← catalogue

Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)

by Elek Benedek · Hungarian · Gutenberg #38673 · 520,789 chars · public domain (US)

The Project Gutenberg eBook of Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)
    
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)

Author: Elek Benedek


        
Release date: January 25, 2012 [eBook #38673]
                Most recently updated: January 8, 2021

Language: Hungarian

Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/38673

Credits: Produced by Albert László (This file was produced from
        text and images generously made available by Hungarian
        Electronic Library.)


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉDES ANYAFÖLDEM! : EGY NÉP S EGY EMBER TÖRTÉNETE (2. KÖTET) ***




Produced by Albert László (This file was produced from
text and images generously made available by Hungarian
Electronic Library.)






PANTHEON KIADÁS

BENEDEK ELEK

ÉDES ANYAFÖLDEM!

EGY NÉP S EGY EMBER TÖRTÉNETE

MÁSODIK KÖTET

[Illustration]

A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.T.

KIADÁSA

PANTHEON KIADÁS

BENEDEK ELEK

ÉDES ANYAFÖLDEM!

EGY NÉP S EGY EMBER TÖRTÉNETE

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST, 1920

A PANTHEON IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG KIADÁSA

Globus, Budapest.




ELSŐ FEJEZET.


Ebben a tékozló fiu uj életet kezd s igen szép álmot lát a csángó
magyarok földjén, husvét hajnalán.

Gőzparipán ül ismét a tékozló fiu, büszkén, diadalmasan vágtat Pest
felé, mintha nem a Véletlennek, de maga-magának köszönhetné a
feltámadást. Vágtat a sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is
sebesebben – ő legalább azt hiszi, hogy nem közönséges személyvonaton
üldögél, nem is gőz-, de mesebeli táltosparipán. Hogy nem afféle szegény
legény ő, de királyfi, aki szárnyas paripán repül erdők, mezők, tengerek
fölött, tündérvárosba, tündérvárosban világszép királykisasszonyhoz – ő
reá vár epekedve, ugyan kire várna? – világszép királykisasszony.

Hiába vivtam meg harcomat a Halállal, gyermek vagyok, még mindig
gyermek. Áradozó szivvel köszöntöm Májust, a virágos Májust: minden fa,
minden bokor nekem virágzik, nekem illatozik. Érttem, egyedül érttem
nyilnak kertnek, rétnek virágai; nekem dalolnak a madarak; fecske, gólya
énhozzám jött vissza, egyedül énhozzám.

– Lám, lám, – mosolygok – milyen _gyermek voltam_. Meg akartam válni az
élettől, ettől a szép, ettől a gyönyörü élettől, egy nagy semmiség
miatt. Meg akartam halni a huszonegyedik tavasz hajnalán…

Egy pillanatra lelkem visszaröppen a kisbaconi temetőbe. Látom a
rózsavirágos sirkövet: Ignácka sirkövét. Olvasom a feliratot: Szép élte
hajnalán Benedek Ignácnak – Lám, néki sirt ásnak. Vajjon mit irtak volna
az én sirkövemre? Bizonyosan benne lett volna a tavasz is, a hajnal is…

– Nem, nem lesz benne! Nem akarok meghalni, nem!

Lemosolygom magamat, a tékozló fiut, merthogy – _gyermek voltam_. Hogy
csak egy kis göröngybe botlottam meg s itt akartam hagyni ezt a szép,
ezt a gyönyörü életet. Ezeket a mind nekem virágzó fákat, bokrokat;
ezeket a mind nekem daloló madarakat. Nem mosolygom le magamat, mert nem
látom, hogy még csak most vagyok igazi gyermek, akinek elég kétszáz
sornyi nyomtatott betü: már hiszek az erejében; nem göröngy, de egetverő
sziklahegy sem állit meg – most, most következik az Élet, a küzdelmes,
diadalmas Élet.

Miért is nem ültem gyorsvonatra? – Ó, de lassan döcög ez a ló nélkül
járó szekér! Sohasem érek Pestre! – Igaz, – csititom magamat – igy is
rettentő nagy summát fizettem a jegyért. Mit is mondott az a székely
atyafi, aki látta, hogy harminc pengő forintot olvastam le? Azt mondta:
Hiszen ezért tehenet lehetne venni! Isten ellen való vétek ez, uram! –
Lám, lám, ilyen lettem volna én is, ha nem tanittat az édesapám. Tiz
forint egy sertést, tizenöt forint egy borjut, harminc forint egy
tehenet, száz forint egy jó lovat juttat eszembe. Fogamhoz verek minden
garast. Minden esztendőre veszek egy kalendáriumot. Hol dicsérném, hol
szidnám a százesztendős jövendőmondót… Más könyv nem érdekel. Hazugság,
csupa hazugság mind, amit az iródiákok irnak… De hisz az édesapám ugy
szeret olvasni… A téli esték… Amikor Benkő Ádám olvasta Petőfi verseit…
Jósika, Jókai, Vas Gereben – mely nagy gyönyörüséggel olvasta, hallgatta
édesapám!

Ne tovább, ne! Nagy, erős elhatározásomban e büvös-bájos kép még majd
megtántorit. Ugy lesz az jól, ha édesapám lelkét ezután én is
gyönyörködtetem. Valahányszor tollat fogok a kezembe, fölöttem lebeg az
ő tiszta, becsületes lelke, ő rá gondolok, neki irok, az ő szivét,
lelkét gyönyörködtetőt. Igy sohasem fog a tollam félresiklani; az ő
lelkét megzavarót, az ő érzését megbotránykoztatót nem fogok irni.
Elmém, szivem az édes anyaföldből fog táplálkozni. Bárhová helyezem
történeteimet, mindig az én falumat, az én erdőmet, az én mezőmet, az én
erdőzugásos, vadgalambszólásos szép Erdővidékemet látom. Meséimnek
minden fája ebben a földben fog gyökeredzeni, ebből a földből fog
kihajtani. Igy, fiu, igy!

Rákos mezején liheg már a ló nélkül járó szekér, sötét est borul a
tájra. Kihajlok az ablakon, előre nézek, a tündérváros felé, s ihol,
csakugyan tündérváros fényessége árad a rákosi mezőre: lángtengerben
uszik az ország szive.

– Ó de szép! – sikolt fel a tékozló fiu.

Most jut eszembe, egész uton nem gondoltam reá: ma hozta Pestre Rudolf
királyfi Stefániát, a szép királykisasszonyt s őket ünnepli az ország
szive, érettük uszik lángtengerben Pest és Buda. Ujjongok: imé, ujabb
csodája a Véletlennek! Mely sötét volt ez a város, amikor először léptem
falai közé, zeg-zug uccákon botorkálva végig, most mely tündökletesen
ragyog! Uj erőt, uj hitet önt szivembe a találkozás: ihol, Rudolf, sok
száz esztendő multán az első magyar szivü királyfi, csüggeteg magyar
lelkeknek szebb jövendőt igérő reménysége; magyar lesz a magyarok
királya; becsülete lesz a magyar szónak, a magyar irásnak s mindennek,
mit magyar elme és magyar kéz teremt.

– Ó de jókor jöttem! – áradozik lelkem nagy boldogan, mámorosan.

A pályaudvaron nappali világosság. Messziről megpillantom Sebesi Jóbot.
Szép szőke haja csakugy lobog, amint felém szalad, szinte kiemel a
kocsiból, sirva-nevetve ölel, csókol: Hát élsz? Csakugyan élsz? Ó,
Istenem, Istenem! Már nyomják a könyvünk első iveit! Hallod? Hallod? Már
nyomják!

*

Az egyetem-uccai Erzsébet-szálló három udvari szobácskájában indul
hóditó utjára egy „kis lap“, munkatársai csupa fiatal legények. Két
„nagy lepedős“ ujság: a Hon és az Ellenőr összeolvad, lesz belőlük a
_Nemzet_, ennek a szerkesztője „kis lapolja“ le a – _Budapesti
Hirlap_-ot. A _Nemzet_ szerkesztője – Visy Imre, a _Budapesti Hirlap_
főszerkesztője – Rákosi Jenő. Visy Imre a néhai _Reform_-nál kezdte
pályáját korrektori minőségben, ama Reform-nál, amelynek Rákosi Jenő
volt a szerkesztője, de ime, – gondolná az avatatlan ember, – minő
kegyetlen tréfákat enged meg magának a Sors: a korrektor nagy lepedős
ujság élére emelkedik, Aesopus költője „kis lap“ szerkesztőjévé
hanyatlik… Hiszen, nem marad adósa volt korrektorának Rákosi Jenő:
kegyetlenül éles tolla hegyére tüzi Visy Imrét s ugy megmagyarázza neki,
mi az a kis lap, hogy heteken át ezen kacag a falu. A mi falunk. Az
ujságiróknak még akkor kicsiny faluja.

Nagy lap – kis lap. Nemzet, Pesti Napló, Egyetértés – ezek a nagy lapok.
Azért nagyok, mert takaródzani lehet velök. Légrády Károly csinálja meg
az első „kis lapot“ a Pesti Hirlapban, csakhamar megszületik a második,
a Budapesti Hirlap. Szerkesztője, Csukássy József, s vele az egész
szerkesztőség a Pesti Hirlapból szakad ki: egy szép napon kiadó és
szerkesztőség összekülönbözik, s egy-két hónap mulva megszületik a
második kis lap. Kezdetben a nagy lepedős ujságok lemosolyogják a „kis
lapokat“, a közönség is mintha ingadoznék. Csak lassanként eszmél rá,
hogy valamiképpen „nem singgel mérik az embert“, azonképpen az ujság
belső értékét nem nagy lepedő formája teszi. A nagy lepedős ujságok
komolykodók, nagyképüsködők, végtelen hosszu hasábjaikba nem eresztik be
a csipkedős karcolatot, a vidám, enyelgő csevegést, ám a kis lapok
fürgék, elevenek – s hogy a Budapesti Hirlap mellett maradjak: ennek a
kis lapnak Rákosi Jenő és Kaas Ivor irják a vezércikkeit. Rákosi Jenő
kezdettől máig, – félszáz esztendő legnagyobb publicistája a mi
falunkban. Ő az, aki mindig megérezte s megérzi, mi foglalkoztatja az
emberek lelkét, s másnap megjelenik a vezércikk, melyre minden olvasó
rányomja a pecsétet: lelkemből beszél; ha irni tudnék, erről irtam
volna, szórul-szóra ezt irtam volna én is…

Mindig első személyben beszél az olvasóhoz, vonal fölött és vonal alatt
egyaránt; amott névtelenül, jegy nélkül, emitt – _ő_ a jegye. De ne irna
első személyben, ne használna jegyet a vonal alatt, a figyelmesebb
olvasó a bevezető sorokban megállapitaná: ezt a cikket Rákosi Jenő irta,
senki más.

A könyvnek talán sohasem volt akkora becsülete, tisztessége, mint a
Budapesti Hirlap pályafutásának első decenniumában. A „kis lap“
tárcarovatában sürün jelennek meg a könyvkritikák, amelyekben a
pajtáskodásnak nyoma sincs. Még kevés az iró, kevés a könyv, s az igazi
talentum nem hasztalan kopogtat a Budapesti Hirlap ajtaján: Rákosi Jenő
az, aki az ajtónak mindakét szárnyát kinyitja, meleg öleléssel fogadja a
jövevényt. Amily kegyetlenül pőrére vetkőzteti a felfujt nagyságokat,
oly nagy szeretettel öltözteti diszbe a névtelen talentumokat. Nem
mindenik fölfedezése váltja be a hozzáfüzött reménységet, de
megállapitható, hogy nem a félszemü jövendőmondó látott rosszul – a
fölfedezettet a fölfedezés vagy elbizakodottá tette, vagy kedvezőtlen
szelek sodorták el az irodalom mezejéről.

Forró meleg nyárban indul utjára a Budapesti Hirlap: ennek ajtaján
kopogtatok be. Rákosi Jenő még a Népszinházat igazgatja, az
Erzsébet-szállóba nagyritkán látogat el. A szerkesztő, Csukássy József,
beteges ember, szomoruan üldögél a kis asztalka mellett: gyengén
szállingóznak az előfizetők. Ő és Rákosi az alapitók, ketten – ha jól
emlékszem – 30 ezer pengő forintot tettek össze; vajmi kis tőke még
ezidőben is. Ellenben nagy tőkével dolgozik Légrády, nem sajnálja a
papirost s a Pesti Hirlap két-három annyi papirost ád a nyájas
olvasónak, mint a Budapesti Hirlap, mely 8–12 oldalon szegénykedik.
Forró meleg nyár, az előkelő közönség fürdőn, a gazda arat, a nagyváros
magas falai közt ragadt emberek álmosan lézengenek: kinek kell most egy
uj kis lap? Semmi, de semmi nem történik, amivel ezt az álmos népet
felrázni lehetne. A képviselőválasztás? Ezen már túl vagyunk. S ha nem
volnánk is túl, a jelölteken kivül ez kit érdekel? Bizonyos, hogy a
szabadelvüpárt óriási többséggel jön be. Bizonyos, hogy bejön az
ellenzéknek is egy maréknyi csapata – Tisza Kálmán kegyelméből.
Bizonyos, hogy nemcsak az én főispánom fiát emeli vállára a nép, az
Istenadta nép, de a te főispánodét is, az övét is. Mondjad erre: nem jó
uton haladsz, magyar! – kit érdekel ez?

Igen, szomoruan üldögél a szerkesztő a kis asztal mellett. Német ujságok
vegyes rovatát böngészi, az érdekesebb apróságokat kivágja, szétosztja
munkatársai közt. Már hihetetlenül bátor fiu vagyok: mindössze háromszor
sétáltam el az Erzsébet-szálló előtt, s Isten nevében, előre! kiáltással
fölmegyek a második emeletre – nem is kell kopogtatnom, nyitva az ajtó.
Szomoru arc a Csukássy József arca, de szelid kék szeme bátoritó, az
első szavak eldadogása után folyékonyan mondom el a mondókámat.

– Hát, tárcát hozott.

– Azt, szerkesztő ur.

Átveszi, belepillant, tetszik a – cime. „Székely Gastein“: a kis
tárcának ez a cime. Gasteinnak tettem meg egy nyomoru kis, szegényes
fürdőt. Szejke fürdő az igazi neve. Orbán Balázs a gazdája. Hiszen,
lehet, hogy a vize vetekszik a gasteinival, magának a fürdőnek képe
szánalmas vala. Omnibuszon járt ki Udvarhely uri népe, állandó vendége
alig akadt. De én nagy szeretettel cicomázom fel a Székely Gasteint s
másnap a tárca meg is jelent.

Sok esztendő multán, amikor könyvet könyvre irtam, azt mondja egyszer
Apponyi Albert:

– Olvastam legujabb könyvedet. Szép, igen szép. De csakugyan olyanok a
székelyek, mint aminőknek rajzolod?

– Nem, – mondtam én, – de szeretném, ha olyanok lennének…

Bizony, Székely Gastein sem az volt, aminek rajzoltam, de szerettem
volna, szeretném ma is, ha _olyan_ lenne!

De az a fontos, ugy-e, – legalább reám – hogy az első lépés sikerült.
Nem ismerek magamra: már nem sétálok fel s alá az Erzsébet-szálló előtt,
egyenest nekivágok a kapunak, két-három lépcsőt ugorva rohanok a második
emeletre, bátran lépek be a kis szobába, ahol ugy ül, üldögél a
szerkesztő, mintha székéhez volna szegezve – és nyirja, nyirja a bécsi
ujságok vegyes rovatát… Az elhagyott édes anyaföldből táplálkozom: sorra
szedem a székely fürdőket, amelyek mind világhirüvé varázsolódnának, ha
idejönne az a bizonyos – angol… A hiuságom arra ösztökél, hogy a nevem
alatt irjak, de hiuságomon győz a csupa _e_ hangzós névtől való félelem.
Milyen furcsán hangzik az én nevem! Az olvasó bizonyára szótagolni fogja
a nevemet, sőt össze-vissza forgatja is, igy ni: Be-neked Elek. Ha
Miklósnak keresztelnek! Kicsi korom óta ez a kedves nevem, egyszer meg
is rikattam édesanyámat; mért hogy Miklósnak nem kereszteltek… Hosszu
tusakodás után Székely Huszár név alá rejtődzöm. Megillet ez a név:
apám, nagyapám, ükapám mind székely huszár volt. Igaz, hogy engem
bakának sem vettek be, amit el is keseregtem az Üstökösben:

  Amennyi ősöm, mind huszár vala,
  Remegte kardját török, francia.
  Bakának se vett bé a kapitány –
  Tagadd meg véred, édes jó apám!

Mindegy: megillet, meg, a Székely Huszár nevezet. De közben Csukássy egy
francia könyvet nyom a kezembe, amely könyv tele van hamisitatlan
francia malacságokkal, hogy azokat magyar földbe plántáljam át.
Enyhitve-szeliditve is kópéságok ezek, bizony, nem fiatal lányoknak való
olvasmányok s nem Székely Huszárhoz illők. Ujabb álnév alá rejtődzöm:
Kópé név alatt plántálom át a kópéságokat. A magyar lelkü, nemes hangu
ujságból visszataszitóan rinak ki ezek a sikamlós apróságok, de szegény,
szomoru szerkesztő mit csináljon? Kipked-kapkod, keresi a közönséget, ám
a közönség vagy fürdőzik, vagy alszik, s hála a jó Istennek,
kópéságaimnak vajmi kevés az olvasója. De vége a forró meleg nyárnak,
itt az ősz, Rákosi Jenő elbucsuzik a Népszinháztól s fanatikus magyar
lelkének minden kincsét a „kis lap“-ban szórja szét; ő emeli nagy lappá,
a legnagyobbá a kis lapot, ő kiált megállj-t a kópéságoknak; ami
vidámság fölcsendül ezután, nem zavar harmóniát; a magyar földben, a
magyar lélekben, a magyar szivben gyökeredzik az. Tulajdon öccse, Rákosi
Viktor deriti hangos kedvre, ropogós kacagásra a komolykedvü magyart, s
csak gyöngehangu szekundáns mellette a búsbeteg tejen nevelt tékozló
fiu.

Sipulusz és Székely Huszár az ujság Benjáminjai. A kis gárda csupa
fiatal legény, harminc év körül járó a legidősebb munkatárs: Berényi
László. Az egyetlen zsidóember köztünk, tetőtől talpig magyar zsidó.
Arca, szeme csakugy ragyog, amikor a hirtelen feltünt Mikszáthról
beszél; lót-fut, veri a nagydobot mellette, s ha nem csal emlékezetem,
dicshimnuszt ir a Jó palócokról, dicshimnuszt – a Közgazdasági rovat
vezetője. Micsoda világ, micsoda világ! Vajjon feltámad-e még valaha?

A segédszerkesztő: Szokolay Kornél. Dzsentelménnek hivjuk, mert valóban
az is. Angol lordnak alig lehet választékosabb az öltözete, mint az övé.
Mintha skatulyából huzták volna ki, oly tiszta, oly előkelő, s a mi fő:
az a lelke is. A magyaron kivül három nyelven beszél és ir: németben,
franciában, angolban egyként otthonos. Stilusának nincs szine, ereje, de
tiszta, szabatos. A külső politika a mezeje – nyilván arról ábrándozik,
hogy egykor mint diplomata fogja szolgálni a hazát…

Külső megjelenésben Szokolay merő ellentéte Balogh Pál. Túladunai
előkelő család sarjadéka, érzékeny, finom lélek, ideges, mint a
versenyparipa. Amint szép gyöngybetüit a papirosra pergeti, minden
hangos szóra megrezzen, szinte megrázkódik, aztán visszazsugorodik az
asztalára, tovább pergeti gyöngybetüit. Irásában semmi törlés – neki az
irása olyan, mintha, skatulyából huzták volna ki. A ruhájára – semmi
gondja. Nem lehetetlen, hogy benne hál. Fekete, göndör haja csak akkor
lát fésüt, ha nagy időközökben fodrász kezére bizza. Apátlan, anyátlan
árvaként nőtt fel, de seregszámra van túl a Dunán nagynénije,
nagybácsija, ezek „halnak, halnak, egyre halnak“, minden halál örökséget
jelent, s Pali, a gyermeklelkü Pali minden örökségre ujabb
életprogrammot csinál: igy meg ugy osztja be a vagyonát, ezt vesz, azt
vesz, igy meg ugy rendezkedik be. De az életprogrammból csak az első
pont valósul meg: ez az első pont egy rend igen elegáns öltözet, egy
fényesre vasalt ing, egy szép nyakkendő, egy cilinder, a tisztára
mosott, ragyogó fekete göndör haj, s ezzel vége. Mintha forró, meleg
kőre öntené, ugy párolog el kezéből a pénz, Isten tudja, hová, merre.
Alig telik el két-három hét, gyürődött a kabát, nadrág, a gallér.

Rákosi Jenő operettet ir: Szélháziak a cime. Van ebben egy kuplé,
melynek ez a refrénje: Tessék, mily rimet ád! A jókedvü Sipulusz e kuplé
mintájára az összes munkatársakat végigkuplézza s Balogh Pálnak ez jut:

  Az ing ugy szép, ha tiszta,
  Balogh Pál zsurnaliszta.
  Tessék, mily rimet ád,
  Tessék, mily rimet ád!

Pali mosolyog, oly ártatlanul mosolyog, mint a gyermek – aminthogy az is
ő. Mintha álomból ébresztenék fel, oly csudálkozva néz körül: hát
csakugyan ugy szép az ing, ha tiszta?

Ez a gyermeklelkü, magára nem vigyázó ifju az ujság harmadik
vezércikkirója. Nem kiabálósak az ő vezércikkei, de igen komolyak,
magvasak, erőteljesek s komoly magyar hang csendül ki minden sorából.
Sem szóval, sem tollal nem öl, s bár csak nagyritkán láttam keztyüt a
kezén, olvasván cikkeit, vélnéd keztyüs kézzel ir. Iskolás példája
annak, hogy igy is meg lehet mondani az igazat.

Meztelen kézzel, sőt meztelen karddal vagdalkozik Bodola Sámuel erdélyi
püspök unokája: Kacziány Géza. Annak a Bodola Sámuelnek az unokája ő,
aki anno 1835-ben a nagybaconi templom szószékéről hirdette V. Ferdinánd
dicsőséget, merthogy az ő dicsőséges uralkodása alatt jött bé a ló
nélkül járó vaskocsi… Végigverekedte a bosnyák háborut s gyakran ölti
fel a hadnagyi uniformist, nem hivalkodásból, csupán azért, mert hol
párbajozó fél, hol párbajsegéd. A megtestesült, helyesebben: megmerevült
Becsület ez az ifju; jaj annak, akit tolla hegyére tüz. Amilyen
kérlelhetetlen az egyenes utról félresiklottak iránt, oly hüséges,
megbizható barátja tud lenni a makulátlan embereknek. Az ujság ifju
legényei közt az ő hadifelszerelése a legteljesebb: ő a legotthonosabb a
magyar és idegen irodalomban, a magyar históriában, különösen a 48-iki
szabadságharc történetében. A német és az angol nyelvben tökéletes: a
németnek később professzora, majd bucsut mond a tanári katedrának, angol
nyelven tesz papi vizsgát, s Bodola Sámuel püspök unokája Amerikában
hirdeti Isten igéjét az odaszakadt magyaroknak…

Ime, a kis lap legénysége. A vezérek: Csukássy, Rákosi, Kaas Ivor báró,
negyven év körül járó emberek, a beteges Csukássy kivételével erejük,
képességük legjavában. Hogy Rákosi Jenő egy leültében vezércikket s
tárcát ir, ezen ma már nem csodálkozom: ez a szivós, elpusztithatatlan
erejü ember aggastyán korában is megcselekszi azt. A nemzet most
készülődik az ifju erejü aggastyán ünneplésére, most, amikor a
móricztanyai csendes fészekben éppen az ő kivételes alakjához jutott el
a pennám: a rá való hálás emlékezésben küldöm neki az egy szál virágot –
hontalan öreg embertől ennél több nem telik.

Ihol, jön a „dán báró“, a fanatikus magyar Kaas Ivor. Szeliden mosolygó
kék szeme fölött vastag pápaszem villog, szinte alázatos meghajlással
lép be, kérdvén: „Mi a parancsolat és rendelet?“ Felváltva ir
vezércikket a „kis lapnak“ s a nagy lepedős Pesti Naplónak, néha egy nap
mind a kettőnek. Rövid mondatokban ir s minden mondat végén bunkó a
pont. Ha tüzbe hozzák, épp ily rövid, fel-feldobott mondatokban támad ez
a szelid, leányos lélek. Minden mondatra fel-fellendül ökölbe szorult
karja, ajka széle kék szint játszik: alig ismerek rá. Talán épp az előző
pillanatban ölelgetett a karjával, dédelgetve, cirógatva: Kis székelyem,
kis székelyem… Néha rimtelen prózában irja cikkeit: magas szárnyalásu
ódák ezek, igazi poéta lelkéből szárnyalók. Nemes ember a szó nemes
értelmében. Poéta – a szó való értelmében; lantjának hangja hol harci
riadó, hol altató dajkadal.

Hálás szivvel, könnyes szemmel gondolok reá.

A kis lap az Erzsébet-szállóban nyaral, a Haris-bazár szobácskáiban
„őszöl“, de már a Kalap-utcában telel. Félig-meddig a saját házában,
mert a kétemeletes ház fele a – Csukássyé. A földszinten, tágas
szobákban rendezkedik be a legénység, a kiadóhivatalnak még mindig elég
egy kis szoba. Itt huzódik meg a később oly hatalmas Zilahi Simon. Itt
ollózza ki más lapokból a hirdetést – csalogatónak. Itt forditja le a
Spottpreis-t gúnyár-ra, megcsinálván ezzel a „kis lap“ első
Leiterjakabját, de Sipulusz hamar tullicitálja: _diszinas_-nak forditván
a _gála diner_-t. Ott, a Kalap-utcában lesz az eddigi lógós munkatársból
valóságos belső munkatárs – 25 pengő forint kezdőfizetéssel. Itt dicséri
meg Rákosi Jenő egy akadémiai tudósitásomat s emeli fel a fizetésemet 35
pengő forintra. Jókor, mert föld után föld siklik ki a lábam alól, édes
apám kezd érdeklődni a tanári diploma iránt, a tékozló fiu meg diploma
helyett a „kis lap“ tiszleletpéldányával kedveskedik… Vigan uszom át a
telet, van jó meleg hazai zekém, mely, Sipuliusz szerint, oly kemény,
hogy le kell tenni a földre s ugy megáll, mint egy márványszobor. A
zekével kapcsolatban Sipulusz mindjárt meg is keresztel Zeké-nek: rám
ragad, rajtam is ragad a név ifjukori barátaim körében. Jól köszönt be
az uj esztendő, megünnepeljük a harmadik ezer előfizetőt, nem telik belé
egy esztendő, talán egy fél sem: a hatodik ezret is. A szomoru emlékü
tiszaeszlári pörnek nyilván jó része van ebben. Ez a per fellenditi az
olvasókedvet, de ezt csak megállapitom – gyerünk tovább. – Beszélj, kis
fiam, Kainról, biztatta első elemista fiamat a pap. – Ó, az igen rossz
fiu volt, arról nem szeretek beszélni, – mondta Marcika. Ilyen rossz
fiunak tartom én is a tiszaeszlári pert: nem e könyvbe való.

Sokkal szivesebben beszélek a Budapesti Hirlap ama számáról, melyben
külön mellékletet szentelt Petőfinek, a dunaparti szobor leleplezésének
ünnepére. Mely nagy hasznát vettem Gyulai Pál egyetemi előadásainak! Az
ő előadásai nyomán irtam meg Petőfi életét és költészetét, s halljatok
csudát! ezer példány kél el az ország szivében az ujság e számából. Ezer
példányra emelkedett az egyes elárusitás s többé nem is szállott alá.
Folyton-folyvást emelkedett. Ime, hatezer előfizető, ezer példány elkél
a trafikokban – nagy siker ez, az Urnak 1882-ik esztendejében. A mai
nemzedék mosolyog rajta, nekünk ünnep volt ez, családi ünnep.

A munkatársaknak nem kell fizetésjavitásért kunyorálniok: az előfizetők
számával együtt növekedik a fizetésük. A második esztendőben már
nyolcvan pengő forint a legénység havi zsoldja, a harmadikban száz pengő
forint. Már önérzetesebben lépünk Zilahi bácsi elé – előlegért. Mert
mióta az ujságirást feltalálták, mindig volt előleg és lesz minden
időkben.

Vezető ujsággá emelkedik a Budapesti Hirlap, a magyar vezető osztály
ujságja lesz, pedig csak egy kis gárda irja, de ennek a kis gárdának a
vezére _Rákosi_ Jenő. Csaknem minden hazafias, nemes akciónak ő a
kezdője, ország elé teregetője, a szunnyadó magyarság ébresztgetője. A
vezér az ő csudálatos hangszerén a maga lelkességét belemuzsikálja a
szivekbe s a nehezen mozduló magyar zsebéből aranyat, ezüstöt muzsikál
ki, ma a védekező erdélyi magyarságnak, holnap a hazavágyakozó
csángómagyaroknak.

Életem legszebb emlékeinek egyikét köszönhetem a bukovinai csángók
hazatelepitéseért kezdett és nagy lelkességgel végigcsinált akciónak.
Évtizeken keresztül hallatszik át az északkeleti határon idegenbe
bujdosott véreink bús sóhajtozása, könyörgése: Magyar testvérek!
Vigyetek haza, az édes anyaföldre! Évtizek multán dobbannak meg a
szivek, kormánynak, parlamentnek, az egész magyarságnak a szive, nyilik
meg az ország kapuja testvéreink előtt – Rákosi Jenő az, aki szüntelen
izgatja a magyar sziveket s nem szünik meg nemes izgatása, mig meg nem
nyilik az a nagy kapu.

*

Háromtagu deputáció megy Bukovinába, a magyarruhás Odescalchy Arthur
herceg a vezető. Magas termetü, széles, erősvállu ember a „csángó
herceg“, két 23 éves ifju az adjutánsa, nyulánk, vékony legény
mindakettő. Szádeczky Lajos az egyik, aki már egyszer ellátogatott a
csángó testvérekhez, én vagyok a másik. Egy az, hogy székely, más az,
hogy ujságiró, az egyetlen székely ujságiró vagyok ez időben, érdemesit
a kiküldetésre. Galicián át, lassan mendegélő vegyesvonaton jutunk el az
idegenbe szakadt testvérek sivár földjére. Budapest uccáin már
ibolyabokrétásan páváskodott az uri nép, amikor elindultunk, itt még
alszik a természet, nem akar ébredezni, pedig husvét nagyhetében
vagyunk. Hóvihar fogad, kietlenség, szegénység, több ennél: nyomoruság
képe tárul elénk mindenütt, amint a köves, patakrongálta mezei utakon
egyik faluból a másikba döcögünk. Nem, itt nem akar nyilni a tavasz, de
kinyilt e sokat szenvedett, hontalan emberek szivében: szebb jövendő
képe mosolyog feléjük.

