← catalogue

Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (3. kötet)

by György Gaal · Hungarian · Gutenberg #39352 · 304,334 chars · public domain (US)

The Project Gutenberg eBook of Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (3. kötet)
    
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (3. kötet)

Author: György Gaal


        
Release date: April 2, 2012 [eBook #39352]

Language: Hungarian

Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/39352

Credits: Produced by Albert László (This book was produced from
        scanned images of public domain material from the Google
        Books project.)


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK GAAL GYÖRGY MAGYAR NÉPMESE-GYŰJTEMÉNYE (3. KÖTET) ***




Produced by Albert László (This book was produced from
scanned images of public domain material from the Google
Books project.)






GAAL GYÖRGY

MAGYAR NÉPMESE-GYUJTEMÉNYE.

KIADTÁK

KAZINCZY GÁBOR ÉS TOLDY FERENC.

HARMADIK KÖTET.

PESTEN.

EMICH GUSZTÁV SAJÁTJA.

M. DCCC. LX.

Pest, 1859. Emich Gusztáv könyvnyomdája.




ELOSZÓ.

E harmadik kötettel bérekesztjük a nemzet érzékeny köszönetére jogosúlt
gyujto készletének kiadását, amennyiben az közlésre méltó, vagy
egyébként alkalmatos volt.

Öt van ezen mesék közt, miket Gaal György, német kidolgozásában,
utánbeszélt, (XXXIII. XXXV. XLIII. XLVII. LIII.), egy melyet e
gyujtemény kéziratából Erdélyi adott (L); azonfelul egy (XXVIII), mely
ettol függetlenul, más gyujto által leírva, ugyan Erdélyi által a
Kisfaludy-Társaság Magyar Népköltési Gyujteménye III. kötetébol
ismeretes, is mely az összehasonlításnak tanulságos momentumokot nyújt;
végre egy (LII.), mely a Romai Gestákból népkönyveinkbe átmenvén, itt
szájhagyomány után, jóformán elváltozva, s egy népembere által, elég
választékos nyelven _leírva_, szinte felveendonek látszott.

Tehát húsz meroben újat, sot magyarban huszonötöt, hoz e harmadik s
utolsó kötet. Felveendonek hittük a Halászmesét is LIII. sz. alatt, mert
ámbár a XXIII. számúnak (a II. kötetben) eszmében s mintegy rámájában
csak változata, sok részletben tole különbözik, s érdekesen mutatja,
mikép vegyítik a népi elbeszélok a mesetoke mindenféle elemeit, s
egyszersmind mily helyes érzékkel szerkesztenek azokból újakat meg
újakat. Azt is látjuk ezekbol, mily mesteri kézzel tudta Gaal a nép
igénytelen s egy és más részben tökéletlen összeállításaiból - mert a
népi elbeszélok hol feledve holmit, hol toldva: majd egy elozmény, majd
következmények hiányzanak nálok, s így a compositio ritkán mutatja azon
épséget és kerekdedséget, mely után a muköltészet öntudatosan törekszik
- mint tudott, mondom - elhagyás, kiegészítés által oly kerek egészeket
összeállítani, melyek aztán a müvészi eszme követelményeinek is
megfelelnek. A müvészi átdolgozó fo feladása, hogy a feltalálás, melyhez
gyakran folyamodnia kell, a népmesészet szellemében történjék: az
eloadásban, nézetünk szerint, ép azon szabadsága, sot kötelessége van,
melylyel más tárgyak kezelésében bír. Nem a népnek dolgozván, hanem
költoi míveltséggel bíró olvasónak, tárgyának érdekét mind azon
eszközökkel igyekszik emelni, melyek nélkül a mesének végre is csak
ethnologiai becse van. S így vajmi rosszúl fogná fel például Homer
hirdetett "népköltoségét" az, ki úgy gondolkodnék, hogy midon a görög
összes nép mondáit éneklé, compositióban és eloadásban az alnép
álláspontján maradt, vagy arra szállt le. Mukölto o is, és népies csak
amennyiben eszme és tárgy a néptol vétetett: eloadása a herosokat, nem a
földmívelot és rabszolgát tartotta szem elott. Ezek legyenek itt érintve
azon óhajtás indokolására, hogy bár átültetve nyernok meg a Gaal valóban
költoi s a népmesei naiv felfogástól el nem távozó kidolgozásait; bár
valahára a Mailáthéit is, melyek Kazinczy Ferenc kezétol több mint
harminc év óta készen hevernek kéziratban. De azért is, hogy szunnénk
meg a _népies_ költonek, ki mindig mukölto - mint Kisfaludy K. és
Czuczor "Népdalaik és népmondáikban," Vörösmarty a Tündérvölgyben stb -
jogait a népköltoéire szállítani le, s oly irodalmi faj felállitására
törekedni, mely épen a valódi népköltészetnek nem csak szépségeit, mik a
naiv felfogásban vannak, hanem gyengéit is, melyek a nép szellemi
fejletlenségébol származnak, tehát alkotási hiányait, nyerseségeit,
ürességeit, nyelv és verselési tökéletlenségeit szentesíteni törekszik,
s így költészetünket, versben és prózában, elsülyesztéssel fenyegeti.

A népmesék, melyeket a jelen gyujteményben adtunk, s melyek az Erdélyi
által négy helyt adottak felett (kevés kivétellel) épen a népi kifejezés
megorzése által is jeleskednek, kedvesek lehetnek a lélektani vizsgáló
elott mint ethosi és mythosi adattár, kedvesek a mívelt olvasó elott, ki
_koronként_ szívesen leszáll a néphez, meghallgatni ennek a müvészettol
még illetetlen, primitív nyelvét; kedvesek a költo elott, mint müvészi
tárgyalás anyagja: de nem teszik feleslegessé a költo átdolgozásait, mik
a természet e nyers adományaiból igazi muéldeletet nyújtó irodalmi
muveket alkothatnak.

Pest, october 31. 1859.

_A kiadók._




TARTALOM.

  XXVI. A Vénus madara 1
  XXVII. Egy Tátosról 15
  XXVIII. A pelikán király 23
  XXIX. Ördög leánya 34
  XXX. Három királyleány 46
  XXXI. Zöldike 52
  XXXII. A szegény ember, ki az ördögöt megcsalta 66
  XXXIII. A szalonnavár 72
  XXXIV. Babszem Jankó 81
  XXXV. A kigyó-királyfi 86
  XXXVI. A bubájos lakat 94
  XXXVII. Kökény Matyi 112
  XXXVIII. A tündérgyuru 116
  XXXIX. A színváltozó királyné 127
  XL. Kincskeresok 133
  XLI. Jóért jó 137
  XLII. Az ostobán isten is csak bajjal segít 142
  XLIII. Az aranyhajú hármasok 148
  XLIV. A hatalmas síp 155
  XLV. A szerencsés vándorlegény 169
  XLVI. A kérkedés jutalma 174
  XLVII. A szerencsétlenség jól esett 176
  XLVIII. Az irástudó szegény fiu 180
  XLIX. Könykeresztség 186
  L. A három vándorló legény 191
  LI. Kalmár fia 200
  LII. Apollónius királyfi 223
  LIII. Halászmese 234




MAGYAR MESÉK A NÉP SZÁJÁBÓL.

XXVI-LIII.




XXVI. A VÉNUS MADARA.

A régi világ lefolyásiba volt egy igen nagyon elöregedett király, aki
már mintegy lassu lépésekkel láttatott közelíteni koporsójához. Ezen
király a természet fo urától oly különös testbeli állatással vala
alkotva, hogy az egyik szeme mindenkor mosolygott, a másik pedig
szuntelen sírt. Az urodalmába lévo mindenféle okosságú és bölcseségu
emberek ezen csudán szörnyüképpen tünodtek és nyughatatlankodtak, nem
tudván kitalálni, vagy csak gyanítani is a dolog valóságos okát. De
senkinek sem ada ezen dolog nagyobb gondolkodásra és tunodésre való
okot, mint az o igen jeles három fiainak. Ezek szüntelen tudakozták
egymás között, hogy: ugyan mi lenne annak oka, hogy felséges atyánk
szeme, egyike szuntelen mosolyog, a másik pedig örökké sír. Egyik egyet,
másik másat monda, de egy sem tudta bizonyosan megmondani okát.
Meghatározták tehát egymás között, hogy a reájok jövo reggel ennek oka
megtudása végett be fognak menni atyjokat megtudakozni.

Másnap reggel tehát legelsobben is bement a születés rendje szerint a
legnagyobik fia. Aki amint bement, mindjárt így szólítá meg atyja: No,
kedves szereto fiam, mi ok indított tégedet arra, hogy engemet ily
szokatlan idobe korán megkeressz? Ezen szavaira a királynak így szóla a
fia: Felséges atyám, kétségünk és tünodésünk rengeteg csoportja
késztetett elodbe jönnöm, hogy megtudhassam, mind én, mind a tégedet
híven szereto fiaid, hogy mi legyen annak oka, hogy neked az egyik
szemed szüntelen mosolyog, a másik pedig örökké sir? Kérlek szerelmes
atyám, mondd meg az okát. A király ekkor vidor ábrázatját egyszerre a
legkomorabb tekintetre változtatta, s mindjárt egy mellette lévo
nyilakkal teljes tegezhez kapott, ebbol kivont egy nyilat, és egyenesen
fiára lotte. De elhibázván lövését az ajtóba állott meg a nyíl. Ekkor
megrémulvén a fia, hirtelen kiszaladott, nehogy még nagyobb
szerencsétlenség kövesse. A két kissebbik testvérek nagy buzgóan várták
bátyjok szerencsés megjövetelét. Akit mihelyt megláttak, egyszerre a
legnagyobb serénységgel siettek eleibe járása szerencsés vagy
szerencsétlen kimenetelének megtudása végett. De csak megnémúltak, midon
semmi feleletet bátyjoktól nem hallottak mondván, hogy atyjok, középso
fiának kivánja minden titkát kijelenteni.

Égvén a középso fiu minél hamarább való megtudása eránt a dolognak, siet
legnagyobb gyorsasággal atyjához: amint bement és kérdését
eloterjesztette, hogy minek a megtudása végett ment legyen:
hasonlóképpen bánt az öreg király második fiával is. Aki amint kijött,
csak annyit monda, hogy: kedves öcsém, mint legkedvesebb és
legmeghittebb fiának neked kivánná megmondani a dolog mivoltát atyánk.
Ekkor a legkissebbik fiu nagy bugón szalada atyja rezidenciájába: aki
amint bement, mindjárt így szóla: Nagy és különös szerencsémnek tartom,
hogy engemet választál három fiaid között titkaid megtudására. Légy is
szerelmes atyám oly nemes indulattal, hogy ne tagadd meg tolem
titkaidat, hacsak lehet: ha életemet kelletik is feláldoznom éretted,
kész vagyok, csak tudjak valamit rajtad segélleni. A király fiához nagy
tüzessen szaladott egy kivont torrel, de elmellozvén a szúrást, a falat
találta; fia meg nem rémult, bátran állott, sot így szólott: Kedves
atyám, elotted állok, szabad vagy életemmel, úgy bánjál velem, amint
neked tetszik. De hidd meg, addig eloled ki nem megyek, mig meg nem
mondod szemeid különös voltok változásait. Amelyre a király mondá: no
szerelmes fiam, látom, hogy te vagy erántam a legnagyobb szívu és
huségu, és tebenned helyheztetem minden reménységemet; bátyáidba semmi
bizodalmam nincsen, mivel csupa félelembol állanak. Kedves fiam, az én
egyik szemem mosolygásainak oka: hogy gyönyöru és kellemes három fiaim
vagynak, akiket legfobb örömömnek tartok, noha mostan úgy tapasztaltam,
hogy kettejébe semmi örömöt nem fogok nyerni. A másik szemem szuntelen
való sírását okozza, még törzsökös királyi familiámtól reám maradott
Vénus madarának siratása, amelyet tolem valami rabló ellopa; ettol függ
pedig az én életemnek vidor állapotja, mert ha eztet még egyszer
visszaszerezhetném, minden kincseimmel királyságomat annak adnám, aki
ezt nekem meghozná, mivel akkor még egyszer olyan ífju lennék mint a
huszonnégy esztendos ífju legény. Ekkor a királyfi megkéri édesatyját,
hogy legyen erántok annyi szerettel és huséggel, hogy nékiek úti
költséget rendeltetni ne terheltessék, mivel ok, hacsak a felso és alsó
világba fog lenni azon madár, bizonyosan meg fogják hozni. Az atyja
megköszönte szíves igyekezetét, sok szerencsét kivánt mind a hármaknak
hogyha a bátyjai is meg fognának benne egyezni.

Az egyesség tökélletességre ment. Megindúltak tehát mind a hárman egy
úton, és útaztak ok számos mérföldekig együtt. Egyszer elérnek egy
rengeteg és nagy suru erdo aljára, a hol az út kétfelé ment, egyik ment
egyenesen a nagy erdoségbe, a másik ága pedig az erdo mellett mene el.
Itt tanácskozának, hogy mitévok lennének e két út felol, hogy ki melyik
úton menne? A kissebbik királyfi látja, hogy bátyjainak éppen semmi
kedvek nincsen befelé menni: én elmenek magamba, tí pedig, bátyáim,
menjetek együtt ahová akartok. De még minekelötte megindúlnának, az
útfélen vala egy nagy élofa, a két út elágazásának közepébe. Ekkor a
kissebbik királyfi kiveszi zsebbeli késit, és belé szúrja a nagy fába
ezt mondván: Kedves bátyáim! ha valamelyikünk ezen úton hamarább
megfordúl, ezen kést ezen fából kihúzni ne sajnálja: hogyha a kihúzás
alkalmatosságával a fából vér fog folyni, úgy meg lehettek felole
gyozodve, hogy bizonyosan valamelyikünk e földi életbol egy más világba
hívattatott által: hogyha pedig víz fog belole folyni, jelenten fogja
mindnyájunknak egészséges állapotba való lételét. Ezek után egymást
forró atyafiságos ölelgetések között öszve meg öszvecsókolták, és sok
szerencse kívánása után útnak indúltak, a kissebbik királyfi befele az
erdobe, ketteje pedig mellette.

A kis királyfi nagy és terhes utazásai után, eljuta az erdobe egy kisded
kunyhóhoz, a mibe bemenvén, szerencse és jó estve kivánásával idvezlé a
benne lakó szörnyu formájú bubájos vén asszonyt, fogadván otet anyjának.
Melyre a vén asszony: Ugyan felséges királyfi, mi hozott tégedet e
messze és idegen földre, holott itten még madarat sem lehetne azon föld
tájékáról találni, embert pedig még annyival inkább nem? Erre a királyfi
így szólt: Jószívu öreg anyám, légy erántam annyi szívvel és
szeretettel, hogy ha tudsz valamit a Vénus madaráról hogy hol lehet,
nyilatkoztasd, ki. Szivességed jutalom nélkül nem fog maradni; Felséges
királyfi, valóban hidd el nekem, hogy semmit sem tudok felole, hanem van
nekem még egy néném, még ide valami 50 mérföld, nálamnál száz
esztendovel vénebb; ha csak e nem fog felole tudni, én semmit sem tudok.
Ide is elverekedett szerencsésen a mi királyfiúnk, ahol a vén sibillát
megköszöntvén, ez kérdi útja oda való menetelét a királyfitól; aki midon
megmondotta, mindjárt így szóla: Jaj kedves királyfi, én tudom hogy hol
van azon madár, de minek is mondom, haszna semmi sem lesz benne, sot még
életedet fogod ottan veszteni, mivel igen nagyon eros helyen vagyon;
annál fogva jobb ha szándékodról leteszel, és szerencsésen visszamégy
hazádba, mert ha akármi nagy erovel birnál is, ottan meg kelletik
halnod. A királyfi így szól: Szerelmes öreg anyám, nekem az élet annyi
mint semmi, sot dicsoségnek tartom azt, ha gyenge csecsemokoromtól fogva
mindenkor híven ápolgató édes atyámért feláldozhatom; akkor tudom, hogy
atyámnak is bennem helyheztetett bizodalma meg fog valóságosodni, hogy
nem csak szóval emlegettem, hogy hív szívvel viseltettem eránta, és
buzgó voltam életem feláldozásával is megpecsételni az eránta való hív
szeretetet. Melyre a sibilla: Jó királyfi, látom és tapasztalom atyád
eránt való hívségedet és szeretetedet; megmondom hát, hogy miképpen
cselekedjél hogy se magadnak károdra ne légy, atyádnak is örömét és
kivánságát beteljesítsed. Ide már nem messze van, napkeletre, egy
kimondhatatlanságú nagy gazdagsággal bíró elöregedett király: ennek a
várába van a te familiád madara. Ezt ha meg akarod fogni, amidon be
fogsz bocsáttatni azon szobába, ahol a madár egy óráig való éneklését
szokta követni, tehát vágj eloször, minekelotte bemennél, egy bokor
töviset, aztat magad mellé rakosgasd ahol fogsz ülni, hogy ha el fogsz
aludni bájoló hangjától a madárnak, a székrol a tövis közzé bukván,
minthogy ingedet is le kelletik vetni, fel fogsz ébredni, és megfoghatod
a madarat: de különben nem, sot életedet elveszted. Itt a királyfi
megköszönvén nagy szívességét a vén sibillának mind a szállás, mind
pedig a hasznos tanácsadásért, azzal útnak indúla. Kevés napok
lefolyásai után beért o a régen kivánt és óhajtott királyi rezidenciába,
ahol az öreg király egy széken könyökle. A királyfi módja szerént
idvezlé a vén királyt. A király így szóla hozzá: Mi járatba vagy, vagy
mit akarsz? Mely szavaira a királyfi említé, hogy otet atyja
familiájának díszes madaráért küldötte volna, hogy ha méltóztatnék olyan
kegyes lenni, hogy ismét régi birtokosának visszaengedné. Az öreg
király: Fiam, nem bánom úgy, hogyha meg tudod fogni, vigyed; különben
három napok engedése után, melyeket a megfogásra adok, hogyha munkád
sikeretlen fog lenni: nézzed azon kétszáz kilencvenkilenc karóba húzott
embereknek fejeiket, a tiéd fogja a summát közöttök háromszázra
szaporítani. Ezek után kimene a királyfi, tusakodván a dolog
szerencsésen való megnyerése felol. Bement elso nap a próbaházba, de
minden haszon nélkül töltötte ottan idejét, elnyomattatván a Vénus
madara bájoló hangjától. Második nap is hasonló szerencséje vala. Utólsó
napjára viradóra egész éjjel nyughatatlanságba és álmatlanságba toltötte
idejét, félvén a következendo szerencsétlen esettol, hogyha tudniillik
nem tudja megfogni a madarat, úgy kénytelen lesz életét a reá kimondott
szentencia szerént végezni. Egyszer eszébe jön neki, hogy talán, amint a
vén sibilla javaslotta nekie, hogy tövisbokrot vigyen be magával, és
ingét vesse le, és úgy üljön a tövissel környülvett székre, talán nem
lenne rosz. Úgy cselekedett: lett is haszna, mivel a madár megfogására
csakugyan szerencsésen eljuta. Mihelyt a madarat megfogta, a vén király
azon minutumba életét végezte.

Ekkor három gyönyöru természet adományai, a király leányai, egyszerre
idvezlésére és köszöntésére eloállának az ífju királyfinak, ajánlván
hármok közül szabad tetszése szerint való választást, azzal együtt a
királyi birodalmat. De o nemes szívvel és indulattal bírván, mind a
három leányait a királynak elválasztá ily feltétel alatt, hogy ok is
hárman volnának testvérek, és így mindeniknek jutna egy feleség, és
amelyiknek majd kedve lenne a megholt király birodalmába jönni
uralkodni, hát a lenne ottan a király: addig gondviselore bízván az
országot. Annakutánna magokhoz szedének kincsbol és egyéb szükséges
holmikból annyit, amennyit elegendonek lenni itéltek, azzal útnak
indúltak. Szerencsésen el is jutának azon pontra ahol a három királyfiak
egymástól az erdoszélen elváltak: itt ismét úgy öszvetalálkoztak, mintha
öszvesúgtak volna. Nagy örömmel fogadta a testvérbátyjait, akiknek
kimutatta idejek és rendjek szerént a jövendobeli hitves társakat, akik
nem a legnagyobb szívvel nézték öcscsöket, minthogy fogadása szerént o
hozta meg az atyjoknak fo örömét szerzo Vénus madarát. Útaztak ok egy
darab ideig színmutató testvéri barátságba; de egykor azt mondja a
nagyobbik testvér a középsonek: Hallod-e, nekünk még jobb volna haza sem
meni, mivelhogy minden pénzeinket a bordélyházakba egyáltaljába
elköltöttük, rongyosak is vagyunk, és még feleségrol is öcsénk
gondoskodott helyettünk: meglásd eddig is kevés becset ada rajtunk
atyánk, mostan még annyit sem. Öcsénk fog lenni az örökös, vagy öljük
meg inkább, különben haza sem megyek. Mondá a közepso a nagyobbnak: Kár
volna megölnünk, inkább vessük ezen kútba, hadd haljon meg magába. Ezzel
leszedvén róla minden ruhát, meztelen bevették egy kútba, a melybe
szerencsére semmi víz nem volt, itt maradt a szegény királyfi nagy sírás
és zokogás között: hasztalan reménykedvén koszivu bátyjai elott. Azok
pedig nagy vígsággal folytatták útjokat a három királyleányok
társaságába, akiket keményen megeskettek, hogy egy szó nem sok, de
annyit se merészeljenek elohozni, különben halál leszen a jutalma nem
hallgatásoknak.

Mindnyájan szerencsésen haza érkeztek, az egész udvar örömünnepet tarta,
mindnyájan vígan valának, csak a kissebbik királyfi cserbe maradt
hitvese szomorú, aki szüntelen szeretoje után búsonga. Az öreg király is
száma nélkül emlegeté legkedvesebb fiát. Megegyezett a király hogy fiai
elvehetik a hozott királyleányokat; készültek a pompás és felséges
menyekzohöz, remélvén hogy a míg halad, addig kissebbik fia is
megérkeznék. De hagyjuk oket a menyegzohöz készülni, nézzük a kissebbik
királyfi mit csinál a kútba? Amint o ottan sír és tünodik magába, arra
megyen egy csoport rabló; egy közülök nagyon megszomjúhozott, vízkeresés
végett a kúthoz mene, a melybe egyebetmint egy meztelen embert nem lát;
ez kéri a rablót hogy segéljen rajta: e szolítja a többit, de azt
felelték, mi hasznunk ha kihúzzuk! semmit tole el nem vehetünk. No de
mégis vegyük ki, és mindenik üssön rajta egyet. Így szegény ártatlan
királyfit megvervén ereszték útjára. Ekkor a szenvedések között lévo
királyfi kezeit öszvekócsolván, szemeit az ég fele veté, és így szóla:
Óh! mostoha sors! minek engedted meg hogy lételemmel csak épen a
nyomorúltaknak számát szaporítsam? Minek is tanultam meg mely jó legyen
szemeimmel néznem a napot, jobb lett volna ha örökös setétség zárolta
volna. Minek ragadott szívem barátimhoz, ha egy örökös elválást kelletik
mostan szenvednem? Nyílj meg föld, vagy szakadjatok reám, hadd veszszek
el, mert ez élet reám nézve kész itélet. Míg így ment a sivatag pusztán,
talált o a varráshoz megkivántató eszközöket, ollót, cérnát, és
imitt-amott egy-egy ruhadarabot. Így gondolkodik magába: Ugyan
felvegyem-e? veszem-e én ennek valami hasznát? No de csak felszedé a
rongydarabokat, és azokból készíte magának olyas ruhát, amivel
mezitelenségét legalább eltakará; annakutánna eljuta egy korcsmába, ahol
o magát szabómesterembernek adta ki; a korcsmáros maga is a volt, és igy
szóla: Soha jobb idobe nem jöhetett volna hozzám segíto: három leányaim
férjhez mentek; azoknak ruhát kell mindeniknek varrnom: más az hogy
királyfiak mostan házasodnak meg, és azoknak a feleségei számára is ime
itten vannak a munkák. Kinek van mostan nagyobb aggódása és búsulása,
mint a szegény királyfinak, aki soha még egy öltést se tett, csak éppen
mostan, amidon a szükség reá készteté, adtak neki enni, és innya; de
búsulásába se enni, se innya nem merészlett, félvén a dolog igen
veszedelmes kimenetelétol. A korcsmárosból való szabó kiadja a leányai
számára való matériákat, azzal kimutatnak egy különös szobát is. Estve
bemegyen, lefekszik; de aludni sem mer, sot úgy gondolkodik magába: hogy
reggelre el fog szökni, különben a gyalázattól megmenekedni másképpen
nem fog. Egyszer felveti szemeit, hát látja, hogy mindenféle szabósághoz
megkivántató eszközök magokban dolgoznak; ezen o nagyon elcsudálkozék,
és ismét elaludt. Mikor felébredett reggel, minden ruhák a fogason
készen állának. Ezen a mester igen nagyon csudálkozott, és a
királyleányok ruháit is így varratta. Mikor megtudta hogy bátyjainak
lakodalma másnap fogna tartatni, o is bement a maga koldusruhájában a
rezidencia kapuja eleibe bámulni, semmi fizetést nem vévén mesterétol,
sot igérte, hogy szívességét, amiért befogadta, rövid ido múlva vissza
fogja fizetni. Itt a nagy lakodalom tartatott, az egész birodalmából a
királynak ott lévén boldog boldogtalan. De még is annak a híával volt az
öreg király, hogy fia meg nem érkezett, és hogy a Vénus madara is
szüntelen búsongott, és nem éneklett. Egyszer a rongyos királyfi, amint
a rezidencia kapuja elott kéregetne a ki és bemeno emberektol, egy kapus
jól reá ut hogy miért nem menne be? ottan kapna elegendo ételt: melyre o
azt felelé: Hogy menne oda egy nyomorult szegény a nagy rangúak közzé?
Erovel behajták tehát a többi koldusok közzé enni, ahová amint bement:
egyszerre az ajtó nyitva lévén, reá szállott a Vénus madara, és
felségesen éneklett, mindjárt bevitték a koldust, akire egyszerre a
bátyjai és szeretoje reá esmertek. Abba a minutumba megífjodott az öreg
király is, és otet királyi öltözetben felöltöztetvén a birodalmat atyja
is szabad tetszésére bízta, hogy úgy bánjon velek amint neki tetszenék.
Akiknek minden jelenvalók halált itélének. De o így szólott: No ti
háládatlan és kokemény szívet viselo bátyáim, akik nekem jóért
gonoszszal fizettetek, én most megbüntethetnélek benneteket halállal is;
de érezzétek, hogy öcséteknek igaz atyafiságos szíve van, aki bármely
gyalázatnak és szenvedésnek voltam is kitétetve, mindazonáltal
megfelejtkezem gonosz cselekedeteitekrol, remélvén hogy ennekutánna
elkövetett hibáitokat dupla szeretettel és huséggel fogjátok
bebizonyitani és megpecsételni. Így mindnyájan öszveesküvének, és számos
boldog esztendoket szemléltek víg örömök között.




XXVII. EGY TÁTOSRÓL.

Hajdanában volt a világon egy szegény és sok nyomorúságokkal küzdo
ember, akinek voltak tizenkét fiai. Ezen tizenkét fiai, amidon azon idot
elérték, hogy valami szolgálatra alkalmatosak lennének, elmentek egy
királyhoz szolgálatba, és mindenik szolgált magának egy lovat. A
legkissebbik fiú, aki magát bátyjai elott legtunyábbnak és restebbnek
mutatta, de alattomba a legnagyobb okosságú és serénységu volt, egy
lovat, amely a király istállójába leghitványabb és restebb volt, magának
elválasztott. A király nem igen örömest adá neki mondván, hogy száma
nélkül sok szép lovak lennének istállójába, miért nem választana o is
mint a többi bátyjai, olyan szép lovat? de o minden módon megelégedvén a
hitvány lóval, megköszönvén a királynak nagy kegyelmét, haza felé
indultak. Itta több testvérei nem is kívántak vele menni, minthogy maga
sem volt gavallér, a lova is rútúl nézett ki. Egyszer egy nagy sáron
kelletett általmenni: a hitvány ló bele maradt a sárba. A kis fiu kérte
tehát a bátyjait, hogy segítenék ki: de azok azt felelték: Ha jobban
szeretéd a hitvány lovat mint a jót, mostan úgy vegyed hasznát: vess
magadra, mi veled nem bajlódunk; azzal ottan hagyták. Alighogy testvérei
elmenének, megrázkodott a ló, egyszerre egy aranyszorü paripa vált
belole, és így szólt a kis gazdájának: Ime itten van a fülembe egy pár
arany öltözet, vedd fel magadra; és azzal, szárnyas ló formáját vevén
magára, azt kérdezte, hogy milyen sebességgel menjen? úgy-e mint a szél
vagy mint a gondolat? amelyre úgy felel a lovagló Kelf (így
neveztetett): Úgy menj, hogy se magadba se pedig bennem semmi kár ne
essék. Azzal amint széllelnézett, már hazájába volt. A bátyjai még sok
idore kerultek haza, amelyen igen elcsudálkoztak, hogy öcscsök odahaza
volt.

