← catalogue

Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet)

by Elek Benedek · Hungarian · Gutenberg #38641 · 517,804 chars · public domain (US)

The Project Gutenberg eBook of Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet)
    
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet)

Author: Elek Benedek


        
Release date: January 22, 2012 [eBook #38641]
                Most recently updated: January 8, 2021

Language: Hungarian

Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/38641

Credits: Produced by Albert László (This file was produced from
        text and images generously made available by Hungarian
        Electronic Library.)


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉDES ANYAFÖLDEM! : EGY NÉP S EGY EMBER TÖRTÉNETE (1. KÖTET) ***




Produced by Albert László (This file was produced from
text and images generously made available by Hungarian
Electronic Library.)






PANTHEON KIADÁS

BENEDEK ELEK

ÉDES ANYAFÖLDEM!

EGY NÉP S EGY EMBER
TÖRTÉNETE

ELSŐ KÖTET

[Illustration]

A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.T.

KIADÁSA

PANTHEON KIADÁS

BENEDEK ELEK

ÉDES ANYAFÖLDEM!

EGY NÉP S EGY EMBER
TÖRTÉNETE

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST, 1920

A PANTHEON IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
KIADÁSA

Globus, Budapest.




AZ OLVASÓNAK.

A magyar nemzet ezeréves életének legszomorubb tavaszán fogtam e könyv
irásába: az első fejezetek egy-két keserü kiszólását ez magyarázza.
Azzal az érzéssel ültem iróasztalomhoz, hogy e könyv irói pályám utolsó
könyve lesz – halálom után ha nyilvánosságra kerül. A vörös fergeteg
elviharzott, úgy tetszik, dereng a magyar ég, nem kell irásomat az
asztalfiában rejtegetnem. Az ország szine előtt róhatom le régi
adósságomat ama nép iránt, amely ezer évig őrizte, védte a keleti
határt, s jutalma: „honját a hazában“ nem leli… Ugy állitom ország szine
elé a székely népet, amilyennek gyermekifjuságomtól életem alkonyáig
láttam: erényeit nem tulozom, hibáit el nem titkolom. Gyermekifju
koromban e népnek élete kedves, mosolygó idill, férfikorom s főképp
életem alkonyának idején – dráma. Lélekrenditő dráma. A népem élete is,
az enyém is. Az olvasó választhat hajlandósága szerint a két könyvre
nőtt történet közül: idill az egyik, dráma a másik. Ám jól esnék, ha
amazt nem mosolyogná le, emettől nem riadna vissza.

A Nagykunság földjén, Tóth János kedves barátom meleg fészkében,
folytattam s fejeztem be könyvemet. Reggelenként kaszálgattam,
kapálgattam: igy tápláltam az őserőt, az édes anyaföld legdrágább
ajándékát. Igy tudtam megóvni testemet, lelkemet az elernyedéstől.
Kaszálgatás, kapálgatás, Kelet felé sóhajtozás, közbe-közbe irogatás,
körülöttem hontalanságomnak, lelkem felétől elszakadt árvaságomnak nehéz
bánatát enyhitő meleg szivek – legyen áldott a Móricztanyai ház, annak
gazdája, minden lakója!

_Móricztanyán_, 1920 szeptember végén.

_Benedek Elek._




ELSŐ FEJEZET.


Ebben az iró a faluját s a nemzetségét mutatja be.

Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a legszebb.
Gyermekkoromban alig hatszáz lakója volt s ennek is jófelerészét az én
nemzetségem tevé.

– Ez a falu, ennek a falunak erdeje, mezeje – emlegette gyakorizben
édesapám – _ősfoglalás_. Három nemzetség az ősfoglaló: a Benedek-, a
Benkő- s a Boda-nemzetség. A többiek: a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a
Putnokiak, a Lakatosok mind _jövevények_.

Két-háromszáz esztendeje éltek már itt a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a
Putnokiak, a Lakatosok, s édesapám szemében még mindig jövevények
voltak. Nincs e mondásban kicsinylés, egyszerüen a történeti igazság
megállapitása ez. Szegről-végről csaknem valamennyi jövevény familiával
atyafiságba keveredtünk, s hogy messzebb ne menjek, édesapám anyja Gál
Rebeka volt.

Már a Rebeka név sejteti az avatottabb olvasóval, hogy az én nemzetségem
annak a népnek sarjadéka, amely még nem oly régen Mózes népének neveit
igen kedvelé. Az öregebb rend emberek közt még szép számmal vannak
Mózesek, Jakabok, Jákóbok, Judák, Ezékiások, Izsákok, Timotheusok,
Benjáminok, s dédapámnak, aki, a hagyomány szerint, nagyerejü,
nagyvirtusu ember vala – Jeremiás volt a neve. Ezeknek a neveknek a
gazdái – e könyv irójával együtt – már mind a temetőkert felé
tekintgetnek; a fiak, az unokák közt már alig akad bibliai nevü: a mi
nevet az uri rend magához méltónak talált, mind eljutott az én falumba.
Elhozta a vasut. Ide, az Isten háta mögé. Mind a temető felé
tekintgetnek a Rebekák, Rákhelek, Judithok is, s bár büszkén emlegeti a
nemzetségem, hogy Judith volt az ősanyja, (e névnél merül homályba a
nemzetség terebélyes fája a XI. században), egyetlen Judith sincs
köztünk, pedig ugy-e, szép e név?

Az én falum szinte félve huzódik meg Barót-patak jobb- s balpartján,
igen szük völgyecskében. Nemcsak a falu kicsiny, de a neve is:
Kisbaczon. Nem csuda, ha szük völgyecskében huzódott meg, ugyebár? Olyan
szük e völgy, hogy a falu hasonfelét szép szeliden emelkedő, lankás
hegyoldalra tolta-tologatta idők során a szaporodás. Észak, kelet s dél
felől szeliden csendesen emelkedő hegyek karimázzák, s ha nyugoti
oldalára is vet még egy kis hegyet a Világteremtő, tökéletes volna a kép
rámája, legteljesebb a nép nyugodalma: nem háboritaná a nyugati szél,
mely a civilizációval fagyos szeleket is röpit szárnyain. Ennek a
szélnek _német szél_ a neve. Nyilván sürü oka volt őseinknek, hogy ennek
nevezék…

Egy hosszukó tál, melynek kicsorbult egyik vége, ebben a tálban egy
csudaszép bokréta: ez az én szülőfalum. Ebben a faluban minden háznak
van gyümölcsfás és virágos kertje, s május havában, amikor itt a
gyümölcsfák virágba borulnak, Csikorra tetejéről (a szomszédos
„Csikország“ orra ez a hegy) óriás bokrétát lát ájtatosan bámuló szemed.
Bokrétát, melynek szépségét a kikandikáló piroscserepes házfödelek nem
rontják, de sőt emelik. Az én gyermekkoromban ritka volt még a piros
cserépfödél. Széles cserfa-zsindely barnállott az alacsony falu, magas
tetejü házakon; naptól, esőtől fakult szalmazsupfödél jutott a pajtáknak
meg a csüröknek; de akkor is megvolt minden háznak uccára mosolygó
virágos kertje, minden kertnek a maga gyümölcsfája: rozszsalérő, fótos,
zsiros, édes, irós (más néven: sólyom) páris almát, eleinérő, vagyis
koránérő, nyakas, bartamisz körtét, moskotár, madárka perpence[1]
szilvát termő fája: – akkor is egy szépséges szép bokréta volt az én
falum, talán szebb a mainál. Bizonyosan szebb.

  [1] A besztercei, néhol Berzenczey-nek nevezett szilvát igy hivják
  nálunk felé.

Vajjon az én unokáim gondolnak-e majd azzal a könnyező meghatottsággal
az én gyümölcsös kertemre, mint ahogy én gondolok András nagyapáméra,
mely századrésze sem volt az enyémnek? Az ő kertje – kert volt, semmi
egyéb. Kert, amelynek minden fáját maga ülteté, a XIX. század hajnalán.
Minden fa egy-egy óriás, kik szép sorjában álltak s hirdették a
dédunokáknak is András nagyapó meleg szivét. A falu alsó végén volt a
kert, a felső vége táján a mi házunk, s nyárnak és ősznek nem volt egy
napja tán, hogy egy mezitlábos kis fiu e faóriásokra föl ne másszon. Ma
is érzem szájamban az eleinérő körte édes levét; ide száll a babos
pettyes „zsiros“ alma illata a tulipántos ládából, melynek ruhanémüi
közé néhányat elrejtegetett édesanyám. Ez az illat megörökösödött a
ládában, a ruhanémü minden darabján, a lehelletemben, s hogy soha el ne
szálljon, a lelkemben is. Látom az öklömnyi nagy nyakas körtéket, a
borizü irósalmákat, s még mindig mosolyognak rám a kerités tövéből a
sötétpiros málnaszemek – óh, édes jó András nagyapó, be nagy szived
lehetett neked, hogy még málnabokrokat is ültetél, nekem, aki világon
sem voltam akkor! Nekem, aki sohasem csókolhatám kezedet: tiz esztendő
esik a te halálod s az én születésem közé.

Ezt a kertet nem őrizte senki más, csak Isten s a még romlásnak nem
indult Becsület. Magas, födeles kerités vette körül, nem a tolvajok
ellen, csupán azért: ha kert, – legyen kert. Illő, hogy a képnek rámája
is legyen, ugyebár? Galambbugos, ősrégi módi székely kapu szabta meg az
elejét; madár- és virágdiszét nagyapó véste, faragta.

Vén emberek, kik 48 előtt játszottak a porban, – még görnyedez egy-kettő
közülök – ma is büszkén emlegetik nagyapót, aki irásban és faragásban a
falu s a vidék első embere vala.

– Azóta sem születék – vallják erős hittel – „Erdővidék országában“
ilyen soktudó ember.

Igy növeszti a nagyot még nagyobbra a távolság, az emlékezés, de
bizonnyal nagy volt András nagyapó: ő a halhatatlanságnak dolgozott,
mivelhogy gyümölcsfát ültetett. Nemcsak ültetett, de kedves fáinak külön
kertet is szentele.

Ludpennával rajzolt gömbölyü betüi mind egy-egy nevető gyöngyszem.
Minden mondata, mit kontraktusokba, protokulumokba vésett, kerek mondat,
nincs egy henye szava. Pedig iskolája a falusi, akkor még latin szavakat
is tanitó iskola volt s a katonaélet! A katonaélet tizenkét esztendeje.
Többet idegen tartományokban, mint a haza földjén. Mégis magyar betü
volt az ő betüje s nem az a jobbra dülő, amely a Bach-korszakból maradt
ránk örökül…

András nagyapó asszeszor volt, Bardocz-szék asszeszora, amely hivatalnak
azért meg nem felelője a táblabiróság, mert a táblabiró emléke
hosszuszáru pipából pöfékelő, lustálkodó, nekigömbölyödött tipusban
maradt reánk, ellenben András nagyapó „fakó szekéren“ meg gyalogszerrel
járta be falvait; nem volt nekigömbölyödött, de sőt inkább sovány ember
vala; nem vette fel az uri viseletet: háziszőttes ruhát viselt, tán
valamivel csinosabbat, mint az atyafiai. Olyan táblabiró volt őkigyelme,
ki hol az ekeszarvát fogta, hol a pennát, hol a faragó fejszét, de az ő
hivatalában restancia mégsem találtaték.

Vannak-e még ilyen emberek?

*

Hugó Viktor irja, hogy sok apát ismert, aki nem szerette a gyermekét, de
egyetlen nagyapát sem, ki az unokáját ne szerette volna. Nem volt
gyermeknek szeretőbb, melegebb szivü apja, anyja, mint nekem s még ma
is, életem 60-ik esztendejében, meg-megsajdul a szivem, igaztalansággal
vádolom a Sorsot, mely tőlem a nagyszülők becéző szeretetét megvoná.
Csak _anyókára_, András nagyapó életepárjára emlékezem haloványan:
szélütötten, tehetetlenül feküdt öt esztendőt a mi házunkban. Anyókának
hivta, emlegette sokáig az egész falu: ennél jobbat, szebbet őróla
jegyezhetek-e föl? Utolsó _anyókaságát_ az én ébredező életemnek
szentelé. Kisdiák bátyám, néhány héttel az én születésem után, szörnyü
halálnak halálával halt meg, s édesanyám az ő halálának _búsbetegje_
lett. Egy hónapig szoptam a búsbeteg tejet, s most már értitek ugy-e,
kevésszavu, mélázó ember mért levék? Anyóka gyönge, reszkető keze
leszakitott édesanyám kebeléről, megmentvén ezzel anya és gyermek
életét.

Amint nyilt, nyiladozott az elmém, sokat háborgott lelkem a nagy, a
kegyetlen igazságtalanságon, amely anyókán esett. Hát ez a jutalma egy
hosszu élet soha nem pihenő szeretetének? Öt esztendőt sinylődni magával
tehetetlenül! A maga kezével nem moshatja arcát, nem fésülheti haját. A
maga erején nem fordulhat Isten áldott napja felé. A maga kezével nem
vihet ajkához egy kanál levest, ő, ki annyi gyermeket, unokát dajkált
szent türelemmel.

De én láttam, mint ápolá anyókát a leánya, az én búsbeteg anyám. Mely
gyöngéden emelte, forgatta gyönge karjával anyókát. Én láttam, mint
étette, mosdatta, törülgette a holt halovány arcot. Én hallottam az ő
vigasztaló szavait. És emlékszem és soha el sem is feledem azt a
pillanatot, amikor szólt nekem az édesanyám, megmosdatván anyókát:
hamar, hozd ide a törülközőt! – igen, emlékszem, leakasztottam a
kendőszegről, de nem vittem, hanem odadobtam anyóka ágyára… és – – és –
akkor vert meg engem először az édesanyám.

– Ó, ó, ne bántsd, ne bántsd. Gyermek. Nem tudja még, mit cselekszik.

Áldott jó anyókám!

Igazán nem tudhattam, mit cselekszem, hisz még négyéves valék. Én nem
tudtam, mit cselekszem, de tudta a mindent tudó, mindent látó Isten,
hogy mit cselekszik, amikor anyókát hosszu sinylődéssel jutalmazá.
_Váratlan_ gyermek volt az édesanyám. Anyóka öregedő asszony, amikor
édesanyámat szive alatt rejtegeté. Igen, rejtegeté. A falusi hit szerint
kései volt az ő termékenysége, s anyóka szégyenkezve rejtőzött az
emberek szeme elől. Az uccára ki nem merészkedett, lopva, ijedezve osont
végig a maga udvarán. És ime, anyóka csudálatos szép leánygyermeknek
adott életet, akinek szépségénél csak jósága, hüsége volt teljesebb.
Anyókával nem történt igaztalanság, mert ő, a szentéletü asszony is
egyszer bünben találtaték: szégyenkezvén az ő áldott állapotának miatta.
Az ő bünének büntetésével Isten megintett minden asszonyi állatot: _ne
sokalljátok az én ajándékomat_. Imé, tekintsen szemetek ide: itt fekszik
magával tehetetlenül egy anya, ki titkos könnyeket hullatott, mert én az
ő méhét megáldottam vala. Az _idejében_ született gyermekek hol, merre
vannak? Ki a temetőben, ki messze földön. De meghagytam néki az utolsót,
a váratlant, a szégyenlettet. Tekintsetek ide: láttatok-e anyát, aki
szivéről szakadt gyermekét szentebb türelemmel ápolá, amilyen szent
türelemmel ápolja anyját e leány?

