← catalogue

Eredeti népmesék

by László Arany · Hungarian · Gutenberg #38852 · 340,829 chars · public domain (US)

The Project Gutenberg eBook of Eredeti népmesék
    
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Eredeti népmesék

Author: László Arany


        
Release date: February 12, 2012 [eBook #38852]
                Most recently updated: May 11, 2020

Language: Hungarian

Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/38852

Credits: E-text prepared by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project (http://books.google.com)


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EREDETI NÉPMESÉK ***


E-text prepared by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project (http://books.google.com/)



Note: Images of the original pages are available through
      the the Google Books Library Project. See
      http://books.google.com/books?vid=MqEWAAAAYAAJ&id


      
      
      
EREDETI
NÉPMESÉK.

EREDETI
NÉPMESÉK.

ÖSSZEGYŰJTÖTTE

ARANY LÁSZLÓ.







PEST.
KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.
MDCCCLXII.

Pest, 1862. Nyomatott Landerer és Heckenastnál.




TARTALOM.

Lap.

A vak király 1
A boltos három lyánya 30
A czigány fiú 37
Ráadó és Anyicska 41
Az aranyhajú herczegkisasszony 83
Az őzike 100
A veres tehén 111
A tündérkisasszony és a czigánylyány 128
Az ördög-szerető 153
Jankó és a három elátkozott királykisasszony 163
Az ördög és a két lyány 176
A kis malacz és a farkasok 187
Zsuzska és az ördög 190
Fehérlófia 202
A nyelves királykisasszony 216
Gagyi gazda 220
Babszem Jankó 232
Dongó meg Mohácsi 246
A szomorú királykisasszony 266
A macska és az egér 270
A farkas-tanya 273
Panczimanczi 277
A hólyag, szalmaszál és a tüzes üszök 285
A kis gömböcz 287
Farkas-barkas 290
A kakaska és a jérczike 295
A két koszorú 299
A kóró és a kis madár 305
A kis ködmön 308
Iczinke-piczinke 314
Mért haragszik a disznó a kutyára, a kutya a macskára, a macska az
   egérre 316
Találós mesék 318
Csali-mesék 326
Megfejtések 328




EREDETI
NÉPMESÉK.




A VAK KIRÁLY.

Hol volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt a
világon egy vak király. Mindenféle orvosok-doktorok próbálták
meggyógyítani, de mind hiába, egyik se ment semmire. Maga a király
tudott volna ugyan egy orvosságot a szemének, de azt senkinek se mondta
meg hogy mi; akárki kérdezte tőle, csak azt felelte, hogy mihaszna
mondja meg, mikor úgy se tudják megszerezni?

Volt ennek a királynak három egészen felnőtt legény fia. Ezek egyszer
összebeszéltek, hogy akárhogy-mint, de kitudják az apjoktól, hogy mi az
az orvosság, s megszerzik neki. Bement hát hozzá a legöregebbik, megállt
az ajtóban, elkezdett beszélni, mondván:

,,Felséges király atyám! én most azért jöttem hogy megkérdezzem felséges
király atyámtól, mitől gyógyulna meg a szeme, mert mi hárman
összebeszéltünk, hogy azt az orvosságot, ha az életünkbe kerül is,
megszerezzük.’’

A király erre nem szólott egy szót se; hanem volt előtte az asztalon egy
nagy kés, azt felkapta, úgy vágta a fia felé, hogy alig tudott előle
félreugrani, a kés meg megállott a diófa ajtóban. Erre a királyfi úgy
megijedt, hogy mindjárt kiszaladt a házból.

Másnap a középső királyfi ment be, de az is épen úgy járt, mint a
bátyja, ez is kiszaladt a szobából.

Harmadik nap a legfiatalabb királyfin volt a sor; a bátyjai be se’
akarták ereszteni, hogy ha ők ki nem tudták venni az apjokból, biz’ e’
se’ sokra megy, de a királyfi nem tágitott, hanem bement. Mikor elmondta
hogy m’ért jött, ehez is hozzá vágta az öreg király a nagy kést, de ez
nem ugrott félre, hanem megállt mint a peczek, kicsibe is mult, hogy
bele nem ment a kés, a sipkáját kicsapta a fejéből, úgy állt meg az
ajtóban. De a királyfi még ettől se’ ijedt meg, kihúzta a kést az
ajtóból, odavitte az apjának. ,,Itt van a kés felséges király atyám, ha
megakar ölni, öljön meg, de elébb mondja meg mitől gyógyulna meg a
szeme, hogy a bátyáim megszerezhessék.’’

Nagyon megilletődött ezen a beszéden a király, nemhogy megölte volna
ezért a fiát, hanem össze-vissza ölelte, csókolta. No kedves fiam –
mondja neki – nem hiában voltál te egész életemben nekem legkedvesebb
fiam, de látom most is te szántad el magad legjobban a halálra az én
meggyógyulásomért, (mert a kést is csak azért hajitottam utánatok, hogy
meglássam melyikötök szállna értem szembe a halállal), most hát neked
megmondom, hogy mitől gyógyulna meg a szemem. Hát kedves fiam,
messze-messze a Verestengeren is túl, a hármashegyen is túl lakik egy
király, annak van egy aranytollu madara, ha én annak a madárnak csak
egyszer hallhatnám meg a gyönyörű éneklését, mindjárt meggyógyulnék
tőle; de nincs annyi kincs, hogy od’adná érte az a király, mert annyi
annak az országában az arany-ezüst, mint itt a kavics.

A mint ezeket a királyfi megértette, kiment a testvéreihez, elmondott
nekik mindent; azok aztán mentek egyenesen az apjokhoz, hogy ők hát most
elmennek azért a madárért, tették magukat rettenetesen, hogy igy hozzák,
ugy hozzák el, ha ezer ördög őrzi is. A legkisebb királyfi is el akart
menni, de a bátyjai nem vitték, hogy biz’ ő utánuk ne csikókodjék, minek
menne el bajnak; aztán meg az öreg király se’ eresztette sehogy se:,,Már
édes fiam te csak maradj itthon én mellettem, segíts egyben-másban öreg
fejemnek, sok már nekem magamnak egy ország gondja; de még meg is
halhatok addig, mig odalesznek, akkor – ha te is elmennél, kire maradna
az ország?’’

Hajtott a jó szóra a királyfi, otthon maradt. A bátyjai elindultak nagy
hű-hóval, tizenkét társzekeret megrakattak aranynyal-ezüsttel úti
költségnek, elbúcsúztak az öreg királytól, megigérték neki, hogy egy
esztendő alatt, ha törik, ha szakad, elhozzák az aranytollú madarat,
avval elmentek.

Eltelt az egy esztendő, de nem jött haza a két királyfi; eltelt a
második is, harmadik is, negyedik is, még se hallatszott semmi hirök.
Már a legifjabb királyfi bizonyosnak tartotta, hogy odavesztek, el is
akart már sokszor indulni utánok, de az apja nem eresztette; hanem mikor
már az ötödik esztendő is vége felé járt, a királyfinak sehogy se’ volt
maradása, hiába volt minden beszéd, nem hallgatott rá, elindúlt. Egy
régi, hűséges szolgát lóra ültetett, maga is lóra ült, ugy fogtak neki a
hosszú útnak.

Mentek-mendegéltek, hét nap hét éjjel mindig mentek, akkor kiértek az
öreg király országából. A mint kivül voltak a határon, megláttak egy
rongyos csárdát, a királyfi megállt a csárda előtt, a szolgáját beküldte
egy ital borért. A mint az inas nyitotta az ajtót, belátott rajta a
királyfi, látta hogy odabenn tánczol két rongyos ember két korcsmabeli
személylyel, de rájok se’ ügyelt, hanem a mint kihozta az inas a bort,
megitta, avval mentek tovább.

Már jó ideig mentek ugy, hogy egyik se’ szólt egy szót se, nagysokára
aztán az inas törte meg a nagy hallgatást:

– Jaj felséges királyfi, mondanék én valamit, ha attól nem félnék, hogy
megharagszik érte.

– Nem haragszom én csak mondjad.

– No hát ha rosz néven nem veszi, csak elmondom: látta-e felséged azt a
két rongyos embert, a ki ott tánczolt a csárdában?

– Láttam ugy hátulról, mikor az ajtót nyitottad, de hát miért kérded?

– Oh felséges királyfi, mondanám is én, meg nem is.

– Mondjad no, bolond, hisz nem szoktam én az igazságért megharagudni.

– Hát amint bementem, megláttam azt a két embert, nagyon ismerősöknek
tetszettek, mindjárt gondoltam valamit, de még se mertem egészen rájok
fogni, megkérdeztem hát a korcsmárostól: ,,Hallja kend, miféle két ember
ez a ki itt tánczol,’’ azt mondja rá a korcsmáros: ,,Jaj jó uram régi
embereim ezek már nekem, királyfiak volnának ezek, valami öt esztendeje
jöttek ide, valami aranytollú madarat kerestek, de hogy nem találták, –
mert biz’ azt még a Verestengeren is túl kellett volna keresni, – kapták
magukat, itt maradtak, azóta mindég itt esznek-isznak, mert volt ezeknek
pénzök vagy tizenkét társzekérrel, de biz’ a már mind elfogyott, alig
van nekik annyi, a mennyivel egy-két hétig megérik.’’ Ez aztán abba’
maradt, a korcsmáros se beszélt többet, én is eljöttem.

Nagyon elszomorodott e beszéden a királyfi, elébb nem is akarta hinni,
de az inas úgyséval is erősítette, gondolta hát magában, hogy most nem
tölti az időt, majd visszafelé jövet haza híjja őket.

Mentek aztán tovább, beértek egy nagy erdőbe, ott az út egy helyen
kétfelé vált, egyik se tudta a járást, elkezdtek tanácskozni, hogy merre
menjenek. A mint ott tanácskoznak, egyszer, – mintha csak a föld alól
bútt volna ki, vagy az égből cseppent volna, – ott termett egy szép nagy
róka. A királyfi a mint meglátta, nyult a nyila után hogy majd meglövi,
hát, uramfia, – tán nem is hinnék kendtek, ha nem mondanám, – megszólalt
a róka emberi nyelven:

– No felséges királyfi hát eltévedtek, vagy min tanácskoznak?

– Hiszen nem tévedtünk épen el – felelt neki a királyfi, – hanem azt
csakugyan nem tudjuk, hogy e közül a két út közül melyik visz a
Verestengerhez. Hát miért kérded?

– Csak azért, mert én útba tudom igazitani a királyfit, tudom a járást
ezen a tájékon. De hát mért mennek a Verestengerhez?

A királyfi elbeszélte, hogy mi járatban vannak töviről-hegyire; mikor
aztán vége szakadt a beszédjének, megint megszólalt a róka:

– Bizony nagy munka vár a királyfira, de nem is tudja elvégezni, hacsak
én nem adok tanácsot, azért hát lépjünk egyességre: én segítem a
királyfit jó szóval mindenütt a hol csak szükség lesz rá, ezért aztán
mikor visszajövet hozza a királyfi a sok aranyat, ezüstöt, drágaságot,
(mert tudom hogy hoz) mindenen – de mindenen az utolsó tűig megosztozik
velem.

A királyfi egy kicsit gondolkozott, de azután gondolta, hogy minek neki
az arany-ezüst, csak a madár legyen meg, hát csak ráállott. Erre a róka
kihúzott a farka végéből hét szál szőrt, od’adta a királyfinak:

– No felséges királyfi itt van hét szál szőr, ha jártában-keltében
akárhol, akármi baja akad, csak szakítson el egy szálat, én mindjárt ott
termek tanácsot adni.

Azután megmutatta a róka, hogy melyik út visz a Verestengerhez, jó utat
kivánt a királyfinak, s megint eltünt épen úgy, ahogy jött, mintha csak
a föld nyelte volna el.

Ment mendegélt a királyfi az inasával, egyszer – nagy sokára – elértek a
Verestenger partjára. A mint a királyfi végig nézett azon a roppant nagy
vizen, elborzadt belé, nem látta se’ szélét, se’ hosszát.,,Oh én
uram-istenem – gondolta magában – hogy megyek én át ezen a nagy vízen,
mikor azt se tudom, melyik a szélessége?’’ Csak akkor jutott eszébe a
róka, mindjárt elszakitott egy szál szőrt; alig hogy elszakitotta,
mintha csak a föld alól bútt volna ki, vagy az égből cseppent volna le,
ott termett a róka:

– Mi baja van felséges királyfi, tán nem tud átmenni ezen a vizen?

– Bizony nem én róka pajtás.

– No azon ne is búsuljon a királyfi egy cseppet se’, itt van három alma,
csak vágjon neki felséged a viznek, úsztasson benne, mig csak birja a
lova, mikor látja, hogy már egészen kifáradt, hajítson a vizbe egy
almát, mindjárt olyan darab szárazföld támad ott, hogy elférne rajta
ezer ember is, azon pihenjen meg, azután menjen tovább, mikor megint
elfárad a lova, megint hajítson el egy másik almát, megint pihenjen meg;
azután harmadszor is csak úgy tegyen. Többet aztán nem mondok.

Evvel a róka megint eltünt, a királyfi pedig meg az inasa belehajtottak
a vizbe, elkezdtek benne úsztatni. Mikor már majd kidőltek a lovak
alattuk, elhajitott a királyfi egy almát, mindjárt olyan nagy darab
szárazföld termett oda, hogy elfért volna rajta egy regement katona is,
azon megpihentek istenesen, azután megint mentek odább, mikor másodszor
is elfáradtak a lovak, megint elhajitott a királyfi egy almát;
harmadszor megint csak úgy tettek. Mikor már negyedszer is alig tudtak a
lovak úszni, elérték szerencsésen a tulsó partot. Itt aztán gondolkozóba
esett a királyfi, hogy most már hát itt volnának, de merre keressék az
aranytollú madarat? Hiába gondolkozott rajta, megint csak el kellett
szakitani egy szál szőrt. Ott termett megint a róka.

– No róka pajtás – kérdi a királyfi – hol találjuk most már meg az
aranytollu madarat?

– Hát látja-e felséged amott messzire csillámlani azt az arany palotát?

– Hogy ne látnám!

– No hát abban lakik az a király, a kié az az aranytollú madár. Öltözzék
fel felséged bő ingbe-gatyába csikósosan, az inasát a lovakkal hagyja
itt, maga menjen oda a palota kertjébe, ott van a kaliczka az arany
madárral egy arany fára felakasztva, azt vegye le, de vigyázzon hogy
valamelyik fához hozzá ne érjen, mert akkor az egész kert megzendül, a
kertészek megfogják felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna,
megfognák, vitesse magát a királyhoz; majd a király kérdi, hogy mert
ahoz a madárhoz nyulni, csak ezt mondja felséged: ,,Hogy ne mertem
volna, mikor széles ez világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár
mint én.’’ Többet aztán nem mondok.

Ugy tett a királyfi a hogy a róka mondta. Az inasát ott hagyta a
tengerparton, maga felöltözött betyáros ruhába, elindult a palota felé.
Nem ment egyenesen a palotába, hanem elkerült a kert alá; hát a mint oda
ért, elállt szeme-szája, mert még a hátulsó sövénye is a kertnek mind
csupa aranyból-ezüstből volt fonva. A mint kibámulta magát, bemászott
szép csendesen a keritésen, szélylyel nézett a kertben, vigyázta, hogy
hol látná meg az aranytollú madarat? De biz’ azt eleinte meg nem látta
volna ha az orrához ütődött volna is, úgy elvette szeme-fényét a nagy
csillogás-villogás; de hogy is ne! mikor minden fának ezüst volt a
törzse, arany a galya, gyémánt a gyümölcse. Mikor aztán félig-meddig
betelt a nézéssel, elindult a madarat keresni, meg is találta nemsokára,
ott ugrált egy gyémánt kaliczkában, egy ágas-bogas arany fára
felakasztva. A mint meglátta a királyfi, ment egyenesen érte, hogy
levegye; nem volt magasra téve, felérte a földről is, nem kellett érte
felmászni, hanem a mint vette volna le a borjúszáju ing megakadt egy
galyba, megrántotta; erre az egész kert megzendült, mintha ezer meg ezer
haranggal harangoztak volna, a kertészek mindjárt ott termettek,
megfogták a királyfit, vitték egyenesen a királygazdájokhoz: A király a
mint nagy-sok beszéd után megtudta, hogy mi a baj, elkezdte szidni a
királyfit.

– Hát te akasztófára való hogy mertél arra még csak gondolni is, hogy az
én aranytollú madaramat ellopd?

– Hogy ne mertem volna! – felelt rá a királyfi hetykén – mikor széles ez
világon kis Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én!

Nagyon megörült ennek a beszédnek a király:

– No öcsém ha olyan nagy betyár vagy, – van a szomszéd királynak egy
lova, az egész ló ezüstből van, a szőre meg színaranyból, ha te ezt
nekem ellopod, neked adom az aranytollú madarat, meg még ráadásul minden
gyémánt gyümölcsömből egy-egy vékát, aranygalyat meg a mennyit elbirsz.

Megigérte a királyfi hogy ellopja, ha az életébe kerül is, avval
visszament az inasához a tengerpartra, elszakitotta a harmadik szál
szőrt is. Ott termett a róka megint:

– No királyfi mi baja van?

– Hát bizon nekem csak e’ meg e’. Itt elbeszélte, hogy hogy járt az
aranytollú madárral, meg hogy mit igért meg a királynak, utoljára azt is
hozzátette, hogy bizony most már nem tudja, hogy kéne azt a lovat
ellopni.

– Biz azt, felséges királyfi, felelt a róka, – máskép nem lehet, hanem
felöltözik felséged kocsis ruhába, elmegy ahoz a királyhoz, a kié az a
ló; itt van egy üveg pálinka, ez olyan hogy a ki egy kortyot iszik
belőle, úgy elalszik tőle, hogy az nap, ha csillagot rúgatnak vele se’
ébred fel. Ezt a pálinkát vigye oda felséged az istállóba, dugja el a
széna közé, a kocsisok megtalálják, megisszák, elalusznak tőle, akkor
aztán a felséged dolga lesz kihozni a lovat, hanem van ott a falra
felakasztva egy gyémánt szerszám, ha azt is el akarja hozni, vigyázzon,
mert vannak azon apró kis csengetyűk, ha azok megszólalnak, felébrednek
a kocsisok, megfogják felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna,
megfognák, csak mondja ennek a királynak is azt, a mit az elsőnek
mondott. Többet aztán nem szólok.

Evvel eltünt a róka, a királyfi pedig megint úgy tett a mint az mondta
neki. Felöltözött kocsis-ruhába, a pálinkát a zsebébe tette, elindult a
második király palotája felé. A város végéig az inasát is magával vitte,
de már a városba csak maga ment be. Bement a király palotájába, az
istállóba, oda elegyedett a többi kocsisok közé, hát látja, hogy milyen
nagy őrizet alatt van az aranyszőrű, ezüsthúsu ló: egy kocsis rajta ült,
egy a fejét fogta, négy a négy lábát, egy a farkát, tizenkét ember meg
körülállta. Megijedt ettől egy kicsit a királyfi, hanem azért csak
látatlanná tette, addig sündörgött ott előre-hátra, mig egyszer
szerencsésen eldugta az üveg pálinkát a széna közé. Kis idő mulva amint
egyik kocsis adni akart a lónak, megtalálta, kihúzta onnan,
elkurjantotta magát:

– Nézzétek csak hé, mit találtam! egy nagy üveg pálinkát! bizonyosan
valamelyik szolgáló lopta el, osztán hirtelenében csak ide dugta. Igyuk
meg!

Erre a többi kocsis is ráállott, adták kézről kézre az üveget, csakhamar
részeg lett valamennyi, eldőlt ki jobbra, ki balra. Erre a királyfi is
hozzáfogott a munkához: a ki a lovon ült azt egy kecskelábra ültette, a
kik a lábát fogták, azokkal a kecskeláb négy lábát fogatta meg, a ki a
fejét fogta, annak egy tuskót adott a markába, a ki meg a farkát, annak
egy nyövet kendert, mikor aztán igy elhelyezte őket, a lovat szépen
kivezette az istállóból; hanem amint körülnézett, meglátta a falon a
gyémánt szerszámot, nagyon megfájult rá a foga, nem tudta ott hagyni,
már ezt, akár élek, akár halok, elviszem, – gondolta magában; le is
vette a falról, hanem amint vitte volna ki az ajtón, hozzáütődött az
ajtófélfához, megcsendült a sok csengő, a kocsisok felébredtek,
megfogták a királyfit. Vitték egyenesen király-gazdájokhoz, elmondták
neki, hogy hogy akart ez a legény lopni. A király elkezdte szidni, ahogy
csak tudta:

– Hát te imilyen-amolyan akasztófavirág, hogy mertél arra még csak
gondolni is, hogy az én ezüsthúsu, aranyszőrű lovamat ellopd?

– Hogy ne mertem volna – felelt ennek is nagy hetykén a királyfi, –
mikor széles ez világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár mint
én.

– No ha olyan nagy betyár vagy, – van a szomszéd királynak egy olyan
szép lánya, hogy szem nem látott még olyat, ha te azt nekem ellopod,
neked adom az aranyszőrű lovat, a gyémánt szerszámot, meg még ráadásul
tiz köböl arany abrakot.

Jól van; megigérte a királyfi hogy ellopja, avval kiment a város végére
az inasához. Itt megint mit volt mit tenni? el kellett szakitani a
negyedik szál szőrt is. Ott termett a róka:

– No mi a baj felséges királyfi.

– Hát csak e’ meg e’. Itt elbeszélte a királyfi hogy már meg
királykisasszonyt kellene neki lopni.

– No királyfi – mondja a róka, – most öltözzék fel szakács ruhába,
menjen el ahoz a királyhoz, szegődjék be szakácsnak. Délben majd
felséged vigye be a levest, hanem az ajtóban ejtse el. Többet aztán nem
mondok.

Eltünt a róka megint, a királyfi pedig az inasával ment a harmadik
király országa felé. Mikor ahoz a városhoz értek, a hol a király lakott,
felöltözött a királyfi szakácsruhába, az inasát a város végén hagyta,
maga bement a királyi palotába. Épen kint sétálgatott a király az
udvaron; oda ment hozzá a királyfi:

– Felséges király én szakács vagyok, azért jöttem hogy beszegődjem
felségedhez, hahogy megfogadna.

– Jól van fiam én megfogadlak, épen szakácsra van most szükségem; jó
hogy jöttél.

Beszegődött hát a királyfi szakácsnak, mindjárt is bement a konyhába;
hanem a másik szakács egész délelőtt lármázott rá, mert minden ételt
elrontott. Következett az ebéd ideje, a régi szakács sehogy se’ akarta
megengedni a királyfinak hogy az ételt ő vigye be, de ez addig
könyörgött neki, mig utoljára mégis ráállott. Amint hát vitte volna be a
királyfi a levest, az ajtónál szánt-szándékkal megbotlott, elejtette a
tálat hogy összetört. A királykisasszonynak már akkor megtetszett a szép
legény, mikor belépett, mikor meg a tálat elejtette, mindjárt gondolta,
hogy aligha igazi szakács ez, mert akkor nem lett volna ilyen ügyetlen,
jobban vigyázott volna; amint pedig szedte össze a cserepet, meglátta a
kisasszony az újján az aranygyűrűt, mindjárt gondolta, hogy nem lehet
más, mint valami királyfi. Nem is hagyta abba a dolgot, hanem másnap nem
ment be ebédelni az apjához, a maga szobájába teríttetett két emberre;
azután behivatta az uj szakácsot, ott mindjárt maga mellé ültette,
kérdezte tőle hogy hol vette azt a szép gyürűt? A királyfi elbeszélte
hogy ő nem szakács, hanem egy gazdag király fia, meg mást is mindent, az
egész élete folyását, mindjárt beleszerettek egymásba halálosan. A
kisasszony is elbeszélte, hogy az ő kezét most egy igen-igen gazdag
király kérte meg, de neki nincs kedve hozzá menni, mert már olyan öreg,
hogy a hamut is mamunak mondja, hanem ez az apjának mind nem használ,
erőlteti hogy menjen hozzá;,,Most hát szívem szép szerelme, te az enyim,
én a tied, nincs mást mit tenni, hanem az éjjel szökjünk meg, majd a te
apád országában megesküdhetünk.’’

Kapott a királyfi két kézzel a tanácson, mindjárt elhatározták, hogy még
azon az éjszakán, majd ha mindenki lenyugszik a királyi udvarban,
megszöknek, reggelre pedig, ha lehet, – túl teszik magukat a határon.
Evvel a királyfi kiment a kisasszony szobájából, várta az éjfélt; csak
akkor jutott eszébe, hogy neki ezt a kisasszonyt a szomszéd királynak
kell vinni, hogy a lovat megkapja, mert ha azt meg nem kapja, az
aranytollú madár se lesz az övé a nélkül pedig nem akart az apja szeme
elébe menni. Búsult ezen szörnyű módon, már azt is gondolta, hogy érte
se megy a kisasszonyért, de azután eszébe jutott hogy akárhogy lesz,
akármint lesz, el kell neki lopni a kisasszonyt, jobb hát ha most
elszökteti, azután majd tanácsot kérhet a rókától.

El is szöktette szerencsésen, kimentek a mezőre a királyfi inasához,
ott, – mig az inas a lovakat nyergelte, – a királyfi félre ment,
elszakította az ötödik szál szőrt is. Ott termett a róka:

– Mi a baj felséges királyfi?

– Hát bizon most az, hogy nem tudom a királykisasszonytól váljak-e meg,
vagy madár nélkül menjek haza? – mert igy, meg igy áll a dolog.

– Soh’se’ búsuljon azon a királyfi, majd elintézem én azt, most majd
együtt megyek felségeddel.

Mentek aztán együtt négyen: a királyfi, a szép királykisasszony, az inas
meg a róka. Mikor ahoz a városhoz értek, ahova a kisasszonyt kellett
volna vinni, a város végén a róka épen olyan szép kisasszonynyá
változott mint az igazi, úgy hogy a királyfi is alig tudta megismerni
őket, a róka-kisasszony mondta az igazinak, hogy csak menjenek az
inassal, nekik most a királyfival egy kis dolguk van, hanem majd utánuk
mennek. Ment aztán a kisasszony tovább, a királyfi pedig a róka
kisasszonyt bevezette a királyi palotába. A király amint meglátta őket,
nyakába borult örömében a királyfinak, össze-vissza csókolta. A királyfi
aztán mondta neki, hogy a kisasszony nagyon el van fáradva, mert egész
éjjel mindig jöttek, adjon neki külön szobát, hadd pihenje ki magát.
Mikor ez megvolt, búcsút vettek egymástól, a királyfi megkapta az
ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, a gyémánt szerszámot, meg még ráadásul tiz
köböl arany abrakot, aztán ment az igazi kisasszony után. A város végén
utol is érte, aztán mentek együtt; amint egy darabig mentek, hallott a
királyfi valami dübörgést, hátra néz, hát látja hogy a róka szalad
utánok.

– Hát te hogy szabadultál meg?

– Csak ugy hogy kibúttam az ablakon aztán itt vagyok.

Mentek megint – mendegéltek, elértek ahoz a királyhoz is, a kihez a
lovat kellett volna vinni. Búsult megint a királyfi hogy hogy váljon meg
ettől a szép állattól, de a róka vigasztalta hogy csak bízza őrá, majd
eligazítja ő. Megint előre küldte a kisasszonyt az inassal, meg az
ezüsthúsú, aranyszőrű lóval, maga meg épen olyan ezüsthúsú, aranyszőrű
lóvá változott, úgy hogy maga a királyfi se’ ismerte meg, melyik másik?
Elvezette aztán a királyfi a királyhoz:

– No felséges király elhoztam az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, hanem ezt
most olyan istállóba kell tenni, a melyiknek nagy ablaka van, mert ez
világossághoz van szokva.

Ugy tett a király, ahogy a királyfi mondta, azután od’adta neki az
aranytollú madarat, minden gyémánt gyümölcséből egy-egy vékát, meg annyi
aranygalyat a mennyit elbirt; avval elbúcsúztak, a királyfi ment a
kisasszony után. Nem messze a várostól megint utolérte, azután mentek
együtt a Verestenger felé. Alig mentek egy kicsit, megint utolérte őket
a róka, elmondta, hogy megint búcsúzás nélkűl jött el innen is, az
istálló ablakán, avval amint elmondta, eltünt.

Ment a királyfi a sok drágasággal; mikor már közel voltak a
Verestengerhez, hátra néznek, hát látják hogy jön utánok a három király,
három roppant nagy regement katonával, mert már akkorra észrevették,
hogy megcsalta őket; megijedtek nagyon, nem tudták, mit csináljanak,
csak nagy sokára jutott eszébe a királyfinak hogy elszakítsa a hatodik
szál szőrt. Ott termett a róka, bezzeg most nem kellett neki magyarázni,
hogy mi a baj, meglátta úgy is; hirtelen előkapott három almát,
beleugrott a vízbe, intett a királyfinak hogy menjenek utána. Azok szót
fogadtak, elkezdtek utána úszni. Mikor már a lovak alig-alig birták az
úszást, elhajította az egyik almát, nagy darab szárazföld támadt ott
mindjárt, azon megpihentek, azután mentek odább. Lövöldöztek utánok a
katonák, bele is lőttek egyszer a róka hátába, de az hirtelen bekente
valami írral, mindjárt úgy beforradt hogy a helye se’ látszott meg.
Utánok is próbált úszni egy néhány katona, hanem mikorra odaértek, ahol
ezek először megpihentek, akkorra eltünt a sziget, a sok katona mind ott
veszett. Igy hát, még kétszeri megpihenés után, szerencsésen átértek az
innenső partra.