Annakutánna hogy bátyjai megjöttek, elindultak házasodni, oly feltétel
alatt, hogy mind addig meg nem házasodnának, míg olyan emberre nem
találnának, akinek tizenkét leányai volnának. Egykor sok utazásaik után
egy a mezoségbe magába szántogató ember megszólítja oket, hogy hová
szándékoznának? Amelyre a szántóvetonek így szólának: hogyha hallott
volna valahol olyan embert, akinek tizenkét leányai volnának, férjhez
menendok, megmondani ne sajnállaná! A szántó ember azt mondá hogy ebben
a legközelebb lévo városban lakna egy bubájos asszony, annak tud
tizenkét eladó leányait, de többet sehol sem hallott. Bementek tehát a
városba lakó bubájos asszonyhoz, ahol nagy szívességgel fogadtattak, s
mind magok, mind pedig lovaik jó kvártélyt kaptak. De egyszer amidon az
istállóba bement a legkissebbik fiú Kelf; így szól hozzá lova: Kedves
kis gazdám, vigyázzatok magatokra, mert ezen az éjtszakán a bubájos
boszorkány mindenikünket meg fog ölni; hanem én azt javaslom, hogy majd
valami tizenegy óra tájban légy ébren, én elmegyek az ablakra, és álmot
lehellek mindenikre, akkor te a bátyáidat fektesd a bubájos asszony
leányainak helyekre, leányokat pedig bátyáid ágyokra; minden lovaitokat
az asszony lovainak helyekre.

Ez meglévén, éjjel tizenkét órakor a vén boszorkány felébredvén, egy
nagy bárdot fogva kezébe, minden leányainak és lovainak elvagdalta
fejeket, azzal bement ismét házába, s mint aki igen nagy hasznot
cselekedett, lefeküdt ágyába, és a Kelf tátosa ismét belehelvén az
ablakon, újra elaludt a vén asszony. Ekkor Kelf felköltötte bátyjait,
hogy minél hamarább siessenek ki a vén asszony határából, mert különben
meg kelletik halniok, ha fel fog ébredni. Elsiettek minél hamarább, Kelf
pedig megvárta a vén asszony felébredését, aki, mikor megtudta hogy
leányait ölte meg, nagy méreggel felugra egy még életbe lévo tátosára,
kergette Kelfet; de aminthogy a Kelf lova gyorsabb volt mint a vén
asszonyé, utól nem érhette, hanem így kiáltott hozzá: Várd el, kutya,
majd reá josz máskor. Ekkor a Kelf lova így szólt: Mostan sehová se
nézz, hanem egyenesen. Azzal megindúlván mint a sebes szélvész, egykor
csak elkiáltja magát Kelf: Megállj lovam; melyre ez azt kérdezte: Hát
mit láttál? Felelt Kelf: Egy aranyhajszálat. A tátos ismét így szólott:
Ha felveszed, úgy is baj, ha nem veszed, még nagyobb baj; no de csak
vedd fel. Annakutánna azon mód szerint talált o még egy aranylópatkót,
és aranykacsatollat; mind felszedte oket. Annakutánna nem ment o haza,
hanem egy királynál beállott szolgálni.

Itten Kelf a leghuségesebb és tisztább lovász volt mindenek felett. O a
tisztogatáshoz soha gyertyát nem kért, még is lovai mindenkor a
legtisztábbak voltak: ezért a többi kocsisok nagyon gyulölték, hogy mi
lenne annak az oka hogy gyertyát sem kér, és még is olyan tiszták a
lovai? Egykor meglesték: hát látják, hogy egy aranylópatkó világánál
tisztogat. A királyt a többi cselédek odahívták, és midon maga is a
király személyesen látta volna, bement Kelfhez, akitol megkérdezte, hogy
hol vette volna ezen lópatkót? melyre Kelf így szólott: Ezen lópatkót,
aranyhajszálat és aranykacsatollat találtam az úton. Ezeket a király
elvette Kelftol, és bevitte. Másnap reggel behívatta a király Kelfet,
így szólván neki: Hallod-e: azt parancsolom neked, hogyha azon leányt,
aminek a hajából való ezen hajszál, nekem ide nem hozod, úgy tudd meg,
hogy halál a fejeden. Ekkor nagyon szomorúan kimegyen az istállóba,
egész napját sírással búsongással töltötte. Hát csak megszólal a tátos:
Kedves Kelfem, miért vagy olyan bús és szomorú, és miért siránkozol?
nekem semmi bajodat nem mondod? Könnyes szemeit Kelf felemelvén így
szól: Halál a fejemen ha azon leányt, akinek a hajából való azon
hajszál, a királynak meg nem hozom. A tátos mond: Jól tudtam, azért
mondtam hogy ha felveszed, úgy is baj, ha nem veszed, még nagyobb baj.
No de légy jó reménységbe; kérj mind nekem, mind magadnak útravalót.

Megnyervén az útravalót, elindulának mint a villámlás. Az úton így szóla
a tátos az o gazdájához Kelfhez: Mostan oda kelletik mennünk, ahol a
bubájos vén asszony kergetett bennünket: az o házába van azon aranyhajú
leány egy bölcsobe, a maga ágya mellett rengeti szüntelen; hanem arra
kérlek, hogy mikor én belehellem az álmat a vén asszonyra az ablakon,
sebesen menj be, és ragadd meg minden bölcsostül, de hozzá ne nyúlj,
mert különben életedet veszted. Úgy is cselekedett Kelf; megragadta
minden bölcsostül; de minthogy a bölcsobe lévo aranyhajú leány nagyon
szép és kellemetes formájú volt, Kelf meg nem állhatta hogy meg ne
csókolja, amidon az ablakon keresztulvitte: mindjárt felserkent a vén
asszony, és a maga tátosára hágván, kevésbe múlt hogy Kelfet el nem
fogta, nagy fenyegetésekkel ijesztvén a jövendo oda meneteltol.

Nagy örömmel vette a király a gyöngy teremtés megjövetelét. Akinek a
király ajánlván szívét lelkét, holtig való szerelmét: de erre így szóla
a leány: Nem leszek addig birtokodba, míg azon aranykacsát, amelynek a
tollából való ezen toll, ide nem hozatod. Ezt is Kelfre bízta a király.
Egy száz öles mélységu kútba volt a kacsa; ide leeresztette Kelfet lova;
de minthogy egyszerre meg nem kaphatta a kacsát, elkiáltá magát, és a
vén asszony megragadta Kelfet. Itt a vén asszony megköttetvén Kelfet,
befutetett egy vas kemencét hétszer jobban mint máskor. De minthogy a
szolgáló maga maradt, mondotta Kelfnek, hogyan üljön azon targoncába,
amivel be akarta a kemencébe taszítani. Kelf mindig úgy ült, hogy be ne
tudja taszítani; a leány hiába magyarázta, Kelf nem akarta érteni,
mondván a leánynak, hogy mutassa meg, hogy miként kellessen ülni: akkor
a leány mutatás végett bele ugrik a targoncába, Kelf pedig serény volt,
betaszitotta a kemencébe, maga pedig a kacsát megfogván, hazament. Ekkor
a király a szép leányt késztette házassági élet elfogadására, de a leány
azt mondotta, hogy addig nem, míg azon ménest, amibe azon ménló van,
aminek a lábáról való ezen patkó, ide nem hajtatod. Ezt is Kelfre bízta
a király, akinek lova így szóla, hogy kérjen boven zabot, egy ásót, és
egy bialbort; ezeket megkapván, mentek ok egy nagy tenger mellé, ahol
egy szigetbe megmutatta a ló a ménest; annakutánna egy gödröt ásatott
Kelffel, abba bele feküdt maga Kelf és a tátos is abba volt betakarván a
bialborrel. Megtanitotta a tátos Kelfet, hogy mikor o vívni fog, a veres
lángot locsolja, úgy a tátos meg fog mentodni. Ezután elnyeríté magát a
Kelf lova. A szigetbeli ménló mindjárt meghallotta, és félig a tengerbe
bejött; de minthogy a Kelf lova a gödörbe bújt, nem látta, visszament;
második nyeritésre általjött, kereste, mindenütt nyerített; ekkor a Kelf
lova kiugrott a gödörbol, és addig viaskodtak, hogy a Kelf lova
meggyozte; annakutánna az egész ménes magába általjött, és haza hajták.
A király készteté ismét az aranyhajú leányt az házassági életre; de a
leány azt mondta, hogy addig nem, míg maga azon lovaknak tejébe meg nem
fürdik, amit azoktól fognak fejni. Ekkor a Kelf lova megrugdosván sorba
mindenik lovat, magoktól leadták a tejet; a tej úgy forrott, mintha a
legnagyobb tuz lett volna alatta. A fürdést is Kelfre bízta a király,
aki lovát kivivén, ez reá lehellett, és csak lágymeleg lett a tej; Kelf
pedig hétszer szebb volt mint annakelotte. De a leány azt kivánta, hogy
a király személyesen megfürödjék. Kivitette tehát a király is a Kelf
lovát, de amint ez reá lehellett a forró tejre, még sokkal jobban
forrott, amibe a bele lehellés után beereszkedvén, mindjárt szörnyu
halált szenvedett a király. Ekkor az aranyhajú leány így szóla Kelfhez:
No kincsem, én a tiéd, te pedig az enyim vagy, éljünk számos boldog
esztendoket. Így lett a szegény Kelfbol király, aki élt és uralkodott
vég nélkül való idokig.




XXVIII. A PELIKÁN KIRÁLY.

Volt hol nem volt, még az árabs tengereken is túl volt, hegyen völgyön,
még pedig a rongyos levelu erdon is túl volt, volt egykor egy szegény
ember, kinek a gazdasága csak egy rongyos kunyhóból állott; életét pedig
csak úgy táplálgatta, az erdobol naponként száraz gallyakat hordott, és
a piacon eladta, magát és feleségét abból táplálta. Míg fiatalok voltak
mind a ketten, magzatjok nem volt. Egyszer az asszony teherbe esvén, már
közelgetett a szülésnek az ideje. - Azon estve oda érkezett Krisztus
Péterrel, és kéri, hogy adna a szegény ember nekie szállást; melyre mond
a szegény ember hogy: nem adhatok, úgymond, mivel a feleségem ilyen s
ilyen állapotban vagyon: azért hát nem lehet magoknak, jó barátim, a
szobába feküdni. Kire monda Péter: Hiszen lefekszünk mink a pitvarba is,
csakhogy a levego alatt ne feküdjünk. Ekkor csinált a szegény gazda a
pitvarba ágyat; azon éjtszaka pedig nagy fájdalmakkal kinoztatván a
szegény asszony, monda Péter az urának: Uram szabadítsd meg szegényt,
mert nagyon kinlódik. Monda az úr: Eredj Péter, nézd meg mit látsz az
égen? Péter kiment és nézi: hát látott az égen két kardot, és három
halálfejet. Mondván Péter az urának hogy mit látott, monda az úr: Hogyha
ebbe a szempillantásba megszületik a fiú, tehát el kell neki vesznie
vagy háborúba, vagy pedig döghalál által. Megint kezdi az asszony
jajgatását, és kéri Péter az urát, hogy szabadítaná meg: az ura pedig
mondja, hogy nézze meg viszont mit lát az égen. Péter pedig kimegy, és
látja hogy vagyon az égen egy szép kinyílt rózsabokor. Melyet mondván az
urának, no akkor legyen meg! monda ez, és az asszony megszülte a
gyermeket.

Reggel felvirradtak szerencsésen, és kéri a szegény ember a két
szállóját, hogy vigyék el a kis fiút a templomba, és kereszteltessék
meg; melyet el is vittek, és épen akkor értek a királynak a magzatjával
a templomba, de mivel ez leány volt, tehát mondja az úr hogy ezt
kereszteljék meg, mivel ez fiu. Ezt nem akarván a pap cselekedni, tehát
veszi Krisztus a gyermeket, és maga megkereszteli, azután megáldotta, és
általadta az atyjának. Hogyha, úgy mond, egyszer a gyermek felno és el
fog valahova utazni, tehát add neki ezt a botot; és a maga botját
általadta a szegény embernek. A királynak a leánya épen egy idos volt
ezzel a szegény ember gyermekével. Már mind a ketten felserdültek, és
már a leány az o legszebb virágzó ideiben volt, és oly gyönyöru
tekintete volt nekie, hogy hozzá hasonló nem volt körülbelül szépségére,
amelyben is nagyon elbízván magát, gyülésben kihirdettette, hogy o
máshoz nem megyen férhez, csak ahoz, aki neki a Pelikán királynak az
tollából hoz egyet. Erre a hirdetésre sok bárók, grófok, hercegek,
válogatott cigánylegények indúltak a Pelikán királynak a keresésére, de
senki nem tudta feltalálni. Végre mondja a feljebb emlitett szegény
embernek a fia: Atyám én is elmegyek, és talán én leszek szerencsés hogy
rá találok arra a drága kincsre. Kinek mondja az atyja: Eredj fiam, járj
békével segitsen az isten. És az atyja készít nekie útravalót, hogy
elmehessen; végre adja a fiának a keresztatyjától kapott botot, és ez
elbucsúzik az atyjától, és útnak indúl, maga se tudja hogy merre menjen.
Egy helyett megéhezett, és leül a földre, és a botját maga alá tette, és
mely nagyon elbámult, midon a botja maga alatt lóvá változott, és kérdi
tole a lova: Hogy akarod, édes gazdám, hogy most menjünk, mint a szél,
vagy mint a gondolat? Mondá neki: Csak úgy menj édes lovam, hogy se
énbennem, se tebenned semminemu kár ne essék. Ezzel megindúl
szélmódjára, és viszi egész estvelig; estvére érkeztek egy nagy városba,
ahol mondotta a lova; hogy itt meg fogunk hálni; és bementek mind a
ketten a vendégfogadóba. Midon a lovát az istállóba bekötötte, maga
pedig a vendégszobába ment és bort kért magának, és bora mellett
falatozta kedves pogácsát, melyet még az atyja tett a tarisznyájába; egy
kevés ido múlván szemléli a korcsmáros, hogy messzérol való és külso
országokból volna (mivel vele a lova repult) és hozzája mengyen,
asztalánál leülvén, elore köszönti, azután kérdi, hogy honnan, és
micsoda országból származott, és hogy hová utazik? Midon ezt
meghallotta, mondá hogy én, úgy mond, az Meltáfó országából való vagyok,
és útazok a Pelikán királyhoz. Midon ezt meghallotta a korcsmáros, hogy
ezeknek a hatalmas madaraknak a királyához útazik, gondolván hogy ezt jó
lenne a királynak megjelenteni, azzal felkészul és szalad a királyhoz.
Midon jelentése után beeresztették a király eleibe, mindjárt
elbeszéllette hogy micsoda ember vagyon nála. Mondá a király, hogy
mindjárt hozzák hozzám az embert. A korcsmáros nagy sietséggel vezeti a
királyhoz, és midon a király mindeneket kikérdett volna tole, kérdi
végre, hogy valóban a Pelikán királyhoz utazik-é? kinek mondá emez, hogy
oda. Mondja neki a király: hogyha egyszer a Pelikán királylyal beszélsz,
úgymond, tehát kérdezd meg, hogy az én harminckét kereku malmomra folyó
forrás miért száradt ki, és hogyan lehetne megint a forrást folyóvá
tenni? hogyha ezt neked megmondaná a Pelikán király, és nekem hírul
hoznád, tehát tégedet nagy embernek tennélek.

Elmegyen a királytól, elébb jó ajándékot vévén otole; azután reggelre
kelve tovább indúlt. Midon már egész nap útazott volna, tehát estvére
viszont egy nagy városba megszálltak. Midon a lovát jó karban
helyheztette, maga pedig a korcsmába bement, hát kérdik hogy honnan
való; erre megmondotta, és hogy hovámenne. Kit midon hallott volna a
király, hivatja magához, és mond neki: Hogyha te a Pelikán királyhoz
mégy, tehát kérdezd meg hogy miért nem terem az én körtvefám a kertembe,
aki ezelott ezüstvirágokat virágzott, és aranykörtvéket termett? Ezt is
hogy eszébe vette volna, midon a király jó ajándékka magától
elbocsátotta, o útnak indult, és kérdezvén otet, hogy mikor jönne
vissza, feleli hogy nem tudja.

És utazván, harmadnap múlva rettenetes vadonba érkezett, s egy városban
talált, a melybe bement, hogy valami eleséget vegyen magának. Midon a
városban járna, kérdék tole a király cselédjei, hogy hová utazik? o
pedig mondotta hogy a Pelikán királyhoz. Kit mindjárt vezettek a
királyhoz, és midon a király mindent tole kitudakozott, mondja neki a
király Hogyha egyszer oda érsz, tehát kérdezd meg hogy azon leányomat,
aki már hét esztendeje hogy beteg, hogy lehetne kigyógyítani? Ezzel
megajándékozta a király, és o tovább útazott.

Az útjában monda az lova neki: Hallod-e látod amoda azt az erdot; ott
énrólam szállj le, és viszont én egy bot leszek, és engemet az erdobe
valami nagy fának a tetejében köss fel, magad pedig a tengernek partjára
ballagj el, ahonnan nem messze leszen a te szándékodnak elérése. Melyet
midon hallott volna, tehát leszáll a lováról, és ebbül bot lett; kit
midon már felkötött a fára, és a fát jól megjelelte, maga a tenger felé
vette az útját. És midon a tenger partjához érkezett, lát ott egy
hidegvette vén asszonyt, melynek az orra két öles volt, és az orrán
hordta által a tengeren az embereket. Midon hozzá ért volna az ífju,
kérdi tole a vasorrú, hogy hova útazik? Melyet elmondott nekie. Midon
meghallotta a vén asszony, azt mondja neki: Hallod-e fiam, hogyha vissza
josz, tehát azt is kérdd meg, hogy énnekem meddig kell szolgálni itt a
tengeren otet? és tovább útazik a vén asszonynak javaslása után. Végre
elérkezett egy erdohöz, melynek a szélin egy gyönyöru fényességu ház
volt, melyet körülfogott egy legdrágább virágokkal teljes szép kert.
Midon hozzá érkezett, kint volt egy igen vén asszony, és midon hozzá
érkezett, köszönti a vén asszonyt; ez fogadja, és kérdi tole, hogy hol
járna ebben a vidékben, holott toletek még a madár sem jöhet ide? Melyet
midon elbeszéllett volna, hogy miért jár, és legkiváltképen miért jött,
és elbeszéllette az útjába hogy a három királyságok még mire is kérték,
legjobban kérte hogy, ha lehet, csak egy szál tollat is szerezzen neki:
a melyet meg is igért a vén asszony, hogy minden bizonynyal az Pelikánok
királyának tollából fog nekie szakítani, mert o az felesége. Behívja
annakutánna a szobájába, ételt és italt ad nékie és azután bedugta otet
egy ágy alá, és betakarta egy teknovel, és mondotta neki, hogy: az
éjtszaka ne aludjál, hanem mindég figyelmezz arra, amit én és az uram
beszéllünk.

Végre eljött a Pelikán, nagy fényességgel megtöltötte a szobát, és
nagyon perelt hogy micsoda más országból való ember vagyon itt? és add
elo nekem mindjárt, bátor akárhol vagyon; de az asszony tagadta, hogy o
a felol semmit nem tud, hanem máma kenyeret sütöttem, és nagyon
megizzadtam, és az ingemet levetettem, és annak van olyan nagy szaga.
Melyet a felség elhitt, és az öreg kifüstölte a szobát, és mind a ketten
feküdni mentek. Midon fél éjtszaka az asszony a Pelikán királynak a
tollai között vakarászott, kiszakajt egy tollat az gyémántfényességü
hátából; melyen nagyon megharagudott a Pelikán, hogy miért szaggatja a
tollait. Kinek mond a vén asszony: hogy neked én ezt nem készakarva
cselekedtem, mert a tollaid nagyon öszve vannak ragadva; viszont még két
tollat kiszakajtott, a kin még jobban megharagszik az Pelikán, és többet
nem hagyott a feleségének az tollai között vakarászni, azután tetette
magát az asszony hogy alszik. Egyszer csak felébred álmából, és beszélli
az álmát, hogy még soha többé oly álmat nem látott mint most. Kinek mond
a Pelikán király, hogy mit álmodott? Beszélli a vén asszonya úgy mond:
Jöttek hozzánk három királyok, és mindegyiknek tolünk egy-egy kérése
volt; az elso úgy mond: Vagyon nekem egy harminckét kereku malmom, és
most már a forrás, amely reá folyt, kiszáradt, s kérdezi, hogy miként
lehetne megereszteni a forrást? A második viszont, hogy vagyon a
kertiben egy körtvefája, s hogy miért az most nem terem, holott ezelott
aranykörtvéket termett, és ezüst virágokat virágzott? Az harmadik pedig
mondá, hogy nekie volt egy nagyon szép leánya, de már hét esztendeje
beteg, és nem tudják meggyógyítani; kérdi miképpen lehetne
meggyógyítani.

Ezekre mond a Pelikán király, hogy nem hiába, közel vagy háromszáz
esztendohöz, tehát azért álmodozol oly igen igazat; csak hallgass. Az
elso király, akinek a malma nem forog mivel nincsen vize: tehát ha
valaki a forrás gödribe lévo malomkövet, amit leeresztett egy molnár
legény, kihúzná, tehát elindúlna mindjárt a malom, és az elébbi nagy
hasznot viszont hajtaná. A második, aki azt mondá, hogy drága körtvefája
volt, és már többet nem terem: minek is teremne, gondolja ez magába,
odafent, mikor a töve alatt vagyon huszonnégy kád pénz? míg azt onnan ki
nem ássák, addig a fa nem terem. A harmadik pedig, akinek van egy beteg
leánya, tehát az addig meg nem gyógyúl, míg azt az áldozatot, amit most
hét esztendeje egy pap nekie adott, és mivel a papra haragudott, o azt
kiköpte, és egy béka azt hirtelen elkapta, és az oltár alá bevitte: míg
onnan ki nem veszik, és a leánynak be nem adják, addig meg nem
egészségesedik.

A beszélgetés között reggel lett, és a Pelikán onnan hazól elment; a vén
asszony pedig kivette az ágya alól az ífjat, és általadta nekie a nagy
drágaságú szép tollakat, és monja neki: A többit, a mit kérdeztél, már
hallottad; de végre mondá az, hogy még itt is egy vasorrú bába mit
mondott neki, hogy meddig kell szolgálni neki a tengerparton? Mondá az
öreg, hogy onékie addig kell nekie szolgálni, amíg a századik embert nem
veszti a tengerbe, s hogy kilencven kilencet már befojtott. Ezzel
megköszöni az ífju az asszonynak jó akaratját, és útazik vissza.

Midon már a tengerpartra ért, és a vasorrú bába általvitte a tengeren,
kérdi tole ez, hogy meddig kell nekie még szolgálni? Mondá az ífju,
hogy: Joj ide velem az erdobe, és ott megmondom. Midon a vasorrú bába
elkisérte volna a kis erdobe, ott felmegy az ífju a fára, és leveszi a
fárul a botját, és viszont megint ló lett belöle, és reája ül; akkor
mondá a banyának, hogy már kilencven kilencet befojtottál a tengerbe,
még egyet kell befojtanod, akkor elszabadúlsz. Mondá az: Köszönd, kutya
anyáju, mert te lettél volna a századik.

Ezután útnak indult, és elért az elso városba, akibe utóljára volt
mondva, hogy otet a királyhoz vezették. Midon már a királynál lett
volna, megmondotta a királynak, hogy a leánya miért oly nagyon beteg:
Ekkor az áldozatot az ífju mondása szerint az oltár alól kivették, és a
leánynak beadták, amely után a leány mindjárt jobban érzette magát, és
három hét alatt meggyógyúlt. A király ezért a cselekedetiért sok
kincscsel és katonasággal megajándékozta. Innen osztán ért a második
királysághoz. Midon már a király eleibe ment volna, és az ífju mondá
hogy a körtefája miért nem terem, mindjárt felásatta a fát, az alatt
pedig a nagy kincset meglátta, melyet onnan felvettek, és a fát újra
elültették, aki mindjárt bimbózni kezdett, és virágozni. Ezt nagy
örömmel látta a király, és a kincset szekerekre rakta és az ífjunak
adta, és melléje nagyszámú katonaságot, és már mint egy nagy kincsekkel
bíró nagy hatalommal ment az utolsó királysághoz. És midon már mint egy
generális elejére ment volna, megmondja neki, hogy mi az oka hogy a
forrásod elszáradt, és nem oröl a malmod: a forrásod lyukába egy
molnárlegény, akinek nem fizettél, egy malomkövet eresztett a forrásba:
míg ki nem húzod, addig nem jár a malmod. Amelyet a király mindjárt
mesterséggel kihúzatott, és a forrás nagy zúgással el kezdett folyni.
Ezt látván a király, nagyon örvendett, és az ifjunak nagy sok pénzt és
katonát adott. Már most az ífju mint egy nagy fejedelem ment haza felé,
kinek már kincse és sok katonasága volt. Az atyja házához menvén, az o
atyja nagyon csudálkozott, hogy az o fia nem csak gazdagságot, hanem még
egy királyhoz illo sok katonaságot is hozott magával; de végre midon
megmutatta az atyjának, hogy még a Pelikán királynak a tollából is
hozott magával, jelenti végre a királynak, hogy o legyen az az ember aki
a Pelikán király tollából hozott, a mit a kissasszony kivánt. Melyet
midon megmutatott, a kisasszony nem annyira a tollnak, mint a szép
ífjunak megörült, s mivel hallotta és látta, hogy mely rettento kincset
hozott magával. Itt csakhamar kezet fogott a király leányával, és végre
megesküdött a szép kisasszonynyal, és az öreg király halála után o lett
a király, s a királyságot bölcsen feltartotta, míg életét be nem zárta.




XXIX. ÖRDÖG LEÁNYA.

Volt hol nem volt, még az óperenciás tengereken is túl volt, volt
egyszer egy szegény ember, ennek a szegény embernek volt egy fia, akinek
nagyon kevés gazdasága volt úgy, hogy már maga is alig tudott élni.
Mondja a fiának: Látod-e kedves gyermekem, hogy már magamnak nincsen
semmim, hanem eredj és keress magadnak valami szolgálatot, talán minket
is tudsz boldogítani. Ezzel a fia felkészül, és elútazik, és jár kel,
heted hét ország ellen bújdosik szegény mindenfelé. Egyszer ért egy
rettenetes nagy hegyet, melyen felül volt egy nagy vár: felmegyen a
várnak a kapujához, és kérdi a kapun állótól, hogy kié legyen a vár?
emez pedig felelt, hogy a nagyságos Plútóé. Itt az ífju bemegy a várba,
és jelenti magát hogy szolgálatot kapna. Midon már felvitték a vár
urához mondja ez magába: Jó lesz ez nekünk, mert bizony mondom hogy ily
hamar embert nem kaphatunk. Befogadák hát otet, és mondják: Hallod-e,
itt nálunk csak három nap az esztendo, és hogyha te azt ki tudod
szolgálni, tehát akkor háromszáz forintot kapsz. Adnak nekie enni, és
mondják: Nálunk oly szokás vagyon, hogy csak éjtszaka kell szolgálatját
az embernek tenni; tehát most feküdjél le, az éjtszaka pedig fogsz
dolgozni. Lefekszik a fáradt fiú, és estve felé felkölt, és kérdi, hogy
mi lesz a dolga? melyet megmutattak nekie: látod-e, úgy mond, amoda a
vár alján azt a nagy erdot? tehát azt neked az éjtszaka ki kell vágni,
és a fát ölbe rakni; és adnak neki egy fejszét, és mondják, hogy ha ezt
meg nem fogod cselekedni, tehát holnap beviszünk a pokol szolgálatjába.
Nagy szomorúan kifelé indúl az erdo felé, és mikor elérte az erdot, és
nem tudta hogy miképpen fogjon a dologhoz: míg így szomorkodik, hozzája
jött egy nagyon szép fiatal leányzó, és köszönti otet, és mondja neki:
Ugyan hogy jöttél te ide te szerencsétlen ífju? ki is könnyes szemekkel
panaszkodik hogy nekie miket parancsoltak. Mondá a leányzó: Te csak ülj
le, és itt, amit neked hoztam, edd meg, és azután feküdjél le: ne félj
mert én neked mindent elvégezek. Ezek után feküdni ment, és a Rozália
kezdett a dologhoz, oly serényen letakarította a fát, és ölbe rakta,
hogy már midon hajnallott, tehát már akkor az egész dolog készen volt.

Reggel hát felköltötte az ífjut, és mondja neki: No egyél most, tudom
hogy nagy ebéd lesz már akkor mikor te fogsz früstökölni. Hazament tehát
az ífju, és jelentette az urának, hogy amit parancsolt, már elvégezte. A
Plútó kétfelé nézett, és mondá a feleségének: Hallod-e ez nagyobb ördög
mint én vagyok, mert ez oly dolgot vitt végbe, melyet én magam se tudtam
elvégezni: hanem majd parancsolok én neki holnap oly dolgot, melyet
tudom hogy el nem tud végezni. Ezek után adnak az ifjunak egy kevés
kenyeret és egy pohár bort, amely után parancsolják, hogy az éjjel azt a
földet, amit a múlt éjjel irtottál, azt felszántsad, és kölessel
bevessed, és reggelre a kölest meg is éreszszed, hogy az én asztalomon
holnap kását a termésébol ehessenek; ezeket pedig hogyha el nem végzed,
holnap a pokol dolgához küldelek. Ezek után nagy szomorúan eltávozik az
ífju, és kimenvén jókor a földre, ott nagyon szomorkodván egy fa alatt
leül: hát ime jön a tegnapi szép Rozália, kit midon meglátott az ífju
bágyadt szemeit reá vetette. Mond neki Rozália: No hogyan vagy szivemnek
szerelme? Kinek mondá az ífju, hogy tegnap amit mondottak csak még álom
volt a mai dologhoz, mert csak gondold meg, gyönyöru virágszál! hogy
nekem most lehetetlen dolgot parancsoltak, mert a szántása a földnek
csak meg lehetne még, de a köles megnyövesztése elottem lehetetlennek
látszik. Mondá neki Rozália: Hallod-e, ne búsúlj semmit, mert én rajtad
segítek, és helyetted mindent elvégzek, csakhogy majd egyszer hajdanába
el ne felejtkezzél rólam, hanem légy hivem; melyet az ífju meg is igért
nekie: Hogyha egyszer innen kiszabadúlhatok, tehát örökös híved fogok
maradni, csak most, kedves angyalom, segíts rajtam. Ekkor mond Rozália:
Feküdjél le, és aludjál reggelig: majd én elvégzek mindeneket helyetted.
Ekkor az ífju lefeküdött, és Rozália mindent elvégzett helyette.