Andrásfalván, a kálvinista pap hajlékában verjük fel a főhadiszállást. A
szegényes parókia mellett szegényes Istenháza: ide vezet első utunk,
megindultan hallgatjuk Isten szolgájának hálaadó imáját. A templom
megtelik örömében siró emberekkel: csupa fehérharisnyás székelyek a
férfiak, háziszőttes rokolyát, vizitkét viselők az asszonyok. Azt hiszem
egy pillanatra, hogy a magyarhermányi templomban vagyok: az ősi
viselethez itt is, ott is hü maradt a nép. Száz esztendeje mult annak,
hogy Bukov generális, a „székely hóhér“ vérengzése elől e kis szigetre
bujdosának s im, a sziget az idegen tengerben magyar maradt, sőt –
halljatok csudát! – más fajtáju emberek egész seregét olvasztá magába!
Nyelvük zamatos székely-magyar nyelv s nem egy szókincset őriztek meg,
amely „odahaza“, az őshazában szőrin-szálán elveszett…

Négy magyar falut találunk: Andrásfalva, Hadikfalva, Józseffalva,
Istensegits. Volt egy ötödik is: Fogadjisten, de ez ama négy falu közt
eloszlott az idők során. Mind a négy falunak van néhány jómódu gazdája,
a nagy többség azonban földhözragadt szegény: verejtékük keskenyre
szabott földecskére hull. Moldvában, bojárok uradalmain izzadnak nyáron
a téli kenyérért. Hosszu itt a tél, a nyári szerzemény nem elegendő:
mind adósai a bojároknak s jórészt adósság fejében izzadnak tavasz
nyiltától őszi betakarodásig – esztendőről esztendőre igy éldegélnek,
igy tengődnek szegények.

Nem elég, hogy összeirjuk a hazavágyakozók nevét, a bojárok kezéből ki
is kell váltanunk őket. Két heti munka ez a szomoru összeirás, az
adósságlevelek kiváltása: a csángó vezér oldalán a nagy fekete bőrtáska
mindegyre kiürül. Mi boldog-büszkén kiáltja egy legény, amint a bankókat
leolvassa neki a herceg: _Visszamecskentem_ ezt én a bojárnak, fenséges
herceg ur! Már mint hogy – visszadobja.

Az osztrák kormánnyal megvan az egyezség a csángók hazatelepitésére, de
a hatóság folyton akadékoskodik. Nem elég neki az egyszerü eltávozási
igazolvány, utlevelet akar váltatni a kiéhezett arcu emberekkel s
hosszas táviratváltások, magyarázgatások után ismerik el, hogy nem
külföld Ausztriának Magyarország… Az akadékoskodás érthető: sok ezer
munkáskezet fog elvesziteni Ausztria. Husvét szombatjára virradunk s
most tünik ki teljes megrenditőségében a nép nyomorusága: ritka
kemencében sül ünnepi kalács. Lelkem hazaröppen az én kicsi falumba, ott
e pillanatban a legszegényebb ember kemencéjében is lobog a láng: egész
hétre való kalács sül benne.

S mert hazaszáll a lelkem, az ünnepi kalácsról átröppen ama bús
husvétszombatjára, amikor a tékozló fiu halálos komolysággal készült a
meghalásra. Hirtelen beborul az ég fölötte, egész nap igen szomoru s
álmatlanul vergődi át a feltámadás ünnepére virradó éjszakát. Ma két
esztendeje… De megkönyörül rajtam az álom angyala, puha kezével
lesimitja szempilláimat, abban a pillanatban, amikor derengeni kezd az
ég. Annak a pillanatnak a fordulóján, amikor szivemhez nyomtam a
pisztoly csövét. Igaza van a nótának: Álom, álom, édes álom. Édes a
hajnali álom. De édesebb a szerelem, Mikor babámat ölelem… – im, most
álmodom életem legszebb, legédesebb álmát. Virágba borult almafa tövén
fekszem, félig lehunyt szemmel szendergek s egyszerre csak fölém hajlik
egy aranyszőke haju leány, mosolyogva ejt mellemre egy szál égő piros
rózsát és eltünik, mint az – álom. De hiába tünik el, most már bizonyos
vagyok abban, hogy ő is szeret. Most már bizonyos vagyok abban, hogy
enyém az Élet, ember vagyok, férfi vagyok, a tékozló fiu meghalt,
embernek, egész embernek támadott fel. Hol van, Halál, a te diadalmad?!
Hol van, koporsó, a te fullánkod?! Mely nagy, mely szép dolgokat fogok
cselekedni, ha fejemet pihenni az ő ölébe hajthatom! Az édes anyaföld s
az ő szerelme: e két termékeny talajból fog táplálkozni a lelkem, innen
merit uj erőt, uj hitet – ó de szép az élet!

*

Napról napra erösebb, mélyebb a szeretetem e szegény, elhagyatott nép
iránt. Ugy szeretném megosztani vele a boldogságomat, hadd kiáltaná ő is
velem: ó de szép az élet! De csak az én szivem kiabálja, a nép lelke
kétség s reménykedés közt hánykolódik: a nyomoruság, a szolgaság
földjéről csakugyan az igéret földjére viszik-e?… Családok szakadnak
ketté, öreg szülék itt maradnak, mig hir jön az éfiaktól az _uj_ régi
hazából: vajjon mehetnek-e utánok? A módosabb rendüekből is készülődik
néhány, hogy széttekintsen a régi hazában: addig nem adják el földjüket,
mig valahol a Tisza-Duna mentén mást, ennél jobbat nem találnak.
Tépelődnek: menjenek, ne menjenek. Igy tépelődhetett ezer év előtt Árpád
népe is. Három testvérrel ismerkedünk meg Istensegitsen: mind a három
„nagybirtokos“. Száz-kétszáz holdon gazdálkodik mind a három s a
fiatalabbik már bolti nadrágos, beszél németül is, mivelhogy a radautzi
polgári iskolát végezé. A falutól jó messzire a tanyája, 200 holdas
földjének közepén a csinos tanyaház, félurias a belseje. Bent, a faluban
laknak a bátyjai, fehérharisnyások, de első tekintetre látszik a jó mód
magukon is, házukon is. A legidősebb öles termetü ember: négy szürke
csikóval várja a csángó herceget a hadikfalvi állomáson. A szekere
parasztszekér, de pompás szénaülés a derekában. Azzal tiszteli meg a
herceget, hogy állva hajt Hadikfalvától Istensegitsig, oly szilárdan
áll, mintha ércből volna öntve az egész ember, pedig a szekér veszettül
táncol a lelket kirázó köves uton, a négy szürke meg repül, mint a
madár. Lovaslegények vágtatnak a négyes előtt, durrognak a pisztolyok. A
két adjutáns szekerére felkapaszkodik egy vén ember: hiába biztatjuk,
hogy üljön be a szekér derekába, a szekér oldalán ül, s háromszor is
megtölti előltöltős puskáját, durrogtat, vivátozik az öreg, közben
folyton beszél, árad szivéből a boldogság patakja. Bizony, nem csudálom,
hogy ezt az őserőt nem szivesen engedi el az osztrák.

László István az istensegitsi plébános, az ő udvarára hajt be Szőcs
uram. Évek óta dolgozik ez a derék pap saját maga ellen: irja, folyton
irja a leveleket, hogy vigyük haza az ő népét. Jól tudja, hogy meg
fognak fogyatkozni a hivei, megcsappan a jövedelme, de ő tovább munkálja
népe javát – nemcsak Istennek, népének is hü szolgája ő. Litterátus
ember, gyüjtögeti a csángó nép meséit, dalait, meg is ajándékoz néhány
szép nótával s egy igen érdekes népmesével, amelyről később kitünik,
hogy Déloroszországból hozta valamelyik csángó fuvaros. Moldovába
aratni, Déloroszországba fuvarozni jártak a csángók – igy vándorolt át
Bukovinába Péter és Pál, a szegény és a gazdag jobbágy, meg a földesur
elmés meséje, Bukovinából – Budapestre: itt lett csángómese
megjelöléssel egyik ékessége első mesekönyvemnek, a Székely
Tündérországnak. Telt, mult az idő, a párisi Figaro-ban fedezte föl
Riedl Frigyes mint orosz népmesét, nyomban át is ültette s belevette az
Olvasókönyvébe. Lehr Albert volt az Olvasókönyv egyik szerkesztője, s
amikor a mese már ki volt szedve, Lehr Albert kisfia kezébe veszi a
kefelevonatot, rábukkan a mesére, olvassa s szalad az apjához: Hiszen ez
az orosz mese benne van a Székely Tündérországban! Nosza, kidobták az
„orosz“ mesét s helyébe az én „csángó“ mesém került. És azóta vándorol
az orosz mese olvasókönyveken, hegyeken-völgyeken, erdőkön, mezőkön,
tengereken át – Isten tudja, hol, merre jár… Ime, ez a mesevándorlás,
nyájas olvasóm.

*

Végtelen hosszu vonat pöfékel a hadikfalvi állomáson, tenger nép verődik
össze, ki szekéren, ki gyalogszerrel hozza cókmókját, némelyik a
macskájától sem tud megválni; hát az ágyától, a szövőszékétől, a
guzsalyától az asszonynép hogy tudna megválni? A férfiak elhozzák
kéziszerszámaikat: kaszát, kapát, ásót, villát, fejszét – mindent.
Napszámosember a hazavándorlók zöme, lehetnek vagy négyezren;
hazavándorlók és ittmaradók keserves sirása felhat az egekig. Csak már
indulna a vonat! Még öt perc s ekkor szalad a herceghez egy legény s egy
leány.

– Istálom, – panaszolja a legény, – ez a leány az én hitös jegyösöm. Az
anyja nem akarja engedni, mig a pap előtt is meg nem hitöltünk.

– Hát mért nem hiteltetek meg?

– Nem vót rá időnk.

– Nem?

– Nem istálom, mer’ ahajt a minap _keresztelkedtem ki_, nem vót idő a
kihirdetésre s emián a plébános ur nem akar meghitölni.

– Sebaj, fiam, – mondja a herceg – majd meghiteltek Magyarországon.

Megnyugtatja az anyát, a jegyesek egy-kettőre fölreppentek a vonatra.

Ámulva-bámulva néztem a kikeresztelkedett csángó legényt. Épp olyan
fehérharisnyás, zekés, báránybőrkucsmás legény volt, mint a többi; épp
ugy csángó arca volt, mint a többinek; minden szava, mondása, szintiszta
csángó-székely. Ha eddig nem tudtam, most szinről szinre láttam, mi az a
_faji beolvadás_. De még csak egy esztendeje mult a lelkeket felkavaró
tiszaeszlári pernek, s apró epizódokat irván a Budapesti Hirlapnak az
indulás napjáról, az utolsó pillanat epizódjának ezt a megnyugtató cimet
adtam:

  =Hozunk egy zsidót is=,
  – _de kikeresztelkedve_.
*

Hegyen-völgyön lakodalom: Kárpátoktól az Aldunáig tenger nép várja
csángó testvéreinket minden állomáson. Tenger nép – tyukkal, kaláccsal.
Honszerző Árpádot csak sóval és kenyérrel fogadták a meghódolt népek, a
hazavándorlókat tejbe-vajba fürösztik. Legenyemihályi az első állomás:
hajnalban érünk oda. Már este kigyülekezik uri rend és közrend,
áttáncolják az éjszakát, bortól és örömtől mámorosan ölelik keblükre a
„testünkből való testet, a csontunkból való csontot, a vérünkből való
vért“. Az egy-kétperces megállásokból 20–30 percek lesznek, nem eresztik
tovább a vonatot, amig lelkes dikciókban ki nem öntötték szivük nagy
örömét s fel nem dobálták a kocsiba a taligakerék-kenyereket, a
patyolatfehér kalácsokat, szalonnát, sonkát, töltött tyukot,
ropogós-pirosra sült malacot – s a jó Isten tudja, még mit. De a mi
kocsinkra senki sem gondol: magától értetődő, hogy tele van az minden
jóval, s a magyar határtól Nyiregyházáig a csángóvezér meg adjutánsai
egy falat nem sok, annyihoz sem jutnak. Este ettünk utoljára, valamelyik
galiciai állomáson: a lengyel testvérek traktáltak meg ott. A tokaji
állomáson Tokaj legdrágább kincsével kedveskedik a szónok: ezüsttálcán
nyujt át a hercegnek egy pohár bort. Jó volna lenyomtatni egy falat
kenyérrel, ám ez rontaná a pillanat ünnepiességét, s a jó herceg fanyar
mosollyal telepedik vissza adjutánsai közé. Kéket-zöldet lát a vezér
szeme is, az adjutánsoké is. Végre beszuszog vonatunk a nyiregyházai
állomásra: ott nemcsak dikcióval, de nagyuri ebéddel is fogadnak
Szabolcs vezér ivadékai; estére Debrecen vár – nem kell éhen halnunk a
hazáért. Szolnokon hajóra telepitjük testvéreinket: mind fáradtak,
kimerültek vagyunk, isteni érzés a csendesen, lágyan ringató hajón
megpihenni a gyötrelmes dinom-dánom után. Fülem ugy megtelt
Legenyemihályitól Szolnokig dikcióval, szüntelen hömpölygő e-éljen –
e-él-jen zugásával, bugásával, hogy ezt a zugást-bugást hallom
szendergés közben is. Este köt ki Szeged mellett a hajó. Szőke Tisza
partja nappali világosságban ragyog, az alig három esztendeje romokban
hevert város diszbe öltözött: zászlók lengenek a frissen épült
palotákon, gyertyák lobognak az ablakokban – „Szeged már szebb, mint
volt“. Önkéntelen elmosolyodom a királyi mondáson: „Szeged szebb lesz,
mint volt“. Ennek a mondásnak akkoriban az egész nemzet tapsolt, talán
sokan sirtak is örömükben, mint a negyvenes években a tekintetes „karok
és rendek“, amikor V. Ferdinánd néhány keservesen bemagolt magyar szót
eldadogott. Igen, Ferenc József ellátogatott a romjaiban heverő
Szegedre, nézte, nézte, hosszan nézte a szörnyü pusztulást, a szemfüles
ujságirók meg izgatottan lesték, vajjon mit mond a király. De a király
hallgatott. A király nem mondott semmit.

– Már pedig – izgultak a Pestre visszatérő ujságirók – a királynak
kellett volna valamit mondania. A nemzet lélekzetvisszafojtva várja: mit
mondott a király. Nem mondott semmit? Majd mondatunk vele mi!

Egész uton azon tanakodtak: mit adjanak a király szájába. Egyik egyet,
másik mást javasolt, végezetül megállapodtak ebben: Szeged szebb lesz,
mint volt. Egy fürge eszü s fürge járásu, apró ember fejében született a
királyi mondás, méltó egy király lelkéhez: Sasvári Árminé a fej. Nem az
első kegyes hazugság ez a magyar nemzet történetében, nem az első
altató, bolonditó szer, amivel a hiszékeny magyart áltatgaták,
bolonditgaták…

Az Olvasókönyvek szerkesztői a Szegedről szóló olvasmányba hüségesen
beletoldják a királyi mondást. Hiszen királyinak – királyi, de egy kis
fürge zsidó ujságiró a gazdája – deleatur!

Nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz idején,
most csakugyan szép volt, szebbnél is szebb. Szeged falai közt találtam
a legmelegebb magyar sziveket, – ó, és Szeged porában játszadozott az az
aranyszőke haju leányka, kinek életem legszebb álmát s mind e mai napig
legszebb valóságát köszönhetém…

…Már nem tudom, melyik nagy szálló termében, teritett asztalok várnak.
Végeláthatatlan hosszu asztalok. Elől megy a herceg, karján a felesége,
aki Debrecenig ment szerette párja elé – utána az adjutánsok. Egyszerre
csak átölel egy termetes civa, jobbról-balról megcsókol: lelköm csángóm,
édös csángóm! – s egy ezüst forintost nyom a markomba.

– Ó, ó, köszönöm, kedves néni, de van nálam szegényebb csángó is, mondom
megindultan, s mindjárt tovább is adom az ajándékot egy igazi csángónak.

Csizmásan, báránybőr-kucsmásan jöttem el Bukovinából – igy értem
Szegedre: ez a báránybőr-kucsma szerezte meg nekem az első meleg szót,
az első meleg csókot, – ó de szép, ó de meleg szivü város ez a Szeged!

Nem, nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz
idején, de nekem ma szebb, mint valaha lehetett. Isten áldjon, csángó
testvérek! Már nálam nélkül is eltaláltok az Aldunára. Vissza, vissza
Pestre!

Meg kell tudnom: igazat jelent-e a husvéthajnali álom.




MÁSODIK FEJEZET.


Ebben szó lesz ifju óriásokról, egy rövid, de igen szép meséről, ezzel
kapcsolatosan a fészekrakásról.

A Ferencrendiek bazárában van egy vendéglő: annak különszobájában
vacsorázik minden hétfő estéjén egy héttagu társaság. Csupa ifju
óriások, a legidősebb köztük harminc év körül jár: _Keszler_ József, a
_Nemzet_ szellemes, éles tollu szinikritikusa, aki röviden Keszi-nek
neveztetik. Fekete haja, szakálla göndör; ha Székelyországban találkozom
vele, örménynek nézem, nem zsidónak. De a Csalányi-vendéglő
különszobájában, a Kammon-kávéház különasztalánál látom őt és élvezem
estéről-estére elméjének sziporkázását, csodálom a vitatkozásban
legyőzhetetlenségét: már van annyi fajismeretem, hogy csak zsidófajtáju
embernek vált ily hirtelen, villámfényszerüen az esze.

A társaság többi tagja 22–24 év körül járó; négy közülök most bontogatja
szárnyát mint szépiró: _Ambrus_ Zoltán, _Kozma_ Andor, _Rákosi_ Viktor,
s e könyvnek irója. Marad még kettő: _Heltai_ Ferenc és _Darvai_ Fülöp.
Amaz a _Nemzet_ közgazdasági rovatának vezetője, emez ugyane lapnak
zenei kritikusa. S mert ma a kiváncsiság gócpontjában horgaskodik a? –
ki mely felekezethez tartozik, ime: Ambrus Zoltán és Rákosi Viktor
keresztény-katholikus, Kozma Andor s én keresztyén-református; az élő
öreg Keszler, a néhai Heltai és Darvai helyett bocsánatot kell kérnem:
ők – izraeliták. Bár a t és a ty által kettészakitva, többségben vagyunk
mi fajmagyarok, de ha igaz, hogy Szent László király tul a Dunáról
telepité a székelyeket a keleti határra, valamikor egy földön éltek s
egy hitet vallottak a négy ifju óriás ősei: Rákosi és Kozma túladunaiak.

A tiszaeszlári vérvád pere nem bontja meg a héttagu társaságot. Mintha
valahol az északi sark körül folyna a nagy per, a társaság mint társaság
nem vesz róla tudomást. Nincs köztünk ok az irigykedésre: voltaképpen
mind más-más területen szántunk. Rákosi Viktorról azt hisszük, egész
életére Sipulusz marad, aki még a halálos ágyán is kacagtatja majd a
nyájas olvasót. A pufók, gyermekarcu Kozma Andor, akit az öreg Keszi
„majdnem Bandi“-nak keresztelt el, a _Borsszem Jankó_ vezérverseit irja,
s annyira kötött formában nyilatkozik meg a talentuma, hogy nincs benne
kétség: mint versköltő szerez kevés pénzt és sok babért. Ambrus Zoltán
17 éves korában lép föl, mint a Fővárosi Lapok kritikusa, csak később
mutatja meg, hogy nagy ő szépirónak is, kritikusnak is: tán máig sem
dőlt el, melyiknek nagyobb. Spektátor név alá rejtőzik, s egyszerüen
Speki-nek szólittatik. Én magam hiába Székely Huszároskodom, Sipulusz
rám ragasztja a Zeke nevet s szük baráti körben az is maradok halálig.
Az irodalom melyik dülőjére terelődöm, magam is csak haloványan sejtem.
Már sajtó alatt a Székely Tündérország, Rákosi Jenő irja elébe a lelkes
bemutatót: valószinü, hogy az én mesemondó népem s ennek földje lesz az
én mezőm; sőt az is valószinü, hogy hazám ifjuságának irom majd könyveim
javát.

Az öreg Keszler – kritikus elme, a szépirodalom mezejére nem kivánkozik.
Heltai Ferenc oly messze van a szépirodalomtól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Ő a társaság legmegfontoltabb, legreálisabb gondolkozásu tagja, igazában
az egyetlen. A szentesi tagbaszakadt, piros arcu zsidó fiu az alföldi
ember epikus nyugalmával beszél és végzi az ő dolgát, egyengeti a maga
ösvényét: tisztában vagyunk azzal, hogy a társaságból egyedül ő lesz
gazdag ember. Talán még Darvai, aki zenekritikusból ügyvéd lesz
nemsokára…

Mondanom se kell, hogy maga-magában mind a hét ifju igen fényes jövendőt
jósol magának, mind palotában fog lakni, a saját palotájában, mert
százezer forinton alul egy sem fog megházasodni. Természetesen, kacagva
jövendölik a palotát is, a százezer forintos hozományt is. Ezzel az
erővel megállapodhatnak vala egy millióban is, hiszen a társaság három
tagjáról már kipattant a titok, hogy igen-igen szegény lesz a feleségük.
És ki fog pattanni a többiről is.

Heltai Ferencnek jut valamennyi közt a legszegényebb leány. Csudaszép
németországi leány az ő menyasszonya, evangélikus vallásu, de vőlegénye
kedvéért áttér a zsidó hitre: ez a hozománya. A vőlegény apja közepes
módu, sokgyermekes apa: elég szegényesen kezdi házaséletét az ifju pár,
de tiz esztendő sem telik belé, saját palotájukban laknak, saját
fogatukon kocsikáznak. Ugy látszik, mégis volt bennünk valami a
költőből: látnoki szemünk Heltai jövőjét helyesen látta meg…

*

Van az istenkének egy fanyelü bicskája. Istenke a fanyelü bicskával
kettépattant egy mogyorócskát. Mogyorócskának két héjacskája szerteszét
kavarog a levegőégben, hol gyenge szellő, hol vad vihar kapja szárnyára,
messzi, messzi sodródik egymástól mogyorócskának két héjacskája, de
Isten megelégeli istenke tréfáját, mogyorócskának két héjacskája végül
is ujra találkozik s egyszerre, együtt koppannak a földre.

A keleti határról fölkerekedik egy gyermekifju, kavarog a levegőégben,
mint a mesebeli mogyorócska héjacskája, vissza-visszadobja a szél oda,
ahonnét elindult, az édes anyaföldre, már-már belehull egy sirgödörbe,
de a szél hirtelen-váratlan szárnyára kapja s ismét az ország szivében
ejti le. Ugyanazon esztendőben, amelyben a keleti határ felől kavargott
a levegőégben mogyorócska egyik héjacskája, kavarog a másik Délről Észak
felé – egyszerre koppannak az ország szivének földjére. Millió meg
millió mogyoróhéj kavarog a levegőégben, a nagy össze-vissza
kavarodásban számtalanszor összeütődnek más-más mogyorócskának a
héjacskái, de mire földre érnek, ki-ki párjára talál. Igy akarja ezt
Istennek mindenhatósága: akik együtt indultak az égből, azoknak a földön
találkozniok kell. Ott, azon a helyen, amelyet számunkra Isten
kiszemelt. A kisbaconi fiunak s a szegedi leánykának az ország szivében
kellett találkozniok.

*

A Rákóczi-utnak még Kerepesi-ut volt a neve. Sok-sok viznek kell még a
Tiszán, Dunán lefolynia, mig a nagy fejedelem hamvainak hazaszállitásába
az öreg király beletörődik s a Kerepesi-ut Rákóczi-uttá halhatatlanodik.
Itt, a Kerepesi-uton huzódik meg egy gyászruhás asszony: kinéz az uccára
nyiló ajtón, a Kerepesi-ut legszomorubb házán pihen meg a szeme – a
sárgafalu Rókus-kórház ez. Mert uccára nyilik az ajtó, nyilvánvaló, hogy
bolt van mögötte. Hajósgazda volt az ura s miként a fuvarosok ezreit
tette tönkre a „ló nélkül járó vasszekér“, a hajósgazdát a gőzhajó verte
hullám azonképpen sodorta el. Nemcsak elsodorta, el is temette.
Özvegyasszony, nyolc gyermek, – mit kezdjenek a hajótöröttek? Jómód után
szegénységbe törődni ott, ahol százan, ezeren ismerik – lehet-e? Száz
emberre, aki örvend a hajótörésen, egy ha esik, kinek a részvéte szivből
fakad, de talán éppen ez az, amit elbirni még nehezebb, mint a
kárörvendezést. Higyjétek el nekem, nem volt gyöngéd lelkü ember, aki az
első részvét-levelet megirta. Az igazi gyöngédség; némán haladni el az
előtt, akinek gyásza van.

Részvét és káröröm elől Pestre menekül a hajótörött család, az özvegy
„kijár“ egy lutris-boltot, mely egyben trafik is. Ő szolgálja ki reggel
6 órától estig a dohányos embereket, leánya, az az aranyszőke haju
leányka irja a lutricédulákat. Kofák, cselédek, mesterlegények a
szerencsepróbálók zöme, de meg-megpróbálják urak is: szegény urak –
hátha megütik a nagy lutrit, s gazdag emberek, hátha még gazdagabbá
teszi a szerencse. Az aranyhaju szőke leány irja, irja a számokat s
szünet idején, – mert itt is van szünet, nemcsak a bálokon – himzőrámája
fölé hajlik, virágokat himez, – nem magának himezi.

A bolthoz közel a népszinház, ide kapnak a szinészek, benyit egyszer
Rákosi Jenő is s e naptól kezdve itt veszi a virzsiniáit. Napról-napra
tovább marad a kis boltban, melegszivü barátja lesz a hajótörött
családnak. Itt hallja az első véleményt a Budapesti Hirlap aznapi
számáról, ebből vita támad, – hisz éppen ez kell Rákosi Jenőnek. Ketten
vivják a csatát: az erős fegyverzetü vitéz s egy gyönge, törékeny leány.
A „bús székely“ némán hallgatja a szócsatát, meg-megdobban a szive, ha
az aranyszőke haju leány hirtelen-váratlan vissza-visszavág. Gyönyörü
csaták ezek, itt egyik fél sem kap sebet, s nagy az erősebb öröme: ő
ismét „fölfedezett“ valakit…

Sipulusz „vezet be“ a kis boltba, mely csak félig bolt, – félig kaszinó.
Irók és szinészek kis kaszinója. A bemutatkozás fényesen sikerül: kérek
néhány cigarettát, rágyujtok egyre, aztán a másodikra, a harmadikra –
hoppp! be kell mennünk a redakcióba, – ott jut eszembe, hogy a
cigarettákért nem fizettem. Nem baj, pompás alkalom a másnapi
látogatásra, bocsánatkérésre, egy kis ibolyabokréta átnyujtása mellett.
És telnek, mulnak a hónapok, esztendőre esztendő fordul, s egyszer csak
eldadogom: kisasszony, a csángók földjén, husvét hajnalán, gyönyörü
álmot láttam. Virágos almafa tövében szenderegtem, s maga égőpiros
rózsát ejtett a mellemre. Reám mosolygott. – Igazat jelent-e az álmom?

– Igazat.

– Mária; én nem kivánom, hogy érettem elhagyja a hitét. De – igen, a
főrendiházban – a polgári házasságot – – leszavazták…

– Tudom.

– Meg tud-e válni érettem a hitétől?

– Meg.

*

Hát csak szálljatok tengerre, ifju párok, etessétek a velencei
Márkus-tér galambjait, minket az édes anyaföld felé röpit a gyorsvonat.
Három esztendeje várakozik, epekedik ott két öreg ember, a tékozló
fiunak csak leveleit látják, olvassák, őt magát nem látják. Talán mégis
jobb lesz, ha _akkor_ itthon marasztjuk, – keseregnek szegények. Oly
üres a ház! De már vágtat a gyorsvonat, oly sebesen vágtat, mintha lelke
volna. Mintha tudná, hogy ezt a két gyermeket éjjel-nappal várja,
sóhajtozza két öreg ember. Már Olt vize partján vágtat a gőzparipa,
lombos erdő szegi kanyargó partját az Oltnak, még egy merész kanyarodás:
elénk tárul erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidék. Az én hazám!
Az én édes anyaföldem!

– Ugy-e, szép?

– Ó de szép!

– Nézd, nézd, látod azt a hegykoszorut?

– Látom, látom.

– Ugy-e gyönyörü koszoruja van az én falumnak?

– Be gyönyörü!

Gábor bácsi vár az állomáson.

– Hogy vannak az öregek?

– Jól, igen jól. Egy hét óta folyton nyitva a nagykapu. Mindegyre
kimennek a kapu elé, ott tipegnek-topognak, hátha hiradás nélkül jőtök.

– Ó, Istenem!

– Belenyugodott-e már édesapám, hogy nem lettem tanár?

– Bele.

– Rendesen kapja-e az ujságot?

– Rendesen. Csak az búsitja, hátha pénzedbe kerül…

– Édes jó apám!

Ihol, az öreg postamester, ott áll a nyitott ablakban, mintha édes fia
volnék, oly nagy szeretettel mosolyog, integet felénk. Hálás szivvel
köszöngetek fel a derék öreghez s szeretném felkiabálni hozzá: Köszönöm,
Gergely bácsi, köszönöm, hogy _azt a levelet_ nem az édesapámnak adta
át. Önkéntelen megragadom a feleségem kezét.

– Jól megnézted ezt az öreg embert?

– Megnéztem, meg. Csupa jóság, nemesség az arca.

– Ne felejtsd el ezt az arcot. Nagy része van abban, hogy most a kezedet
foghatom.

–?

– Majd elmondom a történetét otthon.

Otthon, otthon. Hiába raktam fészket az ország szivében, a szülei ház az
– otthon. Ide mindig hazajövök, oda – visszamegyek.

– Nézd, nézd, ott állnak a kapu előtt! Látod, mint integetnek felénk!

– Látom, látom!

– Nézd, nézd, még áll a galambbúgos kapu! Tudod-e, mi van vésve rá?
Áldás a bémenőknek – Béke a kimenőknek!

– Ó be szép mondás!

Már ott áll a kocsi az ősi ház előtt. Édesapám két erős karjával leöleli
a menyemasszonyt. Szóval is elrebegi: Isten hozta nálunk, menyemasszony!

– Édes leányom! – öleli, csókolja menyemasszonyt az édesanyám.

Első eset, hogy utolsónak kerül a sor reám. S ez most nekem olyan jól
esik.

Kézen fogja menyemasszonyt a két öreg ember, ugy vezetik be a „nagy
ház“-ba: ez a mi fészkünk. A kis kertre nyiló ablakon behajlik a
mályvavirág. Ablak alatt egy kis pamlag: házi gyapjuszövet a takarója.
Szoba közepén az asztal: ötven esztendeje festették feketére s szinét
máig sem vesztette el. Ötvenesztendős a háromfiókos ruhás láda is:
András nagyapó verte rá a réz karikákat, a réz rózsákat s meg is
jövendölte, hogy: hej, ezeket a karikákat majd sok gyermek fogja
megzörgetni!