Mikor jól kipihenték magukat, megszólalt a róka:

– No felséges királyfi, már most én rám semmi szüksége, én hát megyek
dolgomra, hanem elébb emlékezzék meg felséged a szerződésre a mit
kötöttünk: hogy ha szerencsésen megjárja az útját, mindenen a mit csak
hoz megosztozunk.

A királyfi nem ellenkezett, kétfelé mérték a sok gyémánt gyümölcsöt,
arany abrakot, arany galyakat, akkor a királyfi búcsúzni akart, de a
róka azt mondta hogy:,,Nem addig van ám az királyfi! nem úgy alkudtunk
hogy csak az ilyen haszontalanságon osztozunk, hanem úgy hogy
_mindenen_, de _mindenen_.’’ Evvel elővette a róka az aranytollú
madarat, azt kétfelé vágta, azután az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat,
legutoljára még a szép kisasszonyt is kétfelé vágta, azt is elosztotta,
mert azt is az úton szerezték együtt.

A szegény királyfi majd sírva fakadt, mikor látta hogy az egész
fáradozása, vesződése igy vész kárba, de azért a rókának nem szólt, mert
látta, hogy annak van igazsága, csak magára haragudott hogy olyan
szerződésbe bele tudott egyezni. Mikor látta a róka, hogy a királyfi igy
elszomorodott, elnevette magát:

– Ne búsuljon felséges királyfi, visszaadok én mindent, még az arany
galyakat is, nem is akartam elvenni, csak azt próbáltam meg, hogy ide
engedné-e felséged? most már látom, hogy jó szivű, mert id’adta volna
szó nélkül, mindjárt fel is támasztom én mind a hármat.

Evvel elővett valamiféle csudafüvet, megkente vele mind a hármat,
mindjárt felelevenedtek, s még hétszerte szebb kisasszony, hétszerte
szebb ló, és hétszerte szebb madár lett belőlök. Mikor épen köszönni
akarta a királyfi a rókának a szívességét, eltünt onnan, mintha a föld
nyelte volna el. A királyfi is hát a kisasszonyt felültette az
ezüsthúsú, aranyszőrű lóra, maga meg az inasa felültek a másik kettőre,
a sok kincset felrakták a nyeregkápába, avval útnak indultak.

Mentek-mendegéltek, elértek ahoz a városhoz, ahol menet a két öregebb
királyfit találták egy csárdában, hát amint a város közepébe érnek,
látják hogy két rongyos embert akkor visznek akasztani, a sok temérdek
ember meg kiséri; kérdi a királyfi egy embertől, hogy miféle emberek
azok, akiket akasztani akarnak? mi bűnt tettek, hogy felakasztják őket?

Felelt rá az ember:

– Jaj felséges királyfi hosszas volna azt elbeszélni. Nem tudom én hogy
hol járnak ezek itt, már több öt esztendejénél hogy itt ebben a városban
csavarognak, de azóta egy szalmaszálat se’ mozditottak odább, semmit se’
csináltak, hanem egyik korcsmából ki, a másikba be, éjjel-nappal mindig
ettek-ittak, a sok temérdek pénznek keresztül mentek a nyakán, mert
amint a világ beszéli, királyfiak volnának ezek; most hát hogy egy
krajczárjok se’ maradt, rablásra vetemedtek, de ez még nem volt elég,
hanem meg is öltek egy szegény kupecz embert, amint a vásárból jött
volna haza, hogy fel ne adhassa őket, mert rájok ismert. De hiába! a
gonoszságot a tyúk is kikaparja, rájok világosodott, hogy ők tették,
most már lakolnak érte.

Nagyon elszomorodott ezen a királyfi, megismerte, hogy az az ő két
testvérje, mindjárt ment a birákhoz, kérte őket hogy ilyen gyalázatot
csak még se’ kövessenek el két királyfin, azon felül jól meg is kente
mindegyiket, úgy hogy osztán nagy sokára megkegyelmeztek nekik. Akkor a
királyfi ment egyenesen a testvéreihez, össze-vissza ölelte-csókolta
őket, vett nekik szép ruhát, szép paripát, azután elindultak együtt
mindnyájan haza felé. A királyfi az úton elbeszélte nekik hogy milyen
nehezen, jutott a madárhoz; hogy talált rá a szép kisasszonyra; hogy
szöktette el; meg mindent, a mi csak történt vele; de a bátyjai nagyon
szégyenlették magukat tőle, a szemébe se’ mertek nézni, pedig az csak
úgy szerette őket mint azelőtt.

Egyszer beértek egy nagy rengeteg erdőbe, mikor a közepén voltak,
megállottak pihenni, leszálltak a lóról, elővették az elemózsiát, ettek.
Mikor jóllaktak, ledőlt a királyfi a mátkája ölébe, elaludt, az is
ráhajtotta ő rá a fejét, az is elszunnyadt, az inas meg félrement egy fa
alá, ott aludt el. Bezzeg nem aludt a két öregebb királyfi, mikor
látták, hogy ezek mind alusznak, összesúgtak-búgtak hogy milyen nagy
szégyen lesz ő rájuk nézve, ha az apjuk megtudja, hogy az öcscsök
mentette meg őket az akasztófától, azt gondolták, hogy egyik roszat a
másikkal le lehet mosni, hát elhatározták, hogy megölik mind a hármat,
otthon aztán azt mondják, hogy ők szerezték meg a madarat. Ugy is
tettek. Legelőször az inashoz mentek, annak levágták a fejét, azután a
királyfit szúrták keresztül; már épen a király kisasszonyt is megakarták
ölni, hanem az felébredt, könyörgött nekik, hogy ne öljék meg, nem mond
ő meg senkinek semmit, nem bánja, ha a legutolsó konyhaszolgálóvá teszik
is, csak az életének kegyelmezzenek. Még a két gonoszszívű, vadállatnál
is vadabb királyfit is meginditotta ez a szép beszéd, megkegyelmeztek az
életének; azután összeszedtek mindenféle drágaságot, a mit az öcscsök
szerzett, az ezüsthúsú, aranyszőrű paripát, az aranytollú madarat,
mindenféle drágaságot, lóra ültek, haza mentek. Volt nagy öröm királyi
apjok házánál, mikor megérkeztek, nagy dáridót csaptak, folyt a bor mint
az árvíz, mindenkinek jó kedve volt az egész háznál, csak egy volt
szomorú, egy volt a ki éjjel-nappal mindig sírt: a szegény
királykisasszony. Kicsapta az a két gonosz királyfi a szolgálók közé,
még azok közt is a legeslegutolsónak tették, hogy csak veszszen el minél
elébb; az apjoknak meg, mikor kérdezte, hogy miféle lány az? azt
felelték, hogy a kaliczkát tartani, a madárra vigyázni fogadták meg.
Mikor pedig az öcscsökről tudakozódott a király, eltagadták, hogy nem
látták soha, azt se’ tudják, hogy elment-e hazulról. Búsult az öreg
király egy kicsit, hanem a két királyfi vigasztalta, hogy majd haza jön
az, de még azóta bizony fele útjára se’ ért, lám ők is mennyi ideig
voltak oda! Azután elbeszélték, hogy jutottak a madárhoz, az aranyszőrű
lóhoz! épen úgy, mint öcscsök elbeszélte, csak a királykisasszony
történetét hagyták ki.

Hiába volt azonban ott az aranytollú madár, nem segített a királyon
semmit, mert csak úgy jött volna meg a szemevilága, ha az éneklését
hallhatta volna, de a madár, egy kukkanás nem sok, de annyit se
eresztett ki a száján, a fejét a szárnya alá dugta, úgy gurnyasztott
egész nap. Az ezüsthúsú, aranyszőrű lónak se vették semmi hasznát, soha
senkit nem eresztett magához, rúgott-vágott, ha valaki közel akart
hozzá, menni. Összehivatta a király az ország minden bölcs emberét, hogy
fejtsék meg, mi ennek az oka, de hiába! azok se’ mentek semmire, egyik
egyet, másik mást mondott, csak az igazira nem talált rá egyik se.

Egyszer, mikor épen ott rugdalózott az ezüst ló, az udvar közepén,
nyillott a kisajtó, hát ki jött be rajta? nem más, mint a legkisebb
királyfi meg az inas. A mint belépett az udvarba, ment a ló egyenesen
hozzá, úgy ette a markából az aranyabrakot, azután ment egyenesen a
konyhába, kézen fogta a királykisasszonyt, ment vele a királyi apjához.
Amint belépett az ajtón, odabent volt az aranytollú madár, mindjárt
elkezdett énekelni olyan szépen, hogy a király szemevilága mindjárt
megjött tőle, úgy látott mint akárki más. Akkor a királyfi elbeszélte
neki az egész útja történetét: hogy találta a rókát, hogy lopta a
madarat, a lovat, a királykisasszonyt, hogy mentette meg a bátyjait az
akasztófától, azután elmondta, hogy mikor ott hagyták a bátyjai az
erdőben megölve, ezt a róka hogy hogy nem, megtudta, odament,
feltámasztotta őtet is az inassát is avval a fűvel, a mivel azelőtt már
a kisasszonyt is felelevenítette. ,,Hanem már most édes apám tartsunk
lakodalmat, én a mátkámmal megesküszöm.’’

A király e nagy istentelenségen szörnyen megharagudott, a két nagyobb
fiát mindjárt felakasztatta. A legkisebbnek pedig oda adta fele
királyságát, nagy lakodalmat csaptak, a róka is ott volt benne, hanem
azután megint eltünt, csak akkor ment oda, ha szükség volt a tanácsára.

A királyfi pedig a szép feleségével boldogul élt, mig meg nem halt.




A BOLTOS HÁROM LYÁNYA.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy boltos, annak volt három
olyan szép lyánya, hogy nem volt párjuk hét vármegyében, de mégis
legszebb, legkedvesebb volt a legfiatalabbik, az apja is legjobban
szerette.

Lakott azon a vidéken, egy pusztán, egy gazdag gróf, a kihez az a boltos
minden két-három hétben egyszer vitt ki mindenfélét a boltjából, a mi a
háztartáshoz szükséges volt. Egyszer sok pénzt kapott ettől a gróftól,
víg volt nagyon, mikor hazaért kedve kerekedett egy kicsit mókázni a
lyányaival. Oda hívta őket maga mellé, tréfálódzott velök. Egyszer
eszébe jutott, hogy valjon melyik szereti őtet ezek közül legjobban?
Gondolta hogy legjobb lesz megkérdeni.

– No kedves gyermekeim – szólalt meg – mondjátok meg nekem, szeretném
tudni, melyitek hogy szeret engem?

A legöregebbik mindjárt a nyakába borult, össze-vissza nyalta-falta:

– Én úgy szeretem édes apámat, mint a tiszta szín-gyémántot.

A középső is össze csókolgatta:

– Én meg úgy szeretem édes apámat, mint a tiszta szín-aranyat.

Csak a legkisebb nem szólt semmit, az nem borult a nyakába.

– Hát te édes lyányom – kérdezi az apja – hogy szeretsz engem?

– Én úgy szeretem édes apámat, mint a szép fehér sót.

Nagyon megharagudott ezért a boltos, hogy hát őt a legkedvesebb lyánya
csak úgy szereti mint a sót, a miből négy garasért egy fontot adnak!
mondta a lyányának másolja meg a szavát, mondjon mást, de a lyány nem
mondott, hanem még, – hogy látta hogy az apja haragszik, – kiment a
szobából. Akkor a két öregebb testvér, a kik haragudtak a hugokra, mert
szebb is jobb is volt mint ők, – ráestek az apjokra, hogy ezt még se’
tűrje szó nélkül, ez szörnyűség, hogy szemtől-szembe megmondja hogy a
rongyos sónál nem szereti jobban, utoljára annyira tele beszélték a
fejét, hogy behivatta a lyányát, megmondta neki hogy az ő szeme elől
mindjárt pusztuljon, még látni se’ akarja, ha őtet csak úgy szereti mint
a sót.

Sírt-rítt a szegény lyány, de nem volt mit tenni, a nénjei is küldték,
hogy csak menjen isten hirével, itt tovább nem tűrik, hát csak elment.
Ment aztán mendegélt, egyszer beért egy nagy rengeteg erdőbe. Nem tudta
a járást, félt bemenni az erdőbe, hogy eltéved, vagy megeszik a
vadállatok, leült szegény az erdő szélén egy mohos fatőre, ott sírdogált
keservesen. Amint ott sír-rí, oda megy egy vén asszony:

– Ne sírj édes lyányom, tudom én hogy mi a bajod, majd segítek én
rajtad. Látod itt ezt az útat? ezen menj egyenesen, ez átvezet az erdőn,
amint kiérsz, találsz egy grófi palotát, az azé a grófé, a kihez a te
apád is járatos; ott ülj le a kert keritése mellé, majd a kertészek
meglátnak, bevezetnek. Többet aztán nem mondok.

Evvel a vén asszony eltünt, a lyány pedig megindult azon az úton, a mit
az mutatott neki. Ment-mendegélt, egyszer kiért az erdőből, meglátta a
grófi palotát, oda ment a kert keritése mellé, leült a földre, elkezdett
sirdogálni. Egy kertész épen ott kapálgatott belül a keritésen, az
meghallotta a sírást, oda ment, kinézett a kerítésen, hát majd hogy meg
nem ijedt, mikor a szép kisasszonyt meglátta; volt annak a grófnak egy
szép legény fia, szaladt egyenesen ahoz, odahívta, hogy menjen csak,
nézze, milyen szép kisasszony űl ott a kerítés mellett. A gróf úrfi oda
ment, kinézett a kerítésen, amint meglátta a szép kisasszonyt, mindjárt
halálosan beleszeretett, de meg az is őbele, elmondta neki, hogy hogy
csapták el ártatlanul, hogy került ide, mindent a mi csak vele történt.
A gróf úrfi vezette egyenesen az apjához, anyjához, elmondta nekik, hogy
hogy került a lyány oda, utoljára hozzátette, hogy ő most már ezt, ha
él, ha hal, feleségül veszi. A gróf meg a grófné eleinte tudni se’
akartak róla, mondták neki, hogy is gondolhat olyat, hogy mikor gróf és
báró kisasszonyok közt válogathat, minden ujjára jut tíz, – ilyen
szegény elcsapott lyányt akar elvenni; de a gróffi mind erre azt mondta
hogy válaszszanak: vagy elveszi a lyányt, vagy megöli magát; úgy hát
nagy sok beszéd után csak beleegyeztek. Mindjárt gyürűt váltott a két
fiatal, el is határozták, hogy egy hónap mulva tartják az esküvőt.

Eltelt az egy hónap, elérkezett az esküvő napja, ott volt a sok vendég,
köztök a boltos is, csak a vőlegényt meg a menyasszonyt nem lehetett
látni. Bekövetkezett az ebéd ideje is, mindnyájan vígan ültek le az
asztalhoz, elkezdtek enni. Az volt a szokás a gróf házánál, hogy minden
embernek egy kis külön tálban vitték az ételt; a boltos amint a maga
táljából szedett levest, hát csak alig tudta megenni, olyan sótalan
volt, nézett körül só után, de nem volt az egész asztalon; a második
étel még sótalanabb volt, a harmadik meg már olyan volt, hogy hozzá se’
tudott nyúlni. Kérdezték tőle hogy mért nem eszik? tán valami baja van
az ételnek? amint ott vallatták, eszébe jutott a lyánya, hogy az neki
azt mondta, hogy úgy szereti, mint a sót, elkezdett sírni; kérdezték
aztán tőle, hogy mért sír, akkor elbeszélt mindent, hogy volt neki egy
lyánya, az egyszer neki azt mondta, hogy úgy szereti mint a sót, ő
megharagudott érte, elkergette a házától, lám most látja, hogy milyen
igazságtalan volt iránta, milyen jó a só, ,,de hej ha még egyszer
visszahozná az isten hozzám, majd meg is becsülném, első lenne a
házamnál; meg is bántam én azt már sokszor, de már akkor késő volt.’’

Azt mondja rá a gróf:

– Hát ha most megkerülne a lyánya, megbocsátana-e neki?

– Meg bizony méltóságos uram, még hálát adnék a jó istennek, hogy
visszaadta.

Erre a gróf csengetett, kinyílott a szomszéd szoba ajtaja, belépett
rajta az új pár, de a boltos nem ismerte meg a lyányát, úgy megszépült a
grófi ruhában, csak nézett rá, hogy milyen szép teremtés.

– No hát nem ismeri a menyemet? kérdezte tőle a gróf.

– Nem én nagyságos uram.

– Hát tudja meg, hogy ez a maga elcsapott lyánya.

A boltos azt gondolta, hogy csak tréfálnak vele, de a lyány oda szaladt,
a nyakába borult, össze-vissza csókolta őtet is, a testvérjeit is, de
ezek rá se’ mertek nézni, vádolta őket a lelkiismeret, hogy elcsapatták
azt a jó testvért. Evvel az egész lakadalmi sereg tánczba keveredett,
három nap – három éjjel mindig tartott a lakadalom.

Hanem a két nagyobb lyányt megverte az igazságos Isten, mert elterjedt a
gonoszságuk hire az egész tájékon, senki se’ merte őket elvenni; vén
lyányok maradtak holtokig. A fiatal gróf pedig a szép feleségével
boldogul élt mig meg nem halt.




A CZIGÁNY FIÚ.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy czigány, annak volt egy fia, a
kiről az apja még kis korában megjövendölte, hogy okos, tudós ember
lesz, a feleségével is mindennap kétszer-háromszor összevesztek miatta,
mert az azt mondta, hogy nem lesz biz abból, csak téglavető czigány.

Mikor már olyan nagy volt a rajkó, hogy a bajusza is kezdett serkedezni,
elküldte az apja deákszót tanulni. Volt az öreg czigánynak egy girhes
lova meg egy taligája, azt eladta, az árát od’adta utiköltségnek.

Elbúcsúzott a fiú apjától-anyjától, a sok rajkótól, elindult a nagy
útra. Ment – mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer meglátott egy
kan-disznót turkálni.

Elkezdi a czigányfiú:

–,,Kan is dúr is’’ hm! e bizsony diák só, no lám már tudok egy sót
diákul.

Megint ment tovább, de mindég azt hajtotta magában hogy:,,Kan is dúr
is’’, hogy el ne felejtse; egyszer meglátott egy inget, amint ki volt
terítve kötélre száradni, a szél meg lógázta. Megint elkezdte magában:

–,,Kan is dúr is, ing is lóg is’’ hm! bizsony ezs is diák só, no lám már
két sót tudok tudok diákul.

Megint ment tovább, meglátott egy rákot egy víz szélén mászkálni.
Elkezdte megint mondani:

–,,Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is’’ – a bizs a, na már
három sót tudok diákul.

Megint ment – mendegélt, meglátott egy bikát amint egy nádkerítésen
törtetett keresztűl. Megint elkezdte mondani:

–,,Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is’’ na
isten-utse tudok én már diákul, nem is megyek tovább egy lépést se,
bolond is volnék ha mennék.

Evvel aztán visszafordult hazafelé, hanem az úton mindég azt a négy szót
hajtotta hogy el ne felejtse. Mikor az apja kunyhójához ért, épen kint
ült a sok rajkó, süttette a hasát a nappal; amint meglátták a bátyjokat,
czigánykerekeztek elébe, körülfogták, egyik jobbról másik balról
rángatta, hogy beszéljen már valamit, de ez nem szólt egyebet, csak azt
a négy szót:,,Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri
nád is.’’ Elébe ment az öreg czigány is:

– Hát édes magzsatom ilyen hamar megtanultad a diák sót? his nagyon okos
gyerek vagy te, mondtam én azst mindig, de szólj hát! Hanem biz abból
nem tudott semmit kivenni, mindig csak azt hajtotta hogy:,,Kan is dúr
is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is.’’ Az anyja is
beszélt volna vele, de annak se’ mondott mást; megijedt a czigány
asszony.

– Na dade – mondta az uranak – beszélj vele ha tudsz, mondtam hogy igy
less, elfelejtette a magyar sót, most már mit csináls vele?

A czigány is megijedt, hogy csakugyan elfelejtette a rajkó a magyar
szót, elővette az ütött-kopott köpönyegjét, felment a faluházához. Épen
együtt ült a kupaktanács, bement a czigány közibök.

– Jaj nagyságos birák uraimék – kezdte a szót – van nekem egy fiam, úgy
besíl diákul mint a parancsolat, nem láttak olyat birák uraimék soha,
magyarul se tud, elfelejtette a diák só mellett; most azsírt jöttem,
hogy vegyék be kigyelmetek maguk közsé valamifélének.

– Hát hogy okosodott meg olyan hirtelen – kérdezte a biró – hisz még a
mult héten is csak úgy járta a rókatánczot az árokparton, mint a többi
rajkó.

– Jaj nagyságos biró uram, oda volt ám azs diák sót tanulni.

– No hát hozd fel, hadd lássuk mit tud?

Elvitte a czigány a rajkót a faluházához, az ott is csak azt kezdte
rá:,,Kan is, dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is.’’

A birák csak elnevették magukat, megmagyarázták a czigánynak, hogy mit
tesz az a négy szó, avval elkergették. Elszomorodott a czigány, mert ő
azt gondolta, hogy legalább is viczispány lesz a rajkóból; hanem amint
hazaértek, ki is öntötte rá a mérgét, úgy elverte hogy a kölyök egész
nap bőgött bele. A czigány asszony meg még mérgesítette:

– Úgy kell dade, úgy kell, már most ló sincs, taliga sincs, a fiad is
csak olyan szamár, mint volt, mondtam is én mindig hogy nem lesz ű
kelmibűl prédikácziós halott.

Addig-addig mérgesítette az asszony az urát, mig utoljára elővett egy
botot, úgy elverte, hogy még tán most is veri, ha félbe nem hagyta.




RÁADÓ ÉS ANYICSKA.

Egyszer, hol volt – hol nem volt, volt a világon egy király, a ki teljes
életében mindig a háborúban, harczban lakott. Már kilencz esztendő óta a
háza tájékán se’ volt, azt se’ tudta hogy mije van otthon. Elhatározta
hát hogy már csak akárhogy – mint teszi szerét, de haza megy, feliratja
mindenét az utolsó tűig, hogy legalább tudja, mit keresett kilencz
esztendő óta.

Békét kötött hát az ellenséggel három hónapra, avval elindult hazafelé.
Mikor hazaért, összegyűjtötte a sok herczeget, grófot, nagysüvegű tótot,
a sok tanácsosokat, birákat, elmondta nekik, hogy most miért jött haza?
hogy meg akarja tudni, mije van,,,azért hát azt parancsolom, hogy az
országomban mindent az utolsó fa szegig irjatok fel, de úgy hogy ki ne
maradjon semmi az összeirásból.’’

Szélylyelmentek az urak, teljesíteni a király parancsát; azalatt maga a
király a feleségével mulatott otthon, a kit már kilencz esztendő óta nem
látott; éjjel-nappal mindig vigadtak, még annak is jó kedve volt, akinek
apját-anyját megölték.

De nemsokára vége szakadt a nagy mulatságnak, eltelt a három hónap – a
király szabadságideje, menni kellett neki vissza a háborúba. Elbúcsúzott
hát nagy sírások-rívások közt a feleségétől, összegyűjtötte a katonáit,
elindult.

Ment aztán mendegélt, egyszer beértek egy erdőbe, abban is mentek már
két nap, két éjjel. Harmadik éjszaka amint mennek a szép holdvilágnál,
elibök áll egy ősz-öreg ember, térdig érő galamb-fehér szakállal, a
kezében egy nagy lámpással:

– Hó megállj! ki vagy? hol voltál? hova mégy?

– Én vagyok ennek s ennek az országnak királya, otthon voltam a
feleségemnél, felirattam minden vagyonomat, most már semmim sincs, hogy
tudomásom ne volna róla, még az utolsó fa-kanál is mind fel van írva.

– Jól van hát, ha mindenedet felirattad, igérd meg nekem, hogy a mid
nincs felírva, azt nekem adod.

– Jól van, megigérhetem, ha tetszik királyi parolámra is fogadhatom, de
tudom hogy nem kapsz semmit, mert semmi se’ maradt ki az összeirásból.

Megörült az igéretnek az idegen, kicsibe mult hogy ősz-öreg ember létére
el nem kezdett tánczolni.

– Tudd meg hát hogy én vagyok nagy Tündérországnak híres-hatalmas
királya, a ki mindent tud, a mi a nagy világban történik. Mig otthon
voltál, a feleséged méhében hagytál egy fiugyermeket, ez az, a miről se
tudomásod nem volt, se nincs felírva, azért hát igéreted szerint ez az
enyém, érte megyek tizenkét esztendő mulva, nagy szükségem lesz rá, mert
nincs fiam, csak három lyányom.

Nagy búba-bánatba esett a király, neki se volt több fia, s ime ezt az
egyet is oda kell adni idegen embernek, a ki se inge, se galléra, nem is
látta soha, aztán csak úgy bolond módra igérte oda neki, fájt ez a
királynak nagyon, de hiába, nem tehetett róla, királyi parolájára
fogadta, oda kellett adni. Megírta a feleségének a nagy
szerencsétlenséget, hogy ő a még létlen gyermeket másnak igérte, azért
majd ha meglesz, kereszteljék Ráadónak, hadd jusson eszökbe –
valahányszor a nevet kimondják – hogy az nem az övék, hogy másnak kell
adni, idegen emberek közé, a hol tán soha se talál apja helyett apát,
anyja helyett anyát, testvérje helyett testvért.

Rászállott a bánat a királynéra is, de hiába volt minden búslakodas, már
arról nem lehetett tenni.

Meglett aztán a szép fiu gyermek, meg is keresztelték Ráadónak. Mikor
ugy hat-hét esztendős lehetett, haza került a király is a háborúból;
attól fogva mindig maga tanitotta mindenre: lovagolni, kardot forgatni,
nyillal lőni, hadakozni.,,Legalább ne mondja akihez kerül, hogy semmire
se tanítottuk.’’

Nevekedett aztán Raadó szépen. Már elmult tizenkét esztendős, még se
jöttek érte, de elmult tizenhárom is, a tizennegyediknek is a derekán
gázolt, még se volt semmi híre a tündér királynak. Már örült mindenki,
hogy nem viszik el az ifju királyfit, a király nagy dinom-dánomokat
adatott annak az örömére, hogy az övék marad a Ráadó.

Egyszer, mikor mindenki a legjobban vígadt, jött egy lóhátas ember, nagy
pecsétes levelet adott a király kezébe, a mit a tündér király irt, az
volt pedig az eleje-veleje, hogy küldje Ráadót minél elébb, mert szükség
van rá.

Elkészítették a szegény királyfit a hosszu útra, egy inast adtak mellé,
– mert csak annyinak volt szabad vele menni, annyit engedett meg a
tündér király – avval útnak eresztették. Az ország határáig elkisérték
apja, anyja, az ország nagyjai, ott aztán elbucsúztak tőle, jó utat
kivántak neki, avval visszamentek haza.

Ráadó pedig ment lassacskán az inassal járatlan járt utakon Tündérország
felé. Napról napra jobban elgyengült a gyaloglásban, mikor már
Tündérország határához értek, alig birta a lába. Amint beértek a
határon, találtak egy nagy várost, abba bementek, egy nagy palota előtt
leültek a kőpadra pihenni. Ott Ráadó a tenyerébe hajtotta a fejét,
elgondolta hogy milyen szerencsétlen ő, hogy kell neki idegen
országokban bújdosni, ezen annyira elbúsult, hogy kicsibe mult hogy
sírva nem fakadt. Amint igy szomorkodik, egyszer mintha kiáltanák
valahonnan: ,,Ráadó.’’ Hallgatózik jobban, másodszor is kiáltják:,,Ráadó
lelkem gyere fel’’; szét nézett, hát látja, hogy a palotából kiabál neki
egy szép tündér asszony. Ő se mondatja harmadszor, bemegy a palotába,
ott felmegy száz márvány grádicson nézeget szélyel de semmit se’ lát.
Mikor a legfelső kontignáczióba felért, egy pompás szoba nyilt meg
előtte; abba is bement, – királyfi volt, de még olyat soh’se látott,
majd elvette a szeme fényét a nagy csillogás, már majd hogy vissza nem
ment, akkor lépett ki egy másik ajtón a szép tündér menyecske, megfogta
a Ráadó kezét, átvezette 11 szobán, a tizenkettedikben aztán leültette
egy csupa tiszta színaranyból csinált karszékre:

– Jaj szívem Ráadó, de régen várunk már, de rég itt kellett volna már
lenned, tudom elfáradtál a hosszú útban, jaj pedig még fele útján se
vagy annak a városnak, ahol a tündérkirály lakik, nem is érsz oda tán
esztendeig se, ha csak az én tanácsomra nem hallgatsz. Az én tanácsom
pedig az hogy – látod-e amott azt a tavat?

– Látom.