Reggelre felkelvén, mond neki a leány: No lelkem, gyere velem, és szedj
a kölcsbol, és vidd el az atyámnak, hogy teljék be a kedve. Ezek után
szedvén kölest, viszi Plútónak eleibe és mondja: No uram, elvégeztem a
parancsolatodat. Ezen Plútó nagyon elcsodálkozott, hogy o ezt a nagy
dolgot nekie elvégezte; melyet midon meghallott az ördög felesége, monda
Plútónak: Hallod-e, te nem tudsz parancsolni; majd meglátod, hogy én
holnap oly dolgot parancsolok neki, melyet tudom hogy el nem végezhet.
Ezek után adtak nekie viszont egy kevés kenyeret, és egy pohár bort,
melyet midon megett, monda Plútó: Hallod-e, már most én neked nem
parancsolok, hanem eredj, a feleségem fog neked valamit parancsolni.
Midon bement volna az asszonyhoz, kérdi tole, hogy mit méltóztatik
parancsolni; s mond neki az asszony: Én most neked nem parancsolok oly
sok dolgot, hanem csak azt, hogy azt az egy lovat, mely az istállóba
vagyon, vidd el sétálni, és midon már megjártattad, azután elvidd a
kovácshoz hogy patkólja meg; de tudod, nem kötofékszáron fogod vezetni,
hanem reá fogsz ülni, és úgy fogod jártatni. Ne félj, mert szelid ló, és
nem bánt az tégedet. Ezek után elmehetsz, hogyha a parancsolatot
elvégezted. Ezzel elmenvén a fiú, viszont kiment sétálni az erdo mellé,
ahol ennekelotte dolgozott; és im már a szép Rozália ott várta otet; és
midon hozzája ért, nyakába borúlt és megcsókolván mondá: Szerelmes
gyönyöru galambom, mit parancsoltak? add elé, mert a balorcám nagyon
fájt ma éjtszaka, netalán az anyám valamely oly dolgot parancsolt,
melyet még én sem vihetek végbe. Monda az ífju: Oh kedves ártatlan
kisasszony, a te szíved látom nagyon kegyes, és szánakozó; ne félj már
rajtam, mert a holnapi parancsolat nem oly igen nagy, mint a többi volt,
mert csak egy lovat kell jártatnom és megpatkóltatnom. Melyet hallván
Rozália, nagyon elfejéredett, és monda: No most nem tudom hogy fogsz
szabadúlni, mert az anyám lesz az a ló, melyet te fogsz jártatni, és
megpatkóltatni; de még is, ne félj, mert az anyámat is éretted
megtagadom, és inkább elvesztem, csak hogy te légy hív énhozzám. Hanem
hallgass a szavamra, és eredj még ma a kovácshoz, és parancsold meg
nekie hogy csináljon neked egy másfél arasztos sarkantyút és egy
huszonnégy ágú taréjt bele; azok pedig oly erosen legyenek kiköszörulve,
hogy hegyesek legyenek mint a fullánk, és élesek mint a borotva; azután
hogy, ha reá ülsz, hanem még az istállóba ülj reá, úgy joj ki vele az
istállóból: végre, majd ha az ég alatt leszel, tehát szorítsd meg jól,
hogy a sarkantyúnak taréja megjárja a bélit; ne kíméld semmit, azután
majd repül egészen a levegoig veled, de te ne tágíts semmit, hanem
egyformán szorítsd: úgy nem vethet le. Azután vidd a kovácshoz, és
veress rá oly nagy patkókat a milyet te kivánsz, mert o azt gondolja,
hogy téged e sétálás közben majd elveszejt. Már most fogd ezt a kis
italt, melyet mostan neked adok, és idd meg, mert hogyha eztet megiszod,
tehát nem fogsz félni tizenkét ördögtol se. Mikor az ífju megitta az
italt, monda Rozália, hogy: amit én neked megmondottam, el ne
felejtkezzél arról.

Ezek után haza fele vette az útját az ífju, és elment parancsolat
szerint a kovácshoz, a ki is nekie parancsolatja szerint megcsinálta a
nagy sarkantyút, és a csizmájára fel is üttette. Másnap korán még
hajnalba felkelt, és bemegy az istállóba, és körulnézte a lovat, és
látja hogy mely tüzes szemekkel néz reája. Felnyergelte tehát, s még az
istállóba reá ült, és úgy szorongatta a lovat sarkantyújával, hogy csak
alig szuszogott. Midon már kiért volna a várból vele, a ló szél módjára
kezdi szaladását, a levego felé kezde ugrálni, de emez mindég a
sarkantyújával ösztönözte, úgy hogy már a sarkantyújának a két taréja
összeért a bélibe; ezt nem állhatván már utóbb az ördögi ló, csendesedni
kezdett és akaratja szerint vele ballagott. Midon már a kovácshoz ért
volt, tehát a ló alig állott a lábán, és amidon már mind a négy lábát
megpatkólták, haza vitte, és az istállóba bekötötte. Azután bemegy
Plútóhoz és mond: Uram, én már kiszolgáltam az idomet, hanem, fizess már
most ki, és én elmegyek. Ekkor elcsodálkozik Plútó, és nagy hamarsággal
kifizeti, és kéri otet, hogy távozzék el tole, mert már félt Plútó tole.

Az ífju tehát elmegy serénységgel, és midon már ment volna az úton,
tehát eleibe állott a szép Rozália, és monda neki: No kedves galambom,
most mindjárt rosszúl lesz a dolgod, mert az anyámat jól megkínoztad.
Hanem most én leszek mindjárt ló minden hozzá valóval, és te ülj reám.
Ezzel megrázkodik, és ló lett belole, és az ífju reá ült, és szél
módjára repült vele Rozália. Amint szaladtak, mondja Rozália: Nagyon ég
a jobb orcám, és aligha nem az atyám jön utánnunk; csak nézz hátra, hogy
nem látsz-e valamit? Visszatekint emez, és lát egy nagy fekete felhot
utánnok jönni; mondja az ífju, hogy egy nagy fekete felho jön. Mond a
leány: Vessed az általvetoben lévo kefét a fejeden által; és amint
levetette, tehát egy nagy felettébb suru erdo lett belole, amelyen míg
általmászott a fekete felho, addig messze haladtak. - Viszont mond
Rozália: Nem látsz-e valamit, kedvesem? Emez mondá, hogy már nem messze
jön egy nagy tüzes felho. Monda Rozália: Vessed a vakaródat a fejeden
által; melyet midon elvetett volna, tehát lett belole egy egekig éro
nagy koszikla; míg a tüzes felho azon általmászott, addig ezek messze
haladtak. Újra monda Rozália: No most én egy föld köles leszek, te pedig
leszel vén ember; s ha kérdik toled, hogy nem láttál-e valamit hogy erre
ment, mondd hogy akkor láttál, mikor ezt a kölest vetetted. Azzal úgy
történt. Plútó arra megy és kérdi az öreget hogy nem láttál-e erre menni
két fiatalt, egy ífju legényt és egy leányt? Mond az öreg, hogy akkor
láttam, midon ezt a kölest vetettem. Visszamegyen hát az ördög, és
mondja a feleségének hogy mint járt a köles-orzovel. Mond a felesége:
Eredj hamar vissza, ez az öreg ember volt az az átkozott fattyu, a köles
pedig a leányunk, o ez után iparkodik. Az ördög viszont indul, és mint
egy füst utánnok ereszkedik. Mond Rozália: Nézz vissza, nem látsz-e
valamit? kinek monda az ífju, hogy lát egy nagy veres füstöt. Mond
Rozália: Én kápolna leszek, te pedig pap, és ha kérdi toled hogy nem
láttál-e minket, mondd te: hogy akkor láttál, mikor ezt a kápolnát
épitették. Oda érkezett tehát a Plútó, és kérdi, hogy nem láttál-e egy
valami ífju legényt és egy leányt erre menni? igen is mondá emez, akkor
láttam mikor ezt a kápolnát épitették. Megharagszik Plútó és viszamegy,
mondá feleségének hogy mit látott; mire mond a felesége: Mit tudsz te,
hiszen téged a gyermekek is bolonddá tudnak tenni; megállj, mert majd
elmegyek én, és tudom hogy visszahozom oket, és megmutatom, hogy oket
meg fogom tanítani. Utánnok indúl tehát Plútó asszony, és amint Rozália
mondja: nem látsz-e valamit kedvesem? mondá amaz: Látok egy igen nagy
tüzes kereket nagy sebességgel utánnunk forogva jönni. Kinek mondá
Rozália, hogy most én kácsa leszek, tebeloled lesz egy nagy tó, és én a
tóba fogok úszkálni; a mely is mindjárt megtörtént, és hozzá jut a tüzes
kerék, és változott nagy kányává, mely a kácsát meg akarta fogni, de a
kácsa, míg hozzá kapott, addig mindig lebukott a vízbe; és midon sokáig
így veszodtek egymással, és semmiképen el nem tudta ragadni, tehát
kimegy a vízbol, monda a vén asszony, hogy ha már te úgy vagy az
ífjuval, tudd meg Rozália, hogy ha téged az ífju szeret, tehát téged úgy
elfelejtsen, hogy többé soha ne is nézzen, mert te engemet megcsaltál:
az én anyai átkom rajtad! Ezek után a vén asszony haza ment.

Midon még egy mérföldnyire voltak az ífju atyjának a házához, monda:
Rozália, kedves Rozáliám, én most elmenek haza, és teutánnad jövök
kocsival, mivel nem illik hogy én a te szép személyedet gyalog vigyem
be. Ezzel jó rendbe hagyta Rozáliát, maga pedig haza ment; és midon már
haza ment volna, tehát egészen elfelejtkezett róla, és eszibe se jutott
többé. A pénzen, mit a szolgálatból hozott, ökröket vett, így
gazdálkodott vagy esztendeig és Rozáliáról meg sem emlékezett. Rozália
béresét kedvesinek magához hívta és mondá neki: Hallod-e barátom, mikor
haza érsz, tehát mondd mindig ezt a szózatot az ökreidnek, hogy talán te
is úgy elfelejtkeztél a páradról, mint az én uram Rozáliáról? Melyre a
béres, midon az udvarba ment volna, mindig a csás ökörre lármázott:
Miért nem húzol? talán te is úgy elfelejtkezel el a párodról, mint az én
gazdám Rozáliáról? Midon a béres a kapun behajtott volna, az ífju gazda
éppen ott állott, és magában gondolkozván, hogy mire menne ez a dolog,
mintegy homályban eszibe jutott, hogy valamikor egy Rozáliát szeretett,
és kérdezte a béresit, hogy mirol mondja o azon szavakat az ökröknek?
Emez mondá, hogy egy szép kisasszony mondotta ezt neki, hogy ha az
ökröket a kapuba behajtom, tehát ezt mondjam. Melyet hallván az ífju,
egészen eszébe jutott az o kedves Rozáliája, kit azután haza hozott, és
megesküdött vele, és nagy gazdagságban és gyönyöruségben éltek mind
végig.




XXX. HÁROM KIRÁLYLEÁNY.

Egy királynak volt három leánya, akik már nagyra felnottek, és még sem
eresztette az atyjok a napvilágra. Egyszer az öregbik a királyhoz ment,
és azt mondja neki: Fölséges király, szerelmes atyám, már én tizennyolc
esztendos vagyok, és a napfényt még sem láttam, azért könyörgök
felségednek, hogy hadd mehessek sétálni. Felel a király: Édes leányom,
az meglehet, hanem hogyha kimégy, többet vissza nem jöhetsz. A leány nem
gondolt azzal, hanem elment egy tó mellé sétálni. Egy nagy sárkány
kijött a vízbol, s a leányt elvitte. A király várta a leányát, de az
csak ott maradt. Azután a középso is mikor tizennyolc esztendos volt, az
atyjához ment, és mondá neki: Fölséges király, édes atyám, azért
könyörgök, hogy hadd mehessek sétálni. Az atyja azt mondotta: Édes
leányom; hogyha elmégy is nem bánom, de majd te is oda veszel. A leány
nem gondolt vele, csak elment az is ahoz a tóhoz, amelynél a nénje
elveszett: tehát mikor oda ért, egy nagy írtóztató sárkány a vízbol
kijött, s a leányt elvitte. A király ezen igen nagy búban esett. Azután
nem sokára a kissebbik is az atyjához ment, és monda: Fölséges király,
szerelmes atyám, könyörgök, ereszszen sétálni: én már tizennyolc
esztendos vagyok, mégis a napot nem láttam: akarnék sétálni. A király
megengedte. Az is elment ahoz a tóhoz, a kinél a nénjei elvesztek. Mikor
oda ért, azt is egy sárkány elvitte. Már itt a király oly nagy búban
esett, hogy magán nem tudott segíteni, csak búsúlt.

Abban a városban volt egy vén asszony, akinek három fia volt, az egyik
volt Estve, a másik Éjfél, a harmadik Hajnal. A király kurrentáltatta,
hogy aki a leányainak hireket tudja mondani, fele királyságát neki adja.
A vén asszony, hogy azt meghallotta, mindjárt gondolta magában: az én
fiaim sokat járnak, talán valamelyik tud hírt mondani felolök. Mikor
aztán az Este haza ment, annak enni adott, azután mondá neki: Fiam, már
régen nem voltál ide haza, azért maradj, feküdj le, s aludjál. De az
Estve azt mondta, hogy ha az Éjfél ide haza ér, nem jól lesz; de még is
az anyja szavára megmaradt. Az anyja elbujtatta, és elaludt; azután az
Éjfél is haza jött: annak is enni adott, és annak is azt mondotta: Fiam,
már régen nem voltál ide haza, feküdj le és aludjál. De az is azt
mondotta, hogy ha a Hajnal haza ér, rosszul lesz a dolgom. Felel az
anyja: Majd elbujtatlak. Az is lefeküdt, és elaludt. Végre a Hajnal is
haza jött, az is evett, és lefeküdt. Mikor már kialudták magokat, mind a
hárman fölkeltek, és hogy egymást meglátták, mind a hárman megijedtek.
Az anyjok pedig azt mondotta nekik: Látjátok fiaim, mind a hárman az én
fiaim vagytok, azért mit féltek egymástól? hanem azt kérdem, hogy nem
láttátok-e a király leányait? mert azt mondotta, hogy annak ki híreket
hozza a leányoknak, fele királyságát adja. Felel az Estve: Én nem
láttam; az Éjfél: Én sem láttam sehol. Azután felel a Hajnal: Én láttam,
és nem hogy hirt nem tudnék felolök mondani, de még haza is hozom oket.
Hanem menjen kend a királyhoz, és mondja meg neki, hogy csináltasson egy
háromszáz öles láncot, és a végiben hét mázsás karikát. Az anyjok elment
a királyhoz, és megbeszélte, hogy az o Hajnal fia mit mondott. A király
nagy hamarsággal valamennyi kovács és lakatos volt mind összehivatta, is
megparancsolta nekik, hogy mentul elobb lehet, a láncot megcsinálják;
meg is lett. Azután elmentek az erdobe mind a hárman. A Hajnal az
Estének azt mondja: Eredj, vidd fel a fára ezt a láncot, s kösd meg.
Este nem birta felvinni a láncot. Azután az Éjfélnek is mondá, hogy
vigye fel s kösse meg. Az Éjfél felvitte s meg is kötötte, azután lejött
a fáról. Végre mind a hárman összeesküdtek, hogy míg egy csöpp vér lesz
bennök, addig egymást el nem hagyják. Azután az Estének mondja a Hajnal,
hogy menjen le a lyukba; az Estve azt mondta hogy o nem mer lemenni,
azután az Éjfélnek mondta, hogy menjen le, de az is csak azt mondta,
hogy o sem megy le: ismét öszveesküdtek, hogy míg o fel nem jön a
lyukból, addig ott legyenek.

Végre a Hajnal lement a föld alá, és ott egy rézvárra bukkant, abban
bement, és a király leánya ott volt. Mondá a leány: Jaj kedves Hajnalom!
mi hozott ide? menj hamar, mert ha a sárkány haza jön, ezer lelked lesz
is, öszveszaggat. Felel a Hajnal: O engem öszve nem szaggat, hanem mondd
meg azt nekem, hogy micsoda eros az a sárkány? Felel a leány, hogy ha
haza jön, egy buzogányt bevet a várba: hogyha az udvarban veti, akkor
oda vagy, de ha be nem tudja vetni, akkor nem lesz oly eros; és pedig
egy-egy itce pálinka az itala és egy kenyér az étele. Monda a legény:
Add nekem a pálinkát és a kenyeret. A leány oda adta, a Hajnal megette.
A sárkány mikor ment, egy nagy buzogányt vetett a vár felé nagy
haraggal, hanem be nem tudta a várba vetni; a legény kimegy eleibe a
sárkánynak, a sárkány nagy haraggal neki, és összementek, de a Hajnal a
földhöz vágta, és hat fejét levágta, s így megölte; azután a leányhoz
bement, a leány nagy örömmel a nyakába esett és megcsókolta, s azt
mondta: Már édes Hajnalom, én a tied vagyok, te pedig az enyim. Azután a
Hajnal kérdi: Hát ezt a rézvárat nem lehetne-e elvinni velünk? Felel a
leány: Itt van egy rézvesszo, azzal vágd meg a várat, és olyan lesz mint
a rézalma lett belole. Azután elmentek a másik várhoz, az meg mind csupa
ezüst volt; abba bementek; ott volt a közepso leány; az is megijedt,
hogy mi hozta oda oket, mondá: Menj el édes Hajnalom, mert ha ezer
lelked lesz is, megöl az uram. A Hajnal kérdi, hogy mit eszik? felel a
leány: egy itce pálinkát és két kenyeret. Mondá a Hajnal: Add nekem azt
a pálinkát. A leány neki adta és a kenyeret megette, a pálinkát megitta.
Egyszer a sárkány a ház falához hajította a buzogányt, a Hajnal pedig
kiment és azt is megölte. Azután ezt a várat is az ezüstvesszovel
megütötte, és mindjárt egy ezüstalma lett. Végre a harmadikhoz mentek,
az is nagyon megijedt, és monda: Menj el édes Hajnalom, mert az én uram
oly eros mint a másik ketto, az téged megöl, ha ezer lelked lesz is.
Kérdi a Hajnal: Mit eszik a te urad? Felel a leány: Egy itce pálinkát és
három kenyeret. Monda a Hajnal: Add ide a pálinkát és a három kenyeret;
ezt megette, amazt megitta, azután a sárkányt várta nagy haraggal.
Egyszer látja hogy jön egy iszonyú sárkány, akinek tizenkét feje volt;
még messzirul megérezte, hogy valaki van a házánál. Azért nagy haraggal
haza megy, és a Hajnal nem volt rest, fölugrik, és úgy a földhöz vágja a
sárkányt, hogy csak nem egészen elbukott a földben, a kardját
kirántotta, és mind a tizenkét fejét levagdalta; azután nagy örömmel
ment a várba. A leányok örömmel fogadták, végre az aranyvesszovel
megcsapta a várat és mindjárt aranyalma lett: Azután-elmentek a lyukhoz,
elsoben a leányokat felküldötte, utóljára maga ment föl; a király vára
mellett feldobta az almákat, és három vár lett, úgymint arany, ezüst, és
réz; azután mindenik a maga várába ment lakni. Reggel hogy a király
fölkölt csak elálmélkodott rajta, hogy micsoda szép várak épültek az o
vára mellett, mindjárt oda ment, és hogy látta leányait, nagy örömmel
készültek a lakodalomhoz, annak megtörténte után most is élnek, ha meg
nem holtak.




XXXI. ZÖLDIKE.

Volt hol nem volt, még a hetedhét tengereken is túl volt egyszer egy
vitéz, melyet Zöldikének hívtak. Ez oly rettenetes erovel birt, hogy
magához hasonlót e világon nem tartott. Midon már minden vitézeken
kifogott a maga királyának országában, tehát elvégezte magában, hogy
elmegyen világgá, és egy olyan vitézt keres, ki az o társaságára méltó
lenne. Lovat nyergel tehát és kardját felköti, és azzal útnak indúl.
Járkál, útazik, rettenetes messze földre, végre egy magos hegyre
érkezik, melyrol bámészkodva széttekint, és egy felséges gyönyöru rétet
lát, melynek közepében egy szép sátor volt, mely drága mesterséggel ki
volt cifrázva, a rét pedig arany virágokat virágzott, és gyémánt
gyöngyöket termett. Midon így szemlélné ezt a szép rétet, lefelé
ballagott, és amint a szélibe ért volna, tehát lát egy patakot vérrel
teljesen folyni. Csodálkozott ezen Zöldike, hogy honnan eredt az a sok
vér? Ezek után iparkodik a sátorhoz. Midon már a sátor mellett lett
volna, látja hogy a sátort egy mezítelen kard sétálta körül melyen is o
megrettent, és szemlélvén a kardot, hát látja, ez volt reá írva: _Csak
egytol félek_, nézegetvén a kardot, hát épen olyan mint az övé; erre
kihúzza a maga kardját, és tekinti, s ezen viszont ez az irás termett:
_Én senkitol sem félek_. Midon ezt elolvassa, letette a maga kardját, és
ez is hasonlóképen sétált; ezután felhajtá a sátor kárpitját és lát bent
egy derék embert feküdni; o is tehát nagy bátorsággal bement, és egy
nyoszolyára leheveredett, és szerencsésen elaludt. Ezután kevés ido
múlva felébredett a sátornak birtokosa, és látja hogy a sátorban egy
idegen aluszik, melyen megbosszankodik, és meg akarta ölni, de viszont
eszébe jutott: Hiszen o is megölhetett volna engemet, mikor ide bejött
hozzám, és engemet alva talált. És ahogy kiment, látta odaki hogy még
egy kard sétál az övé mellett, és hozzá közelít a kard felé, és nem
bátorkodott hozzá nyúlni, hanem nyughatatlanúl várta míg Zöldike felkél,
mely is, midon már kialudta magát, tehát felébred, és látja hogy már a
sátor birtokossa mellette sétál, és mondá: Hallod-e, jó barátom, miképen
bátorkodtál az én engedelmem nélkül itt a sátorban lefeküdni? Kinek mond
Zöldike: Barátom, én mint egy vitéz bátorkodom akárkinek is a szállásán
lefeküdni. Monda viszont a birtokos: No ha már úgy van, tehát jer, és
tedd meg velem vitézi próbádat. Ezek után mind a ketten kimentek a
sátorból, és felkapták kardjaikat, és rettenetes csattogással
öszvekapván, vitéz erejeket kiki mutatta! végre Zöldike meggyozvén a
birtokost, összecsókolkoztak, és egymásnak örökös huséget esküdtek, hogy
egymást soha el nem hagyják semmi nyomorúságokban. Ezek után bemennek a
sátorba, és egymás egészségeért poharakat ürítettek; végre mond a fekete
vitéz (mivel így hívták a sátor birtokossát): Látod, édes jó barátom, ez
a drága szép rét énnekem minden nap megvirágzik és a drága gyöngyöket
meg is termi; de mi haszna, én nem tudom hogy honnan, de csak elég az
hozzá hogy mindennap katonaság jön annyi mint a fuszál, és elrabolják
azt a drágaságot tolem; de bátor én eleget vágom oket mint a kaszás a
füvet, még sem segíthetek, mert ámbár a vér mindig patakmódra foly, de
én is csak bele fáradok, s végre fel kell hagynom velek, és a jószágomat
nekik általengedni; mert hogyha három nap mindig vagdalnám is úgy mint a
kaszás a füvet, még sem fogyna el. Monda neki Zöldike: No barátom, majd
meglátjuk reggel a dolgot hogy hanyan vannak, vagy hogy honnan
szaporodnak. Ez ilyen beszélgetés közben megvirradt, és látták távulról
hogy fuszálként szaporodnak a kis katonák. Itt a két hatalmas vitéz
elofogta oket, és úgy vágták mint a jó kaszás a füvet; végre Zöldike
nagyon hatalmasan közibök vágott a buzogányával, és behatott a
táborokba; végre lát egy kis kunyhót vászon ponyvából összegalabítva:
hozzá közelít hát, és látja hogy egy vén asszony vászont szo, és
valahányszor vet, annyiszor egy csapat katonaság ugrik ki a kunyhóból.
Megharagszik ekkor Zöldike, és a buzogányával úgy oda vág a vén asszony
felé, hogy a három arasztos állát, mindjárt letörte. Megijedt ezen a
vasorrú bába, ki is hirtelen sátorát az ölibe fogta, és szaladásba
kereste életinek megtartását. Ezek után a hátra lévo katonaságot hamar
lekaszálták, és mind a ketten egy akarattal a vasorrú után indúltak,
hogy valahol otet megfoghassák.

Midon a vérnyomon így mendegéltek, tehát látták hogy a vérnyom egy nagy
kosziklába vezetett, mert a vasorrúnak az álla boven vérzett. Midon a
kosziklának a nyílásához közel értek, kardot húzván nagy bátorsággal
bementek. Midon a barlangban már nagyon messze mentek volna, tehát
láttak egy nagyon szép tágas márvány garádicsot, és ezen befelé indultak
mindég a vérnyomon, és midon már egész három napig mentek, tehát végre
egy szép gyepet értek, melyen megindulván, és mindég szüntelen a
vérnyomon menvén, végre távulról meglátnak egy nagyon szép házat,
melyhez midon közelítettek, eleikben jön egy szép leány ki is midon
köszöntötte, nyájas ajakkal mondja hogy jönnének be egy kevés
nyugodalomra. Ezek pedig kérdezték, hogy nem látta-e a vasorrú bábát
erre menni? aki is mondá, hogy már nem igen messze vagyon ide lakása,
nem soká oda értek. Ezek után bementek a leány kérésére, és ez eleikbe
hozott ételt és italt, és barátságosan megkínálta oket; ezek pedig
kérdezvén hogy miképen vagyon hogy épen maga lakik ebben az épületben?
mondá a leány: Az én atyám ennek az országnak királya volt: de midon ez
az átkozott vasorrú ide jött, tehát a népünket mind elvesztette, az
atyámat szolgájává tette, magamat pedig itt hagyott; nem tudom, hogy még
engemet is nem fog-e elveszíteni: bár csak az isten adná, hogy valamikép
ezt az átkozott vassorrút valaki elveszítené: akkor én is boldognak
mondhatnám magamat.

Monda ekkor Zöldike: tudod barátom, én most elmegyek, és a vasorrút
kivégzem hogy ha lehet; hanem elébb itt hagyom a fejér kendomet, és
hogyha vércseppeket fogsz egyszer rajta látni, tehát indulj utánnam, és
keress fel, mert akkor tudhatod hogy nagy szerencsétlenségben járok, és
ha lehet, segíts rajtam.

Ezek után megcsókolván a barátját, tole elbucsuzott.

Elindult most a zöld vitéz, és nem sok ido múlva meglátja távolrúl a
vasorrúnak fényes rezidenciáját. Midon haza ért, lát kint szomorúan
üldögelni egy tisztes öreg embert; köszön neki, a ki is fogadja könnyes
szemekkel, és megöleli a zöld vitézt és monda: Oh csakhogy láthatok még
is embert, aki is oly igen régtol fogva kivántam már látni. Monda
Zöldike: Hallod-e barátom, mondd meg énnekem, itthon vagyon-e az a
vasorrú? Emez pedig mondá, hogy elment a Veres tengereken túl gyógyító
füvet szedni magának, mivel az állát valaki levágta a más világon. Kinek
mond a Zöldike: Hallod-e jó öreg, azt én cselekedtem, hanem még az
életit is akarom venni; csak mondd meg hogy mikor jön o haza, hogy
bizonynyal tudhassam. Monda az öreg: Hallod-e hatalmas vitéz, figyelmezz
szavaimra, akkor szerencsés leszel. Majd ha o haza jön, tehát marasztani
fog ebédre, és te bátorságossan megmaradhatsz, és ehetel bátran minden
ételébol! de ha egyszer ebéd után a szobából ki fog menni, te mindjárt
utána indulj, mert ha mindjárt utána nem indulsz, tehát szerencsétlen
leszel, minutum alatt annyi katonát hoz rád fegyverrel, hogy ha még oly
erovel birsz is, meg nem szabadúlhatsz. Bevitte azután a vitézt a
szobába, és italt ad nekie. Ezennközben haza ért a vasorrú bába is, és
meglátja a zöldvitézt, és nyájasan köszöntvén, marasztalja otet ebédre;
midon ebédeltek, kérdi a vasorrú, hogy miért utazik, holott már tudta,
de még is tudakozta tole. Ebéd után kifordúlván a szobából, tetteti
magát hogy neki különös dolga volna, de a vitéz utána indúl hirtelen, és
midon a szobát rányitotta volna, a vasorrú már a szövéshez akart fogni,
akit is azon a helyen mind székestül együtt összeaprított. Ezzel kiment
az öreghez s monda neki: No jó öreg, én már kivégeztem a te ellenségedet
a világból, nem fog már az többé neked ártani; kinek azután elbeszélte
az öreg az o sok bújait, és hogyan pusztitotta el a vasorrú az o egész
birodalmát. Ezek után estve lett, és mind a ketten nyugvásra mentek.