Az asztalon virágdiszes székely kancsó: bokréta benne.

– Be szép virágok! Ugy-e, édesanyám szedte?

– Én szedtem, édes leányom, én. Ugy féltem, hátha nem tetszenek. De már
látom, hogy maga, lelkem, nem kényeskedő, – ugy-e, jól látom?

– Be jó szeme van, édesanyám! Nézze, még csak gyürü sincs más az ujján,
csak a karikagyürü.

– Ó de jó, ó de jó, – örvendez az öreg asszony. – Sokat tépelődtünk
édesapáddal, vajjon nem kényeskedő, nem cifrálkodó-e a feleséged. S mit
sirtam én, hátha el sem hozod a mi egyszerü házunkba!

– Szegény leány vagyok én, édesanyám!

– Ó, hála a jó Istennek! Mert, lelkem, itt mind azt hirelték, hogy a
maga édesapja számát sem tudja a pénzinek.

– Kis lány voltam, amikor meghalt az édesapám.

– Özvegy asszony, nyolc gyermek, – irta a fiam. Olyan szépen megirta.
Mondtam is én a hirelőknek: nem bánom én, akár gazdag, akár szegény,
csak a fiamat szeresse. Ugy-e, lelkem, szereti?

– Másként nem volnék itt, édesanyám!

– Ugy, lelkem, ugy! Istenem, Istenem, mit sóhajtoztam, mért nincs
szárnyam! Volna szárnyam, titkon Pestre repültem volna. Csak annyi
időre, hogy lássam, amikor a pap elé állnak…

Hallgatott eddig az édesapám, most ő is megszólalt az ő kedves, enyelgő
hangján:

– Jó, jó, – mondtam én édesanyátoknak, – hát csak repüljön, nannyó,
repüljön, de meglássa, hogy elvész majd abban a mahomet-nagy városban, s
ki főz akkor nekem ebédet, vacsorát?

– Mindig igy szokott tréfálni nagyapó, – magyarázza édesanyám a
menyemasszonynak.

Most hallom először, hogy édesapám nannyónak szólitja édesanyámat, ő meg
nagyapónak édesapámat. S hogy mindaketten magázzák egymást. Hiszen,
megszolgálták a nagyapó s a nannyó nevezetet: már tizenkét unoka
szólitja őket igy: nagyapám uram, nagyanyámasszony. Igy, igy: nagyapám
uram, nagyanyámasszony. Szivem felvidul, amikor jönnek az unokák s
hallom gyermekkorom kedves emlékü megszólitásait: Jó napot adjon Isten,
nagyapám uram s nagyanyámasszony! Hogy vannak, hogy szógál az egésségik?
Igy, igy: _ik_. Sem _ük_, sem _ök_.

Ezt a kitérést ugy vegyétek, hogy ezalatt egyről-másról elbeszélgetünk,
aztán nagyapó szép gyöngén megfogja nannyó kezét: jöjjön, nannyó,
jöjjön, ne alkalmatlankodjunk az éfiaknak – s csöndesen, lassan, szinte
lábujjhegyen mennek ki. Összenéznek az „éfiak“, mindkettőnek egy a
gondolatja: csak öreg emberpár lelkében fejlődhetik ennyire finommá a
gyöngédség egymás, a figyelmetesség mások iránt…

Hetven esztendős az édesapám, a falu összes gyermekeinek „Huszár
nagyapó“-ja, de csak egy tekintet még nem görnyedő, öles alakjára: nem
kell jövendőmondónak lenned, hogy még husz esztendőt jövendölj neki.
Tizenöt esztendős fickó legény volt, amikor megfogta az ekeszarvát,
ötvenöt esztendeje már, hogy fogja – nem tud megválni tőle. Kezét-lábát
összekalácsolhatná, naphosszat olvasgathatná a fia küldte ujságokat,
„regéket“ (ő neki halálig rege marad a regény), de ma is csak az esős
napok az ő olvasónapjai, a téli esték az ő olvasó estéi. Ama kicsi álló
lámpa mellett olvasgat, amely elsőnek világitott a kis faluban.
Meglátjátok, halálig hü marad a lámpácskához nagyapó is, nagyanyó is:
gyenge fénye éppen eleget világit kettejöknek. Igaz, már bucsuzkodik az
erdőtől, mert „kezdenek nőni“ a hegyek. De a földtől, a buzatermő
földtől bucsuzni képtelen: halálig tartó halálos szerelme néki a föld,
az édes anyaföld. Az ő földjébe cselédember még nem hintett magot;
földjeinek javarészét mindig maga szántotta, maga szántja ma is. Az ő
szántásában „vétket“ nem találsz. Barázdáról barázdára megmázsálhatnád a
földet, mi egymásra simul. Ebből a szántásból ki kell a buzaszemnek
kelnie, s nem is kel egyéb, csak buzaszem. Az ő vetése nem virágos, nem
konkolyos, az ő földjében a buza egyedül virágzik.

Hiába tagadná, egy kicsit már fájogat a dereka, ideje volna, hogy
bucsuzzék a mezőtől is, de, meglátjátok, tiz esztendő is beletelik még,
amig ez a szomoru, ez a fájdalmas, ez a minden jó szivet meginditó
bucsuzás elkövetkezik. Amikor nagyapó cselédszántotta-vetette kenyérre
szorul…

Öreg pár, ifju pár, együtt mennek a kertbe: nagyapám korabeli alma-,
körte-, szilvafák a kertben, itt-ott moskotár- és perpence-szilvafák
ifju hajtásai. Ezeknek magvait Isten ülteté a föld kebelébe.

– Oh Istenem, mikor dőlt ki ez a fa? Ugy-e, ezt még István nagyapó
ülteté?

– A legkedvesebb fája volt, – mondja nagyapó s könny csillan szemében.

Közelebbről nézem, vizsgálom a fát. Korhadó töve megroppant, a faóriás
elterült, de egy csonka ága belefuródott az édes anyaföldbe: ugy fekszik
István nagyapó fája, mint harctéren a sebesült katona: fél karjával
fentartja magát, teste nem érinti a földet – nem akar meghalni, nem!

– Még most is terem almát! – csudálkozik a pesti menyemasszony.

– Három esztendeje fekszik igy, három tavaszon leveledzett ki, – mondja
nagyapó. – Nemcsak kileveledzett, virágzott is, virágjának gyümölcse is
lett – áldott legyen Istennek szent neve.

Megindult szivvel megyünk tovább, meg-megállunk minden fa mellett: pesti
menyemasszonynak sorba bemutatjuk őket. – Vajjon ki lehet ez az
aranyszőke haju „asszonyszemély“, mondanák a fák, ha szólni tudnának. Ők
eddig csupa fekete haju asszonyszemélyt láttak – vaj’ ki lehet, merre
van hazája?

Kert közepén áll a bartamisz körtefa: vastag derekát nincs az a két kar,
mely átölelje. Nagyapóval egymagas a dereka, innen indulnak ki izmos
ágai, s mintha emberi kéz mesterkedte volna kerekre a koronáját – nem,
nem, ily szépet, ily mesterit csak Isten keze alkothatott.

– Mi kár, hogy csak szeptemberre érik a körtéje, most nagyapó megrázná,
s hullanának róla a szép sárga körték!

– Ezt a fát megrázná? – kételkedik a pesti asszony.

– Tavaly még megráztam, – mondja nagyapó, s im, egyszerre csak
megragadja egy vastag ág tövét, a faóriás megrázkódik s néhány zöld
körte lehull.

Próbálom én is, de kudarcot vall az erőm. Még mindig nagyapó az erősebb.

– Ez a fa az én legkedvesebb fám, – mondom Máriának. – Szeptemberre érik
a körtéje, s reggel, amikor indulóban voltam a kollegiumba, édesapám egy
tarisznyára valót rázott nekem. Tiz esztendőnek tiz szeptembere:
ennyiszer rázta meg édes apám a fát nekem. Egyedül nekem. Igy volt-e,
édesapám?

– Igy volt, igy. Nem tagadom.

– Ez a zsiros almafa. Ennek az almájától illatos a tulipános láda.
Télen, nyáron, mindég illatos. Ennek az illata kisér engem, bármerre
menjek. Halálig kisérni fog.

– Hát ez a fa miféle fa? Kicsiny maradt, pedig öregnek látszik?

– Ez az én édesanyám fája, – mondja nagyapó. – Kicsiny növésü volt
édesanyámasszony, ezért szerette. Nannyó fája: ez a neve. Irós alma
terem rajta. Most is van rajta néhány. Ugy szemlélem, kidől ez is
nemsokára, mint ahogy kidőlt az édesapám fája. Szerre-szerre mink is
mind kidőlünk…

De mintha megbánná a nem ifju párnak való bús szavakat, hirtelen
fordulattal a rozzsalérő almafára mutat: Ezt én ültettem, ez még fiatal
fa: negyven esztendőnél alig idősebb. „Fiatal“ ez az „édes“ almafa is.
Egyidős vele a „fótos“ is. S mindjárt meg is rázza a rozzsalérőt, utána
az édest, a fótost, hull az alma, ki a földre, ki a fejünkre, nagyokat
nevetve szedjük szaporán, gyermekmódjára rágicsáljuk – ó de édes, ó de
jó!

Minden édes, minden jó most nekünk.

Kikerülünk a gyümölcsösből – itt kezdődik a kaszáló kert: már nő a
sarju, s nyilnak, nyiladoznak az őszi virágok. A kert szélén folydogál a
Macskás-patak, tulsó partján egy kis rét, lankás hegyoldal emelkedik
föléje: olyan hosszu, mint a falu. Egykor a Benedek nemzetségé ez a
hegyoldal, javarésze még a mienk, de sok darabja eloszlott erre-arra,
oldalágra…

Nézem, hosszan nézem a kaszáló kertet, a lankás hegyoldalt.

„Paradicsommá varázsolnám ezt a kertet. Tele ültetném fákkal, bokrokkal.
A közepére házat épitenék. Tele ültetném a hegyoldalt is gyümölcsfával.
Ott, ahol meredeknek ágaskodik a hegy, csupa erdei fát ültetnék. Erdő
volt itt valaha, ujra feltámasztanám az erdőt… vége, vége. Őseim földjét
eltékozoltam – későn született a szép gondolat, későn“…

– Hát ez az a Macskás-patak, – rezzent föl Mária. – Idáig bujdostál
gyermekkorodban?

– Ó, ó, – nevet nannyó – ugyan bizony, még ezt is elbeszélted?

– No, – mondja nagyapó, – sokat nevettünk akkoriban ezen a bujdosáson.
Négy-öt főtt pityókát zsebre tett, egy urusságos éveget vizzel
megtöltött – igy indult „őkeme“ Móduvába. Igy volt-e?

– Egészen igy volt, édesapám.

– Hát az igaz-e, nannyó, hogy maga messziről kisérte s leste egy fa
megül, vajjon hová, merre bujdosik a fia?

– Igaz, igaz, – vallja be nannyó. – Láttam, hogy leül a patak mellé, ott
sirt, sirdogált magában, aztán egyszerre csak kivett a zsebéből egy
pityókát, nézte – s megette. Bizony, sorra megette mind. Akkor a
szájacskájához nyomta az éveget s megitta a vizet. Még egy kicsit ült,
üldögélt, aztán felkelt, szipogva-szepegve elindult hazafelé.

– Maga pedig, – folytatta nagyapó, – elillant a kertből, tett-vett a
házban, mintha semmi sem történt volna. Igy volt-e?

– Igy volt, igy, nem tagadom.

– Igy volt, igy, nem tagadom, – mondom én – majd egyszer tán meg is
irom.

– Ó, ó, – ütődik meg nannyó, – ezt a semmiséget csak nem irod meg, fiam?

– _Semmibbet_ is megirnak ők, – koppant a szeg fejére nagyapó.

– Igaza van, nagyapó, igaza, – helyesel a menyemasszony.

– No, ugy-e?

…Most, hogy e kép megelevenül a lelkemben, kérdem, amit akkor elfeledtem
kérdeni: Lehetséges-e, hogy ez a nyájas idill valaha drámává,
lélekrenditő drámává zordonuljon!? Hogy nekem valaha bujdosnom, igazán
bujdosnom kelljen?! Csak ezt a nyájas idillt látom akkor, s amig
megyünk, mendegélünk a kertben, ujra meg ujra visszatér a „szép
gondolat“: mivé varázsolnám én ezt a kertet, ezt a hegyoldalt! Hiába
hessegetem el a „szép gondolatot“ – makacsul visszatér. – Megaranyoznám
e két öreg ember életének alkonyát – késő, késő! Vajjon késő-e? Mi
vagyok én voltaképpen? Kivándorló vagyok, mint azok a véreim, akik
szerencséjüket Romániában meg Amerikában keresik, s ha szerencséjöket
megtalálták, arannyal megterhelten jönnek vissza, földet vesznek, házat
épitenek. Igen, igen, kivándorló vagyok én, s ha rám mosolyog szerencsém
csillaga, hazajövök, haza. Talán még életben találom öreg szüleimet;
szemük láttára váltom vissza az eltékozolt földet, épitem a házat,
ültetem a fákat, asztalomhoz ültetem, dédelgetem őket. Egyik kezemben
ekeszarva, másik kezemben toll – ennél szebb élet képzelhető-e?

Tetten érem magamat, hogy a föld szerelmese vagyok én is, mint az apám,
a nagyapám, az ükapám. Hiába mondta édes apám, hogy bársonnyá finomult a
zeke – csak a szine bársony, zeke az valójában – már visszasir a szivem
a földhöz, a véres verejtékkel áztatott édes anyaföldhöz. Ifju vagyok
még, most kezdem az életet, s már rajzolgatom a képét annak a szép
öregségnek, amely hasonlatos lesz e két öreg emberéhez…

– Min gondolkozol?

– Nem gondolkozom, álmodom. Majd elmondom, ha ketten leszünk.

*

Kettesben járjuk be a rétet, a mezőt, bekanditunk az erdőbe is. A réten
már nő a sarju: minden hajitásra hol keskeny, hol széles darab, az enyém
– volt. A buzahatárban most aratnak, bolyongunk a mezei utakon, itt-ott
utat röviditünk, szép gyöngén félrehajtogatjuk a rozsvetés érett
kalászait: valóságban élvezzük a gyönyörüséget – „a rozson át“. De réten
is, buzahatárban is fel-felsir a szivem: ime, ez a föld is az enyém –
volt! Mért hogy nem lehet enyém a föld is, a rét is, az erdő is és – Ő
is?

Jobbra-balra köszöngetünk, a buzának hajolt asszonyok, leányok
kiegyenesednek, hosszan utánunk néznek, bizonyosan irigykedve is egy
kicsit; lám, de jó nekik, sétálnak, sétálnak, mi meg reggeltől estig
görnyedünk. Igazuk van: ők csakugyan görnyednek reggeltől estig, mi meg
sétálunk, sétálunk… No, – vigasztalom magamban őket, – ne irigyeljetek,
majd görnyedezek én is, sokat, igen sokat, késő éjszakákon is, mig a
földjeimet visszaváltom. Vissza, vissza, ha belepusztulok is!

Meredek hegyoldalon megyünk ki, hegy tetején fensik, a fensikon
buzatenger. Ez ama bizonyos „Nagyfőd“, a Benedek-Huszár-nemzetség ősi
földje.

– Ha nem tudod, mit dolgozzál, eredj ki a Nagyfődre, onnét látod a
nagybaconi, a bodosi, a bibarcfalvi határt. Nézd meg, mit dolgoznak az
emberek s tedd azt te is.

István nagyapó mondta ezt a fiának, az én édesapámnak. Ennek a földnek
is enyém volt a fele. Most Gábor bácsiék aratnak itt. Hosszu sorban
vágják sarlóval a buzát, asszonyok, leányok, legények. Megállunk,
beszédbe elegyedünk, szóból szó kerekedik, egyszer csak kérdi egy öreg
asszony: – Ugyan bizony, instálom, tud-e még aratni? Nem felejtette-é
el?

– Dehogy felejtettem. Nem lehet azt elfelejteni. Adja csak ide a
„sorróját“.

Igy mondom: „sorró“. Lám, azt sem feledtem el, hogy itt a sarló – sorró.

– Hát arra emlékszik-e, instállom, amikor a sorrócskájával elvágta a
kicsi ujját?

– Emlékszem, emlékszem, hogyne emlékezném! – S mutatom balkezem kisujján
a forradás vékony vonalát.

– Hát arra emlékszik-e, ki kötötte bé?

– Hogyne emlékezném. Fiatal leány volt, Bakó Trézsi a neve.

– Ó, istenem, én vagyok az a Bakó Trézsi! Ugy-e, megöregedtem, instálom?

– Egy kicsit, egy kicsit. A sok gyermek, ugy-e?

– Az, instálom, az, s a nyomoruság…

Az, az, a sok gyermek s a nyomoruság: e kettő véniti időnek előtte a
falusi asszonyt. A nyomoruságba a szakadatlan, nehéz munkát is értsd
bele.

Elveszem Bakó Trézsitől a sarlót, nekihajlok a buza tövének: minden szem
a kezemre tapad. Igy tapadt rám ennél sokkal több szem, amikor az apró
legényke felállt a szószékbe s mindeneknek nagy ámulatára könyörgést,
prédikációt elhadart. Akkor nem zavart egy egész gyülekezet szemének
rámtapadása, most 10–15 szempár tapad reám, köztük a pesti asszony szeme
is: bátortalanul kezdek az aratásnak, vékony markot fogok,
nehezen-lassan támad fel munkától elszokott kezem egykori ügyessége –
alig vágok egy kévét, nyissz! kicsordul a vér a kisujjamból. A balkezem
kisujjából.

– No, Trézsi, megint bekötheti az ujjamat!

– Igy tanulják az aratást! – mondják az aratók.

De most nem Trézsi – Mária köti be a gyenge karcolást. S nem csókolhatom
meg a kezét, mert rajtunk minden szem…

– Ó lelkem, milyen ügyes a keze! – csudálkozik Trézsi, s csudálkoznak az
aratók mind. Nemcsak ezen csudálkoznak, de még azon is, hogy a pesti
asszony – magyarul beszél. S milyen szépen beszél. Istenem, mintha itt
született volna!

– Lám, mondom magamban, – de messze van még az én falumtól az ország –
szive!

Sokáig mulatunk az egyszerü lelkek csudálkozásán, ugy el lehet ezen
évődni: Hát csakugyan maga is tud magyarul? Ó, ó, ki hitte volna!

*

Vasárnapra virradunk, megkondul a nagy harang, szivem nagyot dobban, – a
harang kongásával együtt dobog. Igy dobogott ama husvét reggelén is,
amikor Isten fiával én is feltámadék. Készülődünk Isten házába: öreg
pár, ifju pár. Nannyó kiveszi a fiókos ládából nagybetüs imakönyvet,
átadja Máriának; tessék, menyemasszony. Olyan szép imádságok vannak
benne. Ó de sokszor elolvastam azt, amelyik az idegenbe szakadt fiuért
könyörög! Ugy-e, elolvassa maga is?

– El, édesanyám, el.

Öreg pár, ifju pár, kéz a kézben, mendegél. Mintha várnák a
jövetelünket. A cinteremben álldogálnak a hivek, bár szól már az orgona,
Benkő bácsi még mindig érces hangján bele is kezdett a gyülekező énekbe:
Im, béjöttünk nagy örömmel, Felséges Isten!

Megállunk mi is, meg kell állanunk, mert körülfognak öreg rend férfiak,
asszonyok, a velem egykorbeliek, igen-igen örvendeznek nékünk s mi is
őnekik. Ámul-bámul a pesti asszony: hány öregember, hány öregasszony
szólit keresztfiamuramnak.

– Hogy van, hogy szógál az egészsége, keresztapámuram,
keresztanyámasszony? – kérdezem sorra illendően.

Igen jól esik ezeknek az öreg embereknek, hogy még mindig megbecsülöm
őket, – hogyne becsülném? Ezek még a régi jó világból való emberek,
megmaradtak egyszerü, tiszta erkölcseikben. Világ pompájára sohasem
vágyakodtak s kissé idegenül nézik az éfiakat, akik kezdik elhagyogatni
a fehér harisnyát, a posztózekét – bóti ruhával cserélik fel azt. Fiatal
asszonyok, leányok lábáról eltünt a csizma, kivágott cipellőben
pipeskednek. Leányok hátához nem simul az egyfonatban leeresztett haj,
gazdalányok, szolgálólányok, kontyba kötik a hajukat, sőt egyik-másik
arc rózsáját széles florentin-kalap árnyéka haloványitja. Még mindig
Brassóba járnak finomságot tanulni a szegény leányok, de egy már Pestet
is megjárta – olyan cifra, majd elrepül.

Igen, igen, bejött a lónélküljáró vaskocsi, lónélküljáró vaskocsi hozza
a civilizációt; civilizációval egyetemben ősi szokásoknak pusztulását,
ősi erkölcsöknek a romlását…

Ugy szeretném, ha legalább még száz esztendeig élnének –
keresztapámuramék, keresztanyámasszonyék!

Beülünk nagyapóval a Huszár-nemzetség székibe, nannyó a menyemasszonnyal
az asszonyok első székibe. Nagyapó a kalapot, ősi szokás szerint, arca
elé tartja, igy rebegi el: Uram, hallgasd meg könyörgésemet. Bizonyos,
hogy reánk gondol. Én is arcom elé tartom a kalapomat; Uram, hallgasd
meg könyörgésemet. Én meg szüleimre gondolok. Néhány szál virág nannyó
kezében is, a menyemasszony kezében is: e mögé hajolnak. Bizonyos, hogy
nannyó is reánk gondol, s Mária az én szüleimre. Érzem, hogy e
pillanatban gyökeredzik meg Mária szivében a mi hitünk –
kitéphetetlenül. Érzem, hogy amint az ő aranyszőke feje meghajolt a mi
Istenünk előtt, ugy fognak majd meghajolni az ő makulátlan lelke előtt
mindazok, akik ma még hitetlenül, gyanakodva nézik Izrael népének
sarjadékát.

Végigröppen tekintetem a fiatalasszonyok, leányok seregén: Mária köztük
a legegyszerübb. Fülbevalók csillognak itt-ott. Máriának nincs
fülbevalója, nem is lesz soha. Máriának csak egy ékszere van: a
karikagyürü, nem is lesz több soha. Máriának a papné székében volna
helye s nekem meg ott kellene állanom a szószékben: ó de szép beszédet
tudnék mondani! De ha én most ott állanék, Mária nem olvasná az
imádságot az idegenbe szakadt fiuért, s az én beszédem sem lenne oly
szép, amilyennek e pillanatban gondolom.

– Igy van jól, ahogy van, fejezem be a világi gondolatokat s lelkem
alázatosan borul le Isten előtt, akié a dicséret, a dicsőség, hogy itt
vagyunk mindaketten az ő hajlékában.

*

Mintha temetőbe vinnének, oly keservesen siratnak el az öregek. Ők már
hálát adnak az Istennek minden reggelért, melyre felvirradnak. – Sohasem
látunk többet, soha!

Futó csillagnak néznek minket, futó csillagnak, mely végig cikázik az
égen s eltünik a végtelenségben. Vigasztaljuk: hazajövünk, haza, –
hiszik is, nem is. Néznek, folyton néznek, integetnek utánunk, mignem
elnyel a messzeség. Kő ha volna szivünk, megszánná őket, öreg
árvagyermekeket. Lám, felneveltek „világ pompájára“, ugyan mi hasznuk,
mi örömük benne? semmi haszon, kevés öröm, sovány dicsőség – ez a
jutalmuk.

Bizony, mondom, a szántóvető ember áldozza a legnagyobbat, amikor a
világnak neveli a fiát.

Bús kedvvel hagyjuk el a falut, a mezőt, – innen-onnan bucsut integetnek
felénk: könny homályositja szememet, nem tudom, kik integetnek, – jó
szivek bizonnyal. De bekerülünk az erdőbe – s az erdő oly szép! Felvidul
a szivünk, Mária szive repdes, mint a madárka: a Svábhegy, a Zugliget
volt eddig az ő erdeje s azokat is oly ritkán láthatá. Itt erdő és erdő,
ameddig ellát a szem, azon is messze, messze tul. Szük erdei lejtőkön
ereszkednek le a lovak, majd meredek kapaszkodók ágaskodnak elénk: a
pesti asszony ijedten simul hozzám, szemét behunyja – hopp! már a tetőn
vagyunk.

Kisbacontól Tusnádig – erdő. Tusnádtól Torjáig erdő. A nagy magyar
Alföld végtelen rónasága után a végtelen erdő, a rejtelmes rengeteg. A
homokbuckák után az egetverő sziklaóriások. Egyet elhagysz, másik kiált
megálljt. Megállasz egyik óriás tarfején, még magasabb óriás mered rád
zordonan. – Nos, Mária, tudod-e, az urad mért oly hallgatag?

Mind a szépség, amit látunk, megdöbbentő szép. Alig tágul ki a völgy
előtted, s véled, most már kinyilik előtted a végtelen rónaság, komor
hegyek szoritják a völgyet szükre – oly fájdalmas, oly lehangoló ez. De
hiába fájdalmas, hiába lehangoló, eredj csak a végtelen rónaságra,
mindjárt visszasir a szived e komor hegyek közé. Miért? kérdezed. Nincs
erre más felelet: mert itt születtél.

– Ugy szeretném, ha megszeretnéd az én hazámat!

– Szeretlek.

– A hazámat is. A szülőföldemet is.

– Szeretlek.

*

Tusnád, Tusnád. Az Olt még havasi patak itt, szilajul rohan lent a
hegyszakadékban, felhallik a csobogása, fenyveserdő halk zugásával
összeolvad: lesz belőle andalitó melódia. Gála úri nép sétál
fenyveskoszoruzta utjain: magyar és oláh úri nép. Oly fiatalok vagyunk,
szinte gyermekek, hogy gyanakodva néznek: vajjon nem szökevények-e?
Figura pár vagyunk, az bizonyos, ránk férne még az anyai dédelgetés, de
bánjuk is mi, mit gondolnak rólunk: most minden a mienk, Tusnád,
Szentannató, mienk az egész világ, bár csak egy kis szobára telik.

Látlak-e még, Tusnád, Szentannató? Soha többet, soha…

Torja. Megyünk a papbácsihoz. A füzfa szegte patak partja most is a
korzó: kisasszonyok, urfiak sétálnak rajta, utánunk bámulnak – vajjon
rám ismertek-e? A papbácsi ott ül most is a tornácon, előrehajolva, két
kezét térde közé szoritva. Mári néni mellette, egy kicsit megfehéredett
a hajuk – vajjon Mári néni visszatért-e az Istenhez?

Vissza, vissza. Egy órát sem vagyunk ott, már azt is tudom, ki térité
vissza: egy szetemnyi fiucska a téritő, Mári néni első unokája. S két
órája sem vagyunk ott, mindent tudok, ami három esztendő leforgásán
megesett. Férjhez mentek a Kun-, a Pethő-, a Bernárd-, a Márton-leányok,
de újak nőttek helyükbe, – most is 99 leány van Torján. _Ez_ még mindig
úr, pedig nincs semmije, _az_ is még mindig úr, pedig annak sincs
semmije. Maholnap a nemesek fölé emelkedik a közrend – egyébként a
zsellérnek, a cselédnek ma is parancsolás a mondás: Jól parancsolja a
tekintetes úr, ma csakugyan esső lesz…

Nem, itt a lelkek még nem szabadultak fel… De papbácsi háza ismét meleg,
nyájas és derüs. Mely szörnyü vihar rázta meg a házat! Nem történt
egyéb: Márika örökre lehunyta szelid, bocsánatkérő kék szemét, s az
anya, a papné, megtagadta Istent! S kitört a vihar, esztendő mult
esztendő után, tombolt szakadatlan. És ült papbácsi a viharban, két
kezét térde közé kulcsolva, alázatosan, béketürőn meghajolva Isten
előtt, nem rendült meg a hite: visszatér Istenhez a boldogtalan asszony.

Visszatért.

Papbácsi kertje ma is oly szép, oly tiszta, mint volt gyermekifjuságom
idején. A kerten átkanyargó patak kis hidja ujrafestve. Az óriási füz
alatt ott a kis asztalka, melyen szerelem nélkül szerelmi verseket
irogattam. A kis kerek tó körül változatlan ifjuságban pompáznak fehér
liliomok, vörös liliomok, időtlen-időkig fognak élni, virágozni: az ő
halhatatlanságuk bizonyos. Tó közepén kicsiny nemzeti zászlót lenget a
szellő. Vajjon a zászló élete halhatatlan-e?…

– Ugy-e, szép a papbácsi kertje?

– Ó de szép!

– Szeresse a papbácsit: Isten s szüleim után neki köszönhetem, hogy az
vagyok, ami. Ha rossz gondolatok háborgatták lelkemet, mindjárt
megjelent szelid arca, rám mosolygott tiszta kék szeme – s a kisértet
eltünt. Szereti?

– Első pillanatban megszerettem.

A nyájas fészekben a kis oldalszoba a mi szobánk. A falon papbácsi és
Mári néni életnagyságu képe. Papbácsi térdére fektetve tartja kezében a
Szent Bibliát. Szelid szeme a Szent Biblián látszik pihenni, de bármerre
fordulsz a kis szobában – kisér komoly, intő tekintete. Félve fogom meg
Mária kezét, pedig enyém e kéz. Ez a félelem kisért gyermekifju koromban
is, valahányszor a könyvespolcról egy-egy könyvet levevék. Pedig e
polcon tilos könyv nem találtaték.

Apró árnyképecskék itt-ott: német diákok, papbácsi német barátjainak
arcképei. Ihol egy nagy krétarajz: hosszuszáru csizmás német diákok
ülnek, heverésznek az erdőszélen, söröskancsó a kezükben. Be szép fiuk!
Ki gondolna arra most, hogy majdan e fiuk fiaival, unokáival együtt
vérzünk el! Átellenben a falról szőke leány arcképe mosolyog le ránk.
Jozefin, a lengyel kisasszony ez. Papbácsi két leányának nevelője. Ki
gondolna most arra, s ki hinné el azt, hogy Jozefin hazája feltámad
valaha? Hogy akkor támad fel, amikor a mienk halálra itéltetik… Most
csak egy a gondolatunk: oly szép az élet, oly szép a világ! Ki gondol a
mézeshetekben arra, hogy egyszer majd ránk illik a régi dal:

  Ifju voltam, gondolatlan,
  Tréfás, nyájas, nyughatatlan:
  De az mégis halhatatlan,
  Igy szenvedni nagy-ártatlan!

Be jól rendeli Isten, hogy a messze jövendőbe nem lát gyarló szemünk!

*

Székelyország Alföldje Háromszék. Keleti oldalát végig erdős hegylánc
szegi, védőn emelkedik a sikság fölé. Acélos buzát terem e sikság:
meglátszik a népén. Járása, beszéde büszke, szinte kevély.
Udvarhelyszéki, csikszéki testvéreinél módosabb. Ruhája hajlik az urias
felé. De szorgalmas, mint a hangya. A sikság el nem lanyhitotta, a jómód
el nem puhitotta. Ez a föld termette Mikes Kelement, a hüség szobrát;
Kőrösi Csoma Sándort, az ősmagyar hazát keresőt; Gábor Áront, a magyar
történelem legszebb szabadságharcának ágyuöntő hősét. Mindahárman a
hazáért éltek, haltak. Szabad-e e földnek idegen kézre jutnia?