Most már vallom és hirdetem, hogy ez a büntetés nem volt igazságtalan,
sőt kegyetlen sem vala. Büntetés-e látni, hogy oly gyermeknek adtam
életet, akinek jósága, türelmessége, szeretete a közönséges, az
általános emberi jóságnál, türelmességnél, szeretetnél igazibb, nagyobb,
teljesebb? Ezt a jóságot, ezt a türelmességet, ezt a szeretetet Istennek
különös nagy kegyelme oltja szivünkbe, – bizony, nem minden emberébe.

Anyóka zugolódás nélkül türte a – büntetést. Anyóka megnyugodott,
örvendező szivvel feküdt koporsajába: ez az öt esztendő győzte meg, hogy
nemcsak a legszebb, de a legjobb leánynak adott életet.

*

Édesanyám Benedek-leány volt. A gyökér, melyből a Benedek-nemzetség
kisarjadzott, valamikor, sokszáz esztendővel ennekelőtte, nyilván egy
volt, de századok során ugy szerteágadzott, leveledzett, hogy az én
szüleim frigyéhez diszpenzáció nem szükségeltetett. Nem az én családom
az egyetlen, melyben a férj is, a feleség is Benedek. A régi világ
legénye még a szomszéd faluba is ritkán tévedt át asszonyért. Ha nem is
itélem a legfinomabbnak s a legbölcsebbnek, nyilván volt némi értelme a
szójárásnak: Ha kapsz malacot a faludban, ne menj disznóért a szomszéd
faluba. De ha át is tévedt egyik-másik legény a szomszéd faluba, már az
ötödik-hatodikba nem. Itt már idegen volt. Itt már gyanakodva fogadták.
Mi hibája lehet, hogy otthon nem kap feleséget?

Ez a fajta, az én fajtám, valameddig a vasut meg nem közelité, oly
tiszta maradt, mint a buza, mely csak addig igazán buza, mig semmi
másfajta szem közéje nem keveredett. A velencei doge-palotán apró
fejszobrok láthatók, mindenféle népek jellegzetes tipusai. A leányom,
ottjártában, nézte, nézegette a szobrocskákat s egyszerre csak lángba
borult az arca: Ni! Az édesapám! És felmutatott egy fejre.

– Igen, kedves hugom, – mondta egy öreg magyar barátom – ez a maga
édesapjának a képe. Olvassa el, mi van alatta.

– Turk.

– Turk volt a magyar neve, amikor e szobrocskákat faragták. Régen volt
ez. Szent István király idejében.

Egyszerü megállapitás ez, nem hivalkodás. Mindössze azért történt, hogy
az én leányom fedezte föl a nemzetsége képét Velencében, mert Nagy Lajos
király óta ő volt az első Benedek-leány, akit nászutja Velencébe vitt.
Benedek, más néven Bánk Margit, a Nagy Lajos korabeli, nem jószántából
került ide. Őt török martalócok rabolták el, vitték Konstantinápolyba
(lásd Acsádynak „A magyar birodalom története“ c. könyvében), ott
megvásárolta egy olasz kereskedő. Apja, bátyja lóra kerekedtek,
Konstantinápolyig nyomozták, onnét el Taliánországba, ottan meg is
találták Margitot. Akkor már két gyermeke volt. Hiába könyörögték haza –
odaláncolta ez a két gyermek.

Ha sietnének a Benedek-lányok, ezek a ma élők, még ők is
felkiálthatnának, mint az én leányom: Ni! Az édesapám! Még vannak
turk-arcok, számosak. De már keveredünk, kavarodunk, idegen arcokat
látunk s ezeknek is a neve – Benedek.

Az a veszedelem fenyegeti e könyv szerkezetét, hogy sok minden
kivánkozik tollam hegyére, aminek ha nem is „ajtó mögött“ a helye, de
arra sincs jussa, hogy soron kivül lépjen előre. Hallani vélem apai
nagyapám, a zsémbes természetü „vén huszár“ méltatlankodását, aki
kétszer „járt ki a franciára“, száz esztendővel ennek előtte, s lám,
elébe teszem a leányomat, aki száz évvel később látta Párist, mint
őkigyelme. De hiába siettet Benedek Huszár István nagyapó, az én
türelmes olvasóimnak egy s mást még meg kell magyaráznom.

András nagyapó is, István nagyapó is az „osztály“ szónak csak egy
értelmét ismerék. Ma ezt igy mondják: _osztozás_. Egy mondat még
világosabbá teszi a szót: „A testvérek közt megtörtént az osztály, annyi
fődet kapott egyik, mint a másik.“ A mai, sokat emlegetett osztálynak
„rend“ volt a neve. Csak a neve, nem a lelke. Az egyik rend nem gyülölte
a másikat, mint ahogy gyülöli, feneketlenül gyülöli a proletár a
burzsujt s a burzsuj a proletárt. „Omnes gentes siculorum nobiles sunt“
(Minden székely nemes), de ennek a székely nemességnek három rendje
volt. Az első rend volt a „_primor_“. Ehhez a rendhez tartoztak azok,
akik legalább 3–4 vitézzel s ugyanannyi lóval kerekedtek fel, a véres
kardot ha körülhordozák. A második rendnek _primipillus_, népiesen
_lófőszékely_ volt a neve. A lófőszékely közepes módu familia fia volt,
s lett-légyen tiz fia egy lófőszékely apának, ezek közül csak egy ült
lóra, melynek árát az egész család fizette. A harmadik rendnek
_pixidárius_ volt a neve. Ebbe a rendbe tartoztak azok a családok,
melyek nem tudtak lovat adni, tehát gyalogosan szolgálták a hazát, meg a
császárt. Többet a császárt, mint a hazát.

Sok primor lehanyatlott az idők során primipillussá, sőt prixidáriussá
is, viszont a prixidárius felemelkedett primipillussá, de még primorrá
is. A jobbmódu jobbágyok sorából is sokan emelkedtek a primipillusok
rendjébe, ha annyi vagyont kuporgattak össze, hogy a maguk lován
szolgálhatták a császárt, aki kardnál s karabélynál egyebet nem adott.
Ló, ruházat a primipillus gondja volt, sőt az esztendőnként 2–3 hetes
gyakorlatozáson az élelmezés is. Még a konyhára való fát is maguk vitték
a székely huszárok. A maguk erdejéből s bizony nem a máséból.

Az én legrégibb ősöm, Orbán ükapó, kinek neve régi irásokban megmaradt,
primorságon kezdte Mátyás király korában, de nem sok nemzedék
örökölhette a primorságot: a császárokért már primipillus Benedek fiak
onták vérüket. Apaffy Mihály uram, Erdély boroskedvü fejedelme, iratott
ugyan egy akkorbeli ősömnek kutyabőrös levelet, de ez szőrin-szálán
eltünt, s Mária Terézia óta, aki simogató kezével „az ugyis katonáskodó
kedvü“ székely nemzet vállára kényszerité a fegyvert, teljes száz
esztendeig szüntelen nyomozták nagyapóék Apaffy uram levelét, hogy a
vagyonpusztitó, költséges katonaság terhe alól megszabaduljanak. De
nagyapóék már rég por és hamu valának, amikor előkerült a kutyabőr
(zászlós huszár a cimere) – egy messze vidékre távolodott Benedek s
annak maradvái ültek rajta, mignem ennek az ágnak magva szakadt s ennek
utolsó, magtalan fia elhozá nekem, mondván: – Imé, öcsém, itt a
nemeslevelünk. Átadom néked, mint familiánk „legdicsőbb“ fiának, őrizd
kegyelettel.

Jó arcot vágtam a váratlan ajándékhoz, ötven esztendővel – _48 után_.
Nem szomorithattam meg a jó öreget, gondolván, de nem mondván: Most már
füstre tehetem. Hozta volna el az ükapád az én ükapáimnak: mi tenger
költségtől, bajoskodástól, mi nehéz terhektől váltotta volna meg őket!
Hány darab földet szánt „jövevények“ ekéje a te ükapád szükkeblüsége
miatt!

A nemeslevelet kegyelettel fiókba zártam, édesapámnak soha meg nem
mutattam. Akkor már 83 esztendős volt édesapám. Hadd higyje halálig,
hogy a nemeslevél elveszett. Hogy szerencsétlenség s nem egy vérünkből
való vér lelkiismeretlensége, hogy István nagyapó 24 esztendeig tartott
lovat a császárnak, ő maga, ki 18 éves korában váltotta fel apját, 14
esztendeig, amikor is „kiütött a szabadság“ s Kossuth Lajos hivta
fegyverbe a magyart.

István nagyapót sem ismerém: születésemet két évvel előzte meg halála. A
nagy Benedek nemzetségből egymaga volt huszár, nem volt, aki felváltsa,
viselte a fegyvert, mignem felváltá egyetlen fia. A nemzetség többi ága
a pixidárius rendhez tartozott.

– Volt idő, – mondogatta édesapám, – amikor tiz fegyverfogható fia is
volt a mi águnknak: ezek egymást váltogatták. Ám lassanként elszéledtek:
ki papnak, ki gazdatisztnek a vármegyére,[2] de még Nagymagyarországba
is – igy szabadultak meg a császár keze alól. Kicsi fiu voltam, amikor
Miklós nagybátyámat a Szilágyságba hivták el papnak. Az egész familia
elkisérte a szomszéd faluig. Mintha temetőbe kisérték volna, ugy
elsiratták. Igazuk volt: sohasem látták többet. Mert akkor még vasutnak
hire sem volt. Én már huszár voltam, amikor egyszer lejön Kolozsvárról
Bodola püspök s kihirdetik a parancsot, hogy mind a vidék székely
huszárjai jelenjenek meg a nagybaconi templomban, parádés gunyában. No,
elmentünk. Az ő szentbeszédjéből tudtam meg, hogy mely nagyot haladt a
világ s mely dicsőséges uralkodónk nekünk V. Ferdinánd, kinek
legdicsőségesebb uralkodása alatt „jött bé“ a vasut. Olyan ut, mondá,
melynek két szélin vaslénia fekszik, ezen szaladnak egybekötözött,
mahomet-nagy szekerek s nincs ló elébük fogva. A huszárpajtások – mintha
ma is látnám – egymást döfködték, hitetlenül csóválták a fejüket, de sőt
Keresztes Samel pajtásom nem is állhatta meg szó nélkül. – Már olyan
Isten nincs, hogy azt megcsinálja, – mondta Samel pajtás. De ezt csak mi
hallottuk, a püspök nem.

  [2] Erdélynek a Székelyföldön kivül eső részét _vármegyének_ hivják a
  székelyek.

Csuda-e, ha Miklós papot mint halottat siratták el?

István nagyapót is életében kétszer siratták el mint halottat: kétszer
zavarták ki a falujából, hogy segélje megverni világhóditó nagy
Napoleont. Látta Páris városát, hová az unokája soha, csak a dédunokái
jutottak el. Második utjából hozott egy sebet, mely minden télen
kibomlott; egynéhány juharmagot s ezzel kapcsolatban egy szép, egy szent
fogadalmat.

– Ugy kapta a sebet, – mondotta az édesapám – hogy atakkot fujt a
trombitás. Nosza, kard, ki hüvelyből! – vágtatnak a székely huszárok,
mint a sebes szél, még annál is sebesebben, s hát egyszerre csak
apámuram összeakad egy mahomet-nagy franciával. Küzsdég ember volt a
nagyapád, de erős, tagbaszakadt, szélesvállu, kemény, markos ember. No,
összecsapnak nagyhevesen, a francia már kiált is: kújon! s már döf is a
pikájával, fültőn döfi nagyhirtelen az én apámat. Még ez sem elég,
balkezével nagy oktalan elkapja a nagyapád kardja végét, hogy a keziből
kifacsarja. Hiszen, nagyapád sem tátotta el a száját. Ha te facsarintod,
én is facsarintom, gondolta magában s olyant facsarintott, hogy a
francia keze markolatja tőből esett a földre. Még egy vágás nagyhirtelen
s keze markolatja után földre döndült maga is. No, vége volt a csatának,
apámuram félrehuzódott egy erdő szélibe, ott talált egy forrást, annak
vizével locsolgatta, mosogatta a sebjét. Aztán egy nagy burtukos fa alá
heveredett. Öreg juharfa volt, az alja tele csenkával.[3] Előbb ügyet
sem vetett rá, gondolta: csenka – csenka, akár francia, akár székely
juharfán termett. Szépen elszenderült. Jó sokáig aludt, s amikor
felébredt, a sok csenka ismét csak szemébe ötlik. A sebje nem fájt,
teste-lelke megkönnyebbedett. S hallj csak ide, most már a csenkára más
szemmel tekintett. De más szemmel a juharfára különösen, kinek a tövében
megpihent, sebjének sajgása lecsendesült. – Áldjon meg az Isten, francia
juharfa, bucsuzkodott apámuram. Te szállást adál a székely katonának.
Ágaddal, leveleddel béárnyékolád fáradt testemet, uj életre viditottad a
lelkemet. Ugy-é, nem bánod, ha csenkáidból kettőt-hármat elviszek?
Ugy-e, jó néven veszed, ha magjaidat otthon, a kisbaconi templom
cintermében, Istennek dicsőségére majdan elültetem? Ha Isten
hazavezérel, el is ültetem, fogadom néked, francia juharfa!

  [3] A juharmag tokja.

Te feletted, öreg iróasztalom, van egy festmény. Ezzel a festménnyel,
itt a messze Babylonban, ebben a testet s különösképpen lelket
fertőztető Babylonban, hol láncon tart most engem a sors, a kegyetlen, –
lelkem mindennap társalkodik. Áll pedig a festmény előterében a mi
templomunk, s tőle néhány lépésre egy hatalmas törzsü, széles koronáju
juharfa, melynek francia magját ennekelőtte százesztendővel István
nagyapó ülteté; s mely, imé, Istennek dicsőségét már a harmadik rend
unokáknak hirdeti. Irván e bús emlékezést, feltekintek a képre, szemem
könnyel megtelik – vajjon e kép élőmását látom-e még valaha?…

Francia juharfa magjának elültetése mellett egyéb fogadalmat is hozott
haza István nagyapó. Öt álló napig szinét sem látta kenyérnek. Ihattak
bort a huszárok, volt az nagy bőségben, de kenyér egy karéj sem akadt.
Ám a bor csak ugy csuszik, ha meg van az ágya vetve. Rettenetes öt nap
volt ez. Akkor felkerekedének a székely huszárok, kocogtak nagybúsan
erdőn-mezőn át, s im, István nagyapó utszéli bokor tövében egy darabka
kenyeret pillanta meg. Sorból kiállani, lóról leszállani nem volt
szabad. Se baj, nagyapó jól megjegyezte a bokrot s éjnek éjszakáján
visszakocogott. Megtalálta a kenyérdarabkát. Kemény volt, mint a kő. De
nagyapónak nem törött belé a foga – megrágta, megette, morzsácska sem
maradt belőle. Ekkor jutott eszébe nagyapónak, mely Isten ellen való
nagy vétket követett el otthon, amikor a buzakenyér kormos héját
lehántogatta.