Reggelre kelvén, kimegy Zöldike a fris levegore, és midon a tágas
mezoségen sétált, meglát távuról egy gyönyöru sétáló helyet, amely csupa
cédrusfából volt, és egy szép fris forrás huvösíttette, a forrásnak
feneke pedig aranyfövenyt termett. Ezt látván Zöldike, nagyon
csodálkozott ennek a szép helynek a környékén: ilyen andalgásaiban leült
egy süru bokorba a szép pázsitra. Nem sok ido múlva lát hét fejér
hattyút a forrás mellé leszállani, és megrázkodván lett mindegyikbol
egy-egy hajnali szépségu leány, de egyik koronát viselt fejébe: ez szebb
vold mindegyiknél; ezek után megfürdvén, viszont hattyúképekben
elrepültek. Ezt hogy meglátta Zöldike, nem tudta mire vélni ezt a
tündéri látományt. Ily képzelodései között tehát visszafelé ment, és
feltette magában, hogy akarmint teszi szerit, de oneki ezt a
kimondhatatlan szépséget meg kell nyerni és magáévá tenni. Ilyen
gondolkozásában haza ért az öreghez, kinek elbeszéllette, hogy és miként
járt, kinek monda az öreg: Bár ne láttad volna, jó fiam, ezt, mert az
leszen neked végso veszedelmed, mert nincsen olyan ero, hogy azt
megfoghassa, hanem ha te az én szavamat megfogadod, akor szerencsés
lehetsz még, és otet elfoghatod, és magadévá teheted, Zöldike mindenre
igéri magát, csak hogy tanácsoljon neki az öreg olyast, amikép azt a
leírhatatlan szépséget magaéva tehesse. Mondá az öreg: No hát figyelmezz
szavaimra. Eredj holnap reggel viszont a forráshoz, és ott ahol
fürdöttek, vagyon egy nagy ko, és mellette egy bokor, rejtsd magad a
bokorba, és midon látod, hogy az akit te óhajtasz, a koronáját leteszi
fejérol a kore, tehát ragadd el a koronát, és szaladj vele ide; de azt
mondom, hogy ha szaladásban fogsz lenni, akarmit mond és igér, tehát
vissza ne tekints, mert hogyha visszatekintesz, ha ezer lelked lesz is,
meg kell halnod: hanem csak te jöj: majd eljön o is te veled egész ide
hozzám, azután bánjál vele amint tetszik.

Megköszöni Zöldike az öregnek jó akaratját, és nagy nehezen várja a
naplementét; s még hajnal elott kimenvén elrejtette magát a megmondott
helyen, és várta a szerencsés kimenetelt. Végre eljöttek a tündérek, és
viszont levetkeztek; Zöldike pedig kiugorván a bokorból, elragadá a
koronát a szikláról, és szalad vele nagy sebességgel. Ezt észre vevén a
szép tündér, utána indúl, és monda: Hallod-e kedves Zöldikém, ne szaladj
tolem, úgy is tereád várakoztam már régen mint leghatalmasabb vitézre;
nézzed csak a te kedvesedet! ne hadd magad után szaladni. Ezen szép
szavakra visszatekint Zöldike, a szép tündér pedig már sarkában volt, és
a koronát elkapta tole, és otet arcúl csapta, és monda: No te szemtelen!
miérthogy így bántál velem, tehát légy az én forrástavam mellett egy vak
aranyszarvú szarvas; aki is mindjárt egy szép aranyszarvú szarvas lett,
de mind a két szemére megvakúlt, és a tündérek onnand eltávoztak
mindjárt.

Ezek így történvén, a fekete vitéznél pedig a fejér kendobol vércseppek
látszottak csepegni; ez mindjárt megnyergelte paripáját, és indúl kedves
barátjának felkeresésére. Végre el is ért a vasorrúnak a házához, kit is
az öreg osz ember nagy nyájassággal fogadott. Kérdi az öreget, hogy nem
látott-e itt egy ily meg ily formájú vitézt? akinek az öreg mindent
szórul szóra elbeszéllett; mondá hogy: már otet máskép meg nem látod,
míg te is a tóhoz nem mégy, és ott a forrás mellett otet le nem vágod,
és hogyha levágtad, tehát a testit vessed a forrásvízbe, amelybol is o
ép és egészségesen fel fog támadni. Megköszönte az öregnek a jó
akaratját a fekete vitéz és elindúlt, és reá talált a forrásra; épen
akkor is az o barátja mint szarvas ott futkosott; hozzá közelítvén úgy
vágta a szarvast a kardjával, hogy a nyaka mindjárt elszakadt a
testibol, és megfürösztötte a forrásba, és még szebb ember lett belole
mint azelott volt. Ez köszöni a jó barátjának jó akaratját, hogy otet
ebbol a szörnyuségbol kiszabadította. Ezek után haza mentek mind a
ketten az öreghez, aki is örvendezett, hogy még viszont láthatja az o
megszabadítóját.

Másnap viszont mondja Zöldike az öregnek, hogy o még el fog menni, és
még egyszer meg fogja próbálni a szerencsét. Kérte az öreg hogy ne
menjen, mert viszont szerencsétlenül fog járni, de o nem maradhatott,
hanem más nap barátjának ellenére is elment, és viszont midon elrejtése
után a koronát elkapta volna, szalad vele, de a szép kisasszony megint
utána, és kéri, hogy ne vinné el a koronáját, mert úgy mond, a te
szerelmed térden állva könyörög; sajnáld meg a te jövendobeli
kedvesedet, és add ide a sajátomat: már a nélkül is csak a tiéd vagyok.
Megsajnálván otet Zöldike, visszanézett, és a tündér elkapta a koronát,
és monda: Mivel oly édes a te gondolatod, tehát legyen beloled a Bakhus
erdeiben egy kas, és beloled a méz szüntelen folyjon, és soha meg ne
álljon; és Zöldike elragadtatott, és úgy lett amint a szép tündér
megátkozta.

Viszont a fekete vitéznek a kendojén vércseppek voltak; és mindjárt
észre vette, hogy a barátja megint bajba van, de már most az öreg sem
tudta, hol és merre lenné? Itt felkészül, és elbúcsúzik az öregtol, és
elútazott. Azt meg tudta mondani az öreg hogy mivé változott, de hogy
merre légyen az a tartomány, azt meg nem mondhatta. Így útazott a vitéz
keresni barátját hegy völgyön egyiránt, kérdezi a városokba a Bakhus
erdeit, de senki neki arról hírt nem tudott mondani. Midon már így
útazna sok ideig, végre talál egy nagy vadon pusztára, melynek közepibe
volt egy kunyhó, és a kunyhó elott ült egy rettenetes ember, kinek három
rof volt a szakálla, és a homlokán egy szeme volt; aki is meglátván a
vitézt, még távulról mondja: Mit keresel itt te fekete vitéz? Kinek
monda a fekete vitéz: Én barátomat keresem, aki is el van átkozva, és
mint egy kasból foly a méz belole a Bakhus erdeibe. Hogyha nekem azt meg
tudnád mondani, örökös köszönetemet tenném. Kinek monda az egyszemu: Én
barátom azt nem tudom, de várj, majd jobbágyamait összehivom, és
megkérdezem oket; talán tud valamelyik róla valamit mondani neked. Ezek
után elovett egy nagy vadászkürtöt, és oly hathatósan kezdett a világ
négy részei felé fúni, hogy még a föld is megindult alatta; ezzel annyi
méhcsoportok jöttek, hogy már nem volt füszál, a hova leszállhattak
volna a méhek. Kezdi tehát egyenként számlálni a méheket, de még egy méh
hibázott, melyet nem várhatván be, azt gondolták hogy megszökött, kiadta
tehát a parancsolatot az egyszemu, és mondá nekik nagy felhangon:
Halljátok, ti már az egész világ részeit bejártátok, nem tudjátok-e hogy
merre vagyon Bakhus erdeje? Ott kell lenni egy kasnak, melybol a méz
patakmódra foly ki. Hogyha valamelyitek nekem azt megmondaná, annak nagy
kegyelme lenne elottem. De itt senki sem tanálkozott, aki megmondaná
neki. Végre eloljött az az egy hátra maradott méh, és nagyon meg volt
terhelve és nem jöhetett, tehát kérdi tole az egyszemu: Hát te hol
maradtál? Monda a méh: Kegyelmes uram, hallgasd meg szavamat: én most
egy nagy erdobe voltam, és ott nagy kasra találtam, amelybol magából
foly a méz és ott megterheltem magamat nagyon, tehát azért nem jöhettem.
Ezt hallván a vitéz, monda: No uram, én épen azért járok, hogy azt
megtalálhassam. Ezzel parancsolá a méhek királya, hogy ezt az embert,
úgy mond, mindjárt vezesd a legközelebb való úton oda. Ezt megköszönvén
a vitéz az egyszemunek, elment a méhecske után amely is kevés napok
alatt elvezette otet. Midon már oda ért, elbocsátotta a méhecskét, maga
pedig közelít a kashoz, és fogta a kardját és keresztül vágta a kast, és
azonnal felkölt Zöldike, es monda? Óh kedves barátom, hogy szolgálhassam
meg én neked ezeket a sok fáradságaidat? Midon már sok ido múlva elértek
a vasorrúnak a házához, az öreg a legnagyobb barátsággal fogadá oket, és
a legjobb ízu étkeket hozta elejekbe, és ételközben monda: Nem-e
megmondottam, édes jó barátom, hogy, ha szómat nem fogadod, mely
szerencsétlenul fogsz járni? Monda neki Zöldike: De bár már kétszer
megpróbáltam, még harmadszor is megpróbálom. Másnapra kelvén, viszont
elrejtette magát a megmondott helyen; és midon a szép tündér megjelent,
és koronáját viszont elragadta, a szép kisasszony utána eredett; de
bármint könyörgött és mit igért, még sem nézett Zöldike vissza; így
szerencsésen egészen haza vitte a koronát; a leány pedig mindenhol
nyomába volt, és otthon a koronát az öreg kezibe adá, aki azt nagy
hirtelen a tuzbe vetette, hogy többé vissza ne vehesse. Ekkor monda a
szép leányzó: No már most, kedves Zöldikém, én a tiéd, te az enyém. Így
Zöldike a nyert szépet elvette, és vele megesküdött; a fekete vitéz
pedig a másik elobbeni királykisasszonyt vette el, és a más világon nem
félvén többé a vasorrú bábától, a legboldogabb életet élték.




XXXII. A SZEGÉNY EMBER, KI AZ ÖRDÖGÖT MEGCSALTA.

Volt egyszer egy szegény ember, kinek egész gazdasága egy kaszából
állott, és egy fenkobol. Midon egyszer egy erdoben egy tó mellett
kaszált volna, tehát egyszer amint már a kaszája nagyon eléletlenedett
volna, tehát elment a közel lévo tóhoz, és megmártotta a követ, és
kezdette a kaszáját köszörulni. Amint itt a dolgát végezte volna, tehát
kijön a tóból egy sánta ördög, és kérdi tole hogy mit mível? A szegény
ember megrettent az ördögnek szavára, és az fenkövet a tóba ejtette; és
megharagszik, és mondja: No ilyen adta ördögje, már most hogyha ezt a
kincset, melyet én most beejtettem, ki nem hozod, tehát ezt a vizet most
mindjárt kihordom a helyibol; melyen nagyon megijedvén az ördög, mondá:
Hallod-e barátom, ne hordd ki ezt a tavat, mert ez a pokol ajtaja;
inkább adok neked egy véka aranyat. Ezt hallván a szegény ember, mondá:
No csak hozd elo te a mit igértél, mert hogyha nem hozod, tehát mindjárt
kihordom ezt a tavat; melyen még jobban megijedett az ördög, és mondá
hogy: no mindjárt kihozom; és azzal lement a víz fenekére, és kihozta
nagyhamar a véka aranyat, melyet nagy örömmel elvett a szegény ember; az
ördög pedig elment a Belzebughoz, és mond: Hallod-e uram, most
megmentettem az egész pokolt az nagy veszedelemtol, amiért, is adtam egy
véka aranyat. Melyet hallván a Belzebug, monda: Hallod-e, tégedet nagyon
megcsalt az a szegény ember; hanem hogyha azt a kincset mindjárt vissza
nem hozod, tehát megbotoztatlak, mivel úgy mond, az a jószág amit neked
mondott hogy elvesztett, az csak egy fenkobol állott, melyet a pokol
drabantjai már visszahoztak.

Ezek után elindúl nagy szomorúan a sánta ördög, és elment a szegény
emberhez, s monda: Hallod-e barátom, add vissza nekem a pénzt, melyet
neked adtam. Monda a szegény ember: Én neked azt vissza nem adhatom,
hanemha te oly nagy szelet eresztesz, mint én. Monda az ördög: No hát
megállj, megpróbálom, s elkezdi az ördög a dolgát annyira, hogy a
szegény embert a szél felemelte, melyet midon látott az ördög, monda a
szegény embernek: Hallod-e, miért emelkedel oly magassan? Melyre monda a
szegény ember hogy: a lyukakat, melyek a ház fölében vagynak, be akarom
dugni, hogy te itt fúlj meg. Ezt hallván, elmegy az ördög, és monda a
Plútónak: Uram, azt az embert nem gyozhettem meg, mert így és így bánt
velem, még a szobába meg akart fojtani. Megharagudván az ördög; monda:
Eredj vissza, és a te átkod szerint kezdd otet átkozni. S elment ezek
után az ördög a szegény emberhez, és monda: No te szegény ember, már
most tégedet úgy megátkozlak, hogy a ruha sem marad rajtad, hanem hogyha
te is engemet meg nem átkozol, tehát én elviszem az egész kincset toled.
Melyet látván az ember, egészen elnémult, és monda: No tehát átkozz ha
tudsz. Ezzel elkezdette az ördög az átkát, és úgy szidta a szegény
embert, hogy a ruha mind lehullott róla. Monda az ördög: No már én nem
tudok többé átkozni, hanem add elo amit már most te tudsz. Ezek után
bemegy a szegény ember az ördöggel egy kis szobába, ahol volt egy
kendergereben felakasztva, levette a gerebent a szegrol, és az ördögöt a
falhoz állitotta, és monda neki: No már te engem oly nagyon megátkoztál,
tehát már most én kezdek átkozni. Melyet látván az ördög, monda: No
kezdd el, tudom hogy úgy csak meg nem tudsz átkozni, mint én
megátkoztalak. A szegény ember tehát veszi a gerebent, közelít az
ördöghöz és monda: Verjen meg téged a Péntek, és bele vágta az ördögbe a
gerebent irgalmatlanúl. Mond ekkor az ördög: Hallod-e barátom, a második
átkod is oly kegyetlen fog lenni? Monda a szegény ember: No csak
hallgasd az átkomat; viszont a gerebent bele vágja az ördögnek a
melyibe, és monda: Verjen meg a Szombat is. Melyet már az ördög nem
állhatott hanem mondá a szegény embernek: Hallod-e barátom, én a te
átkodat ki nem állhatom, hanem ereszsz ki, és én elmenek dolgomra. Monda
a szegény ember: Nem úgy van az mert, te is háromszor átkoztál, és én is
háromszor átkozlak; ezzel viszont, eléfogja a gerebent, és mond: Verjen
meg téged a Vasárnap is, és újra bele vágta a gerebent, és az ördög
kezde kiabálni: Óh mely nagyon kemény átkod van barátom; ereszsz el, én
többé hozzád nem jövök. Ezek után az ördög eltávozik, és mond a
Plútónak: Hallod-e barátom és uram! nincs oly átok aki azon kifogjon,
mert én úgy megátkoztam, hogy már a ruha is lehullott róla: de ellenben
o is úgy megátkozott engemet, hogy már énrólam a hús is le kezdett
potyogni, Megharagudván a Plútó, mondja: Eredj és verd agyon mindjárt,
mert hogyha nem teszed ezt, tehát majd segítek én, rajtad. Ezek után
megyen az ördög a szegény emberhez, és mond: Hallod-e barátom, hogyha te
nekem a pénzt vissza nem adod, én ezzel a nagy póznával agyon verlek,
amit most velem hoztam. Monda a szegény ember: No hallod, nem bánom,
gyere verj agyon azon szobába, ahol megátkoztalak. Monda az ördög: Én
nem bánom. Midon már elindultak, tehát az ördög bedugta elore a hosszú
póznát az ablakon, és midon bementek a kis szobába, tehát bezárja a
szegény ember az ajtót, és veszi a bunkós botját, és monda az ördögnek:
No kutya-fitta ördögje, már most, hogyha nem takarodol tolem, tehát
agyon verlek. Melyet hallván az ördög, monda: Majd megtanítlak, csak a
pénzemet vissza ne add. Ezek után veszi a szegény ember a bunkósbotot,
és kezdi a ördögöt abrakolni: az ördög is kapkod a nagy póznájához, de
nem ért vele semmit, mivel az ablakon kivül volt a fele a dorongjának;
így a szegény ember jól megverte bunkós botjával az ördögöt, és az ördög
elszaladván, monda a Plútónak: Uram könyörulj, mert már Belzebug nem
akar könyörögni dolgomon. Melyet egész törvénybe felvettek az ördögi
társaságok, és a sánta ördögöt hat esztendei sáncra irták, hogy pokol
tornácába egész hat esztendeig dolgozzék. Így lett végi az ördögi
törvénynek, es az égig magasztalta a törvény a szegény embernek az
okosságát; így a szegény ember nagy boldogságban élt, egész életének
esztendeiben.




XXXIII. A SZALONNAVÁR.

Egy királynak három fiai voltak; és a király oly gazdag volt, hogy egy
várat csináltatott szalonnábul. Egyszer a szalonnát meglopták. A király
nagyon megharagudott hogy ki lopja az o szalonnáját? azért strázsát
rendelt oda hogy orizzék, de senki meg nem mert közölök maradni a
helyén. A király nagyon búcsúlt, hogy senki meg nem orizhette várát; hát
az öregebbik fia azt mondá: Fölséges király, én elmegyek, és megpróbálom
ha megorizhetem azt? és elment a strázsahelyre. Amint ott állott, hát
látja éjféltájban, hogy egy szörnyu nagy sárkány ment oda és fölkap egy
darab szalonnát, s elmegy vele. A királyfi haza szalad ijedségében, és
semmit sem tudott mondani felole. Másnap a közepso is elment, az is
szintén úgy járt mint a bátyja; az is haza futott. Harmadik éjtszakára a
fiatalabbik ment a szalonnát orizni: az is ott várakozik hogy mi
történik vele hát látja hogy egy szörnyu nagy sárkány megy a szalonnát
lopni. A sárkány elmegy a szalonnával, az ífju pedig mindenütt utána,
hogy hová viszi: hát látja hogy egy lyukba beereszkedik, o pedig haza
megy, s az atyjának megbeszélli, hogy mit látott.

Más nap elmegy a kovácshoz, és csináltat magának egy negyven mázsás
botot; azzal haza megy, s a bátyjainak mondja: No most gyertek velem,
eresszetek engem abba a lyukba, majd megkeresem a mi tolvajunkat. Hát
csakugyan el is mentek mind a hárman a lyukhoz, s a fiatalabbik
öcscsöket leeresztik. Mikor már jó messzi lement volna a föld alatt, oly
szép világosságot látott, mint a napfény, és lát egy szép várat, a mely
egész a földig rézbul volt csinálva; bemegy abba a várba, és lát egy
gyönyöru szép leányt a várba, a leány mondá neki: Jaj szegény ífju, mit
keressz itt? menj hamar oda, ahonnét jöttél, mert az uram egy nagy
irtóztató sárkány, hogyha haza jön, megöl, ha ezer lelked legyen is. Az
ífju azt mondja: Én nem megyek nálad nélkül, ha meg kell is halnom.
Akkor a leány egy üveget ad neki, s azt mondja: No hát igyál ebbül, ha
iszol, hétezer ember erejével birsz. Akkor a királyfi az italt megitta.
Hát a sárkány nagy haraggal jön, és megütköznek egymással; de az ífju
csakhamar megölte; azután bemegy a leányhoz, és mond neki: Én megöltem
az uradat, már most enyém vagy, joj velem. A leány azt mondá: Jaj! nekem
még két öcsém van, azokat is oly átkozott sárkány birja: szabadítsd ki
azokat is körmei közül. Kérdi az ífju: Hát hol vannak ezek, mutasd meg.
Akkor mutat neki két várat, oly szépek voltak, hogy messzérol is
tündököltek. És csakhamar elmegy s egy ezüst várat talál, és bemegy a
várba, s lát egy szép leányt, aki sokkal szebb volt mint az elso; akkor
a leány azt mondja neki: Jaj szerencsétlen ífju, mit keressz itt? menj
hamar oda honnat jöttél, mert ha az uram haza jön, megöl ha ezer lelked
legyen is. Mond az ífju: A nénédet már megszabadítottam: téged is meg
akarlak szabadítani. Akkor a leány egy üveget adott neki, és azt mondá:
Igyál ebbül, nyolc ezer ember erejével birsz. A királyfi az italt
megitta. Hát jön a sárkány nagy haraggal, mert megérezte, hogy idegen
ember van a várában; az ífju csakhamar eleibe megy, összeütköznek, azt
is csakhamar megölte. A leány, mikor látta hogy gyozedelmes lett, nagyon
örvendett rajta, eleibe futott, és nyakába borúlt, s azt mondá: Az isten
hozott tégedet ide, jó ífju, hogy minket megszabadíts; mind a hárman
király leányai vagyunk, és atyánktúl ezek az átkozott állatok
elragadtak: hanem még az öcsénk abban a másik várban vagyon: ha lehet,
azt is szabadítsd, de az a legsúlyosabb lesz, mert annak az ura
legerosebb, kilenc feje vagyon neki; hanem kérlek csak menj, és
szabadítsd meg azt is. És nagy sietséggel elmegy az ífju a harmadik
várhoz, s látja hogy ez aranybúl van, bemegy abba, s látja a leányt, és
mindjárt fölgerjedt szerelmire; a leány pedig azt mondá: Jaj mit keressz
szerencsétlen ífju itt ezen az elátkozott földön? Menj hamar innen, mert
meghalok ha az uram téged megöl, mert téged a szívem szeretni kezd. Az
uram egy eros sárkány, ha haza jön, megöl. Mond az ífju: Inkább
meghalok, mint nálad nélkül éljek; a nénéidet már megszabadítottam, már
most nálad nélkül el nem megyek. Akkor monda a leány: Fogd ezen gyurut,
mert ennek több ereje vagyon, mint amit az én nénéim adtak neked; hogyha
elfáradsz, fordítsd meg az ujjodban, és mintha csak akkor kezdenéd el a
verekedést, úgy tetszik. Akkor hozzá készült az ütközethez, és a sárkány
oly mérgesen jött, hogy haragjába ordított, és csak összecsaptak, s
úgyannyira verekedtek, hogy mind a ketto a földre esett, s ott hogy
eszibe jutott a királyfinak, hogy a gyurut meg kellenék fordítani,
csakhamar meg is fordítá az ujjában, és mindjárt eros lett, hogy az ero
a földrol felemelte, s fölugrott; de a sárkány is mérgesen
fölemelkedett, újra összecsaptak: a sárkánynak mind a kilenc fejébol úgy
jött a láng, hogy szegényt majd megfojtotta, de o is megharagudott ám, s
ime nyolc fejét levágta a sárkánynak, és magát is megölte; azután bement
a várba, és összeölelték és csokolták egymást az ífju s a leány.

Akkor mondá ez: Ne most ez az arany vesszo, vágd meg vele a várat; és
megvágá a várat a vesszovel, és aranyalma lett belole, kit a
tarisznyájába tett; a leány azt mondá: Látod, most alma, de ha akarod
hogy vár legyen, vesd fel az ég felé, mindjárt vár lesz belole. Azután
az ezüst várhoz mentek, és ott is úgy cselekedett, és a harmadiknál
szinte úgy. Azután mind a hármat a lyukhoz vezette, és legelsoben az
öregbiket a kötélre ültette, azt felhúzták a bátyjai, és hogy látták
hogy oly szép, mindenik akarta feleséginek elvenni: azután a közepsot
húzták fel, az még sokkal szebb volt mint az elso, azon is veszekedtek;
azután harmadszor a fiatalabbikat húzták föl: az még sokkal szebb volt
mint az elsok; akkor mindenik ezt akarta; végre összebeszéltek, s
mondák: most húzzuk fel az öcsénket, de azután ereszszük vissza, hadd
haljon meg, mert ha egészen fölhúzzuk, elveszi tolünk a szebbiket.
Leeresztik tehát a kötelet, az ífju pedig így gondolkozott oda len:
hogyha botját magával együtt a kötélre köti, nem tudják fölhúzni, azért
csak a botot kötötte a kötélre; mikor egy darabig fölhúzták,
visszaeresztették: akkor vette esziben a bátyjai álnokságát. A bátyjai
azt gondolták hogy meghalt, azért haza vitték a leányokat, és mindenik a
kisebbiket akarta elvenni, hanem a leány azt mondotta: Várakozzatok
három esztendeig, akkor meglátom. Azok nagy szomorúsággal várakoztak
három esztendeig. Az öcscsök pedig járkált a föld alatt.

Egyszer akadt egy vén asszonyra, a kitol kérdezte, mondván: Öreg anyám,
nem tudna kend rajtam segiteni, hogy én innét hazámba mehetnék? A vén
asszony azt mondá: Fiam, én rajtad nem segíthetek másként, hanem itt van
egy griffmadár, akinek tojásai vannak; és minden esztendoben a záporeso
agyon verte; és most nem sokára lesz a zápor; azért menj föl és ülj
rájok, hogyha megtarthatod, az majd elvisz a hazádba. O csakhamar
fölment a fára, és a griffmadár tojásaira ült, és mikor a zápor jött,
nem verhette agyon oket: a griff nagy sikoltással röpült, mert azt
gondolta hogy a tojásait az eso agyonverte. És mikor oda ért, látta hogy
az ífju a tojásain ült, és monda: Amit akarsz, én megcselekszem. Akkor
azt mondá az ífju: Én mást nem kivánok, hanem engem az én váramba vigyél
az atyámhoz. Erre a griff egy ökröt készített, ezt a körme közé fogta,
azt meg hátára ültette: úgy elröpült a tengeren keresztul egész a
határig, és ott letette; ez pedig megköszönte neki; azzal egymástul
elváltak.

Akkor bement a királyfi a városba mint egy mesterlegény, s mindjárt
akadt egy szabóhoz. A szabó kérdezte, hogy tudna-e menyasszonynak való
szép ruhát varrni? mert épen akkor akart a lakodalom lenni, de a leány
azt mondotta hogy elobb oly ruhát csináltasson a király neki, mint a
milyet o az o várában viselt. Azért sok mesterembert kerestek, de senki
sem akadt, aki végbe tudta volna kivánságát vinni, és oly ruhát csinálni
neki. Az a szabó nagyon örult, hogy az ífju magára vállalta a munkát; ez
pedig egész nap aludt, hanem mikor az ura már lefeküdt, akkor kiment, az
arany almát feldobta, mindjárt vár lett belole, bemegy a várba, a
legszebbik ruháját kihozta belole, azután a vesszovel megcsapta, megint
csak alma lett a várbul, megint bemegy s lefekszik. Reggel felkel az
ura, és hozzá megy, hogy ha kész-e a ruha? adja elol a ruhát. A szabó
csak elcsudálkozott rajta, mely szép, beviszi a királyhoz, a leány
mindjárt rá ismert, az mindjárt tetszett neki, mert tudta hogy már nem
messzi van az o mátkája. A legény azután vargához ment, ott beállott, és
ott is szinte úgy cselekedett. A leány azt mondá: már most ruhám is van,
cipom is van, de gyurumnek is kell lenni, amit felváltok a mátkámmal. A
király a várban aranykovácsot tartott, akkor pedig ahoz mene mint ötvös
legény, és munkát keresett. A gazda azt mondta: Nekem ugyan most legény
nem kell, hanem ha olyant találnék, aki a királykissaszonynak kedve
szerint való gyurut csinálna, azt megfogadnám. O azt mondá: Ne búsúljon
az úr, mert amit én csinálok, az, bizony tudom, hogy tetszeni fog. Akkor
megfogadta, és a királykisasszonynak megjelentette, hogy most kapott oly
legényt, aki kedve szerint való gyurut tud csinálni. A leány megörült.
Mikor már az éjtszaka eljött, akkor a királyfi kiment, és az almát
feldobta, s vár lett belole, onnan a legszebbik gyurut kivette, azután
lefeküdt. Más nap korán a királyleány a muhelybe ment, a gyurut megnézni
ha kész-e? a legényt megösmerte, és a nyakába borúlt, és megcsókolta, és
mindjárt be akarta vezetni, hanem azt mondotta: Én holnap reggelig nem
jelentem magamat: hanem akkor igen, és te se szólj senkinek addig: s úgy
elváltak egymástúl. És másnap reggel az almákat feldobta, és három vár
lett: akkor felöltözött királyi ruhába, és úgy ment be a várba a
bátyjaihoz. Ezek bezzeg megijedtek, de o szépen mondá nekik: Látjátok
bátyáim, ti rosz atyafiak vagytok, engem meg akartatok ölni, hanem az
isten nem engedte: most pedig én mindeneket megbocsátok nektek. A
bátyjai is megkövették, hogy bocsásson meg nekik, és tegyen rendelést
köztök, hogy hogyan lesznek. Akkor azt mondá az öregbiknek: Te vagy az
öregbik, fogd az öregbik leányt, s vidd a rézvárba, a másik a közepsot
vigye az ezüstvárba: én megyek a kissebbikkel az aranyvárba. Így
megegyezvén szépen, most is úgy gazdálkodnak, ha még meg nem haltak.