Ezen a megszentelt sikságon vezetem, kéz a kézben, Máriát. Aki e
megszentelt föld vizét itta, levegőjét lehelte – lehet-e valaha más,
mint magyar?

Várj türelemmel a feleletre, nyájas olvasó.

Most megyünk, mendegélünk, gyönyörködünk az aranykalászok tengerében.
Most csak hadd csirázzon ki észrevétlen két ifju szivben a vágy: ujra
meg ujra visszatérni az édes anyaföldre, aztán egyszerre csak itt
maradni, szép öregség napjait itt átszenderegni és – csendesen itt
aludni el…

Végiggyönyörködjük, ábrándozzuk a háromszéki sikot, megcsudáltatjuk
magunkat a szentgyörgyi sétatéren – vajjon kik s mik lehetnek? Fülünkbe
jut, hogy valaki mágnásnak nézett, mert ki más házasodhatik ily
fiatalon? Bekukkintunk Előpatakra, ott egy kedves öreg ur mindjárt rám
ismer, csakhamar egy másik öreg ur: régi szabásu magyar öreg ur
mindakettő, méltóságos urak, finomak, s oly szépen, oly kedvesen, oly
gyöngéden udvarolják körül a pesti asszonykát, hogy az csupa
gyönyörüség.

– Látja, látja, – mosolyog felém Mária, – nincs igazam, hogy mindig jobb
szerettem beszélgetni az öreg urakkal?

– Igy volt ez mindég, hugomasszony, – mondja az egyik öreg ur. – Az öreg
urak kedvesebbek, finomabbak voltak, mint a fiatal urak. De a lányok
háládatlanok: végül is csak fiatalemberekhez mennek feleségül.

Két öreg ur, ifju pár, csillagos, holdas este, régi történetek, ártatlan
anekdoták – ez igazán gyönyörü este volt. Mért, hogy még száz esztendőt
nem élnek az _ilyen_ öreg urak! Mert már halnak, halnak, egyre halnak,
gyökerestől pusztulnak ki történeti családok, züllenek, kallódnak az
ősökhöz méltatlan unokák. Fogyni kezd a régi erkölcs, régi erkölccsel az
ősi föld. Ez a két öreg ur még jóleső kivétel. Velök tudnék maradni
reggelig. Szállásunkig kisérnek, hosszan, sokáig utánunk néznek, mi is
vissza-visszanézünk, leintegetünk az emeletről.

– Jó éjszakát, szép ifjuság!

– Jó éjszakát, szép öregség!

*

Még van nehány napunk: beröppenünk Brassó városába. Kopasz fejü Cenk
aljában huzódik meg Weisz Mihály városa, aki – haj, de rég volt! –
magyar ruhát viselt, s szász voltának megtagadása nélkül hü fia tudott
lenni a magyar hazának. Az uccán összekeveredik szász, oláh és magyar
szó. A szászok kezében a vagyon, vagyonnal a hatalom. A magyar szó még
ritka: székely mesteremberek és cselédleányok ajkán csendül fel itt-ott.
Háromszék és Erdővidék gazdanépe ide hordja buzáját, zabját, lencséjét,
gyapját, bárányait, sajtját, szegénysége a – leányát, szolgálatba. Ezek
a leányok a szász és oláh uri gyermekek magyar nyelvmesterei. Látunk
piros nadrágos magyar honvédeket, de rongyos a nadrágjuk, a bakancsuk –
lenézik szegényeket saját véreik: a peckesen sétáló, közöshadseregbeli
magyar bakák. Egy az, hogy honvédnek a legénység gyengébbjét,
kiselejtezettjét veszik be, más az, hogy – rongyosak, kitagadottak. Ez
az a „magyar világ“, amely 1867-ben „feltámadott“. Még csak most
kezdenek épülgetni a magyar kultura templomai. Lassan-lassan, óvatosan
épülnek, mintha sejtenék az épitők: minek siessünk, ugyis összedülnek…

Nagy kedvünk kerekedik látni Szinaját. De ehhez utlevél kell, 24 órára
szóló utlevél. Felmegyünk a vármegyeházába, bekopogtatunk az alispánhoz.
Miniszteri fogadóteremhez hasonlatos nagy terem közepén fogad egy apró,
ridegarcu ember. Ez az alispán. Szász. Eléadom a kérésemet, a felelet:
van-e rendőri igazolvány? – Nincs. Mindenféle leveleket kotorászok elé,
de hiába, a kis embernek ez nem elég. Látom az arcán, hogy ez is
szökevénynek néz. Kilobban a harag belőlem, Mária oltogatja, végre is le
kell mondanunk Szinajáról. Kimegyünk az uccára, gondolkozom, van-e a
városban ismerősöm. Egy sincs. Megyünk, mendegélünk, egyszerre
fölpillantok egy ház kapujára, s szemem egy néven megakad: Kapdebo
Ferenc ügyvéd. A következő pillanatban már az ügyvéd irodájában vagyunk.
Sohasem láttuk egymást, s csakhogy keblére nem ölel, amikor
bemutatkozom. Asztalán hever ugyan a Budapesti Hirlap, őmaga is
kolozsvári ujságiró volt valamikor, de fogadhatna, ugy-e, ezzel is: Azt
mindenki mondhatja, hogy ez meg az. Tüstént veszi kalapját az
örmény-magyar, jön velünk a vármegyeházára, igazolja
személyazonosságunkat, sőt szemére is lobbantja a kis embernek, hogy
magyar irótól (?) megtagadja az utlevelet. A hangos szóváltásra belép
egy szép szál magyar ember. Nemcsak a ruhája, arca is mutatja, hogy
magyar. Székely-magyar. Csakugy mennydörög méltatlankodó hangja, a kis
ember egész testében reszket. A vármegye főjegyzője a tüzes
székelymagyar. Tompa Sándor a neve. Kézen fog s ugy vezet az ő
szobájába. Ott mindjárt útlevelet állittat ki nekünk.

Ime, ez a szász s ez a magyar. A szász óvatos, bizalmatlan, a magyar –
hiszékeny. Az egyik irásra sem hiszi el, hogy én vagyok én, a másik első
pillantásra, első szóra elhiszi. Nem is sikerült soha még magyar
összeesküvés. Nem is fog.

*

A magyar határtól egy jó futamodás Szinaja. Az ut a határig, s a határon
tul Szinajáig – röviden: vadregényes. Király nyaralónak szebb helyet
alig választhat vala. Erős a gyanum, hogy a költő királyné, Carmen Sylva
fedezte föl. Fenyves rengeteg közepén lankás hegyoldal, ennek sikján
épült a királyi kastély, s nem messze tőle villaszerü ház: a király
vadászkastélya ez. Van egy szálló, egy-két magányos villa; még csak
ezután épül ki Szinaja. Most néptelen, mert nincs itt a király. Csak a
vadászkastélyt nézhetjük meg belül. A király dolgozószobájában, egyszerü
asztalon hever egy kis német könyv. Ki van nyitva a közepe táján: olló
nyomtatja le. Gazdasági munka. Ime, egy király, aki gazdasági könyvet
olvas. Az asztalon hosszu skatulya, benne gyufa. A rendesnél háromszor
hosszabb gyufák ezek. Egy szálat elteszek emlékül, s irván Szinajáról a
Budapesti Hirlapnak, azzal bosszulom meg a brassai alispánt: kisebb,
mint a Károly király gyufája.

Megnézzük Carmen Sylva szobáját is. Törökös divány benne, a divány előtt
a rokka, a rokkán patyolatfehér lencsomó. Vajjon szokott-e fonni
valójában? Mindegy: költő volt és szép verseket irt.

Valóban, költőhöz és királyhoz méltó hely Szinaja. Költői voltán még az
a ronda külsejü ház sem ront, mely a királyi kastélytól nem messzire
rejtőzködik s melynek udvarán vöröshagymát ebédelő, szakállas barátok
üldögélnek. Ha nem csal emlékem, ez az a hires zárda, melyet Negru vajda
parancsára Manoli mester épitett. Igen szép népballada halhatatlanitja
az argesi zárdát, magyar földbe rég elfeledett iró, Ács Károly ültette
át. Tiz kőmives fog a munkába, de amit nappal épitnek, éjjel romba dül.
És akkor álmot lát Manoli, a pallér. Azt álmodja, hogy mindaddig nem
épül fel a zárda, amig azt a nőt, aki elsőnek jön ide reggel, be nem
falazzák. Manoli felesége jön elsőnek, befalazzák, s a zárda felépül.
Azt kérdi akkor Negru a kőmivesektől: tudnának-e ennél még szebb zárdát
épiteni? Igennel felelnek, s a vajda most azt parancsolja, hogy szedjék
el az állást, hadd szoruljanak fenn s pusztuljanak ott a kőmivesek. De a
kőmivesek zsindelyből szárnyat csinálnak, repülnek, repülnek, mignem
lezuhannak és kővé változnak. Manoli röptében meghallja felesége
jajgatását, eszméletét veszti s szintén lezuhan.

Rokon ezzel a népballadával a székely Kőmives Kelemen, s egyidőben sok
vita folyt arról, hogy melyik az őseredeti s melyik az utánzat. Boldog
idők, amikor nem a föld, Erdély földje, – egy népballada körül folyt a
vita! Azt hiszem, ott az igazság, hogy sem egyik, sem másik nem utánzat:
mindakettőnek ősrégi babonás hiedelem a forrása. Az ujgörög
népköltészetben is van hasonló tárgyu népballada, azzal a különbséggel,
hogy a görög balladában hidat épitnek a kőmivesek, az oláhban zárdát, a
magyarban várat: a dévai várat. Van egy szerb monda is, amely szerint
háromszáz kőmives dolgozik Skutari várán, de nem tudják felépiteni, mert
Vila, a kárörvendő tündér, mit nappal épitnek, éjjel lerombolja.

Igen, igen, boldog idők, amikor nem a föld, de egy népballada körül
folyt a vita…

*

Isten veled argesi zárda, dévai vár, édes anyaföld, az ifju pár
visszaröppen a pesti fészekbe. Két tágas szoba, uccára nyiló, ez a
fészek. Ebédlő, hálószoba: ebben egy nagy iróasztal. A könyvszekrény az
ebédlő disze. Tele vannak az ifju lelkek hazai emlékekkel s egészséges
kacagástól cseng a fészek, amikor azokra a hitetlen bácsikra s nénikre
kerül a sor, akik szegénységünket esküszóra sem hiszik el. Különösen azt
az öreg urat találjuk igen kedvesnek, aki egy megürült kerületre
célozgatott, ahol mindössze háromezer forint a mandátum. – Mi ez, kedves
öcsémuramnak? Lájbizsebéből is kifizeti az – apósa.

De vajjon csakugyan szegények vagyunk-e? Havi száz pengő forintot fizet
a Budapesti Hirlap. Karácsonyra megjelenik első mesekönyvem, a Székely
Tündérország, Rákosi Jenő előszavával: gyönyörü elmélkedés a meséről, a
mesemondásról, a sas szárnyára kapja az ökörszemet, széditő magasságba
röpiti: ide nézzetek, „ő a legjobb mesemondó a mi falunkban“. Ez jó
világ volt, szép világ volt: az emberek még nem sajnálják egymástól a jó
szót, a dicséretet, nem irigylik a dicsőséget – talán az első
gyermekkönyv a Székely Tündérország, amellyel tárcacikkben foglalkozik a
sajtó. Az első s talán az – utolsó.

Négyszázötven pengő forintot fizet a Pallas: ez a Székely Tündérország
kiadója. S karácsony ünnepén segédszerkesztője vagyok az
Ország-Világ-nak (ennek is a Pallas a kiadója), egy évre rá
szerkesztője: ez is fizet havi száz pengő forintot. Milliomosok vagyunk.
Milliomosok, akiknek a cseléd szép kerek mártásos csészében teszi
asztalra a levest – igy kiméljük a levesestálat: egy az, hogy a
csészében kényelmesen elfér a leves, más az, hogy ez igy igen kedves.
Mária teszi első nap az asztalra a csészét – itt a leves, gazduram! s
úgy tudunk kacagni ezen a kedves semmiségen, hogy a könnyünk is
kicsordul belé.

Még mindig gyermek vagyok.

Valószinü, hogy halálig az is maradok.




HARMADIK FEJEZET.


Ebben az igen hosszu fejezetben az iróember két nagy ellenségéről: az
ujságszerkesztésről s a honatyaságról lesz szó.

Délelőtt ujságszerkesztés, estébe nyuló délután, s néha éjjel is,
ujságirás: Ország-Világ és Budapesti Hirlap közt igy oszlik meg az időm.
Alig izlelek az irodalomba, leteszem az irótollat s helyette kék
plajbász a kezemben. Özönével jönnek a versek, a rövid meg hosszu lére
eresztett novellák: mindennap sürün találkozom szárnypróbálgató
hasonmásaimmal. Ezerféle kézirást olvasok, könnyen és nehezen
olvashatót, fésülgetem, csinositom a szárnypróbálgatók irásait, öreg
ember türelmességével, a még maga is kezdő ifju meleg szeretetével: nem
engedem hevertetni, hadd kerüljön napfényre mielébb. Ha egyebet nem
tudok, azt már tudom, mely nagy keserüség a szárnypróbálgatónak, ha
kezeirása válaszolatlan kerül papirkosárba, legjobb esetben az
asztalfiába, honnét a szerkesztő hónapok multán halássza ki – s hátha
soha ki sem halássza?

Mind kevesebb és kevesebb tárcát irok a Budapesti Hirlap-nak, az
ujdonságrovatot, majd a közgazdasági rovatot állitom össze – máig sem
tudom, ez utóbbihoz hogyan jutottam. Egy-két tárca itt, az Ország-Világ
majd minden számában heti krónika: humoros, enyelgő, csipkedő – ezzé
zsugorodik az irodalom, ha ugyan ez irodalomnak volna nevezhető. Bizony,
nem az. Éjjelenként, fáradtan, álmosan irom meg első regényemet: a
magyarhermányi legációból hoztam a csiráját. Sok-sok esztendő során fogy
el az első kiadás, az Athenaeum ajánlatot tesz a második kiadásra,
elolvasom s ez a válaszom: nincs az a pénz, hogy másodszor kinyomassam.
Egyetlen fejezetről állapitottam meg, hogy valamennyire – irodalom. Az
ősrégi székely párviadal leirása ez. Amikor a székely ugy hivta ki
ellenfelét párosviaskodásra, hogy egész falu fülehallatára kiáltott be
az udvarra: Gyere ki, hé! híre-hóra, hó hátára, vas lándzsára! Ha ki nem
jössz vaslándzsára, pokolba mégy vacsorára!

Huszonötéves korában már irhatna az ember jó regényt is, de az én
regényem tele a kezdő ember igen kevés erényével és igen sok hibájával.
Talán nem csalódom, ha azt hiszem, hogy a mi fajtánk fejlődése,
szárnyainak kibontogatása lassu tempóban halad. A régi irók nagyrészének
falun, tanyán, kisvároson ringott a bölcseje, gyermek- és ifjukoruk
_levegője_ a talentum gyors kifejlésére nem alkalmatos. Hiába hozakodtok
elé a régibb időkből Petőfivel, az ujabb időkből Herczeg Ferenccel: egy
az, hogy Petőfi szerb-tót, Herczeg Ferenc sváb eredetü, más az, hogy
minden szabály alól van kivétel. A mi fajtánk ilyen kivétele – Jókai. A
mi fajtánk a mesebeli táltos csikóhoz hasonlatos, mely esztendő számra
girhesen-görhesen lézeng az udvaron (még a szemétdombon is), ügyet sem
vetnek reá – egyszerre aztán megrázkódik, kócos, bojtorjános szőre
aranyszőrüvé varázsolódik, felszáll a magas levegőégbe, erdők, mezők,
hegyek, tengerek felett repül. Természetesen, a táltos paripa sem mind
egyforma: egyiknek négy, másiknak öt lába, a harmadiknak két első lába
tövén még szárnya is van, de egy dologban mind egyformák: sokáig
lézengnek észrevétlen s hirtelen-váratlan rázkódnak meg. És megelőznek
sok-sok hirtelen-nőtt paripát, akik már csikókorukban ámulatba ejtettek
sebes vágtatásukkal…

Ne értsen félre az olvasó, tudom, hogy az arany középszeren felül soha
nem emelkedtem, nem is vágyakodtam – egyszerüen csak megállapitani
igyekszem fajtánk lassu fejlődését és ennek okát. Talán nem is mondok
ezzel újat, azzal meg éppen nem, hogy az iróember két legnagyobb
ellensége az ujságszerkesztés s a honatyaság.

Lelket ölő, lelket fásitó foglalkozás az ujságszerkesztés: minden
gondolat egyetlen cél körül forog – megtartani s szaporitani az
előfizetőket. Egy félrelépés ezer bajt okoz: gyermekkoromban tanulságos
történetet olvastam erről István bácsi kalendáriomában. Egy
félrecsuszamlás az előfizetők ezreit kergetheti szét. Ime, a példa. Jön
egyszer, esztendő vége felé, Tolnai Lajos, a regényiró, s mondja: – No,
kedves öcsém, irok én magának egy kis regényt az uj esztendőre. Egy
falusi kis lány lesz a hőse. Egy dalos kis pacsirta. Az lesz a cime: A
falusi Blaháné. Megirjam-e?

– Hogyne, kedves bátyám, irja meg.

Mindjárt közhirré is teszem: halljad, falu, halljad, város, az uj
esztendőt Tolnai Lajosnak, a kitünő regényirónak bájos regényével nyitom
meg. A cime: A falusi Blaháné.

A regényből egy sor sincs még a kezemben. Készül már az ujévi szám,
akkor hozza, az utolsó pillanatban, Tolnai az első közleményt.
Olvasatlan küldöm nyomdába a kéziratot. Kefelevonatban olvasom s majd
leszédülök a székről. Már az első közleményben egy ocsmány nótát dalol a
pacsirta. A falusi Blaháné. Dühösen huzom keresztül a nótát: deleatur!
Ki vele!

Hétről-hétre kapom a kéziratot, rendszerint az utolsó pillanatban, alig
győzi a kék plajbász kitörülni az ocsmány nótákat, szavakat, mondásokat,
egyszerre aztán rémülten veszem észre, hogy a kék plajbász sem használ:
a regénynek a _lelke_ is ocsmány. Mit tegyek? Félbeszakitsam a regényt s
bevalljam, hogy nem ismertem, mielőtt a közlésébe fogtam? Eláruljam a
titkot, hogy az ismert nevü irók igy irják a regényt: hetilapba hétről
hétre, napilapba napról napra? Nem tettem sem ezt, sem azt,
végigszenvedtem a vesszőfuttatást. Mert jöttek, sürün jöttek a
felháborodott lelkü anyák, apák levelei. Hogy ők szépirodalmi lapra
fizettek elő. Szépirodalmi lapra, melyet nyugodtan adhatnak leányaik
kezébe. Ez is, az is visszaküldte az ujságot s a végeredmény: uj
negyedben az előfizetést ötszáz előfizető nem ujitotta meg.

Igazuk volt. Én is igy teszek, ha előfizető vagyok. Igen, igy irják az
irók a regényt az ujságoknak, hétről hétre, napról napra. Az iró nem
tőkepénzes: miből él azalatt, amig ir, ha előre meg nem fizetik a müvét?
(gyakran, amikor a mü még csak gondolat. Csak terv. Sőt még az sem.
Egyetlenegy regényirója van a nyolcvanas-kilencvenes éveknek, aki a
szerkesztőnek mindig kész regénnyel kedveskedik. Asszonyoknak,
leányoknak ő a legkedvesebb irója. Csupa hercegek, grófok a hősei, a
regény végén rendszerint kisül, hogy az inas is gróf, legalább is báró.
Az irodalomtörténet szomoru korszaka ez: Beniczkyné híg regényeinek több
olvasója van, mint Jókai regényeinek. Csak ugy falják regényeit
uriasszonyok, urileányok és szobaleányok mindközönségesen. December
elején kérek regényt a kegyelmes asszonytól, karácsony ünnepére már
hozza is az inas (vajjon nem gróf-e?), aranyos cérnával van átkötve a
kéziratcsomó. Bizonyos, hogy két-három heti munka a félesztendőre való
regény. Rettenetesen szégyellem magamat magam előtt, de hiába, a
közönség izlése nem ismer tréfát. Térdet-fejet kell hajtanom előtte. A
kihordó ujságolja, hogy az emeletről lekiáltanak a kisasszonyok: van-e a
lapban Beniczkyné-regény? Ha nincs: csalódottan biggyesztik félre
eperajkukat; ha van: elébe szaladnak, kitépik kezéből az ujságot.

Hát, ez igen kedves idő volt, de jó, hogy – elmult. Talán nem tévedek
abban, hogy trónjáról a regényirás királynőjét Mikszáth Kálmán s még
inkább Herczeg dönti le. A sváb fiu párbaj miatt egy évig vendége a váci
fogháznak, itt irja meg első regényét: _Fenn és lenn_ a cime. Kikerül a
fogházból, nyilván nem is mer próbálkozni ismeretlenül mindjárt
regénnyel, néhány rövidebb lélekzetü tárcája jelen meg a Pesti
Hirlapban, egy-kettő az Ország Világban. Megéreztem, hogy Istenadta iró
jelent meg az irodalom mezején s a karácsonyi számban, melyben csak tiz
év óta szereplő költők és irók arcképét s rövidebb irásmüvét teregetem a
közönség elé, bemutatom Herczeg Ferencet is. Oly kevés dolga jelent meg
idáig, hogy az irók is megütödnek: hogyan került az ujságba az ő arcképe
is. Ki ez a Herczeg Ferenc? Mosolyogva nyugtatom meg az irókat: Én már
tudom, ki. Majd ti is megtudjátok. Akkor én már olvastam a _Fenn és
lenn_-t. A Singer és Wolfner cég – gondolom, a nyolcvanas évek végén –
pályázatot hirdetett regényre. Mikszáth Kálmán, Fái Béla s e könyv irója
voltak a pályabirák. Mikszáth volt a bizalomkeltő cégér: mondanom se
kell tán, hogy a kényelmes palóc egyetlen regényt sem olvasott el.
Elsőnek olvastam a Fenn és lenn-t. – Ez már regény! – kiáltottam fel a
sok rossz regény olvasása után s ajánlottam a megjutalmazását. Ezer
korona volt a pályadij. Alig néhány hete jelent meg néhány apró
lélekzetü tárcája, nem volt nehéz megtalálnom az atyafiságot a tárcák s
a regény között. Szinte bizonyos voltam abban, hogy a regényt a sváb fiu
irta. Emellett bizonyitott az is, hogy néhol még küzdeni látszott a
magyar nyelvvel. Amint irói körökben szokták nevezni: csörgette a
germanizmus rabláncait. Fái Béla, aki francia regények magyarra
forditásaival tünt ki akkoriban, alig olvasott el néhány oldalt a
regényből, bőszülten dobta félre a regényt: hisz ez nem tud magyarul! –
Igaz, mondtam én, látszik, hogy nem az anyatejjel szivta magába a magyar
szót, de a regény erős talentum müve. Tessék csak végigolvasni.

Végigolvasta, igazat adott, de a germanizmusok miatt csak dicséretre
érdemesité.

– Bizonyosan fiatalember, – mondá, – boldoggá teszi a dicséret is.

Igy indul el diadalmas utján Herczeg Ferenc, a sváb fiu, ezidőszerint az
élők közt a legnagyobb.

Sok a tövise az ujságszerkesztésnek, de vissza-visszanézve, a rózsának
már csak az illatát érzem. Tenger vesződség, izgalom a képek miatt.
Minden képet, minden rajzot Bécsbe kell küldeni: csak az a másolat
tökéletes, amely Angerer és Göschl mühelyéből kerül ki. Rengeteg pénzbe
kerül egy-egy kép és sohasem vagy bizonyos abban, hogy idejében
megérkezik-e Bécsből. Egyszerre csak látom, hogy az irók munkáját nem
tudom illően honorálni, az illusztrátorokat sem, mert a bevétel
javarészét – Bécs nyeli el. A Budapesti Hirlap már 25 pengőforintot
fizet a nevesebb iró tárcájáért, az _Ország-Világ_ jó, ha tiz forintot
fizethet. A közönség szemlátomást pártol át a „kis lap“-okhoz, amelyek
tárcát, regényt, sőt verset is közölnek. A családapáknak hamarosan
megjön a „jobbik eszük“: minek járassanak szépirodalmi ujságot, amikor
tárcát, regényt, verset talál „az asszony“ eleget az „én lapomban“ is.
Ha „az asszony“, – mondja a vidéki ur, – képes lapot is szeretne látni,
egy hét multával felszabadul a kaszinóban, hazaviszem, hadd gyönyörködje
ki magát. (Igaza van.) – Ha az asszony, – mondja a pesti ur, – képes
lapot szeretne látni, elviszem a kávéházba, – ott kedve szerint
válogathat német, francia, angol képes lapok között. Magyar is akad
egy-kettő. (Ennek is igaza van.) Mindenkinek igaza van, csak a
szerkesztőnek nincs, aki elég bolond, hogy képpel, verssel, regénnyel,
novellával, „ismeretterjesztő közleményekkel“ alkalmatlankodik, holott
szemlátomást fogy a közönsége. De végre is minden vers, minden regény
nem fér el a napilapokban, a költő mégis csak a hetilapokban helyezi el
javarészét a verseinek, s az az öt-tiz pengőforint is jobb a semminél.

Vajda János e korszak legnagyobb költője, de éppenséggel nem népszerü.
Ám a szerkesztőnek meg kell becsülnie őt: egy versének 25 forint az ára.
Zordon képü, magába temetkezett óriás, kerüli, gyülöli az embereket.
Rendszerint egyedül üldögél a Kammon-kávéház sarkában; két zsidófiu:
Palágyi Menyhért, a filozófus, s Lajos, a költő, látogat el hozzá –
senki más. Arany Jánost igen lekicsinyli s gunyosan szokta szavalgatni:

  Királyasszony kertje
  Kivirult hajnalra,
  Fehér rózsa, piros rózsa,
  Szőke leány, barna.

Szaporátlan költő, mint ahogy szaporátlan a nemesebb fajtáju vad. Versei
mélyen járók, nem kapkodnak utána a kiadók. Országgyülési képviselők
állanak össze, szólnak a nemzethez: igy jelen meg egy hosszu élet müve,
két kötetben. Az egyik kötet vers, a másik próza. Ennyi az egész.
Mindakét kötet a kiadó nyakán marad. Minden szava keserü panasz, keserü
vád. Léhütők duskálnak a jóban, s ő éhezik. Az éhezés – tulzás. Néplapot
szerkeszt – névtelen, tisztes megélhetést biztosit a fizetése. De való,
hogy szegény ember, olyan szegény, amilyen csak magyar költő lehet.

Verseire roppant kényes, őmaga végzi mindig a korrekturát. Gyakran kell
hozzá szalajtatni a szedőfiut a korrekturáért. Alig lehet kikaparni
tőle. Napok hosszát ül rajta, keresi a sajtóhibát. Egyszer a
Vámház-köruton találja meg a szedőfiu. Lassan mendegélve mélázott és –
sósperecet rágott.

– Kérem, Vajda ur, a korrekturáért küldött a szerkesztő ur.

– Mit alkalmatlankodol, – riadt a szegény gyerekre, – nem látod, hogy
ebédelek!? Nem látod, hogy milyen nyomorult koldus vagyok!?

De megnyugtathatom az olvasót, akkor délben egy kis korcsmában látta
ebédelni a főszedő. Nagy adag rostélyost ebédelt a költő.

– Lám, lám, hogy szalad, szóba sem áll a szegény emberrel!

A szaladó én vagyok. Valóban, szaladok, a nyomdába sietek. Estére hajlik
az idő, még meg kell irnom egy cikket, aztán ki a vasuthoz: Gödöllőn
nyaralunk, s a nyaralásból csak az éjszaka az enyém. Természetesen,
megállok s mondom:

– Kettőnk közül én vagyok a szegény ember, mert én szaladok, ön meg
sétál.

– Igen, igen, ön ifju, tehát szalad. Én öreg, tehát mendegélek. De a
szegény én vagyok, a gazdag ön. Szerkesztő is, képviselő is! Hát én, mi
vagyok? Koldus. Koldus, uram, koldus. Meglátja, hogy árokban döglöm meg,
mint a kutya!

Karomba kapaszkodik, mendegélésre kényszerit, pedig ég a föld a talpam
alatt. A Kecskeméti-uccában a Pallas nyomdája. Ott megyünk, mendegélünk,
a kapu előtt bucsuzkodni kezdek, de vaskarja nem enged, tovább hurcol, s
egyszerre csak ott vagyunk a Muzeum-kertben. Már látom, hogy a cikket ma
nem irom meg, jó, ha le nem késem az utolsó vonatot. Isten a tudója,
hányszor kerüljük meg a Muzeumot. Szóhoz sem jutok, áradva árad ajakán a
keserü panaszok, vádak tengere.

– Tudja, – s itt megáll hirtelen, kezét fenyegetően ökölbe szoritja, –
tudja, mit mondott nekem multkor az a – – – Vadnai!? Megyek, mendegélek,
szembejön velem, köszön: – Szervusz, Jánoszkám, hogy vagy? Felelem neki:
Hogy vagyok? Mint a kivert kutya. Éhezem. Az árokban fogok megdögleni! –
No, no, Jánoszkám, mondta, ne búszulj. Majd szólok az irói
szegélyegyletnél. Megszavaztatok neked egy évre 400 forintot. – Hallja
ön, – ráz meg szilajul, mintha én volnék Vadnai, – hallja, érti, mit
mert nekem. Vajda Jánosnak mondani az a…

Vadnai Károlyról van szó, a nem nagytehetségü, de a maga korában méltán
kedvelt iróról, aki évek hosszu során szerkesztette nagy gonddal a világ
egyetlen szépirodalmi napilapját: a Fővárosi Lapok-at. Sem irásra, sem
ujságszerkesztésre anyagi szükség nem kényszerité: szép birtoka volt
Borsod vármegyében. Szóval: a régi világból való iró, aki otthagyja az
ekeszarvát, pennával szolgálja nemzetét, tehetségének mértéke szerint.
Nyájas ember, kellemetes társalkodó, a multja érdekes: 15 éves, amikor
kiüt a szabadságharc, beáll honvédnek, végigharcolja a szabadságharcot.
Világos után a német besorozza, – Olaszországban szenved a hazáért, mint
közlegény.

Bizony, igaztalan volt a költő kifakadása. De hirtelen-váratlan
lecsendesül, s éppoly hirtelen-váratlan mondja:

– Lássa, kérem, ha valakinek eszébe jutna, hogy ennek Vajda Jánosnak
nyugodalmas életet kellene biztositani; hogy akkor az a Vajda János
nagyokat alkotna. Ha például azt mondaná a kormány: nesze, ad neked az
állam minden esztendőre hatezer forintot. Ezért nem kérünk egyebet: irj,
amikor megszáll az ihlet. Mely szép, mely nagy dolgokat irnék!