– Ó, édes Istenem, csak segélj haza, ételben, italban többet nem
válogatok. Kenyér kormos héját le nem hántom, – ugy eszem meg, ahogy a
kemencéből kiszedik.

Haláláig megtartotta fogadalmát.

Zsémbes természetü ember volt István nagyapó, hirtelen lobbanó, hirtelen
csendesülő. Az unokái közt – mondogatta édesapám – valósággal gyermekké
lett, játszott, játszott, aztán egyszerre csak összezördült velük, s
amilyen hirtelen összezördült, olyan hirtelen meg is békült.

– No-no, – mondotta édesanyám, – magával is sokszor összezördült. Hol ez
nem tetszett, hol az nem tetszett a gazdaságban. Folyton békitettem
magukat, mert egyik sem akarta hagyni a maga igazát.

– Igaz, igaz, – mondta édesapám, – de hamar lecsendesültünk, ugye?

– Hát nannyámasszony milyen asszony volt? – kérdeztem édesanyámat.

– Áldott lélek. Isten nyugtassa meg. Tiz esztendőt éltünk egy fedél
alatt, főztünk egy tüzhelyen, egymás utjába soha egy szalmaszálat nem
tevénk. Olyan szelid jóság volt, mint anyóka.

Igen, igen, zsémbes ember volt nagyapó, de melyik öreg ember nem az? Az
ő zsémbességének a jóakarat volt a forrása. Ismerem én ezt a
zsémbességet, példát mutatott erre édesapám, mutogatom én is. Láttál-e
zsémbes ifjut? Kötekedőt láthatsz sokat, zsémbest soha.

– Nem tudod, hogy miféle munkába fogj, – mondotta István nagyapó a
fiának, – menj ki Nagyfődre,[4] ott állj meg, tekints körül. Innét
láthatod nemcsak a kisbaconi határt, de láthatod a nagybaconit, a
bodosit, a bibarcfalvit. Nézd meg, mit csinálnak ott a népek. Csináld
azt te is.

  [4] Hegy tetején egy nagyobb darab szántóföld neve, ma is a
  Benedek–Huszár-nemzetség birtokában.

István nagyapó-e a kutfeje ennek a bölcs tanácsnak, nem tudom. Talán
régmult időkből, apáról fiura szállt e tanács, de bölcs volt, annyi
bizonyos. Irói pályámon magam is sok hasznát vevém. Igyekeztem
fölemelkedni a nemesebb gondolkodásnak, a szemérmetesebb érzésnek
Nagyföldjére, a tisztultabb levegőbe, s ha gyenge szárnyam nem is tudott
egymagasságban repülni a fellegeket verdeső sasokkal: valamint a sasok
repülését hiven kiséri lent az árnyék – megelégedtem azzal, ha mint
árnyék, a nagyokat hiven követhetem.

A házasságra is voltak István nagyapónak igen bölcs mondásai.

– Szépséggel főtt káposztával nem lakol jól. Aztán: A jó leány mellett
meg kell tapodni a fődet. (Vagyis: Sokat kell körülötte forgolódni. Ma
igy mondanák: legyeskedni.)

Édes apám ugy fogadta meg István nagyapó tanácsát, hogy buzgón tapodta a
földet egy jó leány mellett, aki véletlenül legszebb leány volt messze
vidéken, nemcsak a falujában. Nem az a piros-pozsgás arcu falusi szépség
volt, de az az arc, melyről a Madonnák képét másolják a piktorok.
Szelid, mélázó arc, fekete szemében könny és mosoly, kicsiny száj,
melyen rossz szó ki nem fér. Hogy az én gyermeki szememnek ő volt a
világ legszebb asszonya? – Van-e gyermek, akinek anyja nem a legszebb
kerek e világon? Hogy mifajta szépség az én édesanyám, ezt csak nagy
diákkoromban mutatta meg nekem az első Madonna-kép, mely a képtárban
megállitott. – Ni, az édesanyám! – dobbant meg a szivem. Hogy milyen
volt gyermekkorában, leány- és fiatalasszony korában, Madonnaarcu Mária
leányom mutatta meg nekem. Az ő arca, termete rekonstruálta édesanyám
Madonnaarcát, gyenge, törékeny, nádszál termetét. – Szakasztott a
nagyanyja, – mondják egy szivvel-szóval a falu öregei.

A nagy vakációra rendszerint gyalogszerrel (az apostolok szekerén)
jöttem haza a székelyudvarhelyi kollégiumból. Nagy csapatokban indultunk
el, faluról-falura oszlott-foszlott, fogyott a csapat, s emlékszem, hogy
egyizben Olaszteleken (harmadik falu a miénktől) egymagam maradtam. Kis
fiu voltam én akkor, talán első-, talán másodikosztályos diáklegényke.
Mentem, mendegéltem az olaszteleki uton s egyszerre csak szembekerekedik
egy pár ember. Magas szál ember volt a férfi, kasza a vállán, mellette a
felesége, szépen megtermett az asszony is. Az ő vállán gereblye volt.
Szénagyüjtésből igyekeztek hazafelé. Ritkán láttam ilyen egymáshoz illő
szép pár embert. Megakadt rajluk a szemem. Szinte beléjük ragadt.

– Jó napot adjon Isten, köszöntem illendően.

– Adjon Isten, édes fiam, fogadták egyszerre mind a ketten, s ugyancsak
megnéztek s ugyancsak nagy szeretettel néztek reám. Megállottak.

– Állj meg, fiam, állj meg, szólitott meg a férfi. – Ugyan bizony nem a
Benedek Huszár János fia vagy-e?

– Az vagyok, szolgálatjára.

– Mindjárt gondoltam.

– Én is, mosolygott rám az asszony s megsimogatta arcomat. Az édesanyja
képit hordja.

– Az apjáéból is valamit. Övé a széles homloka. – No, mondta az ember,
hiszed-e, hogy mi ott voltunk az édesapádék lakodalmán? Ott bizony.
Huszárpajtásom volt a te édesapád. Az bizony. S hiszed-e, hogy nem volt
olyan szép pár ember Erdővidéken akkor időben, mint a te apád s anyád.
Hát mondd meg, fiam, édesapádnak, tiszteli az olaszteleki huszárpajtás.
Tudja őkeme, hogy ki az, – nyomta meg büszkén a szót, – mert ebben a
faluban csak az én nemzetségem volt huszár, a többi mind gyalog katona.

– Én pedig csókolom az édesanyádat, s csókollak téged is, mondta az
asszony, s mindjárt meg is csókolt.

Vissza-visszanéztem, vissza-visszanéztek ők is, mosolyogtak, integettek,
mig az ut fordulója el nem takart.

– Tudja-e, édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? –
kérdeztem otthon.

– Ugyan kikkel? mosolygott vissza a kérdés édesanyám szeméből.

– Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál
asszony volt.

– Vajjon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már
nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.

– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán.

– Ó, ne mondd! – csudálkozott egyszerre édesapám s anyám.

– De bizony, ott. S tudják-e, mit mondtak magukról?

– Bizonyosan valami rosszat, enyelgett édesapám.

Nagyot kacagtam, hogy csak ugy csengett belé a ház.

– Ugy látszik, mégsem mondtak erős rosszat, enyelgett tovább édesapám.

– Nem bizony. Azt mondták, szóról-szóra, betüről-betüre: Hiszed-e, hogy
nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s
anyád?

Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:

– Ó édes fiam, csak kedveskedtek neked.

– Magam is azt mondom, tette hozzá komoly ábrázattal édesapám.

– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt
édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugy-e, édesapám.

– Tudom fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az
édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem
volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.

– Nem, fiam, nem, erősitette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság
még mindig ott játszadozott.

Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék
azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem
volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó
Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossznyelvü emberek dobálják
egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, ugy dobálja ez a két emberpár
egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet,
hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.

Vannak-e még ilyen emberek?

*

Volt még István nagyapónak egy mondása, amely nyilván apáról-fiura
öröklődött a századok során. Ez a mondás gyönyörü mondás volt. Csak
szeplőtelen erkölcsü népnek a lelkében fakadhatott a forrása, oly
népében, amelynek a szeplőtelenség szüntelen élő törvény vala. Törvény,
amelyet kőbe nem véstek, de megmaradt: nagyapám örökölte az apjától,
apám örökölte a nagyapámtól, én az apámtól – s im tovább adom a
fiaimnak, hogy ők meg hirdessék tovább a fiaiknak.

Amikor édesapám legénnyé serdült s leányos házakhoz megkezdé a járást,
István nagyapó ezt az utravalót adta neki: – Fiam, jól megjegyezd, amit
mondok: _a legénynek éppen ugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a
leánynak_.

Ezt az utravalót ujra meg ujra ismételte István nagyapó, s bizonnyal
ismételték mind az apák. Ugyan erősen össze kell szednem emlékezetemet:
gyermek-ifju koromból két leány emléke maradt meg, akiknek a templom
utolsó padjában volt a helyök; akiknek nem volt szabad hajadonfővel
mutatkozniuk: fekete kendő borult a fejükre s a kendőnek széle
lecsuszott az arcukra, le a szemük fölé. Legénynek, leánynak, kik
magukról megfeledkezének, meg kellett követniök az eklézsiát. Az
anyaszentegyházat…

*

Mondám, hogy István nagyapó hirtelen lobbanó ember volt: e hirtelen
lobbanó természete fosztott meg engem ama szép emlékektől, melyeknek
hiánya meg-megsajditja még ma is a szivemet. Igen, ő naphosszat
eljátszott az unokáival (közbe-közbe összekapott velük), négykézláb
mászott a szobában, a kertben, a hátán két-három unoka is lovagolt
egyszerre s a vén huszárt nem egyszer fogták azon, hogy felmászott a
bartamisz körtefára s onnan vetegette le a szép sárga körtét Gáborkának,
Ignáckának, Évácskának.

– Vessen nekem is, nagyapó! Még egyet! Még egyet!

– Vetek, fiam, vetek. Hogyne vetnék.

Kilencven esztendőre volt teremtve István nagyapó, de hirtelen lobbanó
természete, szittya bátorsága miatt jóval elébb Megállj!-t kiáltott a
Halál, amikor mindössze 72 esztendős vala. De ki hallott ilyet? Egyedül
volt otthon nagyapó, a ház népe künn a mezőn. – Ejnye, ejnye, de sokáig
maradnak el! – zsémbelődött magában. S nem ok nélkül, mert Nagyföldről
rohanvást gomolygott befelé a disznócsorda, farkaséhesen. Mert a disznó
– mindig éhes. Kora reggeltől alkonyatig turja a földet, rágcsálja a
gyökeret, a füvet, a burjánt, de jóllakni képtelen, s esze nélkül szalad
a vállunak, amikor az udvarra begurul. És csapnak szörnyü zenebonát, ha
üres vállut találnak. Igen, Nagyföld felől rohanvást rohantak a disznók;
Romhány oldalán csendesen eregéltek befelé a tehenek; Csikorra-hegy
kanyargós lejtőjén vágtatott a ménes, s nyomban utána tétovázva eregélt
a meddü csorda (egy-hároméves borjak és tulkok) s végezetül jöttek nagy
méltóságosan az ökrök is. És István nagyapó egyedül! Alig hogy
teleöntötte korpás vizzel a disznók válluját, megérkeztek a lovak, a
csikók, a borjak, az ökrök: most ezeket rendezze el mind a pajtákban,
kit-kit a maga helyére. Hát csak rendezte, rendezgette nagyapó, de még
félig sem készült el velük, megjöttek a jámbor tehenek is. Hiszen, ha
maguk jöttek volna! De kisérő is jött velök: haragos bömböléssel rontott
a pajtába Kormos bika, ki arról kapta nevét, mert koromfekete volt a
homloka, testének többi része tiszta fehér.

A szomszéd telken éppen vizet meregetett vén Gál József. Ő mesélgette
nekem gyermekkoromban, hogy:

– Eppeng vizet mertem, hát egyszer csak hallom, hogy a vén huszár nagyot
kiált: Héj, az irgalmadat! Most kelle idejőnöd!? Osztég hallottam, hogy
a cseberruddal döngeti a bikát, az meg bömbölt nagymérgesen, hogy azt
hittem, esszeduvad a pajta, közbe meg a vén huszár nagyokat rikótott: Hí
ki innét, te kújon! Ez vót az utolsó szava, amit hallottam. – Hej, odaát
baj van, mondom, nagyhirtelen átalhajitom magamat a kerten, szaladok a
pajta felé s hát, Szüz Mária, Szent Józsep! a Kormos gyomrozza a vén
huszárt; én szaladok, mint a bolond, kiabálok: Emberek! Emberek! Öli a
bika a vén huszárt! Mire emberek jöttek s hazakerült a háznépe, a vén
huszárnak vége vót. Nagy vót a virtus benne, másként száz esztendeig is
elélhetett volna, olyan erős kötésü ember vala.

Igen, igy mesélgette nekem Gál Józsep (s nem József) a nagyapó halálát.
Ha édesapámat kérdeztem nagyapó haláláról, – hogy is mondjam? – amolyan
csendes, büszke szomorusággal válaszolt: – Bizony, szegény nagyapád még
most is élne, ha nem lesz vala hirtelen lobbanó természetü. Átok a mi
nemzetségünkön a hirtelen harag s a szókimondás…

S csakugyan a Benedek Huszár-nemzetségnek van még egy mellékneve:
Szókimondó Benedek.

*

Amikor András nagyapó meghalt, 1848-at irtak; 1857-et István nagyapó
szomoru halálakor. Melyik hónapban halt meg? Falun ezt nem tartják
számon. Szénakaszáláskor. Ebből megtudod: vagy junius vagy julius
havában. De a szerencsétlen eset napja megmaradt: szombati nap volt az.
Nem azért, mert péntekre következik a szombat, hanem azért, mert szombat
az a nap, melyen a messze erdőben legelésző nyájak is hazajönnek, még
pedig minden második szombaton: egy az, hogy lássa a gazda az állatját,
fejlődik-e a növendékmarha; nem romlott-e le; nem hibádzott-e meg
valamelyik, akár öreg, akár fiatal; más az, hogy sót nyaljanak. Még
megvan az egydarab kőből faragott, nagy potrohos sónyaló-asztal, csak a
karimája kopott le egy kissé. Ez a karima arra való volt, hogy az asztal
közepére kitett nagy sódarab ne guruljon le, mig télről-tulról
nyalogatják, lökdösik (s közbe-közbe egymást is öklelik) az állatok.
Igen, megvan a kőasztal, az ősi telekről áttelepitettem az enyémre. Ott
üldögél most egy fiatal juharfa alatt, amely meg édesgyermeke annak az
István nagyapó ültette francia juharnak…

Uram, teremtőm, micsoda szabályellenes kitérések! Ilyet ma már nem
követnek el azok a hosszuhaju gyerekek, akik éppen most üvöltik: le a
tőkéseknek udvarló öreg irókkal! Haljanak éhen! Ne engedjük irni őket!
Mi vagyunk a _Ma_, a _Holnap_, a _Holnapután_! S igazuk van a
gyerekeknek. Én már jóval az októberi forradalom kitörése előtt
kiolvastam az ujságok sorai közül, hogy már irják a mi halálos
itéletünket, melyet meg is szövegeztem ebben az egy mondatocskában:
Agyon kell verni minden öreg embert! Ime, hogy igazolom a gyerekeket.
Megállapitom, igazán feleslegesen, hogy István nagyapó szombati nap halt
meg. Hogy e napnak emléke ezért meg ezért maradt meg. Ebbe a
megállapitásba belekeveredik egy kőasztal. Ez még semmi: még azt is el
kell fecsegnem, hogy ez a kőasztal az én udvaromra került, az alá a
juharfa alá, melynek az apja francia földről eredett. Igy esik aztán,
hogy ez a történet (ha ugyan annak nevezhető) minduntalan elakad, holott
elég lett volna följegyeznem édesapám sóhajtását: – Bizony, édesfiam,
akkor szomoru vasárnapra virradtunk. Ehhez aztán csak hozzá kellett
volna füznöm, mint láncszemet a láncszemhez, azt a karácsonyt, amelyet
édesanyám haláláig siratott.