XXXIV. BABSZEM JANKÓ.

Volt egyszer egy szegény ember, akinek közönséges gazdasága volt, de
semmi magzatja még nem volt. És mondja egyszer az asszony, hogy az isten
bár csak onekik akkora gyermeket adna is, mint egy babszem, azt is jó
neven venné, és nagy örömet találna abban is. Kevés ido múlván
megszólítja az asszony az urát, hogy otet az isten meghallgatta.
Eljárván az ido, megszületett egy kis fickó, aki is midon megszületett,
akkora volt mint egy öreg bab, és egyet ugorván, mondá, az anyjának:
Adjatok kenyeret, mert már régen éhezem. Ezek megrémültek, mondván, hogy
ez nem tiszta dolog; de a kis fickó csak hajtotta hogy ehetnék; kit
mindjárt azután megkereszteltek, és Jankónak hívtak. Azután adtak nekie
kenyeret, s monda az atyjának: Atyám, én elmegyek a kukoricaföldre, és
ott fogok szántani. Mondja neki az atyja: Hallod-e, fiam, gyenge vagy te
még ahoz. Mondja a kis Jankó: Atyám, te fogod az eke szarvát, én pedig
majd hajtogatom az ökröket. Másnap az öreg befogja ökreit, a kis Jankó
pedig bele ült az ökörnek a fülibe, és onnan kiabált az ökröknek. Midon
már kiértek a szántóföldre, és ott hallgat az ökörnek a fülibe, és az
ostorával pattogatott, arra megyen hintóval egy úr. Épen az országút
mellett szántogattak. Akkor hallván az úr hogy kiabál valaki; és nem lát
senkit az ökrök körul, oda megyen és kiált: Hallod-e hol vagy, aki az
ökröket hajtogatod? Mond a kis Jankó: Itt vagyok; mi bajod ilyenadta?
gyere ide az ökör fülihez. Az úr leszállván, oda megyen az ökrökhöz, és
nézi a kis Jankót; hát nagyon megtetszik neki a Jankónak nagyon furcsa
termete, és kérdi hogy az atyja hol vagyon? Azt mondja nagy haraggal
Jankó: Nem látod-e hogy az ekénél amott forog? Oda menvén az uraság,
mondja a paraszt gazdának: Hallod-e jó ember, nem adnád nekem el ezt a
kis gyermeket? én neked jó pénzt adok. Mondá a szegény ember hogy: addig
nem adhatom, míg a feleségemmel nem beszéllek. Mondá az uraság: Majd
elmegyek hozzád, és felkereslek.

Hát haza megyen a szegény ember, és mondja a feleségének, kinek mond a
feleség: Hallod uram, azt ne cselekedd, mert tudod hogy az a mi
gyermekünk. Épen akkor ott járt Jankó és mondá az atyjának: Atyám csak
adjon el engemet, mert itten leszek én három nap múlván, akarhova zár.
Ezen megegyeztek és eladták a szegény Jankót az uraságnak. Ez mint
legdrágább kincset a többi aranyai közzé a pénzes ládába zárta. Midon
aztán onnat elutaztak tehát Jankó belülrol kinyitotta a zárt, és a
ládából hányta kifelé az aranyokat, és midon már maga is kiugrott volna,
haza szalad az atyjához, mondván: Csak gyere hamar, mert így van a
dolog, hanem hozz magaddal egy zsákot. A szegény ember pedig siet a fia
után, és bámészkodva nézi, és szedi a sok aranyokat, és haza vitték, és
nagy gazdák lettek a sok pénzbol.

Egyszer midon disznót öltek volna, és az atyja Jankónak a vágószéken
kolbászt töltött, mondja neki: Fiam eredj el innét, mert a kolbász közé
keveredel és betöltelek a kolbászba. Jankó nem fogadott szót, és a
vágótokén amint ült, elaludt, és a kezével az atyja bele keverte a hús
közé, és a kolbászba töltötte. Jön épen akkor oda egy koldus és kéreget
alamizsnát: és épen azt a kolbászt adták neki, a melyikbe Jankó volt. A
koldus megköszöni, és elmegy. Midon a falun kivül ment, Jankó felfázott
a kolbászba, mivel nagyon hideg volt; kiásta tehát magát nagy hirtelen,
de a tarisznyából nem tudott kijönni. Észre veszi hogy otet valaki
veszi, kiabál hát hogy ereszsze ki a koldus; a szegény koldus körülnézi
magát, hogy honnan kiáltoznak neki, de semmit sem látott. Midon ismét
tovább ment volna, megint kiáltoz a kis Jankó hogy ereszsze ki; de ez
mivel sehol semmit nem látott, azt gondolta, hogy valami gyerek valami
gödörbol kiáltoz utána. Végre mondá Jankó: Hallod-e, itt vagyok a
tarisznyádba: hanem ereszsz ki, mert, ha ki nem eresztesz, mindjárt
rosszúl jársz. A koldus levette a tarisznyáját a hátáról, és kifordítja;
megharagszik Jankó, hogy otet a nagy hóba rázta ki, fogta a koldusnak a
botját, és úgy vágta a koldushoz, hogy a szegény koldus csak úgy
szédelgett; azután haza megy, és megpanaszolja az atyjának hogy és mikép
járt, melyet az atyja nagyon sajnállott.

Egyszer viszont Jankó a kamrába egy puha gyapjas juhborön ült. Épen
akkor ért oda egy borrel kereskedo zsidó, és kérdi hogy nem volna-e
valami bor eladó; ezek pedig mondották hogy vagyon, melyeket mind egyig
meg is vett a zsidó. Midon már a zsidó elvitte volna a boröket, egyszer
éjtszaka a kocsin felérez a kis Jankó, és észre veszi hogy otet kocsin
viszik: megharagszik hogy ki telte otet a kocsira? és kiabált, hogy otet
ne vigye, hanem: állj meg, úgymond, hadd szálljak le. A zsidó körülnézi
magát, és senkit sem látott; és viszont Jankó kezd kiáltozni, hogy
álljon meg. A zsidó egészen elrémult és megijedt, hogy valóba ördög,
leugrott a kocsiról, és elszalad magába; Jankó pedig a lovakat maga haza
hajtotta, és többé nem ment aludni oly helyekre, mert félt, hogy talán
egyszer majd a vízbe vetik, és el kell neki veszni.




XXXV. A KIGYÓ-KIRÁLYFI.

A hajdan idok lefolyásiba volt egy igen nagyon megöregedett király és
királyné. Már ezek nem messze voltak életek végétol, és semmi
gyönyöruséget már nem éreztek, mivelhogy életek napjait szüntelen azon
való búsongásban töltötték, hogy nekiek semmi gyermekek nem volna, akire
a birodalmat hagyhatnák. Egyszer ezen való búsúltába a vén királyné így
gondolkodik magába: hogy nem bánná ha akármicsoda rút formájú gyermeke
lenne is, csak épen hogy maga után örököst tudna hagyni: akkor
megnyúgodott szívvel végezné élete folyását. Mikor így aggódik magába a
királyné, bemegyen hozzá egy bubájos asszony, egy csomó virágot
megszagoltat az öreg királynéval, s ez abba a minutumba teherbe esett.
Kevés ido múlva szül oztán egy kigyót fiu helyett. Itt minden
tanácsosokat és bubájosokat behivata a király, hogy mitevo legyen a
kígyóval? Jobbnak itélték hogy meghagyják, és végére várjanak a dolognak
inkább, mint hogy megöljék. A kigyó napról napra jobban nevekedett.

Egyszer, mikor a kigyó már valami hét esztendos volt, szüntelen egy nagy
fára járt fütyölni. A király mindenektol tudakozta hogy mi lenne annak
oka, hogy az o kigyója szüntelen fütyölne, de még csak gyanítani se
tudta senki, hanem azon bubájos asszony, aki a virágot a királynéval
megszagoltatta, azt mondá, hogy a kigyó házasodni akarna. Itt a
királynak nagy gond támadt a fejébe, hogy hol lelnének ennek feleséget.
Egy igen vén, és leányságába maradott királyleányt adának neki
feleségül, de ezt a kigyó mindjárt a legelso éjtszaka megölte. Nem
tudták hát mitevok legyenek; hanem egy abban a városban levo szegény
embernek egy szép és jó erkölcsu leányát vevék meg szüleitol a kigyó
feleségének. Ezen személyhez a kigyó a legszelídebb és nyájasabb volt:
együtt voltak egy darab ideig, soha a kigyó nem tágított a feleségitol,
hanem mindenkor vele volt. Néhány napok eltelése után észre vette a
kigyó felesége, hogy a férje éjtszakára kigyóborét mindég leteszi, és a
legszebb királyfi leszen belole, milyennél szebbet még csak nem is lehet
képzelni. Ezt a kigyó felesége megmondá az öreg királynénak; ez mindjárt
azon mesterkedett, hogy miképen tudná tole azt ellopni. Egy éjtszaka
igen erosen befuttetett egy vas kemencét, és alattomban az öreg királyné
belopódzott éjtszaka a fiu szobájába, és a feje mellol ellopta a kigyó
borruháját. Felébredvén a kigyóbort viselo királyfi, s nem találván
sehol a ruháját, minthogy már az anyja megégette, akkor így szól
feleségének: Engem soha nem láttok többé, ha nem tudtál még egy keveset
hallgatni, míg az ido eltelt volna. Most maradj magadnak, és azt kivánom
hogy míg engem fel nem keresel, és én reád kezemet nem teszem, soha
addig magzatod, melyet mostan viselsz, meg ne szülhessed.

Annakutánna elbújdosott a királyfi; ment sok országokon keresztul mind
addig, míg a tündérek országába nem ért. Itt a tündérkirálynéval
megesmerkedvén, elvette feleségul; az ide haza maradott felesége pedig
szüntelen búsongott. A szulés ideje is megjöve, de minthogy megátkozta
férje, nem tudta megszülni magzatját. Elhatározta tehát magában, hogy
addig soha meg nem áll, míg a férjét fel nem találja. Elindult, és sok
útazásai után eljuta a szelek királyához. Kérdezte a szelek királynéját,
ha nem tudná-e hogy merre lenne egy országát oda hagyó, és magát is
bujdosásra elszánt királyfi? Amire a szelek királynéja így szóla: A
világnak nagyobb részét egy óra alatt befutám, de sehol járásomba észre
nem vettem. Innét hát vég búcsút vett a bujdosó királyfi felesége, és
utjára ment: de minekelotte a szelek királyának lakhelyét elhagyta
volna, a szelek királynéja megajándékozta egy arany orsóval, ezt
mondván, hogy ha feltalálja párját, használja az ajándékot, ahogy
tudhatja. Innen folytatá utját a holdvilág felé, ahova eljutván, ismét
kérdezte a férje hollételét: de itten csak anyit hallott hogy sehol sem
vették észre járásába. Amint itten a jó szállásadást megköszönte, egy
arany fonó rokkát kapott ajándékba. Azután eljutott a nap kastélyához,
ahol hasonlóképen kérdezte, hogy nem vett-e észre valahol valamely
vándorló királyfit? Melyre a nap így szóla: láttam bizony én, és tudom
is hogy hol van a te urad, a kigyóformát viselo királyfi. Tundérországba
lakik o, és már a tündérkirálynénak hitves párja. Nem sok idok lefolyása
után oda fogsz érni; hanem ime egy arany karszéket adok neked, és mikor
oda fogsz érni, ülj a király kapujába, és ott áruljad ezen eszközöket,
amelyeket ajándékba kaptál; de akarmennyi pénzzel kinálnak, ne vedd el,
hanem csak azt mondjad, hogy ha megengedi a királyné hogy az éjtszaka a
királylyal legyek, úgy oda adom az arany orsót. Másnap eljuta az utazó
királyné a tündérek királynéja városába, ahol épen a királyi udvarba
lévo leányok a király és királyné fejér ruháit mosták. Egy leánya mosás
közben mindég sírt. Kérdi az utazó királyné, hogy miért sírna? Azt
feleli, hogy a királynak van ime egy kendoje, ami átokkal adatott neki,
hogy azt addig soha ki ne tudhassa mosatni úgy, hogy a benne lévo vér
kimenjen, míg a maga kedvese, akit elhagyott, keze között ki nem mossa.
Ezen kendo ki nem mosásáért sokan életeket vesztették, és tudom hogy más
nap engem is el fog a királyné veszteni mivel hiába mosom, nincsen semmi
haszna. Ekkor az utazó királyné míndjárt megesmerte tulajdon kendojét,
és megbizonyosodott a felol, hogy a királya ottan légyen. Mindjárt
elvevé a királyné a leánytól a kendot, és egy keves mosás után egészen
kiment belole minden pecsét. Ekkor csak szemébe néztek minden szolgálók,
nem gyozték csodálni hogy olyan jó mosó lenne, megköszönték szivességét
hogy annyit megmentett közulök a haláltól. Annakutánna szegény útazó
királyné az ajándékba nyert arany orsóval a király kapujába leült, és
ottan árulta. Ezt a királynénak hírul vitték; mire is a királyné egy
szolgálót küldött ki hogy tudakozná meg, mennyiért adná el a
királynénak? Amire az így szóla, hogy o pénzért nem adná, hanem ha
megengedi hogy egy éjtszakát a királylyal legyek, úgy általadom. Nem
örömest engedte meg a tündérkirályné, de minthogy az újság megszerzése
szerelmétol nagyon égett, még is megengedte, így gondolkodván magába,
hogy majd álomhozó port fogna a király borába estve tölteni, hogy mélyen
aludjék, és semmit se tudjon felole a király hogy ki volt vele. Úgy is
lett; beteljesítette kivánságát az idegennek a tündérkirályné, de semmi
haszna és sikere nem lett, mivel az álomporral kevert borból boven
ivott, és még az asztalnál jókor elaludván, elaludva vitték a
hálószobájába is, hol már feküdött elobbeni felesége. Ez egész éjjel
csak azt mondá urának: Kelj fel, szivemnek szép szerelme, ereszd
kezeidet reám, hadd szüljem el aranyhajú fiadat! de minden sirása és
epekedése semmibe ment: a király fel nem ébredett. Eltelt így az
éjtszaka; és mindjárt hajnalba kiutasították a rezidenciából a szegény
asszonyt. Másnap megint a rokkával ült a király kapujába: azt ismét úgy
adá által, hogy ha a királyné, a királylyal való lételt meg fogja
engedni. Megnyerte másodszor is, és akkor is csak annyi haszna lett,
mint az elébbeni hálásának: de a királynak egy oldalszobájába levo
inassa egész éjtszaka hallgatta mind a kétszer, hogy valami siránkozó
asszony mindég azon kéri, hogy bocsássa reá kezeit, hadd szülje el
aranyhajú fiát. A király mondotta inassának: Én nem is tudom, hogy mi
lehet az oka, hogy már két éjtszaka annyira álmos voltam, hogy a
lételemet sem tudtam, és mindég még az asztalnál elalszom. Amire az inas
azt mondotta, hogy hát álmosbort adnak Felségednek innya, és azért
aluszik olyan mélyen; hanem ennekutánna jobban vigyázzon magára és
tetesse alvását. Úgy is lett. Harmadik és utolsó napra virradt a szegény
útazó királyné, szüntelen sírt, hogy minden igyekezete füstbe megyen;
úgy gondolkodott, hogy talán megvetésbol nem szólott hozzá a férje.
Harmadik éjtszaka is megengedte a királyné a hálást, tudván hogy férje
semmit sem tudna felole, mivel soha csak egy szót sem említ. Jól van; a
harmadik estveli vacsoránál a király magára vigyázott, és az álmosbort
másféle borral felcserélte, és mintha attól volna álmos, elaludt
tettetésbol. Levevék róla ruháját, és egyenesen vitték a már reá
várakozó szerencsétlen királyné mellé, ahol a király a legnagyobb
csendességbe volt, tetetvén mintha aludna. Egyszer így szól a régi
felesége: Mostan harmadszor és utóljára jöttem hozzád, ne légy oly
kegyetlen, hogy siránkozásaim elott bedugjad füleidet. Szánj meg
engemet, sok nyomorúságokat és fájdalmakat szenvedo feleségedet, és
bocsássad reám kezeidet: hadd szüljem el nagy reménységu fiadat. Ezt
hallván a király, megindúlt szívvel megcsókolá, és minden elébb történt
dolgokról egymástól engedelmet kértek, és örök huséget esküvének. És
reggel a király a huségtelen tündérkirálynét öszvevagdalta és úgy
elébbeni hitves feleségével tulajdon országába nagy pompával visszament,
és uralkodott kedves feleivel sok számos esztendokig csendes
békességben.




XXXVI. A BUBÁJOS LAKAT.

Volt Amszterdam városába egy ördöngös praktikájú zsidó, aki nem csak a
földi emberek elott tudta magát hatalmasnak mutatni, hanem még a levegoi
és tüzi lelkeknek is tudott hatalmasan parancsolni, úgy, hogy ha
elohívta oket, tehát akármely parancsolatokat adott nekik, szívesen és a
legnagyobb serénységgel teljesítették. Az o hatalmas egyik ereje egy
könyvbe volt, melyet ha balra megnyitott tehát a tüzi lelkek jöttek elo
és engedelmeskedtek neki; más ereje pedig egy gyurube volt, melyet ha a
kövivel megfordított az ujjába, tehát a levegoi lelkek jöttek
szolgálatjára. Az ördöngös varázslót Matadájnak nevezték. Ez evvel a
nagy praktikájával és erejével annyi kincset gyujtött már magának, hogy
sem gazdagságra sem erore hozzá fogható ember nem találtatott. Egykor
szobájában üldegelvén, az o varázsló könyvét elovette, és némely különös
dolgokat a könyvbol nézvén, magát kecsegtette. Többi között azt is
feltalálta, hogy vagyon az indiai setét tengereken túl egy hegy mely
alatt fekszik egy megbecsulhetetlen kincs melynek drágaságát és
szépségét emberi elme meg nem foghatja, és hogyha ki annak a kincsnek
birtokához juthat, az magát az egész világon leghatalmasabbá teheti. Ezt
hogy a Matadáj megtudta, örömibe székirol felugorván, és már a
halhatatlan kincs birtokosának gondolva magát, örömiben tapsolt. Csak
nagy hamarsággal paripát nyergeltetett, és kisétált a városon kivul lévo
téres mezore, és midon a könyvit megnyitotta volna, tehát a tüzi lelkek
megjelentek rémeszto nagy sokasággal; kevés vártatva pedig megfordítván
közép ujjában lévo gyurujét, ennek erejével a levegoi lelkeket mind
elolcitálta. Midon a nagy sokaság már mind együtt lett volna, és
fuszálként reszketve várták a hatalmas Matadájnak parancsolatját,
egyszer megnyitván száját, mennydörgo parancsolatját mindjárt
teljesíték, és nekie a föld alatt elrejtett kincsét, azaz
megbecsülhetetlen Szaksza várát, mindjárt elolhozzák. Matadájnak eros
parancsolatjára a lelkek morgolódó szavakkal sopánkodva mondották, hogy
onekik az nem állana hatalmokban, hogy azt elhozhatnák, mivel az a föld
alatt levo lelkeknek vagyon hatalmába, és azok tízszer annyi erovel
bírnak, mint ok; hanem ha el akarod hozni, mondották, tehát ennek
megszerzéséhez szükséges egy ártatlan zsidó gyermek, melynek Lámek a
neve; azután ha a gyermeket megtalálod, tehát majd akkor mit mívelj és
miként bánjál vele, megtanítunk, mert nincs olyan ero aki azt a kincset
onnan felhozná, egyéb az oly ártatlan gyermek, melyet Lámeknek hívnak.
Erre a nagyra vágyó öreg Matadáj, megvakarván a fejét, a lelkeket
magától elbocsátotta, maga pedig haza ballagott, de nyugtát sehol sem
találta. Így harmad napig magában tünodvén, végtére magában elvégezte
azt, hogy elmegy és felkeresi a világban akárhol azt a Lámek nevu
gyermeket.

Így tehát lovat fogat a hintajába, és megindúl Ázsiának részeiben
keresvén az Izráel népei között a Lámek nevu gyermeket. De sehol nem
tudtak ily nevut találni. Végre sok fáradságai után elkedvetlenedve és a
dolog felol egészen kétségbe esve, elérkezik Konstantinápolyba. Amint
tehát Konstantinápol utcáin alá s fel járna, és a gyermekeket, akik az
utcán játszottak, egyenként kérdezné, hogy melyiket hogy neveznék? és
amely gyermek a maga nevét neki megmondotta, tehát megajándékozta azt:
ezt látván a gyermekek egymást nevekrol kiáltozván, hogy jonének ide
mert ez az öreg úr pénzeket osztogat; végre egy hét esztendos gyermek
felszóval kiálta pajtására: Lámek, jöszte ide, kapsz te is ettol az
úrtól pénzt. Ezt hallván Matadáj, jobban szemlélte a gyermeket, ki végre
hozzá jutván, kérdi tole: hogyan híják, és az atyja hol lakik? Ki is
mondja, hogy otet Lámeknek hívják, és az atyja ide nem messze (ujjával
mutatván) ebbe a házba lakik. Matadáj örömiben egészen magán kivul
ragadtatván, megfogja a gyermek kezét, és kényszeríti hogy vezetné otet
atyjához. A gyermek megörülvén az ajándéknak melyet nekie Matadáj adott,
egyenesen az atyjához vezeti, ki szegény sorsú ember lévén nem tudta
mire vélni a dolgot hogy kit tiszteljen Matadájban, mivel látta uri
személyét és gazdag öltözetit. Kérdezvén tehát nagy alázatosan Matadájt,
hogy kihez legyen szerencséje? mondja neki ez, hogy o idegen országban
lévo kereskedo légyen, és mivel most erre járok, tehát semmiképpen el
nem mulaszthattam hogy tégedet mint régi oseimrol maradott atyámfiát meg
ne lássalak, kit már régen feltaláltam irásaimban hogy te nekem atyámfia
vagy. Tégedet is, úgymond, boldogítani akarlak mivel nekem az egek
eleget adtak: de tudod-e, kedves atyámfia, add ide nekem a fiadat, hadd
nevelhessem és taníthassam otet; hidd el, derék embert építek a fiadból,
melyet magad is meg nem fogsz bánni. Az öreg Lámek örvendett, hogy
szegény ember létére ily nagy úr neveli fel a fiát: így nagy hamar
meglett az egyesség, mivel a szegény sok ajándékokat kapott, a melyen
nagyon örvendett.

Egy kevés ideig nagy kecsegtetéssel volt az öreg Matadáj a kis ártatlan
Lámekhez, de valami négy hét múlva eszébe jut, hogy már egyszer a
dologhoz kellene fogni, és a megmagyarázhatatlan kincset a kezihez
venni. Egykor kilovagolván az öreg Matadáj a mezore, kivitte magával
Lámeket is: itt elocitálja a lelkeket, melyeket meglátván Lámek,
szörnyuképpen megijedett: de az öreg Matadáj bátorítván otet, hogy ne
féljen, mert csak mind az o jó barátjai; parancsolja a lelkeknek hogy
otet vigyék és ragadják egész ahoz a hegyhez, melyben Szakszavára el
vagyon rejtve. A lelkek fogván otet Lámekkel együtt letették egészen a
hegyoldalba. Ekkor Lámek körulnézi magát, és látván ezt a szörnyü
vidéket, igen kezdett félni, de Matadáj újra bátorította otet hogy ne
félne, mert semmi bántása nem lesz ahol otet látja. Míg ezek így
beszéltek, addig a tuzi lelkek lóganajt szedvén, azzal tüzet
gerjesztettek, melyre azután lókörmöket hánytak; mire a tuznek
rettenetes nagy füstje kerekedvén, ez a levegoben egy nagy felhoé vált,
mely nagy feketeséggel elterjedt az égen, s oly mennydörgés támadt
abban, hogy rettento ropogásával Matadájt is csakhogy le nem ejtette
lábáról. A zengés után megnyilt a felho, és nagy suhanással egy mennyko
a kosziklába vágott; a koszikla nagy ropogással megnyílt, és irtóztató
goz jött belole, melynek eltávozása után egy szép márványko garádics
termett elottök, mely a kosziklában alá vezetett. Ekkor Matadáj a
lelkeknek ösztönözése után a gyermeket kérte, hogy menjen a kosziklának
nyílásába alá: melyet a gyermek látván, nagyon megrettent, és félt,
szabadkozott, hogy o nem megyen alá; de Matadáj bátorítván otet hogy ne
féljen, csakhogy a kosziklába menjen le, és a bent levo folyosón midon
keresztülmész, egy kertet érsz, abban egy karbunkulus oszlop áll melyre
egy lakat vagyon felakasztva; és csak azt a lakatot hozd ki fiam; és ha
azt a lakatot kihozod nekem, akkor haza viszlek atyádhoz, és nagy sorban
és jó állapotban helyeztetlek. Ezekre a beszédekre nagyon keveset
hallgatott Lámek, mert nagyon félt; akkor odaadja a gyurujét Lámek
kezibe, és mondja neki: Fiam, hogyha valami bajod leszen, akkor csak
fordítsd meg az ujjadba e gyurut; tehát ezek az óriások, akiket itt
látsz, neked mindjárt segítségedre fognak lenni. Erre is keveset
hallgatott; akkor aztán azzal ijesztette Lámeket, hogy ha el nem megy a
kosziklába, otet itt hagyja, és a vadak otet megeszik. Ezen beszédtol
megrémulvén, reá állott szegény Lámek, és bement a kosziklába, hol
reszketo félelem fogta el, és egész testiben remegett és fázott. Így
ballagván a kosziklának garádicsán, midon már általment volna a
folyosón, kinyílt elotte egy fényességü szép kert, melynek gyümölcsfái
csupa gyémánt, karbunkulus, smaragd, és más drágakövekbol lévo
gyümölcsöt termettek, a kertnek pedig a közepiben egy nagy karbunkulus
oszlop állott, melynek magassága hatodfél könyöknit mért, vastagsága
pedig egy tíz akós hordóhoz hasonló volt. Ezen kimondhatatlan drágaságon
volt függesztve a lakat, melyért Lámeket a vén Matadáj beküldötte. Midon
ezt meglátta, egy kissé örvendett, s minden várakozás nélkül hozzája
közelít, és amint hozzá nyúlt, és a nagy fényességu oszlopról levette,
egyszerre nagy szélzúgás, rettento mennydörgés és villámlás fogta el a
kertet úgy, hogy szegény Lámek megfélemedett és a nagy rettento
földindulástól a földre esett; de míg o itt magán kivül a földön hevert,
addig a szélvész elcsendesedett; o pedig lábra állván, a lakatot, mely
egy arany láncon függött, a nyakába akasztotta és tántorogva visszafelé
indúlt a kertbol Midon így menvén szemlélné a kertnek drága terméseit,
és megkivánván oket, minden zsebjeit velök jól megrakná: amint az elso
gyümölcsöt leszakasztotta, tehát a kosziklának a nyílása, melyen Lámek
bement volt, rettento csattanással becsukódott. Midon Lámek jól
megrakodván visszament a folyosón, a folyosó már nem volt oly világos
mint azelott: megfélemedett tehát, és szörnyü jajgatásra fakadott, mivel
a kimenetelt meg nem találta. Matadáj, aki a kosziklának nyílásánál
odafent állott, látta hogy a koszikla összecsukódott: rettenetes volt
tehát a bánatja, mivel nem csak Lámeket minden kincsestol elvesztette,
hanem a gyuro is, melyben egyik ereje lakozott, Lámekkel együtt a
hegyben bezáródott. Matadáj tehát, semmi reménysége többé nem levén, s
maga szerencsétlenségén bánkódván, magát a tüzi lelkek által, melyeken a
könyvinek erejénél fogva még hatalma volt, haza vitette, és elvégezte
magában hogy szomorú életét hazájában töltse.

Lámek azalatt a barlangban nagy sínlodéssel jajgatván, számtalanszor
Matadájt kiáltozta, de sehonnan semmi segítsége nem jött. Midon így két
napig a setétben alá s feljárkálna, kezeit egybe kúcsolván és fejére
emelvén szörnyen sírt. Egyszer valamikép a gyuru az ujjában megfordúlt,
s elotte huszonnégy óriások állottak meg azzal a kérdéssel, hogy a
felséges princ mit parancsolna? Lámek e látásokon még jobban megrezzent:
de midon a gyurunek ereje eszében jutott, tehát megbátorodott és kéré
oket, hogy otet vigyék ki errol a helyrol. Erre a parancsolatra
felkapják otet a lelkek, és kivivén a hegynek oldalába lették, és megint
megkérdezték tole, hogy parancsol-e még valamit? O pedig, haza
vágyódván, kérte a lelkeket, hogy vinnék otet Konstantinápolba, ezek
pedig, minekelotte haza vitték volna, tehát meggondolták, mely hatalmas
ember lenne o, mivel, úgy mond, hogyha a lakatot, melyet a kosziklából
hoztál haza, felnyitod, tehát ami lelkek a föld alatt vannak, mind
királyostól neked engedelmeskednek. Ezek után Lámeket haza vitték, és
Konstantinápolon kivul letették.

Lámek nagy örömmel haza ment az atyjához, és elpanaszolta neki, mely
rengetegbe vitte otet a vén Matadáj: melyet hallván az atyja, nagyon
sajnálta a fiát, de máskép örult, hogy az o fia mennyit próbált és nyert
legyen. Másnap Lámeket a föld alatt lévo lelkek kivitték az erdobe, és
ott egy kivésett fából csinált váluban egy különös ereju fürdobe tették,
melybol midon kijött volna, mind nagyságára mind ideire és szépségére
megváltozott; de még a mi több, minden forendekhez illo tudományokkal
bovelkedett, s minden idegen országokban lévo nyelveket tudott úgy, hogy
hozzá fogható ember sem szépségre, sem tudományra nem volt. Ekkor
visszament Lámek az atyjához; de mivel formájából egészen megváltozott,
tehát ez meg nem ismerte. Ekkor mondja Lámek az atyjának: Kedves atyám,
hallottam hogy Szolimánnak van egy nagyon szép leánya, én otet megnézem,
hogy érdemes-e hozzám vagy sem? Ekkor megindúlt, és a merre a kisasszony
sétálni szokott, magát az út mellett egy odvas fába rejtette, mivel a
királykisasszony mikor sétálni szokott, akkor senkinek sem volt szabad
magát az útfélen mutatni. Így várta Lámek a szép kisasszonyt az odvas
fába; és amint a kisasszony nagyon sebesen lovagolt volna, az orra vére
megindúlt, és kényteleníttetett a lováról leszállani, és Lámeknek
legnagyobb szerencséire azon fához, a melyikbe Lámek volt, támaszkodott,
és várta míg az orra vére el fog állani. Lámek az odvas fából nagyon
kedvére nézte a szép Florentinát, mivel ez volt a neve a
királykisasszonynak; és nyakig bele szeretett. Midon pedig elment volna
a fátul, Lámek is kibújt az odvasból, és haza menvén megbeszéllette az
atyjának, mely móddal látta meg a szép kisasszonyt.