– Nohát majd estére odajön a tündérkirály három szép eladó lyánya hattyú
képében fürdeni, te menj a tópartra, bújj el, majd jön az első hattyu,
leszáll, megrázkódik, leveti a hattyu ruhát, gyönyörű szép lyánynyá
változik, megyen a vízbe, fördik; jön a másik is, leszáll, megrázkódik,
még szebb lyánynyá változik, megyen a vízbe fördik; legutoljára jön a
legszebb, a gyönyörűséges Anyicska, a kinek párját még emberi szem nem
látott, leszáll, megrázkódik, megyen a vizbe, fürdik. Egy darabig ott
fürödnek, azután megint – a hogy jöttek – egymásután kikelnek a vizből,
felveszik a hattyú ruhát, elmennek. Mikor már a két öregebb elment, te
lopd el az Anyicska hattyú ruháját, oda se is add neki, mig meg nem
igéri, hogy elvisz a hátán az apja palotájáig. A többit aztán terád
bizom. Most pedig gyere feküdj le, pihend ki magad, majd ha eljön az
ideje, felköltelek én.

Ugy tett Ráadó, ahogy a szép tündérasszony mondta, lefeküdt a puha, szép
selyem paplanos ágyba, kialudta magát. Mikor eljött az idő, hogy menni
kellett a tóhoz, felköltötte a szép tündér asszony, még egyszer
megmondta neki, hogy okosan viselje magát, avval elbúcsúzott tőle.

Ráadó legelőször is az inasát küldte vissza, mert csak magának lehetett
elmenni, azután kiment a tópartra, elbútt egy bokor tövébe, várakozott.
Nem soká kellett neki várni, jött az első hattyú, a legöregebb tündér
királykisasszony, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyú ruhát, ment
a vizbe, fürdött, jött a második hattyú, a középső kisasszony is,
leszállt, megrázkódott, levetette a hattyú ruhát, ment a vizbe, fördött.
Legutoljára jött egy gyönyörű piczi kis hattyú, levetette a hattyúruhát,
olyan szép lánynyá változott, hogy hej dehogy lehet még festeni is
párját! Ráadó mindjárt halálig szerelmes lett bele, hirtelenében tán azt
se tudta volna megmondani, hogy fiu-e vagy lyány, úgy elbámult. Anyicska
is levetkőzött, ment a vizbe, fördött. Még egy darabig játszadoztak
együtt, akkor a legöregebb kijött, felvette a hattyúruhát, elment, jött
a második is, felvette a hattyúruhát, elment. Mikor már ezek elmentek,
Ráadó szép csendesen ellopta az Anyicska ruháját, avval megint elbútt.
Jön ki Anyicska a vizből, keresi a ruháját, nem találta sehol, elkezd
sirni, jajgatni: hogy menjen ő most már haza, nincs a hattyúruha sehol!
Erre előjött Ráadó:

– Ne sírj szivem, lelkem szép Anyicska, itt a ruhád nálam.

– Isten hozott szerelmem Ráadó, be jó hogy megjöttél, add ide hamar a
ruhám, mert elkésem.

– Nem adom addig szép Anyicskám, mig nekem fel nem fogadod, hogy engem
szeretsz, holtig hű maradsz hozzám, mert én az élő Istenre meg merek
esküdni, hogy rajtad kivül soha mást nem szeretek; most pedig igérd meg
hogy haza viszel az apád váráig, mert régóta jövök, el vagyok fáradva.

Mit volt mit tenni Anyicskának, rá kellett mindenre állani, még pedig
hirtelen, mert az apja várába csak őrváltáskor lehetett beszökni, attól
félt hát nagyon, hogy arról elkésik, künn marad, akkor pedig vége!
Beleegyezett hát hirtelen mindenbe, mert ő is megszerette halálosan
Ráadót, ott a tó partján gyürűt váltottak, megölelték, megcsókolták
egymást, megesküdtek mind a ketten, hogy holtig hívek maradnak
egymáshoz. Azután felöltötte Anyicska a hattyúruhát, a hátára vette
Ráadót, repült vele, mint a sebes szél. Útközben megmondta Ráadónak,
hogy úgy viselje magát otthon, hogy senki észre ne vegye, hogy szeretik
egymást, mert akkor elvesztek mind a ketten.

Mikor már közel voltak a várhoz, letette Anyicska Ráadót, megtanította
hogy a strázsák előtt úgy mutassa, mintha el volna fáradva, hogy ne is
gyanítsanak semmit. Evvel Anyicska berepült a várba, a maga szobájába,
Ráadó pedig oda ment a strázsákhoz, tettette magát, mintha már a lábát
se húzná a nagy fáradtság miatt, hej pedig dehogy nem birta, egy szó nem
sok, de annyi elég lett volna neki az Anyicska szájából, hogy két nap
két éjjel mindig tánczoljon. Oda ment a strázsákhoz, kérdezte hogy
otthon van-e a tündérek hires királya? A strázsák mindjárt megismerték.

– Jaj be jó hogy itt van kis gazdánk! be régen várjuk már! az öreg
felséges király minden reggel azt kérdezi legelébb hogy még se jött-e
meg? No de heveredjen le erre a lóczára, látjuk hogy el van fáradva, de
hogy is ne, mikor olyan messze útról jön!

Végig feküdt Ráadó a szép kő padon, el is aludt szép csendesen. Mikor
aztán a tündérkirály felkelt, megtudta hogy ott van, mindjárt hivatta
magához; felköltötték Ráadót, hogy hivatja a király. Felkelt Ráadó,
bement hozzá, a király mindjárt magához ölelte.

– Jaj kedves fiam be jó hogy megjöttél, be régen várok rád!

Akkor mindjárt összegyűjtette az ország fő fő embereit, herczegeket,
grófokat, nagy süvegű tótokat, a királyi tanácsosokat, megmondta nekik,
hogy Ráadót ezután ugy tiszteljék mint királyukat, mert ha ő meghal,
arra hagyja az országot, vagy tán azt se várja, hogy meghaljon, hanem
mihelyt egy kicsit meg jön az esze a fiunak, mindjárt átadja neki.

Meghallotta ezt a vén királyné:,,No várj vén bolond – gondolja magában –
csak menjenek el az urak, majd lesz neked ne mulass; a maga lyányait
számba se veszi, mintha nem is volnának, arra a jött-ment sehonnaira
akarja hagyni az országot, de majd megmutatom én hogy az én lyányaim
elébb valók, hogy én vagyok az úr a háznál.’’

A két nagyobb lyánynak is elmondta a királyné, azoknak is nagyon
tetszett ez a beszéd, mert Ráadó mindig csak úgy félvállról beszélt
velök, csak Anyicskának kedvezett, avval beszélgetett mindig.

Alig oszlott el a sok nép a királyi udvarból, mindjárt neki esett a vén
királyné az urának:

– Megbolondultál te vén marha! elébb való neked egy pokolból jött-ment
sehonnai a magad gyermekénél! majd megmutatom én, hogy melyik elébb
való, hogy nem lesz itt úr az a kölyök.

A király csendesítette volna, de az asszony se’ hallott, se’ látott,
dúlt-fúlt mint a veszett állat. Addig még sem bánt oly roszul Ráadóval,
mig meg nem tudta, hogy Anyicskával szeretik egymást, hanem mikor azt
egyszer kihallgatta a kulcslyukon, attól fogva elveszítette volna mind a
kettőt egy kanál vizben, a királyt is mindig szidta, hogy minek tartja
ott azt a korhelyt, semmit se’ csinál, csak a kenyeret fogyasztja.
Egyszer is el kezdett neki beszélni:

– Ugyan te vén bolond, próbáld meg már mit tud az a kölyök, csináltass
vele valamit, elég régen itt van már, csak ragadhatott volna rá annyi a
mennyi.

Felhivatta a király Ráadót a maga szobájába, oda vezette az ablakhoz,
megmutatott neki egy nagy erdőt:

– Látod azt az erdőt fiam Raadó?

– Látom.

– No azt nekem holnap reggelre – mikorra felkelek – tövestől-gyökerestől
mind egy szálig kiirtsd; a fája mind fel legyen ölbe vágva, a majorba
behordva, rendbe rakva; a föld fel legyen szántva, felboronálva, bevetve
tiszta búzával, a búza megérjen, le legyen aratva, el legyen nyomtatva,
fel legyen szórva, meg legyen rostálva, hogy mikorra én felkelek, tele
legyen a csűr olyan tiszta búzával, a milyet a galamb hord a fiának, a
lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon. Elég régen tündérek
közt vagy már, ennyit csak tudhatsz!

Kibandukolt a szegény Ráadó a szobából; hogy csinálja ő ezt mind meg!
mikor azt se tudja hogy kell hozzáfogni? Ment egyenesen Anyicskához,
elmondta neki a dolgot. Anyicska csak elmosolyodott rajta:

– Ne búsulj biz ezen egy cseppet se’ szívem Ráadó, ha csak ez a baj,
bízd rám, majd elvégzem én, hanem estére gyere be a szobámba, beszédem
van veled.

Bement Ráadó, az estét is alig várta; Anyicska elővett egy sípot, azt
megfútta. Annak a sípnak pedig az a tulajdonsága volt, hogy ha Anyicska
belefútt, az egész Tündérország meghallotta a hangját, csak az apja,
anyja és testvérei nem. Amint hát megfútta, mindjárt annyi tündér
termett ott, hogy majd kiverték a ház oldalát.

– Mit parancsol felséges kisasszony? mit parancsol a mi kedves
kisasszonyunk?

– Azt parancsolom hogy – látjátok-e amott azt erdőt?

– Látjuk! látjuk! hogy ne látnánk! – kiabáltak minden felől.

– No azt az erdőt holnap hajnalra, mire én felkelek, mind kiirtsátok, a
fát felvágjátok ölbe, behordjátok a csűrbe, rendbe rakjátok, a földet
fölszántsátok, tisztabúzával bevessétek, a búza kikeljen, meg is nőjjön,
meg is érjen, azt felarassátok, el is nyomtassátok, meg is rostáljátok,
hogy reggelre tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, a milyet a galamb
se hord a fiainak, a lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon.

– Értjük értjük, megyünk, meglesz.

Alig mentek el, hallott a nagy recsegés-ropogás, amint a fákat
vagdalták, a nagy kiabálás: ,,Itt már fel van a fa vágva, csak hordani
kell.’’,,Innen már el van hordva, ide avval az ekével’’ hallott az ökör
hajtás, amint szántottak. ,,Hi-hó, csálé Csákó, hajsz Lombár.’’ Azután
hallatszott, mikor elkezdtek aratni, nyomtatni. Mikor a szóráshoz is
hozzáfogtak mondja Anyicska Ráadónak:

– Eredj ki már te is lelkem, mindjárt virrad, lendíts valamit, hogy
mikor az apám kinéz az ablakon, lássa hogy te is dolgozol, ne is
gyanítsa, hogy ez nem a te munkád.

Mikorra kiért Ráadó, már fel is volt szórva, csak szét kellett mérni.
Mikor reggel kitekint a király az ablakon, látja hogy Ráadó hogy sepri a
szérűt, hányja veti idébb-odább a zsákokat, kiabál az embereknek.
Megörül a király, oda hijja a feleségét.

– No nézd, mennyire ment a fiunk, maga is hogy dolgozik, hogy tud
parancsolni az embereknek.

– Látom ám! de nem az ő munkája ez, hanem az Anyicskáé, hiszen ha egy
garas ára eszed volna, te is észrevennéd, hogy az csinál helyette
mindent, hiszen éjjel-nappal mindig csak egymást bújják, nem lehet
egyiknek se’ venni semmi hasznát.

De a király egyik fülén beeresztette, a másikon ki, amit az asszony
mondott; mikor aztán egy kis idő mulva maga Ráadó bevitte neki a frissen
sült párolgó kalácsot, úgy megdicsérte, hogy majd lement a könyökéről a
bőr.

– Ember vagy fiam Ráadó, máskor is igy végezd el amit rád bizok!

De a vén királyné nem hagyta abban a dolgot, megint mindig kusztonozta
az urát:

– Csináltass már valamit megint avval a kölyökkel, vagy neked már itélet
napig elég lesz az az egy munka, a mit minap – de akkor se maga –
csinált! hadd dolgozzon, ne fogyassza hiába a drága kenyeret, ne csapja
reggeltől estig szárán a legyet!

A király próbálta csendesíteni hogy ne bántsa mindig azt a gyereket,
hisz a se kutya hogy minduntalan uszítsa, dolgozik az eleget, de a
felesége még jobban rákezdte:

– Hát még pártjokat fogod! még engem hallgattatsz! jobb bizon hogy
dolgoztatsz vele valamit, lássuk mit tud a hires.

Behivatta a király megint Ráadót; megint mutatott neki az ablakból egy
nagy erdőt:

– No édes fiam látod azt az erdőt?

– Látom.

– Nohát holnap reggelre az a fa mind ki legyen vágva, a derekából boros
hordó készítve, a galyaiból öl fa vágva, behordva a majorba; a töve a
fáknak ki legyen irtva, a föld felásva, beültetve szőlővel, a szőlő meg
is nőjjön, meg is érjen, le is legyen szüretelve, a must meg legyen
forrva, szépen megtisztulva, hogy mire én felkelek, jó bor legyen az
asztalon belőle kóstolónak.

Megint úgy elment a Ráadó kedve, mintha ketté vágták volna, ment nagy
szomorúan Anyicskához, elpanaszolta neki a dolgot, hogy már ezt mégis
csak lehetetlen megtenni. Anyicska megint csak elnevette magát:

– Csak soh’ se’ adjon az isten ennél nagyobb bajt, akkor minden jó lesz.
Feküdj le most békességben, majd ha kell, majd felköltelek én.

Megint megfútta Anyicska a sípot, megint ott termett Tündérországnak
apraja nagyja, hogy még az utczán se’ fértek el:

– Mit parancsol kis királyné? mit parancsol a mi kedves kis királynénk?

– Hát azt parancsolom, hogy – látjátok amott azt az erdőt?

– Látjuk! látjuk! hogy ne látnánk!

– No azt az erdőt holnap hajnalra mind egy szálig kiirtsátok, a
faderekakból hordókat csináljatok, a galyakat ölbe vágjátok, behordjátok
a majorba; a fatövet mind kiirtsátok, a földet felássátok, szőlővel
beültessétek; a szőlő megnőjjön, háromszor fel legyen kapálva, meg is
érjen, be is legyen szüretelve, a must megforrjon, szépen megtisztuljon,
hogy holnap reggelre, mire én felkelek, kóstoló legyen a borból az
asztalon.

– Értjük, megyünk, minden meglesz.

Alig mentek el, hallott megint a nagy recsegés-ropogás, a fák amint
dőltek rakásra, a nagy fúrás-faragás, abroncsozás, gyalulták a dongákat,
abroncsolták össze; az ölfákat hordták be a majorba, rendbe rakták. Már
éjfél tájban hallott a nagy csergés-kelepelés, amint a seregélyeket
hajtották el a szőlőről, azután nem sokára a hordók, kádak döbörgése,
amint szüretre mentek, a szedők danolása, a csőszök lövöldözése. Mikor
pitymallani kezdett, mind be volt a szőlő hordva – tapodva. Ráadó csak
akkor kelt fel, mikor minden az udvarban volt, nosza rajta! ő is elővesz
egy lopótököt, töltögeti a bort egyik hordóból a másikba, szaladgál,
kiáltoz; mikor a legjavában dolgozott, kinézett a király az ablakon,
meglátta a nagy munkában, bizony kicsiben mult, hogy öreg ember létére,
sirva nem fakadt örömében. Hitta ki a feleségét mindjárt, mutatta neki a
fiut:

– No feleség mégis van kifogásod ellene?

– Van bizony, neked is volna, ha olyan tökkelütött nem volnál, ha tovább
látnál az orrodnál, ha utána néznél, hogy az a kölyök maga csinálja-e
azt, vagy az a gyönyörűséges mákvirág Anyicska?

De biz a királytól beszélhetett a felesége akármit, rá se hallgatott;
hanem mikor Ráadó bevitte a kóstolónak való bort, megint úgy
megdicsérte, hogy Ráadó maga is megsokallta. Ezt a dicsérést már aztán
nem tudta a királyné végig hallgatni, szaladt ki a szobából, mint ki az
eszét keresi, ment egyenesen a két nagyobb lyányához tanácskozni, hogy
hogy – mint kellene elveszteni Ráadót. Ott aztán a három szép madár ki
sütötte-főzte hogy mit csináljanak? Ment a királyné megint vissza az
urához.

– No te vén szamár, azt tegye meg az a kölyök, a mit én mondok neki! Az
ugyan semmi se, de nem segíthet benne neki az a drága lyányod. Annyi az
egész, hogy holnap reggel én kivezettetek három paripát az udvarba, azt
nyergelje meg ha tudja, és kerülje meg mindegyiken a királyi várat. Ha
megteszi jó, ha nem tudja megtenni, fel is út – alá is út, itt olyan
mihaszna emberrel nem etetjük hiába a kenyeret.

Magához hivatta a király harmadszor is Ráadót:

– No fiam Ráadó, még egy próbát kell megtenned az anyád kedvéért, ha azt
szerencsésen végbeviszed, többet nem teszlek próbára, mert akkor tudom,
hogy egészen kitanultad a mesterségünket. Ez a mostani dolog abból áll
hogy holnap reggel vezettet ki a feleségem a palota udvarába három tüzes
paripát, azt neked a magad tulajdon kezeddel meg kell nyergelned mind a
hármat, azután minden segítség nélkül – saját emberségedből rájok ülni,
meg kerülni egymásután mindegyiken a királyi várat. Ráadó elnevette rá
magát:,,Ha csak ez a baj, ezt ugyan megteszem, nyergeltem én már meg
olyan lovat is, amit akkor fogtak be a szilaj ménesből!’’ Ment aztán ki
nagy fütyörészve az udvarra, még be se’ akart menni Anyicskához, hanem
aztán mégis csak befordult.

– No hát most mit parancsolt az apám?

– Szót se’ érdemel, mindössze csak három lovat kell meglovagolnom, ennek
ugyan kár olyan nagy feneket keríteni,

– Hej szívem Ráadó te ezt fel sem veszed, pedig ez lesz a legnehezebb,
ebben én se’ tudok segíteni. Tudod-e hogy az a három ló a két néném és
én? egyik tüzesebb mint a másik, ha ezer lelked volna se tudnád őket
megnyergelni, még csak közel se menni hozzájok, mert orrukon szájukon
fújják a lángot. Egyetlen egy módja volna csak, a mivel birni lehetne
velök: ha az apám sarkantyúját felköthetnéd, avval körülkarczolnád
körülöttük a földet, már akkor nem tudnának semmit tenni, megállana
mindegyik mint a bárány; csakhogy azt a sarkantyút éjjel-nappal a
keblében hordja az apám, nem lehet sehogy megszerezni.

Ugy elment erre a beszédre a Ráadó kedve, mintha nyakon öntötték volna.
El se tudta gondolni, hogy mit csinál majd? Hanem Anyicska mégis
vigasztalta:

– No majd megpróbálom elcsenni tőle az éjjel ha alszik, ha aztán az
meglesz, gyerekjáték a többi.

Kibandukolt Ráadó a maga szobájába, leült nagy búsan egy székre, ott
szomorkodott, ha nem szégyelte volna, tán sirt volna is. Hát egyszer
amint ott búsong – szomorkodik, mint a kárvallott czigány, jön ám be
hozzá Annyicska hozza a sarkantyút:

No lelkem Ráadó, megsegitett az isten, eltudtam lopni, most már csak
arra tanitlak meg, hogy kell vele bánni, aztán minden jól lesz. Hát
mikor majd kivezetik a három lovat, – a két néném, meg engem, – az egyik
mennykőt lehell orrán-száján, a másik tüzes villámot szór, a harmadiknak
egész teste lángot hány, de te avval ne gondolj, menj közel hozzájok, a
melyiket meg akarod nyergelni, karczold körül a sarkantyúval, úgy megáll
mint a fal, tedd rá a nyerget, lovagold körül a várat rajta; azután a
másik kettővel is csak úgy tégy.

Másnap reggel a király kihirdettette az országban hogy az ő palotájában
mi történik, tele is gyűlt az udvar úgy emberrel, hogy nem esett volna
le egy alma közibök, csak annyi hely maradt üresen, hogy Ráadó a
lovakkal szabadon mozoghasson. Mikor a kitűzött idő eljött, kivezették a
három lovat. Az első – a legöregebb király kisasszony – mennykövet fútt
orrán-száján, kapálódzott, ágaskodott, rúgott, vágott, de Ráadó szép
csendesen körül kanyarította a sarkantyuval, hát – uramfia! úgy láttam
mint most – megállott az a tüzes ló úgy, mintha leszegezték volna, egy
mozdulat nem sok, de annyit se tett, Ráadó könnyű szerrel megnyergelte,
ráült, avval hajrá!,,Majd kitöltöm most rajtad a mérgem a mért vesztemre
törtél’’ – elkezdte sarkantyúzni, hogy a vér csorgott az oldalából mire
vissza kerültek. Mikor leszállott róla, a karikásával még egy nagyot
végig cserdített rajta, avval bekergette az istállóba. Azután a második
lóra – a második király kisasszonyra – került a sor. Ez is szórta
eleinte a tüzes villámot, de mikor ezt is körül kanyaritotta a
sarkantyúval, ez is megállott mint a peczek, ezt is megnyergelte, azután
megnyargalta úgy, hogy az izzadtság dőlt róla mikor visszakerültek,
bekergette ezt is az istállóba. Már csak a harmadik ló – a gyönyörű szép
Anyicska – volt hátra. Ez meg a legtüzesebb volt, hiába! az anyja a vén
gonosz királyné csinálta ki a dolgot, nem tehetett ellene; az egész
teste tüzes lángot hányt, ha kapált a lábával, megnyilt a föld
körülötte, de Ráadó evvel nem gondolt, körül kanyaritotta ezt is a
sarkantyúval, ez is megállt egy álló helyében mozdulatlanul. Ráadó
rátette a nyerget, rá ült, szép lépést megkerülte rajta a várat; mikor
visszaértek, megtörülgette a selyem kendőjével, bevezette szépen az
istállóba, leszedte róla a szerszámot, úgy hagyta ott.

A vén királynét majd megütötte a guta mérgében, tépte a haját, vagdalta
magát a földhöz, azt gondolta volt a vén gonosz, hogy bizonyosan ott
vesz Ráadó, hát bizony még a kinozta meg az ő kedves lyányait, hogy
megfeküdte mindegyik vagy két hétig. Megesküdött ott mindjárt hogy
akárhogy mint, de elveszíti a két gyermeket, addig meg nem nyugszik, mig
a legkínosabb halálra nem juttatja mind a kettőt. De egy darabig – hiába
volt az eskü – nem tehetett semmit, mert a király nagyon vigyázott a
gyermekekre, nem engedett rajtok semmi igazságtalanságot elkövetni.

Hanem egyszer levelet kapott a király egy másik országából – mert nem
csak egy országa volt – hogy menjen csak hamar, ott az ellenség,
pusztitja az országot tűzzel-vassal, kergesse el onnan. Búsult a király,
hogy hagyja ott azt a két ártatlan bárányt a farkas körme közt, hogy
bizza a gyermekeket arra a gonosz asszonyra. Mig készült a háborúba,
mindig azon kérte a feleségét, hogy csak addig ne bántsa őket, mig oda
lesz, igérte is az asszony szájjal, hej pedig de mást forgatott az
eszében.,,Menj el csak, majd tudom én mit csinálok, rég lesem már, hogy
elvigyen az ördög valamerre.’’

Elbúcsúzott a király egész háza népétől, elindult a tenger sok katonával
az ellenség elébe.

Alig tette be maga után az ajtót, mindjárt azon kezdte el törni a
felesége az eszét, hogy mi a legkegyetlenebb – legkinosabb halál a
világon, hogy avval végezze ki a gyermekeket. Gondolt is ki egyet: nagy
üstökben olajat forraltatott, hogy majd mikor legjobban zubog, kiönteti
egy nagy kádba, abba aztán belevetteti a két gyermeket. Már előre örült
neki a vén guzsajra való:,,Milyen szép lesz majd nézni, mikor
összezsugorodnak a jó meleg fürdőben, mint a tepertő, tudom nem lesz
többet kedvök ihogni-vihogni egymással.’’

El is készittetett már mindent, a nagy kádat kivitette az udvarra, az
olajat is tüzhöz tetette, csak a volt hátra hogy felforrjon.

De a jó isten nem engedte hogy két ártatlan teremtésen olyan
kegyetlenséget vihessen végbe az az ördög czimborája. Megmondta
Anyicskának az egyik cseléd, – a kire az olaj forralása volt bizva –
hogy mi vár rájok, Anyicska mindjárt magához hivatta Ráadót, elmondott
neki mindent:

– Hanem most már, lelkem Rázadó nincs mást mit tenni, el kell szökni
valamerre idegen országba, mert itt többet se éjjelünk, se nappalunk, ha
itt maradnánk, elveszítenének. De hát hova menjünk?

– Azon nem volna mit aggódni – felelt rá Ráadó –; elmegyünk az apám
országába, ugy sincs neki több fia, ott is király leszek én, te meg
királyné, boldogul élünk, mig meg nem halunk; de az itt a baj, hogy hogy
megyünk ki a várból, mikor úgy vigyáz ránk az a vén gonosz anyád, mint a
szeme fényére, és hogy megyünk ki az országból, hogy utol ne érjen?

– Biz azt magam se tudom – mondja Anyicska – hogy hogy haladunk sebesen,
mert minden mesterségem a kamarában van, oda pedig már nincs idő
kimenni; a várból csak kimehetünk, tudok én egy földalatti utat, hogy
pedig hamarjában észre ne vegyenek, köpök ide az asztalra hármat, azok
majd szólnak háromszor helyettem, addig mi jó egérutat kapunk.

Ki is mentek szerencsésen a várból, mikor kivűl voltak, a hátára vette
Anyicska Ráadót, repült vele ahogy tudott, de hiába; sebesen nem
mehettek, mert nem volt Anyicskánál semmi mestersége.

Alig mentek el, elkészűlt a forró olaj fürdő. Beszólott a királyné az
Anyicska szobájába:

– Anyicska lyányom gyere ki!

Felelt helyette az egyik nyál:

– Mindjárt megyek édes anyám, csak hadd keljek föl.

Vártak – vártak egy darabig, de nem jött senki. Megint beszólott a
királyné.

– Gyere ki már Anyicska lyányom, ne várass magadra!

Megint felelt helyette a második nyál:

– Megyek mindjárt, csak hadd öltözzem fel.

Vártak egy ideig megint, de megint nem jött senki. Beszólott még egyszer
a királyné:

– Gyere csak hamar Anyicska lyányom, adok valamit.

– Mindjárt megyek csak a hajam tűzöm még fel – felelt a harmadik nyál.

Vártak aztán még egy darabig, hogy nem jött senki, megint bekiáltottak
kétszer-háromszor, de biz ott akár itélet napig kiabálhattak volna, nem
szólott volna senki. Erre aztán betörette a királyné az ajtót, hát nincs
ott senki, csak három nyál az asztalon. Össze csapta a két kezét:

– No ezek most elszöktek a pokolra valók, hanem tudom merre mentek, majd
visszahozom őket!

Mindjárt előkapott egy lapátot, ráült, nyargalt utánok, sarkantyúzta a
lapátját, hogy majd megbódult bele, csak hogy utolérhesse őket.

Anyicska ezalatt jó messze haladt Ráadóval, mentek mentek amint az isten
tudniok adta, egyszer megszólal Anyicska:

– Jaj Ráadó lelkem, be ég a bal orczám, nézz hátra mit látsz?

– Nem látok egyebet, csak egy halavány felleget.

– No az az anyám, észrevette hogy elszöktünk, hanem most már szálljunk
le hamar, én válok egy kápolnává, te meg válj egy remetévé, ha kérdezi
tőled, hogy nem láttál-e erre ilyen s ilyen fiut meg lyányt, mondd hogy
láttál ezelőtt háromszáz esztendővel.

Alig hogy leszálltak, hogy Anyicska kápolnává, Ráadó remetévé vált, ott
termett a vén asszony. Kérdezi Ráadótól:

– Ugyan földi nem látott-e erre egy fiut meg egy lyányt?

– Láttam biz én ezelőtt háromszáz esztendővel, de mi gondom is nekem
akárki fiára, lányára? mit kérdi azt én tőlem?

A vén asszony még egyszer szélylyel nézett ottan körül, azután
visszafordult.,,Hátha rosszul is néztem meg otthon, ott vannak valahol
elbúva a várban.’’ Haza ment, még egyszer felhányatta a várat, hogy egy
tű nem sok, de annyi se maradt a helyén, de biz azok nem voltak sehol. A
vén asszonyt majd megütötte a guta, akkor jutott eszébe, hogy hisz a
kápolna meg a remete volt a két gyermek, csak vissza kellett volna őket
hajtani, előkapott nagy mérgesen egy pemetét, megnyergelte, elkezdett
vágtatni a két gyermek után.

Ráadó meg Anyicska ezalatt megint jó darab földet a hátuk megett
hagytak; egyszer megint megszólal Anyicska:

– Jaj lelkem Ráadó, be ég a jobb orczám, nézz hátra, mit látsz?

– Nem látok egyebet, mint egy nagy fekete felhőt.

– No az megint az anyám, most már még dühösebb, hanem szálljunk le
hamar, én válok egy tábla kölessé, te meg válj pásztorrá, állj bele a
tábla kellős közepébe, onnan akármint ijeszget, ki ne mozdulj, ha közel
megy hozzád, üssed a botoddal.

Alig szálltak le, alig változtak kölessé, meg pásztorrá, megint ott
termett a vén asszony, elkezdte Ráadót édesgetni, csalogatni:

– Kedves fiam Ráadó, gyere ide, majd meglásd mit adok!