– Jaj de szomoru karácsonyra virradtunk!

Ez a szomoru karácsony István nagyapó halála után két esztendővel
boritotta holtig tartó gyászba édesanyámat. Ezen a napon jegyezetett el
a halálnak Ignácka.

Ignácka. Van-e még magyar ebben a Balzac szamárbőréhez hasonlatosan mind
összébb-összébb zsugorodó országban, aki Ignácra merje kereszteltetni a
gyermekét?… Édesanyám testvérbátyja, az uzoni pap, hirdette e névvel
Istennek dicsőségét: az ő iránta való szeretet adatta Ignáckának a
nevét. Mondják, szelid fiu volt, kékszemü, mint a papbácsi: ritkaság a
feketeszemü Benedek-családban…

Vala pedig az ötvenes években, Sepsziszentgyörgy városában, egy német
iskola. Norma-iskolának hivták: több a falusinál, kevesebb a
kollégiumnál. Ide vitte édesapám két fiát: Gáborkát és Ignáckát német
szóra. Kitünő iskola lehetett. Két-három esztendőt jártak ide a fiuk s
folyékonyan diskuráltak németül. Különös nagy sulyt vetettek a
számolásra, meg a szépirásra. Emlékeim közt őrizgetem Gáborka és Ignácka
szépirási gyakorlatait: minden betü oly szép, oly szabályos, mintha
vésve volna. De megmaradt Ignáckának egy kis nótáskönyve is, melyet
teleirt innen-onnan mindenféle versekkel, nótákkal. Mosolygó,
gyöngyszembetükből verődnek össze a sorok, a legtökéletesebben kifejlett
irás, s keresve sem találsz benne helyesirási hibát. A füzetecske
homlokára piros rózsabokrétát pingált a fiu s mindjárt alatta Petőfi e
dala: Rózsabokor a domboldalon… Ebben a füzetecskében van az a vers is,
amely igy kezdődik:

  A minap, hogy Debrecenbe jártam,
  A piacon egy diákot láttam.
  Hónaalja tele levelekkel.
  Piros ajka mézes beszédekkel.

Tanultak a gyerekek ebben az iskolában épitést is. Német könyvből
tanulták: _Baukunst_ a cime. S alaposan tanithatták az épités
mesterségét, amint ez majd kitünik e könyv folyamán. Amikor aztán
kijárták a fiuk a normát, édesapám ezt a törvényt tette: Gáborka, aki
szorgalmatos tanuló ugyan, de nehezebben tanul, otthon marad gazdának,
Ignáckát pedig, akinek „olyan esze volt, mint a tüz“, viszi az
udvarhelyi kollégiumba. Nyilvánvaló volt, hogy édesapámat ebben a
törvénytevésben gazdasági ok vezette. Gáborból gazda lesz, Ignácból pap.
Gábor majd megváltja Ignác részét, egyedül övé lesz az ősi föld. Volt
ugyan még két kis leány: Éva és Anna, de a német világban még állott a
régi székely törvény: a leány csak lábas jószágot, meg kelengyét kap, a
ház, a föld a fiut illeti. Ezt a törvénytevést kellemetlenül zavarta meg
az én születésem. Már meghalt volt két fiugyermek csecsemő korában,
(mindakettőnek András volt a neve), két fiu s két leányka élt, az ötödik
gyermek váratlan érkezett. Éppen mint az édesanyám annakidején… Viruló,
szép asszony volt akkor még az édesanyám, nem kellett szégyelnie engem,
mint szegény anyókának őt: nem is szégyelt, de, hallottam később, sok
keserves könnyet hullatott titokban miattam. Ő titokban sirt, de
édesapám nem titkolta békétlenkedését. Három fiu volt – uj „osztályt“
kellett csinálnia, mert most már három felé oszlik a birtok… Már-már
megpihent a földszerzésben, bár férfikora derekán volt még, s ime, ujra
földszerzéshez kell látnia. (S ezeknek az embereknek akarjátok a földjét
kommunizálni!)

De Isten rettenetesen sujtó kézzel hagyta helyben édesapám földosztó
törvénytételét. Ignácka, aki a harmadik osztályt járta az udvarhelyi
kollegiumban, hazajött a karácsonyi vakációra; hazajött meghalni szörnyü
halálnak halálával.

Karácsony szombatja volt. Édesanyám az ünnepi kalácsot sütötte, Ignácka
meg az én bölcsőmet ringatá. Ő tizenhároméves volt, én tizenháromhetes.
Szépen álomba ringatott engem Ignácka, aztán mit gondolt, mit nem,
kiszaladt az udvarra, udvarból az uccának iramodott, de a galambbúgos
kapunak csak a kis kapujáig ért, ott éppen szembe szaladt vele egy kan.
Sohasem mutatott gonosz természetet, s most sem gonoszságból, de sőt
inkább a hirtelen találkozás okozta félelemből, hatalmas agyarával
Ignáckának vágott, végighasitotta a mellét, a gyomrát – – – ó, szegény
Ignácka, ő neki hiába sült a karácsonyi kalácska, neki hiába zörgött az
aranypilis diócska, mogyorócska: két napi szörnyü vivódás után ártatlan
lelkét kilehelte, szelid kék szeme örökre lecsukódott.

Édesanyám harminchétéves volt, amikor a nagy lelki megrendülés érte.
Nyolcvanötéves volt, amikor leszállott érette a halál angyala. De
haláláig, kezdetben minden héten, később nagyobb időközökben, kinozá
gyötrelmes főfájás s haláláig siratta a szelid, kék szemü Ignáckát. És
haláláig magát vádolta s nem az Istent, mivelhogy az ő búsbeteg tejét
okolta az én szótalan mélaságomért… Édes jó anyám!

*

Más a falusi s más a nagyvárosi csecsemő. A nagyvárosi hamarosan
beletörődik gyakran nem is a kényszerüség szülte kegyetlenségbe, mely
durva kézzel szakitja le az anyai emlőről s cuclira bünteti. A falusi
gyermek piócaként ragad az anyai emlőbe s onnét csak akkor szakad le,
amikor már nemcsakhogy talpra áll, de szaladgál is. Igy volt ez az én
gyermekkoromban. „Történeti“ tény, hogy egy falumbeli
napszámosasszonynak (Szász Ferencné volt a neve) már ötesztendős volt a
Gergő fia, amikor még napjában egyszer-kétszer megszoptatá. S nem
anekdota, de történeti tény az is, hogy Gergő kiszaladt a kapu elé, ahol
az anyja a szomszédasszonyokkal tereferélt, s szóról-szóra e szavakkal
szólitotta be: – Anyó, az Istenit, jőjjön bé s szoptasson meg! Amint
aztán nőtt, növekedett Gergő, ugy megundorodott a tejtől, hogy belőle
lett a falu legnagyobb pálinkaivója. Felső malmot, alsó malmot egy hétig
járatott volna az a pálinkatenger, mit ez az ember késő vénségéig
megivott. De ha már megint ennyire kitértem az utból, azt is
megörökitem: mért szoptatta Szász Ferencné Gergőcskét még ötéves korában
is. Azt mondta (s ebben igaza volt): „Szültem már hat fiut a császárnak,
többet nem szülök.“ De végre is kiapadt a tejkut, el kellett választani
Gergőt – „s mit tesz Isten?“ Szász Ferencné megszülte a hetedik fiut is
a császárnak.

Én már megizleltem volt az édes anyatejet, három hónapja csüngtem
édesanyám emlőjén, amikor egyszerre csak a tejforrás apadni kezdett.
Nemcsak apadt, de beteg is volt a teje. Búsbeteg tej. Szegény édesanyám
sem élt, sem halt. Azt mondta a doktor: az anya is belepusztul, a
gyermek is, ha el nem választják. És ekkor anyóka szép gyöngén levett az
anyai emlőről s kicsi kanálkával kezdte öntögetni szájamba a tehéntejet.
Hiszen, gondolhatjátok, hogy nem volt ez hamisitott tej, de fennmaradt a
hire, hogy az uccán megálltak az emberek s ugy sajnálkoztak rajtam,
merthogy egész nap kihallott szivethasogató sirásom. Benedek Péter
Andrásról, a falu legerősebb, virtuskodó legényéről ekkor tünt ki, hogy
voltaképpen puhaszivü ember, mert ő volt az, aki ekként kiálta fel: Ha
csicsem volna, megszoptatnám azt a gyermeket!

Mondám, hogy szegény édesanyám sem élt, sem halt, talán azt sem tudta,
hogy mikor kereszteltek meg. A szolgáló vitt a paphoz: ő lett a
keresztapám is, a felesége meg a keresztanyám. Nevet is a szolgáló
választott nekem utközben, amint ment, mendegélt velem a parókia felé.
Ha meg nem hal Ignácka, bizony lettek volna főkomák, oldalkomák s lett
volna nagy vendégség, de Ignácka halála nagynehéz bánatba boritá a
házat, eltünt onnét az öröm, mintha föld nyelte volna el.

De hiába hogy csak a pap volt a keresztapám, a papné a keresztanyám,
mégis annyi volt a keresztapám s anyám, hogy bizony nehéz volna mind
elészámlálnom névszerint. Ősrégi szokás, hogy mindazok, akik egy
családban egy gyermeket keresztviz alá tartanak, keresztszülei a többi
gyermeknek is, s nemcsak azok voltak keresztszüleim, akik az én
testvéreimet keresztviz alá tartották, de azok is, akiknek a gyermekét
az én szüleim tarták keresztviz alá. Nemcsak gyermek – és ifjukoromnak,
de férfikoromnak is igen kedves emléke ez a keresztül-kasul való
keresztfiuság. Sorban elevenednek meg lelki szemem előtt azok az
egyszerü, tisztes, fehérharisnyás székely emberek, akiket én az uccán
igy köszönték: – Jó napot adjon Isten, keresztapám uram! S azok a
szőttes-rokolyás, fekete fejkendős asszonyok, akiknek igy köszöntem: Jó
napot adjon Isten, keresztanyám asszony! S ha megállottak egy szóra,
kettőre, meg is kérdeztem illendően: Hogy van? Hogy szógál az egészsége?

Elsőnek jelen meg emlékezetem tábláján a kevésszavu, szelid mosolygásu
Benkő Dániel, kinek amilyen szelid volt a mosolygása, oly hirtelen vált
az tüzes menyköveket szóró zord beborulásra; akinek a fia vala Ádám,
egyik regényem bús véget ért hőse. Akinek családjában vége-hossza nincs
a kegyetlen Istenitéleteknek, – ki tudná, miért, amikor keresztapám uram
is, keresztanyám asszony is igen jó lelkek valának… Követi Benkő Dánielt
Benkő László keresztapám uram, aki már deákos ember volt s a falunak sok
esztendőn át pennája, kistermetü, puskapor-természetü ember. Már a
feketébe-kékbe játszó arca is mintha tele lett volna hintve puskaporral:
szinte féltem, hogy egyszerre csak fellobban. De hozzám mindig szelid,
nyájas volt, s hálával emlékszem reá, mert Udvarhelyen jártában, két
nappal a vakáció előtt, kikönyörgött a szörnyü goromba Korondi uramtól,
a direktor-professzortól, – nem, nem, ezt a két napot, hogy elébb
borulhattam édesanyám kebelére, soha el nem felejtem: Köszönöm
kigyelmednek, Benkő László keresztapám uram! Isten nyugtassa meg!

Ihol, elém perdül a fürge; csupa csont és bőr Benedek Szabó József, aki
tán sohasem ült (az ő részét nyilván az apja ülte le, mivelhogy szabó
vala), éjjel-nappal serénykedett, csonttá-bőrré aszalódott a szüntelen
való munkában. Kaszált, kapált, csépelt, közben téglát, cserepet vetett
s bár kisgazda volt, négy fia közül háromnak épitett kőházat, olyan
szépet, olyan mutatósat, hogyha ide vetődnék egy pesti ifju, okvetlen
megkérdené: miféle úr lakik e házban? A negyediknek csak azért nem
épitett, mert ez a szomszéd faluban ráházasodott egy özvegyasszonyra.
No, de hiába távolodott el a negyedik, még találkozunk vele: életem
folyásában sorsdöntő szerepe lesz…

Dombon ülő háza, még pedig uri formáju háza volt Gál Dániel keresztapám
uramnak. Amolyan hétszilvafás nemes ember vala őkigyelme. Négy, néhány
lépésnyi utcácska vette körül a szük telket; szigetecske a
falu-szigetben. Ez az uri formáju ház háttal fordult a negyedik
utcácskának, ellenkezően az igazi székely házakkal, melyeknek ablakai
közvetlen az uccára nyilnak. Gál Dániel keresztapám uramat nem ismertem.
Mondják, szakállas és nadrágos ember volt. Gyermeknek nem adott életet,
nyilván, mert nemcsak a háztelek volt kicsiny, de a föld is, amelyen
szántogatott… Sőt nem is volt neki nemes levele. Diákiskolát járt az
apja is, ő is, tehát urnak született. Szegény urnak, akit igy csufol ki
a nóta:

  Tekintetes, naccságos,
  Csergefótos[5] nadrágos.

  [5] Cserge: házilag szőtt gyapjutakaró.

Csudálatos: még volt egy ilyen nemeslevél nélküli nemes a falumban,
akinek dulló volt az apja, maga is diákiskolát járt s ennek sem volt
gyermeke. De mindkettőnek valóságos nemesasszony volt a felesége – talán
ez nemesité s gyermektelenité meg őket?

No, még megemlékezem egy keresztapámról, Putnoki Istvánról, akinek annyi
leánya volt, mint égen a csillag, mind kellemetes, szép arcu fejérnép. A
szomszédságunkban lakott s jól esik rá emlékeznem arcának
megindultságára, amikor hosszu, hosszu idő multán hazakerültem és
megálltam a kapuja előtt: Jó napot adjon Isten, keresztapám uram! Hogy
van? Hogy szolgál az egészsége? Mintha nem akart volna hinni a fülének.
Hogy én őt, az egyszerü gazdaembert igy megtisztelem. Keresztapám uram!
Mert akkor már akkorát haladt a világ az én kicsi falumban is, hogy a
suhanc gyereknek is szájában felejtődött az „uram“. Ha ő neki jól esett
a keresztapám uram, ó de jól esett nekem is hallani: Köszönöm kérdését,
keresztfiam uram!

