mint a madár olly sebesen elröpült a tiz esztendő, az
ördög pontosan eljött. – A király kerül, fordul, mit gondol,
mit nem? Felöltözteti a kondás leányát annak rende szerint,
mint a király leányokat szokták, azt a felesége ölibe teszi,
beviszik ketten az ördögnek, keservesen megsiratják, s a fekete
léleknek átadják.

Vigan ment az ördög e czifra teremtéssel. Mikor egy
disznónyáj mellett mentek, a kis leány megszólal: no kis
malaczkák! nem ver meg már többször értetek édes apám,
megyek tőletek heted hét országig oda, hol az angyalok
teremnek. – Az ördög csak hallgatja a kis leány beszédét.
Utoljára észre vette, hogy őtet a király megcsalta. – Mérgesen
röpült vele a király várába, s a szegény gyermeket ugy
a kapufélfához csapta, hogy a legkisebbik csontja is ezer
pozdorjára tört. – Rákiáltott a királyra az ördög olly hatalmasan,
hogy az ablakkarika mind kihullott, a czement a
falról táblánként szakadozott. – Tulajdon leányodat add nekem;
mit az ördögnek igérsz, azt magadd, mert majd azt is
elviszi, mit nem igértél. – A király megint előszedte minden
eszét, s a selyem juhok pásztorának tiz esztendős leánykáját
öltöztöztette fel királyi módon, és nagy jajgatás közt az ördögnek
adta. Fedeles kocsit is adott az ördögnek a király,
hogy leányát a nap el ne süsse, a szél meg ne fújja. Pedig de
hogy azért adta a fedeles kocsit! nem azért, hanem hogy a kis
leány széjjel ne tekintgessen, s magát el ne árulja. De midőn
a selyem rét mellett ment a hintó, meghallotta a kis pásztorleányka
a bárány bőgécselését, a hintó ajtaját kinyitotta, s a
kis állatokhoz igy kiabált: no kis báránykák! nem ver már
többször meg édes apám miattatok, nem futkározom többé a
hőségben utánatok, mivel heted hét országig királyunk
vitet oda, hol az angyalok teremnek. – Szörnyen megboszankodott
az ördög, visszafordult a király palotája felé, mérgében
ugy jött a láng a két orralyukán, mint a karom vastagsága…
A kis leányt a fellegbe hajította. –

Meglátta a király a kocsit, reszketett, mint a nyárfalevél.
Siránkozva öltöztetgeté kis leánykáját, s mikor az ördög
a palotába toppant, már akkor vitte eleibe a gyönyörű
gyermeket, millyet még anya nem szült. Az ördög haragosan
dugta inge hasítékába a gyönyörű liliomot, és ment vele hegyen
völgyön keresztül mint az égi háboru. Bevitte a kis
reszkető Máriát sötét házába, mellyben büdöskővel világítottak,
kitette egy bagolytollal megtöltött dunnára, eleibe
egy fekete asztalt tett, s két véka kását három véka hamuval
öszvekavarván, eleibe töltött. – No! eb a lelke kis pindrie!
ha ezt két óra alatt ki nem tisztítod, kinos halállal öllek
meg, – s ott hagyta, az ajtót rácsapta, szintugy rengett a
ház belé.

A kis ártatlan Mária keservesen sirt, mert előre tudta,
hogy illyen munkát két óra alatt el nem végezhet. – A mint
ott sirdogál magában, belép hozzá nagy csendesen az ördög
fia, egy szép kis fiu, kit Jánoskának neveztek. – Jánoskának
megesett a szive a kis leányon, s megbiztatta, hogy ha nem
sir, ő a munkát egyszeribe elvégezteti: ekkor zsebébe nyul,
bemegy egy oldalházba, zsebéből kivesz egy sipot, abba
belé fú. – A ház egyszerre teli lett ördögökkel, kiknek
Jánoska megparancsolta, hogy mig ide oda tekintnek, a kása
tiszta legyen. – Mig a kis Mária hármat pillantott, a kása
nemcsak tiszta lett, hanem még úgy is ki lett fényesítve minden
szem, hogy csupa gyémánt kalárisnak látszott. – Mig az
apjok haza érkezett, addig Mária és Jánoska mulattak
játszottak.