De Ráadó ki nem mozdult volna semennyiért egy álló helyéböl, hiába volt
minden csalogatás, a vén asszony hogy látta hogy igy nem boldogul, rá
akart ijeszteni; mindenféle oroszlánná, farkassá, kigyóvá változott, de
sehogy ki nem tudta venni Ráadót a helyéből, úgy állt az ott mint egy
karó. Feldühödött erre a vén asszony, neki esett a kölesnek, tépte ki
tövestül az egész táblát.

– De kutyák most még se’ szabadultok meg, Anyicska a köles, azt kitépem,
haza viszem, megégetem, te Ráadó aztán magadban semmit se tudsz.

Ki is tépte az egész táblát, de annyi mégis megmaradt, a mennyit Ráadó a
botjával elért, mert oda nem eresztette be, már pedig épen abban a kis
darabban volt Anyicska, a többit vihette a vén asszony, a’ csak gaz
volt. Hátára is szedte mind amit kitépett, felkerekedett vele a
levegőbe, úgy ment, akár csak egy kazal repült volna; amint haza ért,
mind egy szálig rakásra rakta, meggyújtotta maga, közel állott hozzá,
hallgatta hogy mikor hallatszik már az Anyicska sirása jajgatása a tűz
közűl. De biz’ azt hiába hallgatta, elégett a tűz, el is hamvadt, még se
hallott semmit.

– No szedtevette, ezek megint megmenekültek. Hol van hamar egy gereben,
hadd üljek rá, hadd menjek utánok, hadd hozzam vissza őket.

Felült egy nagy gerebenre, egy seprűt a kezébe fogott, elkezdett vele
hadonázni, úgy ment mint a forgószél, vagy tán még annál is sebesebben.

Ráadó meg Anyicska ezalatt megint jó egérutat kaptak, mentek ők is amint
birtak, de mégis megint megközelítette őket a vén királyné, megint
megszólalt Anyicska:

– Jaj szivem Ráadó, most már az egész orczám ég, nézz hátra, mit látsz?

Nem látok egyebet, mint egy nagy szélmalom formát erre jőni nagy
sebességgel az égen.

– No az megint az anyám, most már olyan dühös, a milyen soha se’ volt
életében. Hanem szálljunk le hamar, én válok egy tóvá, te válj egy
ruczává, a tó kellő közepén állj meg, ki ne mozdulj onnan akármivel
csalogat, akármivel ijeszt.

Leszállottak megint, Anyicska tóvá változott, Ráadó ruczává; alig voltak
evvel meg, ott termett a vén királyné.

– Hej kutyák már kétszer rászedtetek, de nem szedtek többet rá, nem
szabadultok most meg, tudom azt az egyet.

Mindjárt sassá változott, elkezdett csapkodni Ráadóra, de sehogy se
tudta elkapni, mindig a viz alá bukott előle, azután vadászszá vált,
lövöldözött a ruczára, de a golyó elől is mindig lebukott, sehogy se
tudta meglőni. Megint feldühösödött hogy csak úgy tajtékzott a szája.

– Megálljatok! nem menekesztek most meg, ha ezer lelketek van is,
elveszítlek benneteket.

Evvel egy nagy gődénynyé változott, felszítta az egész tavat, felrepült
vele, mikor ment a levegőben, mintha csak egy rezidenczia ment volna,
olyan volt. Otthon aztán kiöntötte mind a vizet szerte-szélyel, hadd
igya fel a föld, hadd vesszen el közte Anyicska; maga is kiállott oda,
hol legtöbb volt a viz, hogy hallhassa, majd ha sir, jajgat, könyörög,
hogy gyönyörködhessék majd benne, avval az ördögöknek rég eladott
lelkével. De nem engedte meg az isten, hogy az ártatlan síránkozásának
örülhessen, mert mikor a vizet felszítta, Ráadó betakart egy-két
kanálnyit a szárnyával, a közt maradt Anyicska, igy hát akár egy
pocsolyából vitte volna a vizet haza, akár onnan. Mikor mind felszáradt
a viz, látta a vén királyné, hogy megint kárba veszett a fáradsága,
elkezdte a haját tépni, verte a fejét a falba, mint egy eszeveszett
őrült. Azután megnyergelt egy sárkányt, a kezébe kapott egy gereblyét;
eddig is sebesen ment, de az mind semmi volt ahoz, amint most neki
indult, utol is érte a két gyermeket, mindig közelebb – közelebb jutott
hozzájok, már olyan közel beérte őket, hogy a gereblyét is kinyujtotta
hogy majd beleakasztja az Anyicska hajába, de épen akkor kiértek a
Tündérország határán, benn voltak a Ráadó apja országában, ott pedig már
nem volt hatalma a vén királynénak. Mikor látta Anyicska, hogy tovább
nincs mitől félni, egy tanyaistálló mellett – ami ott volt a határnál –
megállott, nézett vissza az anyjára, ki még akkor is ott dühösködött,
ott káromkodott, mintha apját-anyját megölték volna; amint pedig
meglátta hogy megállott Anyicska, elfelejtette hogy kivül van a határon,
szaladt neki nagy dühösen. Anyicska hirtelen kis egérré változott,
bebútt a hidlás alá, Ráadó pedig rá se hederített, csak járkált az
istálló körül tovább, neki ugyan mindegy volt akár jött akár se, mert ha
Anyicskán – a lyányán – volt is egy kis hatalma, őrajta ugyan nem volt
egy szikra se’. A vénasszony amint látta, hogy Anyicska egérré lett,
hirtelen macskává változott, oda állt a repedés mellé, a min az egér
bebútt, várta hogy majd ha kijön, nyakon csípi. De Ráadó se hagyta abban
a dolgot, füttyentett egyet, oda szaladt hat-hét komondor, azokat
ráuszította a macskára, úgy megtépték, hogy bőr is alig maradt rajta.
Mikor aztán a vén királyné megint benn volt a maga határában, felemelte
a két kezét, megátkozta a gyermekeket nagy hangos szóval:

– No te kutya Anyicska fogjon meg benneteket az anyai átok, hogy ha
valaha csak egy napig, – csak egy óráig nem látjátok egymást, úgy
elfeledkezzék rólad Ráadó, mintha soha nem látott – de még hiredet se
hallotta volna.

Elszörnyűködött ezen az átkon a szegény Anyicska; ha ez megfogja, ha
elfelejti Ráadó, mit csinál ő idegen országban, ahol senkije, semmije,
még a betevő falatját se’ tudná megszerezni; de Ráadó vigasztalta:

– Ugyan szívem szép szerelme, hogy tudnálak én téged elfelejteni? hogy
felejthetném el azt a sok jót, a mit velem tettél, de hogy felejthetném
el magad szép személyét is?

Megvigasztalódott Anyicska, jó kedvvel indultak haza felé.

Mentek mendegéltek, egyszer aztán beértek abba a városba, ahol a Ráadó
apja lakott. Ott a város végén megfogta Ráadó az Anyicska kezét:

– No kedves Anyicskám én lelkemnek fele, itt vagyunk az apám városában,
nem is messze az apám palotájától; de most arra kérlek ne gyere fel
velem az apámhoz anyámhoz, ha egyszerre mennénk, vagy hinnék vagy se,
hogy a tündér király lyánya vagy, még valami rosz személynek,
szeretőmnek gondolnának; de igy majd magam felmegyek, elmondok mindent
az apámnak, akkor aztán érted jövünk minden háznépestől, haza viszünk
annak rendje módja szerint, ahogy a mennyasszonyt szokás. Addig maradj
itt a város végén, kiárendálok egy kis házat, egy kis kertet, fogadok
melléd egy szolgálót, megvárhatsz szépen. Mire azt gondolod, hogy tán
már oda értem, akkorra vissza is jövök.

Beleegyezett Anyicska, kiárendáltak egy kis házat, fogadtak egy
szolgálót, azután elbúcsúztak egymástól. Anyicskának eszébe jutott az
anyai átok:

– Siess én kedvesem – mondta Ráadónak – mert meg talál fogni az anyám
átka, hogy elfelejtesz, mintha soha hiremet se hallottad volna. De ha
elfelejtenél is, csak azt a gyürüt őrizd meg, amit a tónál adtam, mikor
legelőször láttuk egymást, én is megőrizem a mit tőled kaptam, arról
megismerjük egymást, akármikor találkozunk.

Ráadó csak nevette a dolgot:,,hogy felejthetné el gerlicze a párját,
legény a kedvesét? Nem eshetik az meg.’’

Még egyszer aztán megölelték, megcsókolták egymást, Anyicska bement a
kis árendált házba, Ráadó pedig az apja palotája felé indult. Beért a
szép királyi udvarba, elindult a sok grádicson felfelé, hanem a szíve
mindig jobban jobban elszorult, mintha valami nagy követ tettek volna
rá, mikor aztán belépett az apja szobájába, egyet kóválygott vele a
világ, avval elesett végig a ház földjén, mint egy darab fa. A király
azt gondolta, hogy csak a nagy öröm miatt szédült el, felélesztgette
lassanként. Mikor aztán egészen eszén volt, kérdezték tőle, hogy hogy
jött haza, de nem tudott róla egy árva szót se mondani, se Anyicska nem
jutott eszébe, hogy az hozta haza, hogy az mentette meg a haláltól, de
még az se hogy látta valaha, úgy megfogta a tündér királyné átka, hogy
se ott létéről, se elmeneteléről, se haza jöttéről egy kis szó nem sok,
de annyit se tudott mondani, csak azt tudta hogy nem kell neki többet
elhagyni az apját. A király aztán nem nagyon bánta, ha nem beszél is,
csakhogy otthon marad, nem megy vissza többet, csakhogy lesz kire hagyni
az országot, nem kell idegen kézbe adni. Mindjárt ki is hirdette
országszerte, hogy itthon van a fia, nagy dinom-dánomot csapott, két
nap, két éjjel boldog boldogtalan ingyen ehetett-ihatott a házánál, ami
szemének-szájának tetszett.

Szegény Anyicska pedig csak várta csak várta Ráadót, de biz az nem ment
felé se; eltelt két nap, eltelt három nap, de csak nem ment, negyedik
nap, aztán beküldte a szolgálóját a városba, hogy mi ujság van a királyi
palota körül, beszélnek-e a királyfiról, meg a mátkájáról? Bement a
szolgáló, de avval a hirrel jött vissza, hogy a királyfiról mindent
lehet hallani, de a mátkájáról senki se tud semmit, azt se tudják van-e,
nincs-e? Búsult szegény Anyicska, mindjárt tudta, hogy az anyja átka
fogta meg Ráadót; attól fogva minden nap beküldte a szolgálóját ujságot
hallani, de biz az soh’se hozott jobb hirt. Egyszer aztán avval ment
haza, hogy azt beszélik, hogy házasodik a királyfi, a szomszéd király
szép lyányát veszi el, az esküvő napja is ki van már tűzve, akkor majd
az országát is átadja az öreg király a fiatalnak, olyan lakodalmat
csapnak, hogy két ország lesz rá hiva. Sirt-rítt Anyicska, nem tudta
mitévő legyen, még csak a’ se volt, aki vigasztalta volna, vagy tanácsot
tudott volna neki adni. Egyszer valami jó gondolatja támadt, de nem
szólt róla senkinek, csakhogy attól kezdve mindig jobb kedve volt.

Mikor már hivogattak a királyi lakodalomra, egy levelet irt az öreg
királynak, a mibe azt irta meg, hogy itt s itt, ebbe s ebbe a részébe a
városnak, lakik egy fiatal lyány, ki messze földről szakadt ide, az igen
nagyon szeretné megnézni a király lakadalmát, mert még olyant soha se’
látott, azért ne sajnálja a király meghivatni, se’ nem eszik se’ nem
iszik, csak a sok úri népet, meg a szép menyasszonyt akarja megnézni. A
király mindjárt meghivatta, még pedig nem csak szélyelnézni, hanem
valóságos vendégnek, még meg is izente neki, hogy okvetetlen elmenjen.
Megörült Anyicska a meghivásnak, adott is a vőfélynek olyan pántlikát,
hogy a többi lyányé összevéve se’ ért felényit, amint pedig az elment,
mindjárt hozzá fogott a lakodalmi ruha csináláshoz, a mit magára akart
venni.

Mikor aztán eljött a lakodalom napja, felöltözött, de olyan ruhába, hogy
Tündérországban se igen látni párját sátoros ünnepkor se, csak elfogta a
cselédje szemefényét. Mire a királyi palotához ért, már ott ugyancsak
szólott a muzsika, úgy tánczoltak, majd leszakadt a ház, még a süketnek
is bokájába ment a szép muzsika.

Bement Anyicska a tánczolók közé, de mikor meglátták, mindenki megállott
a táncz kellős közepében, úgy bámult rá, mindenki kérdezgette, ki lehet?
ki lehet? de senki se tudott rá felelni. Az öreg király se tudta, hogy
ki lehet, se a felesége, ha magától a lyánytól kérdték, azt mondta, hogy
ő az az idegen, aki kérte a felséges királyt, hogy hivassa meg a
lakodalomra; de a nevét – hogy hogy hívják – ki nem lehetett belőle
venni. Maga Ráadó rajta-rajta felejtette sokszor a szemét, rémlett
előtte, mintha látta volna valahol, de nem tudta hogy hol. Ő is kérdezte
tőle, hogy ki? de ez azt felelte rá, hogy gondolkozzék rajta, találja
ki, sokszor beszéltek már egymással; hanem bizony Ráadó nem tudta
kitalálni, hiába törte az eszét.

Elkövetkezett a vacsora ideje. Amint vacsorálnak, felszólal egyszer
Anyicska.

– Felséges király, egy nagy kérésem volna nekem felségedhez: engedjék
meg nekem, hogy hadd ihassam a vőlegény poharából, a mi országunkban az
a szokás, hogy a legények a mennyasszony poharából isznak, a lyányok a
vőlegényéből, én hát az országunkbeli szokást itt is szeretném
megtartani.

A király szíves örömest megengedte neki, a vőlegény még maga töltött
neki a legdrágább borból, maga vitte hozzá, maga adta neki oda; elvette
Anyicska, felköszöntötte a fiatal házaspárt, azután ivott belőle. Mig
ivott, azt a gyürűt, amit a legelső találkozáskor a tónál kapott
Ráadótól, a szájából beleeresztette a pohárba, úgy adta vissza.

– No most megiszom a szerelmét – mondja Ráadó, avval felhajtotta a bort,
ami a poharában maradt; hát amint iszik, megcsördül valami a pohárban,
nézi mi az? hát egy gyürű, nézi jobban, megismeri, hogy az az ő gyürűje
volt hajdan, gondolkozik – gondolkozik, kinek adta ő ezt, hát egyszerre
eszébe jutott minden, kiejtette a poharat a kezéből, oda szaladt
Anyicskához, megölelte – megcsókolta:

– No szivemnek szép szerelme te vagy az én menyasszonyom, nem más, ásó
kapa választ el bennünket egymástól!

Azután elbeszélte az egész násznép előtt a dolgot, hányszor mentette
őtet meg Anyicska? hogy fogadtak egymásnak örök hűséget még tizenhárom
esztendős korukban; hogy átkozta meg őket a vén királyné? Elbeszélt
mindent, tőviről hegyire, nem hagyott el semmit. Erre aztán az egész
násznép, még maga a menyasszony is azt mondta, hogy ha szeretik egymást,
esküdjenek meg, olyan szép lyánynak, mint az első menyasszony, akad
legény akár minden ujjára száz.

Ráadó, meg Anyicska kétszer se mondatták maguknak, mindjárt minden
násznépestől mentek a templomba, megesküdtek. Azután még nagyobb
lakodalmat csaptak.

Mikor legjavában folyt a mulatság, hát ki lép be az ajtón? nem más, mint
az öreg tündér király. Elmondta, hogy megtudott mindent, mikor a
háborúból haza került, hogy milyen kegyetlen volt a vén királyné
hozzájok, mindjárt megharagudott, karóba huzatta, a két lyányát meg
apáczának adta, azok még fiatalok, holtokig csak leimádkozhatják majd
bűnöket. ,,Most pedig fiaim azért jöttem, hogy átadjam nektek minden
országomat, azután holtig nálatok maradjak.’’

Erre aztán még jobb kedvök kerekedett, még nagyobb lakodalmat csaptak,
ettek, ittak, mulatoztak, Duna, Tisza, Dráva, Száva mind ott voltak egy
szegletben, egy nagy zsákba betömve, én is ott voltam, ugráltam,
tánczoltam, a zab sarkantyúmmal a zsákot kirúgtam, mind kidőlt a sok
víz; te is ott voltál, majd a vizbe haltál, de én megkaptalak,
üstöködnél fogva ki is rántottalak. Ha ki nem rántottalak volna,
bizonyosan bele haltál volna.




Az ARANYHAJÚ HERCZEGKISASSZONY.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt,
volt is, nem is, de csak mégis megkellett annak esni, volt egy fiatal
herczeg, annak volt egy húga, de olyan szép, hogy szem nem látott, fül
nem hallott még olyat. A homlokán nap volt, a mellén hold, a két
orczáján meg két gyönyörű csillag, a szép aranyhaja a sarkát érte ha ki
volt bontva, mikor járkált, aranyfolyosó folyt utána, ha sírt, arany
könyű hullott a szeméből.

A herczeg sokszor óra-hosszat elgyönyörködött benne, hogy milyen szép;
ebből aztán az lett, hogy addig-addig gyönyörködött, mig bele nem
szeretett. Már pedig hiába szeretett bele, mert testvér testvért
csakugyan nem vehet el, igy hát a herczeg azt gondolta ki, hogy
lefestette magának egy nagy táblára, azt a nyakába akasztotta, elindult,
hogy addig megy, mig egy olyan szép lyányra nem akad, akkor aztán azt
elveszi feleségül, de mig nem talál, mindig bujdosik.

Ment aztán, mendegélt, hetedhét ország ellen, egyszer beért egy királyi
városba. Nagyon el volt fáradva, meglátott egy palota előtt egy kőpadot,
arra leült pihenni. Az a palota pedig a királyé volt, akkor is ott
nézett ki a király az ablakon, meglátta a szép képpel a herczeget, azt
gondolta, valami képáruló, gondolta, hogy megveszi tőle, leküldte érte
az inasát, felhivatta. Felment a herczeg; a király kérdezte tőle, hogy
miféle kép az? a herczeg elbeszélte, hogy az az ő testvérje, hogy most
azért vándorol, hogy annak párját találjon, de még eddig bizon hiába
esett minden fáradozása.

A király – aki még maga is csak legény volt, – amint meghallotta, hogy
van olyan élő teremtmény az ég alatt, mint az a kép, mindjárt
elhatározta, hogy ő azt veszi el, akár törik, akár szakad, ha fél
országába kerül is. Meg is mondta a herczegnek is, hogy mit határozott
magában, kérte mennyre-földre, hogy ne menjen most tovább, vezesse
vissza őtet a maga országába, azután majd elmehet – nem bánja –
feleséget keresni. Hajtott a herczeg a jó szóra, visszament a
királylyal. Mikor a palotájához értek, akkor is ott sétált a gyönyörű
kisasszony a kertben, az arany folyosó mindenütt folyt utána, a merre
járt. A király amint meglátta, még jobban beleszeretett, odament hozzá,
elmondta neki, hogy mi járatban van, elmondta, hogy még akkor
megszerette, mikor csak festve látta. A herczegkisasszony is nagyon
megszerette a szép királyfit, mert az is olyan szép volt, hogy
ritkitotta párját, rá is állott az ajánlatára, mindjárt gyürűt
váltottak; azután még egy darabig együtt mulattak, akkor a király
elbucsúzott, elment; marasztalta ugyan a herczeg is, a kisasszony meg
még jobban, de ő azt mondta, hogy már csak elmegy, elkészül a
lakodalomra, meg násznépet is hoz; ,,mert úgy már csak még se’
esküdhetünk össze, mint két sátoros czigány, hogy lakodalmunk se
legyen.’’

Elment hát a király haza, megtette a nagy készületeket a lakodalomra.
Volt neki egy vén boszorkány édesanyja, akiről mind a világ azt
tartotta, hogy minden éjjel a Szentgellért hegyére jár, de el is
lehetett hinni, mert olyan vén volt, hogy tán a mátra talyicskázását is
megérte, a mellett álnok, istentelen volt még a fiához is. Ez a gonosz
vén asszony mikor meghallotta, hogy a fia megházasodott, nagyon
megharagudott érte, mert volt neki egy szobalyánya, aki tudott rá
valamit, annak igérte meg, hogy ha el nem árulja elveteti fiával. Most
hát azon ijedt meg nagyon, hogy a szobalyány megharagszik, besúgja a
gonoszságát, akkor pedig vége neki, hanem mégis lekenyerezte a lyányt,
hogy ne szóljon senkinek, majd fordit ő egyet a dolgon.

Mikor aztán menni akart a fia a menyasszonyáért, mondta neki, hogy ő is
elmegy, majd a maga hintójában hozza haza. A király még megköszönte
neki, hogy öreg létére az ő kedvéért olyan nagy útra szánja a fejét, hej
pedig ha tudta volna, hogy mi szándékkal indul el az anyja, majd máskép
köszönte volna meg!

Elindultak hát szép békességben, el is értek a herczeg országába, ott a
fiatal pár megesküdött, olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra
szóllott. A királynak olyan jó kedve volt, hogy madarat lehetett volna
vele fogatni; a feleségét úgy szerette, hogy még a helyét is megfútta,
ahova leült.

Mikor vége volt a lakodalomnak, elindultak haza felé. A menyasszony a
vén királyné hintójában ült a vén királynéval meg a szobalyányával, a
herczeg, a király és a többi lakodalmas legények pedig a hintó körül
lovagoltak. Mikor már jó messze haladtak, egyszer visszakiáltott a
király a feleségének.

– Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!

Hallotta a szép menyasszony, hogy mondott valamit az ura, de nem
értette, hogy mit? kérdezi az anyóssától:

– Mit mondott az uram?

– Azt, hogy vágjuk le a hajadat tőből.

Kért, könyörgött szegény, hogy ne foszszák meg attól a szép hajától,
sirt, hogy csak úgy peregtek le az arany könyűk az arczán, de nem
használt semmit a vén gonosz királynénak, bizony levágta az.

Megint mentek egy darabig, megint eszébe jutott a királynak, hogy a
felesége vajjon nem hül-e meg? megint visszakiáltott:

– Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!

Megint nem értette a menyasszony, megint megkérdezte a napától.

– Hát most mit mondott az uram?

– Azt mondta, hogy vágjuk le a két kezed könyökig.

Sírt, rítt a szegény herczegkisasszony, könyörgött, hogy ne tegyék
nyomorékká, de nem használt semmit, levágták mind a két karját.

Megint mentek egy darabig; a király elkezdett beszélgetni az országos
dolgokról, abba nagyon belemerült, nem akarta félbe hagyni, hogy a
feleségéhez menjen, hej pedig ha csak sejtette volna is, hogy milyen
kegyetlenséget visznek rajta végbe, oda ment volna, ha az egész országa
égett volna is. De igy megint csak messziről kiáltott vissza:

– Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!

– Megint nem értette a menyasszony, megint a napától kérdezte:

– Hát most mit mondott az a kegyetlen ember?

– Azt, hogy ássuk ki mind a két szemed!

Már nem is tudta magát védelmezni, nem volt keze, csak könyörgött, hogy
ne foszszák meg a szeme világától is, olyan szépen rimánkodott, hogy még
a pogány is megszánta volna, csak az a pogánynál is pogányabb vén
asszony nem szánta meg, nem sajnálkozott rajta, kiásatta mind a két
szemét.

Mig a szemét ki nem ásták, legalább sírhatott a boldogtalan menyasszony,
sírt is annyit, hogy a hintó aljából marokkal lehetett szedni az arany
gyöngyöt, de hogy a szemét kiásták, még csak a se’ volt, amivel sírjon,
csak jajgatott nagy keservesen, hogy más embernek a szíve szakadt volna
meg rajta, de az a vén boszorkány tán még örült neki.

Egyszer, mikor egy nagy folyó vízen, egy hidon mentek keresztül, megint
hátra szólt a király.

– Jól betakaródz kincsem, szívemnek fele, magadra vigyázz, meg ne fázz,
mindjárt otthon leszünk már!

Megint nem értette, megint megkérdezte a napától:

– Hát most mit mondhatott még a király?

– Azt mondta, hogy lökjünk bele ebbe a vizbe.

A boldogtalan menyasszony még megörült neki, hiszen minek is már annak
az élet, a ki vak is, béna is, még koldulni se’ tud már az olyan! Csak
azon könyörgött még, hogy azt engedjék meg, hogy a bátyjától
búcsúzhasson el, de azt se engedték meg, hanem irgalom nélkül belelökték
a vizbe, ahol legmélyebb volt.

Akkor a vén égetnivaló a levágott arany hajat felrakta a szobalyány
fejére, mintha azé volna, a herczegkisasszony ruháját arra húzta rá, a
szép gyöngyöket, karpereczeket a karjára bidgyesztette; de hiába, rá
rakhatta volna arra a világ minden aranyját, ezüstjét, mégis csak csúnya
maradt volna az.

Mikor hazaértek, lepattant a király a lováról, szaladt, hogy a feleségét
le vegye a hintóból, hát amint meglátta, hogy mint megcsúnyult, hogy
csak a ruhája olyan, mint eddig volt, mintha csak pofon vágták volna,
úgy eloldalgott onnan. Leszállott aztán a menyasszony, megindult a
palota felé, hát nem folyt utána arany folyosó, csak olyan volt, mint
más közönséges asszony. Nagyon megharagudott ezen a király, elkezdte
szidni a herczeget, hogy őt bolonddá tették, hisz nem foly ez után arany
folyosó, nincs is nap a homlokán, hold a mellén, két csillag a két
orczáján, hisz csak olyan ez, mint más közönséges asszony, még azok közt
is a csunyák közül való. A herczeg hiába mondta, hogy az nem az ő
testvére, hogy a beszédje se’ olyan, hiába fogta kérdőre a vén királynét
is, az még neki állott feljebb, hogy hogy meri őt vádolni! A király meg
se’ hallott, se’ látott, mert hiába! csak úgy van az, akit az isten meg
akar verni, az eszét veszi el; az is vak volt – süket volt, mert nem
hallgatott a herczeg beszédjére, nem látta meg, hogy az nem az ő
menyasszonya, nem gondolta meg, hogy fonnyadt kórót is lehet a szép
virág helyére, szép pohárba tenni, csúnya r....óra is rá lehet a szép
menyasszony ruháját adni. Itt, hiába beszélt a herczeg, megfogták,
meglánczolták, levetették egy sötét tömlöcz fenekére, kigyók-békák közé,
hadd rothadjon ott, hadd egyék meg a csúszó-mászó férgek, a mért a
királyt úgy rá merte szedni.

Örült a vén királyné mikor a herczeget elhurczolták, mert igy nem
félhetett hogy kitudódjon a gonoszsága.,,A fiam meg – gondolta magában –
majd csak hozzá törődik a feleségéhez, soha se’ tudja meg, hogy e’ volt
a szobalyány.’’ Hej pedig a királynak nem kellett az uj feleség, se’
testének, se’ lelkének, vele élt ugyan, mert hitet mondott rá, azt pedig
nem akarta megszegni, de azért nem volt felesége, mert soha meg nem
csókolta, soha hozzá nem nyúlt, éjszaka is mindig kettőjök közé fektette
a kardját.

A nyomorékká lett herczegkisasszonyt pedig vitte a viz szép csendesen
lefelé. Egy öreg halász épen ottan körül halászgatott, egyszer érzi,
hogy valami nagyot ránt a hálóján, megörült neki, hogy valami nagy hal
akadt bele, húzza ki sebesen, hát egy emberformát lát benne, de vakon
is, bénán is. Jó szívű ember volt az öreg halász, megszánta a szegény
szerencsétlent, kihúzta a vizből, haza vitte a kunyhójába, vetett neki
fűből jó puha ágyat, addig élesztgette mindenféle módon, mig lassanként
életre jött, de még azután is soká beszélt félre, sírt, jajgatott,
könyörgött álmában a vén királynénak: ,,Jaj ne vágják le a karom… ne
szúrják ki a szemem… ártatlan vagyok én, nem tettem én semmi roszat!’’
Az öreg halász tán maga sem tudta volna megmondani, hogy mikor sírt
utoljára, de már erre úgy zokogott, mint a gyermek, biztatta a
herczegkisasszonyt, hogy ne féljen, nem bántja senki; addig addig
biztatgatta, mig utoljára eszére jött. Tudakolta hogy hol van, az öreg
halász megmondta neki, megigérte, hogy ezután ő lesz az ő ápolója; a
kisasszony elbeszélte az egész élete történetét, hogy ismerte meg a
király? hogy indultak útnak? hogy tették nyomorékká? hogy vetették a
vízbe? mindent, mindent a mi csak vele történt. Az öreg halász még
jobban megsajnálta, megigérte neki, hogy ha meggyógyul, haza viszi a
hazájába.

Ettől fogva aztán szorgalmasan ápolgatta a halász, éjjel-nappal mindig
mellette volt, de gyógyult is a herczegkisasszony szemlátomást, napról
napra mindig jobban lett. Már a haja is megnőtt jó nagyra, csak a keze
és a szeme nem gyógyult, hanem bizott a jó istenben, hogy majd csak
meggyógyítja azt is.