Itt megpihent, kémlelődve nézte rajtam a hatást. Aztán:

– Nézze, ön képviselő. Ön szólna a képviselőtársainak. Felvilágositanák
a kormányt, hogy a nemzet érdeke az, ha Vajda Jánosnak a gondtalan élet
biztosittatik.

– Igen, igen, a nemzet érdeke volna ez. De én kis pont vagyok… Én is
szólhatok egyiknek-másiknak. Szólok is. De szóljon Vajda ur is.

Én is szóltam: ő is szólott. Az eredmény: 1200 forint. Gondolom, e
„kegydijat“ halálig „élvezé“. Nem nagy summa, de magányosan élő
embernek, szegény ország költőjének, éppen elegendő. Akkoriban elegendő
volt. A Muzeum-kertben igért nagy alkotások elmaradtak, soha senki
számon nem kérte, nem is kérhette: bőségesen megszolgálta ő a kegydijat,
ha tán nem is ir a Virrasztók-nál több költeményt. Az ötvenes években
irta: ma, fájdalom, ismét időszerü…

Szinte félve kopogtat be Reviczky Gyula, mintha most hozná első
zsöngéjét, pedig e kor költőinek seregében az elsők sorában ragyog a
neve. Leányos szemérmetességgel nyujtja át a _Pán halálá_-t, a
nyolcvanas éveknek tán legszebb költeményét. Előkelő család sarjadéka,
apátlan, anyátlan árva, az előkelő család nem tud róla; valószinü, hogy
szégyelli az „elfajzott“ sarjadékot, aki versfaragással gyalázza meg a
familiát. Hol ebben, hol abban a szerkesztőségben tengődik éhbéren; nem
panaszkodik, nem vádaskodik, bár ő csakugyan éhezik. Sokat, igen sokat
éhezik. Rendetlen élet, éhezés, fagyoskodás: a tüdőbaj kész prédája a
különben is gyenge testü költő. Ha emlékezetem nem csal, a halálnak
eljegyzett költő Bródy Zsigmondnak, a Neues Pester Journal
szerkesztőjének pénzén hosszabbitgatja életét Meranban, nem a nemzetén.
Megrajzoltatom arcképét, virágok közé rajzoltatom, Gozsdu Elek ir róla
gyönyörü dicséneket: hátha ez is egy-két nappal hátrább tolja a Halál
óramutatóját. A vég: kórház. Ott „számlálgatja, találgatja, hogy hány
napja van hátra még“.

Nem sokáig számlálgatja, találgatja, egy-két nap multán leszáll érette a
Halál angyala, felviszi az Égbe: ott a költő sem éhezik.

*

Most pedig egyidőre Isten veled, ujságszerkesztés, hí a haza. Én
legalább azt hiszem, hogy a hazának szüksége van reám. Nem elég, hogy
huszonhat esztendővel apja vagyok már két gyermeknek, a honnak is atyja
szeretnék lenni. Csak most kezdem észrevenni, hogy az én népem szegény,
földhöz ragadt szegény, s mintha romlásnak indulna ősi erkölcse is.
Látom, világosan látom romlásának forrását, de elhessegetem magamtól a
gondolatot, hogy magam is bünrészes leszek népem romlásában, mihelyt a
honnak atyja akarok lenni. Visszaszáll lelkem a gyermekkorba, amikor
Erdővidék népe felkerekedett, ki lóháton, ki gyalog, ki szekéren, kiki
tarisznyában vitte az elemózsiát, mentek, mendegéltek, napi járóföldet
lovagoltak, gyalogoltak, szekereztek s ingyen szavaztak le egy székely
legényre, aki Pestről jött haza – Jókai Mór ajánlólevelével. A kiegyezés
után volt ez, azon melegében. Amikor Jókai még baloldali volt, a
Terézvárosban minisztert buktatott – im, a pártfogoltja is,
jelentéktelen ujságirócska, megbuktatott egy tisztes öreg méltóságos
urat, aki meg Deák-párti vala. De jön 1875, Tisza Kálmán lesz
Magyarország miniszterelnöke, s hiába „akasztja szegre a bihari
pontokat“, szebb jövendő képe mosolyog a magyar égen, – még elég a
tokány, a székely nép pénzzel a vótumát nem fizetteti meg: lelkesen
szállitja Tiszának a mamelukokat. Telik, mulik az idő, oszlik-foszlik a
pókháló a nép szeméről, hirtelen lehull, – itt a nagy kiábrándulás. Nagy
kiábrándulásnak mi az orvossága? Etetés, itatás, pénzosztogatás. A
székelyföldi urak sorban vérzenek el. Azzal áltatják magukat a
boldogtalanok, hogy amikor ezreket dobnak ki a mameluk-mandátumért, nem
sárba dobják a pénzt: a hazáért hozott áldozat ez. Szentül hiszik, hogy
hajszálnyi repedés a kiegyezés épületén – szerencsétlenség, több ennél:
nemzeti veszedelem. Az ország házában nincs egyéb szerepük: szavaznak és
szavaznak. Nincs köztük egyetlen, aki ország szine elé teregesse
népének, szülőföldjének szemlátomást növekedő szegényedését; egyszerü
szavazógépek, ennél többre nem is becsüli őket a vezér. Egy
háromesztendős ciklus bőven elég az elvérzésre egy székely földesurnak,
jön utána a másik – nem sokáig: kevés a székely földesur. Ez a kevés tiz
esztendő sem telik belé: elvérzik, a – hazáért. A követekből kortesek
lesznek, pénzes pesti urak mandátumszállitói. A szélsőbalnak alig néhány
kerület jut s egyszerre csak a vezérek is: Ugron Gábor és Orbán Balázs
kiszorulnak Nagymagyarországba: ott kapnak mandátumot. „Romlott
intelligencia, tudatlan nép“ – Ugron Gábor e keserü megállapitása
szörnyü hiven fejezi ki: hová görbült a nemzet dereka.

Orbán Balázs bejárta a Székelyföld minden zugát; a székely várak minden
rozsdaette kulcsát lerajzolta; nagy könyvben örökitette meg a régi
dicsőséget; s im a pénzzel, borral elaltatott nép a mandátumot
megtagadja tőle, mert pénze nincs. Nincs, mert ami kevés volt: egyetlen
könyvbe temette. De ez nekem csak most jut eszembe, e könyv irása
közben, akkor csak a magam könyvét látom: a Székely Tündérország-ot.
Azzal el fogom árasztani erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép
Erdővidéket, hej, hogy tódulnak majd a zászlóm alá! Az is csak most jut
eszembe, hogy három év előtt a szabadelvüpártnak 40 ezer forintjába
került a Jókai székely mandátuma, annak a Jókainak, akinek ajánló
levelére még nem is oly régen ingyen választottak meg egy szegény
székely legényt. Akkor erre nem gondolok, nekem most csak egy a
gondolatom: honatya akarok lenni. Székelyországot tündérországgá fogom
varázsolni, csak egyszer ott legyek, ott! Nincs más programmom. Apponyi
Albert emberi és politikai ideálom, de amikor puhatolódzni hazamegyek,
egy-két ember kivételével az intelligencia elszörnyüködik e név
hallatára. Az egész Székelyföldön alig van két-három kerülete a
mérsékelt ellenzéknek, s bár „mérsékelt“, mégis ez ellen folytat
irtóharcot a „generális“, nem a szélsőbal ellen. Csak a mérsékelt
ellenzék veszedelmes ellenfél, veszedelmes, mert ez is 67-es alapon áll.
A nép körében nem tud gyökerei verni, egy az, mert nehéz megértetni, mi
a különbség egy alapon álló két párt között; más az, hogy Apponyi
keztyüs kézzel dolgozik: hiába bizonygatja Grünwald Béla, hogy keztyüs
kézzel csatát nyerni nem lehet. De a generális mégis a mérsékelt
ellenzéket irtatja tüzzel-vassal, a szélsőbalt alig bántja, hisz ennek
programmja, mig Ferenc József él, kormányképtelen…

Kiegyezem hiveimmel: szabadelvü programmal lépek föl, de minden
községben hangsulyozom, hogy – kikötéssel. Meggyőződésem ellen nem
szavazok, ha megválasztanak. Hogy megválasztanak-e? A többség – „több,
mint bizonyos“. „Mindössze 3000 forint“ az alkotmányos költség.
Csudálatosképpen, majd minden jelöltet ezzel a summával biztatják a
kortesei: csak 3000 forint, csak… A Székely Tündérország szétosztását
mosolyogva fujják le. Első pillanatban látják, hogy naiv ember került a
karmaik közé – s jól látják. Általában, az intelligenciának, ha romlott
is a lelke, a szeme igen jó. Az ellenjelölt szélsőbali, maga is székely
fiu, piros pozsgás arcu, megtermett legény, különösen a fejérnépek
körében igen népszerü. Az asszonyokat táncoltatja, a maszatos
gyermekeket tisztára csókolja – erre is, arra is képtelen vagyok. De
mellettem a hivatalos hatalom. A főszolgabiró, rettegett, gyülölt ember:
oldalán járom be a kerületet. Ugy érzem, hogy szégyenpadon ülök
reggeltől estelig. Alig járunk be két-három falut, a három ezer forint
ugy eltünik, mintha föld nyelte volna el. Senki sem kérdi: akarom-e,
nem-e, minden falu kocsmája az enyém, ott szabadon ehetnek, ihatnak az
emberek: választó, nem választó, mindegy. Kinek jutott eszébe, kinek
nem, valakinek eszébe jutott, hogy de szép volna, ha a székely falukban
is zenekarok alakulnának a nép fiaiból. Nosza, mint a ragadós betegség,
terjed faluról-falura a rezesbanda nyavalyája: minden faluban éktelen,
össze-vissza játszó rezes bandák fogadnak, két hétig éjjel-nappal nem
fogyok ki a müélvezetből – ezek majd mind beadják a számlát a választás
előtt és – után. Félénken célozgatok szegénységemre, de a kortesek
szemem közé nevetnek.

– Ugyan, ugyan, lájbizsebből is kifizeti az apósa ezt a kicsi költséget!

Az apósom, aki a Duna hullámsirjába temetkezett a – szegénység szégyene
elől!

– Sohasem, volt ugy, hogy valahogy ne lett volna, próbálom megnyugtatni
magamat. Voltaképpen azt kellett volna mondanom: Szégyen a futás, de
hasznos, ám szégyellek megfutni s ha már benne vagyok, végig harcolom a
szégyenletes harcot. Ime, búsultam népem romlásán, s magam is a rontók
közé állok. „De ha _itt_ kell kezdenem, hogy majd üdvén, javán
munkálhassak?“

Benézek a megye székvárosába: nevemet hirdető plakátok a falakon. Ki
rendelte? Tudom is én. Nem is kérdezem. A város urai ebédet adnak
tiszteletemre, holott nem vagyok a jelőltjük. Pohárköszöntő után
pohárköszöntő, mind engem magasztal. Könnyekig meg vagyok hatva,
búcsuzáskor a cigánynak egy marék bankót dobok – a választás után
átadott számlában ez az ebéd is ott ragyog.

Dombháza is a kerületemhez tartozik, ama Dombháza, ahol éppen tiz
esztendeje „kicsi legátus“ valék. Áll még János ur háza, most már
nagyságos ur, nem tekintetes, mert három esztendeig ő is hüségesen
szavazott az országházában. Huszezer forint volt a mandátuma. Még áll, a
ház, még él egyik öreg kisasszony, de már nem kérdi: wie viel Uhr ist
es? – holott most már csakugyan nem lát a faliórára fel. Igen kedvesen
fogad, aszott kezét nem kapja el kézcsókom elől. És áll a pálinka-masina
is, sőt dupla erővel dolgozik, mert minden reggel hordják a választóim a
szeszt: minden választó egy kupát. Senki sem kéri hozzájárulásomat: a
választás után megkapom a számlát. De már ez sem segit János uron, még
egy-két esztendő s a postán találkozom vele: ceruza a füle tövén.
Kicsiny kis hivatal: im ez a jutalom, hogy három esztendeig igennel
szavazott.

Szegény édesanyám éjjel-nappal süti a kenyeret, szekérszámra hordják be
a választás székhelyére: – Istenem, istenem, sóhajtoz az öregasszony –
elevenen megnyuzzák a fiamat!

A nép, az Istenadta nép, két álló hétig nem dolgozik, eszik, iszik,
fejenkint 5 pengő forintot kap, – nem is volna sok, hisz ötszáz szavazat
már nagy többséget jelent. A nagy summák láthatatlan kezeken tünnek el.
„Romlott intelligencia, tudatlan nép!“… S im, enyém a többség: markos
legények vállukra emelve hordoznak meg a szolgabiró udvarán, végre
letesznek s – tartják markukat. Ketten vittek, s tizen is jelentkeznek:
– én is vittem, én is! Jaj de szivembe nyilallik vérem elfajulása! De
ugy kell nekem, minek akartam a hon atyja lenni.

Este vacsora. Szemem-szájam eláll: templomnál tágasabb deszkaépületbe
vezetnek, végtelen hosszu asztalok, három-négy sorban férfiak, nők,
gyermekek az asztal körül, a földön: ezek mind az én zsebemre
vacsoráznak. Ki épittette ezt a szörnyü nagy alkotmányt? Csupa uj
deszka. Nem tudom, de én fogom fizetni. Ki rendelte a vége-hossza-nincs
vacsorát? Nem tudom, de én fogom fizetni. Hány székely Tündérországot
kell majd irnom, hogy csak ezt az éktelen alkotmányt s ezt a vacsorát
kifizessem?

…Fő, hogy a szabadelvü-párt óriási diadalt arat Háromszék vármegyében.
Mind a hét kerület szabadelvüpárti képviselőt küld az országházába.
Köztük van Mikszáth, a „nagy palóc“, Beksics Gusztáv, aki a Nemzet-ben
és a Neues Pester Journal-ban hirdeti a szabadelvü-párt örökéletét. Aki
egyszer a Kammon-kávéházban zajos derültség közt fogadkozott, hogy egy
éven belül megsemmisiti a dzsentrit a – Neues Pester Journal-ban. Akit
én a Budapesti Hirlap-ban igy jellemeztem: futva ir és irva fut. És a
hetek közt van egy már ismerős nevü pesti ügyvéd is, a félrecsapott
képü, igen jámbor Neumann Ármin, akit Komócsy József, a lirai költő
kisér le – Bereckre, ágyuöntő Gábor Áron szülőfalujába. Mindössze
százhusz választója van Berecknek: ebből hetvenet Neumann Ármin megvesz
szabott áron – máig is rejtély előttem, mi szüksége volt Komócsyra.

Mikszáth és Beksics alkotmányos költségeit a pártkassza fizeti, a
Neumann Árminét valószinüleg – Komócsy. Az enyémet a „döglesztő“ fizeti:
erre a névre kereszteli el a 12 százalékra dolgozó takarékpénztárakat
romlásnak indult népem keserü humora. Idáig három esztendős volt az
országgyülési ciklus, mostantól, 1887-től kezdve öt esztendős. Még
napidijat fizetnek a honatyának: 5 forint 25 krajcár a napidij. Amely
hónapban nincs országgyülés, nincs napidij. Öt esztendő napidija sem
elég, hogy az alkotmányos költség megtérüljön: kerek tizenötezer pengő
forint ez – egy krajcárral sem kevesebb. A választási harc izzó
napjaiban egyik kortes felszalad Pestre, s kikönyörög a pártkasszából
3000 forintot. Mire költik, hová költik, nem tudom, de világosság gyul
agyamban: imé, hát ez az a bizonyos _csak_ 3000 forint!

A legképtelenebb számlákat szónélkül fizetem, mert, öreg szüléimről,
testvéreimről nem beszélve, minden faluban van vérbeli atyámfia; nem
szabad engednem, hogy utána kiabálják szüleimnek: szép fiatok van! A
testvéreimnek: szép testvéretek van! Az atyámfiainak: szép atyátokfia
van! Nekem e földben a gyökerem, nem téphetem ki, nem bucsuzhatom el
sohaviszontnemlátásra, mint messziről jött honatya-társaim, akik ma itt,
holnap ott vesznek meg egy kerületet. S mert a számolás volt mindég
leggyengébb oldalam, „pontosan“ kiszámitom, hogy öt esztendő alatt
„ledöglesztem“ a 12 ezer pengő forintot a napidijakból. A „véremből való
vér, a csontomból való csont, a husomból való hus“ véreim hadd
maradjanak abban a boldog hitben, hogy ezt a kis költséget lájbija
zsebéből fizeti ki az apósom, nekem pedig maradjon meg a büszke tudat:
önzetlenül szolgálom a hazát.

*

Zsong az óriás méhkas, a szabadelvü párt klubjának nagyterme: egymás
hegyén-hátán a kopaszodó, az egészen kopasz s a gondosan fésült fejü
honatyák. Feltünik a sok gyerekember: 24-től 30 évesig husz-harminc
főnyi csapat. Az öregek örvendeznek: ime, fiatalodik a szabadelvüpárt,
holott voltaképpen – öregedik. Nem látják (vagy nem akarják látni?),
hogy száz meg száz öreg hazafi vérzett el az idők során. Hogy még az
unokák unokái is siratni fogják ősük honatyaságát. Öt gyermek-képviselő
összeverődik, köztük vagyok én is, velünk egy idősebb: lessük a
pillanatot, amikor a generális körül egy kissé tisztul a tér. Sokáig
lessük a nagy pillanatot, végre a generális szine előtt állunk. Vezetőnk
sorra mondja a nevünket, a generális csontos, hideg kezével alig érinti
meg a miénket. Várjuk a szavát. Egy jó szót, egy meleg szót. Egy
pillanatig hallgat, elnéz a fejünk fölött s fanyar mosollyal mondja: –
_No, majd megismerkedünk a szavazásnál!_ Ezt mondja, szórul-szóra ezt.
Sem többet, sem kevesebbet. Öten vagyunk, mindeniknek jut – egy szó.
Azzal tovább megy, ingadozón járó, sovány alakja eltünik a sokadalomban,
mi meg állunk, elképedten, mint megannyi sóbálvány.

– Ugy kell neked, – gondolom magamban, minek jöttél ide. Ég az arcom,
szégyen és harag égeti. – Jó. Hiszen majd megismerkedünk a szavazásnál!

A szabadelvü párt erdő, félelmetes erdő: nem fér el a régi helyén, az
ellenzéki oldalt két sorral keriti be. A mérsékelt ellenzék egy maroknyi
csapat. Válogatott csapat, de maroknyi. Vezérnek is beillő adjutánsok a
„vezér“ körül: Horánszky Nándor, Beöthy Ákos, Grünwald Béla, Hódossy
Imre, Károlyi Sándor. Már nincs köztük Szilágyi Dezső, amott sincs, a
rengeteg erdőben. Fel-felkapja hatalmas fejét, gunyos mosolyt villant
jobbra, balra, mintha keresné: hol a vitéz, ki vele vini kész.

Andrássy Gyula és Tisza István a legfiatalabb honatyák. Ők a Ház –
Herbertjei. Ők a legfiatalabbak, de már öreg politikusok – annak
nevelődtek. Nem is vállalják a korjegyzőséget – Isten őrizz, még kisülne
róluk, hogy – fiatalok. De én boldogan vállalom, mert én több vagyok a
fiatalnál: gyermek. Áhitattal lépem át az országházának küszöbét, mint a
hivő a templomét. Jól esik hallanom a Házon áthullámzó morajt: be szép
fiuk! Hogyne volnának szépek: mi szebb az ifjuságnál? De gyorsan
elmulnak a mézes hetek, kezdődik a viadal. Rövid viadal, hosszu viadal:
Apponyi után mindig Tisza következik. Övé az utolsó szó. Aztán –
szavazunk. Az erdő, a félelmetes erdő feláll, vagy tán nem is erdő,
megáradt folyam ez s ennek a folyamnak én is egy csöppje vagyok.
Szeretne föld alá tünni a vizcsepp. Szeretne elpárologni, de nem lehet.
Le kell szolgálnom a – háromezer forintot. Mint szegény Reviczky, én is
„számlálgatom, találgatom, hogy hány napom van hátra még?“ Tizenötezer
forintból háromezer esik egy esztendőre, egy-két hónappal talán meg is
pótolom, aztán – Isten veled, erdő! A félelmetes erdőben „kopók“
szimatolnak, lesik, számon tartják, ki szavaz, ki nem. Sok szavazásról
lekésem, mert csakhogy föld alá nem sülyedek szégyelletemben,
valahányszor Apponyi ellen szavazok. Meddig, ó, meddig? Sorra kerül a
költségvetés, költségvetés során a közoktatásügyi tárca. Az ország
mostohagyermeke. Mindenre van pénz, csak a közoktatásra nincs. Itt az
ideje, hogy elmondjam szüzbeszédemet. Apponyi példáját követem: ő a
zeneakadémiának szenteli első szavát, én az – ifjusági irodalomnak. A
költségvetésben nyoma sincs az ifjusági irodalomnak, hogyan is volna,
amikor magyar ifjusági irodalom még nincs is. De éppen mert nincs, –
szeretném, ha lenne. Egy csomó képeskönyvet viszek be a Házba. Csupa
idegenből szállitott, rossz szines képek, együgyü versikék alatta –
vajjon ki plántálta át magyar földbe ezeket? A honatyák csudálkozva
néznek rám: mit akar ez a fiu? Legjobban csudálkozik az agg Trefort, a
közoktatás ügyének minisztere, mindegyre idegesen fordul hátra az
államtitkárához, a még fiatal Berzeviczy Alberthez. Szinte hallom, mit
kérd tőle: mit akar ez az ember? Hiszen ez nem tartozik a tárcám
keretébe. Én meg szép csendesen beszélgetek az ifjusági irodalomról,
amely nincs, s biztatom a kormányt, áldozzon erre is valamit, hogy –
legyen. Tüzzön ki jutalmat, buzditsa irodalmunk jeleseit: szálljanak le
a gyermekek közé. Idegen lelkü, rossz magyarságu könyvek ne rontsák a
magyar gyermek – magyarságát. Szemelvényeket olvasok fel, hadd lássák,
mivel butitják a magyar gyermeket. A tisztelt képviselő urak gyermekeit
is. A t. Ház hangosan derül s mert egyik könyv szerzőjéül Kálmán bácsi
van megnevezve, százan is kiáltják egyszerre: Bizonyosan Mikszáth
Kálmán? Ugy-e, te irtad? Szóval: mulat a tisztelt Ház. A kuruc Thaly
Kálmán személyes sértésnek veszi, amikor arról beszélek, hogy a magyar
tudós akadémia is tehetne valamit az ifjusági irodalomért. Haragosan
kiált közbe: Ez nem tartozik az Akadémiára!

– Ha a francia akadémia leereszkedhetik az ifjusághoz, a magyarnak sem
válnék szégyenére az, – felelek a tüzes kurucnak.

Summa summárum: a szüzbeszédet hagyományos türelemmel hallgatták végig,
de a hatás láthatóan vegyes. A szabadelvüpárt egyik főembere külön fog a
folyosón, figyelmeztet, hogy beszédem nem volt – szabadelvü beszéd. Amit
én akarok: az irodalomnak állami gyámság alá helyezése. Nem vetted
észre, hogy a beszéded csak a mérsékelt ellenzéknek tetszett? Magyarázni
próbálom, hogy a segitség még nem gyámkodás, de hiába, a főember
megmarad amellett, hogy nekik, szabadelvüeknek, a beszéd nem tetszett…

Az egész Házban egyetlen képviselő gratulált őszintén és melegen:
Grünwald Béla, aki – agglegény. Különösen a beszéd szép tiszta
magyarságát dicsérte meg. A szabadelvüpárti főembernek igaza lett volna?
Lám, csakugyan, egy ember gratulál melegen s mérsékelt ellenzéki az is.
Mondom Grünwaldnak, hogy mint vélekedett beszédemről a fő szabadelvü.

– Ismerem a szabadelvüségüket, – legyintett Grünwald. – Voltam köztük
egy kevés ideig. Tőlük jöttem át Apponyihoz. No, majd te is átjösz
hamarosan, – s mélyen a szemembe nézett.

Grünwald Béla volt, aki elsőnek látta meg Visy Imre szemében a
haláljegyet, ő látta meg elsőnek gondosan őrzött titkomat. De már azt ő
is aligha látta meg, hogy tiz esztendő mulva a szabadelvüpárt
kultuszminisztere, Wlassics Gyula, teremti meg a Népiskolai Ifjusági
Könyvtárakat Intéző Bizottságot, melynek feladata: kirostálni az
ifjusági irodalomból az ocsut, jegyzékbe venni a jót, a gyermek kezébe
valót. Ma minden állami népiskolának válogatott ifjusági könyvtára van,
sőt a felekezeti iskolák legtöbbjének is. Látszólag állami gyámkodás alá
kerül az ifjusági irodalom, de igazán csak látszólag. Ám abban, hogy van
tisztességes ifjusági irodalmunk, sem államnak, sem Akadémiának semmi
része nincs. A könyvkiadóké az érdem, akik egyszerre csak felébredtek,
az idegen szemetet lassanként kidobálták, magyar irókkal irattak könyvet
a magyar gyermeknek.

*

Gyenge szellők fujdogálnak sokáig a t. Házban, mignem egyszerre csak
megzendül az ég, kitör a vihar, tombol benn is, künn is, szakadatlan
tombol. Sándor-utcában, Muzeum-kertben nap-nap után viharzik a népharag,
zug az abcug Tisza felé, Fejérváry felé, a főbb mamelukok felé, néha az
országházába is behömpölyög a tömeg. Ezuttal a tömeg nem a népalja, nem
a csőcselék, de maga az ifjuság.

Mi történt? Nem történt egyéb: a kormány napirendre tüzött egy
törvényjavaslatot, amely nem kiván kevesebbet: tiz esztendőről tiz
esztendőre szavazza meg az ujoncot a – királynak: ez a hirhedett 14-ik
szakasz. S nem kiván kevesebbet: a magyar önkéntes németül állja ki a
tiszti vizsgát s ha elbukik, még egy évig katonáskodik – ez a hirhedett
25-ik szakasz. Mind a kettő, mint „hirhedett“ megy be a köztudatba, e
két szakasz körül tombol a vihar, benn a Házban, künn az uccán,
népgyüléseken, sőt – ki hinné? – a szabadelvü klub termeiben is.
Nyilvánvaló, hogy a 14-ik szakasz durván ki akarja csavarni a nemzet
kezéből a legerősebb fegyvert, az ujoncmegadás vagy meg nem adás jogát;
a 25-ik szakasz meg egyenes hadüzenet a magyar szónak, a magyar
gondolatnak, a nemzeti nevelésnek. A mindent hüségesen megszavazó párt –
felhördül, a vezérkar egy-két tagja nem titkolja aggodalmait, sőt
lázadásnak minősithető hangon támadja mindkét szakaszt. Vérszemet kap a
legénység is, tüzesen támadja a hirhedett szakaszokat ez is, az is. Itt
az idő, most vagy soha! – gondolok nagyot és merészet, – székely
huszárosan sarabolom-darabolom a 25-ik szakaszt: ebben látom a
legnagyobb veszedelmet, nem a 14-edikben. Emezt egy másik parlament még
jóváteheti, de ötven esztendő sem teszi jóvá, ha nemzeti irányban
megindult nevelési politikánk hirtelen visszakanyarodik. Ha az a sok
ezer szülő, aki csak mostanában nyitott ablakot a magyar levegőnek, a
magyar szónak – egyszerre csak azt látja, hogy nem a magyar, de a német
nyelv a fontos. S ugyan hol tanul meg a falusi diák németül beszélni,
németül gondolkozni? És érdeke-e a hadseregnek, hogy a magyar fiu
németül bemagolja a katonai tudományokat? Nem inkább az-e az érdeke,
hogy anyanyelvén tanulja s igy meg is értse? Ime, a szegény szülő fia el
fog bukni a tiszti vizsgán, csak az boldogul, akit nyelvmesterek
kisérnek bölcsőtől a sirig…

Hihetetlen ellenérveket vonultat fel Fejérváry generális, a honvédelem
minisztere. Többek közt: a katonai tudomány tele müszavakkal, melyeket
megmagyarositani nem lehet. Az egységes hadvezetés, az egységes
vezényszó fontossága a legkomolyabb ellenérve – mely csufosan
megdöntötte ezt is a világháboru! A nevetségig makacsul kapaszkodik a
császár hü generálisa a németből forditott javaslat minden szavához,
betüjéhez. Hitvány magyar nyelv a törvényjavaslat nyelve, magyartalan
szolgai forditása az osztráknak, s amikor azt javaslom, hogy ha már
nincs magyar lelke a törvényjavaslatnak, legalább a nyelve legyen az –
mereven elutasit javaslataimmal. _Belső rendet_ akarok az idegenül
hangzó _belrend_ helyett, – vissza vele! Sőt akad egy hüséges mameluk,
aki segitségére siet Fejérvárynak, s bizonygatja, hogy a belrend nem
egyhangu, mert a rend-ben az e közép e, tehát igy kell mondani: belrend.
Be kell látnom, hogy itt „fel kell hagyni minden reménnyel“.

Vége-hossza nincs a tüntetéseknek, verekedéseknek kávéházakban, uccákon,
tereken; már nem elég a rendőrség, a katonaság is kivonul: magyar
katonák a magyar ifjuság ellen. Benn a t. Házban csaknem mindennap
éktelen lárma, össze-visszakavarodás, állandóan hajszál uszkál a
levegőben, az a bizonyos hajszál, mely ha elszakad, egymás képire
másznak a hon atyjai. Heteken, hónapokon át szótlanul nézem a vihart,
bár majd szétvet az idegesség. Fel is tünik ez Kenedy Gézának, aki mint
szerkesztő az ujságok karzatáról figyeli a magyar história e viharos
fejezetét. Csudálkozik a higgadtságomon. Hónapok óta figyel s még
egyszer sem hallott közbekiabálni.

Ha tudná, hogy mi forr belül!

Külön-külön fognak az alvezérek, kapacitálnak, hogy szavazzam meg
általánosságban a törvényjavaslatot, sőt kilátásba helyezik, hogy a
részletes vitánál a párt elfogadja stiláris módositásaimat. Megköszönöm
a jóakaratot és sajnálattal jelentem ki, hogy nem szavazom meg a
javaslatot s nem óhajtom megmagyarítni a javaslat – szavait. Látom az
arcukon, hogy nem hiszik ezt. Mosolyogva válunk el: meg fogod szavazni.
Sőt az öreg Podmaniczky nemcsak mosolyog, legyint is. Azt jelenti ez a
legyintés: láttam én már hozzád hasonlatos mamelukot, nem egyet.
Kellemetlenkedtek egy kicsit, végül aztán hüségesen leszavaztak.