Csudaszép világ volt az én gyermekkorom. Ha öreg ember végigment az
uccán, a kapuban üldögélő fiatalok felálltak s kalapemeléssel fogadták
köszönését. Nem volt ez sem világi, sem egyházi törvény s mégis
megtartották: Az öreg ember előtt állj fel s kalapot emelj! Az unoka a
nagyapját nagyapám uramnak, a nagyanyját nagyanyám asszonynak tisztelé.
S hogy még csuda szebbnek – ha jobban tetszik: különösebbnek lásd ezt a
világot, a fiatalabb testvér az idősebbet, ha legalább öt esztendő vala
köztük, bácsinak meg néninek szólitá. Gábort, a családunk legidősebb
fiát, ma is Gábor bácsinak szólitom s illő tisztelettel magázom. Igaz,
közöttünk tizenhat esztendő a köz. De Éva csak öt évvel idősebb, s amig
élt, nekem mindig Éva néni volt. Csak Annával tegeződtünk (l. az ő élete
drámájának első felét a _Huszár Anná_-ban), mivelhogy két esztendő van
köztünk. S ha még nagyobb csudát akarsz hallani: Ignáckát, aki
tizenhároméves korában halt meg s akit én nem is ismerek, mindig Ignác
bácsinak emlegettem, nemcsak gyermekkoromban, de később is, sokáig. Már
gyermekeim voltak, amikor édesanyám jelenlétében, Ignácnak kezdtem
nevezgetni. De félve, vajjon nem ütközik-e meg ezen édesanyám. És ha még
ennél is nagyobb csudát akarsz hallani, gyakran voltam tanuja, hogy
asszonynővéreim, amikor a szomszéd faluból hazajöttek látogatóba,
nemcsak a szüléknek, de Gábor bácsinak is kezet csókolának…

Hát ez ilyen világ volt. Azóta sok 24 óra pergett le, de hála Istennek,
egészen még meg nem változott. Mert azt csak össze-visszazavarodott fejü
gyerekek hihették, hogy 24 óra alatt át lehet gyurni az egész világot.
Ha ugyan hitték.

*

Édesapám is tett fogadalmat, éppen mint István nagyapó a francia juharfa
tövében. Tizennégy esztendeig szolgálta a császárt, bizony nem
jókedvéből, ha lóháton szolgálta is. Keserves volt látnia, hogy nálánál
„alábbvalók“ mint haladnak előbbre, ő meg közlegényi sorban marad,
mivelhogy az irásban gyenge volt. Gyermekkorában a tanulást éppen csak
hogy megizelinté. A falusi iskolában megtanulta az „abéabót“ a
betüvetést is. Sőt diákszót is tanult egy jó csomót. Aztán István
nagyapó elvitte Nagyenyedre, a hires Bethlen-kollégiumba, de alig volt
ott hat hetet, megbetegedett. Hej, lett otthon rémület, amikor pecsétes
levél hozta hirül az egyetlen fiu betegségét! Nagyanyám asszony nem
hagyott békét addig nagyapónak, amig be nem fogott s utnak nem eredt.
Teljes három nap volt akkor tőlünk az ut Enyedig, három nap visszafelé.
Elég az: egy hét mulva itthon volt az egyetlen fiu, – hat hét alatt
kitanulta a diákiskolát. Amit tanult, voltaképpen a székely huszároknál
tanulta. Itt csinosodott ki az irása annyira, hogy később egy-két
esztendeig a falu pennája is vala. De keserves iskola lehetett a
huszáriskola, mert megfogadta, hogy akárhány fiuval áldja meg az Isten,
mind tanittatja. Annyira hü volt a fogadalmához, hogy Ignácka halála
után, Gábort Udvarhelyre akarta vinni. De Gábor akkor már tizenhatéves
volt, szentgyörgyi osztálytársaitól három esztendővel maradt el, nem
volt rábirható, hogy a tanulást ujra kezdje. Bennem nem lehetett valami
nagy reménysége. Vézna csecsemő voltam, „nagy fekete szem az egész
gyerek“, sápadt arc, melyre a búsbeteg tej után, anyóka gondos ápolása
mellett is, csak lassan, igen lassan rajzolódott gyenge pirosság,
halovány árnyéka a Benedek Huszárok arcát jellemző rózsának, mely minden
Benedek Huszár arcán ott virit, a pofacsont fölött. Azért irom
pofacsontnak, mert nem minden olvasóm értené meg, ha járomcsontnak
mondanám. Ez a kiülő járomcsont s a mélyen bentülő szem általános
jellemzője az igazi székely arcnak. A Benedek Huszárokéra a Teremtő
jókedve még rózsát is dobott. Ez a rózsa olyan rózsa, hogy itt a nagy
Babylonban egy-két hét alatt elfonnyad, de csak vissza kell menned a
faludba, ott egy-két nap alatt ujra kivirágzik. De mit is keres a
kisbaconi rózsa kormos, füstös Budapesten?…

Áldott az emléke anyókának, az ő szüntelen való gondossága arcocskámra
lehelte a rózsát, mielőtt karja erőtlenül lehanyatlék. Ő egy esztendeig
dajkált engem s ezt a dajkálást édesanyám öt esztendei dajkálással
fizette meg neki. Arcom kigömbölyödött, ajkam alatt egy kis gödröcske
nevetett, s mondják, édesapám kezdette bánni békételenkedését: megvette
az uzoni papbácsi egész birtokát. Vajna Rózsi, az én kurta rokolyás kis
pesztrám olyan büszkén mutogatott a faluban, mintha ő pingálta volna
arcomra a rózsát, ajkam alá ő kerekitette volna a nevető gödröcskét.
Ennek a Vajna Rózsinak köszönhetem azt a képet, mely karonülő koromban
ugy a lelkembe vésődött, hogy soha ki nem törülődött onnan. Ennek a
Vajna Rózsinak meghalt a nagyapja, s elvitt engem a halottasházba. Ott
feküdt Vajna nagyapó a nyujtópadon, rajta a szemfödél, de nem takarta be
az arcát. A szemem beleragadt az arcba s lelkem táblájára
fényképeződött. Nyilván fel volt kötve kendővel Vajna nagyapó álla s ez
a kendő mutathatott ugy, mintha Vajna nagyapónak két csökevény szarva
lett volna kétfelől, olyan, amilyen némely birka fején látható. Ez a
különös kép kisért öregségemig, kisér ma is, mig végre megkerestem a
halottaskönyvben, mikor is halt meg Vajna nagyapó. Nem akartam hinni a
szememnek: 1862-ben halt meg. Akkor még nem voltam három esztendős.

Lám, ez a kép belevésődött a még alig eszmélkedő gyermeki lélekbe,
viszont nyomtalanul tünt el ugyanennek a gyermeki léleknek ugyancsak
ebből az időből egy nagy megrendülése. Anikóval, aki akkor öt éves volt,
én meg három, kint az uccán a kapu előtt szaladgáltunk, s tyukszemü
Benedek-Benedikti Laji négylovas üres szénásszekérrel hirtelen nekem
hajtott, elgázolt, de sem a lovak nem léptek rám, sem a kerék alá nem
kerültem: épen feküdtem a földön. Épen, de eszméletlenül. A rémület
sikoltása után nyomban elvesztettem eszméletemet, ugy szedtek fel a
földről. Már-már azt hitték, meghaltam. Üzentek is a harangozónak, hogy
huzza meg a harangot…

Mindezt csak onnan tudom, mert gyermekkoromban sokat beszéltek róla. Én
magam akkor Mózi nevü cselédünkre haragudtam. Miért, miért nem, azt
hittem, hogy ő gázolt el. Mulattak rajta, amint vádoltam Mózit, mondván:
Mózi a csocsóval[6] lenomtatott. De erre a mondásomra sem emlékszem,
csak később hallottam, hogy igy keseregtem. És Mózira sem emlékszem,
sejtelmem sincs arról, szőke volt-e, barna volt-e, nagy legény, kis
legény, pedig sok esztendőt lakott nálunk, mindennap láttam – s ime.
Vajna nagyapót csak egyszer láttam s csökevény szarvával ma is látom. A
három-négyesztendős koromban látottak s hallottaknak már oly nagy
madár-serege repdes körülöttem, hogy válogatnom kell, melyiket
szólitgassam elé: csicseregd el, édes kis madárkám, hogy s mint volt,
amikor én apró emberke voltam. A fecske csicsergi: Emlékszel-e, amikor
Gábor bácsi elbujdosott s egy éjjel odahált András nagyapó lakatlan
házában? Emlékszel-e arra a házra? Igen, emlékszem. Vén faház volt.
Vastag, széles fazsindellyel fedett. Csak a külső képét látom, azt is
haloványan, de látom. De láttam azt is, amikor lebontották, hogy a
helyén kőházat épitsenek Gábor bácsinak. Mért bujdosott el Gábor bácsi?
Azért, mert édesapám rávert a pálcájával. Ő reá is, meg a két szolga
legényre is (Boda Sámuel volt az egyik, Bálint Izsák a másik). Estefelé
jöttek haza szántóból, három ekével. Ahogy kifogták az ökröket, vizet
mertek a kőválluba s neki eresztették a kimelegedett állatokat. – Héj,
az irgalmatokat, mit csináltok! – rohant elé a kert felől édesapám. Ki
tanitott arra, hogy megmelegedett állatot megitassatok!? – s
végigpálcázta a három legényt. Még most is látom édesanyámat, amint
kezét tördelve, sirva kéri édesapámat: ne bántsa! ne bántsa! Mind a
három legény sirva, kiabálva „bujdosott“ el, Sámuel és Izsák haza, Gábor
a nagyapó házába. (Mondanom se kell, hogy pirkadatkor már mind otthon
voltak s mentek szántani, mintha semmi sem történt volna.)

  [6] Cocó: a ló gyermekes neve.

Ekkor én három éves voltam. Megállapitom pedig ezt abból, hogy Gábor
bácsi házának a tornácra nyiló ajtaja felett, keskeny homlokzaton ott az
évszám: 1864. A ház épitése tartott egy esztendőt. András nagyapó házát
eszerint 1863-ban bontották le. Nyilvánvaló, hogy ebben az esztendőben
bujdosott oda Gábor bácsi. S világosan emlékszem, hogy mig a Gábor bácsi
házát épitették, nem egyszer vittem uzsonnát édesapámnak, de még arra
is, hogy egyizben egy tányér frissen sült palacsintát vittem neki. S
hogy egyszer-másszor én is buzgólkodtam az épités körül, egy-egy követ,
téglát vittem Dénes bácsinak, a pallérnak, aki köpeci ember vala. Ez a
név is bevésődött gyermeki lelkem táblájába, mert Dénes bácsi pihenés
közben el-eljátszogatott velem. Mintha arra is emlékezném, hogy kék
szeme volt – de már erre nem esküszöm meg. S emlékezem a baróti
lakatosra is, aki az ajtókat s ablakokat szerelte fel. Kissé görbe hátu,
fekete szakállu, fekete arcu, de jókedvü, gyermekbecéztető ember, s ugy
megszerettette magát velem, hogy nemcsak nem féltem a fekete arcától, de
vele is háltam. Széles mellére bujtatott, ülőkémet tapogatva álomba
ringatott s reggelenként kacagva mesélte: No, ma megint nyugodalmas
éccakám vót. Likat rugott a hasamon a hálótársam!

Jó ember lehetett. Nyugodjék békében a baróti temetőben.

– Hát, füttyögtet most a mindentudó fekete rigó – emlékszel-e, te vén
bohó, hogy volt neked még ebben az időben egy igen kedves pajtásod, aki
fölvett nagy erős karjára, ugy vitt az iskolába, ott mutogatta neked a
falitáblákon azokat a különös figurákat. Először azt mutatta, amelyik
olyan volt, mint egy ekekabala. Ennek a neve volt: A. Aztán megmutatta
azt a figurát, amelyiknek kettős hasa volt, mint a szárazbetegségben
sinylődő, dagadt mellü Bogdán Mihálynak: az egyik, az igazi hasa, az is
puffadt, a másik a melle, az is. Ennek a neve volt: B. És következett az
a figura, mely a félholdhoz volt hasonlatos. Ennek a neve vala: C. Igy
mutogatta nekem végig ezeket a furcsa figurákat, nagyokat, kicsinyeket,
s otthon csak nevettek, hogy az a bolondos Szotyori bácsi ősztől
tavaszig, buksi fejecskémbe palántálta az egész ábécét, s hallj csudát!
nagy betüket, apró betüket össze is rakosgattam s mikor az ötödik
esztendő felé lépegettem, „ugy olvastam, mint a viz“.

Valamint volt idő, amikor a 90-ik zsoltár szerint, „sem ég, sem föld nem
voltanak“, azonképpen volt idő, „amikor tanitóképzők sem voltanak“.
Amikor az volt a legalkalmatosabb tanitó, aki leghangosabban énekelte a
zsoltárokat, s kifogástalan pennát tudott hasitani a lud tollából,
tiszteletes uram és a nemes presbitérium examináló széke előtt. Ez volt
ám csak a jó világ! – mosolyogják le a Galilei-ifjak. Hát, gyerekek, ez
a világ olyan világ volt, hogy akkor is, akinek egy csepp esze volt,
megtanult irni, olvasni, számolni; az ökör meg akkor is ökör maradt, még
ha Bécsbe vitték is, a közmondás szerint. Sőt: ökör marad az ökör ma is.

Ki volt, mi volt ez a Szotyori József? Szegény diáklegény. Az udvarhelyi
kollégiumból került a mi kis falunkba – mesternek. Igy hivták s
hivogatják ma is a kántortanitót. Bolondos jókedvü, magasnövésü,
széllesvállu legény volt. Alig hiszem, hogy négy diákosztálynál többet
járt volna ki, pedig 18-20 éves lehetett, amikor a „csonka“ mester
örökébe lépett. Azért hivták csonka mesternek, mert az egyik keze
megbénult, talán amiatt is mondott le, késő öregségében, mivelhogy csak
félkézzel billegethette a kis szuszogó, sipoló orgona billentyüit.
Nyugalomba ment hát a vén csonkamester, el is költözött a fiához a
szomszéd vármegyébe, de nyár vége táján, a kepézésre rendesen
visszajött. Kepének nevezték s nevezik a székelyek ma is a papi meg a
kántori fizetést. Minden gazda, kinek legalább tizenkét kalongya őszi s
ugyanannyi tavaszi gabonája termett, ebből kettőt-kettőt a papnak,
egyet-egyet a mesternek adott. Ezek után következtek, akik csak fél
kepét fizettek. S legvégül jöttek az „oszporások“, a földtelen emberek,
akik egy pár garassal rótták le adójukat Isten szolgáinak.