Egyszer beküldte az öreg halászt abba a városba – mert közel volt
hozzájok, – ahol a király lakott; hogy tudja meg, megházasodott-e a
király, és hogy mi történt a bátyjával? mert ő nem is gondolta, hogy a
vén királyné gonoszsága volt az, nem pedig a királyé. Elment az öreg
halász, megtudott mindent, a mi történt. Haza ment nagy búsan,
elbeszélte, hogy miket hallott, elmondta azt is, hogy a bátyja most is a
tömlöczben kínlódik. Elszomorodott nagyon a herczegkisasszony, sajnálta
a bátyját hogy ártatlanul szenved, de az öreg halász biztatta, hogy majd
jóra fordul e’ még, majd kiderít még az isten mindent.

Egyszer érezte a herczegkisasszony, hogy mozog valami a fejében, mondja
az öreg halásznak, hogy keressen benne, régen nem fűsülködött már. Nézi
a halász a fejét, hát talál négy kis aranybogarkát, megörült neki,
megfogta, kérdezte hogy mit csináljon vele? A herczegkisasszony mondta
neki, hogy vigye be a városba a királynéhoz, mutassa meg neki, de ha meg
akarja venni, semmiért másért oda ne adja, csak két kezet kérjen érte,
ha nem tudnak adni, hozza vissza. Bement a halász a városba, elment a
királyi palotába, felvezettette magát az öreg királynéhoz, megmutatta
neki a bogarakat, kinálta, hogy vegye meg.

– Hát mennyiért adná kend? – kérdi a királyné.

– Pénzért semennyiért felséges király asszony, hanem két asszonyi kézért
od’adom, azt kerítsen felséged.

Megharagudott a vén királyné, hogy mi bolond beszéd az? hol vegyen ő két
asszonyi kezet? magáét csak nem vághatja le! már majd kihajittatta a
halászt, hanem épen akkor ment be a fiatal királyné. Ez amint megtudta,
hogy miről van szó, mindjárt eszébe jutott, hogy a herczegkisasszony két
levágott keze ott hányódik-vetődik valahol a kamarában a lom közt;
mindjárt szaladt érte, megkereste, od’adta a halásznak.

Megörült neki az öreg halász, szaladt vele, amint csak birt haza; otthon
a herczegkisasszony még jobban megörült, mindjárt a maga helyére
illesztették mind a két kezet, megkenték valami forrasztó fűvel, úgy oda
ragadt, mintha soha se’ lett volna levágva.

Már a haja régen megnőtt neki, most már keze is volt, csak még a szeme
hibázott. Mióta a keze meggyógyult, már sokkal jobban volt dolga;
megmosdott, megfürdött, a gyönyörű aranyhaját megfűsülte, befonta, evvel
eltöltötte az időt. Egyszer, mikor fűsülködött, talált megint a fejében
hat kis arany bogarat. Megint beküldte a halásztól a királynénak, de
megmondta neki, hogy oda ne adja egyébért, csak két szemért, akármit
igérnek érte mást. Bement a halász a királyi udvarba, felment a vén
királynéhoz, hogy megint hozott hat kis arany bogarat, ha megvennék.

– Hát hogy adod? kérdezi a királyné.

– Pénzért semennyiért felséges király asszony, hanem két szemért, azt
kerítsen felséged.

Rá kiáltott a vén királyné.

– Tán megbolondultál, hogy mindég olyanokat kérsz, két kezet, két
szemet! másszor ha idejősz, ebrúdon vettetlek ki.

Megijedt az öreg halász, el akart menni, de épen az ajtóban találkozott
a fiatal királynéval, mindjárt megismerte a királyné:

– Mit hoztál öreg, tán megint bogarat?

– Azt biz én felséges királyné, de a miért adnám, nem ád érte a felséges
királyné, mert nem adom másért, csak két szemért.

Mindjárt eszébe jutott a királynénak a herczegkisasszony két kiásott
szeme, tudta, hogy annak meg kell lenni valahol a háznál, mindjárt el is
indult keresni, s csakugyan meg is találta a láda fiában. Vitte be nagy
örömmel, od’adta az öreg halásznak, mikor aztán elment, mondta nagy
nevetve a napának, hogy milyen jól jártak evvel a bolond emberrel, hogy
mindig olyan hasznavehetetlen dolgokat kér a kis arany bogarakért, nem
pedig valami drágaságot.

Az öreg halász pedig a két szemmel szaladt haza felé, mintha kergették
volna; amint haza ért, megkente mind a két szemet forrasztó fűvel,
beillesztette a helyére, úgy oda ragadt, mintha soha se lett volna
kivéve, csak úgy látott vele a herczegkisasszony. Ettől fogva még szebb
lett, mint azelőtt volt; gyakran kijárt a folyó partjára sétálni, amerre
járt, mindenütt arany folyó folyt utána, ha sírt aranykönyű hullott a
szeméből; a nap a homlokán – a hold a mellén – a két csillag a két
orczáján még szebben ragyogott, mint azelőtt.

De hiába volt meg a régi szépség, csak nem tudott annak a
herczegkisasszony örülni, ha eszébe jutott, hogy a bátyja ártatlanul
szenved, a gyilkosokkal, gyújtogatókkal egy tömlöczbe zárva. Egyszer
eszébe jutott, hogy meg kellene neki látogatni, legalább ha tudná, hogy
ő él, mindjárt enyhülne a szenvedése, kevesebb bánat feküdne egygyel a
lelkén. Megkérte hát az öreg halászt, hogy vezesse el őt ahoz a
tömlöczhöz, ahol a bátyja van, a halász szivesen megtette, elvezette.
Amint ott járkáltak a tömlöcz ablaka körül, lenézett a király a
palotájából, hát látja, hogy épen olyan lyány áldogál ott, mint a milyet
ő elvett: a homlokán nap van, a mellén hold, a két orczáján két gyönyörű
csillag, ha megy valamerre, arany folyó foly utána; mindjárt szaladt le
a király hozzá, hogy megtudja, valjon ki lehet? mert neki is épen ilyen
jegyese volt.

Amint meglátta a szép herczegkisasszony, hogy megy a király feléje,
megijedt nagyon, futásnak eredt, mert azt gondolta, hogy megint olyan
kegyetlenséget akar rajta elkövetni, de a király elkezdett neki
könyörögni.

– Várj meg szívem szép szerelme, ne szaladj tőlem, csak egy szóra, csak
egy szempillantásra várj meg, azután ha nem szeretsz, nem bánom ha itt
hagysz is, csak egy szót szólhassak hozzád, csak egyszer tekinthessek a
két szép szemed közé!

Olyan szépen beszélt a király, hogy hitt neki a herczegkisasszony, –
megvárta. A király megölelte, megcsókolta:

– Valld meg szivem szép szerelme, hogy te az én menyasszonyom voltál,
mert akárhogy mint szakitott el az isten tőlem, ismerlek, te nem lehetsz
más.

Jól is, rosszul is esett ez a beszéd a herczegkisasszonynak, jól azért,
mert szerette a királyt még akkor is, rosszul pedig azért, mert azt
gondolta, hogy csak tetteti magát. Szemére vetette neki a nagy
kegyetlenséget, amit rajta végbe vitetett, a király csak elbámult,
kérdte hogy miféle kegyetlenséget követtek el rajta? a herczegkisasszony
eleinte el se’ akarta beszélni, hogy csak ne tetesse magát, hiszen ő
parancsolt mindent, de a király esküdött mennyre, földre, hogy ő nem tud
semmiből semmit, hát csak elbeszélte, a mi vele történt.

A király mikor meghallotta, térdre esett, úgy kérte hogy engedjen meg
neki, hogy ő az egészről semmit se’ tudott, ő ártatlan, de majd
megtorolja a kegyetlenséget. A herczegkisasszony felemelte a földről,
össze-vissza ölelkeztek csókolóztak, a herczeget, mindjárt felhozták a
tömlöczből, úgy mentek együtt be a palotába.

A vén királynét, meg a szobalyányt befenekeltette a király egy tíz akós
hordóba, felvitette egy magos hegyre, onnan legördíttette, hogy mire
leértek, a csontjok is összetört,

Az öreg halászt magukhoz vették, holtig úri-módon tartották. Azután nagy
lakodalmat csaptak, a királynét megkoronázták, csudájára járt az egész
világ, olyan szép volt.

Lakodalom után a herczeg búcsút vett tőlük, hiába marasztották, elment,
hogy most már addig megy, mig olyan szép lyányt nem talál, mint a
testvére, ha pedig nem talál, kibújdosik a világból is.

A király pedig szép feleségével máig is boldogul él, ha meg nem halt.




AZ ŐZIKE.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenczián is túl volt, volt egy
özvegy ember, meg egy özvegy asszony. Az özvegy embernek volt egy kis
fia, meg egy kis lyánya; az özvegy asszonynak nem volt egy csepp
gyermeke se’. Egyszer hogy, hogy nem, rágondolta magát az özvegy ember,
elvette az özvegy asszonyt.

Egy darabig csak szépen bánt az asszony a gyermekekkel, hanem aztán
mindig ütötte verte őket, soha jó szemet se vetett rájok, utoljára még
azt se’ engedte meg nekik, hogy a házban háljanak, hanem a pitvarban
vetett nekik ágyat. A kis lyány már nagyobbacska is volt, okosabb is
volt, mint a kis fiu, sokat búsult rajta, hogy nekik milyen rosz sorsuk
van, sokszor fél éjszaka se tudott aludni a nagy bánat miatt. Egyszer is
amint egy éjszaka ott sirdogált az ágyában, hallja, hogy az apja, meg az
anyja beszélgetnek a házban. Oda hallgat, hát mit hall, mit nem, hallja
ám, hogy arra beszéli az anyja az apját, hogy hizlalják meg őket dióval,
ha aztán jól meghíznak, vágják le. Megijedt a kis lyány nagyon, de nem
szólt senkinek semmit.

Ez napságtól fogva jó dolguk volt a gyermekeknek, egész nap mindig
előttök állt a sok dió, akkor ették, mikor nekik tetszett, de még rájok
is parancsoltak, hogy vagy kell, vagy nem, mindig egyék; a mostohájok is
mindig édesgette, lelkemezte őket, csak hogy tejbe-vajba nem
fürösztötte. Már fogytán volt a dió, a mit elibök tettek; egyszer a kis
lyány megint nem aludt egy éjszaka, hát hallja, hogy mondja a mostohája
az apjának:

– No apjuk szép kövérek már a gyermekek, itt már az ideje, hogy megöljük
őket, holnap hát majd megfürösztöm mind a kettőt, holnapután aztán – úgy
is vasárnap lesz – megöljük, nagy dinomdánomot csapunk belőlök.

Ugy is lett. Szombaton este az asszony oda tette a sok vizet a tűzhöz,
hogy ha majd felforr megfüröszti őket benne. Hanem a kis lyány se
állhatta tovább, félre hítta a kis öcscsét, elmondott neki mindent. Csak
addig okoskodott, csak addig okoskodott a két kis gyermek, míg
kisütötték-főzték magukban, hogy még az nap megszöknek. De az anyjuk
mindig szemmel tartotta őket, hogy sehogy se tudtak elillanni. Mikor már
a vizet is kitöltötte az asszony a lugzóba, hogy majd megfüröszti már a
gyermekeket, a kis fiu csak elkapta a szappant, szaladt vele egyenesen
az utczára. Az asszony restelt utána menni, a kis lyánynak mondta, hogy
lóduljon, hozza vissza fülénél fogva. Nosza rajta! a kis lyány is
kiszaladt, utol érte az öcscsét, hej de nem vitte ám vissza, hanem
megfogták egymás kezét, úgy szaladtak. Mikorra a gonosz mostoha
észrevette, hegyen-völgyön túl voltak.

Amint mentek, mendegéltek világtalan világra, járatlan, járt utakon,
egyszer a kis fiu megszomjazott. Azt mondja a kis lyánynak:

– Jaj édes kis testvérem be ihatnám!

– Elég baj az édes kis testvérem, de majd csak találunk valahol egy kis
vizet, akkor aztán ihatsz.

Csak mentek, mendegéltek aztán tovább, egyszer előtaláltak egy
farkasnyomot tele vizzel. Nagyon megörült a kis fiu.

– Édes kis testvérem, iszom én ebből a vizből.

– Ne igyál édes kis testvérem, mert majd farkassá változol.

A kis fiu szót fogadott, nem ivott.

Megint mentek, mendegéltek, megint találtak egy rókanyomot, az is tele
volt vizzel. Megint megörült a kis fiu:

– Édes kis testvérem, iszom én ebből a vizből.

– Ne igyál édes kis testvérem, mert majd rókává változol.

Megint szót fogadott a kis fiu, megint nem ivott.

Megint mentek, mendegéltek tovább. Már a kis fiu olyan szomjas volt,
hogy alig tudott a lábán állani. Harmadszor is találtak egy kis
őznyomot, az is tele volt vizzel. Azt mondja a kis fiu:

– De iszen kedves kis néném, tovább már nem állhatom ki, már ebből
iszom.

– Ne igyál édes kis öcsém, mert majd őzikévé változol.

A kis fiu nem hallgatott rá, hiába kérte a nénje, ivott a vizből, menten
őzikévé változott. Sirtak-ríttak mind a ketten, hogy most már mit
csináljanak? de biz már azon nem lehetett segíteni.

A kis lyány aztán leszakította a kötője madzagát, abból csinált egy kis
pórázt, rákötötte az őzike szarvára, ugy vezette maga után. Igy
ballagtak aztán nagy búslakodva, egyszer rájok esteledett. Gondolkoztak,
hol feküdjenek le aludni, féltek nagyon az éjszakától, egyszer megláttak
egy boglya szénát, abba a kis lyány egy nagy lyukat vájt, oda búttak
mind a ketten. Még jóformán el se aludtak, hát egyszer csak kutya
csaholást hallanak. Nagyon megijedtek az isten-adták, úgy összebújtak
mint a szegény ember malaczai.

Hát épen egy király vadászgatott arra, annak a kutyája érezte meg az
őzike szagát, azért kerülgette a boglyát nagy ugatások közt. Oda ment a
király is megnézni, hogy mit ugat a kutya, de ő se’ látott semmit.,,Már
pedig – gondolta magában, – akárhogy mint, de itt valaminek lenni
kell.’’ Bekiált a lyukon:

– Ki van, mi van ebben a boglyában?

Nem szóltak a gyermekek, mert nagyon meg voltak ijedve. Megint
bekiáltott a király:

– Ki van, mi van ebben a boglyában?

Megint nem szólt senki. De már ekkor mérges lett a király:

– Ki van, mi van ebben a boglyában? szóljon, mert mindjárt belövök.

Erre aztán nagyon megijedt a kis lyány, kibútt a boglyából, húzta maga
után a kis őzikét is. A király kikérdezte, hogy hogy került, mint került
oda? A kis lyány elmondta az egész élete történetét, hogy akarták őket
megölni; hogy szöktek el; hogy változott a kis öcscse őzikévé? A
királynak nagyon megtetszett a kis lyány, haza vitte a kis őzikével
együtt, ráparancsolt az egész háza népére, hogy jól bánjanak velök.

Fel is nevekedett a kis lyány gyönyörűségesen, olyan szép hajadon lett
belőle, hogy öreg ember szeme is megállott rajta; a kis őzike pedig
mindig ott setlenkedett körülötte.

Egyszer – hogy történt, hogy nem, nem tudom megmondani – beleszeretett a
király a lyányba, el is vette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak,
Henczidától Bonczidáig folyt a sárga lé. Mikor legjavában foly a
lakodalom, jön egy idegen ember, hoz egy nagy pecsétes irást, a mibe azt
irta a szomszéd király, hogy neki most hadakozhatnékja van, azért álljon
ki a síkra, ha van lelke. Mit volt mit tenni, elbúcsúztak egymástól nagy
sírások, rívások közt, elindult a király a háborúba.

Volt neki egy régi öreg gazdasszonya, arra bizta rá a feleségét, hogy
vigyázzon rá, mig ő oda lesz. Hej pedig inkább bizhatott volna farkasra
bárányt, verébre búzát, hogy őrizze meg, mint erre a vén boszorkányra a
feleségét, aki megfojtotta volna a menyasszonyt egy kanál vizben, úgy
haragudott rá. Azért haragudott pedig a vén csoroszlya, mert neki is
volt egy ragyavert pofájú lyánya, azt akarta elvetetni a királylyal.
Örült a vén asszony, mikor rábizta a király, gondolta magában hogy majd
elteszi ő ezt láb alól.

Jó idő mulva a király elmenetele után, egy aranyhajú gyermekkel áldotta
meg az isten a királynét, azért még jobban irigykedett rá a gazdasszony.

Egyszer egy szép reggel kimentek ketten, a királyné meg a gazdasszony a
kertbe sétálni. Volt ott egy szép halastó, tele volt mindenféle arany
ezüst hallal. A királyné amint ott nézegeti, amint ott nézegeti a szép
kis halakat, egyszer megkapta hátulról a gazdasszony, bele lökte a
vízbe. A királyné elmerült, de nem fulladt bele, hanem egy szép arany
kacsává változott, de ezt a gazdasszony nem vette észre, azt gondolta,
bele fúlt, visszament a palotába, mint a kinek jó rendben van a szénája.

Eközben bevégezte a király a háborút, megverte az ellenséget, haza ment
nagy diadallal. A gazdasszony elébe ment nagy sírva, ríva, elmondta
neki, hogy az őzike épen most lökte bele a királynét a halastóba, –
olyan folyvást hazudott, mintha irásból olvasta volna – még azt is
elmondta, hogy hogy történt, mint történt. A király nagy búbánatba
esett, az őzikére pedig úgy megharagudott, hogy kiadta a parancsot, hogy
jövő vasárnapra meg kell ölni.

A szép királynénak pedig – aki arany kacsa képében uszkált a tóban –
sehogy se’ volt nyugta; mindig a kis fiu után ísett-vísett a lelke. Be
is lopódzott egyszer a palotába, szépen megfürösztötte, bepólyálgatta a
kis fiát, lefektette a bölcsőbe; azután odament az urához, azt végig
végig siratta, de azt sirathatta, a nem ébredt fel, mert a gazdasszony
álomport tett az ételébe. Legutoljára a kis öcscse, a kis őzike
vaczkához ment:

– Élsz-e még kis öcsém?

– Élek bizony kis néném, arany kés torkomnak, arany bödöncze véremnek,
maholnap megöl a király gazdasszonya.

Második este megint csak elment a királyné arany kacsa képében.
Megfürösztötte a kis fiát, végig-végig siratta az urát, de a’ megint nem
ébredt fel, mert a gazdasszony megint álomport tett az ételébe.
Legutoljára megint a kis öcscse, a kis őzike vaczkához ment.

– Élsz-e még kis öcsém?

– Élek bizony kis néném, arany kés torkomnak, arany bödöncze véremnek,
maholnap megöl a király gazdasszonya.

Harmadnap vasárnap volt, meg akarták ölni a kis őzikét, már köszörülték
is neki a kést, akkor azt a grácziát kérte magának a királytól, hogy
hallgassa ki őt négy szem közt. A király megtette a kivánságát,
bevezette a maga szobájába; ott a kis őzike azt kérdte tőle, hogy nem
vett-e az éjjel valamit észre, hogy valaki járt körülötte, mert ez s ez
volt itt. A király nagyon megörült neki, csak azon csodálkozott hogy nem
ébredt fel, mikor ő olyan ébren alszik.

– Jaj felséges király – felelt az őzike – azért nem ébredt fel felséged,
mert a gazdasszony minden éjjel álomport tesz az ételébe, mert tudja,
hogy ide jár a nénikém arany kacsa képébe.

A király mindjárt megkegyelmezett az őzikének, azután behítta a
kocsisát:

– No Pista, te nekem mindig hű szolgám voltál, megtennél-e kedvemért
egyet?

– Meg én felséges király gazdám. Hát mi lenne az?

– Csak az, hogy mikor behozzák a vacsorát, rántsd le az abroszt, ezért
meglehet, a képedre mászik a gazdasszony, de te, avval ne gondolj.

Megigérte a kocsis, de meg is tette. Mikor fel volt terítve minden, csak
ember kellett volna hozzá, aki meg egye, Pista se kérd, se hall, neki
megy az asztalnak, mint a kinek elment a sütni valója, – lerántja az
abroszt ételestül, mindenestül. A gazdasszony imhogy ki nem csikarta a
két szemét, ugy neki ment, de Pista avval nem gondolt.

No ez eddig meg volt. Amint aztán kitakarodott a gazdasszony a szobából,
meghagyta a király a kocsisnak, hogy maradjon bent nála, fedje be a
gyertyát egy kaptárral (méhkas), ha majd aztán ő elkiáltja magát, kapja
le róla hirtelen, addig pedig olyan csendesen viselje magát, mintha
meghalt volna, akármit hall, lát, meg ne mozduljon. Evvel a király
lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék.

Egyszer szép csendesen megnyilt az ablak, berepült rajta az arany kacsa,
gyönyörű szép királynévá változott, még százszor szebbé, mint azelőtt
volt, megfürösztötte a kis fiát, bepólyálta, lefektette; azután oda ment
az urához, hogy majd végig, végig siratja, de a király se volt rest,
kiugrott az ágyból, magához ölelte, megcsókolta. Pista is hirtelen
lekapta a kaptárt a gyertyáról, mindjárt világos lett, többet nem volt
menekvése a szép királynénak.

Másnap nagy lakodalmat csaptak, hét nap hét éjjel mindig járták azt a
hires tyúkverő kállai kettőst.

A vén gazdasszonyt pedig négy felé vágatta a király, kiszegeztette a
város négy sarkára.

A kis őzike baját is annyira szívére vette a király, hogy összegyűjtette
a világ valamennyi orvosát, doktorát, azok aztán addig addig
mesterkedtek, mig utoljára aztán csakugyan átváltoztatták olyan szép
legénynyé, hogy keresni kellett párját.




A VERES TEHÉN.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király meg egy királyné.
Volt nekik egy igen szép kis fiok, Ferkónak hitták, ez annyira szerette
az anyját, hogy mindig utána ment, akár hova ment az anyja, úgy annyira,
hogy néha maga a királyné is megsokalta ezt a nagy szeretetet, rá rá
kiáltott, hogy:,,Mit csikókodol mindég utánam?’’ de ez se’ használt
semmit, Ferkó megfogta az anyja ruháját, el nem eresztette volna tán ha
agyonütötték volna is. Egyszer beteg lett a királyné, Ferkó mindig ott
virasztott az ágya mellett, el nem lehetett onnan vinni se’ szép szóval,
se’ fenyegetéssel, mikor pedig meghalt az anyja, a házban is alig tudták
megtartani, mindég arra ment volna, a merre az anyját temették.

Volt abban a városban egy özvegy asszony, annak volt három lyánya, ezek
mindég csalogatták Ferkót magukhoz, addig addig csalogatták, hogy Ferkó
megszerette őket, addig kérte az apját, hogy vegye el az özvegy
asszonyt, hogy a király utoljára rá lett, elvette. Hej szegény kis Ferkó
nem is gondolta volna, hogy az ő jó állapotja olyan hirtelen roszra
fordul; mert alig hogy haza vitték a mostoháját, mindjárt máskép bánt
vele, addig mindig tömte bele a legjobb ételeket, azután meg a korpa
kenyeret is darabonként kéztől adta neki; a maga lyányait tejbe-vajba
fürösztötte, még a szélre se’ eresztette ki soha, szegény Ferkót meg
kicsapta a cselédek közé, mindég ott lakott. A király az ország dolgával
volt elfoglalva, nem igen gondolt rá, hogy mivel tartják a fiát, mit
adnak neki enni? hej pedig ha tudta volna, hogy a felesége mindég azon
mesterkedik, hogy mi módon veszithetné el Ferkót, hogy az ország az ő
lyányaira maradjon, – majd máskép vette volna ő is a dolgot!

Itt – lelkemadta – meg se’ gondolnák kelmetek, mi történt a dologból?
Egy reggel bement a király udvarába egy szép veres tehén, ment egyenesen
az istállóba, mint a ki tudja a járást, megállott a jászol előtt,
csakhogy maga magának a szarvára nem kötötte a kötelet! A mindenesnek
csak elállt szeme-szája, hogy miféle Isten csudája tehén az; mit keres
az ott? szaladt egyenesen a királyhoz, elmondta neki a dolgot. A király
is megörült a mint meghallotta, mert már a felesége három nap óta azért
nyelvelt rá, hogy kevés a fejős tehén; megparancsolta hogy kössék a
többi tehén közé, ha nem akad gazdája, jó lesz ez is fejős tehénnek.
Bekötötték hát az istállóba, pedig ez a tehén nem volt más, mint a
meghalt első királyné, a Ferkó édes anyja, a ki azért ment veres tehén
képében a királyi udvarba, hogy a fiát táplálja, mert látta hogy milyen
roszul bánnak vele. Már egynéhány napig ott volt, de még se’ segíthetett
a fián, mert az felé se’ ment az istállónak; hanem tán egy hét mulva oda
ment be egy délben, a maga ebédjét, a darab korpa kenyeret megenni. Az
istállóban épen senki se’ volt, a kis Ferkó amint észrevette, hogy senki
se látja, elkezdett sírni, de oly keservesen, hogy az ellenség szíve is
megesett volna rajta. A veres tehén a mint meglátta, mindjárt magához
szóllította:

– Édes fiam – mondja neki – én vagyok a te édes anyád, azért jöttem ide
veres tehén képében hogy téged tápláljalak, mert láttam, hogy milyen
rosszul bánnak veled. Ezután hát soha se’ edd meg azt a rossz kenyeret,
hanem add oda a kutyának, magad meg ha megéhezel, csak gyere ide, majd
jóltartalak én.

Erre a szóra megfogta a jobb szarvát, lecsavarta, olyan teritett asztal
termett oda, hogy a királyi palotában se’ volt párja soha. Ferkó
istenesen jóllakott, azután kiment, de az anyja erősen ráparancsolt,
hogy el ne mondja senkinek a dolgot, mert akkor akár mi úton-módon, de
elveszítik mind a kettőjöket. Nem is szólt Ferkó senkinek, de az
napságtól fogva olyan piros pozsgás fiu vált belőle, hogy párját kellett
keresni.

A királyné sehogy se’ tudta elgondolni, hogy mi dolog az, hogy Ferkó
olyan egészséges, pedig egyebet se’ kap, mint korpa kenyeret, az ő
lyányai mindig pecsenyével, kalácscsal élnek, még is csunyább szinben
vannak. A lyányaitól is kérdezte, hogy nem tudják-e ennek az okát? de
azok se’ tudták. Amint ott tanakodtak rajta, megint megy be Ferkó, hogy
adjanak neki kenyeret, mert ehetnék; oda adnak neki egy darabot, Ferkó
szalad vele egyenesen az istállóba. Azt mondja a királyné a legkisebb
lyányának:

– Eredj lyányom nézd meg, hova teszi az a kölök azt a sok kenyeret?

Ennek a lyánynak, a kinek azt mondta, csak egy szeme volt a homloka
közepén, mert (azt még el is feledtem mondani) ez a három lyány olyan
csodálatos teremtése volt az istennek, hogy a legkisebbnek egy szeme
volt, a középsőnek kettő, a legnagyobbnak három.

Most hát az egyszemű ment le meglesni Ferkót, elment az istállóig,
megállott az ajtajában; a mint a veres tehén meglátta rákiáltott:

– Gyere ide te kutyának a lyánya, hadd tartsalak jól, de elébb hunyd be
a szemed, majd ha kérdik oda bent, hogy ki ád Ferkónak enni, meg ne
mondd, mert halálnak-halálával halsz meg, úgy se’ tudnál semmi bizonyost
mondani, mert be volt hunyva a szemed, nem láttál semmit.

Jóllakott a lyány, hogy alig birt mozogni, azután felment az anyjához.
Kérdezték tőle, hogy mit látott, de nem merte megmondani, csak azt
mondta, hogy maga eszi meg Ferkó a kenyeret, leűl a jászol mellé, úgy
eszi, hogy majd megfúlad tőlle.

Azt mondja a királyné a középső lyányának, a kinek két szeme volt:

– Eredj le te lyányom, több szemed van, hátha többet látnál.

Lement a középső lyány is, ez is megállott az istálló ajtóban, ezt is
behítta a veres tehén: ,,Gyere be te kutyának a lyánya, hadd tartsalak
jól téged is, de előbb behunyd a szemed, hogy semmit se láss, ha pedig
odabent valamit meg mersz mondani, halálnak-halálával halsz meg, úgy se’
tudsz semmi bizonyost, nem látsz semmit.’’

Tele ette magát ez a lyány is, hogy majd kipukkadt, azután felment, de
odafent ez se’ mert mást mondani, csak azt mondta, hogy maga Ferkó eszi
meg mind azt a kenyeret. Megszóllal erre a legöregebb lyány, a kinek
három szeme volt:

– Édes anyám, majd lemegyek én, nekem három szemem van, jobban
észreveszek akármit.

Az anyja azt mondta rá, hogy nem bánja, ha le megy is, lement hát a
lyány. Megállt az istálló ajtóban, a veres tehén behívta ezt is:

– Gyere be te kutyának a lyánya, hadd tartsalak jól téged is, de először
hunyd be a szemed.

A lyány behunyta a két szemét, de a harmadikat, amely a tarkóján volt,
nyitva hagyta. Oda áll a veres tehén mellé, hát látja, hogy lecsavarja a
jobb szarvát, mindjárt olyan terített asztal kerekedik oda, hogy nem
volt párja széles e’ világon. Jól lakott a lyány, mikor fel akart menni,
erre is ráparancsolt a veres tehén, hogy meg ne merjen oda bent mondani
semmit, de hiába volt az erős parancs, mert a lyány, hogy mindent
látott, alig várta, hogy fölérjen a palotába, mindjárt elmondta az
anyjának töviről-hegyire a dolgot.