Nem egyedül vagyok ellenzékieskedő mameluk, vagyunk vagy negyvenen, akik
aláirtak egy nyilatkozatot, mely szerint a 14-ik és 25-ik szakaszt nem
szavazzuk meg. Ha emlékezetem nem csal, már ki is van tüzve a nap,
amikor a pártnak bejelentjük elhatározásunkat – és kilépünk. De a vihar
szörnyü hirtelen némul el – gyászfeketébe öltözik Budapest: Meghalt
Rudolf királyfi! A magyar királyfi. A magyarság szemefénye, büszkesége:
az első Habsburg, akitől a magyar világ feltámadását várja a magyar. A
t. Ház néma, mint a temető. Az ucca is. Mindenki gyászol.

És ime, a temetés után ajándékot hoz a szabadelvü-pártnak Tisza Kálmán.
Ünnepi csendben jelenti be a miniszterelnök, hogy bár „szent
meggyőződése“: nincs a 14-ik szakaszban alkotmányjogi sérelem,
visszavonja a szakaszt (általános megkönnyebbülés) – de – – (vajjon mi
fog következni a de után?), de azzal a kikötéssel, hogy a párt
változatlanul szavazza meg a 25-ik szakaszt. Nagy a lelkesedés. Hozzám
szalad Rohonczy Gedeon, az egyik összeesküvő, kérdi: megszavazom-e a
25-ik szakaszt?

– Nem.

– Az Andrássy-fiuk is megszavazzák, mind megszavazzuk, – mondja
Rohonczy. – Hiszen a 14-ikben volt a legnagyobb sérelem…

– Én meg a 25-ikben látom a legnagyobbat.

Nem értik a makacskodásomat, hogyan is értenék azok, akiket
nyelvmesterek kisérnek a bölcsőtől a sirig. De mások sem értik, vagy
sértő módon értik, ha nem mondják is: bizonyosan akarok valamit.
Megszokták, hogy minden kuruckodásnak – labancság a vége. Már azzal is
kapacitálnak, hogy ugyis csak a zsidólegényeket buktatják meg a
tisztivizsgán… (Mit is mondott Grünwald Béla? „Ismerem a
szabadelvüségüket. Voltam köztük egy kevés ideig.“)

– A zsidólegények, – mondom én, – mind tudnak németül. Őket legfennebb
az orruk miatt buktatják meg. De megbuktatják a parasztfiukat is, azok
két esztendőt fognak elveszteni az életükből, mert nem tudnak parlirozni
németül.

Most már a 25-ik szakasz körül folyik az élet-halál harc. Az ellenzék
vezérei összes közlegényeiket felvonultatják. A leggyengébb, a
legüresebb szónok is sürün aratja a tapsokat. Ujat már nem igen
mondhatnak, hisz mindent elmondtak, ami elmondható volt, a fő- és az
alvezérek. De az üres szalmacséplésnek is sürü taps a jutalma, – a
mameluktábor meg hallgat, folyton csak a „generális“ beszél, – unalomig
ismételve, hogy: „szent meggyőződésem“ stb. stb. A hosszu,
kétségbeejtően hosszu vita során alig szólal meg egy-két mameluk. A
generális leszoktatta mamelukjait a szónoklásról, évek óta mindig ő
beszél, övé az utolsó szó, a mamelukok szerepe a szavazás. A legnagyobb
beszédet a fia mondja: nagyszabásu, nagy tanulmányra valló beszéd, de
Szilágyi Dezső az ellenzék kárörvendő ujjongása közt szedi szét a
beszédet. Mondhatnám: kiteriti az ifju hőst. De én nem tudok ujjongani:
az ifju hős felé hajlik szimpátiám, s nem a félelmes hős felé, aki
diadalmasan néz körül, miután a viaskodásban még gyakorlatlan ellenfelét
oly kegyetlenül szétmarcangolá. Százszor meg százszor dobják az apa felé
a legsulyosabb szavakat a fiu füle hallatára, s én nem az apát sajnálom,
de a fiát. Világos, hogy nem vagyok politikus s nem is leszek az soha.
Lám, a fiu apja fia, ő vérbeli politikus, egy izma sem rándul meg,
némán, hidegen hagyja elrepülni a sértő, az ocsmány szavak fekete
madarait. Könnyü megjósolni, hogy ő a közel jövő embere.

Vége felé jár a vita, már kész is a beszédem: tüzes kirohanás a 25.
szakasz ellen. Hetekig tünődöm: elmondjam-e? Itt volna a feltünés
kedvező alkalma: mely könnyen tudnám a népszerüséget megszerezni!
Kedvező alkalom… Népszerüség… Harcba keveredem a jóizléssel – a beszédet
bedobom az asztalfiába: nyugodjék békével. Világosan látom, hogy sürü
tapsokat aratnék, de éppen e sürü tapsok riasztanak vissza. Urrá lesz
bennem a félelem, hogy feltünési viszketeget lát cselekedetemben minden
komoly ember, semmi egyebet. Azzal nyugtatom meg magamat, hogy nemsokára
jön a kultuszvita, annak során mondom el az el nem mondott beszédből
azt, ami a nemzeti irányu nevelésről és sok minden egyébről bennem
rekedt. Egyelőre legyen elég ennyi: Nem szavazom meg a 25-ik szakaszt.
Isten segedelmével magyar iró szeretnék lenni, nekem ezt nem szabad
megszavaznom. Ám szavazza meg Jókai, Mikszáth – intézzék el ezt a maguk
lelkiismeretével. Fáj látnom, hallanom, hogy Jókai mint humorizálja el a
magyar szót, a magyar gondolatot; mint mulattatja a mameluktábort,
ahelyett, hogy ülne az iróasztalánál s gyöngyszem-betüivel irná,
irogatná regényeit. Fáj látnom, hogy a nagy palóc az ő nagy talentumát
léha mamelukok mulattatására pazarolja; hogy a véresen komoly ügyet
Karcolataiban ő is elhumorizálja, miként a magyar irók fejedelme. Szóval
az egyik, tollal a másik. Az aradi nők megesküsznek, hogy Jókait és
Mikszáthot nem olvassák többet… De nem sokáig tart a fogadalom – magyar
szalmaláng ez. S ez esetben jó, hogy szalmaláng. Mit is mondott
Széchenyi? „Oly kevés a magyar ember, hogy még az apagyilkosnak is meg
kell bocsátani.“ Hát még a magyar iró mely kevés!

Mindössze négyen vagyunk a szabadelvü erdőben, akik utolsó napig állják
a szavukat, hogy a hirhedett szakaszt meg nem szavazzák. Két székely
mameluk (Mikó Árpád az egyik), aztán a szelidképü Jónás Ödön (müegyetemi
tanár is egy személyben) s végezetül aranyszáju Hock János. Azért
végezetül, mert végső pillanatban mégis – megszavazza. A párt azzal
jutalmazza aranyszáju Hock Jánost, hogy – kidobja. Minket, a
nemszavazókat nem bánt, csak görbe szemmel néz ránk, gyanakodva kiséri
lépteinket, mindig, „nem mint az árny az utazót, csak jó időben“.

Hock János volt a leglármásabb, fölemelt kézzel esküdözött, hogy ha
akasztófa alá állitják, akkor sem szavazza meg a „hirhedett“ szakaszt.
Sőt akkor sem, ha püspöki süveget nyomnak a fejébe. Sem akasztófával nem
fenyegették, sem püspöksüveggel nem kecsegtették – mégis megszavazta. De
jönnek a választói, leleplezik aranyszáju követüket. Ráolvassák, hogy a
követ ur biztatta fel őket: irjanak hozzá levelet, tiltsák meg neki a
„nemzetellenes“ törvényjavaslat megszavazását, s ime, mégis megszavazta!
A mameluktábor szörnyen felháborodik, csufosan kidobja kebeléből, s tán
mondanom se kell, hogy nem dobtak utána – püspöki süveget.

*

Csudálatos nagy közönsége van a kultuszvitának. Szinte telt ház. Még
mindig forró a levegő. Csáky Albin gróf a kultuszminiszter. Alig lett
miniszter, kiadja a német nyelv alaposabb tanitását követelő rendeletét.
Mint olyan ember, akinek sohasem okozott gondot: vajjon hány forint egy
pár csizma, szentül hiszi és vallja is, hogy a néptanitó munkájának
méltó bére esztendőre a 300 pengőforint. Ott ülök, üldögélek a
szabadelvüpárt szélső szárnyán, a mérsékelt ellenzéki padok közvetlen
közelében. Ma kerül rám a sor. Az egész Házban csak körülöttem van
tátongó üresség. Egy jó emberem hozzám szalad, sug valamit a fülembe.
Azt sugja: vigyázz, mert a párt erősen gyanakodik reád. Ezt sugván, a
bélpoklostól elszalad. A párt legjámborabb tagja, Földváry Miklós, a
hires pestmegyei alispán fia, mit sem sejtve, jön hozzám. Megszán a jó
fiu, leül mellém – hangulatcsináló publikumnak. Becsületesen
figyelmeztettem, hogy ne maradjon mellettem, de a jó fiu nem fogad szót:
ha már leült mellém, ott marad.

A közoktatás ügye nem pártkérdés, a szó igaz értelmében nemzeti ügy: ez
a hitem, s e hitben mondok kemény kritikát a közoktatás siralmas
állapotáról. Haragos zugás kiséri szavaimat véges-végig a szabadelvü
erdő felől, annál lelkesebben tüntet mellettem az ellenzék. Az
államtitkár, Berzeviczy Albert, felel a beszédemre – „félremagyarázott
szavaim helyreigazitása meg személyes kérdés“ cimén kérek szót, az
elnök, remegő hangu öreg Péchy Tamás megadja az engedelmet, de zug a
szabadelvü erdő: Eláll! Eláll! Nagynehezen jutok szóhoz, próbálom
tulkiáltani az erdőzugást – hajh, de ez nem az az erdő, amelyről Kriza
János igy dalolt: „Zöld erdő zugásán, vadgalamb szólásán nevelt fel jó
apám“… Az elnök, szegény öreg ember, akit gyengesége mián a véderővita
viharos napjain nem egyszer fenyegetett meg a szabadelvü erdő –
kétségbeesetten rázza a csengőt: a vihar nem ül el, én sem ülök le.

– Itt állok, másként nem tehetek, – gondolom magamban, – itt állok
reggelig is, de a jussomat nem hagyom.

Végre is szóhoz jutok, de minden mondat ujabb vihar, zug az erdő
szakadatlan: Eláll! Eláll! Integetnek a gyámoltalan öreg embernek: vonja
meg a szót. De a gyámoltalan öreg ember már se lát, se hall, ő csak
rázza a csengőt, közbe-közbe könyörög, oly szivrehatóan könyörgi:
Csendességet kérek, tisztelt képviselő urak! – még a kő is meglágyulna,
ha hallaná. Végre is fölkel székéből a „generális“, imbolygó járásával
az elnöki székhez imbolyog, valamit szól a gyámoltalan öregnek, aztán
visszaül a székébe. És a gyámoltalan öreg összeszedi minden erejét, a
szabadelvü erdő elnémul a csengetésre; a generális parancsára szól most
a csengő.

– A képviselő urtól megvonom a szót! – sir a gyámoltalan öreg ember
hangja, – én meg leülök engedelmesen.

Vége a komédiának, – a függöny legördül. Még egy rövid levél a
szabadelvüpárt elnökéhez: a párt is örül, hogy megszabadult tőlem, én is
örülök a szabadulásnak. – „Mi kéne még, ha vóna? Kell egy pipadohány?“

*

Magányosan, legszebb férfikorát élő ember Apponyi. A lakása oly
egyszerü, mint ő maga. Sohasem látod kocsin, gyalog megy az ország
házába, gyalog az Isten házába. Vallásos lelkü ember: minden reggel
átlépi a szent küszöböt s leborul Isten előtt. Képmutatónak vélik, akik
nem ismerik; annak rágalmazzák sokan, akik tudva-tudják, hogy a szavuk –
rágalom. „A kalksburgi jezsuita-kollégiumban nevelődött – kell-e ennél
többet mondani?“

Uton-utfélen rám támadnak: hogy lehet a nagy jezsuita hive református,
szabadelvü ember? Reakciós, jezsuita, csuhás barát. Nem látják, mert nem
akarják látni, hogy a szabadelvüpárt szabadelvüsége, mely szörnyü
romlása lett a magyarság erkölcseinek. Az Istenhivés, a vallásosság:
képmutatás. A tiszta kezü, tiszta lelkü embert lemosolyogják.

Engem is lemosolyognak, szánakoznak rajtam. A Borsszem Jankó
vándorlegényként állit a mérsékelt ellenzék klubja elé; a Ház kapuja
fölött ez a felirás: Lasciate ogni speranza. Jómagyarán: Aki belép ezen
a kapun, elveszett ember. Még világosabban: Ostoba gyerek, aki a „husos
fazék“ mellől az üres fazékhoz pártol át. Belép egy pártba, mely soha,
de soha hatalomra nem jut. Maga Apponyi is szinte hitetlenül néz rám:

– Hát _csakugyan_ belépsz az én pártomba?

– Csakugyan. Be.

Tisza Kálmán ezzel fogadott: No, majd megismerkedünk a szavazásnál.

Apponyi Albert ezzel fogadott: Hát csakugyan belépsz a pártomba?

Jellemezhetném-e jobban ezt a két embert, ha külön-külön könyvet
szentelnék is nekik?

*

A véderővita viharától recseg-ropog a bársonyszék a mindenható generális
alatt. Még nem egészén bukott ember, de a napjai megvannak számlálva
már. A véderővita rázza fel az alkotmányos éra óta először az
elszenderült nemzetet, ébreszti fel a szunnyadó nemzeti öntudatot. Uj
korszaka kezdődik a magyar politikának, Isten tudja, hányadszor a nemzet
történetében: az ébredés kora. A szabadelvüpárt görcsösen ragaszkodik a
hatalomhoz, de igazi hatalmát elveszti a vezérrel együtt: tizenötévi
uralkodás után Tisza megbukik s helyébe egy szintelen grófot állit a
király: Szapáry Gyula ez.

Még Tisza uralkodásának alkonyán az egyházpolitika kérdései
nyugtalanitják a lelkeket. A közoktatásügyi költségvetések során a
közoktatásról alig esik szó. Jónás nyeli el a cethalat, nem a cethal
Jónást – mondja Grünwald. A szabadelvünek nevezett párté a szégyen, hogy
nem ő üti meg az első nemesen szabadelvü hangot, hanem a „klerikális“
mérsékelt ellenzék vezére: Apponyi Albert.

A szabadelvüpártot valósággal konsternálja Apponyi beszéde, a tizperces
szünetre izgatottan tódul a folyosóra a megriadt nyáj. A generális,
szokatlanul, az ellenzéki folyosón imbolyog ki, vele tart az öreg Kemény
János. A „fejedelem“. Hallom, amint mondja kesernyésen:

– A barát levetette a csuhát!

– Nem is vette fel soha! – kiáltom feléje.

Meglepetten néznek a váratlan hang felé, aztán eltünnek a zöld függöny
mögött. S hamar eltünik a generális ama függöny mögött is, mely teljes
tizenöt esztendeig van félrehuzva szakadatlan, s amely függöny előtt
szakadatlan egy ember áll: már-már babonás hit szállja meg a lelkeket,
hogy ott fog állani halálig. Az ő keze tiszta maradt, de körötte és
mögötte, északtól délig, kelettől nyugatig a százezerfejü korrupció.
„Romlott intelligencia, tudatlan nép.“

Dadogó beszédü, gyönge fejü ember Szapáry Gyula. De ő a vezér, a
szabadelvü erdő fái most már ő körülötte hajlonganak. Szánalom látni,
mint szenvedi végig forró meleg nyárban az obstrukciót, mit az ellenzék
a közigazgatás államositása ellen indit. Még szánalmasabb látvány – nem
jól mondom: felháboritó látvány, nézni, mint üldögél egymagában a
seregevesztett generális. Néhány öreg obsitos marad hü hozzá,
egyik-másik lerokkan mellé – a többi sietve halad el mellette,
valamennyinek rettenetesen szorgos a dolga: már az illendő köszönésre is
alig van idejök. Még nem oly régen tizen is gyujtottak gyufát, ha ajka
felé vitte a szivart, s ime, mely furcsák a véletlen játékai – viszi
ajkához a szivart, szertenéz és nincs egy hive a szemhatáron, nekem jut
a szerencse: tessék, kegyelmes uram! – Köszönöm.

Öt esztendő alatt a második és utolsó szava hozzám.

*

A közigazgatási törvényjavaslat egy paragrafussá zsugorodik össze, a
király szétoszlatja a t. Házat, az ötesztendős ciklus lejárta előtt.
1892 különösen hideg telére tüzik ki a választást – szép mulatság lesz
hóban, fagyban szónokolni Isten szabad ege alatt. A mérsékelt ellenzék
fölveszi a _nemzeti párt_ nevet, Apponyi megirja a párt programmját s
engem biz meg, hogy a nép számára Szózatot irjak az ő irásmüve alapján.
Igyekszem megtalálni a hangot a nép eszéhez és szivéhez, nagy kedvvel
irom a Szózatot, de kedvetlenül készülök a harcra. Még szájamban az első
harc keserü ize. Megcsömörlöttem a politikától. Elég korán állapitom meg
magamról, hogy nem termettem politikusnak. Az az érzésem, hogy népies
szózatomnak tán veszik némi hasznát képviselőtársaim, én magam azonban
meg fogok bukni. Bár ugy lenne, kivánom szivből magamnak, de azért
belemegyek a küzdelembe, megyek a vezér után. Csodálatos, mélységes mély
hatása van rám a nagy embernek. Gyermekifju koromban Kárpáthy Zoltán,
férfikoromban ő az ideálom. Ha helytelen szándék villan meg agyamban, ő
rá gondolok s helyes utra térek. Ha meggondolatlan szó röppen ki
ajkamon, belepirulok: ilyet ő nem mondana. Ugy kisér nemes alakja
elhatározásaimban, cselekedeteimben, az emberekkel való érintkezésben,
mint ahogy felettem lebeg állandóan megdicsőült édesapám szelleme, most,
életem alkonyán is, valahányszor tollat veszek kezembe s barázda után
barázdát szántogatok a papirosmezőn.

…Kerületet cserélek Bartha Miklóssal, az én igazi kerületemben bontom ki
a zászlót. Abban, amelyhez az én kis falum is tartozik. Sok száz
Szózattal és ötezer pengő forinttal indulok a csatába. Ebből négyezer a
párté. Ha győzök, visszafizetem, ha nem győzök, soha senki nem keresi
rajtam. Nem kérnek irást a pénzről – elég az adott szó. („A székely
ember szava – kontraktus“: igy volt ez hajdanában. Vajjon igy van-e most
is?)

Negyvennégy falu a kerület, beillenék egy kis vármegyének. Kettészakitja
Réka királyné erdeje: kilenc falu az erdőn innen, a többi tul. Tulon is
tul. A kilenc falu erdőzugásos, vadgalambszólásos Erdővidék egyik
darabja – ez az én hazám. Viselete, beszéde más e népnek, mint „ahajt“
tul a Rikán. Itt az itt – itt, tul a Rikán ehejt; az _ott_ – ahajt.
Nálunk azt mondják: arra, erre; tul a Rikán: aharré, eherré. Nálunk az
_is_: es, tul a Rikán megmaradt is-nek. Nálunk nyáron vékony szőttes
nadrágban, télen szürke posztóban járnak a férfiak. Kevés már a
fehérharisnyás székely, ahajt, tul a Rikán, télen-nyáron vastag fehér
harisnyát viselnek. Emitt „szinte“ pörge kalappal köszönnek, ahajt, tul
a Rikán, széles karimáju, magas tetejüvel. A nép többsége unitárius:
talán ez az egyetlen kerület, hol többségben vannak az egy Istent hivők.
Két nagy falu jut a katolikusoknak, a többi református és luteránus. A
luteránusok szászok – ennél több idegen nincs sem a kerületben, sem a
vármegyében. De csak én mondom vármegyének – még mindig
udvarhelyszékinek vallja magát a Rikán tuli nép, erdővidékinek az én
kilenc falum.

Már van egy feltétlenül bizonyos szavazóm: az édesapám. Hetvenhét
esztendő nyomja a vállát, már kissé előrehajolva jár, de még mindig
erősebb, mint harminckétéves fia. Ő az egyetlen feltétlenül bizonyos
szavazóm s Neki mondom el rövid politikai pályám egyetlen szép beszédét.
Nem kötött formáju ugyan a beszéd, de minden szakaszának az a refrénje:
Maradjon itthon, édes jó apám! Könyörögve könyörgök: maradjon a meleg
szobában. Hiába, hiába, meggyőzni nem tudom. Istenem, Istenem, ha
egyetlen egy embert nem tudok rábirni, hogy ne szavazzon reám, hogy
birok meggyőzni ezeret: szavazzatok reám!

Esztendők óta nem járt tul a falu határán nagyapó. És szép sorjába
kitünik nannyó panaszaiból, hogy nagyapó javithatatlan ember. Nem megy
ugyan tul a falu határán, az erdőtől is elbucsuzott hosszu rimánkodásra,
de a felkelő nap a mezőn találja, megy-mendegél az eke után, s ki
hallott ilyet? Még mindig dudolgatja: Honnan jössz te oly leverten, bús
pajtás? Bevádolja nannyó nagyapót, hogy kikeletkor, amikor a hó még el
sem takarodott egészen, megszökött hazulról.

– Ó, csak nem!

– Meg, fiam, meg. Kiment a rétre, ott a patak partján füzfaágat tördelt,
azokat beleszurkálta a patak partjába, hogy ha majd megnőnek, árviz
ellen védjék a rétet. Pedig már nem is a miénk a rét, az unokánkra néz.
Igaz-e?

– Igaz, igaz, – vallja be nagyapó töredelmesen.

– Hát az igaz-e, hogy beleszédült a megáradt vizbe? Hogy csúromvizesen
szaladt haza?

– Igaz, nannyó, igaz.

De vége jó, minden jó: áldassék az Urnak szent neve, nagyapó még náthát
sem kapott, mert nannyó ágyat melegitett, teát forralt s ez reggelre
meggyógyitá.

Még áll a zöld csempés szabad tüzelő, lobognak a lángok, pattog a
szikra, enyhe meleg árad a szobában: ugy szeretnék itt maradni! A szél
meg-megrázza az ablakot, a hópelyhek őrült táncot járva kavarognak a
levegő égben, ránk sötétedik az est, nannyó meggyujtja a kis állólámpát,
megveti az ágyamat, a nagyapóét, a magáét: gyermek leszek ujra, egy
szobában hálok az öregekkel, csak éppen magaslábu s nem karikás ágyban.
Sokáig nem alszom el, a rettenetes faluzásra gondolok, az öregek sem
alszanak, bár rég elsuttogták az estéli imádságot: Én Uram s én Istenem,
őrizz meg tüztől, viztől, gonosz ember szándékától. Mind a hárman
szinleljük az alvást. De én ébren is nyugtalanul hánykolódom, a takaró
félig a földre csuszik. Nem törődöm vele, behunyom a szememet s tovább
üzöm-füzöm a téli faluzás keserveit, érzem már a melegre forralt, mézelt
pálinka büzét – s akkor odatipeg lábujjhegyen nannyó: felveszi a földről
a takarót, szép gyöngén betakargat… Most már jöhetsz, faluzás,
fagyoskodás, pálinkabüz, jöhetsz, bukás, – a halhatatlan anyai szeretet
mindent, de mindent el fog feledtetni!

És most kezdődik a faluzás. Szülőfalumé az elsőség. Itt minden lélek az
enyém. Második Magyarhermány, ahol Istennek igéjét tizennégyesztendős
koromban hirdetém. Ez a falu nem változott. Csak a pap s a kántor
kaputos ember ma is. Ez is az enyém. Harmadik Bibarcfalva – ez is az
enyém. Gábor bácsi a három falu jegyzője, ő hozza három falu népét –
mondjon akármit a szolgabiró. Rövidek a napok: három napot fogyaszt el a
kilenc falu. Ellenjelöltemnek e faluk egyikében a kastélya, de a falu az
enyém. Ővele a hivatalos hatalom, velem a nép – vajjon melyik győz?
Faluról-falura kisérnek a kisbaconi atyafiak, hol kisérnek, hol
elszélednek erre, arra, előre bejárják a falukat, hozzák a hireket. Már
tul vannak a Rikán. Egyetlen ur van mellettem: iskolatársam, jó barátom,
Gyarmathy Dezső. Ő most a szentpáli Korniss-kastély ura, itt a
főhadiszállás. Egy napig sem tanyázok ott, nyugtalankodni kezd bennem az
iró. Bejárom az ódon kastély szobáit, a hóboritotta udvart, a kertet:
itt fog elindulni _Katalin_ regénye. Ama Kataliné, aki elmenekül a
mostoha elől, apránként maga után viszi anyátlan testvérkéit, hosszu
éjszakákon ül a varrógépe mellett, felneveli, férjhez adja hugait, csak
magának nem talál meleg fészket, mert – nem is keres. De csak esténként,
lefekvés után, mig el nem nyom az álom, szőhetem-fonhatom Katalin
édes-bús regényét, virradatkor már a kortesek kihuznak az ágyból:
talpra, talpra, három falut kell bejárnunk ma is! Szinte ríva fakadok,
oly fáradt, oly álmos vagyok. Hol Isten szabad ege alatt, hol zsufolt,
fojtó meleg helyiségekben szidom a kormányt, száz meg száz kéz
kapaszkodik kezembe reggeltől estig. Egy kézre különösen emlékszem,
félóra hosszat fogta a kezemet, nem, nem eresztett, omlott szájából a
pálinkabüz, s orditva énekelte belém:

  Háromszor négy tizenkettő,
  Éljen a naptárszerkesztő!

Ugyanekkor egyszerre három ember panaszolta a baját – ó, istenem, ha bár
egy szavukat érteném! Forog velem a világ, reszket a lábam, reszket
egész testem – szerencse, hogy fog a nótás székely, szégyenszemre
elterülnék. Szóval el nem mondható, pennával le nem irható undor szállja
meg testemet, lelkemet. Ez az undor kisér halálomig. Ez az undor adta
később az erőt, hogy minden kisértésnek ellenálljak, soha többé
iróasztalomhoz hütlen ne legyek.

Itt-ott sikerül megríkatnom az – asszonyokat, csókolják kezemet,
ruhámat, de a vég: mit fizet az úr. Kisül, hogy szegények, a szivük majd
megszakad, de ingyen nem szavazhatnak, mert a másik úr ennyit meg ennyit
igért fejenként. De, mert a kormány ellen szózatolok, tőlem kevesebbel
is beérik.

– Ó, Istenem, de szeretnék megbukni!

Isten jó, már érzem, hogy meghallgatja könyörgésemet. Az ellenjelöltet,
aki háromizben képviselte a kerületet s faluzás nélkül kapta meg a
mandátumot, rákényszeritem, hogy ő is megmozduljon. Meg is mozdul,
négylovas hintón vágtat végig, keresztül-kasul, oldalán a –
főszolgabiró. Nem lehet ez ellen szavam: öt év előtt az én oldalomon is
főszolgabiró ült, s talán vigyázott is rám, hogy kereket ne oldjak.
Igazi megváltás, hogy pompás szánut van, nem kell szekéren döcögnöm,
szánon repülök faluról falura. Mindenütt belém kényszeritnek egy-egy
pohár mézelt masinapálinkát, de a csipős téli szél kimarja belőlem, mig
más faluba röpit a szán – mégis emberséges ember az a Szapáry, hogy a
választást télre rendezé.

Beszánkázom a „tündérvárosba“ is, hová tiz esztendő édes-bús emléke köt.
Boldogan köszöntöm mogorva Budvárt, aljában a hólepte vadkörtefát, a
kápolnát, a vén kollegiumot, a piacot, a fagyos almák mellett fagyoskodó
kofákat s fölmegyek a vármegye házára – tisztelkedem a főispánnál.
Alispán korában tagja volt az Apponyi-pártnak, de Szapáry kinevezte
főispánnak: – Isten veled, Apponyi! Ám előttem még mutogatja, hogy
lelkében ma is Apponyi hive, mindenféle tanácsokat ád, sőt „véletlenül“
éppen itt van egy kénosi fehérharisnyás székely, hires kortes, beajánlja
nekem, mellém rendeli. S a vörös képü, kenetes hangu ember mindjárt
hozzám is szegődik, kisér faluról-falura, mindig az oldalomon,
telebeszéli a fejemet; kenetes hangjára fel-felszisszenek, szeretnék
megszabadulni, de nem tudok, ugy belém kapaszkodik.

Hogy is szól a hegyek közé szorult Kénosban megtalált ősrégi székely
regős-ének?

  Porka havak hulladoznak,
    De hó reme, róma!
  Nyulak, rókák játszadoznak.
    De hó reme, róma!

Körülem is játszadozik egy róka, a kétlelkü főispán rókája, aki minden
lépésemről jelentést küld, végezetül leszavaztatja ellenem a faluját. De
nem maradok adósa a kétlelkü főispánnak, bukás után (mert, ugy-e, már
nyilvánvaló, hogy Isten meghallgatja könyörgésemet?) kiteregetem a
kétlelkü főispán kétlelküségét, szerencsésen bele is bukik.

Valami azt sugja, hogy negyvennégy falu közt utolsónak hagyjam Bágyot.
Magas hegy tetején váromladék, a hegy lankáján huzódik meg a kis falu.
Országutjáról csak a váromladék látszik, a hegy éle féltve rejti el a
falut: nehogy elhasson ide emberek lármája, gonoszsága, tisztátalansága.
Hiréből már ismerem a falut is, öreg papját is: messze vidéken hire van
a kertjének. Ott teremnek a legszebb almák, a legszebb, a legnemesebb
körték. A nép ősidők óta ellenzéki, de nem lármásan ellenzékieskedő,
egyszerüen követi papját, a csendes öreg embert, aki az igazság utján
jár minden időkben. Egyenest a parókiának tart a szán, a tornácról elém
jön egy rózsapiros arcu, fehér szakállu öreg ember: a bágyi pap. A
tornácon áll életepárja, szelid, mélázó arcu öreg asszony – milyen
ismerős ez arc!

Ugy fogadnak s vezetnek be a meleg szobába, mintha fiuk volnék, akit rég
nem láttak; aki után álmatlan éjszakákon sokat, igen sokat sóhajtoztak s
im, végre megjött a messze idegenbe szakadt fiu. Hárman ülünk teritett
asztalhoz: azon minden jó, messziről jött fiunak való. Sőt felhoz a
tiszteletes a pincéből egy kis pókhálós üveget: asszubor van benne. Az
utolsót. És felhoz egy kosár almát, körtét, csupa válogatottat, de nem
teszi az asztalra, hisz van ott már. Nyilvánvaló, hogy ezekkel valami
rejtett, ravasz célja van. A tiszteletes asszony nem győz kinálni s nem
győz sopánkodni, hogy mily keveset eszem. Rajtam felejtgeti méla
tekintetét, aztán hirtelen lekapja: gyenge pirosság sejtteti, hogy
meg-megfeledkezése miatt szégyenkezik. De én is zavart vagyok: folyton
azt találgatom – hol láttam ezt az arcot? Lassan-lassan nekibátorodik,
megkérdi, van-e családom. Hány gyerek? Egy? Kettő? – Ó, már négyen
vannak!