No, most figyeljetek ide. Lehetett akkoriban 50–60 egész meg félkepéző
gazda, kerekszámban hát ötven kalongya kenyérnek való gabonát, ötven
kalongya zabot kapott a mester. Igen ám, de ennek fele a csonkamestert
illette, Szotyorinak eszerint maradt 25 kalongya gabonája, ugyanannyi
zabja. Egy kalongyában van 27 kéve. Ha elhiszitek nekem, s pedig
elhihetitek, hogy egy kalongya rozs jó ha eresztett két véka szemet,
ugyanennyit a zabnak is a kalongyája, eltünődhettek azon, miből élt s
ruházkodott Szotyori József. Ötven véka gabona, ötven véka zab. Csak
egyik-másik nagyobb gazda adott buza-kepét, annak az ötven vékának is
nagyrésze rozs volt. Vala pedig egy véka rozsnak az ára akkoriban egy
német forint, egy német forint pedig 40 krajcár. A zab ára is akörül
forgott, csak akkor szökött fel egy kicsit, ha háborus hirek kerengtek a
levegőben. Akárhogy forgatom, Szotyori József kepéjét pénzben nem tudom
többre becsülni száz német forintnál. Ehhez még hozzáteszek 10–15 szekér
fát, egy-két kis szántóföldet s kaszálót (az egész együtt kitehetett egy
holdat) s hozzáveszem még azt is, hogy esztendőn át énekszóval temetőbe
kisért 5–6 halottat 20 krajcárjával, felvittek az iskolába 30–40
gyermeket s fizettek minden gyermek után 20 krajcárt: bizony még kisül,
hogy Szotyori József fizetése felrugott 150 német forintra. Hiszen,
igaz, igaz, ha nem csordult, cseppent. Teszem azt, a jobbmódu asszonyok,
amikor a gyermeküket felvitték az iskolába, kedveskedtek eggyel-mással,
ki egy csirkével, ki egy tojással. Szerda és szombat délután
játékdélután volt. Hol az iskola udvarán, hol a cinteremben
szaladgáltak-verekedtek a gyermekek: ezt a szaladgálást-verekedést
azonban meg kellett váltani. Egy tojás vagy egy cső kukorica volt a
váltság. Még ma is kacag a lelkem, ha eszembe jut az a szörnyü dráma,
melynek keservesen siró hőse voltam iskolába járásom egy szép
délutánján. Szőttes ujjaskám zsebében volt a játékdélután váltsága: egy
tojás. Ez a tojás, addig feszengtem a padban, egyszerre csak ropp!
eltörött. Jaj istenem, – nyilalt kis szivembe a rémület, – most nekem
nem szabad játszanom. Keserves sirásban talált a mester, a Szotyori
utóda, épp olyan fiatal legény, mint ő.

– Hát te miért sirsz? – kérdezte az uj tanitó.

A gyermekek válaszoltak helyettem, ki részvéttel, ki kárörömmel:

– Eltört a tojása! Fél, hogy nem játszhatik!

– No, ne sirj, simogatta meg fejemet a tanitó bácsi, azért szabad
játszanod.

Igen, még ma is kacag a lelkem ezen a drámán, s még ma is érzi kezem a
zsebemben szétfolyt tojás tapadós nyirkosságát. Próbálja csak meg
valaki, töressen el egy tojást a zsebében, ha ugyan akad oly könnyelmü
tékozló ma, amikor öt-hat korona egy tojás – aztán nyuljon a zsebébe:
halála napjáig nem szabadul attól a kellemetlen érzéstől, amit ez a
tapadós nyirkosság okoz.

De visszatérek Szotyori Józsefhez, mert tudom, kiváncsi vagy, nyájas
olvasóm, hogy valóság-e vagy mese az az aranykor, amikor százötven német
forintból megélhetett egy ember? Erre csak azt felelem: a csonkamester
nemcsak megélt ennek a duplájából a feleségével, de még tanittatta is
két fiát az udvarhelyi kollégiumban. Szotyori Józsefnek uri dolga volt.
Ő egész nap a mi házunknál lógott, ott ebédelt, ott vacsorált, talán
früstükölt is. Kis szobácskájába, mely egy födél alatt volt az egyetlen
iskolaszobával, csak hálni járt. Egykoru volt Gábor bácsival, nagy
pajtásságba keveredtek, s rosszul mondtam, hogy lógott nálunk: kora
tavasztól, amikor megadta az egzáment, késő őszig, amikor ember, állat
födél alá huzódott, s megnyilt az iskola is, Szotyori nagy buzgón
dolgozott: szántott, kapált, kaszált, szénásszekeret rakott, fát vágott
a legényekkel, s mindezt széles jókedvvel. Ő volt a még mindig
szomorkodó, Ignáckát sirató család jókedvre deritője, ő „duvasztott“
nekem furulyát a füzfa mézgás hajából; ő faragott nekem szekerecskét
(szekerecskébe kerekecskét); ő vett föl nagy erős karjára s vitt enyhe
téli napokon az iskolába, végig mutogatván a fali táblák csodálatos
figuráit. Ez a tizennyolc éves legény a 150 német forintért minden télen
megtanitott 20–30 gyermeket olvasni, irni, számolni; az esztendő
ötvenkét vasárnapján száznégyszer énekelt zsoltárokat és „dicséreteket“;
három sátoros ünnep 3–3 napjára is esett 18 istentisztelet; néha a pap
helyett könyörgést is olvasott; elmondta szép rendibe a Miatyánkot;
öt-hat halottat énekelve kisért ki a temetőbe. Ez a tizennyolc éves ifju
szolgája volt Istennek, szolgája volt a mi házunknak, ennek is, annak is
jókedvéből – Mein Liebchen, was willst du noch mehr?

Várta-e, nem-e vigkedvü Szotyori a vén csonkamester halálát, erre csak a
mindentlátó Isten adhatna feleletet. Szeretett volna-e fészket rakni,
azt az én ébredező lelkem ugyan vehette-e észre? Egy bizonyos, hogy fél
kepére nem rakhatott fészket, a vén csonkamester pedig nem akart
meghalni. Mert ilyen csökönyös minden vén ember. Magam is ilyen vagyok.
Hiába csiripelnek a verebek, hogy lejárt a te világod, nincs szükség az
irásaidra, lám, élek és irok, ha az asztalfiának is. A vén csonkamester
pontosan eljött a félkepéért, kicsépeltette, szekérre rakatta s vitte a
fiához, vele jött a vén mesterné is, vékony, töpörödött asszony, akinek
elméje csendes őrületre háborodott abban az esztendőben, amikor a világ
legnagyobb költője nyomtalan eltünt a segesvári csatában. Ott esett el
egyik fia a csonkamesternek is. Mindenki elhitte ennek a fiunak a
halálát, csak az anyja nem. Várta éjjel-nappal, ott bolyongott a falu
végén, onnét leste, várta, mikor bukkan fel kedves alakja „döllő gödör“
felől, ahol az ut a falunak kanyarodik. Addig várta, addig leste, mig
elméjére homály nem borult. És akkor sorba járta a házakat, mindenüvé
beszólt: nem látták-e a fiamat? – Nem láttuk, lelkem, nem, – minden
háznál ez volt a felelet. Néhol az ágy alá is benézett: hátha ott
rejtőzik a zsandár elől? Szegény csonkamesterné, ő nem a félkepéért
jött, mint az ura. Ő most is a fiát kereste. Álomkórosként bolyongott
szerte a faluban, beszólt mindenüvé: Nem látták-e a fiamat? S mindig
csak ez a felelet: Nem láttuk, lelkem, nem.

Milyen szép, milyen érzékeny, milyen megható költeményt lehetne irni
erről, ha az érzékeny költeményeknek még volna olvasója! Ha nem
durvitotta volna el lelkünket a világháboru, s mind az a förtelem, ami a
világháboru nyomán ránk szakadt! Hát csak elégedjetek meg ezzel a két
sorocskával: Nem látták-e a fiamat? – Nem láttuk, lelkem, nem.




MÁSODIK FEJEZET.


Ebben felelet lesz arra az együgyü kérdésre: miért épitettek házat Gábor
bácsinak, holott még csak 20 éves volt? Ennek rendjén szó lesz a régi s
mai székely házakról, sőt arról is, milyen volt az iskola.

Porban játszó gyermek volt még Gábor, az volt Benkő Trézsike is, s már a
falu közvéleménye a két gyermeket egymásnak eljegyezte. Nem azért, mert
a két gyermeket, jóllehet Gábor a felszegben, Trézsike az alszegben
lakott, napról-napra együtt látták játszadozni, sőt azt is láthatták,
hogy Gáborka estefelé mint vezette haza kézenfogva Trézsikét. Ebből
ugyan nem lett volna házasság, a falusi hit szerint, ha az egyik gazdag,
a másik szegény. De édesapám volt az első gazda a faluban, Benkő Dániel
keresztapám a második. Közvélemény ide, közvélemény oda: ez a két
gyermek szerette egymást. S nyilvánvaló volt, hogy amikor Ignácka halála
után édesapám Gábort Udvarhelyre akarta vinni, a kamaszlegény
huzódozásában nagy része volt Trézsikének.

„A legénynek éppen ugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a leánynak“, –
hirdette István nagyapó, s Gábor ezt annyira megtartotta, hogy Benkő
Dániel keresztapám uram házánál más leányos házhoz soha be nem lépett.
De Trézsikéhez sem járt más legény Gáboron kivül: minek szaggassák a
csizmát hiába? Huszéves korában állt sor alá Gábor, s bizony sok ezüst
tallért meg huszast pengetett le valakinek az asztalára édesapám, hogy
Gábort ne vigye el a német Taliánországba, honnét nyolc-tiz esztendő
mulva került volna vissza, ha ugyan vissza kerül. Nosza, nagyhirtelen
házépitésnek láttak, hadd álljon a ház, ha esztendőket üresen is: a fiu
dolga immár, mikor visz bele asszonyt. Hiszen, a Gábor háza egy
esztendőt sem ásitott üresen: 21 éves volt, amikor Trézsikét bevezette a
falunak akkor legszebb, legnagyobb házába.

Milyen ez az akkor legszebb s legnagyobb ház? Olyan, amely ma, szinte 60
év multán is a legszebbek s a legnagyobbak közé tartozik. Ennek a háznak
szépsége s nagysága még csak akkor tünik ki igazán, ha visszamegyek ama
Benedek Huszár Gábor házához, amely Mária Terézia korában épült, s amely
felépülését magának Mária Teréziának köszönheté. Ez a Mária Terézia
valósággal gyámság alatt tartá a népet. Megmaradt a faluházán néhány
jegyzőkönyv Mária Terézia uralkodásának utolsó tiz esztendejéből s
ezekben minduntalan találkozunk a felséges királynő nevével. Valósággal
gyártódnak a rendeletek, melyekben hol ezt parancsolja, hol azt a
világszép királynő. Nagy gondja volt a fonásra, szövésre, s mig a
férfiak hadakoztak, az otthonmaradtaknak, s főként a suhanclegényeknek
megparancsolta, hogy a téli estéken fonjanak, akárcsak az asszonyok. Az
ő parancsolatjára honosodott meg hazánk földjén a burgonyatermelés; ő
parancsolta meg Erdély minden községének s igy Kisbaconnak is, hogy
küldjön szekérrel egy alkalmatos embert Kolozsvárra, ahol is kap egy
szekérre való burgonyát, abból minden család néhányat, azt elültetik s
szép lassan elszaporitják. Alkalmatosabb embert erre találhatott volna-e
a falu „nemes székely huszár Benedek Huszár Gábor atyánkfiánál“, aki
világot járt ember volt, mert hadakozott a burkusokkal is, s akinek nem
volt kedve a házaséletre, vénlegénynek maradt, amiről szintén esik szó a
jegyzőkönyvben, mivelhogy nemes székely Huszár Gábor uram „tilosban“
találtatván, illetlenségeért meg is dorgáltatott. Nem lehetetlen, hogy
az ő esetéből kifolyóan született familiánkban az örökéletü intelem: a
legénynek éppugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a leánynak…

Benedek Huszár Gábor testvére volt az én máskanagyapámnak, vagyis
dédapámnak, a nagytestü s nagyerejü Jeremiásnak, nagybátyja tehát István
nagyapónak, akiről az az intelem ránk öröklődött. Elég az, hogy Huszár
Gábor vállalta a küldetést s hazahozott Kolozsvárról egy szekér
burgonyát, aminek székelyül pityóka a neve. Hány nap alatt járta meg az
utat, ennek az emléke nem maradt meg. Száz évvel később, a XIX. század
70-es éveinek elején, amikor éppen épülőben volt az erdélyi vasut,
édesapám meglátogatta a Kolozs- meg Szilágymegyébe szakadt Benedek
Huszárokat, Miklós meg Antal nagybátyjainak a maradékait, hogy örökáron
vegye meg azokat a belsőségeket s földeket, melyeket a nevezettek 48
előtt zálogjára adtak el neki. (Mert 48 előtt csak elzálogositani volt
szabad a székely birtokot, mégpedig 30 esztendőre, eladni nem.) A 70-es
évek elején járt le ez a zálogos-vásár s édesapám pénzzel megrakodva
felkerekedett a nagy utra, hogy a zálogos-vásárból örökös vásárt
csináljon. Kisbacontól Kolozsvárig akkor öt napig tartott az ut.
Valószinü, hogy száz évvel elébb még hosszabb ideig tartott. Mindegy: a
fő, hogy Huszár Gábor meghozta a pityókát, s ezért az utjáért egy ház
volt a tiszteletdij. Egy ház, melyet a falu épitett neki. Ennek a háznak
csak a fundamentuma volt kő, a fala faragatlan, gombolyag cserfa. Minden
egyes fája kilátszott, akárcsak a sovány ember bordája, a vékony
mésztakaró alól. Az alacsony falra aránytalanul magas, meredek tető
nehezedett, mely nagy iromba cserfazsindellyel volt fedve. Vala pedig az
egész házban egy nagy, tágas szoba, egy kis benyiló (abban a
sütőkemence) s oldalt egy kamara. Éppen elég egy vén legénynek. Ez a ház
kerek száz esztendeig állott, közvetlen a mi udvarunk mellett. Ez is
elzálogositott ház volt, igy került István nagyapó kezére, tőle
édesapáméra, mignem ezt is örökáron megváltá. Az én gyermekkoromban egy
oláh pásztorember lakott benne, a vén Demeter András, aki holtáig szidta
Kossuthot, merthogy nem adta neki ezt a házat, holott ő már 48 előtt
benne lakott. Sehogysem akarta megérteni az öreg, hogy nem volt ő
édesapámnak sem jobbágya, sem zsellérje, egyszerüen bérlője a háznak,
akárcsak én ma itt ennek a budapesti lakásnak egy derék füszeres
házában; azzal a különbséggel, hogy én pénzben fizetem a házbért, vén
Demeter András meg 10, azaz tiz napszámmal rótta le. S volt ezért neki
lakóháza, veteményeskertje, egy kis pityókaföldje, egy istállója (a
kecskéinek) – ilyen háziur volt az én édesapám!