– Jaj édes anyám nem csuda, hogy Ferkó olyan egészséges, olyan ételekkel
italokkal él az, a miknek mi még hirét se’ hallottuk, csak a jobb
szarvát csavarja le az a veres tehén, – a ki pedig nem is tehén, hanem a
Ferkó édesanyja, az első királyné, – mindjárt olyan terített asztal
terem a jászol elébe, a milyet még soha se’ látott édes anyám, Ferkó
csak úgy turkál a sok drága ételek közt; hanem már most azon
gondolkozzunk, hogy hogy veszítsük el azt a veres tehenet, mert ha azt
meg nem öletjük, a nyakunkra neveli ezt a kölköt.

Megijedt a királyné, a mint ezt meghallotta, gondolkozóba esett, hogy
miképen kellene elveszítni a veres tehenet, azt tudta, hogy az urának
nagyon kedves állatja, nem egy könnyen lesz rá hogy levágják, addig
gondolkozott, mig kitalálta avval a furfangos eszivel.

– No lyányom – mondta a legnagyobb lyányának – úgy gondoltam ki a
dolgot, hogy én most nehéz betegnek tettetem magam, majd ha az uram haza
jön a háborúból (mert épen háborúban volt a király) majd próbál
meggyógyittatni, de én addig fel nem kelek az ágyból, mig a veres tehén
szívéből nem ehetem.

Mikor azt beszélte a királyné, a kis Ferkó épen ott hallgatódzott a
kulcslyukon, leszaladt nagy ríva a veres tehénhez:,,Jaj édes anyám, ezt
meg ezt beszélik odafent.’’ Feleli rá az anyja:,,Soha se sírj azon édes
fiam, jó az isten jót ád, majd gondodat viseli, de nem is hagyom én
magam levágni, hanem tudod, úgy tégy, hogy mikor ide hívják a mészárost,
hogy engem levágjon, kérd az apádat menyre-földre, hogy engedje meg,
hogy te vágj le, ha nem akarja megengedni, én nem hagyom megfogni magam,
úgy aztán majd csak megengedi, akkor te gyere mellém, emeld fel a
taglót, de ne üss rám, hanem hajítsd el messzire, magad meg pattanj fel
a hátamra, úgy elviszlek én, hogy soha se’ látnak többet ezek a
kutyák.’’

Csakugyan úgy történt a dolog, amint előre kicsinálták. Hazajött a
király a háborúból, nagy betegen találta a feleségét, megijedt szörnyen,
hogy már ez is meghal, mindjárt összehivatta az ország minden doktorát,
borbélyát, bába asszonyát, minden kuruzsló öreg asszonyt, minden hetedik
gyermeket, ha hogy tudnának rajta segíteni. Gyógyitották volna is ezek a
királynét mindenféle orvossággal, de nem lett semmi láttatja.

Egy reggel behivatja a királyné az urát magához:

– Hej kedves uram – mondja neki – megálmodtam ám az éjszaka, hogy mitől
gyógyulnék meg, de meg se’ merem mondani, mert tudom, úgy se engeded
megtenni, pedig ha abból nem ehetem, harmadnapra meghalok.

– De hogy nem engedem meg kedves feleségem, a mi csak hatalmamban áll,
mindent megteszek, csak te meggyógyulj. Mi lenne hát az, a mi
javulásodra szolgálna?

– Nem más, mint a veres tehénnek a szíve, ha abból csak egy falatot
ehetném, mindjárt meggyógyulnék.

– Oh ha csak az a baj, mindjárt levágatom azt a veres tehenet, délre el
is lesz készítve a szíve, biz ennek kár is volt olyan nagy feneket
keríteni.

El is küldött a király mindjárt mészárosokért. Oda mentek a mészárosok,
kivezették a tehenet az udvarra, amint kiértek, elszabadult a tehén,
sehogy se tudták megfogni, szaladgált, öklelődzött, meg nem állott egy
szempillantásra se’. A kis Ferkó odament az apjához, elkezdte kérni,
hogy adassa oda neki a taglót, majd meglátják, neki megáll; a király
eleinte rá se’ hederített, hogy mit beszél a fia, de hogy látta, hogy a
vágólegények sehogy se’ birnak a tehénnel, oda szólt nekik:

– Ugyan adjátok oda azt a taglót ennek a gyermeknek, hadd lássuk mire
megy vele.

A kezébe veszi Ferkó a taglót, közeledik a tehénhez, hát úgy megáll,
mint egy tőke, meg se’ mozdul; elbámult mindenki, hogy mi lesz már
ebből? Ferkó egészen mellé ment a tehénnek, felemelte a taglót, már csak
várták, hogy hogy üti le a tehenet, hát hirtelen elhajította a taglót,
felpattant a veres tehén hátára, úgy elnyargalt rajta, hogy soha se’
látták többet. Hiába nyargaltak utána lóhátas emberek, még csak nyomába
se’ hághattak.

Ettől az órától kezdve mindenben szerencsétlen lett a király, a
regementjét megverték, elpusztították, gulyája, ménese mind eldöglött, a
mije csak volt, mindenének vége lett, az asszony is pusztította, a három
eladó lyány is prédálta, egy szóval mikor a kis Ferkó elment a királyi
háztól, az isten áldása is ott hagyta, földönfutóvá lett a király is, a
királyné is a lyányaival együtt.

A veres tehén pedig ment, mendegélt hetedhét ország ellen a kis
Ferkóval, mindaddig ment, mig a király országából ki nem ért, ott aztán
megállott, leszállitotta Ferkót a hátáról.

– No fiam, – mondta neki – te maradj itt, én elmegyek egy kicsit
legelni, mert éhes vagyok, ha addig keres valaki, mondjad neki, hogy
elmentem zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni, ha pedig valami
bajod lenne, nesze itt van ez a síp, ezt fúdd meg, mindjárt itt termek.

Elment a veres tehén, de alig hogy elment, mindjárt ott termett Ferkó
mellett egy nagy farkas:

– No te kutya, hol van az a k.... anyád?

– Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

– No ha haza jön, mondd meg neki, hogy holnap én velem a rézhídra jőjjön
viaskodni.

Mihelyt elment a farkas, mindjárt megfútta Ferkó a sípot, ott termett az
anyja:

– No fiam mi bajod?

– Hát itt volt egy nagy farkas, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap
ővele a rézhídra menjen kend viaskodni.

– Hadd beszéljen, rá se’ hallgatok, hanem még egy kicsit elmegyek
legelni, mert még nem laktam jól.

Alig ment el, megint ott termett egy nagy medve:

– No te kutya, hol van az a k.... anyád?

– Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

– No ha haza jön, mondd meg neki, hogy holnap én velem az ezüsthídra
jöjjön viaskodni.

Megint megfútta Ferkó a sípot, ott termett az anyja:

– No fiam mi bajod van megint?

– Hát itt volt egy nagy medve, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap
ővele az ezüst hídra menjen kend viaskodni.

– No fiam csak ennél nagyobb bajt ne adjon az Isten soha, akkor még jó
lesz. Hanem még egy kicsit elmegyek, mert még se’ laktam jól.

Alig hogy elment, ott termett egy nagy dühös oroszlán.

– No te kutya, k....nak a fattya, hol van az a csatrangos anyád?

– Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

– No ha haza jön, mondd meg neki, hogy itt voltam, de most ha ezer lelke
van is, meg kell neki halni, holnap én velem az aranyhídra jőjjön
viaskodni.

Megfújja Ferkó a sípot, ott terem a veres tehén nagy sárosan, elfáradva:

– No fiam megint baj van?

– Baj bizony édes anyám, itt volt egy nagy dühös oroszlán, azt mondta,
hogy holnap ővele az aranyhídra menjen kend viaskodni.

– No fiam ha az is ellenem van, akkor meg kell halnom, mert avval a
dühös állattal nem birok, de majd ha kimegyünk holnap az aranyhídhoz
gyere ki te is, állj meg a híd mellett, mikor majd én látom, hogy
csakugyan felül kerekedik az oroszlán, elhajitom a jobb szarvam, te azt
kapd föl, szaladj el vele, de bele ne nézz, mig valami nagy várost nem
érsz, ott aztán bele nézhetsz, majd meglátod mi lesz belőle!

Másnap elbucsúztak egymástól, kimentek nagy szomorúan az arany hidhoz,
már akkor ott várta őket az oroszlán, összecsaptak a veres tehénnel,
sokáig viaskodtak, utoljára is az oroszlán kerekedett felül, akkor a
veres tehén elhajította a jobb szarvát, Ferkó felkapta, szaladt vele,
mig egy város alá nem ért, ott bele nézett, hát – hiszik nem hiszik
kendtek – olyan nagy juhnyáj jött ki belőle, hogy nem látszott
széle-hossza. No’iszen meggyűlt vele szegény Ferkónak a baja, nem tudta,
hogy mit csináljon avval a sok juhval, maga nem tudott velök bánni,
juhásza meg nem volt. Amint igy töprenkedik, oda megy hozzá egy nagy
kutya, azt mondja neki.

– Látom gazduramnak nincs juhásza, fogadjon meg engem, majd megőrzöm én
a nyáját.

– Nem bánom – feleli Ferkó – hát mit kérnél?

– Ha megengedné gazd’uram, hogy hat juhát megegyem, akkor beszegődném.

– No nem bánom, hanem aztán hűségesen szolgálj.

Hozzá fogott a kutya az evéshez, de mikor a hatodikat ette volna,
kipukkant; megint juhász nélkül maradt Ferkó. Különben is nagyon szomorú
volt szegény, hogy igy magában maradt, senkije sincs a kerek ég alatt,
e’ meg még jobban elvette a kedvét. A mint ott búslakodik, odamegy hozzá
egy farkas.

– Ejnye de szomorú gazd’uram, mondja neki.

– Bizony hé nem is lesz nekem jó kedvem ebbe’ az életbe’ se’ soha, látod
most sincs juhászom, a kire ezt a nyájat bizhatnám.

– A’ bizony nagy baj, hanem tudja mit, gazd’uram? gondoltam én egyet:
azt mondja kend, hogy soha se’ lesz többet jó kedve, én hát beszegődöm
juhásznak, meg is őrzöm a nyáját hűségesen, ha megigéri kend, hogy
mihelyt legelőször jó kedve lesz, nekem adja a fejét.

– Itt a kezem – felelt rá Ferkó, mert maga is azt gondolta, hogy neki
már nem is lehet soha többet jó kedve.

Attól az órától fogva a farkas őrizte a nyájat hűségesen, mert úgy
gondolkozott, hogy majd csak lesz egyszer a gazdájának jó kedve, akkor
aztán megeszi, a nyáj is őrá marad; Ferkó pedig eladott egy jó csomó
juhot, az árából nagy palotát csináltatott, élt a nagy uraságban.

Lakott abban a városban egy igen gazdag király, nem volt neki több
gyermeke, csak egyetlen egy gyönyörűséges szép lyánya. Ez a király
egyszer nagy bált adott, Ferkót is meghívta bele. El is ment Ferkó:
csináltatott magának egy öltöző aranypaszomántos ruhát, azt magára
vette, úgy ment el. Mikor belépett az ajtón, mindenki rábámult, a sok
herczegkisasszony mind azt suttogta egymásnak, hogy még ilyen szép
legényt nem látott; de Ferkó rájok se nézett, hanem ment egyenesen a
királykisasszonyhoz, tánczba húzta, táncz után meg beszédbe eredt vele.
Elmondta neki az egész élete történetét, hogy ő is királyfi, meg
mindent, a mi csak vele történt, s úgy annyira beleszerettek egymásba
még akkor este, hogy felfogadták, hogy soha többet el nem hagyják
egymást.

Másnap meg is kérte Ferkó a királytól a lyányát, az beleegyezett,
megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak. Hanem mikor legjobban mulatnak,
betoppan a farkas, mondja, hogy ő a vőlegény fejéért jött, akkor jutott
Ferkónak eszébe a fogadása, nagyon megijedt ő is, a menyasszonya is,
szaladtak nagy ijedten a királyi apjokhoz, elmondták neki a dolgot. A
király nagyot nevetett rajta:

– No csak maradjatok itt, majd kifizetem én farkas uramat; avval kiment,
volt neki kilencz nagy komondora, azoknak oda adott kilencz búza
kenyeret, mikor megették, ráuszította őket a farkasra, úgy széttépték,
mint a semmit.

Akkor megint nagy lakodalmat csaptak, még most is élnek, ha meg nem
haltak.




A TÜNDERKISASSZONY ÉS A CZIGÁNYLYÁNY.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy fiatal királyfi. Ez a
királyfi egyszer kiment az erdőre vadászni; amint ott vadászgatott, arra
ment egy öreg asszony a kútra, három korsó volt a karján. A királyfi
amint meglátta, mért mért nem, elkezdett felé hajigálni, hogy majd
eltöri a korsóját.

– Ne hajigáljon a felséges királyfi – mondja neki az öreg asszony – mert
ha eltöri a korsómat, majd meglássa ebből az erdőből vesz feleséget.

A királyfi rá se hallgatott, csak hajigált; megint mondja neki az öreg
asszony:

– Ne hajigáljon a felséges királyfi, mert ha eltöri a korsómat, majd
meglássa ebből az erdőből vesz feleséget.

De a királyfi csak tovább hajigált, egyszer aztán úgy oda talált vágni
egy darab követ, hogy eltört mind a három korsó.

– No felséges királyfi – mondja az öreg asszony – most már majd
meglássa, ebbe az erdőbe házasodik, ebből vesz feleséget.

A királyfi csak nevette, gondolta magában, hogy mi bolond beszéd az már,
hogy ő ebbe az erdőbe házasodik, ha csak valami medvét, vagy farkast nem
vesz el.

Ment aztán az erdőbe beljebb-beljebb, egyszer meglátott három szép kis
árva-tölgyfát egymás mellett, egy tőről fakadva. Szép egyenes volt mind
a három, a királyfi nagyon megszerette, ,,milyen jó lesz mind a három
ostornyélnek’’ – elővette a bicskáját, levágott egyet közülök. Hát amint
levágta, kilépett belőle egy gyönyörű szép tündérkisasszony, de olyan a
milyet még emberi szem nem látott; elkiáltotta magát fuldokló hangon:

– Jaj vizet – vizet, mert mindjárt megfúlok!

A királyfi kipkedett-kapkodott, de biz egy árva csepp vizet se tudott
keríteni, ott fuladt meg szeme láttára a gyönyörű tündérkisasszony. A
királyfi bánatában végig-végig siratta, de hiába! az már többet fel nem
támadt; mit volt mit tenni? ölbe vette a szép halottat, haza vitte,
eltemettette nagy pompával.

Másnap bú-elfelejtésül megint kiment vadászni. Amint vadászgatott,
megint oda tévedt, ahol a három kis árva-tölgyet találta, de már csak
kettő volt, azok is szomorúan egymásra hajoltak, mintha búsulnának.

– Veszett fejszének a nyele fordul, – gondolta a királyfi, – levágom ezt
a kettőt ostornyélnek, úgy se vettem hasznát annak amit tegnap levágtam.

Levágta aztán megint az egyiket, hát egy még hétszerte szebb
tündérkisasszony lépett ki belőle, ez is elkiáltotta magát fuldokló
hangon:

– Jaj vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok!

De a királyfi ennek se tudott vizet adni, ez is ott halt meg
szeme-láttára, hogy majd a szíve repedt meg bele. Ezt is végig-végig
siratta a királyfi, azután ölébe vette, haza vitte, eltemettette még
nagyobb pompával. Egész éjszaka aztán mindig azon szomorkodott, hogy
hogy ölt ő meg két gyönyörű teremtést; csak akkor jutott eszébe a
harmadik kis fa, hogy hátha abban is van szép tündér-kisasszony. Ezen
úgy megörült, hogy ha éjszaka nem lett volna, mindjárt ment volna
egyenesen oda. De másnap reggel nem is várt keltést, felkelt még hajnal
előtt, felöltözött, a kezébe vett egy korsó friss vizet, meg egy szép
poharat; elindult az erdőbe. Csakhamar rátalált a harmadik szép kis
fára, lemetszette nagy vigyázva, hát csakugyan kilépett ebből is egy nem
hétszer, de hetvenhétszer szebb tündérkisasszony, mint a két első volt,
elsikoltotta ez is magát:

– Jaj vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok!

A királyfi mindjárt a szájához tartotta a jó friss vizet, ivott belőle a
tündér-kisasszony, mindjárt nem lett semmi baja; a királyfi megölelte,
megcsókolta.

– No szívemnek szép szerelme, én a tied, te az enyim, hanem most már
esküdj meg nekem, hogy soha el nem hagysz!

A tündér-kisasszony is nagyon megszerette a királyfit, ott mindjárt örök
hűséget esküdtek egymásnak, a királyfi elmondta, kicsoda-micsoda, azután
elindúltak haza felé. Mentek, mendegéltek, már az erdőből is kiértek,
hanem már ott nagyon keményen kezdett sütni a nap a tündér-kisasszonyra,
különben is gyenge volt még, alig birta a lába, arra határozták hát,
hogy a királyfi haza megy hintóért, a tündér-kisasszony pedig, hogy
semmi baja ne történjék, – ott volt egy kút, a mellett egy fűzfa – felűl
arra, ott várja meg. Ugy is tettek. A királyfi elment haza, ott hagyta a
szép kedvesét magára a fűzfán.

Várt, várt a szép kisasszony, egyszer oda ment egy lincses loncsos
czigánylyány a kúthoz vizért; amint leeresztette a korsóját, meglátta a
szép kisasszony képét a kútban, megörült neki, hogy az az ő árnyéka,
elkezdett csókot hányni felé a két retkes kezével; hát látja ám, hogy az
meg se mozdul, néz szélyel, hogy ha nem az ő árnyéka, hát kié? meglátja
a fűzfán a tündérkisasszonyt. Mindjárt oda ment hozzá:

– Jaj lelkem be szép vagy, eszem a zúzád, hát hogy kerültél ide; ki
vagy? mi vagy? kit vársz itt?

Az a szegény ártatlan teremtés – hogy ő olyan jószivű volt, azt
gondolta, más is olyan, – kibeszélt neki mindent, hogy ő most a
királyfit várja, aki csak a hintóért ment haza, de mindjárt itt lesz. A
czigánylyánynak se kellett több amint ezt meghallotta, nem is
gondolkozott soká, nem törte a fejét, hogy mit csináljon, hanem megfogta
a tündérkisasszonyt, lehúzta a fáról, levetkőztette, úgy aztán belelökte
a kútba; a sok szép tündér ruhát pedig imigy-amúgy, mintha a padlásról
hányták volna rá, magára rakta. De a tündérkisasszony nem halt bele a
kútba, hanem egy szép aranyhallá változott, úgy uszkált előre hátra.
Észrevette ezt a czigánylyány is, gondolta hogy nem jó lesz azt ott
hagyni, mert még megint feltámad, akkor pedig az ő pünkösdi
királyságának vége, elkezdte hát próbálgatni, hogy majd kifogja. Mikor
legjobban mesterkedett, akkor érkezett meg a királyfi a szép aranyos
hintóval, meg a nagy lakodalmas néppel, meglátta, hogy mit csinál a
kedvese.

– Hát te lelkem mit keresel abban a kútban?

– Én bizony egy kis arany halat láttam meg benne, nagyon megszerettem,
azt akarnám kifogni.

– Soh’se fogdosd biz azt, van otthon száz is, majd töltheted bennök
kedved, hanem fordulj ide, hadd csókoljalak meg,

Oda fordult a czigánylyány, meglátta a csunya pofáját a királyfi, –
mintha csak pofon csapták volna, úgy elkapta a fejét.

– Ejnye hé be megcsúnyultál, mig oda voltam, ha a ruhád nem látnám, azt
gondolnám, nem is te vagy!

– Jaj kedvesem nem vagyok én a naphoz szokva, se a fúvó szélhez, nap
összeégetett, szél kifútta arczom, azért vagyok ilyen csunya, de azon ne
búsulj, majd megszépülök én megint otthon.

A királyfi aztán – mit volt mit tenni? – megnyugodott benne, haza vitte,
megesküdött vele, olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra járt a
hire.

Itt mi lett a dologból, mi nem – el se gondolná az ember, a fiatal
király apródonkint hozzá szokott a czigánylyányhoz, mert az is felvette
magát a sok ételtől-italtól, utoljára még megszerette. A királynénak
pedig éjjel nappal az arany hal forgott az eszében:,,Hátha egyszer csak
feltámad, haza jön, akkor véged neked czigánylyányból lett királyné,
azért jól felkösd az eszed.’’ Gondolkozott rajta, hogy s mikép lehetne
azt elveszíteni, talált is ki utoljára egyet. Betegnek tettette magát,
még pedig súlyos betegnek, nem is gyógyult meg semmitől, pedig annyi
volt körülötte a sok doktor, borbély, bábaasszony, hogy számát se
lehetett tudni, elő is vették minden mesterségöket, de hiába, a királyné
csak nem gyógyult. Egy reggel aztán, mikor már azt beszélték róla, hogy
alkudozik is már a másvilágiakkal, magához hivatta az urát.

– Én édes kedves uram akarod-e hogy meggyógyuljak? kérdezi tőle.

– Hogy ne akarnám kedves feleségem, hisz akkor nem hivattam volna ide
azt a sok doktort.

– No ha akarod, hát tudd meg, hogy engem a világ valamennyi doktora se’
tud meggyógyítni, mert nem segít rajtam más, csak az, ha annak a kis
aranyhalnak a húsából ehetem, a melyik ebben s ebben a kútban van.

A király mindjárt kiadta a parancsot, hogy neki azt a kis halat fogják
meg mentől elébb; meg is fogták, meg is sütötték. A királyné tudta, hogy
akármilyen kis porczikája a halnak megmarad, akkor megint nem vesz el a
tündér-kisasszony, megparancsolta hát a szolgálónak, aki tisztitotta,
hogy a pikkelyét mind összeszedje és megégesse, de vigyázzon, hogy egy
se maradjon az udvaron. Maga is, mikor ette a halat mind összeszedte a
szálkát, a tűzbe vetette. De biz ez a nagy óvatosság mind kárba veszett,
mert a tisztitáskor egy kis halpénz elpattant, a szolgáló nem vette
észre, ott maradt, másnap reggelre pedig olyan nagy fa nőtt ki belőle,
hogy ember volt, aki körül érte a két karjával. Csodálta aztán isten,
ember, hogy mi dolog az, hogy ahol tegnap még csak egy kóró, egy
szamártövis se volt, hanem olyan volt a föld, mint a tenyerem, ott most
ez a nagy fa van; de biz azt hiába csudálták, már az ott volt, száz
ember se tehetett róla.

Mikor reggel a királyné felébredt, kinézett az ablakán, meglátta a szép
gyönyörű fát, majd kibútt bőriből örömében, milyen szép lesz majd az
alatt fonogatni, varrogatni; de csakhamar imhogy sirássá nem változott a
nagy öröm, mert eszébe jutott, hogy olyan csuda-módra nem kerekedhetett
az a fa oda, csak úgy, ha a tündérkisasszonynak – a kis aranyhalnak
valami porczikájából támadt. Ezen aztán megint nagyon megijedt.,,Már igy
ezt a fát se lehet megtűrni tovább, ezt is, akárhogy mint, de el kell
veszteni’’ – gondolta magában. De mit csináljon; hogy veszítse el?
tudta, hogy királyi urának nagyon kedves fája, csak úgy, minden igaz ok
nélkül ki nem hagyja vágni. Megint betegnek tettette hát magát, nem is
gyógyult meg semmitől, hiába mesterkedett körülötte a sok doktor; mikor
már megint az a hir járt mindenfelé, hogy fél lába a koporsóban, megint
behivatta magához az urát.

– Jaj kedves királyi uram, az éjszaka azt álmodtam, hogy semmitől mástól
meg nem gyógyulok, csak attól, ha nekem annak a fának a tüzénél főznek
ételt, a melyik a minapában olyan egyszerre nőtt ki az udvaron, de attól
is csak úgy, ha derekát, gyökerét, galyát, levelét az utolsó szálkáig,
az utolsó rügyig mind feltüzelik; azért – ha szeretsz – tedd meg ezt az
egyet értem, mert ha meg nem teszed, holnaputánra ki leszek terítve.

Sajnálta ugyan a király a fát, de azért még is kivágatta, a gyökereit
kiszedette, kiirtatta, feltüzeltette az utolsó levélig, az utolsó
szilánkig. A királyné amint a tüzénél főzött ételből evett, mintha ketté
vágták volna a betegségét, olyan egyszerre felgyógyult.

Itt, mi lett a dologból, mi nem, a királyné élte világát, rá se gondolt
a tündérkisasszonyra, bizonyosnak tartotta, hogy elveszett.,,Hogy is
maradhatott volna meg, mikor az utolsó szilánkig mind feltüzelték a
fát’’ – gondolta magában. Pedig biz azt nem tüzelték fel, mert mikor
vagdalták a derekát apróra, amint hasogatta egy szegény favágó ember,
egy nagyon szép kis kerek deszka repült ki belőle, szakasztott olyan,
mint egy köcsög fedő, mintha az isten is annak szánta volna. Felvette az
ember eltette a tarisznyájába, este aztán haza vitte a feleségének, a
meg majd megette kezét lábát, úgy megörült a gyönyörű kis deszkának,
mindjárt be is fedte vele a legszebb köcsögjét, feltette a kemencze
vállára.

Másnap az egy pár szegény ember kiment még hajnalban tengerit kapálni;
mikor elmentek, csak úgy hagyta az asszony a házat, amint volt, se fel
nem ágyazott, se ki nem seprett, gondolta, hogy minek csinálna egy
dologból kettőt, majd estére mind elvégzi, egész nap úgy se lesz senki a
házban. Bereteszelték aztán az ajtót, a görbe kulcsot felszúrták az
ereszbe, elmentek.

Este mikor visszajöttek, kinyitják az ajtót, belépnek a házba, hát
minden olyan, mint a pohár, az ágy fel van vetve, az egész ház tisztára
kiseperve, minden megtörülgetve, megtakarítva. Csudálkoztak mind a
ketten, hogy mi dolog ez? ki csinálhatta ezt? utoljára is azt gondolták,
hogy más nem lehetett, mint valamelyik pokolravaló szomszéd lyány, aki
megleste hogy hova tették a kulcsot, mikor aztán elmentek, tréfából
kitakaritotta a házat.

No ez ebben maradt.

Másnap megint elmentek dologra, bezártak jól mindent, a kulcsot elvitték
magukkal, hanem most se takarítottak ki, most is szélyel hagytak
mindent. Este amint haza mentek, kinyitották az ajtót, hát olyan volt a
ház, mint a tükör, ki volt seperve, felágyazva, feltörülgetve. Megállott
az eszök mind a kettőjöknek;,,Ki tehette, mi tehette ezt? ember nem
lehetett, mert az ide be nem juthatott.’’ Összebeszéltek aztán hogy
holnap meglesik, ki vagy mi járhat ott? avval békességben lenyugodtak.

Harmadnapra kelve megint csakugyan szélyel hagytak mindent, elindultak,
mintha el akarnának menni, az ajtónál is úgy tettek, mintha bezárnák,
pedig dehogy zárták be, azután szép csendesen meghuzódtak, elkezdtek
leskelődni.

Amint ott leskelődnek – amint ott leskelődnek, látják, hogy a köcsögön
az új fedő ami a királyi udvarból került, szép csendesen megmozdul.
Csak, mozog, csak mozog egy darabig, egyszer csak kilép belőle egy
gyönyörűséges szép lyány, elkezd takarítani a házban. Az egy pár ember
majd sóbálványnyá vált bámulatában, egy darabig ott csudálkoztak rajta,
egyszer aztán hirtelen benyitották az ajtót. A tündérkisasszony amint
meglátta őket, szaladt egyenesen a kis fedő felé, de az asszony
megelőzte, mint Megyeri a macskát, felkapta előle a fedőt, belevetette a
tűzbe.

Sírt-rítt a szép tündérkisasszony, hova lesz ő most, mit csinál ő most?
már az ő házát megégették, de a favágóék vigasztalták, hogy soha se
búsuljon, soh’se sirjon-rijjon, eléldegélhet ő nálok, ugy se volt eddig
gyermekök; azután kérdezték tőle, hogy miféle lyány, hogy abban a kis
deszkában lakott?

A lyány aztán elbeszélte, hogy ő egy tündér-kisasszony, elmondta az
egész élete történetét, hogy ölte meg a királyfi két szép testvérét,
hogy vágta le őt is? hogy esküdtek hűséget egymásnak? hogy dobta a
czigánylyány a kútba, hogy ölték meg hal korában, hogy vágták le, mikor
fa volt, hogy került ide? A favágóék nagyon megsajnálták mind a ketten,
mondták neki, hogy maradjon nálok, majd eltartják ők; a lyány ott is
maradt, mert hát hová is mehetett volna?