Ezek után elovette a drága gyümölcsöket, melyeket magával hozott a
hegybol, és beletette egy szép tányérba, és adta az atyjának ilyen
szókkal: Mondd hogy én ezeket a szép drágaságokat küldöm a kisasszonynak
jegybérul, hogyha a felséges szultán nekem a leányát ide adná. Az atyja
megszomorodván fiának e kérésén, nem akart elmenni a felséghez, de a fia
bátorítván otet hogy csak menjen, és nem lesz semmi bántása, elmegy
végre az atyja a szultánhoz, és mondja, hogy ezt az ajándékot az o fia
küldi a felséges kisasszonynak, hogy felséged nekie a leányát feleségul
adná. A császár elbámúlt ezen a véletlen kérésen, de a drágaságot
szemlelvén, nagyon elbámult rajta, és meg nem foghatta, hogy honnan
kapta volna azt a szegény ember? Összehivatja tehát a tanácsbeli urait;
kik is látván a drága kincseket, egy-egy országra becsulték darabját; de
mivel a kisasszony már el volt másnak jegyezve, és a lakodalom is már
harmadnapra el volt rendelve: így tehát, hogy az öreget a nyakáról
elküldhesse, és a drága ajándék is nála maradhasson, azt mondották neki,
hogy ha a fiad ily drága ajándékot hoz holnap ily renddel: hogy
huszonnégy leányok egy-egy kosárral hozzanak, és maga a fiad tízenkét
inasoktól kísértetve a legszebb ízlésu ruhába jön, megkapja a
kisasszonyt. Ezt csak azért mondották a szegény embernek, mivel
gondolták, hogy az lehetetlenség oly szegény ember fiától. Az öreg haza
menvén, mondja a fiának, hogy mi légyen az újság, Lámek azt
figyelmetesen meghallgatta; estve eljötte után pedig, midon már mind
letakarodtak, tehát Lámek kimegy a mezore, és megnyitván a lakatját,
imhol a lelkek sokasága otet környülvette, és óhajtva várták
megszabadító uroknak parancsolatját. Ekkor mondja, hogy neki Szaksza
vára kincses kertjibol hozzanak huszonnégy kosár drága gyümölcsöket, és
ezeknek vitelére szerezzenek huszonnégy szép leányokat, a kik alkalmasak
legyenek a királykisasszony szolgálatjára; oneki pedig huszonnégy
szolgákat a legdrágább öltözetbe, és magamnak oly köntöst, amelyet még
emberi szem nem látott; magatok pedig öltözzetek a legdrágább katonai
ruhába, és magatokból formáljatok egy nagy ármádát; azonkivul a muzsika
legszebb zengése is közöttetek legyen. Ezeket így parancsolván,
nyugvásra ment.

Reggelre kelvén, Lámeket kivitték a város falain a lelkek, és
felöltöztették a legszebb hercegi ruhába, mely az o szépségit
hétszereztette; akkor elolhozták neki a huszonnégy szüzeket, mindegyik
kezébe tartotta a kivánt kincset, az ármáda nagyságának vége hossza nem
volt, a bandák harsogtak mindenféle szép nótákat: így ment o legnagyobb
pompával a városba. Kinek midon hírit megvitték volna a szultánnak,
nagyon elcsudálkozott és megfélemlett. Ekkor fogván leányának kezét,
mengyen Lámek eleibe; de midon meglátta volna Florentína a szép Lámeket,
egészen elfelejtkezett régi szereto hercegirol, hanem Lámeknek hódolt
szívébol, és kezét nyújtotta; a szultán is Lámeknek barátságos csókot
nyomott homlokára, és leányát néki tüstént általadta. Másnapra hagyatott
a pompás menyegzo.

Estve nagy vacsora után a törökök módja szerint ment Lámek a szép
Florentinával egy szobába, ahol midon Florentina elaludt, Lámek kiment
szobájából, és megnyitván a lakatot, eljöttek a föld alatt való lelkek,
a kiknek parancsolta, hogy Szakszavárát mind hegyestol neki lakásúl ide
hozzák. Ezen parancsolatját mindjárt teljesítvén, a drága épületet
mindenestol elhozták, Konstantinápol egyik nagy piacára helyheztették, a
hegynek teteire tették a huszonnégy contignációs rezidenciát, amelynek
még az ajtóragasztója is mind aranyból volt; s ebbe a drága épületbe
tették Lámeket szerelmes párjával egyutt. Reggel midon a szultán
felkelt, és kinézett az ablakon, tehát látja ezt a drága fényes
épületet; nagy sietséggel megyen a palotának meglátására; de midon o
felfele ment volna, már akkor a legszebb cédruslugasokon alá s felsétált
Lámek a szép Florentinával. Felvezették tehát a szultánt is, és
mindeneket megmutogattak neki, ahol azután egy hosszas lakodalmat és
ünnepet ülltek.

Míg ezek még folytak Konstantinápolba, addig mindenfelé elterjedett a
híre ennek a hatalmas Lámeknek, hogy hozzá fogható sem gazdaságra, sem
tündérségre nincsen. Végre meghallotta a vén Matadáj is, mindjárt észre
vette, hogy nem más, hanem az o fogadott fia légyen az; azért megnyitja
a könyvet, és a tüzi lelkek eljöttek, és parancsolta nekik, hogy otet
Konstantinápolba vigyék: akik is megfogván, ragadták otet
Konstantinápolba. Midon oda ért, bamúlva csudálta a nagy gazdag
épületet, kinek még alatta való kosziklái is mind aranyból voltak,
felmegy Matadáj a hegyre, hogy körülnézze a palotát, és legnagyobb
szerencséjére Lámek otthon nem volt, mert vadászni ment az öreg
szultánnal. Nagy hamarsággal parancsolja a tüzi lelkeknek hogy az
épületet gyújtsák meg, de úgy hogy egyik oltsa, másik gyújtsa, hogy nagy
kár ne legyen. Hogy a tuz kigyúlladott az épületben, nagy lárma
támadott, és a jószágot kezdték kihordani: akor Matadáj is a tüzi lelkek
igazitása után berohan a kilencedik szobába, ahol egy vas almáriomban
volt a lakat bezárva. A zárokat tehát leverte, és a legdrágább lakatot
magához vette. Ekkorára a tuz elaludt, o pedig alig várta a
besetétedést; megnyitotta tehát a lakatot, és nagy morgással elojöttek a
föld alatt való lelkek, kiknek parancsolta, hogy a drága palotát
mindenestol vigyék a tulsó óperenciás tengereken túl, csak Lámeket
hagyják ott. Ezek fogván a várat, mindenestol nagy messze elvitték, csak
szegény Lámeket magát hagyták a földön. Reggel Lámek felébredett, és
nagyon megijedett, hogy a jószága kedves feleségével együtt elveszett. A
szultánnak is fülibe ment ez a nagy hír, mire Lámeket megfogatta és
vasba verette. Másnap hát csak viszik szegény Lámeket a vesztohelyre,
hogy mint gonosztevot megzsinórozzák. Amint már kisérték otet kifelé,
eszébe jutott neki az ujjában lévo gyurunek ereje; nagy hirtelen
megfordítja az ujjába, és azonnal mellette támad negyvennyolc rettenetes
óriás, és a kíséro katonákat mind széthordják, és kérdezik uroktól, hogy
mit parancsolna? az pedig mondja hogy otet vigyék egyenesen az o
elrablott épületjéhez és az o kedves feleségéhez. Ezek felkapják, és
viszik otet egyenesen az óperenciás tengereken túl, amely oly erosen be
volt kerítve, hogy még a madarak sem tudtak egyenesen hozzá berepülni.

Ekkor a levegoi lelkek hoztak némely füveket, és megkenték Lámek
ábrázatját, és oly öreg képet mutatott, hogy senki otet meg nem
esmerhette volna, és adtak neki két pakéta porokat hogy, ha beszélhet
Florentinával, tehát adja azt a port neki oly feltétellel, hogy elso
alkalmatossággal adja be Matadájnak, melytol az majd elaluszik, és
hogyha elaludt, mondják a lelkek, hogy a nyakába lévo lakatot és könyvet
hozza el: ha ezt, úgy mondd feleségednek, megteszed, tüstént meglátod
Lámekedet. Lámek tehát mint egy öreg szarándok felmegy; amint a várnak
udvarába bement volna, a cselédek tudtára adták Florentinának hogy egy
csudálatos ajtatos öreg szarándok volna itt a várban. Florentina nagy
sietséggel megyen az udvarba, és örvendve könnyes szemekkel köszönti a
szarándokot, és panaszolja neki az o rettenetes baját; mondja neki
Lámek: Hogyha megfogadod szavamat, tehát szerencséssé teszed mind
magadat, mind Lámekedet. Mondja neki Florentina, hogy bár akármit
parancsol, tehát szivesen fogja teljesíteni. Lámek tehát elbeszéllette
az egész dolgot mint neki a lelkektol meghagyattatott; Florentina,
kezéhez vette a porokat, és a keblibe tette, az öreget pedig
megajándékozta boven.

Midon már az asztalhoz leültek mind a ketten, o és Matadáj, tehát
nyájasan kezd ehez beszélni, akin Matadáj szörnyen örvendett, és végre,
midon felvett Florentina egy pohár bort és Matadájra köszönti, és
kiitta, Matadáj ezen nagyon örvendett. Egykor leejtette Florentina a
villáját, mely után Matadáj lenyúlt, és felvette; addig Florentina az
elrendelt port a Matadáj poharába egyvelítette, melyet az csakhamar
kihörpölt, és mind megitta. Ez után mindjárt nagy álomba merult; melyet
látván Florentina, nagy hamar hozzája ment, és a lakatot meg a könyvet,
mely a nyakában volt, tole elvette, és szél módjára levitte az öreg
szarándoknak. Midon Lámek meglátta, csakhamar megkente magát a lelkektol
adatott zsírral, kitol megífjodott, és az elébbi szép ábrázatja helyre
jött: melyen nagyon megörvendett hív felesége, és nyakába borúlt. Ekkor
Lámek megnyitotta a lakatot, és a lelkek elöljöttek, és parancsolatját
várták, o pedig meghagyta nekik, hogy mentul elébb vigyék otet
mindenestol Konstantinápolban, melyet mindjárt teljesítettek is.
Reggelre látván a szultán az o vejének rettento ereit visszajönni,
hozzája megy, és lábaihoz borúl, kegyelemért esedezik, hogy ne ölné meg
otet azért a gonosz cselekedetiért, melyet vele cselekedett: Lámek
felemelte a földrol, és megbocsátott neki mindeneket; azután a vén
Matadájt hozatta elo, akit álmából feltámasztván, nyársba húzatott, és
így o kegyetlenul végzé életét. Lámek pedig számos esztendeig élt kedves
párjával, a lakatra pedig azután nagyobb gondja volt, mint ennekelotte,
mert o is mindég mint valamely órát egy arany láncon a nyakába hordozta.
Midon pedig Lámek feleségivel boldogúl végezte volna életét, az arany
Szakszavára is a lakattal együtt eltünt.




XXXVII. KÖKÉNY MATYI.

Egy embernek volt két fia és egy leánya. Az apjok csakhamar elhalt, csak
anyjok viselte gondjokat. Egyszer a kissebbik elment szántani, és azt
mondá a húgának, hogy ebédet vigyen neki. A húga azt mondá: Hogyan
akadok reád? A legény azt mondá: Majd hogyha ki megyek szántani, itt a
ház elott a földnek vetem az ekét, és odáig szántok; azon eljöhetsz.
Aval elment szántani, és szántott.

Mikor az ebéddel a húga utána akart menni, hát az ördög is szántott
másfelé, tudniillik a legénynek a szántásátul fogva a maga házáig. Mikor
a leány oda érkezett, azon ment amit az ördög szántott, és csak egyszer
az ördög házához érkezett. Látván a ördögöt, kérdi, hogy nem látott-e
egy legényt erre szántani? Az ördög mondja, hogy o nem látott ott senkit
szántani, de joj be a házamba. A leány bemegy, s az ördög elvette
feleséginek a leányt s ez ott maradt.

Azalatt a bátyja nehezen várta az ebédet, haza ment haragosan, mondja az
anyjának, hogy miért nem küldött ebédet neki? Az anyja mondja: Hát a
húgod nem vitt ebédet? hiszen már régen elküldtem utánad. A legény
evett, azután elment a húgát keresni, és ment a szántáson: hát látja
hogy másfelé is vagyon szántás; elmegy a szántáson egész az ördög
házáig, és kérdi, hogy nem látott-e egy leányt? Az ördög azt mondá, hogy
ottben van, csak menjen be. Bemegy, hát látja a húgát; ez mondja neki:
Jaj csak menj ki hamar, mert ha az uram bejön, összeszaggat; de a legény
nem ment ki. Bemegy az ördög és parancsol harminc akó bort magának, és a
sógorának is hasonlóképen annyit, és egy-egy ökröt, és összeültek enni,
de a legény nem tudta megenni, az ördög megette, azután mondja: No
sógor, most birkozzunk, amelyik elobb földhöz tudja a másikat vágni, az
lesz a nyertes. Összemennek hát birkozni; az ördög földhöz vágta a
legényt: mindjárt pokolba esett. Azután a másik testvér is elment
keresni oket; az is oda talált, s az is úgy járt mint a bátyja.

Az édes anyjok azalatt oda haza siránkozott, hogy már se fia se leánya
nincsen; azután mindig imádkozott, hogy az isten csak egy gyermeket adna
neki, ha csak akkora lesz is mint egy babszem. Egyszer egy babot talált
kint az utcán; amint megette, mindjárt nagy változást érezett. Hát
nagyon szégyenlette az asszony, hogy ura nincs, és mégis teherbe van; és
nem sokára meg is lett a gyermek, és ép oly kicsi volt mint más gyermek,
de mindjárt futott és beszélt. És mert olyan kicsi volt, Kökény Matyinak
hítták a faluba. Egyszer az asszony szomorú volt, és kérdezte a kis fiu,
hogy mért oly szomorú? az asszony mondá: Nekem három gyermekem volt, és
mind a három elveszett, nem tudom hogy hová lettek. - A fia azt mondá:
majd elmegyek én, és megkeresem oket. Akkor elmegy a kovácshoz, mondja
neki, hogy csináljon egy negyvennyolc mázsás kalapácsot. A kovács nem
tudott kedve szerint valót csinálni, kapja a kalapácsot és a kovácsot
agyon üti vele, és megy a másik kovácshoz, az csinált neki kedve szerint
való kalapácsot, azt mindjárt a gatya pártázatjába dugta, és elmegy a
bátyjait keresni, és épen oda talált menni az ördög házához. Az ördög
odakint sétált, és kérdi hogy mit keres? Azt mondja, hogy nem látott-e
valahol két legényt és egy leányt? Felel neki az ördög: láttam, odaben
vannak, csak menj be. Ez bemegy, és látja a nénje, és mondja: Jaj
szegény! miért jöttél ide, majd neked is ítt kell maradnod. Akkor bemegy
az ördög is, és annak is parancsol harminc akó bort és egy ökröt, s
leültek és ettek, és még az ördög hozzá sem kezdett jól az evéshez, már
Kökény Matyi megette az ökröt s a bort is megitta. Az ördög azt mondja
neki: Na sógor, most ettél s ittál is, menjünk birkozni, aki a másikat
elobb földhöz vágja, az lesz a nyertes. Kimennek hát, de Kökény Matyi
úgy a földhöz vágta ördög uramat, hogy majd a szeme is kiugrott. És
kapja a kalapácsát, az ördögöt agyon verte, a két bátyját és a nénjét az
anyjához haza vitte, azután együtt éltek, és mai nap is együtt élnek, ha
meg nem haltak.




XXXVIII. A TÜNDÉR GYURU.

Volt egy király, és annak egy jobbágya, akinek egy szép fia nevelkedett,
kit a király úgy megszeretett, hogy fölvette komorniknak. A legény
egyszer azt gondolta magában: Jó volna a király leányát megpróbálnom:
hogyha hozzám jönne, elvenném feleségemnek. A legény haza ment az
apjához, és a király az udvarmestert oda küldte, hogy kérdje meg: miért
nem akar haza menni? A legény azt feleli hogy ha a király a leányát neki
adja, úgy bemegy szolgálni. Az udvarmester megmondja a királynak; akkor
a király a komornyikhoz visszaküldött: hogyha annyi pénze van mint a
királynak, úgy neki adják a királyleányt.

Elment hát a legény egy nagy erdobe; ott egy zöld ruhás ember hozzá megy
és kérdi, hogy mit keres? A legény azt mondá neki: Én szolgálatot
keresek. A zöld ember mondja: Joj hozzám, nálam jó szolgálatot kapsz; és
elment vele. Akkor mondja a zöld ember: Halod-e, ezt a helyet jól
megjegyezd magadnak, hogy ha visszahozlak, megismerd; akkor fölkapta, és
úgy elrepult vele, mintha a szél vitte volna oket. És egy házba vitte,
és mindent megmutatott neki, hogy melyik lesz a szobája, hanem egy ajtót
mutatott neki, és azt mondá: Ebbe a szobába, azt megmondom, be ne menj,
mert ha bemégy, onnan soha ki nem jöhetsz. Azután az istállóba vezette,
és a lovait megmutatta neki; két nagy fekete ló volt az istállóban;
azután egy ládát fölnyitott neki, és a ládában szén volt; a zöld ember
azt mondá ezt etesd a lovakkal, és tisztogasd oket, mert én elmegyek, és
három fertály esztendeig nem jövök haza. Azután elment.

A legény jól forgatta otthon a gazdaságot. Egyszer azt az ajtót
vizsgálta, amelyet az ura megtiltott neki, fel is nyitotta, be is ment a
szobába: hát ott lát egy szép leányt, aki épen az o falujából való volt.
Elrémul a leány, ahogy meglátja, mert megismerte, és mondá neki: Jaj
miért jöttél ide, többé el nem mehetsz, itt kell örökre maradnod mint
énnekem. De én segítek rajtad, ha te is segítesz rajtam; és egy kést
adott neki, és mondá: Majd ha téged elvisz vissza, csak vígyázz, hogy
megösmerd azon helyet ahol téged fölvett, mert másként itt kell
maradnod, és ha egyszer ott lesztek, akkor ott neked pénzt hord, és
mikor már elég pénzed lesz, akkor ezzel a késsel kerítsd be, azután nem
jöhet ki, hanem az ujjában lévo gyurujét kérjed tole, és ha az ujjodat
kéri, azt be ne nyújtsd neki, mert elszakasztja, hanem ezt a kést
nyújtsd neki, hadd tegye arra; azután még se ereszd ki, hanem kérd meg
hogy mi hasznát lehet annak venni, azután ha megmondja, a késsel húzd
keresztul; akkor elmehet. Hanem azt mondom, hogy ha karácson bojtje
lesz, akkor tedd magadat beteggé, és majd mindent hord, kávét, ételt és
pálinkát, te pedig semmit se egyél egész hét óráig, akkor ehetel és
ihatol; és most láss hozzá, hogy kimehess. A legény mindenkép próbálta,
hogy ha kimehetne, de épen semmiképen sem mehetett ki; azután látta hogy
a gerenda alatt három könyv vagyon; leveszi a könyvet, látja hogy semmi
sincs benne; a másikat nézi, abban sem volt semmi; azután a harmadikat
nézi, abban sokféle irás volt írva, és olvassa; mikor a vége felé
olvasott, látja hogy az ajtó magátul megnyillott. Fölteszi hát a
könyvet, és kimegy a szobábul nagy sietve a lovaihoz, azokat éteti és
tisztogatja, s úgy várja az urát; mikor pedig enni akart, mindig ott
volt az étel. Az ura haza ment, és mindenét tisztán találta, amin nagyon
örult.

Eljött azután karácson bojtje is. A legény elotte való nap beteggé tette
magát; az ura mindent hordott neki, valamit kivánt tole, kávét,
szilvapálinkát, hogy csak egy kicsint igyék mindjárt jobban lesz, de o
semmibol sem ivott sem evett: csak mikor hét óra eljött, akkor evett. Az
ura bemegy a szobába, hát már a leány nem volt benn, mivel kiszabadúlt,
mert a legény kibojtölte érte azon napot. Kimegy hát az ura nagy
haraggal hozzá, és mondja neki: Most látom, hogy te nagyon okos ember
vagy, mert engem megcsaltál: ha én azt tudtam volna, másként vigyáztam
volna reád; de o semmit sem tartott, gondolván hogy azon egynehány napot
még kitölti nála; és hogy az ideje eljött, mondja neki: Én az én idomet,
kiszolgáltam, most vígy engem oda ahonnan elhoztál. Ekkor az ördög
fölkapta, és vitte mint a szél; o pedig mindég vigyázott azon helyre,
ahonnan elvitte; és mikor már ott voltak, kiáltott neki hogy megálljon,
ott van az a hely, hol beszegodött hozzá. Az ördög tehát etette, és
adott neki egy zsák pénzt, s azt mondá neki: Elég-e? O pedig azt mondá:
Nem elég, csak hozz még többet; akkor elment az ördög és még két annyit
vitt neki; de akkor is csak azt mondta, hogy még nem elég: és harmadszor
három annyit adott neki, és mikor kitöltötte volna a pénzt, a legény
azon késsel bekeritette otet s az ördög nem mehetett ki a keritésbul.
Akkor mondja neki: Már engem még jobban meg akarsz csalni? csak ereszsz
ki ezen várból, annyi pénzt hozok neked valamennyi kell; a legény pedig
mondá: Én ki nem eresztelek addig, míg a gyurut az ujjadból nekem nem
adod; az ördög mondá: Úgy is tudtam, hogy még attól is megfosztasz,
nyújtsd ide az ujjodat, ha illik-e belé? Mondá a legény: Az ujjamat nem
adom, hanem tedd erre a késre, úgy elveszem. Az ördög rá tette a gyurut,
és a legény az ujjában dugta, s az ördög mondá neki: No most ereszsz ki,
a gyurut is megkaptad. A legény azt mondá: No most még azt mondd meg,
hogy mi haszna vagyon ennek a gyurunek? Az ördög mondá: Ha az a leány
nem mondta, én sem mondom. Monda a legény: Én ugyan, ha nem mondod is,
megtalálom a hasznát, hanem teneked örökre itt kell maradnod. Azzal
elment. Az ördög kiáltott utána mondván: Joj vissza, megmondom. Akkor
visszament, s az ördög monda neki: Ennek a gyurunek oly ereje vagyon,
hogy ha megszorítod, mindnyájunknak neked kell szolgálni. Akkor a legény
a késsel keresztulmetszette a várat, az ördög mindjárt kijöhetett
belole. Akkor azt mondá a legény; Hát ezen pénzemet hogy tudom haza
vinni? Az ördög azt mondá: Ne féltsd, megorzöm én azt, te csak menj
haza. O pedig haza ment az apjához, és kérdi tole, vannak-e eros ökrei?
Az apja azt mondá: Vannak erosek, mért kérded? O pedig azt mondá:
Keressen kend vagy tizenkét szekeret holnapra, az erdore megyek. Az apja
keresett huszonnégy szekeret, és elment a huszonnégy szekér, s ugyan
annyi pénzt vittek haza.

Ezek így lévén, más nap elküldi a szerencsés legény a királyhoz hogy
pénze elég van, most adja neki a leányát. A király egy tanácsossát küldi
oda, hogy vizsgálja meg, ha igaz-e az? Ez elment, és azt mondta a
királynak: Felséges király! pénze több van mint fölségednek. A király
gondolkozott, hogy hol vette azt a sok pénzt? azután azt üzente neki,
hogy csináltasson olyan várat mint a királyé. A legény csak azt várta
hogy beestveledjék, akkor kiment, és a gyurut megszorította, s az
ördögök mindjárt ott voltak, és azt kérdték: Mit parancsol az ífju úr? O
pedig megparancsolta hogy reggelre még szebb várat csináljanak mint a
királyé volt; akkor beküldte az apját a királyhoz, hogy megvan a vár,
most adja neki a leányát. A király ismét azt üzente neki, hogy most
olyan hidat csináltasson, hogy egyik várbul a másikba összejárhassanak.
Más napra az is meglett. A legény újolag beküldte az apját hogy a leányt
adják neki. Akkor a király azt mondá: Még egy kert szükséges, azt is
csináltasson; más napra a kert is készen volt, még sokkal szebb mint a
királyé, pedig oly csunya helyen csinálták, hogy egyebet nem láttak,
csak a sok követ; ide az ördögök mind elhordták és földet hoztak helyébe
és oly szép kertet csináltak, hogy a király kertje még csak árnyékában
sem állott. Akkor megint beküldte az apját a királyhoz, hogy a leányát
adja neki. A király tehát neki adta a leányát. Azonban a leány a török
basa fiát szerette, de úgy hogy senki sem tudta, csak maga a leány. A
legény tehát elvette a király leányát, és nagy lakodalmat csináltak,
nyolcan az ördögök közol voltak a muzsikusok. Mikor a vacsorának már
vége volt, akkor lefeküdtek; azt kérdi a menyasszony: Ugyan szívem,
mondd meg nekem, hogyan tudtad te azt a sokat oly kevés ido alatt
megcsináltatni? O pedig mindjárt kivallotta, és ezután elaludt, a
felesége pedig a gyurut lehúzta az ujjáról, és a maga ujjába dugta;
azután kiment, és a gyurut megszorította, s az ördögök mindjárt ott
voltak, és kérdezték tüle, hogy mit parancsol nekik? O pedig mondá
nekik: Most engem vigyetek Törökországba a szeretomhöz. Az ördögök
felfogták, s nagy sebesen Törökországba vitték a basa fiához; a szegény
volegény pedig az ágyba aludt. Jókor reggel felkél; hát látja hogy a
felesége elszökött, a gyurujét is ellopta, el is vitte, amin o nagyon
búsúlt. A muzsikusok muzsikaszóval mentek az ajtóra, de o bújában az
ajtót sem nyitotta meg; azután a király bement a szobába, és nem látja a
leányát; kérdi, hogy hová tette; o pedig azt feleli, hogy elszökött, és
engemet is meglopott, mert a gyurumet is ellopta. De a király azt
mondta: Nem szökött el, hanem megölted, és eltemetted, de holnap
felakasztatlak, ha elo nem állítod a leányomat. Mindjárt megfogatta
aztán, és tömlöcre vettette; azután a muzsikusok oda mentek, és a
királynak azt mondták: Ereszsze el fölséged, mink nyolcan itt maradunk
helyette, o pedig hadd keresse, és meg is találja. A király tehát
elereszti, és a nyolc muzsikust rekesztette be helyette. Az egyik pedig
hozzá megy, és azt mondja neki: Tudod-e most mit csinálj? Öltözzél fel
vadásznak, és csak menj Törökország felé; hanem azt nem mondták neki
hogy hol van, pedig magoknak kellett elvinni. Akkor megindúlt nagy
sietve, és ment Törökország felé; az úton lát egy szép fekete macskát,
kapja a puskát és agyon akarja loni; a macska azt mondja neki: Ne loj
agyon, majd segítek rajtad; és elment vele. Azután lát egy szép rókát,
azt is agyon akarta loni, az is megszólamlott hozzá, s monda: Ne loj
agyon, még segíthetek rajtad; azt sem lotte agyon, az is elment vele.
Azután meg tovább megy, és lát egy csúnya egeret, azt is agyon akarja
loni, az is azt mondja neki: ne loj agyon, még segítek rajtad; az is
elment velek. Akkor már negyed magával volt: a macska, a róka, és az
egér; mind a hárman az ördögök közül valók voltak. Azután a tengerparton
megállottak; a róka azt mondja neki: Te maradj itt, rakj tüzet, majd
mink beúszunk a tengeren a várba, mert ott lesz a gyuru; a róka mondja a
macskának: te fogd a farkamat, a te farkadat fogja az egér, úszszunk
csakhamar. És csakhamar beúsztak a várhoz. A róka azt mondja: Menj be
macska az egérrel, hozzátok ki a gyurut. A macska az egeret a hasa alá
fogta, úgy ment az ablakban, ott rítt, sírt; meglátta a törok,
beeresztette, s nagyon örult neki, mert sok egér volt a szobában; a
macska az egeret elejtette, utána futott és kergette, a török és a
király leánya épen akkor a gyurut vizsgálták az asztalnál, az egér
futkos, a macska utána, ezek is a gyurut ott hagyták, szaladtak, hogy
meg segítik fogni; az egér fölszalad az asztalra, a gyurut felkapja, a
macska meg a gyertyát eloltotta, sötét lett, s az ablakot kitörték, és a
gyurut elvitték. A király leánya mindjárt nagyon, búsúlt a gyuruért; a
macska és egér pedig nagy örömmel futottak a rókához. A róka azt mondja
nekik: No most melyik fogja a gyurut? Én nehéz vagyok, elmerulök, az
egér el nem birja: fogd te macska, hanem vigyázz, hogy el ne veszítsd.
Akkor megindúltak, és sietve úsztak, de a macska szájába víz ment, a
gyurut elejtette a vízbe, azután búsúltak, hogy hogyan találják meg: az
urokhoz nem mertek menni, a parton bújdostak tehát, és látnak iszonyú
sok rákot. A macska kérdi, hogy minn versengenek? azt mondja a rák:
királyt akarunk tenni, de nem tudunk: A macska fölszalad egy fára, s azt
mondja nekik: Az ki ide tud jönni, az lesz a királytok; a rákok
próbáltak felmenni, hanem egy sem tudott; utóljára egy fiatal próbált,
fel is ment, a macska megkapta, és a többi rák kiáltott hogy a
királyokat ereszsze el. Én pedig el nem eresztem, mondá a macska, míg
egy gyurut, melyet a tengerbe ejtettem, fel nem hoztok. A rákok az egész
tengert elfogták, a gyurut elohozták, a macska a királyokat szépen
levitte, és nekik adta; azok a gyurut a macskának adták, a macska nagy
örömmel vitte a gyurut a rókához, és együtt mind a hárman nagy örömmel
az urokhoz vitték a gyurut. Az csakhamar az ujjában dugta és
megszorította, és mindjárt ott termett tizenkét ördög, és az mondák: Mit
parancsol az ífju úr? o pedig azt mondá: Fogjatok fel engem és vigyetek
az ipamhoz. Akkor felfogták, nagy hirtelenséggel a királyhoz vitték, o
bemegy az ipájához, és kérdi tole a király: hát a feleséged hol van?
Törökországban, monda, most is a török basa fiával van. A király
megharagudt, mondá: Mért nem hoztad el mind a kettot? Felel az ífju:
Majd reggelre itt lesznek, és pedig együtt fekve megláthatd. Másnap
reggel oda vitette mind a kettot, a király megfogatta mind kettojöket,
de még is a törököt eleresztette, hanem a leányát kivitette, és fejét
vétette, az ífjat pedig magához vette, s mint saját gyermekét s örökösit
mai napig is tartja.