No, de találkozunk még vén Demeter Andrással, az országjáró, nagyokat
füllentő, nekem igen kedvesemlékü vén huncfuttal, jerünk tovább. Én
nekem most azt az utat kell bejárnom, mely a Mária Terézia korabeli
Huszár Gábor házától a Gábor bácsi házáig vezet. Az édesapám háza a
40-es évek elején épült, hetven évvel később, mint a pityókáért épült
ház. Ennek már nemcsak a fundamentuma volt kő, de azon felül is egy
félméternyire, ott kezdődött a fa, még pedig faragott, a közök kirakva
apró kövekkel s igy bemeszelve sima téglaház képét mutatá. Széles eresz
volt a benyiló a ház közepén, ettől az eresztől jobbra egy nagy szoba,
virágos, méhes kertre nyiló, balra egy kisebb szoba és konyha. Az
ereszből volt a bejárás a kamarába s a pincébe, mely a föld szinén volt
s nem a föld alatt; az ereszből a feljárás a hijjuba (padlás) egy
odatámasztott jó magas létrán.

A mi házunk már szép piros cseréppel volt födve, három kémény füstölt
rajta, a pityókás házon egy sem; annak a nagy szabad tüzhelyéről a füst
a hijjuban széledt el s szivárgott ki lassanként a fazsindelyek
hasadékai közt. Az esztendő verejtékes munkájának minden gyümölcse
szépen elfért e piros cserépfödél alatt. A hijjuban négyoldalt sorban
állottak a falusi ácsok faragta szuszékok, öt köblöstől fel husz
köblösig: ezekbe hordták fel a buzát, a rozsot, a zabot, az árpát, a
borsót, paszulyt, az aszalt gyümölcsöt. Ami nem fért a szuszékokban, ott
hevert csomókban, a hijju tapasztott földjén. A pityókának nagy verem
volt ásva a pincében. A gerendákhoz volt erősitve, a pince hosszában,
négy-öt széles polc a téli almának. Átellenben a házzal, az udvar tulsó
szélén állt a kukorica-góré, székelyül: a törökbuzás-kas, ennek
lécbordái közül mosolyogtak ki a piros- meg sárgakukorica-csövek. A
galambbugos kapu egyik sarkában, a pityókás ház közvetlen
szomszédságában, kis házikó állt; ebben a kenyérsütő-kemence. Egyszerüen
_süjtő_-nek hivtuk. A kis kaputól oldalt volt a gémes kut, mellette egy
nagy meg egy kis kővállu: este, reggel friss viz benne a legelőre járó
állatoknak. A ház háta mögött konyhakert, melyre mindkét szobából kis
ablak nyilt. Tyukleső ablak volt a neve. Innen lestük, nem kapirgál-e
tyukanyó a veteményesben. Az uccára néző szoba előtt néhány lépésnyi
előkert, virágos. A ház már nincs meg, de egy fátyol rózsabokor, melyet
édesanyám ültetett, még él és virágzik…

Három ablak nézett az ucca felé, kettő a hátsó virágoskertbe, egy
nagyobb és négy kisebb az udvar felé. A hátsó virágoskert volt
legkedvesebb helyem. Az ágyásokban fehér szegfü, piros szegfü, packona
meg csukros viola illatozott. Az ablakokra felnyult a mályvarózsa s ha
kinyitottuk, be is hajolt azon. A kert egyik sarkában orgonafa.
Boroszlán nálunk a neve. A kerités egyik falának épitett méhszin alatt
sorakoztak a méhkasok. Itt szerettem üldögélni, játszadozni egymagamban.
Sok-sok száraz ágacskát szurkáltam szép sorjában a földbe, öt-hat
sorban. Nem katonák voltak ezek, hanem kisdiákok. Ezek helyett a kis
diákok helyett mondogattam fel a leckét. Szándékosan hibát ejttettem
sorban tizzel, husszal is, mignem valamelyik a hátulsó sorban hibátlanul
mondta fel a leckét. Nosza, elévittem az első sorba. Igy játszottam
ösztönszerüen az _életet_. Mert, igy lesznek az utolsóból elsők, az
elsőkből utolsók, különösen, ha egy felsőbb hatalmasság beleavatkozik.
Én voltam ez a felsőbb hatalmasság, de gyermekkorommal bucsut is mondtam
ennek: sohasem lett többé senki általam utolsóból első, elsőből utolsó…

Az udvar hosszában még egy veteményes huzódott, a „pityókás“ ház
folytatásaként. Felerésze a béresház járuléka volt: itt termett meg
nagyokat füllentő Demeter András esztendei káposztája, hagymája s egyéb
zöldsége. A karós paszuly meg a lopótök indája felfutott a ház ereszére,
összekeveredve lógott az ereszről a hosszuszáru lopótök meg a hosszu,
vékony hüvelyü paszuly. Ecetet lopott ezzel a lopótökkel kis
hordócskából az öreg füllentő, bort aligha. Átellenben a pityókás
házzal, a telek alsó sarkában egyszobás házikó huzódott meg, hajdan
pálinkafőző, most „bérház“ ez is. Ebben a kistermetü öreg Rigó
zsellérkedett. Amennyire emlékszem, sokat zsémbelt miatta édesapám, mert
a munkát nem igen kedvelé. Forró meleg napokon, mig a falu künn izzadt a
napon, otthon felejtette magát, ült, üldögélt az árnyékos szobácskában,
eregette a füstöt naphosszat – vajjon miről gondolkozhatott? Ő neki is
volt egy veteményes kertecskéje, melyet keskeny udvar választott el a
Demeter Andrásétól. E keskeny udvar végén huzódott meg a zsupfödeles
pajta, a hozzá ragasztott sertésóllal: a két zsellér kevésszámu
állatainak hajléka.

Szóval, a mi telkünk kettős telek volt: nagy és kicsiny s mintha két
gazdáé lett volna, kerités választotta el. A nagy telek hátsó felében L
alakban három nagy gazdasági épület sorakozott: két szalmafödeles meg
egy cserépfödeles csür, mind a háromnak födele alatt egyben pajta is. A
cserépfödelesben teleltek a „köteles marhák“, ökör, tehén, ló, a
zsupfödelesekben a borjak meg a juhok. Külön kis ólak voltak a sertésnek
meg baromfinak, kissé közelebb a házhoz, hogy a röfögő meg kodácsoló
jószágok mindig szem előtt legyenek.

Ez volt a falu első gazdájának a belső telke. A csürök mögött,
természetesen, tágas csüröskert a szalmakazlaknak, a fedél alá nem fért
szénának, mely rendszerint tavasszal került sorára, amikor a csürök
odrai kiürültek. A csüröskert mögött terült el a gyümölcsös, emögött egy
lucernás, mely kirugott a Macskás-patakra. Ez a patak volt a határ.
Ezentul kezdődött amező, lankás hegyoldal, mely a falu egyik szélét
végig szegi. Hajdanában, az ősfoglaláskor a Benedek-nemzetség birtoka,
az idők során ősi és „jövevény“ nemzetségek közt ugy elaprózódott, hogy
husz esztendő keserves munkájába került nekem, a pennás ivadéknak, amig
a kardos nemzetség földjének egy részét csereberével meg
háromszoros-négyszeres áron visszahóditottam. Igazabban: könyviró
tollammal _visszairtam_. (Csak türelem, türelem, majd meglátjátok, mi
lelket renditő dráma lesz még ebből.)

A mi házunk már nagy haladás volt a Mária Terézia pityókás háza után,
külsejében is, belsejében is, jóllehet a két házat hetven év választotta
el. De hát akkoriban csakugyan lassan forgott a világ kereke, kevés volt
a világjárta ember s ha egyik-másik hozott is magával valamit, próbált
is egy s más ujat, nem igen követték. Ellenben a mi házunkat s a Gábor
bácsiét huszonöt év sem választotta el, de a különbség száz esztendőt is
kitett. Ezt a különbséget én a szentgyörgyi német iskola javára irom:
itt tanulta meg Gábor bácsi az épités müvészetét. Ő rajzolta meg házának
tervét, e szerint épült az uj módi, kőfundamentumos, égetett téglafalu
ház, melybe téglaoszlopokon nyugvó tornácból nyilt a főajtó nagy, tágas
szobába. Ennek a szobának két ablaka nézett az udvarra, az udvar mellett
egy kis gyümölcsösre, melynek minden fáját András nagyapó, egy ablaka
egy nagyobb gyümölcsöskertre, melynek fáit már, egy vén diófa
kivételével, Gábor bácsi ülteté. E szoba butoraiból csak egy darabot
emlitek meg: a feketére festett _iróasztalt_, melybe széles palatábla
volt beillesztve. Igen jó arra, hogy hirtelen számolást elvégezzen
rajta, papirost e miatt ne pazaroljon. Ennek az iróasztalnak a gazdája
háziszőtt, fehér posztónadrágot viselt, akár a cselédje. Mondhatnám,
dacosan, szinte tüntetően ragaszkodtak az ősi viselethez a szabad
székelyek ivadékai, hivatták magukat fehérharisnyás székelyeknek,
ellentétben azokkal, akik nemeslevelet szereztek vagy nem is szereztek,
de igy meg ugy elurasodtak. Igen szegény urak voltak ezek többnyire,
kicsiny, rosszul müvelt földeken tengődtek s volt rá okuk, hogy a
Huszárok, a Benkők, a Keresztesek, a Nagyok, a Bardoczok, a Balók (csupa
kis- és nagybaconi familiák) jó módját irigyeljék.

Gábor bácsi iróasztalos szobájából jobbra is, balra is ajtó nyilt.
Jobbra egy tágas „tessék szoba“, benne háziszőtt gyapjutakaróval bevont
divány, üveges szekrény, nagy ruhaszekrény s ágy is. Ha akarom:
„szalon“, ha akarom vendégszoba. Mellette keskeny oldalszoba. Volt hát
három lakószoba, eggyel több, mint a mi házunkban. Az iróasztalos
szobából balra a konyhába lépünk: háromszorta tágasabb, mint a mienk.
Innen garádics vezet fel a kamarába, kamara mellett szintén garádics a
hijjuba. A konyha oszlopos tornácra nyilik, erről a tornácról garádics
vezet le a sütőkemencéhez s egyuttal a pincéhez is, amely már igazi
pince: a föld alá került.

Néhány lépésnyire a ház mögött kisebb épület, ennek födele alatt a nyári
konyha meg a gabonás: két oldalt egy darabban nyulnak végig a hombárok,
falusi ácsok mestermunkája, de főmestere Gábor bácsi legkisebb fia, aki
András nagyapó nevét viseli. Övé már a szülei ház. Gábor bácsi, „a vén
jegyző“, aki harminc esztendeig volt három falu pennája, külön házat
épitett magának a telek másik oldalán. Kedves kis kőház: faragott kő az
alja, kis oszlopos tornáca van, kétoldalt rózsabokrok, a kicsi házban
két szoba, konyha: éppen elég egy öreg pár embernek. A világháboru sem
tudta megkomoritani e kis ház nevetős képét: ugy nevet, ugy mosolyog,
mintha az ég soha, de soha be nem borult volna fölötte.

De Gábor bácsi nemcsak magának épitett házat, épitett a nagyobbik fiának
is s ez már igazi uriház. Üveges verandán lépünk e házba, üveges
verandáról egy hosszukás keskeny szobába, melyben tulságos nagy helyet
foglal el egy öreg zongora… Balra virágos kertre nyiló nappali, jobbra
két szoba, tovább a téli konyha, ehhez ragasztva a nyári. Ebben a házban
tehát öt szoba van már, mivelhogy szobának számit a zárt veranda is. S
ennek a háznak nemcsak zongorája van, de iróasztala is, holott gazdája,
János gazda, csak a felső népiskolát végezé. De a leányai már mind
kijárták a képzőt.

Itt most meg kell állitanom a tollamat, hogy mondanivalóim sorrendjét
meg ne zavarjam. Mert nagy utat kell megtennem még, amig eljutok odáig,
amikor a székely gazdaember iskoláztatja nemcsak a fiait, de a leányait
is… Ez már ugrás, széditőnek látszó nagy ugrás, de majd kisül, hogy nem
is ugrás, hanem fontolva haladó, egészséges fejlődés ez. Csak be kell
pillantanod abba a virágoskertbe, melyre a nappali három ablaka nyilik s
már ez mutatja, hogy ennek a háznak a gazdája ugrás nélkül is halad
előre, szépen, egyenletesen, testi s lelki szemünknek jólesőn. Ez a
virágoskert az én szülőházam s az előtte meg mögötte illatozott
virágoskertecskék helyén szülétek. Ha nem nevel urnak az édesapám, ma én
volnék itt a gazda, mert, ősrégi székely szokás szerint, engem illetett
meg az ősi telek, mint legkisebb fiut. Ám én „tudományra“ váltottam az
ősi telket s szomszédja lettem a Gábor bácsi fiának, kint a házam a falu
szélén, nagy csendességben – jól történt-e igy vagy rosszul, kisül, mire
könyvemnek végire érek. E pillanatban idegenül tengődök a nagy
Babylonban s nem tudom, nem lépek-e idegen földre, ha innen –
megszökhetem… Ó, ó, megint félre kalandoztam, János öcsém szép
virágoskertjéről megfeledkezém. De te megbocsátasz nekem, nyájas olvasó,
hiszen vehetted észre, hogy bódult a fejem, bódult a szivem. A mi
virágoskertecskénket gombolyag fenyőboronák keriték be, János gazdáét az
udvar felől jó móddal megalapozott, fonott drótsövény, az ucca felől
fedett kőkerités. Egy rózsabokor, melyet édesanyám, s egy körtefa,
melyet édesapám keze ültetett: a régi virágoskertből e kettő maradt meg.
A rég kiszáradt, egyetlen orgonafa helyett, az udvar felőli részen,
végig orgonabokrok szelik a drótsövényt, közbe-közbe sugár vörös fenyők,
– gyönyörüséges kép s május havában mámoritóan illatos. A méhszin
helyett, melynek tövében annyit játszadoztam, uj méhszin, melynek födele
alatt a gyékényből font paraszt méhkasok s a legujabb szerkezetü
kaptárok szépen megférnek együtt. Édesanyám oltatlan rózsájára
kegyelettel néznek a piros, a fehér, oltott rózsák s egy közöttük talán
szeretettel is: emlékrózsafája ez annak az ágynak, amelyben édesapám
örök álomra hunyta szemét. Nagy gonddal ápolt virágágyak középen, oldalt
málna-, ribizli s mindenféle diszbokrok, az ucca felől sorban
vadgesztenye, vörösfenyő, hegedüfenyő s még egy körte- s egy almafa: ez
utóbbinak ágai, éppen mint az én szülőházam ablakán a mályvarózsa,
behajolnak a nappali nyitott ablakán. Szóval, itt szépen, harmónikusan,
a régit le nem becsülve, az ujtól nem irtózva, fejlődik az Élet,
mivelhogy nem ott kezdik, ahová minden józanul gondolkodó ember hite
szerint, eljutni csak századak multán lehet. Ha ugyan lehet…

*

…Mostan pedig megyek az iskolába. Már nem a Szotyori bácsi karján. Mert
Szotyori bácsi mégis itt hagyott minket, pedig hogy szeretett s hogy
szerettük mi is őt. Fészket akart rakni (nyilván megkivánta Gábor
bácsitól) s hazament a falujába, Szotyorba, ahol a vén mester halálára
nem kellett várnia: egész kepét kapott. Hát, elment Szotyori nagy
sirással-rivással, sirt ő is, siratta a falu is, különösképpen a mi
házunk népe s talán legkeservesebben siratta meg egy pirinkó kis fiu,
akinek ezután a maga lábán kell iskolába járnia. S lám, a félkepére
nyomban akadt pályázó, két diáklegény, mindakettő – Benkő. A néhai vén
tiszteletes gyámoltalan fia az egyik, az a szegény Laji, aki buzával
hizlalta a disznót, amikor a maga gazdája lett; középajtai Benkő a
másik, aki nevén kivül más atyafiságban a kisbaczoni Benkőkkel nem vala.
Lajinak, szegénynek nem volt hangja, annál hegyesebb, csengőbb a másik
Benkőnek, akinek Sándor a neve.