A haragos ördög meglátván a munkát, megrázta üstökét,
szintugy hullott belőle a parázs tűz; a kis leánynak égi
mannát adva, lefeküdt elaludt. Más napra két annyi kását és
két annyi hamvat vegyített öszve a csunya ördög, szerette
volna boszuját tölteni a kis leányon, kinek atyja őt kétszer
úgy rászedte. – De a kása a Jánoska szolgáinak segedelmével
ismét tiszta lett. – Az ördög haragjában szakállát rágta
öszve, s köpködte a földre, hol minden szál szakáll egy egy
taréjos kígyóvá válott. – A kis leány visított, visitására a
kigyók mind elnyujtóztak, mert annál szebb hangot még soha
sem hallottak, s a kis leány előtt, mint a csíkok ártatlanul
ugrándoztak. – Az ördög szörnyen boszankodott, hogy
ezt a kis tejfelhabot ő rajta kivül minden állat, még az ördög
is, úgy szereti. – No eb a lelke kis tejfelhabja! – monda
az ördög fogcsattogtatva, – ha a házam ablaka alá reggelre
semmiből olly templomot nem építesz, mellynek mennyezete
az ég legyen, papja az ur isten, kit apád nem igen
szeret, akkor olly kinnal öllek meg, mellyet még pokolban
senki nem szenvedett. – Borzasztóan megijedt a kis Mária;
a vén ördög a parancsolat után dörgés között eltávozott. –
De a jó Jánoska tüstént betoppant. Sipjába fuvott, szolgái
előtermettek. A parancsolatot meghallgatták; de arra csak azt
mondták, hogy semmiből az ördögök nem tudnak csinálni
templomot, az éghez jutni ördögnek nem lehet. – Istent pappá
tenni nincs hatalmukban, ugyanazért csak azt mondák ők,
hogyha az öreg ördög kinzásait ki akarja kerültetni a szép
angyallal, illanjanak el minél hamarább, mig el nem késnek. –
Megfogadták a szolgalelkek tanácsát. – Jánoska sipját jó
helyre elásta, hogy apja meg ne lelhesse, s az ördögöket
utánok ne küldhesse. – Siettek a Mária apja országába. –
Egyszer Mária érzi, hogy orczájának bal oldala nagyon ég;
midőn Jánoskának erről panaszkodik, az hátra tekint, hát
meglátja, hogy anyja egy pemetén ugyancsak lohol utánok.
Jánoska feltalálta magát, s azt mondta Máriának, változzál
te kölesfölddé, én meg őrző leszek melletted. – Mária egyszerre
kölesfölddé változott, Jánoska meg egy csörgővel
ugyancsak riasztotta róla a verebeket. A hirtelen oda érkezett
öreg asszony kérdezte a csőszt, nem látott-e itt mostanában
egy fiut és leányt szaladni? Sok biz itt a veréb, tekintetes
asszony, nem tudom tőle megmenteni ezt a kis kölest,
hess – hess!

Nem azt kérdem én, van-e veréb vagy nincs köleseden,
hanem nem láttál-e itt egy fiut, meg egy leányt szaladni?

Már két kan verébnek el is törtem a szárnyát, felakasztottam,
hadd ijeszsze a többit, – válaszolt a hamis fiu.

Ez siket is, bolond is, monda az ördögné, s visszatért
pokolba. – A fiu és leány visszanyerék előbbi formájukat,
s tovább siettek. –

Ismét égett a Mária bal orczája sokkal fájdalmasabban,
mint az előbb. Nem is ok nélkül; mert midőn Jánoska visszatekintett,
meglátja atyját, ki a déli szelet nyergelte meg,
s azon vágtatott utánok. Utána irtóztató esős fellegek nyargaltak.
Mária egyszerre ócska templommá változott, Jánoska
pedig egy vén kalugyerré, kezében egy kapcsos bibliát
tartott.

Nem láttál itt, te isten bolondja, egy kölyköt, meg egy
kis pindri leányt futni? Ha láttál szólj, ha nem láttál, némulj
meg! – igy ordított a vén ördög a bibliás papra.

Jöjj be, – mond az áhitatos pap – ez isten házába, ha jó
lélek vagy, könyörögj, megsegít isten utazásodban, s megtalálod,
a kikért fáradozol, tedd alamizsnádat e zacskóba, a
tiszta kezek ajándékában gyönyörködik a mi jó istenünk. –
Veszsz templomoddal, isteneddel, vén bolond, majd biz én
vesztegetem bolondságra pénzemet. – Arra felelj, mit én
kérdek, nem láttál itt egy fiut, meg egy leányt kutyagolni?
Már ezt igen mérgesen mondta az öreg ördög. –

Térj istenhez vén átkozott! válaszolá a szent atya, –
megtérni soha nem késő; de a javulást halogatni vétek. –
Tedd le alamizsnádat, megtalálod, a mit keressz.

Az ördög orczája kicsattant mérgében, iszonyu buzogányát
fölemeli, a pap fejének méri, s oda sujt, mint egy isten
nyila; de a buzogány elsiklott a fő mellett, s az ördögnek
ugy csapta meg a lába szárát, hogy az egész házanépével
mai napig is sántítna, ha volna. – Sánta lábbal felugrott az
ördög a szél hátára, s haza felé tartott.

Már nem messze volt a pár ifju az országtól, hol a Mária
atyja királykodott; de hirtelen égni érzi Mária mind a két
orczáját még pedig ugy, a mint soha nem égett. – Jánoska
visszanéz, meglátja apját, anyját futni utánok két megnyergelt
sárkányon, mellyek sebesebben futottak a szélnél. Mária
egyszeribe ezüst tóvá, Jánoska ezüst kacsává változott. A
két ördög mikor a tó mellé ért, tüstént munkához fogott.
Megérzették, hogy a tó a leány, a kacsa pedig a fiu, mert ott,
hol két ördög van együtt, titok nem lehet. A tavat merte az
asszony, a kacsát kövekkel hajigálta a kan ördög; de a tó
minden merítésére inkább áradott, a kacsa pedig a tó fenekére
bukott le. A hajigálásban kifáradt az ördög, s intette
feleségét: menne be vele a tóba, s kezeikkel fognák meg a
gonosz kacsát, mert fiok kár volna a földnek. – Beúsztak
az ördögök; de a tó mind inkább áradott; kiúszni próbáltak,
de erejök elfogyott, s mind a ketten befultak. – Már most
több ördög nincs.