XXXIX. A SZÍNVÁLTOZÓ KIRÁLYNÉ.

Volt egy királyné, aki minden órában más színben változott, egy órában
fejér, másikban sárga, harmadikban zöld, és így más-más színt mutatott a
képe. Annak pediglen volt egy igen szép fia, aki az anyjának egyszer azt
mondá: Asszonyanyám, én már azon szép idot elértem, melyben meg kell
házasodnom; azért adjon nekem pénzt, és egy regement huszárt mellém,
akik engem kisérjenek. Felel neki az anyja: Kedves fiam, azt tuled meg
nem fogom, csak menj el, és végy pénzt magaddal a mennyit akarsz, hanem
azt megmondom, hogy addig haza ne joj, míg oly feleséget nem kapsz, aki
minden órában változik a színiben mint én is. A fia megfogadta a szavát
az anyjának, és magához vett tizenkét szeker pénzt, és egy regement
katonát, úgy oztán megindúlt, országokat járt; már messzí országokba
elérkezett, de sohul olyant nem talált, mint az o anyja volt. Már pénzek
is elfogyott, hogy nem élhettek; és nem mehettek tovább; azért vissza
kellett nekik fordúlni haza felé. Mikor haza érkeztek, elbeszélte az
anyjának, hogy sehol oly személyre nem találhat mint az anyja, azért
haza kelletett jönnie. Az anyja azt mondja neki: Kedves fiam, még
egyszer menj el, és vígy több pénzt magaddal, talán még is akadsz olyan
személyre mint én vagyok. A királyfi nagy bújában huszonnégy szeker
pénzt vitt magával és egy regement huszárt, s nagy búban ment messzi
országba.

Egyszer talált egy városba menni, ahol egy halottat akartak eltemetni,
és mikor a tetohöz érkeztek vele, a holttestet letették és nagy
durungokkal verték. Ezt a királyfi hogy meglátta, nagyon sajnálkodott
rajta, oda ment, és kérdezte, hogy miért verik azt a holttestet azok
pedig felelének neki, hogy éltében sok adósságot tett, és senkinek meg
nem fizetett, azért verik holta után a testet. Mond a királyfi: Csak ne
verjétek, a mi adósságot tett, inkább mind megfizetem. Hogy ezt mondta,
a testet mindjárt eltemették. Azután kifizette minden adósságát úgy,
hogy a huszonnégy szeker pénz mind rá ment, és a katonái lovait is mind
oda adta az adósoknak, hogy csak békével maradjanak; azután az városba
ment szállásra, más nap pediglen a katonáit mind visszaküldötte, és maga
útnak indúlt. Mikor a temetohöz érkezett, a temetobol egy ember fölkelt,
és hozzá megy, s mondja neki: Uram, tudom hogy szolgád nincsen, azért
fogadj meg engem, én híven szolgállak. Felel a királyfi: Barátom, én meg
nem fogadhatlak téged, mert pénzem nincsen, és most haza megyek. Felel
az ember: Nekem fizetés nem kell, hanem én még is felkeresem azt a
személyt, akit az anyád kiván. A királyfi nagy álmélkodva megfogadja, és
elmegy vele más uton.

Egyszer az urának mondja: Uram, csak joj utánam, majd én elmegyek
szállást csinálni. Akkor elmegy egy elátkozott várba, aki tele volt
ördöggel, és mondja: Halljátok ördögök: most jön az én uram, aki titeket
el akar ebbül a várbul uzni; hanem fogadjátok számát majd titeket én egy
kamarába elzárlak, úgy megmaradtok. Az ördögök engedtek neki, és az urát
oda bekvártélyozta; ott hált a királyfi azon éjjel. Más nap megmutatta
neki az útat hogy merre menjen; az urát útnak ereszti, maga pedig ott
maradt. Akkor az ördögöket kiereszti, az ördögök pedig nagyon
megörultek, hogy oket megtartotta; azért azt kérdezték tüle, hogy mit
kiván tulök? mindent megtesznek neki, hogy uket megtartotta. Volt pedig
abban a várban egy rozsdás puska és egy köpönyeg melyet az ördögök
oriztek; azt kérte tulök, mert már tudta hogy mire valók; az ördögök
pedig örömest neki adták. A köpönyeget magára vette, a puskát pedig a
vállára vetette, azzal az ura után ment mint a szél. Mikor az urát
elérte, beszélt vele! de az ura otet nem látta; azért kérdezte az ura:
Hol vagy én szolgám, hogy nem látlak? és velem beszélsz. Akkor a
köpönyeget magárul levetette, és látható lett. Akkor az urának monda:
Uram, itt vagyon az város, amelyben a te feleségedet föltaláljuk, azért
vigyázz magadra; abban a városban pedig egy ördöngös király van, akinek
ördögök szolgáltak volt; annak egy szép leánya van; azért oda mentek, és
a királyt köszöntötték, és megmondták neki, hogy mit akarnak; a király
leánya pedig nagyon örult, mert igen szép legény volt a királyfi. Azért
a király azt mondja: Na nem bánom, hanem három próbát tegyünk, hogyha
azt meg tudod tenni, a leányom a tiéd; hogyha pedig meg nem tudod tenni,
az ördögökkel összeszaggattatlak. Azért elsoben egy pár arany papucsot
vett elol a király, és mondja az ördögöknek: Ezt vigyétek a tenger
szigetiben, és abban a ládában csukjátok. A szolgája pedig mindenütt az
ördögök után ment a köpönyegben, az ördögök nem láthaták, mert a
köpönyeg rajta volt, azért a papucsot a ládába tették, a királyfi
szolgája pedig kivette a ládábul, és haza vitte, s az urának odaadta.
Másnap az ífju király az ördöngös királyhoz vitte a papucsot; ez monda
neki: Felséges király, tetszésed szerint a papucs itt van. Felel a
király: No itt van egy pár arany kés, azt vigyétek a tenger szigetébe,
és jól becsukjátok. Az ördögök kapták a pár kést, és elvitték a tenger
szigetébe, de mind hiába, mert az ífju király szolgája mindenütt a
nyomokban volt, és alighogy a ládába tették, már ez kivette és az urának
haza vitte. Más nap azt is az öreg királynak általadta. Harmadszor a
leánynak az ujjáról egy gyurut húzott le, azt adta az ördögnek, azzal is
az ördögök nagy hamarsággal a tenger szigetibe mentek, ládába vetették,
hanem azt is csakhamar az urának visszahozta a szolga, az ífju király
pedig nagy örömmel az ördöngös királynak adta; akkor monda neki: Én
ördögi erovel bírok, de te meg egész ördög vagy, mert azt mind
megcselekedted, amit semmiféle ember sem tudott volna megcselekedni:
azért legyen a leányom a tied.

Más nap a leányt elvitték, és mikor az uton mentek, egy temetohöz
érkeztek; hát azt mondja a szolga az urának: Uram, már most én itt
maradok, hanem azt tudod hogy a leányt ketten nyertük; már most fele az
enyim, fele a tied; azért most kétfelé szakasztom. A királyfi könyörgött
neki, hogy azt ne mívelje, de o arra nem engedett; csak kétfelé
szakasztá: tehát kigyó s béka esett ki belole, és akkor megint
összetette, és sokkal szebb lett mint elobb volt, és azt mondá: Uram,
már most elviheted, ez lesz olyan mint az édes anyád; ez is minden
órában változik a színiben. Már most élhetsz vele. Én ezt azért
cselekedtem veled, hogy azt a jót cselekedted velem, mert én voltam az
az ember, akit holtom után vertek. Már elkárhoztam volna, hanem te
megváltottál engem. Akkor eltunt elole: az ífju király pedig elment a
hazájába, és elvette feleségének; így lett vége mindennek.




XL. KINCSKERESOK.

Volt egy juhásznak egy kutyája, aki egy kosziklás hegy alatt egy lyukban
megkölykezett. A juhász egy párt örömest meghagyott volna kölykeibol,
ugyanazért mindig lesték hogy hova jár a kutya, míg egyszer csak
megtalálták, de senki sem mert hozzá menni: mindjárt morgott az emberre.
Azért, mikor haza ment a kutya enni, akkor a gazdája megfogta és
megkötözte, azután egy bojtárjával, a ki kilenc esztendos volt, elment a
lyukhoz. Mivel pedig a lyuk szuk volt, maga nem mehetett be, hanem a
bojtárját küldötte be, hogy a kis kutyákat hozza ki a lyukbul. A gyermek
bebújt a lyukba, de a kis kölykek mind beljebb mentek abba úgy annyira,
hogy egy pincébe lepotyogtak. A gyermek kimegy, és beszéli a gazdájának,
hogy egy pincébe lepotyogtak, a gazdája egy kötelen leeresztette a
gyermeket a pincébe, tüzi szerszámot is adott magával. Mikor a bojtár a
pincében tüzet ütött és gyertyát gyújtott, hát látja hogy sok hordó bor
van a pincében, de már az hordók fája el volt rothadva, csak a boribe
volt a bor; a gyermek a késit a hordóba lökte, tehát bor folyt belole; a
gyermek ivott, azután megborosúlt, jobb kedve lett neki, s összejárta a
pincét: hát sok pénzre talált, a mely éllel volt hordóba rakva. Erre a
gyermek a kutyákat csakhamar fölhuzatta, azután az ingét levetette, és
teli rakta pénzzel, azt is fölhuzatta gazdájával; utóljára magát húzatá
föl, s beszéli a gazdájának hogy mit látott. Míg így beszélnének, a
lyukbul egy fekete ember jött ki, és mondja neki: Na! köszönd
istenednek, hogy odabe nem értelek, mert ha ezer lelked lett volna is,
még is összeszaggattalak volna. Ezzel a lyukba visszament; ezek pedig a
pénzzel haza mentek: a juhász valami keveset adott a gyermeknek, a
többet magának tartotta.

A juhász még nyolc esztendeig élt, azután megholt; a legény azután is
csak juhászmesterségében maradt. Egyszer a pénze elfogyott, hát a
pajtásával a korcsmába mentek: mindketto nagyon búsúlt, hogy a
korcsmárosnak már igen sokkal adósok, azért ez az ífju mondá pajtásának:
Pajtás, hogyha neked bátorságod volna, én tudok sok pénzt, az nekünk jó
volna. A pajtása azt mondá neki: Nekem van bátorságom, csak menjünk! El
is mentek mind a ketten a lyukhoz, s egy kötelet megkötöttek a kohöz,
azon leereszkedtek mind a ketten; legelsoben a borbul jól ittak, azután
beszélgettek együtt. Egyszer csak jött a fekete ember, és nagy haraggal
azt mondja: Na te fickó, nemde megmondtam, hogy többet ide ne joj? most
összeszaggatlak. E pedig a borbul jól bevett, mely nagy bátorságot adott
neki, azt mondja a fekete embernek: No ilyen teremtette! gyere, szaggass
össze, majd megtanítlak ne búsúlj, úgy összeváglak, hogy pornak is apró
leszel. Mivelhogy a juhászlegény oly nagy bátorságot mutatott, mondja a
fekete ember neki: Na fiam, mivel oly bátor vagy, menj le az alsó
pincébe, ott van az én uram: hogyha jó kedvibe találod, ez a kincs mind
a tied: ha pedig haragszik, oda az életed. Felel az ífju neki: Vagy
haragszik vagy nem, elmegyek; hogyha valamit akar, összevagdalom mint a
répát. Le is ment, a pincébe; ott ült az öreg, monda az öregnek: Jó
napot apó; felel az öreg: Isten hozott fiam, te vagy az én nagy
szerencsém, hogy ily nagy bátorsággal bíró ember vagy: most
megváltottál, azért legyen a tied minden ami itt vagyon, és fogd a
baltádat, és üsd meg itt a falat. És megüti a legény: hát mindjárt egy
világos garádics volt elotte, akin fölmehettek; az öreg pedig eltünt, és
senkit sem találtak; akkor feljöttek a pincébul, és a királyhoz mentek,
s megbeszélték neki, hogy hogyan jártak. A király a kincset általvette,
és a két juhászlegénynek adott annyit amennyit kivántak egész életekre,
s így szabadúlt meg a szegény szenvedo lélek, és az a kincs is
fölszabadúlt.




XLI. JÓÉRT JÓ.

Volt egy szegény embernek egy fia, aki az apjának azt mondta: Apám,
látom hogy szegény módon kell élnünk, azért én elmegyek szerencsét
próbálni, majd talán jobb lesz dolgom. Az apja elbocsátotta, s a legény
elmegy, és nagy darab országot bejár, de sehol magának való szolgálatot
nem talált. Egyszer egy juhászhoz megy, és attul kérdi, ha nem volna-e
szolgálatra szüksége? Felel a juhász: Én téged megfogadlak, hogyha
esztendeig kitartod, hogy a kárvallástul megmaradsz; én adok kilenc
birkát, de azt megmondom, hogy a tóba ne ereszd a birkákat, mert a
szorök megaranyosúl, úgy oztán hasznát nem vehetem a szoröknek - mert
abban a városban az arany nem volt kelendo, hanem csak a szor. A legény
kihajtja a birkákat, és egész kilenc hónapig megorizte a juhokat, s a
tóba nem eresztette; hanem hogy kilenc hónap kitelt, egyszer elaludt; a
birkák mindjárt a tóba szaladtak, s a szorök megaranyosúlt. A legény
fölébred, s nagyon megijedt, hogy az birkák mind aranyszorüek. Félt haza
hajtani oket, hogy a gazdája megveri, hogy oly nagy kárt tett; sokat
gondolkodott, de végtére még is csak haza hajtotta. Hogy a gazdája
meglátta a birkákat, nagyon haragudott, hogy már mit csináljon? végtére
három juhot neki adott, és azt mondá: Mivel te nem tudtál vigyázni a
juhokra, azért csak három juhot kapsz; most elmehetsz amerre akarsz.

A legény elmegy, s a három juhot maga elott hajtotta. Mikor egy erdobe
ért volna, eleibe ment egy öreg osz ember, s monda neki: Édes fiam,
ugyan hol vetted ezt a szép három juhot? Felel a legény: Édes öreg
bátyám, azért én egész esztendeig szolgáltam, ez lett a bérem. Felel az
öreg ember: Édes fiam, adj nekem is egyet, neked ketto marad, nekem is
hadd legyen egy, neked az isten megfizeti. A legény oda ad egyet, azután
a kettot odébb hajtja. Az öreg megint eleibe kerül, kéri az egyiket
tule, hogy az isten megfizeti neki; a legény azt mondá: Na édes bátyám,
már egy öreg embernek egyet adtam, ezt pedig neked adom; s neki adta;
azután az egyet tovább hajtotta. Az öreg megint csak eleibe megy, s azt
mondja neki: Édes fiam, micsoda szép juhod vagyon, hol vetted? Felel a
legény: Édes öreg bátyám; én esztendeig szolgáltam, a bérem három ilyen
birka volt, hanem kettot már elajándékoztam, most már csak egy van.
Felel az öreg: Édes fiam, add nekem a birkádat, azzal neked sokat kell
veszodnöd, azután könnyebben mehetsz magad, neked az isten megfizet.
Felel a legény: Bátyám, én a juhot neked adom, hanem azt megmondom, hogy
az isten most mindjárt fizesse meg, mert nem várakozhatok. Felel az
öreg: No fiam, kérj amit akarsz, én mindent megadok a mit kérsz. Felel a
legény: Adj nekem egy olyan hegedut, melyet ha meghúzok, még a madár is
táncoljon; és egy puskát, hogy ha én akármire lövök, ne durranjon, de
még is agyon lohessem amit akarok. Az öreg mindent megadott neki amit
kért, azután egymástul elváltak.

A legény amint egy erdon megyen, lát egy zsidót, s elolveszi a
hegedujét, és hegedul. A zsegény zsidónak nagy bútyora volt a hátán, még
is úgy kellett táncolnia, hogy a nyelvét is kivetette, és könyörgött
hogy ne muzsikáljon. Azután elhagyta a hegedulést, s azt mondá a
zsidónak: Eredj a sürübe, ott sok madár van, szedd fel, majd én lelövöm.
A puskáját rá fogja, és lott; a madarak mind ott maradtak, a zsidó
beszalad a surübe, szedi a madarakat a legény pedig veszi a hegedut, s a
zsidónak táncolni kellett, hogy a bokrok a ruháját mind leszaggatták;
azután elhagyta a hegedulést. A zsidó vérbe maradt, úgy ment a városba,
és az uraknak mondá: Uraim, itt az erdon egy legény van, fogassák meg,
mert azt cselekedte, hogy én oly véres lettem; de ne hagyják hegedulni,
mert mindig kell táncolni hogyha az hegedul, azért az urak mindjárt
paripára ültek, és a zsidóval együtt az erdore mentek. A legény hát
látja hogy jönnek, elolveszi a hegedut, s hegedul, az uraknak pedig
lovaikkal együtt kellett táncolni; végre könyörögtek hogy hagyja el,
semmi baja sem lesz. A zsidó pedig magát egy törzsökhöz kötözte, hogy ne
táncolhasson, de az mind hiában volt, mert a kötelet is elszaggatta, még
is kellett neki táncolni; de mivel az urak könyörögtek hogy ne
muzsikáljon, azért elhagyta: úgy az urak haza mentek.

A legény pedig elment más országba egy királynál szolgálatot keresni.
Hogy magát bejelentette a királynak, a király azt mondá neki: Fiam,
nekem egy leányom vagyon, hogyha azt meg tudod nevettetni, úgy
megfogadlak szolgámnak. Felel a legény: Fölséges király, hogyha én
akarom, nem hogy nevet, de még táncolni is fog. Felel a király: Az én
leányom még soha sem nevetett, hanem hogyha meg tudod nevettetni és
megtáncoltatni is, fele királyságom és a leányom a tied. A legény nem
volt rest, a király szavaira elolveszi hegedujét, s hegedul: a leány
pedig elsoben elkezd nevetni, azután kapja az atyját, úgy táncolnak hogy
majd megzodulnek: a legény a muzsikálást elhagyja, a király pedig
mindjárt papot hivat, s a leányával összeadja. A legény elso nap vele
jól összeegyezett, de más nap hát megint csak olyan szomorú volt mint
azelott; a legény hogy látta szomorúságát, elolveszi hegedujét, mindjárt
nevetett és táncolt, azután valahányszor szomorú volt, mindjárt csak
muzsikált, hogy kedve legyen, s azután így vígan éltek.




XLII. AZ OSTOBÁN ISTEN IS CSAK BAJJAL SEGÍT.

Volt egy faluban egy szegény ember, aki semmimódon sem szedhette föl
magát, csak mindig szegény maradt; gyermekei voltak, de még kenyeret sem
tudott nekik adni. Egyszer nagy bújában elmegy hogy koldul; bemegy egy
vendégfogadóba; könyörög hogy adjanak neki szállást és enni valót; a
korcsmáros pedig megverte, úgy oztán kidobta a szobábúl; az asszony
pedig egy kevéssé jobb volt mint maga, azért mikor a korcsmáros
lefeküdt, az asszony kenyeret és egy kis bort is adott neki, úgy oztán
lefeküdt. Más nap felkel, elmegy az erdore, és egy favágó öreg osz
embert talál ott; az öreg ember hogy látta, mindjárt elhagyta a
favágást, hozzá megy, és kenyeret ad neki, azután azt mondja neki: Tudom
hogy szegény ember vagy, azért adok neked egy abroszt: hogyha azt
leteríted, enni és inni elég lesz rajta, hanem vigyázz rá, hogy el ne
csalják tuled. A szegény ember elmegy haza felé, és azon korcsmába
bemegy, az asztalt megteríti, mindjárt elég enni és inni való volt
rajta; a korcsmáros gondolja magába: majd elcsalom tule hogyha lehet;
hát éjtszakára szállást adott neki: Add nekem ezt az abroszt; majd
elteszem, mert ellopják tuled. Az szegény odaadja neki az abroszt, és
más nap, mikor kéri tüle, a korcsmárosné egy más abroszt adott neki,
avval haza ment. A gyermekei ríttak hogy nagyon, mondá a feleséginek: Na
édes feleségem, ne busúlj, most hoztam eleget enni és inni; akkor
elolveszi az abroszt, az asztalt megteríti, de semmi sem lett rajta,
mert a korcsmárosné kicserélte. Akkor az ember elszomorodott, a felesége
pedig káromkodott, hogy miért tartja bolondnak. Felel neki az ura: Édes
feleségem, engem megcsaltak, hanem majd elmegyek, talán még mást kapok.
Elmegy hát abba a korcsmába, gondolta hogy a korcsmáros majd jól tartja,
de megcsalódott, mert a korcsmáros hogy meglátta, nem hogy megkinálta
valamivel, inkább kiverte, a szobába se szenvedte meg; hanem mikor a
korcsmáros lefeküdt, az asszony behívta, kenyeret és egy kis bort adott
neki, azután lefeküdt.

Másnap elmegy az erdore ahoz az öreg emberhez, kérdi az öreg: Na fiam,
mi bajod? Felel neki: Tegnap bementem a korcsmába, a korcsmáros elcsalta
tulem az abroszt hogy elteszi mert ellopják, más nap pedig elcserélte,
mást adott, az enyimet pedig megtartotta. Akkor az öreg ember egy
bárányt adott neki, és monda: Ez a bárány olyan, hogy ha megrázod, a
szori közül sok arany foly ki, menj el, próbáld meg, és menj abba a
korcsmába, hanem vigyázz hogy meg ne csaljon a korcsmáros. Elmegy a
szegény ember, a bárányt megpróbálta, hogyha igaz-e? megrázta, és annyi
arany folyt ki belole, hogy a szegény ember csudálkozott rajta; azután
felszedte az aranyat; avval elmegy a korcsmába; mindjárt kér hogy
adjanak neki enni és inni, a korcsmáros adott neki amit kért, azután
kifizette mind aranynyal. Kérdi a korcsmáros: Hol vetted azt a sok
aranyat? Felel a szegény: Az isten adta nekem, hanem egy bárányt is
adott, a kibül arany foly, ha megrázzák; ha nem hiszed, nézd. Akkor
elolveszi a bárányt, megrázza, és sok arany folyt ki a szoribül. A
korcsmáros hogy ezt látta, gondolta: hohó! ez jó lesz nekem, majd
elcsalom tule; akkor azt mondá neki: Atyámfia, a bárányod megdöglik a
szobában, hanem rekeszszük az istállóba az én bárányim közibe, holnap
elvihetedt. A szegény ember ráállott. Más nap a korcsmáros, nem azt,
hanem más bárányt adott neki, azzal elmegy haza. A feleséginek mondja:
Ne félj most feleségem, elég pénzt hoztam. A felesége alig várhatta hogy
lássa, és mikor meg akarta próbálni, tehát semmit sem kapott. Akor
látta, hogy megint meg van csalódva; a felesége pedig szidta s
mocskolta, hogy miért játszik vele? Az embernek pedig még volt aranya,
azt a feleségének adja, maga pedig elmegy.

Mikor a korcsmába megy, szint azon módon cselekedett vele a korcsmáros
mint elobb, kiverte a szobábul. De ismét a korcsmárosné valami kicsint
adott neki enni inni. Más nap megint az erdore megy a szegény ember az
öreghez, az öreg ember azt mondja neki: No mi az újság? megint meg vagy
csalódva? Felel a szegény: Megcsalt a korcsmáros. Felel az öreg: Most
már látom hogy szerencsétlen ember vagy, hanem még egyet próbálok: adok
egy tarisznyát, hogyha mondod: ki muzsika; mindjárt muzsika jön ki
belole, és mindennek kell táncolni rajta. Másodszor azt mondd: ki
kalapács! és mindjárt két kalapács jön ki, és azkit akarsz, azt
megverethetd velek; hanem a korcsmároson kezdd el. Elmegy a szegény
ember a korcsmához. Hogy meglátta a korcsmáros, mindjárt gondolta, hogy
megint hozott valami újságot: hát kérdi: No mit hoztál most? Felel a
szegény ember: Most muzsikát hoztam. Kérdi a korcsmáros: Hát hol van?
Mondja az ember: Ki muzsika! azonnal nagy muzsika lett, a korcsmáros
mindjárt táncolni kezdett a feleségivel; mikor eleget táncoltak, akkor a
szegény azt mondja: Ki kalapács! és üssétek a korcsmárost feleségével
együtt. A két kalapács úgy megveri a korcsmárost és a feleségit, hogy
majd meghaltak, és addig ütötték, míg az abroszt és a bárányt vissza nem
adták neki. Mikor visszakapta mindenét, akkor a tarisznyába küldötte a
muzsikát és a kalapácsokat, és haza ment. A felesége kérdi: No hát mit
hoztál? Felel o: Muzsikát hoztam. A felesége szidja, hogy: hogyha mást
nem hoztál, az ördög vigyen el azzal is. Kapja tehát a szegény ember a
tarisznyát, s mondja: Ki muzsika; és oly muzsika lett, hogy minden
zengett, s a felesége és gyermekei táncolni, kezdtek. Mikor már eleget
táncoltak, akkor a muzsikát leparancsolta, az asztalt megteríti: tehát
minden elég lett rajta. Hát szegények örömmel ettek s ittak, azután
mondja a feleséginek: Édes feleségem, még mást is hoztam; a felesége
kérdi, hogy: mit hoztál édes férjem? Felel a férj: egy bárányt, és
beviszi a bárányt, és megrázza, mindjárt sok arany folyt ki a szori
közül, akkor hát örult a felesége, s így lett a szegény emberbol nagy
gazda: így megsegítette az öreg ember oket.




XLIII. AZ ARANYHAJU HÁRMASOK.

Egy városban volt egy pék, kinek három szép leánya volt. És a péknek egy
szép kertje is volt a király kertje mellett, a király pedig ífju volt.
Egyszer kimegy a kertjébe sétálni, hát a pék leányai is épen a
kertjekben voltak, s az öregebbik leány azt mondá: Ej édes öcsém, én
szeretnék a király kocsisa felesége lenni. Felel a közepso: Én is
szeretném hogyha a király inasa felesége lehetnék. Felel a kissebbik: Én
pedig szeretném hogyha a király felesége lehetnék, én egyszerre három
gyermeket szülnék neki, két princet és egy princesznét, akik mind
hármoknak aranyhajok és a homlokokon aranycsillagok lennének. Ezt a
király meghallotta, mindjárt haza ment, és a leányokat magához hivatta,
és kérdi tülök hogy a kertben mit beszéltek? Az öregebbik azt mondá:
Felséges király, én azt mondtam: szeretnék a felséged kocsisa felesége
lenni. Felel a király: Jól van. Azután a közepsotol kérdezi hogy mit
beszélt? az is felel: Én, úgymond, azt mondtam, hogy szeretnék a
fölséged inasa felesége lenni. Felel a király: Az is meglehet. Hát te
kissebbik, mit beszéltél? a kissebbik pedig nagyon félt, nem mert semmit
se mondani, hanem a király reá parancsolt, hogy mindent megmondjon amit
beszélt. Akkor mond a leány: Én azt mondtam, hogy ha én Fölséged
felesége lehetnék, én egyszerre három gyermeket szülnék, két princet és
egy princesznét, akiknek aranyhajok és a homlokokon aranycsillag lenne.
Felel a király: Hogyha úgy vagyon, tehát legyen úgy. Mindjárt papot
hívatott, a kocsissal az öregebbiket, a közepsot az inassal elvetette,
maga pedig a kissebbiket feleségül elvette, és így egy füst alatt mind a
háromnak a lakodalma elkészult, azután szépen éltek egymással.

Volt pedig a királynak egy vén anyja, az mindig haragudt a fiára és a
menyire. Az ifju asszony teherbe esik, és szült késobb három
gyermekeket: két fiat és egy leányt. A bába hogy meglátta a gyermekeket,
csak elijedt, hogy aranyszál hajok és homlokokon aranycsillagok
ragyognak; befut az öreg asszonyhoz, nagy álmélkodással beszéli neki, a
vén királyné pedig a gyermekeket egy szatyorba teteti, és a tengerbe
veti, az asszony alá pedig három kutyakölyköt tétetett. Az ifju asszony
tudta hogy gyermekeket szült, de nagy álmábul felébredvén, látta hogy
kutyák vannak mellette; hát nagyon el kezdett siránkozni, hogy mi
történt vele; a király pedig háborúban volt, azért a vén asszony levelet
küldött a királynak, hogy a felesége három kutyát szült a világra. Mikor
a király ezt meghallotta, nagyon megbosszankodott, és levelet küldött az
anyjának, hogy tömlöcre vettesse a feleségit míg haza fog menni. Mikor
már a háborúnak végi lett, haza ment a király, és kérdezte hogy s miként
vagynak? akkor a vén királyné még jobban elárulta a szegény menyecskét,
úgy hogy a király azt parancsolta, hogy az asszony míg él, tömlöcben fog
szenvedni. Így aztán a király mindig csak szomorkodott.