Már jó ideig élt ott békességben, hanem mindig azon búsult-szomorkodott,
a bántotta a lelkét nagyon, hogy hogy eszi ő ki ennek a két szegény
embernek a szájából a kenyeret, mikor maguknak sincs, mikor maguk is
véres verejtékkel keresik, aztán még csak nem is segíthet nekik a
munkában, mert keze-lába, egész teste gyenge mint a harmat. Egyszer
aztán eszébe jutott, hogy jó volna a királynéhoz beállani szobalyánynak,
ha megfogadná, varrni, szőni, fonni tud, megkeresné a maga kenyerét, nem
lenne senki nyakán koloncz. Meg is kérte még az nap a szegény asszonyt,
hogy a királynéhoz menjen el, kérdezze meg, nincs-e szobalyányra
szüksége? Váltig mondta a jó asszony hogy minek menne el? eltartják ők;
nem használt semmit, el kellett neki menni a királynéhoz. Elment hát,
elmondta hogy volna ő nála egy szobalyánynak való, ha megfogadná a
felséges királyné. A királyné megörült neki, mert, hogy czigányfajta
volt még a lelke is, – telhetetlen is volt, semmivel se’ érte meg,
mindig többet többet kivánt mindenből; szobalyánya is volt neki elég, de
azért ezt is meg akarta fogadni, kérdezte, hogy miféle lyány? A favágóné
azt mondta neki, hogy valami gazdag ember lyánya volt ez, úgy is
nevelték, mint a kisasszonyokat szokás, de az apját sok istencsapás
érte, elpusztult, tönkre jutott, most hát igy kell neki szolgálatával
keresni a kenyerét.,,Azért kérem a felséges királynét, ne bánjon vele
úgy, mint a szolgálókkal szokás, nézzen el neki egyet mást.’’ A királyné
megigérte, hogy jól bánik vele, azután megalkudtak a bérben, még az nap
haza is ment az új szobalyány.

Mikor belépett az ajtón, mikor meglátta a király és királyné, csak
elbámult mind a kettő: ,,Hogy szülhetett anya ilyen szép teremtést?’’
Csudálták, bámulták, hogy a sok nehéz munkában mezitelen lábát nap el
nem sütötte, a szél ki nem fútta, hogy két keze, két orczája fehér, mint
a most esett hó, gyenge, mint a harmat; de a paraszt ruhában egyik se
ismerte meg, hogy ez a tündér-kisasszony, a királyné megfogadta
szobalyánynak. Ott éldegélt aztán szép csendesen, varrogatott,
fonogatott, cziczomázta a királynét.

Apródonként telt az idő, beköszöntött a tél. A királyné minden este
összeült a cselédjeivel, fonogattak, mesélgettek. A mesélés sorba járt,
mint a falusi biróság, hol egyik mondott egyet, hol másik. Már mindenki
mesélt, csak az új szobalyány nem, ennek is mondták mindnyájan, a király
maga is, hogy meséljen egyet, de azt mondta, hogy nem tud. Nagy sok
beszédre aztán mégis hozzá fogott:

,,Volt, hol nem volt, egyszer egy királyfi, ez a királyfi kiment
vadászni az erdőre, amint ott vadászgatott, arra ment egy öreg asszony,
három korsó volt a karján, a királyfi elkezdett felé hajigálni, a vén
asszony mondta neki, hogy ne hajigáljon, mert ha eltöri a korsóját,
abból az erdőből vesz feleséget, de a királyfi nem hallgatott rá; a vén
asszony megint mondta neki, akkor se ért semmit, a királyfi addig
hajigált, mig el nem törte mind a három korsót. ,,No felséges királyfi –
mondta neki az öreg asszony, – most már – majd meglássa, – ebből az
erdőből vesz feleséget.’’ A királyfi nem hitte el, csak nevetgetett
magában.’’

A király mikor hallotta, hogy mit beszél a szobalyány, csak elbámult,
honnan tudja ez ezt mikor ő senkinek se mondta. A szobalyány csak
folytatta tovább.

,,Ment aztán a királyfi az erdőbe beljebb-beljebb, egyszer meglátott
három szép kis árva-tölgy fát, egymás mellett, egy tőről fakadva. A
királyfi elővette a bicskáját, lemetszette az egyiket, hát amint
levágta, kilépett belőle egy szép tündérkisasszony, síró-rívó, fuldokló
hangon vizet kért, hogy nem adott neki a királyfi, megfuladt. Haza vitte
aztán a királyfi, eltemettette.’’

Már itt a királyné is tudta, hogy kiről van szó, ki az a király, de azt
gondolta, hogy csak a _kútig_ tudja a szobalyány, hát csak hagyta
beszélni.

,,Másnap megint oda tévedt a királyfi a két kis árva tölgyfához, nagy
sírva-ríva, búsulva találta őket, amint a testvérjökre hajolva
szomorkodtak, de azért meg nem sajnálta bánatjokat, levágta a második
kis fát is; ebből is kilépett egy még szebb tündér-kisasszony, ez is
vizet kiáltott, hogy nem adott neki a királyfi, megfuladt ez is.’’

Itt a királynénak eszébe jutott, hogy ha ez eddig ilyen jól tudja,
tovább is tudhatja, jobb lesz elejét venni a bajnak, elhallgattatni.
Bele szólott hát a mesébe:

– Ne is mondd tovább lyányom, tudom már ezt a mesét.

De a király nem hagyta elhagyni:

– No én nem tudom, nem is hallottam soha, csak folytasd. Folytatta aztán
a lyány:

,,Harmadnap megint kiment a királyfi, de már ekkor vitt magával egy
korsó vizet meg egy poharat is. Mikor odaért a harmadik – az egyes
egyedül, testvér nélkül ott búsuló kis fához, kitöltött egy pohár vizet,
azt készen tartotta, azután elővette a bicskáját, levágta azt is. Abból
is kilépett egy szép tündérlyány, vizet kért, a királyfi adott neki,
mindjárt nem lett semmi baja, ott megölelték, megcsókolták egymást, örök
hűséget esküdtek.’’

Itt már a czigánylyány-királyné nagyon parázson ült, sehogy se’ találta
helyét. Megint el akarta hagyatni.

– Ugyan lyányom hagyd el már, annyiszor hallottam én már ezt, hogy fáj a
fülem is, ha hallom.

De a király megint nem engedte elhagyni.

,,Elindultak aztán haza felé, de a tündérlyány nagyon gyenge volt, nem
birt menni, felültette hát a királyfi egy kút felibe, egy fűzfára, hogy
várjon ott addig, mig ő hintót hoz. Várt aztán a tündérlyány; a mint ott
várt, arra ment egy czigánylyány.’’

A királyné látta, hogy ez már mindent tud, belekiáltott nagy mérgesen:

– Ne mondd már tovább, utálom ezt a mesét testemből-lelkemből!

De a király a czigánylyányról csakugyan nem tudott semmit, nem engedte
hát elhagyni:

– Ha belevágtuk a fejszét, csak mozgassuk, mondd tovább lyányom.

A lyány folytatta:

,,Hogy-hogy nem, meglátta a czigánylyány a tündérkisasszonyt a fán,
felment utána, ki kérdezte, kit vár, mit vár? mikor meg tudta, hogy
királyfira várakozik, lehúzta a fáról, leszedte róla a tündérruhát,
aztán meztelenül belevetette a kútba, a ruháját pedig magára szedte.
Hanem a tündérlyány nem halt bele a vízbe, szép kis aranyhallá
változott, elkezdett uszkálni. Észrevette ezt a czigánylyány,
próbálgatta kifogni a halat, de sehogy se tudta. Mikor a legjobban
fogdosná…’’

Itt megint belevágott a királyné:

– Ha még tovább mered mondani, felpofozlak!

– Én is ott leszek ám – felelt rá a király; – csak folytasd lyányom.

,,Mikor hát legjavában fogdosná, épen akkor jött a király a szép aranyos
hintóval, kérdezte, hogy mit csinál? a czigánylyány azt mondta, hogy
megszerette a kis aranyhalat, azt szeretné kifogni. A király aztán
biztatta, hogy majd kifogatja ő, ne vesződjön vele, félbe hagyta hát a
czigánylyány a halfogást, oda fordult a királyhoz, az csak akkor látta
meg a csunya pofáját, majd hanyatt esett tőle, de a lyány avval vágta ki
magát, hogy nincs a naphoz-szélhez szokva, azért csunyult ilyen hirtelen
el.’’

Itt megint belekiáltott a királyné:

– Ha még tovább mondod, úgy elverlek, hogy lepedőben visznek haza, nem
hallottad már, ki nem állhatom ezt a mesét.

De a király se tágított, mert már gondolta, hogy hányadán lehet a dolog.

– Állhatod nem állhatod, a’ nekem mindegy, ha még egyszer beleszólasz,
majd én verlek meg téged, nem te ezt a lyányt, azért azt mondom, hogy
megfogd a szád. Te meg lyányom folytasd. A lyány folytatta.

,,Haza vitte aztán a király a czigánylyányt, megesküdött vele. Eleinte
rá se’ igen tudott nézni, de lassanként a czigánylyány is csak szépült,
ő is hozzá szokott, utoljára még tán meg is szerette. De a királynénak
mindig az aranyhal fúrta az oldalát, félt tőle, hogy egyszer majd vissza
változik tündérkisasszonynyá, s haza megy, pedig biz az soha itéletnapig
se változott volna által, ott kellett volna néki a kútban élni, mig
valaki ki nem szabadította volna. Gondolkozott hát a királyné, hogy hogy
kellene elveszíteni, utoljára aztán azt találta ki, hogy betegnek
tettette magát, a királyi urának azt mondta, hogy semmitől mástól meg
nem gyógyul, csak ha a kis aranyhal húsából ehetik. A király mindjárt
megfogatta, megsüttette a szegény kis halat, a királyné még a csontját
is megégette, de azért nem veszett el a tündérkisasszony, mert
tisztitáskor egy halpénz elpattant, abban élve maradt, s még akkor éjjel
egy nagy fává változott. A királyné hogy, hogynem megtudta, vagy
legalább megsejdítette, hogy a halpénzből lett a fa, szerette volna
kivágatni, felégettetni. Megint betegnek tetette hát magát, s azt
mondta, hogy addig meg nem gyógyul semmitől, mig a nagy fa tüzénél főtt
ételből nem ehetik, de attól is csak úgy, ha a fát gyökerestől,
mindenestől az utolsó szilánkig, mind felfűtik. Kivágták hát a fát, fel
is fűtötték a legutolsó forgácsát is, de azért nem veszett el a
tündérkisasszony, mert mikor darabolták a fát, egy igen szép kis tejes
deszka repedt ki belőle, az egyik favágó ember felvette, hazavitte a
feleségének.’’

Ette a méreg a királynét, mikor hallotta, hogy megszabadult a
tündérkisasszony, de nem mert többet beleszólani, mert tudta, hogy az
ura hirtelen természetű, hamar eljár a keze; csak hallgatott hát, várta,
hogy mi lesz már a dologból, egy kicsit reménykedett is, hogy hátha csak
mese az egész, csakhogy hasonlít az ő történetéhez. A lyány pedig mondta
tovább:

,,A szegény favágóné megörült a kis deszkának, befedte vele a legszebb
köcsögjét, feltette a kemencze vállára. Másnap aztán kimentek, ő is az
ura is tengerit-kapálni, a tündérlyány azalatt kijött a kis deszkából,
kitakarította a házat; mikor este hazajött a két szegény ember, sehogy
se tudták elgondolni, hogy ki tisztíthatta ki a házat. Másnap megint
kimentek, mikor haza jöttek, megint tiszta volt minden. Harmadnap aztán
rálestek, megfogták a tündérlyányt, a kis deszkát pedig tűzbe vetették.
Attól fogva ott éldegélt nálok, olyan jól bántak vele, hogy maguk
tulajdon gyermekökkel se’ bánhattak volna – nem hogy jobban – de úgy
se.’’

Itt már látta a gonosz királyné, hogy csakugyan kiviláglik, hogy ő az a
czigánylyány, gondolta, hogy jó lenne szép szerével elhordani az irhát,
mig nem késő. Beleszólott hát megint:

– Ha tovább mondod, kimegyek a házból, annyira sérti a fülem.

– Nem mégy biz innen egy tapodtat se’ – felelt a király – hanem végig
hallgatod az egész mesét. Ülj le hát ha mondom, mert majd leültetlek én,
de nem köszönöd meg.

Leült a királyné, nem igen volt kedve ellenkezni. A lyány pedig mondta
tovább:

,,Jó dolga volt hát a tündérlyánynak, de azért mindig bús volt, mindig
szomorkodott. Azért szomorkodott pedig, mert látta, – ha nem mondták is
– hogy milyen nehezére esik a szegény párnak az ő tartása, hogy a
tulajdon szájuktól vonták el a falatot, csakhogy neki kedvébe
járhassanak; ő pedig nem segíthetett nekik, mert gyönge volt a
kapálásra, nem birta volna meg a nehéz munkát. Egyszer aztán eszébe
jutott, hogy ha a mezei munkára gyenge is, de varni, fonni tud, beáll
hát szobalyánynak a királynéhoz, ha befogadja. El is küldte mindjárt a
szegény asszonyt, hogy menjen, kérdezze meg a királynétól, nem fogadná-e
meg? Az asszony váltig mondta neki – hogy az isten is áldja meg – hogy
ne menjen sehova, elélhet ő nálok, eltartják ők, de a lyány nem
engedett, el kellett neki menni. Megalkudtak aztán a bérben a
királynéval, még az nap haza, is ment az új szobalyány, a
tündérkisasszony, de senki, se a király – a ki pedig örök hűséget
esküdött neki – se a czigánylyányból lett királyné meg nem ismerte.’’

Felugrott erre a király, oda szaladt hozzá, megölelte megcsókolta:

– No szívemnek szép szerelme, ha akkor meg nem ismertelek is,
megismertelek most, azért hát én a tied, te az enyim, ásó kapa se
válaszszon el bennünket egymástól.

A czigánylyány mikor látta, hogy vége a pünkösdi királyságnak, hogy
leesett az ugorka fáról, meg akarta oldani a kereket, el akart illanni,
de a király észrevette, megkapta, úgy vágta a földhöz, hogy csak úgy
nyekkent bele, azután kérdezte az új feleségétől a tündérkisasszonytól,
hogy micsoda halállal veszítse el; négy felé vágassa-e, vagy kerékbe
töresse? de hogy im a galambnak még a haragja is szelíd, még az epéje se
keserű, – a királyné azt felelte, hogy adjon neki vagy száz forintot,
avval – fel is út, alá is út – küldje el isten hirével, hogy többet
szinét se lássák.

A király megtette a kivánságát, nem ölette meg, csak elkergette világra;
a tündér kisasszonynyal pedig megesküdött, olyan lakodalmat csaptak,
hogy Henczidától Bonczidáig folyt a sárga lé. A favágóékat is magukhoz
vették, úri módon tartották; attól fogva békességben boldogul éltek, még
most is élnek, ha meg nem haltak.




AZ ÖRDÖG-SZERETŐ.

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt a világon egy ember, meg egy
asszony, azoknak volt egy szép eladó lyányuk, úgy hívták, hogy Mariska.
Ez a Mariska minden áldott este eljárt a fonóházba, meg is böjtölte
minden András napját, még se tudott szeretőt szerezni. A többi lyánynak
mindnek volt szeretője, a kivel ölelkezett, csókolózott, csak őt nem
ölelgette, őt nem csókolgatta senki; ha az orsóját elejtette, nem volt a
ki feladja, ha tengeri fosztáskor piros csővet talált, nem volt, a ki
egy csókon megvegye. Eleget búslakodott ezen a szegény lyány, de hiába
volt minden búsulás, nem akadt szerető. Egyszer aztán nagy bánatában azt
találta kiszalasztani a száján, hogy:,,Én uram istenem, adj már nekem
egy szeretőt, nem bánom, ha maga az ördög lesz is, csak legyen.’’

Az nap este aztán, mikor elment a fonóházba, már ott várta egy nyalka,
gyolcs inges-gatyás idegen legény, az mindjárt mellé ült, beszédbe eredt
vele, még akkor este meg is szerették egymást, ölelkeztek-csókolóztak,
csak úgy, mint a többi. Örült Mariska, hogy ilyen nyalka szeretőre tett
szert, de az öröm csakhamar szomorúsággá változott, mert egyszer, a mint
elejtette az orsóját, a mint utána nyultak mind a ketten, rá talált
pillantani a legény lábára, meglátta, hogy annak az egyik lába ökörláb,
a másik lóláb; ebből aztán mindjárt tudta, hogy a nyalka legény nem más,
mint egy ördög, de azért nem szólt senkinek, úgy mutatta, mintha semmit
se látott volna. Más nap aztán elment a keresztanyjához, – a ki bába
asszony volt – elmondta neki a dolgot, hogy ő milyen bolondot talált
kiereszteni a száján, aztán hogy fogta szaván az ördög; kérdezte, hogy
most már mitévő legyen?

– Hát lyányom – felelt neki a keresztanyja – legelőször is azt kell
kitudni bizonyosan, hogy csakugyan ördög-e hát? Azért nesze, itt van ez
a gombolyag czérna, majd holnap este, ha a fonóház utcz’ajtójában
búcsúztok egymástól, ennek a végét hurkold rá a lajbija gombjára, de
úgy, hogy észre ne vegye, azután a czérnát ereszd utána, magad meg
tartsd a gombolyagot a kezedben, menj mindenütt a czérna után, less rá,
hogy hova megy, holnap aztán mondd el nekem.

Ugy tett a lyány, a hogy a keresztanyja mondta. Másnap este, mikor
búcsúzott a fonóház ajtójában a szeretőjétől, ráhurkolta a czérna végét
a lajbija gombjára, annál fogva kisérte mindenütt. A mint így
mentek-mendegéltek, egy nagy templomhoz értek, de olyan templomhoz, a
melyik már dűlő-félben volt, nem is járt már bele senki, helység se volt
körülötte, nem is az istené volt már, hanem az ördögé. A mint hát ennek
az ajtajához értek, a legény – mintha csak valami korcsmaajtón menne be
– besuttyant a kulcslyukon. Mariska látta ezt jól, meg is ijedt, de
azért gondolta magában, hogy ha felkötötte a kolompot, már csak rázza,
oda ment hát a kulcslyukhoz, benézett rajta. Hát uramfia mit látott?!
Ott volt tizenkét sült ökör, és huszonnégy hordó bor a templom közepén;
az ő gyönyörűséges nyalka legény szeretője először megette a tizenkét
ökröt, azután megitta rá a huszonnégy hordó bort, de úgy, hogy még – nem
hogy terhére esett volna, – de tán jól se lakott vele.

Mariskának se jutott eszébe, hogy egészségére kivánja neki, hanem
szaladt, a mint az isten tudnia adta, meg se állt a keresztanyja házáig.
A mint beért, mindjárt elmondott neki mindent. Erre a keresztanyja is
megvakarta a tarkójat.

– Bizony lyányom, igy már bizonyos, hogy ördög a szeretőd, látod, minek
mondtál olyan bolondot, hogy az ördögöt is elvállalnád már, csak lenne,
ki a fonóházban ölelgessen-csókolgasson? Hanem most már mást nincs mit
tenni: eredj haza, zárkózz be a házba, egy seprűt tégy keresztbe a
küszöbön, három nap, három éjjel se magad ki ne mozdulj, se mást se ki,
se be ne eressz. Majd oda megy érted három este egymásután az ördög, de
akármivel fenyeget, ki ne nyisd neki az ajtót, hanem igy meg igy tégy.

Itt megtanította mindenre, de nem mondom el mire, majd kijön a meséből.

Mariska mindent úgy tett, a mint a keresztanyja tanácsolta: haza ment,
bezárta az ajtót, a küszöbön keresztbe fektetett egy seprűt, úgy várta,
hogy mikor jön már az ördög? Nem kellett neki soká várni, amint
beesteledett, oda ment az ördög, koczogott az ablakon:

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be, ha be nem eresztesz, holnap ilyenkorra
meghal az apád.

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek,
nem bánom én, ha meghal is.

Másnapra csakugyan meghalt az apja, megsiratták eltemették.

De az ördög evvel még nem érte meg, este megint oda ment, koczogott az
ablakon:

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be! ha be nem eresztesz, – meghalt már az apád
– meghal az anyád is.

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek,
nem bánom én, ha meghal is.

Másnapra meghalt az anyja is, ezt is megsiratták, ezt is eltemették.

De az ördög még evvel se érte meg, harmadik este megint oda ment, megint
bekoczogott az ablakon:

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem, se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be, ha be nem eresztesz, – meghalt már
apád-anyád – holnapra ki leszel teritve te is.

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek,
nem bánom én, ha meghalok is.

Evvel az ördög ott hagyta, Mariska pedig összegyűjtötte az atyjafiait,
az ismerőseit, meghagyta nekik – a mint a keresztanyja tanácsolta volt –
hogy ha ő meghal, ne harangoztassanak neki a nagy haranggal, hanem a kis
csengetyűvel, ne énekeljék el az iskolás fiuk, csak a vénasszonyok
sirassák el; ne az ajtón vigyék ki, hanem az ablakon, ne az úton
menjenek, mikor viszik a temetőbe, hanem az útfélen, ne is a temetőbe
temessék, hanem a temető mellé; hogy rá ne akadjon az ördög.

Másnap virradóra csakugyan meghalt Mariska, el is temették épenségesen
úgy, a hogy maga kivánta: nem a nagy haranggal harangoztak, csak a kis
csengetyűvel, nem énekeltek neki az iskolás fiuk, csak a vénasszonyok
siratták el, nem az ajtón vitték ki a házból, hanem az ablakon, nem az
úton mentek a temetőbe, hanem az útfélen, nem is a temetőbe temették,
csak a temető mellé; de nem is akadt rá az ördög. Harmadnapra aztán a
sírján egy szép virágszál nőtt, de olyan szép, hogy keresni kellett, mig
párját találták.

Hát gyöngyömadta mi kerekedett ki a dologból? Arra ment egy királyfi
üveges hintóban, meglátta a szép virágot, leugrott érte, a keblére
tűzte, haza vitte. A mint hazaértek a királyi palotába, első dolga volt,
hogy a virágot betette egy szép üveges almáriomba. Azután lefeküdt az
inasával együtt, ő az ágyba, az inasa meg lábtul, a földre.

A királyfi csakhamar elaludt, de nem az inas, annak sehogy se tudott
álom szállni a szemére, csak forgott egyik oldaláról a másikra. A mint
így álmatlankodék, egyszer – úgy éjfél tájban – hallja ám, hogy nyílik
az almáriom ajtója, oda néz, hát látja, hogy a virágból kirepül egy szép
hófehér galamb, körül néz, hogy nem látja-e a királyfi (az inast észre
se vette); hogy aztán látta, hogy alszik a királyfi, leszállt az
asztalra, elkezdett morzsalékot keresgetni. Csak keresgél, csak
keresgél, de biz ott nem igen talált, egyszer aztán megszólal:

– Ejnye be szegény király ez, még csak egy kis hulladék sincs az
asztalán.

Evvel többet nem keresgélt, visszarepült a virágba.

Az inas mindezt jól látta, fel is rótta az eszébe, el is mondta másnap a
királyfinak:

– Jaj felséges király, ezt meg ezt láttam az éjjel, ezt meg ezt mondta
ám a galamb.

– Nem igaz az Pista, álmodhattad te azt csak – felelt rá a király nagy
nevetve.

Az inas maga is káptalanságba esett, hogy nem álmodta-e hát csakugyan,
azért nem bizonyozott tovább, hanem feltette magában erősen hogy a jövő
éjszaka ráles.

Ugy is tett. Akkor éjszaka szántszándékkal nem aludt el, megvárta az
éjfélt. Amint aztán ütötte a tizenkét órát, kinyillott az almáriom
ajtója, kirepült a virágból egy hófehér galamb, körül nézett nagy
óvatosan, nem látja-e a királyfi, vagy más? de az inast megint nem vette
észre, a királyfit meg látta hogy alszik, leszállt hát az asztalra,
elkezdett morzsalékot keresni. Csak keresgél, csak keresgél, de biz ott
megint nem talált, megszólalt hát megint:

– Ejnye be szegény király ez, még csak egy kis hulladék sincs az
asztalán.

Evvel megint vissza repült a virágba.

Az inas mind ezt megint jól látta, végig-végig tapogatta magát, hogy
ébren van-e hát csakugyan? mikor aztán érezte, hogy ébren van,
gondolkozott, hogy felköltse-e a királyfit, de mégis csak arra
határozta, hogy vár reggelig. Hanem reggel első dolga is volt azt
mondani el:

– No felséges királyfi, megint kijött ám a hófehér galamb a
virágszálból, megint ezt, meg ezt mondta.

A királyfi megint nem akarta hinni.

– Nem igaz az Pista, nem jól láttad, nem jól hallottad te azt.

– De biz igaz felséges királyfi, úgy láttam, mint most felségedet, úgy
hallottam, mint ha most felséged mondaná.

– No ha igaz, majd tegyünk róla, hogy estére – ha eljön – ne
panaszkodjék az ennivaló miatt; de majd magam is rá lesek, hogy eljön-e?

Este aztán kirakatta a királyfi a sok tenger enni-inni valót az
asztalra, maga pedig lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék. Csak
várt, csak várt, egyszer aztán kukorikolta a kakas az éjfélt. Erre
kinyíllott az almáriom ajtója, kirepült a virágszálból egy szép hófehér
galamb, ránézett a királyfira, azt gondolta alszik, leszállt nagy maga
biztában az asztalra, elkezdett csipegetni a sok drága ételből italból.
A királyfinak se kellett egyébb, felkelt csendesen, a háta megé
lopózott, hirtelen megkapta. Hát gyöngyömadta, a mint megérintette, a
mint egy újja hozzáért, mindjárt egy gyönyörűséges szép lyánynyá
változott, de százszor szebbé, mint azelőtt volt, mig Mariska volt,
úgyannyira, hogy maga magára is alig ismert. A királyfi
megölelte-megcsókolta:

– Édes szentem, szép szerelmem, te az enyim, én a tied, ásó-kapa se
válaszszon el bennünket egymástól!

Mindjárt másnap nagy lakodalmat csaptak, még maig is boldogul élnek, ha
meg nem haltak.




JANKÓ ÉS A HÁROM ELÁTKOZOTT KIRÁLYKISASSZONY.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy nagy ország – abban egy város
– abban a városban egy csizmadia, ennek a csizmadiának volt egy
felesége, meg egy fia. Ez a kölök sehogy se akarta az apja mesterségét
folytatni, hiába ütötte-verte az öreg csizmadia, mindig azt mondta,
hogy,,ő bizon nem fótozza senki csizmáját, mikor úr is lehet, ő bizon úr
lesz.’’ Az anyja is pártját fogta, de az öreg csizmadián ketten se
tudtak kifogni, mert mindjárt-mindjárt megverte mind a kettőt.

Egyszer megunta Jankó a sok lábszíjjazást, bement az anyjához:

– No édes anyám, én már nem szívelem tovább ezt a sok verést, már
nagyocska vagyok, majd elmegyek világra, úgy is csak olyan tedd ide,
tedd oda legény voltam itthon, nem tudták semmi hasznomat venni, hiába
ettem az édes apám kenyerét, csak olyan voltam a háznál, mint az ötödik
kerék.

Az anyja is helyben hagyta, elindult hát Jankó. A mint megy mendegél,
beér egy nagy rengeteg erdőbe, meg lát egy öreg embert, a mint
czipekedik egy csomó rőzsével, de sehogy se tudja felvenni. Oda megy
hozzá Jankó. ,,Adja ide öreg apám, majd haza viszem én.’’ Haza is vitte
az öreg ember kunyhójáig, ott letette, avval tovább akart menni, de az
öreg ember nem eresztette:,,Már csak fiam maradj itt egy-két napig,
legalább ismerjük meg egymást.’’ Jankó hát ott maradt, segített az öreg
embernek mindenben.

Tán három nap mulva mondja az öreg ember Jankónak:

– Eredj fiam Jankó szedegess egy kis tűzrevalót, elfogyott a mit multkor
hoztunk, a sincs, a minél egy kis kását főzzek.

Elindult Jankó a rengetegben. Csak szedeget, csak szedeget, egyszer egy
gyönyörű tó mellé bukkan ki. Majd hogy egészen szemmé nem változott,
annyira elbámult, a mint meglátta a tavat, tele szebbnél szebb
aranyhalakkal. A mint ott csudálkozik, egyszer csak hall távolról
gyönyörű hattyúéneklést; ő is hirtelen elbúvik, elkezd leselkedni, hát
látja, hogy egy szép hattyú száll le a tópartra, ott megrázkódik, leveti
a hattyú ruhát, egy szép lyánynyá változik, elkezd fördeni. Fördött egy
darabig, aztán megint fölvette a hattyuruhát, elment.

Jankó még fel se ocsúdott a nagy csudálkozásból, mire egy még hétszerte
szebb hattyúéneklést hallott; nem sokára leszállt egy szép hattyú,
levetette a hattyúruhát, egy még hétszerte szebb kisasszonynyá
változott, megfördött, avval elment. Egy kevés idő mulva még
hetvenhétszerte szebb hattyuének hallatszott, lerepült a tópartra egy
még szebb kis hattyú, levetette ez is a hattyúruhát, egy még
hetvenhétszerte szebb királykisasszonynyá változott, megfördött a tóban,
s elment ez is.

Szegény Jankó, jobb szerette volna, ha nem is született volna, mert
halálosan beleszeretett a legkisebbik királykisasszonyba, arra pedig
gondolni se’ mert, hogy az valaha az övé lehessen. Haza bandukolt a
fával nagy szomorúan, mint a kinek az orra vére foly. Az öreg ember
mindjárt észrevette rajta, hogy valami baja van.