A leány és fiu ennyi baj után a Máriáék palotájába jutott.
– Mária elbeszélte mik történtek vele, mióta az ördög
őt elragadta, Jánoskát mint védelmezőjét nagyon dicsérte. –
Figyelmeztette atyját, hogy a ki az istent nem szereti, az elvész,
nem méltó a boldogságra.

A király meghallgatta leánya intését. – A legközelebbi
faluból hozatott magának egy papot, azzal legelőbb is az ördög
fiát, meg a maga leányát esküdtette össze, kik együtt
igen boldogok voltak. – A király felhagyott a vadak üldözésével,
a szomszéd királyoknak megüzente, megirta, hogy ő
boldog atya, országában, a szegény pártfogást és igazságot
talált. – Egyszerre halt meg a király és felesége. Utána
Jánoska és Mária lettek királyai az országnak, mellyben az
orozlán és szakállas farkas terem.




4. A három királyfi, a három sárkány és a vas orrú bába.

A kék tenger mellett volt az ország, mellyben a sárkányok
termettek. Azon országnak volt egy királya, kinek udvara
gyászszal volt bevonva, szeme örökösen sirt; mert az
országban pusztító sárkányoknak minden pénteken kilenczven
kilencz embert kellett küldeni; a kilenczven kilencz embert
a sárkányok mind megölték, mind megették. A királynak
volt három fia, mindenik szebb és okosabb a másiknál:
ezeket a király igen szerette s nagyon őrizte. – A királyfiak
közt a legnagyobbikat Andrisnak, a középsőt Imrének, a
legkisebbiket Ambrusnak hivták.

Már az országból szinte minden legény kifogyott, mert
a sárkányok csak legényhússal éltek. – Andris és Imre
elmentek atyjokhoz, kérték őt, bocsátaná őket is a sárkányokra,
majd megmutatnák ők, hogy nem kellene azoknak
több legényhús; de az atya rá se hallgatott legénykedő fiaira.
Ambrus kérni se merte apját. – Andris és Imre addig
sarkalták atyjokat, hogy utoljára elbocsáttattak a sárkányviadalba.
– Már csak három sárkány élt az országban, egyik
hét, másik nyolcz, a harmadik kilencz fejü volt; a többit ez
a három ette meg, minthogy a legényeket már az országból
mind egy szálig fölemésztették. – Andris és Imre vigan
vágtatott a réz, ezüst és arany hidak felé, mellyeknek
környékében a sárkányok tanyáztak. Ambrus egyedül maradt,
vigasztalgatta édes atyját, ki elment fiai után, és sirdogált.

Ambrusnak keresztanyja egy tündérasszony volt. Szokása
a keresztanyáknak, hogy keresztfiaiknak ajándékot adnak.
– Ambrusnak is adott keresztanyja egy öt szegletü
fekete tojást, még pedig ajándékát a kis Ambrusnak hóna alá
rejtette el. A tojást hét télen hét nyáron hordta Ambrus bal
hóna alatt, s a nyolczadik esztendő hamvazó szerdáján a tojásból
egy öt lábu paripa ugrott ki, mellynek három feje
volt. A paripa tátos volt, beszélni is tudott.

Ambrus akkor, mikor bátyjai a sárkányok ellen mentek,
tizenhárom esztendős és tizenhárom napos volt, paripája épen
öt esztendős, csak mikor a két idősebb királyfi már jól elmehetett,
kiment Ambrus kis lovához az istállóba, s fejét annak
nyakára hajtva, igen keservesen sirt.

A kis ló nagyot nyerített, s megszólalt: miért sirsz,
édes gazdám?

Nem merek édes apámtól kérezkedni, pedig én igen
szeretnék elmenni, mondá lovának zokogva a kis gazda.

Menj be, édes gazdám! király atyádhoz, most igen fáj
a foga, mondd meg, hogy a három fejü tátos paripa által azt
izente a füvek királya, hogy foga fájása addig meg nem áll, mig
téged a sárkányok ellen hadakozni nem bocsát, azt is mondd
meg, hogy ha te elmégy, ugy sárkány egy se marad e világon,
de ha el nem mégy két nagy fia a sárkányok gyomrában rothad
el. Mondd meg, hogy én azzal biztatlak, hogy te a sárkányokkal
mind azon legényeket kiokádtatod, a kiket csak
azok elnyeltek, s országa a sárkányok hasában megerősödött
legények által olly hatalmas lesz, hogy azt mig e világ, soha
semmiféle nemz

Showing first 200,000 characters. Full text: gutenberg.org/ebooks/39649