– Négyen! Fiuk? Lányok?

– Két fiu s két leány.

– Szeretném tudni a nevüket.

– Marci, Jancsi, Mariska, Lollika.

– Ó, ó, micsoda név a Lollika?

– Flóra.

– Szépek is, jók is, ugy-e?

– Nekem azok, igazán azok.

– Játszik-e sokat velük?

– Sokat, igen sokat.

– Hát vajjon a felesége – fordul hirtelen a kérdezése – szereti-e a
falut?

– Szereti, igen szereti. Folyton készül Kisbaczonba, de mindig kis
gyermek… Nehéz az utazás.

– Be szeretném, ha ide is elhozná őket!

– Magam is ugy szeretném, – szólal meg az öreg tiszteletes. – Naphosszat
eljátszanának a kertben. S mi cseresznye terem itt!

– Minket Isten nem áldott meg gyermekkel, – veszi fel a szót ismét a
tiszteletes asszony, – oly jól esnék öreg, szivünknek a gyermekkacagás!

– Eljövünk, el, ha Isten éltet!

Bucsuzáskor az öreg tiszteletes az utazóbunda zsebjeit telerakja
almával, körtével – a gyermekeknek s a mamájuknak. Megindultan mondok
köszönetet, csókolom a tiszteletes asszony kezét és akkor közel hajol
hozzám, szinte sugva mondja: – Benedek-leány vagyok…

– Ó, Istenem, ha ezt elébb tudom! Hát azért volt oly ismerős az arca
mindjárt az első pillanatban! Az én édesanyám is Benedek-leány. Mért
most mondja, kedves néni?

– Meg akartam elébb ismerni a – lelkét.

Ugy szeretnék itt maradni, bár egy éjszakát! De itt kell hagynom a földi
mennyországot, kerget az ördög.

Bukás? Mit bánom én! Ez a néhány óra a bágyi parókiában, a világ összes
mandátumainál többet ér!

Felvirrad a nagy nap, özönlik a nép a falu két végén befelé, azaz, hogy
csak az egyik végén, csendőrök állanak sorfalat Rika erdeje felől. A
sorfal előtt a szolgabiró, megállásra parancsolja az erdővidékieket.
Ezek az én választóim, sokszáz ember, ellenjelöltemnek csak egy maroknyi
jut. A réten kell elhelyezkedniök a szekereknek, le kell szállani az én
szavazóimnak, szekéren, szánon csak az a maroknyi csapat jöhet. A
szolgabiró – Benedek. Véremből való vér. Jómódu, gyermektelen ember, de
– szolgabiró. Ha igaz: „majd megszakad a szive“, hogy ellenem kell
dolgoznia, de irgalmatlanul dolgozik. Harsányan vezényel,
szedte-vettézik, korbácsával üti-veri a lovakat: balra! balra! – Ó, az
Isten jó, az Isten irgalmas, a véremből való vér szive nem szakad meg.
Ugyanezt cselekszi a falu másik végén a főszolgabiró, itt is
gyalogszerrel jönnek be az én hiveim, de már hosszu szekérsor vonul be,
s ezek a szekerek az ellenjelölt hiveit hozzák. A főszolgabiró nem
véremből való vér, nyugodt vagyok felőle: az ő szive nem szakad meg. Sok
gyermek, sok adósság: kivánhatja-e jó keresztyén, hogy a szive
megszakadjon? Nagy kerek udvarban gomolyognak a hiveim, a kortesek
népszámlálást rögtönöznek: kitünik, hogy, ha utolsó emberig bejött
minden szavazó, kétszázfőnyi a többségem. A kapu előtt markos legények
állnak istrázsát: hiába ólálkodnak a „farkasok“, a nyáj közé be nem
eresztik őket. De tél van, négy órakor már sötétedik, a „farkasok“
rávetik magukat a szavazni mendegélő nyájra. Könnyü a dolguk, mert a
katonák és csendőrök szembe menetelnek a nyájjal, a nyáj az ut két
szélére szorul, körülfogják, pénzt mutogatnak, sok pénzt – és a nyáj
jámborul mendegél a farkasok után. A népiskola egyik termében folyik a
szavazás, az én elfogdosott nyájamat beterelik a másik terembe. Sötét
estére megtelik az „akol“, egyszerre eresztik be s szavaztatják le
ellenem. A korteseim megfenyegetik a véremből való vért, akinek „a szive
majd megszakad“, hogy igy meg ugy, telegrafálnak Szapárynak, s a
véremből való vér a szemük közé kacag. Felháborodva jelentik nekem a
gyalázatosságot, de én csak mosolygok ezen: igy van ez széles ez
országban. Igy van, igy.

Isten meghallgatja könyörgésemet: a farkasok nyolcvan főnyi többséget
ragadoznak össze. Nincs már itt egyéb dolgom: bundába göngyölgetem
édesapámat, felsegitem a szánra s üzenem édesanyámnak: ne sirjon, holnap
estére otthon leszek. Ez az egyik. A másik: én vigasztalom, csendesitem
siró, káromkodó hiveimet, sőt megakadályozok egy embert, ki veres kakast
akar felrepiteni a véremből való vér házára. Hátha az égő ház láttára
szive csakugyan megszakadna? Oly nyugodtan viselem a bukást, hogy szinte
megveregetem a vállamat nyugodtságomért. A Pestről hozott ötezer
forintot pótolnom kell még ötezerrel (12 százalék a kamat), de megmarad
belőle néhány száz forint, tehát – Dárius vagyok. Különösen jól esik,
hogy jóval kevesebb pénzzel hozták be az elrablott többséget, mint öt év
előtt, amikor a szolgabiró oldalán jártam be a kerületet. Ezt népem
javára irom s egyben megbocsátom gyarlóságát, mivelhogy végre is véréből
való vér vagyok. S ha pénzért szavaznak az urak, kivánható-e, hogy
földhözragadt szegény emberek, kik hónapszámra nem látnak egy ötösbankót
– ingyen szavazzanak? S irván e könyvet, ujra megbocsátok a véremből
való vérnek is, akinek csakugyan megszakad a szive később, jóval később
egy messze idegenből jött emberért, aki tenger pénzt hozott s mégis
megbukott. A csufos bukás izgalma ölte meg, az öntudatra ébredt,
diadalmaskodó nép szine előtt…

Madarat lehetne fogatni velem, oly nagy a kedvem egész uton hazafelé:
élvezem előre az éjszakát a szülei házban. Tudom, nagy, igen nagy
szomoruságban találom őket, de meg fogom vigasztalni, meg fogom győzni,
hogy az isteni gondviselés müve a bukásom, még csak ezután kezdődik az
én igazi életem, most kezdek csak, igazán szántogatni a papiroson;
ezután irom meg a szép dolgaimat: a legszebbeket a gyermekeknek és a –
népnek. Vagy tán elég is lesz ennyit mondanom: _a gyermekeknek_. Hát nem
gyermek a nép?

Csudálkozva néznek utánam az uccán jövő-menő emberek, hogy mely vidáman
köszöntgetek nekik. De – de csak addig tart a jókedvem, amig a szülei
ház küszöbét át nem lépem. Megrenditő kép tárul elém: édesapám fejét
lehajtva ül az asztal mellett, az ajtónyitásra riad fel. Édesanyám
ágyban fekszik, ijedten borulok rá, ő átöleli nyakamat. Keservesen sir:

– Ó lelkem fiam, édes fiam! Megcsaltak, megloptak, megöltek!

Hallom: felzokog édesapám is.

– Mi lesz ártatlan gyermekeiddel?

Fojtogatja torkomat a sirás: nem sokáig fojtogatja, kitör, együtt
zokogok az öregekkel. Most érzem először igazán: Istennek mely nagy
áldása a köny. Szivem szerint kisirom magamat, lassanként lecsöndesülnek
szegény öreg emberek, aztán belekezdek a vigasztalásba, a
megnyugtatásba, de gyanakodva kisérik minden szavamat: hiszik is, nem is
– ugy szeretnék hinni, hogy ugy lesz, ugy!

– Ugy-e, mind elrabolták a pénzedet?

– Dehogy. Maradt elegendő.

– Ne titkold, fiam, van egy kevés pénzünk.

Már nyitja is nagyapó a tulipánosládát, felemeli a födelét, kiveszi az
oldalfiókból a kopott piros bugyellárist.

– Vidd el fiam, vidd el mind. Minek nekünk, öregeknek a pénz?

Alig tudom visszaerőszakolni a piros bugyellárist. Közben nannyó is
fölkél, kihuzza felső fiókját annak a ruhásládának, melyre a
rézkarikákat András nagyapó verte fel hajdanában. Ott matat, turkál,
valamit kivesz – nem tudom, mit. Nem is érdekel. Aztán a tüzhelyhez
tipeg, felszitja a tüzet, pillanat mulva sistereg a kolbász, ide megy,
oda megy, tesz, vesz, nézi a téli kabátomat, teli bunda szőrével, kefét
keres elő, tisztogatja, kefélgeti… Vacsora közben torkomban ólálkodik a
szó: – Lám, lám, mégis jobb lett volna, ha _akkor_ itthon maradok! De
szépen gazdálkodnánk együtt! Vacsora után felolvasnék egy vidám
történetet, nevetnénk mindahárman – ó de szép volna! De visszafojtom a
szót, nem búsitom a jó öregeket. Inkább a gyerekekről beszélek, akiket,
csak nőjjenek még egy kicsit, hazahozom, bizonyosan haza.

– Azt mi nem érjük meg, sóhajtanak az öregek, de látom szemükben a
reménykedő kérdést: hátha, hátha?…

Éjfél után nyom el a jótevő álom. Későn ébredek, aztán bucsuzás, még egy
utolsó kinálgatás: fogadd el a pénzt, fiam, fogadd el, – kifejlek az
ölelő karok közül, repül a szán a vasuthoz, megyek, Pest, megyek, megint
uj életet kezdek tebenned!

Még ugrál néhány százas a tárcámban, hálókocsira váltok jegyei. Itt hoz
a sors össze két emberrel: Bánffy Dezső az egyik, Boér Elek a másik.
Amaz még főispán, de hivják Pestre, hogy vállalja a Házelnökséget, emez
Erdély kinevezetlen gubernátora: tőle függ, ki kap mameluk-mandátumot
Erdélyben, ki nem.

– Á! Megbuktunk? Megbuktunk? – integet messziről nagy kárörömmel.

– Meg.

– Ugy kell neked, mért hagytál el minket! – s nagyot csap a combjára
széles jó kedvében. És ugy kacag, olyan lelkiből kacag.

Nem, nem, ez az ember nem érzi, hogy még egy-két esztendeje van hátra:
szörnyü halálnak halálával hal meg.

Szót szó követ, elmesélem, mit müveltek a szolgabirák.

– Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – kiált fel lelkesen
Bánffy Dezső.

No, jó. Telik, mulik az idő, két hét mulva Bánffy Dezső lesz a
képviselőház elnöke. Kiadom az arcképet az Ország-Világ-ban, hogyne
adnám ki. Mindössze husz sornyi élet- és jellemrajzot irok az arcképhez.
Elmesélem röviden, hogy a választás után három ur utazik Pest felé. Hogy
a három ur közt ilyen meg ilyen beszélgetés folyt le. Az az ur, aki igy
kiáltott fel: – Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – Bánffy
Dezső, a képviselőház ezidőszerinti elnöke. Az az ur, ki széles kedvében
a combjára csapott: Boér Elek, a képviselőház alelnöke. „Azt hiszem, –
fejezem be a jellemrajzot – bővebb jellemrajzot nem kiván tőlem a nyájas
olvasó“.

Ezen a furcsa jellemrajzon sokat nevettek akkoriban, de nem nevetett
annyi ember, mint amennyien sirtak azon a tárcámon, amelyben bukásomat
énekeltem meg. Nevetéssel indult ennek is az olvasó, de sirással végezé.
Hirtelen-váratlan a vidám tárca ama bus jelenetre fordult, amelynek
fentebb tanuja valál, nyájas olvasó. S amelynek a csattanója a pesti
pályaudvaron csattant el, amint véletlenül benyultam télikabátom zsebébe
s onnan egy horgolt zacskót huztam ki. Tele volt a zacskó ezüst
forintosokkal. – Ó, édes jó anyám! Hát nem _belelopta_ zsebembe
megtakaritott pénzecskéjét?! Abba a zsebbe, amelyből annyi pénzt _loptak
ki_!

…Szeretném látni azt az embert, akinek a politikai pályája szebben,
meghatóbban fejeződött volna be, mint az enyém.




NEGYEDIK FEJEZET.


Ebben csudát lát az olvasó: a magyar iró már könyvirásból is megél.

A legenda szerint, Isten a világ teremtésekor harminc esztendőben
állapitá meg az ember életidejét, ugyanannyiban az ökörét is. Az ember
keveselte, az ökör sokalta Isten ajándékát, s emez az embernek tiz
esztendőt átengedett. Általában az állatok mind sokallották az életidőt,
igy juttatott a kutya is, a majom is az embernek a magáéból. Ez a
magyarázata – mondja a legenda –, hogy az ember harminctól negyvenig
ökörmódjára dolgozik, ebben az időszakban huzza a legnehezebb igát,
azontul már otthon hagyogatják házőrzőnek, mignem eljut a gyámoltalan
öregségbe, amikor mindenre nevet, mint a majom.

Ha végiggondolja élete folyását, a legendának minden becsületes
munkásember igazat ád. Harminctól negyvenig legerősebb az ember, ez
időben dolgozik inaszakadtáig, meg-megpótolva a nappalt éjszakával is.
„Két szemnek két óra elég“, – mondogatta édesapám, s ha nem is szabad
szó szerint venni ezt, ereje teljességében a szántó-vető ember sem a
nyolc órai pihenőt, sem a nyolc órai alvást nem ismeri.

Az apám nem ismerte, én sem ismerém. De mindjárt megállapitom, mert mind
a kettőt megpróbáltam: könnyebb a kasza, mint a toll. A kaszás Isten
szabad ege alatt vág rendet rend után, az iró négy fal között,
magacsinálta füsttengerben vet betü után betüt. A kaszás meg-megáll,
kaszát fen, neki ez is pihenő. Az iró is meg-megáll: nem pihenni áll
meg. Megáll, mert _mondat_ közepén elakad, hosszan, sokáig keresgél egy
szót, a legtalálóbbat, a legkifejezőbbet. Minden szónak a keresése
agyának egy csepp vérét fogyasztja el. A kaszás délben leül a gyepre,
bekanalazza ebédjét, aztán elterül s nagyot alszik. Az iró betütől és
füsttől bódult fejjel támolyog az ebédlőbe, leroskad az asztal mellé,
azt sem tudja, mit eszik: evés közben tovább füzi a félbehagyott
gondolatot. Ebéd után ledül a pamlagra, szemét lehunyja, de hiába: az ő
alvása nem alvás, nyugtalan szendergés az.

Ujságszerkesztés? Kellemetlen foglalkozás bizonnyal, de legalább egy
tekintetben megnyugtató: betegség, ha lever a lábamról, elsején küldi
fizetésemet a kiadó, nincsenek álmatlan éjszakáim amiatt, vajjon holnap,
holnapután lesz-e kenyér az asztalfiában. Honatyáskodás? Üldögélek a
padban, hallgatom a szónokot; ha unalmas, kimegyek a folyosóra, ahol
rendszerint füsttengerben anekdótázik egy sereg ember. Este megyek a
klubba, ott tereferélek, s ha jóllaktam politikai és minden egyéb
pletykával, hazamegyek vacsorázni. Gyöngyélet ez annak, akinek egyéb
dolga s gondja nincs.

Isten veled, ujságszerkesztés, Isten veled, honatyaság! Én már többet ez
életben nem kérek regényt Beniczkynétől; nekem Tolnai Lajos nem ir több
bájos falusi regényt. Soha többet ez életben nem lopom az Időt sem a t.
Házban, sem a klubban, én már megint uj életet kezdek. Merész, sőt
vakmerő a vállalkozás: ihol, a gólya, a kedves gólyamadár meghozta az
ötödik gyermeket is, s én lemondok az elsején pontosan kijáró
fizetésről, könyvirással szerzem meg ezután a gyermekek kenyerét,
ruháját, rajztábláját, iskolakönyvét, sőt forró meleg nyarakon a por- és
füstnélküli levegőt is!

Visszapillantok az ujságszerkesztés és honatyaság öt esztendejére; az
egész irodalmi termés egy rossz regény, két mese- s egy
apró-gyermekkönyv: az _Apa mesél_. Egészen apró gyermekeknek irtam,
voltaképpen az első fiamnak, s talán ez a magyarázata, hogy legjobb
gyermekkönyvemnek ma is ezt tartom. Még mindig nem merült el a
gyermekkönyvek tengerében, sőt épp ahogy e fejezethez érek, értesit
Wolfner József kiadó barátom, hogy karácsonyra jön az ötödik kiadás. Az
1919-ik esztendő április 25-én azt irtam a naplómba egy kommunista
ujságcikk olvasása után: „Ez az én irói pályám halálos itélete“, s im –
ébren vagyok-e? – élek, élek, még mindig élek!

Igen, egy rossz regény, két mese- s – talán mondhatom – egy jó
gyermekkönyv: öt esztendő irodalmi termése sem több, sem kevesebb. Most
pedig hol is kezdjem? Egyelőre rövid lélekzetü történeteket irok napi és
hetilapba. Mi téma összegyült az édes anyaföldön! Sürün rajzanak
lelkemben emberek, történetek, viaskodnak az elsőbbségért: melyiknek
adjak előbb életet. Gyülnek, gyülnek – könyv lesz belőlük. De
nyilvánvaló, hogy életnek ez még nem élet, hisz itt az ötödik gyermek:
az emberek már a negyediknél mosolyogtak, szánakoztak könnyelmüségemen –
no, az ötödiknél már meg is botránkoznak. Eszembe jut Rákosi Jenő hires
vezércikke: a _Gyermekek és kutyák._ Egy háziurat állit pellengérre, aki
házába lakót csak ugy fogad be, ha sem gyermeke, sem kutyája nincs. Ez a
háziur nem bocsátja be a gyermeket, nekem a barátaim nem akarják
megbocsátani az – ötödiket. (Istenem, Istenem, mi lesz, ha beröppen a
gólya a hatodikkal is!) Ám én azt mondom néktek, gyermektelen és
egy-kétgyermekü apák és anyák, a gyermek – áldás. Nemcsak a gyermeknek
van őriző angyala, van a szülőnek is. De csak annak, aki a gyermektől –
nem fél. Minden gyermekkel áldás száll a házra, nem remélt áldás.
Szaporodik a gyermek? Szaporodik a kenyér. A kenyérszerző alkalom.

…Egyszer csak „megjelen nekem“ egy ősz öreg ember. Nem éjjel, nem
álmomban, mint a népmesék ősz öreg embere, fényes nappal jön hozzám s
mondja:

– Ön már sok népmesét irt; ismeri a népmesegyüjteményeket. Ezek a
gyüjtemények el vannak temetve. Az ifjuság kezébe nem kerülnek. Ugy,
amint a gyüjteményekben vannak leközölve, nem is valók az ifjuságnak. Ön
ezeket ujra irná, elmesélné a nép mesemondó hangján. Mellőzné, ami
bennük a gyermeki léleknek ártalmas. Felkutatná ami mese és monda régi
és uj folyóiratokban rejtőzködik. Azokat is megirná. Sőt megirná
Vörösmarty és más költők hőskölteményeit is. Közelebb vinné ezeket az
ifjusághoz. Mit szól a tervhez?

– Gyönyörü terv.

– Az én számitásom szerint, oly nagy az anyag, hogy tiz nagy kötet
telnék ki belőle. Elébb füzetekben jelennének meg, azután kötetekben.
Mint a Vasgereben. Mint a Vörösmarty. Mint a Tompa. Mint a Garay.

– S lesz ennek kiadója?

– Már meg is van!

– Ki az a vakmerő?

– Méhner Vilmos.

Mint könyvkötő legény került Bécsből Pestre Méhner Vilmos, aztán könyves
boltot nyitott. Magyarul soha meg nem tanult, de kiadta Vasgereben
összes regényeit, Vörösmarty, Tompa, Garay összes költeményeit. Egy sort
sem értett belőlük, de kiadta, mert az én ősz öreg emberem
(Kuttner-Kelemen Dávid a neve) belebeszélte s be is bizonyitotta, hogy
Vasgereben jó üzlet, Vörösmarty jó üzlet, – a többi is jó üzlet.

Már meg is irta a szerződést az ősz öreg ember, aláirom, viszi
Méhnerhez, hogy ő is irja alá. És másnap dult arccal rohan hozzám az ősz
öreg ember:

– Képzelje, az a – – német, nem irta alá! Házat épit, számlát hoztak
neki, felbosszankodott a számlán s azt mondta: ha Arany Jánostól viszek
neki szerződést, azt sem irja alá. Több könyvet nem ad ki.

Nem is adott. De az ősz öreg ember nem hagyja annyiban: végigházalja
tervével a kiadókat. Csüggedten tér vissza ujra meg ujra.

– Még egynél nem voltam. Az Athenaeumnál. Ott egy fiatalember a
könyvkiadó osztály vezetője. Ez meg fog érteni engem.

Ez meg is értette. Ranschburg Viktor a neve. Ezidőszerint a Pantheon
igazgatója. Ennek a most irom könyvnek a kiadója.

Emich Gusztáv, Petőfi első kiadójának a fia, az Athenaeum
elnökigazgatója. Nagymüveltségü ember, ritkaságokkal teli gazdag
könyvtára van: mindig csudáltam, mit keres a – képviselőházban.
Képviselőségem idejéből jó emberem. Vele és Ranschburggal tárgyaljuk meg
a Magyar Mese- és Mondavilág dolgát. Az ősz öreg ember tiz kötetéről
leszállunk öt kötetre, s az első kötet sikerétől függ a további négy
kötet kiadása.

– Hát ezt a könyvet minek adják ki? – támad egy ifjukori barátom
Ranschburgra az első kötet megjelenésekor. – Hisz ebből 200 példány sem
fogy el!

– Már 2000 fogyott el, – felel Ranschburg szárazon.

…A Magyar Mese- és Mondavilág már rég tul van a 200 ezer példányon, a
háromszázezer körül jár. Szóval: az ifjukori barát jól ráhibázott,
ugyebár?

A honfoglalás ezredik fordulójára készül el a könyv: ezer év
meseköltése. A szabadságharc ötvenedik fordulójára a _Magyar nép multja
és jelene_. Jó két esztendei készület: rengeteg régi és uj történeti és
néprajzi könyvek végigolvasása, jegyzetek csinálása előzi meg a
pillanatot, amikor végre nekiülhetek s megirhatom szép rendibe a föld
népének ezeréves küzdelmét – embervoltának elismertetéseért. Irói pályám
legnehezebb s anyagi és erkölcsi tekintetben is legháládatlanabb munkája
ez. Hatvan nyomtatott iv a kvártalaku, kétkötetes könyv: iró is, kiadó
is ráfizet. A müvelt közönséget nem érdekli a könyv: cime után nyilván
azt sejti, hogy a népnek való olvasmány; a nép nem veszi meg, mert neki
meg drága.

Vége már a régi jó világnak, amikor az ujságok az uj könyvet tárcacikkre
méltatták. Ebben a ritka szerencsében csak az részesül, akinek ennél az
ujságnál, annál is, „jó barátai“ vannak. Nekem nincsenek. Első
könyvemet, a Székely Tündérországot bő ismertetésre, tulságos dicséretre
méltatják az akkori lapok, az ötkötetes Magyar mese- és mondavilágnak
egy-két jó szó már alig jut. A könyv – üzlet, a kiadó üzlete, mennél
nagyobb a könyv, annál nagyobb az üzlet, ergo a kiadó fizesse meg a –
reklámot. Endrődi Sándor, a _Kuruc nóták_ halhatatlan költője,
fellelkesül ötkötetes könyvemen, magasztaló cikket ir róla, bekopogtat
vele két-három ujsághoz: egyik sem közli. Végre is a _Fővárosi
Lapok_-ban, az Athenaeum saját ujságában lát napvilágot a költő cikke. A
_Fővárosi Lapokban_, melynek akkor már alig van olvasója. Ugyanezt
cselekszi Lévai Mihály, az iró-plébános, később országgyülési képviselő:
ő is csupa lelkesedésből cikket ir a Magyar mese- és mondavilág-ról,
elviszi egy ujsághoz, a szerkesztő meg is igéri: hogyne, hogyne, – a
cikk sohasem látott napvilágot. Most már önkéntelen felmerül a kérdés:
voltaképpen hogyan kerül a könyv a nyájas olvasó kezébe? Mindjárt
megfelelek rá: Ama nyájas olvasók utján, akik a könyvesboltba
betévednek, ott a könyvet megveszik, elolvassák s ha megnyerte
tetszésüket, társaságban, ahol könyvről is esik szó, megkérdik: Olvasták
ezt meg ezt a könyvet? Melegen ajánlom, olvassák el.

Igy terjed a könyv.

Hogy ellenmondásra alkalmat ne adjak, sietve jegyzem meg: a magam
könyveiről beszélek s példával is bizonyitom.

A _Testamentum és hat levél_ az első könyvem, mely utat talál az olvasók
szivéhez. Vékony könyvecske ez. Apránként jelen meg a Magyar Hirlapban.
Pünkösd ünnepén jelen meg a Testamentum az ujságban, s két hét sem telik
belé, megtelik egy ládikó levelekkel. Csupa meghatott emberek levelei.
Mit gondolok, mit nem, magam leszek a kiadója e könyvecskének, sem az
ujságoknak, sem a könyvesboltoknak nem küldök belőle, mindössze a Magyar
Hirlap jelenti be a megjelenést. S im, egymásnak adják a kilincset a
vevők: a lakásomról hordják el az első kiadást. De vidékről is sürün
jönnek a megrendelések, még táviratban is. Szabadkáról azt irja egy ur,
hogy egy nagy társaságban felolvasta a Testamentumot, mind megrendelték
– küldjek 30 példányt azonnal. Kassáról ugyanezt irja egy másik ur, ez
is kér: küldjek 50 példányt azonnal. Tauffer Vilmos, a hires nőgyógyász,
minden másod-harmadnap elvitet két-három példányt: 1893 karácsonyán a
_Testamentum_ az ő karácsonyi ajándéka. És igy tovább és igy tovább.

Neki bátorodom az első kiadás sikerén, kinyomatom a második kiadást is:
ebből már küldök a könyvesboltoknak is, az ujságoknak is. Harminc
ujságnak küldök Testamentum-ot. Harminc ujság közül kettő-három irt
annyit: megjelent. Annyit sem a többi. Jön hozzám egy fiatal ujságiró s
mondja: Olvastam a Testamentum-ot. Mondhatom, megrikatott.

– Csak nem vette meg?

– Nem, kérem. Hetekig hevert a szerkesztő asztalán, láttam, hogy ugy sem
irnak róla – zsebrevágtam.

Találkozom Fekete Józseffel, a Magyar Szalon szerkesztő-kiadójával.
Mondja: No, én megjártam a könyvével.

– Hogyan?

– Az ágyban olvastam a Testamentum-ot s egyszerre csak elkezdtem
zokogni. A feleségem felébred, rémülten kérdi, mi bajom. Mutatom neki a
könyvet: ez zokogtatott meg.

Megzokogtatta, de irni egy sort sem irt róla.

Mégis elkélt a könyv. A harmadik kiadásnak már Singer és Wolfner a
gazdája – a világháboruban jelent meg a hatodik.

A jég megvan törve, már jöhet _Huszár Anna_ regényem, jöhet a _Sziv
könyve_, a _Katalin_, az _Uzoni Margit_, nagyoknak, gyermekeknek,
serdülő ifjuságnak való könyveim nagy serege: az ajtó tárva-nyitva
előttem. Jöhet már a hatodik gyermek is, ezt már nem bérkaszárnyába,
magamépitette kisbaconi házamba röppenti a gólya. Abba a házba, melynek
minden téglája – könyv. Minden téglájában agyamnak egy-egy vércsöppje.
Eleven ember van ebbe is befalazva, miként a dévai várba, az argesi
zárdába. Tiz esztendő eredménye: ötven könyv. Ujabb tiz esztendő – ujabb
ötvenet jelent, s irván e könyvet, már magam sem tudom, hány tizzel
vagyok a százon túl. A legendát meghazudtolom: nekem nem tiz, de husz
esztendőt juttatott az ökör a maga életidejéből. Néha, száz kezem volna,
az sem volna elég: annyi a – megrendelés. Athenaeum, Franklin,
Singer-Wolfner, Lampel-Wodianer a kiadóim; nem kell szaladgálnom kiadó
után. Van esztendő, amikor – beleszámitva Apponyi beszédeinek sajtó alá
rendezését – száz ivre jegyzem rá: imprimatur! Egy iv, nyájas olvasó, 16
oldal. Számitsd ki, hány oldal száz iv. A számolásban kacagtatóan gyenge
vagyok.

*

Igaza volt Kiss Józsefnek, vagy valamelyik iródiákjának, aki azt irta
rólam, hogy „jövevény“ vagyok. Jövevény, aki azért jött Pestre
Székelyországból, hogy meséljen a pesti gyerekeknek s mesemondás közben
beléjük plántálja a magyar szót, s talán – a magyar lelket is. Az
édesapám is jövevénynek mondta mind ama családokat, amelyek nem voltak
jelen a kisbaconi ősfoglalásnál, s _csak_ háromszáz esztendeje, hogy
beszivárogtak… Valóban, jövevény vagyok, ha jobban tetszik, kivándorló,
mint akármelyik székely testvérem, aki Amerikában meg Romániában próbál
szerencsét, s közben szüntelen az édes anyaföld felé száll a sóhajtása;
számlálja az esztendőket, a hónapokat, a heteket, a napokat, végezetül a
perceket, amikor visszatérhet az édes anyaföld kebelére, házat épithet
rá, földre földet szerezhet, magot hinthet belé, aztán – aztán az édes
anyaföld porával vegyül el a pora…

A föld fia, igazi fia, az aszfaltban gyökeret nem ver soha. A földnek,
az édes anyaföldnek van szive, lelke, az aszfaltnak sem szive, sem lelke
nincs. A föld, az édes anyaföld virágillatot, az aszfalt fojtó büzt
lehel. A föld fia csalódhatik a föld fiaiban, nem csalódhatik a földben.
Az emberek erkölcse változhatik, hol megromlik, hol megjavul, a föld
erkölcse nem változik: marad, ami volt világteremtésekor, időtlen
időkig. Emberi kéz hiába irtja ki Romhány-erdő sok évszázas óriásait, én
már halálomig Romhány-erdő zúgását, Romhány-erdő vadgalambjának búgását
hallom, sodorjon bárhová a Sors szele. Hiába romlik meg a kisbaconi
borviz-kut vize az emberek nemtörődömsége miatt, szájamban e borviz izét
érezem, nemcsak a szájamban, a szivemben is. Hiába kótyavetyélik el
édesanyám tulipános ládáját, a ruhák közé rejtett alma illata örökre az
enyém marad.