– Min szomorkodol Jankó fiam?

– Jaj édes öreg apám, hogy ne szomorkodnám én, mikor olyan szép
királykisasszonyt láttam, hogy ha el nem vehetem feleségül, meghalok
bánatomban, pedig annyira reménykedni se’ merek.

Itt elbeszélte Jankó, hogy mit látott.

– Jankó fiam – mondja rá az öreg ember – tudom én, hogy miféle
kisasszonyokat mondasz te, de ha az Isten segít, még is megkerítjük a
legkisebbet valahogy.

Jankó majd kibútt a bőriből, hogy az öreg ember biztatta, mindjárt
elkezdte kérni, hogy mondja meg, hol laknak.

– Tyhű édes fiam, fiatal legény vagy – felelt az öreg ember – de ha tiz
annyi ideig élnél is, mint a meddig élsz, még se érnél oda; hanem
okosabbat mondok én. Holnap délben eredj ki a tóhoz, jön először a
legöregebbik királykisasszony, arra rá se hederíts, aztán jön a második,
arra se nézz rá se’, hanem mikor a legkisebbik leveti a hattyúruhát,
lopózz oda csendesen, lopd el tőlle, azután a kisasszonyt fogd meg, vidd
haza az édes apád házához, de a hattyúruhát úgy eltedd, hogy soha szinét
se lássa,

Jankó épenségesen úgy tett, ahogy az öreg ember mondta. Kiment a tóhoz,
meghúzódott egy bokor mellé, szép csendesen végig nézte, mig a két első
hattyú megfördött, s elment, azután várta a legkisebbet. El is jött az
nem sokára, leszállt a tópartra, levetette a hattyúruhát, hát uram
teremtőm, olyan gyönyörű ruha volt alatta, hogy a parasztja nem is
látszott a sok aranytól-ezüsttől, akkora karbunkulusok fityegtek rajta,
mint egy-egy tojás; de levetette ezt is, bele ment a vizbe. Jankónak se
kellett több, mikor legjavában játszadozott a tóban, szép csendesen
ellopta mind a két ruhát.

Kijött a királykisasszony, elkezdte keresni ruháját, s hogy nem találta,
elkezdett sírni. Jankó oda ment hozzá, a királykisasszony mindjárt
megszerette, de még is könyörgött, hogy adja vissza a ruháját.

– Jankó, szivem szép szerelme, add vissza a ruhámat, átok alatt vagyok,
ha vissza nem megyek a kiszabott időre, nagy büntetés vár rám.

– Dehogy adom, szép angyalom, hanem most már gyere velem, elveszlek
feleségül, ásó-kapa választ el bennünket.

A királykisasszony sírt-rítt egy darabig, de azután mit volt mit tenni?
csak bele nyugodott.

Elindultak haza felé, útközben találtak egy várost, ott eladták az
aranyos ruhát, kaptak érte annyi pénzt, hogy alig birta haza Jankó. Az
öreg csizmadia alig hitt a szemének, mikor a sok pénzt meglátta:

– No fiam, soha se’ hittem volna – ha az édes apám mondta volna is –
hogy ilyen úr lesz belőled.

Itt nagy lakodalmat csaptak, boldogul éltek jó ideig.

Egyszer Jankó kiment vadászni, a hattyúbőrt od’adta az édes anyjának,
hogy viselje gondját, de a feleségének még csak meg se mutassa. Alig
hogy kihúzta a lábát az ajtón, mindjárt elkezdett a királykisasszony
könyörögni:

– Édes napam asszony – az Isten is áldja meg – mutassa meg nekem azt a
hattyúruhát, a szinét is elfelejtettem már.

– Jaj édes lyányom, nem mutathatom meg, tudod, rám parancsolt az urad.

– Nem nyúlok én hozzá se’, csak meg akarom nézni.

Addig-addig kérte a csizmadiánét, hogy megmutatta. A mint ott nézegeti,
egyszer kikapja az asszony kezéből, magára kapja, – éppen nyitva volt az
ablak – kirepült rajta. A csizmadiáné csak akkor vette észre, csak akkor
csapkodta össze a tenyerét, mikor már kivül volt.

Haza jött Jankó a vadászatból, nagy sírva-ríva találta az anyját.

– Hát édes anyámat mi lelte, mért sír olyan nagyon? kérdi tőlle.

– Hogy ne sírnék, édes fiam, mikor igy meg igy jártam.

Itt elbeszélte az egész esetet. Jankó nagyon elszomorodott rajta.

– No édes anyám, engem addig nem látnak, mig a feleségem elő nem
kerítem.

Elindult Jankó, ment mendegélt, egyszer beért abba az erdőbe, a
melyikben az öreg ember lakott. Bement hozzá:

– Jó napot adjon isten, öreg apám!

– Fogadj Isten, édes fiam! hát mi járatban vagy?

– Jaj öreg apám, nagy búba-bánatba estem én most, tegnap, mig kint
voltam vadászni, a feleségem elkérte az anyámtól a hattyúruhát, magára
vette, elrepült vele, most hát egyenesen kendhez jöttem tanácsot kérni.

– Jól tetted, hogy egyenesen hozzám jöttél, mert csak én tudok tanácsot
adni ebben a dologban. Nesze, itt van egy pár csizma, ennek az a
tulajdonsága, hogy minden lépéssel hét mértföldet lehet vele lépni, ezt
húzd fel, ez elvezet a világ végére, egész addig a hegyig, a melyiken a
feleséged lakik; a majd aztán a te dolgod lesz, hogy hogy mégy fel rá,
de azt előre megmondom, hogy azon a hegyen még soha sem volt halandó
ember, mert a teteje üveg, az alja viz, a mellett olyan állásu, mint egy
báránybőr süveg. Ennek a hegynek a tetején van egy arany palota, abban
lakik a feleséged két testvérjével együtt.

Megköszönte Jankó a jó tanácsot, avval útnak indult. Ment-mendegélt,
minden lépéssel hét mértföldet lépett. Hét egész álló esztendeig mindég
ment, akkor meglátta az üveghegyet csillámlani. Mire a tövéhez ért,
elszakadt a csizma, nem lehetett többet hasznát venni.

Elkezdte Jankó kerülgetni az üveghegyet, gondolkozott, hogy lehetne arra
feljutni? Csak kerülgeti, csak kerülgeti, mint a gezemiczével körül
rakott boglyát az éhes ökör, egyszer meglát három ördögfiut marakodni.
Oda megy hozzájuk:

– Hát tik mért czivakodtok?

– Hogy ne czivakodnánk – felel a legnagyobbik – most halt meg az apánk,
nem volt neki egyebe, mint egy piszkos nyerge, egy rongyos bocskora, meg
egy rossz kóczmadzag ostora, de ezeknek az a tulajdonságuk, hogy ha
valaki felűl a nyeregre, felhúzza a bocskort, egyet pattant az ostorral,
s azt mondja, hogy: ,,hip-hop ott legyek, a hol akarok’’ – mindjárt ott
terem; most már ezeken nem tudunk elosztozkodni, mert egyik a másik
nélkül semmit se’ ér.

– No hé, tudjátok mit? – mondja nekik Jankó – én felállok egy dombra,
elhajitok egy krajczárt, a ki elébb visszahozza, azé legyen mind a
három.

Az ördögfiuk megörültek az okos tanácsnak. Jankó elhajított egy
krajczárt, az ördögfiuk utána iramodtak, ott hagytak mindent, Jankó
pedig hirtelen felhúzta a bocskort, ráült a nyeregre, nagyot cserditett
az ostorral, elkiáltotta magát:,,hip-hop ott legyek, hol akarok’’ –
mindjárt az üveghegy tetején termett. Onnan aztán visszahajított
mindent, hogy legyen azé, a ki a krajczárt megtalálta.

Bement Jankó az arany palotába, épen ott sepregette a felesége a
pitvart, amint belépett. Nagyon megijedt, a mint Jankót meglátta.

– Jaj szívemnek szép szerelme, hol jársz itt, a hol még a madár se’ jár?

– Érted jöttem, kedves feleségem.

– Nem mehetek én innen sehova, kedves uram, el vagyunk átkozva a
testvéreimmel együtt, hogy akár hol vagyunk, mindenünnen csak ide
vágyjunk vissza, te tőlled is azért kellett eljönnöm; egy csúnya veres
ördög átkozott el bennünket, a mért nem mentünk hozzá feleségül.

– Hát most már hogy lehetne felszabadítni benneteket az átok alól?

– Nem egyébképen, mint hogy azt az ördögöt meg kellene ölni.

– No hát majd megölöm én a beste lélek rongyos ördögét!

– Jaj szívem Jankó, nem olyan könnyen megy az, sokan próbálták már, de
mindnek az életébe került, azért jobb lesz, ha visszamégy, még most nem
késő.

– Deiszen már vissza nem megyek, ha mingyár’ itt halok is meg. Hanem
mondd meg, mi módon lehet legkönnyebben megölni azt az ördögöt?

– Ha már épen csakugyan rá akarod adni a fejed, hát megmondom: most
nincs itthon az ördög, bújj el ide a ruhák közé, majd ha haza jön, keres
mindenütt, mikor legközelebb lesz hozzád, ugorj ki, vágd le a fejét, de
azt megmondom, hogy egy csapással ha egészen le nem tudod vágni, akkor
halál fia vagy.

Jankó úgy tett mindent, a hogy a felesége mondta, elbútt a fogas alá, a
ruhák közé, kihúzta a kardját, ugy várta az ördögöt. Nem sokára haza is
jött, még az udvaron el kezdett kiabálni:,,Phű-phű, idegen szagot
érzek’’ – avval hányt-vetett mindent össze-vissza, oda ment a fogashoz
is, elkezdett kotomászni a ruhák közt, Jankó is hirtelen kiugrott, úgy
levágta a fejét, mint ha ott se lett volna.

Volt öröm, meg vigság a palotában, de Jankó nem felejtkezett el az
apjáról-anyjáról, hanem mondta a feleségének, hogy elhozza azokat
is.,,Legalább legyenek itt az esküvőnkön.’’ A felesége se
ellenezte.,,Jól van, kedves uram, nem bánom, ha elmégy is értök, itt van
egy gyürü, ha ennek a fejét befelé fordítod, olyan üveg híd terem innen
a földig, a milyen nincs a világon, ha pedig ki felé, akkor megint
leomlik magától. Most eredj az istállóba, mondd meg a kocsisnak, hogy
fogjon be.’’

Ugy tett Jankó, a hogy a felesége mondta, befogatott, felült a gyönyörű
hintóba, mikor a hegy szélére értek, befelé fordította a gyürűt,
mindjárt egy üveg híd termett ott, azon leért a földre, akkor kifelé
fordította a gyürűt, megint leomlott a híd. Repült a hat paripa
Jankóval, mint a villám, vagy tán még annál is sebesebben, úgyannyira,
hogy három óra alatt az apja házánál volt. Bemegy az udvarba, épen kint
találja apját-anyját.

– No édes apám, édes anyám jöjjenek velem, ne is kérdezzék, hogy hova,
csak jöjjenek.

Felöltöztek mind a ketten az ünneplő ruhájokba, úgy indultak el, de az
asszony sehogy se akart beleűlni a hintóba; utoljára mégis beletuszkolta
Jankó. Mikor az üveghegy aljára értek, Jankó megint befelé forditotta a
gyürűt megint ott termett az üveghíd; de már arra csakugyan nem akart rá
menni a csizmadiáné.

– Én bizon nem koczkáztatom az életem senki szépségéért, hiszen leszakad
az a rongyos híd, – alig tudta Jankó megtartani a hintóban, de még akkor
se nyugodott bele:,,No fiam, ha meghalok, a te lelkedre halok meg.’’
Csak akkor örült aztán, mikor bent volt az aranyvárban, mikor meglátta a
menyét.

Jankó is megörült, mert a felesége még hétszerte szebb lett, mint az
előtt volt, mindjárt megesküdtek még egyszer, olyan lakodalmat csaptak,
hogy hetedhét országra szóllott a híre. Meghallotta ezt a két királyfi
is, azok is elmentek a lakodalomra, ott megszerették a két nagyobb
királykisasszonyt, el is vették mindjárt. Erre még nagyobb lakodalmat
csaptak, együtt maradt mind a három házaspár, a csizmadia, a felesége, –
az öreg ember, mind ott maradt, nem volt olyan boldog háznép több széles
e világon.




AZ ÖRDÖG ÉS A KÉT LYÁNY.

Volt egyszer egy szegény ember, meg egy szegény asszony, mind a kettő
özvegy volt, s mind a kettőnek volt egy-egy lyánya, csakhogy az ember
lyánya szép volt, az asszonyé meg csúnyább a hátramenésnél.

Egyszer az ember sütni akart, de nem volt dagasztó teknője. Azt mondja a
lyányának:

– Eredj át lyányom ide a szomszédasszonyhoz, kérj tőlle egy dagasztó
teknőt, mig megdagasztunk benne.

Átment a lyány a szomszédba:

– Szomszédasszony, azért küldött édes apám uram, ne sajnáljon kend egy
dagasztó teknőt adni, mindjárt visszahozom, csak megdagasztunk benne.

– Bizony nem adok én édes lyányom, mondd meg édes apád uradnak, vegyen
el engem, akkor lesz dagasztó teknőtök.

Haza ment a lyány, elmondta az apjának, hogy mit mondott a
szomszédasszony. Megdagasztottak hát nagy ügygyel-bajjal, be is fűtötték
a kemenczét, de már szénvonójuk nem volt a mivel a kemencze alj át
föltisztítsák. Azt mondja az ember a lyányának:

– Eredj át lyányom ide a szomszédba, kérj egy szénvonót, mondjad, hogy
mindjárt vissza viszed.

Átment a lyány megint az özvegy asszonyhoz:

– Szomszéd asszony, azért küldött édes apám uram: ne sajnáljon kend egy
szénvonót adni, mig a kemencze alját föltisztítjuk.

– Bizony nem adok én édes lyányom, mondd meg édes apád uradnak, vegyen
el engem, akkor lesz dagasztó teknőtök is, szénvonótok is.

Haza ment a lyány, elmondta, hogy mit mondott a szomszéd asszony, nagy
nehezen elkészitették hát a kemenczét is, meg a tésztát is, csak be
kellett volna vetni, de nem volt vető lapátjuk. Azt mondja a szegény
ember a lyányának.

– Eredj át még egyszer lyányom ahoz az asszonyhoz, próbáld meg, ha adna
egy vető lapátot, mondjad, hogy ne sajnálja olyan nagyon, nem esik itt
semmi baja, nem eszszük mink meg, ebbe a nyomba vissza viszed.

Átment a lyány harmadszor is, elmondta, hogy mi járatban van; mit izent
az apja, de az özvegy asszony erre is csak azt mondta, hogy biz ő nem
adja:,,Mondd meg apádnak, vegyen el engem, akkor lesz dagasztó teknőtök
is, szénvonótok is, lapátotok is.’’

Haza ment a lyány, elmondta az özvegy asszony izenetét; szeget ütött ez
a szegény ember fejibe, hogy biz azt az asszonyt jó is volna elvenni,
lám akkor lenne dagasztó teknője is, szénvonója is, vető lapátja is; úgy
annyira gondolkozott ezen, hogy utoljára is a lett belőle, hogy elvette
az özvegy asszonyt. De bezzeg nem úgy ütött ki a dolog, a hogy azt a
szegény ember kigondolta, mert alig, hogy megesküdtek, az asszony lett
az úr a háznál, mindenből a parancsolt, férjem-uramnak pedig ajtó mögött
volt a helye. A szegény lyányt is mindig ütötte-verte az asszony, a maga
csúnyánál is csúnyább lyányát mindig cziczomázgatta, tejbe-vajba
fürösztötte, ettől meg még a betevő falatot is sajnálta. Nem állhatá a
lyány ezt a keserves életet, bement az apjához.

– No édes apám uram, én tovább nem leszek senki lába-kapczája, csak úgy
bánnak itt én velem, mint ha a szél hajított volna ide, el megyek
világtalan világra, majd csak találok valahol szolgálatot.

A szegény ember se’ nagyon marasztotta, mert látta, hogy bizon neki
magának is jóformán kifelé áll a szekere rúdja, vagy legalább igen kevés
becsülete van a háznál; elindult hát a lyány. Sütött neki a mostohája
hamu pogácsát:

– Legalább ne mondd, hogy nem sütöttem útravalót.

Ment mendegélt a szegény lyány, előtalált egy kis házat, abba bement,
mert el volt fáradva, de oda bent nem talált mást, csak egy kis fehér
macskát. Leült a lyány a patkára, elkezdte eszegetni a hamu pogácsát.
Oda megy hozzá a kis fehér cziczus:

– Nénikém, nénikém, adjál egy kis kalácsot, én is adok tanácsot!

Adott neki a lyány; a kis macska megette, aztán megint kért, mig a
pogácsa mind el nem fogyott, akkor felkuporodott a lyány ölébe, ott
fonogatott szép csendesen. Egyszer csak megzörgetik kivülről az ajtót:

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyiss ajtót!

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Nyisd ki neki.

A lyány kinyitotta, bekullogott egy nagy csúnya ördög.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám rakj tüzet!

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát rakd meg neki.

A lyány tüzet rakott.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyany mátkám főzz ételt.

– Jaj cziczuskam-miczuskám mit csináljak?!

– Hát főzz neki.

A lyány meg is főzött, ki is tálalt.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám gyer’ egyél.

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát egyél vele.

A lyány jó izűt evett, mert éhes is volt.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám bonts ágyat.

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát bontsd el neki.

A lyány elbontotta.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám feküdj mellém.

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát feküdj mellé.

A lyány mellé feküdt.

– Tanyér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyúlj a bal fülembe.

– Jaj cziczuskám-miczuskam mit csináljak?!

– Hát nyúlj bele.

A lyány bele nyúlt, a kezébe akadt valami, azt elkezdte húzni kifelé,
hát mi volt? Nem egyéb, mint temérdek sok arany-ezüst, de annyi, hogy
alig birta kihúzni a lyány.

Megint megszólalt az ördög:

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyúlj a jobb fülembe.

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?

– Hát nyúlj bele.

A lyány bele nyult, hát mit húzott ki? – tán nem is hinnék kendtek, ha
nem mondanám – nem egyebet, mint egy gyönyörű aranyos hintót, hat
czifra, sallangos paripával.

Ezeket az ördög mind a lyánynak adta, ez a sok aranyat-ezüstöt mind
felrakatta a hintóba, maga is beleült, avval haza hajtatott.

Otthon a háznép köz-káptalanságba esett, sehogy se’ tudta senki
elgondolni, hogy juthatott ehez a sok kincshez, a lyány meg nem mondta
senkinek, csak az apjának beszélte el, de annak is a szívére kötötte,
hogy tovább ne adja.

A csúnya lyánynak majd kifúrta az oldalát az irigység, hogy a mostoha
testvérje úgy meggazdagodott; utoljára úgyannyira gyötrődött, hogy nem
tudott otthon maradni, megmondta az anyjának, hogy ő is elmegy
szolgálatot keresni: ,,Lássa kend édes anyám, az a kutya csak három
napig volt oda, mégis hogy meggazdagodott, én is megpróbálom, hátha
nekem is szolgálna a szerencse.’’ Az anyja is helybenhagyta, hogy:,,A
bizon jó lesz,’’ – sütött is neki az útra pogácsát, de hej nem hamuból
ám! hanem olyan tiszta búzának a lisztjéből, a milyet a galamb hord
össze.

Elindult a lyány, ment-mendegélt, ez is elért ahoz a kis házhoz, be is
ment; hogy nem talált odabent senkit, leült a patkára ez is, várni a
gazdát. Csakhamar eszébe jutott, hogy neki pogácsája is van, elővette
hát, s elkezdte eszegetni. Oda ment hozzá a kis fehér macska.

– Nénikém-nénikém adjál egy kis kalácsot, én is adok tanácsot.

De a lyány nem adott neki, a kis macska még egyszer kért, de a lyány
akkor se’ adott, hanem még kinevette:

– Oh szegény kis csipás szemű macska, ugyan miben tudnál te nekem
tanácsot adni, ilyen haszontalan létedre?

A szegény kis macska meghunyászkodott, félre ült a kuczikba, a lyány meg
a patkán eszegetett. A mint ott eszeget, a mint ott eszeget, egyszer
csak megzörgetik az ajtót:

– Tanyér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyiss ajtót!

Akkor már oda szaladt ám a lyány a kis macskához.

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát ne ereszd be.

A lyány nem eresztette be, az ördög berúgta az ajtót, mikor bent volt,
megint elkiáltotta magát.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám főzz ételt!

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát ne főzz neki.

A lyány nem főzött, az ördög nem szólt értte semmit, hanem csak mikor
maga meg is főzött, ki is tálalt, akkor szóllalt meg.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám gyere egyél!

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát ne egyél vele.

A lyány nem evett, az ördög maga ette meg mind az ételt, azután megint
csak rákezdte a nótát:

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám bonts ágyat!

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát ne bontsd el.

A lyány nem bontotta el, hanem magának az ördögnek kellett megágyazni.
Meg is ágyazott, bele is feküdt, aztán megint rákezdte:

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám feküdj mellém.

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát ne feküdj mellé.

A lyány nem feküdt mellé, csak megállt az ágya fejénél, de az ördög
megint rákezdte:

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyúlj a bal fülembe!

A lyány hogy látta, hogy az ördög idáig nem hogy bántotta volna, de még
egy rossz szót se szóllt hozzá, bátorságot vett magának, s rákiáltott
nagy mérgesen:

– Majd én abba a piszkos füledbe nyúlkálok!

Az ördög még erre se szólt semmit, szép csendesen belenyúlt maga a jobb
fülébe, kihúzott belőle egy vas hintót, meg négy tüzes paripát, a
hintónak alól egy katlanja volt, abba az ördög tüzet rakott, a lyányt
belezárta a hintóba; avval a négy lovat neki csapkodta, azok repültek,
mint a sárkány, a hintó mindég jobban jobban át tüzesedett, utoljára
olyan lett, mint a láng, a lyány izré-porrá égett benne.

A szép lyány meg otthon nagyon gazdag lett a sok kincsből, a mit az
ördög adott neki, nem sokára elvette egy gazdag úrfi, nem mondom meg,
gróf volt-e, vagy báró; herczeg-e, vagy királyfi? de bizonyosan
valamelyik a négy közül.




A KIS MALACZ ÉS A FARKASOK.

Volt a világon egy kis malacz, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg
erdő közepén. Egyszer a mint ebben a kis házban főzögetett magának, oda
megy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:

– Ereszsz be kedves kis malaczkám, nagyon hideg van idekint, fázom.

– Nem eresztelek biz én, mert megeszel.

– Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.

A kis malacz beeresztette az egyik hátulsó lábát, hanem alattomban oda
tett egy nagy fazék vizet a tűzhöz.

Kicsi idő mulva megint megszólalt a farkas:

– Ugyan kedves kis malaczkám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.

A kis malacz beeresztette azt is, de a farkas avval se érte be, hanem
egy kis idő mulva megint beszóllott:

– Kedves kis malaczkám, ereszd be a két első lábam is.

A kis malacz beeresztette a két első lábát is, de a farkasnak a se volt
elég, megint megszólalt:

– Édes-kedves kis malaczkám ereszsz be már egészen, majd meglásd, egy
újjal se nyúlok hozzád.

Erre a kis malacz egy zsákot szépen oda tett a nyiláshoz, hogy a mint a
farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be, avval beeresztette.
A farkas csakugyan a zsákba farolt be; a kis malacz se volt rest,
hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék
forró-vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy
nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró-viz úgy levitte a
szőrét, hogy egy szál se maradt rajta; azután addig hányta-vetette
magát, mig utoljára kiódzott a zsák szája. Kibútt belőle, szaladt
egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nem sokára vagy tized
magával, elkezdték keresni a kis malaczot. Addig-addig keresték, mig
valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején; oda mentek a fa alá,
elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek; mi módon fogják meg a kis
malaczot? mert egyik se tudott a fára fölmászni. Nagy sokára aztán arra
határozták, hogy egymás hátára állanak mindnyájan, mint a lédeczi
birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás
hátára felmászni; a kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni, igy
hát a többi mind az ő hátán volt.

Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlen egy hibázott, hogy elérjék
a kis malaczot; az az egy is elkezdett már mászni felfelé, akkor a kis
malacz hirtelen elkiáltotta magát:,,Forró viz a kopasznak!’’ a kopasz
megijedt, kiugrott a többi alól, a sok farkas mind lepotyogott, kinek
lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy soh’se’
látták többet.

A kis malacz szépen leszállott a fáról, haza ment, többet felé se’
mertek menni a háza tájékának se a farkasok.




ZSUZSKA ÉS AZ ÖRDÖG.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt,
volt a sós tenger kellő-közepén egy lakatlan sziget, azon a lakatlan
szigeten egy nagy hegy, annak a hegynek a tetején egy magas torony,
annak a toronynak a leghegyibe egy könyv, abból szedtem én ezen szent
beszédeket.

Volt a világon egy nagyon-nagyon szegény asszony, annak volt három
lyánya, ezt a három lyányt csak úgy-ahogy felnevelte, de hogy nagyon
szegény volt, sehogy se tarthatta őket tovább, hanem elküldte
szolgálatot keresni.

Elindult a három lyány; mentek-mendegéltek hetedhét ország ellen,
megtaláltak egy házat, az utcz’ajtóban kint állott egy ember,
megszólította őket:

– Hova mentek lyányaim?

– Megyünk szolgálatot keresni.

– So’ se’ menjetek tovább, szegődjetek be én hozzám, úgyis épen ilyen
három lyányra volna szükségem.

A lyányok beszegődtek az emberhez, a ki pedig nem ember volt, hanem
ördög.

Zsuzskának – a legkisebbiknek – nagyon hamis hájjal kenték a bölcsőjét,
nem egy könnyen hagyott magán kifogni, töviről-hegyire járt mindennek a
végire. Egyszer is, a mint a pitarba üldögél, hallja, hogy ő róluk
beszél az ördög a feleségével a szobában, hallgatózik jobban, hát mit
hall? nem egyebet, mint hogy az ördög meg akarja őket ölni, arról
beszélget. ,,Holnap nagy vendégséget csapunk, jó kövérek, jó lesz a
húsok pecsenyének; nem is nehéz lesz megölni őket, majd estére
lefeküsznek a padlásra a magunk három lyányával együtt, a magunk három
lyányának párnát teszek a feje alá, ezeknek meg egy-egy terméskövet,
arról megismerem a sötétben is, hogy melyik másik? majd ha aztán
elalusznak, levágom a fejét mind a háromnak.’’

Zsuzska mind ezt jól hallotta, de nem szólt a testvérjeinek se’; hanem
este, mikor mind az öt lyány elaludt, felcserélgette csendesen a fejök
alját, az ördög lyányait fektette a terméskőre, a testvérjeit meg
párnára, maga is arra feküdt, és tettette magát, mint ha aludnék. Éjfél
tájban felment az ördög a padlásra, tapogatta, hogy merre van a három
terméskő, a mint megtalálta, levágta a fejét mind a három lyánynak, a ki
rajta feküdt, a pedig nem volt más, mint a maga tulajdon három lyánya. A
mint evvel készen volt, megint lement, lefeküdt, mint a kinek jó rendben
van a szénája.

Alig várta Zsuzska, hogy leérjen az ördög, felköltötte csendesen a
testvéreit, lementek a padlásról, akkor Zsuzska bekiáltott az ördög
ablakán.

– Hej ördög, nem minket öltél ám meg, hanem a magad lyányjait!

Az ördög utánuk iramodott, de a három lyány csak hamar utat vesztett a
sötétben, avval az ördög visszament, a lyányok meg mentek-mendegéltek
szép csendesen. Reggelre beértek egy nagy városba, ott beálltak a
királyhoz szolgálni.

A király legjobban megszerette közűlök Zsuzskát, mert szép is volt, de
meg nagyon tudta magát kedveltetni, ezért a nénjei mindig irigykedtek
rá, szerették volna valami úton-módon elveszíteni. Egyszer bementek a
királyhoz:

– Jaj felséges király, van annak az ördögnek, a hol mi szolgáltunk, egy
tenger-lépő czipője, a mivel a legszélesebb tengert is át lehet lépni,
Zsuzska azt mondta, hogy el tudná ő azt lopni, ha kellene felségednek;
azért parancsoljon rá felséges király, hogy lopja el, ha tagadja, hogy ő
bizon nem mondta soha, hogy el tudná lopni, rá se hallgasson felséged,
mert mondta, olyan igaz, mint hogy itt állunk.

Behivatta a király Zsuzskát:

– No te Zsuzska, azt hallottam, hogy te azt mondtad, hogy el tudnád
lopni az ördögtől a tenger-lépő czipőt, azért ha az éjtszaka el nem
lopod, halálnak-halálával halsz meg!

Szegény Zsuzska váltig tagadta, hogy nem ,,mondta ő azt soha’’, nem
használt semmit, mit volt mit tenni szegény fejinek? elszánta magát,
hogy megpróbálja ellopni, úgy is mindegy akar a király öleti meg, akar
az ördög.

Elindult hát szerencsét próbálni, ment-mendegélt, egyszer az ördög
házához ért, épen éjfél volt, aludt az ördög is a felesége is, Zsuzska
szép csendesen belopódzott, kivette a tenger-lépő czipőt az almáriomból,
avval bekiáltott az ablakon.

–

Showing first 200,000 characters. Full text: gutenberg.org/ebooks/38852