Már most a gyermekekhez fordúljunk. Azokat a tenger elvetette egy nagy
sziget mellé, ott egy halász kifogta oket, és látja hogy a szatyorban
három szép gyermek vagyon, haza viszi tehát, és a feleséginek mutatja
hogy micsoda szép gyermekeket talált; a felesége nagyon haragudott,
mondván: Minek hozod a más gyermekit, mikor magadnak is elég vagyon?
Felel az ura: Hogyan édes feleségem? ha gyermekink vagyunk, ezeket is
velek együtt felnevelhetjük, mert valami nagy nemzetbül valók ezek a
gyermekek, mert látod hogy aranyszál hajok vagyon, és az homlokokon
aranycsillag. Azután csak nevelték a gyermekeket, hanem a halász jobban
szerette azt a hármat akit talált, mint a maga saját gyermekit, melyért
az asszony még nagyobban haragudott reájok; azért egyszer egy hajóba
hányta mind a hármat, s a tengernek eresztette, a víz pedig messzi
elvitte, míg egy malomhoz értek. A molnár meglátta oket, és kifogta, és
mivelhogy gyermekei nem voltak, igen nagy orömmel fogadta oket, és
megnyíratta mind a hármat, és a parokás hat száz forintot adott neki a
hajért; azért a molnár még nagyobban örult nekik, és gyakorta
megnyiratta oket, és a hajokat eladta. Egyszer a leány észben vette,
hogy az o hajokbul annyi pénzt vásárlanak, azért a bátyjainak ezt mondá:
A mi hajunkbul sok pénzt vesznek be, azért én azt mondom: szökjünk el,
mi magunk egymást megnyírhatjuk, és adjuk el, vegyünk magunknak egy
házat, én majd fozök, tí pedig vadászni járjatok, így elélhetünk mind a
hárman. El is szöktek mind a hárman, elmentek egy városban, egy házat
vettek, abban laktak, a princek vadászni jártak, a húgok pedig fozött.

Egyszer az erdon összeakadt a királylyal, ugymint az atyjokkal; hogy a
király meglátta a princeket, elcsudálkozott rajta, hogy micsoda szép
ífjak, és mindjárt invitálta ebédre mind a kettot; az ífjak magokat
ajánlották hogy elmennek, a király pedig haza ment, s az anyjának
megbeszéli hogy mely szép ífjakra talált az erdoben, kiknek aranyhajok,
és aranycsillag vagyon az homlokokon. A vén királyné hogy azt hallotta,
elijedett mindjárt, azt gondolta, hogy azok lesznek azok a gyermekek,
akiket o a vízben vettetett, azért csakhamar egy pulykát megöletett, azt
megtöltette, és a tölteléket méreggel megkeverte, azután elküldötte a
szolgálótul abba a városba ahol voltak a princek, hogy azt megegyék. A
princeszné csak maga volt oda haza, a szolgálónak hát megköszönte a
pulykát, és a királynénak; azonban bemegy a szobába, és a szobába lévén,
egy kis kutyája a pulykát megkezdette, és mire kiment, a kutya meg volt
dögölve. Azon elijedt, s a bátyjai hogy haza mentek, mindjárt
megbeszélte nekik, hogy micsoda ajándékot küldött a király anyja nekik.
Ezen az eseten megharagudtak a princek, és nem mentek el a királyhoz
ebédre, hanem másnap megint az erdore vadászni mentek. Megint
összveakadtak a királylyal; kérdi tulök, hogy miért nem mentek el hozzá
ebédre? Ezek pedig felelnek neki: Fölséges király, nekünk igen szorgos
dolgunk volt, az hátráltatott bennünket. Felel a király: Nohát ma
eljojenek hozzám ebédre; azok pedig magokat ajánlották, hogy elmennek. A
király haza ment, és az anyjának mondta, hogy: no ma eljön az a szép két
princ, jó ebéd készuljön. A vén királyné pedig egy itce bort küldött,
azt is méreggel megcsinálta, a leány elvitte a princesznéhez, az pedig
megköszönte, azután kikísérte; a szoba teli volt madarakkal, még oda ki
volt, a borbul ittak, s mind megdöglöttek. És hogy a princek haza
mentek, megbeszélte nekik hogy: nagy ellenségünk van, mondá, el akarnak
veszteni; azért a princek akkor sem mentek ebédre. Harmadik nap megint
kimentek vadászni, és a királylyal megint összeakadtak; mond a király
nekik: Ugyan nem tudom hogy miért tartotok engem bolondnak, hogy el nem
jöttetek ebédre? Felelnek a princek: Mi azért nem mentünk, hogy felséged
anyja minket meg akar öletni. Akkor megbeszéltek mindent, hogy mit
küldött nekik, a király megharagudott, és haza ment, az anyját tömlöcre
vettette, azután kocsira ult, és elment, mind a hármat magával a várba
vitte, ettek ittak, azután kérdi a király, hogy ki gyermeki volnának?
Felelnek ezek: Mi nem tudjuk hogy ki az atyánk, és ki szült e világra
bennünket. Ekkor a király már tudta hogy az o fiai. Akkor a vén banya
már nem tudott mit mivelni, meg kellett mondani, és mond a fiának:
Kedves fiam mivel oly alacsony rendbül házasodtál, azért haragudtam
reád, és én cselekedtem mind valami rosz történt a házadnál. Akkor a
király haraggal mondá az anyjának: Tehát mit érdemel az, ki a házasokat
egymástul elválasztja ily hamissággal, és ily szép gyermekeket úgy el
akar veszteni? Felel a vén királyné: Én már magam a sententiát kimondom:
azért te engem egy hordóban fenekeltess, és a hordót szögekkel veresd
meg, s vitess föl egy nagy hegyre, onnét eresztess a tengerig, ez lesz a
bérem. A király nem is késett, csakhamar megcselekedte, végire járt a
vén anyjának amint maga kivánta, azután a feleségét fölhozatta a
tömlöcbül, megkövette, és bocsánatot kért tule; az asszony megbocsátott
neki, és nagy öröm lett az egész országban. De mivel a bánat megölte az
ífju királynét, azért nem sokáig tartott az öröm, s harmadnapra megholt.
Ezért a király nagy búba esett, de mivel az o kedves gyermekeit
megtalálta, szomorúságát avval elfelejtette. Igy aztán örömmel élt
gyermekeivel, s él mind maig, ha meg nem halt.




XLIV. A HATALMAS SÍP.

Volt hol nem volt, hegyen volgyön túl volt, erdon kösziklákon innen
volt, de az óperenciás meg a gronlándiai tengereken is túl volt; volt
Flandriában egy rongyos ringyes város mellett egy nagy szegénységü
embernek egy kis házacskája, meg egy szolleje, mely csak kilenc rendben
lévo útból állott, és három cseresnyefából. Midon az öreg megélemedett
létire már érzette gyengeségét, fiainak általadta a csekély gazdaságot.
Három gyermeke volt, tehát hárman el nem osztozkodhattak, hanem a
szollot magok között felosztották; jutott egynek-egynek három rendbeli
út szollo, és egy cseresnye fa.

Elközelgetett már a tavasz, mindenek a szollobe munkálkodtak, és a három
fiu is elment nem annyira a dologért, minthogy a cseresnyét valaki tolök
el ne lopja, így amint orzötték a cseresnyét, oda ment hozzájok egy vén
koldus, a ki is kérte, hogy adnának neki egy kevés cseresnyét isten
nevébe. Ezek egymásra igazították a vén koldust. Végre a legkissebbik,
kit Palkónak híttak, mondja neki, hogy ha akar cseresnyét enni, tehát
menjen fel a fára, és egyen amennyit akar. Az öreg leveti a szurit, és
felmegy a fára, és eszik amennyit kivánt. Míg o oda fent ett volna,
addig az ífju akié volt a cseresnyefa, kikutatta mi van az öregnek a
szur-ujjába; és talált benne egy gyönyöru sárgaréz sipot; megörul a vén
koldusnak a sípján, és eltette. Lejön az öreg a fáról, és felveszi a
szurit, és mondja a fiúnak: Hogyha volna pénzem, most ugyan megfizetnék
a cseresnyéért, hogy magad sem gondolnád. Ekkor mondja az ífju hogy, ha
olyan jószívu volna, tehát adnád nekem, úgymond, azt a sípot, amely a
szurödnek ujjába vagyon. Azt mondja a koldus: azt fiam nem adhatom
neked, mert az tartogatja fel életemet. Mondja neki az ífju: De öreg,
vagy akarod vagy nem, a síp nálam van. Már ezen elkezdte a koldus kérni
az ífjut, hogy adná vissza, de ez nem akarja semmiféleképpen neki vissza
adni; akkor mondja neki a koldus: Már ha úgy vagyon, legyen a tied, de
tudd meg, hogy annak a sípnak az ereje oly nagy, hogy akármely nótát
gondolsz magadba, tehát ha a sípot fújod, az oly nótával fog hangzani, s
ami több: aki a sípnak hangját fogja hallani, tehát annak kell táncolni.
Evvel elmegy az öreg, szerencsét kiván az ífju neki, azután elmegy a
bátyjaihoz, és mutatja nekik hogy mit kapott; ezek pedig kinevették hogy
miért adja o a tavaszi termését. Ez pedig mondja nekik: Oh de csak
hallgassátok mely gyönyöruen szól, és elkezdi fújni, melyet emezek
hallván, felugrándoztak, és a legnagyobb táncot járták. Ezt látván az
ifju paraszt, hogy az o bátyjai mely szépen táncolnak, nagyon nevette
oket, és elhagyván a sípolást, mondja bátyjainak: Kedves bátyáim,
bírjátok ezt az én részemet is, és én elmenek a világba, és próbálok más
szerencsét.

Ezzel elbucsúzik bátyjaitól, és elmegy, heted hét országon bújdosik,
hegyeken völgyeken, erdokön, kosziklákon, még a jeges óperenciás
tengeren is túl ment, ment, ment. Érkezvén egy nagy városba, mely
városnak nincsen neve, és nagyon megéhezvén, bement egy nagy traktérba,
ahol sok uraságok ebédeltek, és a szép muzsika hangjára némelyek
pípáztak, némelyek pedig boroztak. Megáll o is közöttök, és kéri a
fogadóst hogy nyújtson neki is valami kevés eledelt, mert igen ehetnék;
ezt hallván a fogadás, rútúl kezdi otet pirongatni; mondván hogy inkább
dolgozni menne, mint így csalja a világot. De o keveset hajtott a
korcsmáros szavára, hanem csak ott állott és kunyorált a vendégektol.
Ezt látván a kelner, megharagszik, veszi a bikacsököt, és kezdi Palkót
fenyegetni hogy, ha el nem távozik, tehát jól megrakja otet. De o erre
sem hallgatott; hanem midon látván hogy már több kettonél, és a kelner
veszi a bikacsököt; tehát veszi o a sípját, és gondol egy stájer nótát,
és azon nótán szólt a síp. Ezt hallván a vendégek, egybe fogódzván a
fogadóssal együtt stájeres táncot jártak; mivel pedig az asztalok nagyon
surun voltak, tehát nem fértek, az asztalokat mindenestol felforgatták,
és a sok drága edény mind összetört. Annyira fújta pedig a sípját Palkó,
hogy már a vendégek egészen kifáradtak a táncolásban. Kérvén végre a
fogadós a Palkót hogy ne fúja a sípját, nem csak hogy ételt ad neki de
még máskép is megajándékozza, csak hogy ne sipoljon: ezt hallván Palkó,
felhágy a sípolással, és a fáradt vendégek erre amarra elduledeztek.
Ekkor a fogadós Palkónak jól megrakta a tarisznyáját hússal, kenyérrel,
és egy nagy üveg bort is adott nekie, csak hogy távozzon a házától.

Így megrakodva jól, tovább ballagott. Palkó elhagyván a várost, megy
mendegél hát egész estig, be is setétedik reája, s amint egy nagy
erdoben érkezik, rettenetes éjtszaka következett; a szél igen nagy
zuhogással fújt, az ég mendörgött, és nagyon villámlott. Így botorkázott
szegény Palkó, s az útat egészen elvesztvén, tébolygott; aztán távolról
lát egy kevés világosságot, s a felé igyekezvén végre ugyan csak eléri,
és csodálkozván örömibe, hogy egy kisded házacskát talált, benéz az
ablakon, és lát bent egy igen vén asszonyt hogy a házban
foglalatoskodik, kopogtat hát az ablakon, és kéri az öreget, nyitná meg
neki az ajtót. Az öreg asszony nagy hamar megnyitván az ajtót, beereszti
otet hajlékába. Mídon már leültette volna, kérdi hogy és merre, és miért
utazik? Palkó pedig mondja a vén banyának, hogy o szolgálatot keresne;
melyet hallván az öreg, mondja: Hogyha szolgálni akarsz, fiam, maradj
meg nálam, én is adok neked szolgálatot: három napból fog az esztendod
állani, és csak három kecskebakom vagyon, azokat fogod orzeni, ha pedig
kitelik az idod, tehát a három bak a tied leszen; ha azonban ez ido
alatt a bakok toled el találnak veszni, akkor leveszem a fejedet, és
karóba húzom, a beledbol és csontjaidból pedig sövényt fogok csinálni.
Ezt hallván Palkó, egy kevessé megbátorodott, és mondja magában: Hiszen
vagyon nekem oly eszközöm, hogy az ördög sem tudna éppen három nap alatt
tolem elszökni; kezit nyújtja hát a vén anyóknak, és mondja hogy o
megmarad nála. Ekkor ki megy a vén szatyor, és hoz be a fiának egy kevés
madárhúst sülve, melyet eleibe tett egy fejér cipóval. Midon már jól
lakott volna, tehát lefekszik Palko, és békével aluszik egész reggelig;
reggelre viradván pedig felöltözik, és az öreg asszony átadja neki a
három kecskebakokat. De mely csodálkozása volt Palkónak, midon látta
hogy a bakoknak aranyszarvai és körmei vannak; de még a szore is csupa
arany volt; kezibe vett Palkó egy ostort, és egy botot, és hajtotta maga
elott a kecskéket; de alig távozott el vagy háromszáz lépésnyire a
háztól, tehát a bakok vissza akartak menni; fogja hát Palkó az ostorát,
és verte a kecskéket, de ez nem használt nekie semmit; végre fogja Palkó
a sípját, és kezdett sípolni, melyet hallván a kecskék, rettento
ugrálásokat kezdettek. Így egész estig nem hagyta a kecskéket legelni,
hanem mindig táncolni kellett nekik. Estve felé haza hajtotta, és a vén
asszony csodálkozott nagyon, hogy a kecskék napközbe haza nem jöttek, és
behajtotta végre maga az istállóba, és rettenetesen megverte. Midon így
kinozná a bakokat, tehát elkezdette az egyik, hogy háromszor nagyobb
ördög ez mint te, mivel egész nap kéntelenek voltunk táncolni. Mondja a
vén asszony, hogy ha holnap haza nem jöttök, tehát a vas doronggal
szétverem a fejeteket. Másnap reggel viszont kihajtotta Palkó a
kecskéket, és viszont szerencsésen haza, mikor az estve elérkezett. A
vén asszonyt majd megette a méreg, hogy a kecskék haza nem jöttek.
Harmadik nap viszont kihajtotta Palkó a kecskéket, és viszont vissza
akartak jönni, de o is megfúja a sípját, és a kecskék ugráltak még a fák
tetején is. Déltájban pedig kocsik mentek arra, melyek fával meg voltak
terhelve, melyet egy pap az erdon vágatott. Midon meghallották a sípnak
a hangját, tehát leugráltak a kocsikról és táncoltak; az utolsó kocsin
ült pedig a pap, ez egy nagy vastag fösvény ember volt: ez is hogy
meghallotta a síp hangját, leugrott a kocsiról és táncolt, de mivel
nagyon vastag ember lévén hamar elfáradt, kérte Palkót az istenért
hagyná el; de ez nem is hallgatott reá, mivel féltette a kecskéit, hogy
majd elszöknek ha nem sípol. Végre a pap kérte a kocsisát, hogy kötné a
kocsi oldalához; a kocsis fogván a saroglyaláncot, az oldalhoz láncolta
a papot, de ott is nyughatatlan volt, mindig mozgott, és a borit mind
ledörgölte a hátárul. Ez így eltelvén egész estig, estve haza hajtott
Palkó a vén banya kvártélyára, és a kocsisok is úgy tovább ballagtak. A
vén asszony nem tudott mit mivelni mérgibe, hanem csak hallgatott, mivel
már hatalma nem volt Palkón, ez pedig reggel eleibe vette a kecskéket
mint saját jószágát, és elhajtotta a vén asszonynak legnagyobb átkai
között.

Elment most Palkó, és beért egy nagy városba, ahol midon hajtotta volna
a kecskéit, meglátja az a pap aki az erdoben táncolt; hirtelen becsapja
szobájának ablakát, hogy netalán megint táncolnia kellene, Palkó
tudakozta hogy hol lakna a bíró, amelyet midon megmutattak neki, bemegy,
és szállást kér, magának és kecskéinek. A bíró mivel látta ezeket a
drága jószágokat, tehát kérdi, hogy hová hajtaná azt a szép jószágot?
Palkó mondotta, hogy o a királynak hajtaná, mivel annak juhásza. Ezt a
bíró hallván, mindjárt a kecskéknek egy tiszta szobát adott. Ebbe a
szobába háltak a bírónak három leányai is. Ezek már mind a hárman eladó
sorban voltak, és nagy-kényesek. Ezek amint már estve feküdni mentek;
hát mondja a legöregebb, hogy nagyon szép volna azoknak a bakoknak a
szoreibol nekik bokrétákat csinálni, majd úgy mond, hogyha holnap a
templomba elmegyünk, tehát senkinek nem lesz a keblibe oly drága
bokrétája, mint nekünk. Így megegyezvén mind a hárman, egy akarattal
leszállnak az ágyaikról, és mindegyik egy-egy baknak szoriben
ragaszkodván, húzzák a bakok szoreit, de amint megfogták marékban, úgy a
kezeik mind ott maradtak, és többé el nem vehették kezeiket rólok. Így
ültek mind a hárman oda ragadva egész éjtszaka. Reggel Palkó felkelvén,
nevette a leányokat, de mivel, úgy mond, a királyi jószágokat meg
akartátok lopni, tehát el kell vele együtt nektek is menni. Így a
leányokat a bakokkal együtt elhajtotta. Midon már a városban egy templom
mellett hajtotta, jön egy fiatal szép legény, és oda megy a leányokhoz,
az egyiknek a farára üt kezivel mondván: Nem szégyenled magadat egyingbe
járni? Ekkor legnagyobb bámulására a legénynek is a keze a leány farán
ragadt. Így tovább hajtotta. Midon meglátta egy vén asszony ezt a
gyalázatos legényt, szalad az udvarba, és hoz egy lapátot, melylyel úgy
rá vágott a legény farára, hogy a lapát azon ragadt, a nyele pedig a vén
asszony kezibe; a vén asszony nem akart utánok menni, tehát Palkó
kénytelen volt az o korbácsával ösztönözni. Midon már a városból kiment
volna, meglátja a kanász, hogy az a vén banya hogy szurkálja azt a
legényt, hát megharagszik az öreg szatyorra, és úgy vág a korbácsával az
asszony farára, hogy a korbács az asszonyon, a nyele pedig a kanász
kezibe maradt; ezzel így történvén, Palkó mind elhajtotta oket, és így
ért be egy királyi városban. Behajtja tehát furcsa jószágát a
vendégfogadósnak istállójába, maga pedig bement a fogadóba, bort kért,
és kérdi hogy micsoda újság vagyon itt a királyi városba? Akik ott
ültek, mondják neki, hogy a királynak vagyon egy leánya, ki azt adta
kihirdetni, hogy o csak ahoz megy férhez aki otet meg tudja nevettetni.
Ezt hallván Palkó, mindjárt mondja magába, hogy o megpróbálja a
szerencsét hogy megnevetteti-e vagy sem; másnap tehát jelentette magát a
királyi udvarban, ahol mondották nekie, hogy meg lehet próbálni, de oly
feltétel alatt, hogy ha meg nem nevetteted, akkor fejeddel fizetsz.
Mondja Palkó hogy nem bánja, ha ennek embere nem lesz.

Más napra volt az ido kirendelve hogy jojön. Ekkor sok urak és forendek
összejöttek, hogy megláthassák ennek az embernek a rettenetes
mesterségit, melylyel a királyi kisasszonyt megnevetteti. Palkó tehát
eleibe viszi a bakjait, melynek szorin három leány, a leány farán az
ífju legény, a legényen a vén asszony lapátja a vén asszony farán a
kanász korbácsa. Ily móddal felhajtotta a cúgot a királyi palotába. Itt
midon a nagy szálába behajtotta volna, mindenek mosolyognak ezen a csoda
történeten, de a kisasszony nem is pillantott szemeivel; fogja tehát
Palkó a sípját, és kezdi fújni; és fúj rajta egy kalamajkát, melyen el
kezdettek mind a bakok mind a hozzá valók táncolni: ezt látván a
királykisasszony, nagyon el kezdett kacagni, melyet látván Palkó, eleibe
megy, és mélyen meghajtotta magát. Ezt látván a király, nagyon
megszomorodott, hogy az o leánya egy paraszttal nyerettetett meg; tehát
válaszoltak Palkónak, hogy holnap jojön el. Palkó jó ajándékkal
eltávozott, s már magáénak tartotta a kisasszonyt, a kecskékhez
ragaszkodott személyekét elbocsátotta, a három leánynak ami a markába
szor volt, azt akkor kihúzhatták, és ezzel elmentek. Más nap megjelent
Palkó a királyi udvarba, de már akkor azt válaszolták neki, hogy ha a
kisasszonyt akarja, tehát vagyon itt a királynak egy medvéje, hogy
háljon azzal egy éjtszaka. Palkó erre is reá állott, és elmegy a piacra,
és vesz magának egynéhány száz diót és mogyorót, és egy hegedut; azután
haza ment, és megnézi a szállást; tehát a szoba egy asztalos muhely
volt, melybe a medve már be volt zárva. Palkó elébb még sok kissebb
nagyobb köveket tett a tarisznyájába, azután bement a medvéhez a
szobába: ekkor azonban reá lakatolták az ajtót, hogy onnan többé ki ne
jöhessen. Leült tehát Palkó, és kezdi a diót törni, melyet látván a
medve, megkivánta tole, kéri hogy adna neki is; Palkó bele nyúl a
tarisznyába, és veszen egy vagy két követ, és adja a medvének; ez foga
alá vette, de nem tudta megtörni, mivelhogy ko volt; kérte hát Palkót,
úgy mond: látom, te erosebb vagy, törd meg; így csalogotta Palkó a
medvét annyira hogy már kifogyott a dióból: ekkor elovette a nála lévo
hegedut, és kezd hegedulni. Mondja a medve: Hallod-e Palkó, nagyon
tetszik nekem a muzsika, taníts meg engem: Palkó pedig mondja, hogy
nagyon görbe körmeid vannak, azért neked nem lehet. Mond emez: Tehát
egyenesítsd meg, úgymond, a körmeimet, csak hogy taníts meg; mondja
Palkó: Hallod-e koma, tedd csak ide ebbe az asztalos présbe a kezedet,
mindjárt megegyenesedik. A medve koma belé tette a két kezeit a présbe,
eme pedig ráhajtotta a srófot; a medve rimánkodik hogy már elég volna,
de ez annál jobban szorítja; ekkor elovette a korbácsát, és nagyon
megverte a medvét, úgy hogy már pisszenni sem mert; azután kivette a
borotváját, megborotválta a medve alfelit, és egy sort vert a medve
borotvált részire, és így Palkó lefekszik, és aluszik minden félelem
nélkül. Reggel egy szolga megy az ajtóra, hogy megnézi el van-e
szaggatva Palkó; de e helyett inkább elcsodálkozott, midon hallotta a
medvét pisszegni, és könyörögni, hogy ott ne járkálnának, mert ha Pál úr
felkél, megint megborotvál és megver. Ezt hallotta az inas, egyenesen
szalad a királyhoz hogy neki megmondhassa; a király maga megy a dolgot
megvizsgálni, de o is csak úgy találta mint elolmondották; ekkor
felnyitották az ajtót, és Pál kijött egésségesen. Pált tehát úri ruhába
öltöztették, és a király ebédre marasztotta. Ebéd felett mondja a
király: Fiam, a leányom csak az éjjel választja meg melyiteké lesz,
tiéd-e, vagy a melletted levo hercegé; mert a melyitekhez lesz reggel a
kisasszony fordúlva, azé lészen. Elmegy Palkó a boltban, és veszen ott
mindenféle drága fuszerszámokat, és a szakácsot megkérte hogy oneki
külön fozzön vacsorára mézes mákos tésztát, melyet midon megfozött, és
vacsora alatt eleibe tettek Palkónak, azt nagyon megkivánta a mellette
lévo herceg is, és kéri hogy engedne neki is belole valamit kóstolni.
Melyet Palkó által is engedett nékie, a herceg pedig mind megette;
azután bevitték mind a hármat egy szobába; a kisasszony lefekszik elore,
azután a herceg mondja hogy átkozott nagy szorultságban van, pedig ki
nem mehet, mivel az ajtó be van zárva; mondja Palkó: Eredj az ajtó megé.
Ezt megfogadván a herceg, mivel kénytelen volt vele, Palkó is megy, és a
hercegéhez teszi a maga terhét, és egy kis ido múlva leszáll az ágyáról,
és megy a ruhájához, és azokat a fuszerszámokat kezdette enni, kiket
vett volt a boltba. Kérdi tole a herceg hogy mit eszik? ez pedig mondja
hogy amit ide letettem, mert reggel majd szégyen lesz rajtam ha ezt
meglátják. A herceg is felkél, és megeszi az egész rakást. Hajnal felé a
kisasszony a herceg felé fordúlván, nem állhatja a rettento buzt;
elfordúl tehát a Pál felé: ennek pedig a legdrágább illat jött ki a
szájából, és így elaludt a kisasszony Pál felé fordúlva. Mikor reggel a
király nézte, kérdezte egyszersmind a leányát, hogy miért cselekedte
legyen? mondja a kisasszony, hogy rettenetes büdös a szája a hercegnek,
neki nem is kell soha más Palkónál egyéb, mert ennek a szájából a
legdrágább illat jött ki. Így megnyerte Pál a királyi kisasszonyt, és
megesküdött vele, végre az öreg király halála után otet koronázták meg.




XLV. A SZERENCSÉS VÁNDORLEGÉNY.

Volt egy mesterlegény, a ki sok országokat bejárkált, hanem sehol dolgot
magának nem talált. A pénze tehát elfogyott, és dohánya sem volt több
mint három pipára való, pedig okeme igen nagyon szerette a dohányt, úgy
hogy mindég dohányozni akart. Egyszer egy erdobe jutott, de mivel az
erdo igen nagy volt, sokáig ment, hanem ki nem érhetett; gondolkozott
magában, hogy mitévo legyen: ha lefekszik, vagy megfagy, vagy a vadak
megeszik; soká gondolkozott, végtére még is csak lefeküdt, és hamar
elaludt. De sokáig nem alhatott, mivel igen hideg volt; felkel tehát, s
lám messzi lát egy tüzet: gondolá magában, hogy én oda megyek, talán
csak nem ölnek meg; s fogta magát, a tuz felé sietett, és mikor a tuzhöz
ért, látja hogy három csúnya fekete ember fekszik a tuz mellett; mondja
nekik: jó napot bátyáim! felelnek: Néked is jó napod legyen. Mondja
nekik a vándorló: Szépen kérlek barátim, engedjétek meg, hadd
melegedhessek meg a tüzeteknél; felelnek neki a három fekete emberek:
csak melegedjél meg. Ez lefekszik a tuz mellé, és megmelegszik jól; és
egyszer egyik ember fölkél a tuztol, elolvesz egy nagy pipát, és kér egy
pipa dohányt; a vándorló legény ad neki egy pipával, az lefekszik. A
másik is fölkél, az is kér egy pipával, akkor már megijedett a legény,
hogy magának se marad, de azért még is csak ád neki, az is reá gyújt;
azután a harmadik is fölkél, és hozzá megy, hogy adjon neki is egy
pipával, akkor azt mondja neki: Csak add ide a mi van, majd lesz neked
dohányod a mennyi kell; akkor az utolsót odadja neki. Azután fölkél
ketteje, és elmegy, egyik pedig ott marad a tuznél; egyszer jönnek, és
két szekér dohányt hoznak, azt a tuz mellé ledöntik, és azt mondják
neki: Na te, hogyha ezt a dohányt holnap reggelig meg nem dohányzod,
tehát oda lészsz; majd mind elmegyünk, de reggelre vissza jövünk. El is
ment mind a három, ez pedig a bokrokba ment, és egy hosszu póznát
levágott, abbul pipaszárat csinált, azután a dohányt a tuzre rakta, a
pipa szárat bele dugta, úgy dohányzott. Reggel, mikor a három fekete
ember hozzá jött, már a dohányt mind megdohányozta: hogy látták, a
vállát megveregették, hogy végbe tudta vinni. Azután elvitték, s egy
várost mutattak neki, és azt mondák: Látod ezt a várost, abban lakik egy
gróf, annak van három leánya, hanem mind egész háza népével oly
istenfélok, hogy mi sokszor próbáltuk, még sem tudtuk megkapni oket, mi
pedig ördögök vagyunk; már most próbáld te, hogy ha egyet megkaphatsz
közulök. Menj be a városba, végy egy házat, mi annyi pénzt adunk hogy
teljes életedbe nem szukölködöl pénzbul, hanem egész esztendon által nem
lesz szabad magadat megtörülni, sem pedig megmosni. A legény elmegy, s
mi

Showing first 200,000 characters. Full text: gutenberg.org/ebooks/39352