Még alig tünt el a szép ifjuság, s én a szép öregségről álmadozom. A
mindennapi kenyérért irom könyveimet, de két kenyérből egyet folyton
hazaküldök. Egyik kenyér a jelenvaló életé, – jövendőé a másik. A
nagyváros s a kis falu közt oszlik meg életem, hol haza, hol
visszaszaladok. Itt könyvet nyomtatok, ott fát ültetek. Itt könyvet adok
el, ott földet veszek. Könyvre könyvet, földre földet. Kellemetes is
volna, hasznos is volna kissé a nagyvilágban körültekintenem,
látókörömet tágitanom, de huzva-huz az édes anyaföld hazafelé, mindig
csak hazafelé; kitör belőlem az ősök vére, nem vágyom látni a velencei
doge-palotán az ábrázatomat: egy kis kert nekem az egész nagy mindenség.
Egy kis kert, amelynek fáit, bokrait magam ültetém. Egy darab föld,
melyet őseim verejtéke áztatott. A mező, az erdő, a falu, az
erdőzúgásos, vadgalambbúgásos Erdővidék itt gyökeredzik minden
történetem, innét csendül szét a hangja minden mesémnek: nekem éppen
elég halálig, mit e föld lelke lelkembe plántált, legyen elég nektek is.
Haláltól való csudálatos megváltatása után a tékozló fiu fogadalmat
tett, hogy az uj életet az édes anyaföldnek s népének szenteli.
Megtartám a fogadalmat. Ha nem hazudik a statisztika, népiskolai és
népkönyvtárakban az én könyveimnek van legtöbb olvasója. Nekem a
dicsőségből ennyi éppen elég. Adjon más egyebet, szebbet, jobbat,
maradandóbbat a nemzetének: nem irigylem, dicsérem ezért. – _Ilyennek is
kell lenni,_ – mondta az egyszeri cigányprimás, amikor a hegedümüvész
játéka felől kérdezték a véleményét. Kell, kell, mondom én is. Mennél
többen legyenek. Ámen.

…Már hordják a követ, a téglát. Minden kő, minden tégla egy-egy példánya
könyveimnek. De már ennek külön fejezetet szentelek. Nem minden
esztendőben épit házat a magyar iró.




ÖTÖDIK FEJEZET.


Ebben igen közönséges dolgokról lesz szó, nevezetesen: házépitésről,
faültetésről, mezei és falusi életről.

Még áll az ősi ház, él nagyapó, nannyó, s im, az udvaron öt pesti unoka
szaladgál. Istené a dicsőség: megaranyozhatom életük alkonyát. 1894-et
irunk: már csak egy esztendőt „hetvenkedik“ nagyapó, akkor ráfehéredik a
nyolcvan esztendő. Ma még csak vén ember, de jön már, jön már az aggság.
Már fel-felsóhajt: Ó, erő, erő, hová levél! – de a kertben még ő
kaszálgat füvet a bocikának; ő kaszálja meg a helyet, ahová hinta
állittatik fel a pesti unokáknak.

Gyönyörü élet-alkony! Álmatlan éjszakákon mit sóhajtoztak, mit
keseregtek: Sohasem látjuk meg a pesti unokákat! Nem akarnak hinni a
szemüknek: Sürü sóhajtásuk felhatott a magas egekbe, Isten meghallgatta
könyörgésüket – két hófehér galamb körül öt fióka röpked.

Nagyapó, nannyó megfiatalodik. Kicsi villákat, gereblyéket csináltat
nagyapó az unokáknak, eltipeg velük a rétre: együtt forgatják a száradó
szénát. Nem győzi dicsérni a gyermekek szorgalmát, amikor hazatérnek:
Higyje meg, nannyó, annyi boglyácskát raktak az unokái, hogy ki lehetne
telelni rajta egy – döglött bárányt.

– Ó, ó, magát mindég fogja a tréfa, – mosolyog nannyó, aztán hirtelen
eltünik, öt pohár tejjel fordul vissza nagy fürgén: – egyetek, édes
csirkéim, egyetek. Ugy-e, megéheztetek?

Igen-igen csudálkoznak, hogy milyen jók ezek a pesti gyermekek: nem
kényeskednek, nem nyafognak, nem veszekednek, nem verekednek, s mely
édesen simulnak hozzájuk, az egyszerü öreg emberekhez. Igen-igen
elcsudálkoznak; azon is, hogy estefelé csak szól az anyjuk: Gyerekek,
lefeküdni! Egy, kettő, há-rom! – és indulnak a gyermekek, mint a
katonák. Ezért és sok mindenért igen-igen dicsérik nekem a pesti
menyemasszonyt. Ami a szivemnek igen jól esik.

– Ó, édes fiam, ha örökké itt maradhatnátok!

– Örökké nem maradhatunk; de ezentul minden nyáron itt leszünk.

– Ha ugy, lenne!

– Ugy lesz.

Az ősi ház „nagy házában“ kényelmesen elférünk az öt gyerekkel. Két
ablak néz a virágos kertre, egy az udvarra, negyediknek egy kis ablak, a
veteményesre nyiló „tyukleső“ ereszti be az áldott nap sugarát. A
halhatatlan mályva virágai behajolnak az ablakon. András nagyapó
háromfiókos ládájáról egyetlen rézkarika sem hiányzik, s im, szakadatlan
teljesül a jövendölése: rézkarikákat a pesti unokák is meg-megzörgetik.
De vajjon gondolt-e András nagyapó – pesti unokákra? Képzelem, hogy
eltünődik, ha le-letekint az égből: vajjon honnan kerülhettek ide ezek a
térdig nadrágos, azon alul csóré lábszáru fiuk? „Ejnye, enyje, de
szegény ember lehet az apjuk!“

Az ősi ház mögött már ássák a kicsi gazda házának a fundamentumát. Gábor
bácsi fia a kicsi gazda. Őszre telő alá is kerül, pedig a kicsi gazda
három teljes esztendeig nem lesz e ház lakója: a császár ad neki
kvártélyt. Mért sietnek oly igen? Felelet: egy az, hogy a kicsi gazdának
része legyen az épitésben, más az, hogy kész ház várja, amikor a császár
hazaereszti.

– Talán ide épült volna az én házam, – borul el a lelkem egy pillanatra
– ha édesapám nem a világnak nevel, s én az ősi telket el nem adom. De
jól történt, ugy, ahogy történt. Ide behallik az ucca lármája, beszáll a
pora – én majd a gyümölcsös mögött épitem az én házamat. A lucernás
kertben, amelynek szélén a Macskás-patak kanyarog. Tul a patakon rét,
aztán szeliden emelkedik föléje Magyarósoldal, majd hirtelen meredek
heggyé ágaskodik. Hajdan erdő, most egy-egy faóriás törzse rothadoz,
itt-ott nyirfa meg csenevész bokor szomorkodik. Be szép erdőt varázsolok
én ide!

– Mit szólsz a tervemhez, Mária?

– Gyönyörü a terv, de most is oly sokat dolgozol… Félek, összeroskadsz.

– Amit én tervezek, nem egy-két, de sok-sok esztendő munkája tesz,
Mária. Marad e munkából a gyermekeinknek is, az unokáinknak is. Kitüzöm
a célt s lassan, szép lassan haladunk feléje. Az első lépés a ház s
hozzá egy kis kert. Ez az első lépés három esztendőt jelent. Székely
szokás szerint kezdünk a fészekrakásba. Első esztendőben meghordom a
fundamentumkövet, megvettetem cigányokkal a téglát. Második esztendőben
a fenyvesből lehozatom a födélhez való fát. Harmadik esztendőben együtt
az anyag, felépül a ház. S a negyedik esztendőben szépen a karomba öltöd
a karodat, én fölvezetlek a garádicson, ott, azt hiszem, megindult
szivvel állunk meg egy pillanatra, aztán önkéntelen lehajlunk,
megcsókoljuk a küszöböt s belépünk a házba. Velem tartasz-e _ebben is_?

– Veled, veled.

*

Már épitjük is a házat Máriával – papiron. Négy szobán kezdjük
tavasszal, nyár végére a négy nyolcra szaporodik, majd hozzátoldunk egy
fürdőszobát is. Igen komolyan meghányjuk-vetjük, hogy, ha minket Isten
megáldott öt gyermekkel (s megáldhat még többel is), egyszerre csak
nyakunkra nőnek a gyerekek, ez megházasodik, az férjhez megy, még nyolc
szoba is kevés lesz majd. Ha csak négy unokát számitunk egy családra, ez
már husz gyermek. A szülék száma tiz. Husz meg tiz = harminc. Velünk,
öregekkel, összesen leszünk harmincketten. De számitásba kell vennünk a
hatodik gyermeket is, akit sokat emlegetünk, s igy szinte bizonyos, hogy
egyszer csak beröppen vele a gólya. Benső vágyunk a hatodik, még pedig
leány, mert többségben vannak a fiuk: három fiu, két leány. Amig csak öt
gyermekünk van, el sem tudunk – válni. Ám lenne csak három fiu, három
leány, mely könnyü volna válnunk! Ezen igen nagyokat nevetünk, s addig
is, mig a válás bekövetkeznék, elhatározzuk, hogy az ebédlő nagyterem
lesz. Akkora, hogy ötven ember kényelmesen elférjen az asztal körül.
Gyermekeknek, unokáknak ez a ház lesz a találkozója minden nyáron. Akkor
is, amikor mi már rég a temetőben porladunk. Természetesen, a kisbaconi
temetőben…

A nyilt verandáról egyenesen az ebédlőbe fog nyilni az ajtó. Nem rejtjük
el: aki belép, mindjárt ide lépjen. Lássa első pillanatban, hogy házunk,
szivünk tárva-nyitva minden jó embernek. Bár a rajzoláshoz igen keveset
értünk, minden nap csinálunk két-három tervet, s mintha éjjel-nappal
azon kellene tünődnünk, mire költsük el a pénzünket, hat ablakkal
tiszteljük meg az ebédlőt, sőt az udvar, meg a kert felé nyiló ajtó fölé
is ablakot tervezünk: hadd – „legyen világosság!“

Nagyapó is, nannyó is, nem akarnak hinni a szemüknek, meg-megmutatván
napról-napra változó tervrajzainkat. Nekik minden terv tetszik, csak a
garádicsok miatt aggódnak, amelyek a verandára köröskörül felvezetnek.

– Fiaim, – mondja nagyapó, – egyszer majd ti is megöregedtek s akkor
„megnő“ a garádics.

– De igy szebb lesz, nagyapó.

– Szebb, szebb, de bizony mondom, „megnő“ a garádics…

Ujabb tervet eszelünk ki: bevezetjük a vizet a fürdőszobába, a konyhába,
a virágos kertbe. De honnét? Szemünk előtt csörgedez a Macskás-patak, de
szeszélyes egy patak ez: hol vigan folydogál, sőt néha ki is csap
medréből, hol messze fönt az erdőben kiszárad a forrása, s ilyenkor csak
a meder egy-egy gödröcskéjében szomorkodik a viz. Bővizü patak foly a
falu közt, de innét mások telkén s az uccán át lehetne ide vezetni a
vizet: nagy felfordulás, nagy költség ez – le kell erről mondanunk.
Nagyapó mosolyogva hallgatja vizvezetéki tervelgetésünket, végül
megszánja szomorkodásunkat, s mondja: – Jertek velem.

Átmegyünk a Macskás-patakon, alig távolodunk száz lépésnyire, megáll.

– Nézzetek ide. Ezen a helyen ennek előtte kétszáz esztendővel Benedek
Kerestély ükapátoknak halastava volt. Ihol, még most is látszik vékonyan
a halastó karimája. Most menjünk tovább.

Tovább megyünk, fölfelé a lankás hegyoldalon, harmincat sem lépünk,
bővizü forrás bugyog előttünk.

– Ennek a forrásnak a vize táplálta a halastavat, – mondja nagyapó.

– Hiszen, – mondom én, – tudtam én a létezéséről mindakettőnek, de ha a
földje egyiknek sem az enyém.

– A halastó földje nem, de a forrásé még enyém. Nézd, ez a föld hosszan
elnyulik a hegyoldalon. Itt ásatsz egy árkot. Amott egy nagy gödröt,
éppen szembe azzal a hellyel, ahová a házat épited, innét aztán a viz
szépen befolydogál a házadba.

Mindjárt fel is mérjük a távolságot – lépéssel: forrástól a viztartó
medencéig nyolcvan, medencétől be a házig hetven méter utat tesz a viz.

– Ó de jó, ó de jó! Áldja meg az Isten, nagyapó!

Nagyapónak különben tetszik is, nem is ez a tervünk. Inkább nem, mint
igen. Nagyapó már a nyolcvanadik esztendőt tapossa és sohasem jutott
eszébe, hogy a maga dolgán könnyitsen, életét kényelmesebbé tegye. Jó
félszáz esztendeje mult, hogy a maga gazdája s neki elég volt egy kút:
házba, pajtába ebből meritették, hordták a vizet, s jutott kút vizéből a
szomszédoknak is. Nagyapó felesleges költségnek itéli a vizvezetéket,
éppen mint a garádicsot, de viszont „megesméri“, hogy a világ sokat
haladt az ő gyermekkora óta, ennélfogva belenyugszik a vizvezetékbe is,
a garádicsba is. Ennél szokatlanabb ujitásokba is belenyugszik nagyapó,
mihelyt bizonyosságot szerzett arról, hogy tervezgetésünk egészen komoly
tervezgetés. Hogy az ő pesti fiának a szive csakugyan visszavágyódik az
édes anyaföldre, itt akar élni, itt akar halni. Akkor szerzett pedig
erről bizonyságot, amikor az első szekér követ behozták a lucernás
kertbe. Ez a szekér már az én szekerem, a szekér elé fogott két ló az én
lovam.

Ez az első szekér kő csudát müvelt. Egyszerre csak látom, hogy mindegyre
bekanyarodik a telekre egy szekér: hol ennek, hol annak az atyámfiának a
szekere. Mind követ hoznak, szépen leüritik az én kövem mellé. Aztán
jönnek szekerek, amelyeknek a gazdái nem atyafiak: ezek is követ hoznak.
Megindultan köszöngetem a kéretlen szivességet, s különösen jól esik
látnom, hogy nem halt még ki az ősrégi székely szokás: házat, csürt,
istállót ha épit a székely, fél falu siet a segitségire. De még nagyobb
csuda is esik: a szomszéd Magyarhermányból egyszerre huszonöt szekér
kanyarodik be a telekre, – mind követ hoznak. Eszembe jut, hogy három év
előtt ennek a falunak minden választója rám szavazott ugyan, de egyetlen
egy sem szavazott ingyen, sok-sok boromat, pálinkámat itták meg, holott
én oly igaz szivvel igértem, hogy szivem, lelkem, mindenem a népé, az én
népemé – s ime, kéretlen és ingyen hozzák a követ! Ezek az emberek
hajnalban felkeltek, kimentek az erdőbe, ott a szekeret megrakták kővel,
irgalmatlan rossz erdei utakon kinozták a marhájukat, estefelé értek a
telkemre, tehát egy egész napot áldoztak nekem. Ki érti ezt? Idegen azt
nem érti, de értem én, aki itt születtem, itt nevelkedém. Ebben a népben
két lélek lakik. Az egyik az ősrégi lélek, amely hü maradt az ezeréves
szokáshoz; a másik az uj lélek, melyet az ujkor erkölcstelensége
plántált belé. Házépités? Nosza, gyerünk, segitsünk a vérünkből való
vérnek. Ezt cselekedte az apám, a nagyapám, az ükapám, ezt cselekszem én
is. Követválasztás? Kezdetben ingyen adtam a vótumot, de tett-e a népért
valamit, akire én ingyen szavaztam? Nem. Szegények voltunk, azok
maradtunk. Második alkalommal már pénzzel kináltak; elfogadtam. Harmadik
alkalommal kináltak, nem kináltak, megköveteltem. S minden alkalommal
többet és többet. Nincs igazam? Akinek pénze van a követségre,
bizonyosan sok-sok pénzt remél a követségből. Hadd fizessen.

Ime, igy dolgozik egy emberben két lélek: becsületes és becstelen. Az
egyiket az őshazából hozta, – ez megmaradt épségben; a másikat nem ő
hozta, ezt gonosz kezek plántálták bele… Vajjon ennek mikor szárad ki a
gyökere?

Nagy kőhalmok emelkednek a telken, minden kőben – szeretet. Vetik a
vályogvető cigányok is a téglát, hordják az erdőről a fát az atyafiak:
hatvanezer téglát száz szekér fa éget pirosra. Ássák a fundamentumot,
rakják belé a követ a kőmivesek. Kisgazdák a kőmivesek, nem iskolában
tanulták a kőmivességet. Ma szántnak-vetnek, holnap házat épitnek. A
terv pesti épitész munkája, ezen egy kicsit elcsudálkoznak, de nem igen
akadnak meg rajta. Most van csak igazán elemében Gábor bácsi. Most veszi
csak igazán hasznát, hogy a sepsiszentgyörgyi német iskolában a
Baukunstot is tanitották. Ő a főpallér, kezében a tervrajz, igy
dirigálja a kőmiveseket. Székelymódra megy az épités. Első esztendőben
összehordjuk az anyagot. Második esztendőben födél alá kerül a ház.
Harmadik esztendőben kerül sor ajtókra, ablakokra. Az ácsok is mind
kisgazdák. Ezek sem az iskolában tanulták az ácsmesterséget: apáról
fiura száll a kézügyesség. Gyönyörüen faragják ki a gerendákat, a
szarufákat, mérnöki pontossággal illesztenek fát fához – ugy, ahogy a
rajz előirja. Bonyodalmas szerkezet ugyan a födél szerkezete („látszik,
pesti mesterkedés“), de megakadás nélkül foly a munka. Elébb az udvaron
állitják össze a födelet, alaposan körülszemlélik, aztán messzire
távolodnak, ugy szemlélik, hogyan fest az egész. A hosszu Rofaj a főács.
Egyszerüen Rofajnak hivja az egész falu, mivel az egyetlen, aki Rafael
névre kereszteltetett. Egyébként – mondjam-e? – az ő vezetékneve is
Benedek. Ölmagas, karcsu öreg ember. Hetven év felé jár s még mindig
egyenes, mint a nádszál. Hosszukás, lófő arca igazi arisztokrata arc.
Csak mente kellene a hátára s mehetne a főrendiházba. Kurta fanyelü pipa
lóg a szájában, ugy nézi, szemléli hosszan, sokáig a födélalkotmányt,
aztán megszólal:

– Ezt én a házra nem teszem fel.

– Mért nem? – kérdem én.

– Mert éktelen csúf.

– Mért csúf?

– Azért, mert alacsony.

– Persze. Igy tervelte a pesti épitész.

– Már akárki tervelte, rosszul tervelte. A házat elcsúfitja.

– Dehogy csúfitja. Csak tegyék fel, öreg.

– Én-e, uram? Az Istennek sem teszem fel.

– Ejnye, öreg, ejnye, én tudom, mért nem tetszik magának. Mert a szeme
megszokta a magas födelet. Magasabb a födél, mint a fal. Hiszen egyrészt
jó a magas, meredek födél: nem áll meg a hó rajta; de másrészt rossz,
mert igen ránehezedik a falra. Igaz-e?

– Há’szen igaz, de szép. Ez meg éktelen csúf.

– Próbáljuk meg.

– Én-e? Hogy hótomig csúfoljon a falu?

A fiatalabb ácsok is segitségemre jönnek: ha már ugy van, ahogy van,
próbáljuk meg. Ha csúf lesz, leszedjük…

– Hát próbáljátok, én kezemet sem mozditom meg.

Nosza, nekiállnak az ácsok, szétszedik a födelet, darabonként felhordják
a falra, ott összerakják. Az öreg messziről nézi a munkát, a fejét
szüntelen csóválgatja, hümmöget, mikor aztán végére érnek, kérdem:

– No, öreg, mit szól hozzá? Éktelen csúf-e?

– Hát, uram – – – –. (Ezek a vonalak azt jelentik, hogy közben
vakargatta a fületövét.) Hát, uram, ami igaz: igaz; ami nem igaz:
hazugság. Isten, Jézus, ugy segé’n, csakugyan szép!

A honfoglalás ezeredik évfordulóján ásták a ház fundamentumát, s 1898
tavaszán nagyapó s nannyó ott álldogáltak a verandán, várták a pesti
fiut, a pesti menyemasszonyt, a pesti unokákat.

– Istené a dicsőség, – rebegte nagyapó. – Örömmel szállok az én
koporsómba.

– Istené a dicsőség, – rebegtük utána s leborultunk a szent küszöb
előtt.

*

Nekünk szent volt.

Ma, mikor e könyvet irom, csak adnak-vesznek házat, épiteni nem épitnek.
Világháboru, két forradalom, megszállás fergetege szétrombolta,
elsöpörte minden javainkat – ki oly vakmerő, hogy épitésbe fogjon? Igen,
ebben a lelketlenül megcsonkitott országban nem épitnek, waggonokban,
bűzös odukban senyvednek földönfutók százezrei, itt csak adják-veszik a
házat. Szédületes summákon cserélnek gazdát városi és falusi házak. Az
én házam az ő kilenc szobájával, vizvezetékével, 14 szárnyas és
szárnyatlan ajtajával, 19 dupla, tükörüveges ablakával, alagcsövezéssel,
kerek tizezer forintba került a mult század alkonyán. Való igaz, akkor
is háromannyi pénzt emészt, ha nagyurasan azt mondom az épitőmesternek:
Ime, itt a tervrajz, minden néven nevezendő anyag a maga gondja, nekem
majd átadja a ház kulcsát, én meg fizetek. De én székely szokás szerint
épitém házamat, sok száz szekér kő, fa és homok miatt lapos tárcámat
alig kellett kinyitnom. A fundamentum fölött három sor faragott kővel
kezdődik a fal: erdő, mező csak ugy termi a követ, hermányi kisgazdák
faragják, akik szintén sohasem tanulták a kőfaragást, de a munkájuk
csupa remek. Ők faragják a veranda oszlopait is, a hosszu
garádicsköveket is, amelyek, nagyapó szerint, egyszer majd megnőnek…
Ingyen fa éget pirosra hatvanezer téglát s – ki hinné ma ezt? – ezer
tégla négy pengő forint. A szomszéd faluban, Nagybaconban, cserépvető
telep, negyven-ötven család üzi e mesterséget a szántás-vetés mellett:
ezer födélcserép ára 5 pengő forint. A kőmives a maga kenyerén,
napszámba dolgozik, a napszám egy forint 20 és 50 krajcár közt
váltakozik. A ház befödése – egy jó vacsora. Ősrégi székely szokás az
is, hogy kéretlen, hivatlan jönnek férfiak, nők, gyermekek, kézről-kézre
adogatják a cserepet, mig annak a kezébe kerül, aki a fedésben
legjáratosabb.

Igy épül a székely ház, igy épült fel az enyém is, melynek kisebb
formában ma már egy sereg utánzata van, mind – alacsony födéllel. Azzal
az „éktelen csuf“ födéllel, melyet az öreg Rofaj „az Istennek sem“ akart
feltenni. De azóta már sok „éktelen csuf“ födelet tett fel, mert ami
igaz: igaz, ami nem igaz: hazugság – Isten, Jézus ugy segé’n, szép az!

Mai bankóban az én házamat félmillióra értékelik, de hordanák össze a
világnak minden kincsét: nesze, ez mind a tied, add ide a házadat, nem
adnám. Ezt a házat elvenni lehet, megvenni nem. Ebbe a házba be van
falazva a lelkem, a téglákat, melyeknek minden darabja egy-egy könyv, az
én véremmel kevert mész ragasztja össze – nem, nem, ezt a házat csak
elvenni lehet, megvenni nem.

Amikor a szent küszöb előtt leborulunk Máriával, már levélbe borultak a
gyermek-gyümölcsfák ház mögött, ház előtt, ház körül. Miként András
nagyapó kertjében, szép sorban állnak a fácskák, alma, körte, szilva,
cseresznye, meggy. A ház előtt egy kis park: fenyőfacsoportok;
szerteszét mindenfelé erdei fák, bokrok, itt-ott virágágyak. A fákat én
ültettem, a virágokat Mária. Falu uccájáról hosszu kocsiut kanyarodik a
ház elé, ennek az utnak két szélét apró fenyőfácskákkal ketten ültetjük
tele. Két-két fácska egymás mellett, szélében, hosszában arasznyi
távolság, majd ha derékig nőnek, élő sövény lesz belőlük. Aztán négy-öt
lépésnyire egynek-egynek megengedjük, hogy nagyot nőjjön, nagyot –
micsoda szép, micsoda gyönyörü sétaut lesz majd valamikor ez az ut!
Munkaközben ujabb terv születik, a fenyősor mögé gyümölcsfákat ültetünk,
azok majd kimosolyognak a nagyra nőtt fenyők közt – ó de szép lesz az!
Nini, almát, körtét terem a fenyőfa!

Nyár folyamán kétszer-háromszor kapáljuk, gyomláljuk s folyton
öntözgetjük a gyermek-fenyőket – kétezeren vannak két sorban – és
biztatjuk: nőjjetek, nőjjetek. És a fenyőfácskák engedelmes gyermekek,
szemlátomást nőnek. Hogyne nőnének, amikor ez a föld a fenyő hazája, s
mi kapálgatjuk, gyomlálgatjuk, öntözgetjük is. Itt ugy nő az erdei fa,
mintha huzva-huznák fölfelé. Négy esztendő sem telik belé, már fiatalos
erdőben sétálunk: növendék-paradicsom ez. Tetten érjük magunkat: bár a
mi erdőcskénk mindig ily fiatal maradna! Mint ahogy fel-felsóhajt a
szülő gondtalanul játszó gyermekeinek láttán: Ó, bár mindig gyermekek
maradnátok!

Fel-felröppenö, oktalan sóhajtások ezek, a természet törvénye ellen
nincs fellebbezés: a magból csemete, a csemetéből fa lesz, nagyon erős
fa, terebélyes, melynek árnyékában jó meg-megpihenni. A gyermek sem
maradhat gyermek: azért áld meg vele az Isten, hogy emberré neveljük.
Ime, mégcsak egy esztendeje vagyunk a ház lakói, s a kedves gólyamadár
beröppen a hatodikkal. Leány, világos, hogy leány, hiszen ezt vártunk –
no, Mária, most már válhatunk. Békésen megosztozhatunk: három fiu, három
leány.

Öt gyermekkel jövünk _haza_ tavasszal, hattal megyünk _vissza_ Pestre,
ősszel. Alig pihenünk meg, tárcacikkben énekelem meg a hatodikat.
Elpanaszlom, hogy az emberek mint sokallják a más ember gyermekét. Már
az ötödiknél botránykoztak, a hatodikat meg sem tudják bocsátani. Hogy
ez az ember – elveszett ember. Másnap beállit egy hordár, hoz egy nagy
skatulyát.

– Ki küldte?

– Nem tudom. Az Andrássy-uton adta át egy fiatal ur.

A hordár eltünik, kinyitjuk a skatulyát, benne egy szépen felöltöztetett
baba, nagyobb a hatodiknál. A baba mellett egy cédula: A „hatodik“
irójának egy ismeretlen tisztelője.

Bizonyosan nő küldte, erre vall a nőies irás is, meg a gyöngéd figyelem
is, gondolom magamban. Sorba vesszük barátainkat, ismerőseinket: talán
ez, talán az, de egynél sem tudunk megállapodni.

– Képzeld csak, mi történt, mondom Ranschburg Viktornak, az Athenaeum
akkori igazgatójának.

Elmondom, hogy mi történt. Hogy nőtől ered ez a szép gondolat, ez
bizonyos, csak az a kérdés: ki volt ez a nő.

Ranschburg elmosolyodik.

– Te küldted a babát?

– Nem, de férfi küldte.

– Ki?

– Azt nem árulhatom el.

De addig vallatom, hogy mégis elárulja.

– A testvérem telefonált nekem, kérdezte a cimedet. Tőle tudtam meg,
hogy Kornfeld érdeklődik a cimed iránt.

– A Hitelbank igazgatója?

– Ő.

– Szinte hihetetlen. De hát akkor ezt nekem valamely formában
viszonoznom kell. Megküldöm neki valamelyik könyvemet.

– Nem, nem! Neked nem szabad tudnod arról, hogy Kornfeld küldte a babát.
Ez megrontaná az örömét. Bizonyosan tudom ezt. Azt is tudom róla, hogy
szeretne egyszer meglepni téged kisbaconi otthonodban.

– Engem?

– Téged. Kiváncsi rá, hogy milyen a magyar iró falusi fészke.

Soha az életben nem találkoztam Kornfeld Zsigmonddal. Tudtam róla, hogy
idegen országból plántálódott magyar földbe, itt tanulta meg a magyar
nyelvet, üres óráiban a legjelesebb professzorok vezették be a magyar
irodalomba, s megállapitottam Magyarország elismerten legnagyobb
pénzügyi kapacitásáról, hogy költői lélek: erre vall a gyöngéd gondolat,
erre a vágy, hogy falusi fészkemben akart látni engem.

Két esztendő multán e nem csupa szám, de csupa sziv embernek hirtelen
halállal halt meg egy fia. Talán éppen az, aki a babát a hordárnak
átadá. Akkor én ujságban irtam levelet az apának. Ebből a levélből tudta
meg, hogy gyöngéd figyelme nem maradt titokban. Ő maga is férfikora
javában hunyt el. Én meg életem alkonyán ismerkedtem meg Pál nevü
fiával, tőle tudtam meg, hogy volt részemre egy másik titka is: az
idegenből magyar földre szakadt nagy ember maga olvasta fel esténként
gyermekeinek Testamentum könyvemet…

Szivesen mulatnék még e soha szinről-szinre nem látott s nekem mégis oly
kedves emlékü ember mellett, de sietnem kell Magyaróshegy oldalára: ott
kapálja kukoricáját Sigmond Sándor, szerencsét próbálok, hátha eladná a
földjét. Még csak ez az egy darab föld nem az enyém a vizvezeték meg a
ház között, szeretném, ha végig az én földem alatt csordogálna házamba a
viz. Már tudom, igen tudom, mi a földvásár. Földet vásárolni emberektől,
akik ugy ragaszkodnak hozzá, mint anyja emlőjéhez a gyermek. Már-már
elfog a kétség, ha végigtekintek a falu egész hosszában elnyuló
hegyoldalon. Negyven-ötven katasztrális holdra becsülöm a területet,
mely ezer esztendővel ezelőtt a Benedek-nemzetség egyik ősfoglalása volt
s melynek kebelét még kétszáz év előtt is egy ember ekéje hasogatta,
most meg száznál több gazda szántja, kapálja. Mely rettenetes
elaprózódása a földnek, ennek az amugy sem nagy darab földnek! A
legnagyobb darab köztük egy hold. A legtöbb 200–600 négyszögöl, de
vannak jóval apróbbak is: a legkisebb 40 négyszögöl. Most már csinálj
vásárt ennyi gazdával! Vannak vagy százan. Lehet, többen is.

Mik

Showing first 200,000 characters. Full text: gutenberg.org/ebooks/38673