Hatodik esztendőt tapicskáló gyerek voltam, amikor Benkő Laji, egy
vasárnap délután, az egész falu szine előtt, Istennek házában egzámenre
állott. Mert a kántori pályázat valóságos egzámen vala. Minden képező
gazdának joga volt az egzaminálásra. Össze-vissza vallatták a pályázót a
zsoltáros könyvből. Nem elégedtek meg azzal, hogy az istenitisztelet
során végig énekelte a szokásos dicséreteket és zsoltárokat,
nevezetesen: a gyülekező, a felálló, az ülő, a könyörgés és prédikáció
közti éneket (mialatt a tiszteletes a bibliából kikeresi a prédikáció
alapigéjét), meg az istenitiszteletet bezáró éneket, mert végre is ez
csak egy-egy ének, már pedig, gyülekező, felálló, ülő ének többféle van
s hol vannak még a karácsonyi, husvéti, pünkösdi énekek? És hol az
urvacsoraosztás közben szüntelenül szólók? Istenem, Istenem, mi tenger
éneket kellett tudni s azt orgonaszóval kisérni a kisbaconi félkepéért!

Ma is látom, amint szegény Benkő Laji félénken, gyámoltalanul
betámolygott Istennek házába. Szinte hallom fogvacogását, a cérnalábu
áldozat térdeinek összeütődését: szánakozva nézték az öregek,
vihogásukat nehezen visszafojtva a fiatalok. Mondjam tovább, ne mondjam,
a mai szólásmondással élve Laji pályázata kinos botrányba fult. Alig
hallható hangon dünnyögte el a gyülekezőt: Im, bejöttünk nagy örömmel…
Hát, Lajit illetően nagy hazugság volt ez a nagy öröm. Bizony, nem jött
ő ide örömmel. Anyja, a vén papné kényszeritette rá. De ő szegény csak
nyomkodta tovább az orgona billentyüit, nekifohászkodott a felálló
éneknek, amely azért neveztetik ennek, mert erre felállnak a hivek s
állva hallgatják és énekelik végig. Ó de szép ez az ének, ha szépen
csengő hang vezet az orgona mellől, s kiséri jó énekesek, leányok,
gyermekek szoprán, legények tenor, idősebbek emberek bariton hangja!
Csak ugy repül az ég felé:

  Te rólad zeng dicséretünk.
  Nagy Isten! Téged tisztelünk!

De most nem repült ég felé az ének, szárnyaszegetten bukdácsolt, s ha
zengő hangu Benedek Sándor János, ez a szőkehaju, piros képü fickólegény
hirtelen át nem veszi a szót, a felséges ének bizony nem jut fel az
égbe… Zordon képü, hirtelen mérgü Dobai tiszteletesnek csak ugy
szikrádzott szeme a haragtól, dörgő hangon kiáltott fel szegény fiuhoz:
Elég volt, Laji, elég! – és Laji szeméből megeredt a könnyek zápora,
félre tántorgott az orgona mögé. Érzékeny szivü nénémasszonyok
szipogtak, merthogy igen sajnálták a néhai aranyszáju tiszteletes
gyámoltalan fiát. Tekintetes Gál Dánielné keresztanyám asszony
szégyenében (mivelhogy Laji is keresztfia volt) kiszaladt a templomból.
Öregebb rendü emberek nemkülönben sajnálkozának, csak a fiatalság vala –
mint minden időkben – kegyetlen: illetlen össze-vissza vihogás, élesen
csengő kacagás botránykoztatá meg az öregebb rendüeket.

Mi más volt Benkő Sándor pályázata a következő vasárnap délutánján!
Vastag, telt nyaku legényecske volt ő, öblös torku, bátor képü, apró,
eleven szemü, hetyke járásu – bizony, nem verődött össze az ő térde, nem
vacogott a foga. Mint a győzelmében bizonyos hadvezér vonult be Istennek
házába, jobbra, balra illendően hajtogatva fejét; csakugy recsegett
talpa alatt a fa garádics, amint felszaladt az orgonához; ott hirtelen
leült, végigfuttatta ujjait s érces hangon rázenditett: Im, béjöttünk
nagy örömmel!

Gál János megyebiró (ez nálunk a kurátor neve) büszke-boldogan hordozta
körül a tekintetét. Azt mondta ez a tekintet: _Van már mesterünk!_
Benedek Balázs, ez a higgadt, minden szavát megfontoló ember, aki
kellemetes baritonjával kisérte máskor a mester énekét, most hallgatott
s elégedetten hajtogatta a fejét. Az ő fejének hajtogatása is azt
mondta: Van már mesterünk. Ezt mondta minden arc, minden szem. A _Te
rólad zeng dicséretünk_ csakugyan zengett, s amikor következék erre
_Mint a szép hives patakra a szarvas kivánkozik_, Isten után való
vágyakozás fénye ragyogott a szemekben. Vajna Rózsi, az én egykori
pesztrám, most már nekiserdült, pirosalma képü leány meg is feledkezett
magáról, a szeme rátapadt a nap hősére, aztán egyszerre csak megcsendült
a hangja a zsoltár e soránál: _És hozzá kivánkozik!_ Megbotránkozással
fordult felé minden szem. Gál János uram haragosan intette le. Ó, pedig
Rózsi igazán olyan szépen, olyan „hegyesen“ énekelt s ugy el tudta
nyujtani minden sornak az utolsó szavát, hogy az a következő sorba
beléolvadott… Hát azt én az én hatesztendős butikó fejemmel
gondolhattam-e, hogy Rózsinak már rabul esett a szive? Hogy ő nemcsak
Istenhez, de a nap hőséhez is kivánkozék. Aminthogy, meglássátok, ennek
a leánynak még ártatlan szive tüzet fogott e napon; tüzet, mely csak
sok-sok esztendő multán alszik el, pedig mi tenger könny oltogatá!

Hát, végig énekelte Benkő Sándor mind az éneket, ami az isteni
tisztelethez tartozék, de hohó! ez még nem elég: még csak most kezdődik
az igazi egzámen. Most fogják megegzaminálni az ifju dalnokot a
zsoltáros könyvből, sorba énekeltetvén a karácsonyi, a husvéti, a
pünkösdi énekeket. Hebegő beszédü Gál János uram (hires nagy
verekedésben verték hebegőre a nagyerejü, nagyindulatu embert) a
félkepéért ugy megénekeltette szegény fiut, hogy sok lett volna, ha nem
mesteri, de egész papi kepét fizet az eklézsia. Ujesztendő napján,
Urvacsora-osztáskor, hosszas szárazság és hosszas esőzés idején és
mindenféle alkalmatosságokkal énekelendő énekekre vala kiváncsi Gál
uram, végezetül pedig, amikor már csurgott a verejték a delinkvensről
(mert az volt már és nem pályázó), feladá Gál uram a legnehezebb s a
legszebb feladatot:

– Mé-még egyet, ö-öcsém uram. A ki-kilencvenedik zso-zsoltárt!

A 90-edik zsoltárt! Ezt a zsoltárt, a vastag nyaku, sziklakemény hitü
kálvinisták dacos tanuságtételét Istennek örökkévalósága mellett; ezt a
fenséges szép költeményt, minden zsoltárok közt a legszebbet, az
énekhangot fent és lent kemény próbára tevőt. Ezt a zsoltárt, mely
ellenmondást nem türően dörgi a hitetlenek fülébe:

  Te benned biztunk eleitől fogva,
  Uram! Téged tartottunk hajlékunknak.
  Mikor még sem ég, sem föld nem voltanak.
  Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva:
  Te voltál és te vagy erős Isten.
  És Te megmaradsz minden időkben!

Csuda nagy örömnek s büszkeségnek ragyogását látta gyermekszemem
öregeknek, ifjaknak arcán. Van már mesterünk! ezt ragyogták az arcok, a
szemek. Nem voltam – hála Istennek – csudagyermek, nem kerestem, nem
kutattam, vajjon van-e e sok arc közt bár egy, amelyre kiül a kérdés:
_hát tanitónk van-e?_ De későbbi időkből e napra visszatérve,
megbizonyosodtam abban: ez a kérdés egyetlen lelket sem nyugtalanitott.
Kollegiumból jött ez az ifju legény, nyilvánvaló tehát, hogy irni,
olvasni, számolni tudnia kellett. Ha ezt a tudományát átplántálja a
gyermekseregbe, amihez pedig csak jó igyekezet szükségeltetik: akkor is
bolond volt, ma is bolond ember, aki többet kiván ennél. A mi vén
zsellérünket, a bölcs Demeter Andrást, édesapám egyszer megszólitotta
hebehurgya munkájáért. Megállt a vén füllentő s mondá egy igazi bölcs
nyugodalmával: – Gazduram! Minden ember bolond ember, aki jobban táncol,
mint ahogy tud. Az uj tanitó okos ember volt: ugy táncolt, ahogy tudott,
s most, öreg eszemmel tanuságot tehetek mellette: jól táncolt.

Októberben nyilt meg az iskola, de az egész hónapban csak két növendéke
volt: Anikó meg én. Anikó, az én nővérem. Ő már egy telet járt a
Szotyori keze alá, tul volt a palatáblán s irkája vonalai közé oly szép
kerek betüket körmölgetett, amely kerekséghez – sok esztendő ide-oda
próbálgatása után – csak öregedő esztendeimben jutottam el. Eleven eszü
leányka volt, de amikor az uj tanitó kipróbált az olvasásban, ő még
sillabizálgatott, mutatóujjacskájával végigtapogatott a betükön, én meg
mutatóujj nélkül, mint a gyorsan folyó viz a medrében, ugy szaladtam
végig Indali Ábécés könyvének apró olvasmányain. Az én első könyvem nem
az Ábéce volt, hanem az első igazi magyar gyermekkönyv: _Flóri könyve_.
Az a könyvecske, melyet Bezerédj Amália irt egyetlen leánykájának,
Flórikának s vele egy félszázad gyermeknemzedékeinek. Bezerédj Istvánnak
volt a felesége ez az áldott emlékü honleány, annak a nagyszivü
embernek, aki elsőnek szabaditotta fel jobbágyait a megalázottság, a
földhözkötöttség járma alól, – s lám, ebben az országban senkinek sem
jutott eszébe, hogy ennek az emberpárnak nagyságát szobor hirdesse
időtlen-időkig; a legszebb, a legtökéletesebb szobor, mire magyar
szobrász ihlete és vésője képes!

Ennek a könyvecskének minden versikéjét, minden mondatát elejétől végig
olvastam százszor meg százszor; kicsi agyamban vittem az iskolába minden
betüjét, képecskéjét, s bár megkapott Indali Ábécéjének első lapján az
„ő“ elé rajzolt őzike is s felejthetetlen emlékként vésődött a lelkembe,
– Flórika könyve maradt jó sok esztendeig legkedvesebb könyvem, az én
gyermekkoromnak egyetlenegy gyermekkönyve! _Egyetlenegy._ Halljátok,
unokáim, kiknek könyves állványain a hazai s a külföldi gyermek- és
ifjusági könyvek kettős-hármas sorokban szoronganak! Nekem csak ez az
egy könyvem volt. Ennek az egy könyvecskének csak a táblája maradt meg,
– emléktárgyaim közt megtaláljátok – de ami benne volt, ugy
átgyökeredzett a lelkembe, hogy ma is gyermeki gyönyörüséggel
mondogatom, szavalgatom, dudolgatom kedvesen együgyü versikéit:
bizonyos, hogy ez az egy könyv elkisér engem a kisbaconi temetőbe! Ennek
a könyvecskének lelkéből sarjadzott ki az én gyermek-ifjusági
könyveimnek terebélyes fája, melynek tövében ti meg-megpihentek… Ez a
könyvecske tett adósává a gyermekvilágnak: mindazt a gyönyörüséget, mit
az _egyetlen_ könyv szerzett a gyermeki léleknek, tetézve adni nektek,
gyermekek!

…Künn az udvaron össze-visszaszaladgálnak rémült sivalkodással a
csirkék, édesanyám, Éva meg Anikó keritgetik, no, most mindjárt
lefogják, huss! Mikor már azt hiszik: megvan! – kisurran kezük közül a
kiszemelt áldozat. Tudom, miért e hajsza: ma visznek föl az iskolába,
két gyermek után két csirke jár a tanitó bácsinak. Nem „illeték“, de –
illendő. Nem sajnálom a tanitó bácsitól, de sajnálom őket, szegénykéket.
A búsbeteg tejet szopott gyermek érzékenységével nézem a hajszát, s
bármint vágyakoztam az iskolába, most, hogy közeledik a pillanat, kicsi
szivemet szorongani érzem: vége a szabadságnak, nem szökhetem át kedvem
szerint a kis zsellérházba, amely amilyen kicsiny, oly nagy nekem: a
mesék végtelen birodalma. Ott, abban a kicsi zsellérházban hallottam az
első mesét. Mondója egy növendék-leányka, s nem vén banya, mint azt
gondoljátok talán. És az első mese után kisirtam-könyörögtem belőle a
másodikat, harmadikat, a negyediket, – aztán a jó Isten tudja,
hányadikat – nem volt többé nyugodalma tőlem. Hol tanulta
tengersokaságát a kacagtató, a hátborzongató, lélekzetfojtogató meséknek
ez a leányka? Sem apja, sem anyja nem volt mesemondó. Nyilván fonó- s
kukoricafosztó-estéken szedte föl, s mondta tovább tóditva, cifrázva, én
meg nyeltem magamba tátott szájjal, kipirult arccal, lázban égő szemmel,
s végére ha ért egynek, rángattam a szoknyáját: tovább, tovább, még
egyet, no még egyet! Emlékszem, világosan emlékszem, sok-sok este sirva
bujtam karikás ágyacskámba, mert nem hivták át Rigó Anist – ő volt az én
mesemondóm… Vajjon él-e még Anis? Még élt most esztendeje, amikor
világszép kertemből másodizben[7] kellett menekülnöm… Eleven, vidám,
csipkelődő, csufondáros száju vén asszony, szót-szóra mondó, nagyokat
tóditó – könnyü volt rekonstruálnom a mesemondó növendékleányt. S ahogy
elnéztem, elhallgattam most ősz fejjel, bár egy mesére sem emlékezem,
amit belőle kisirtam, már tudom, hogy ezekből a mesékből sarjadzott ki a
másik fám, a mesemondó terebélyes fája, melynek tövében szintén
meg-megpihentek… Bezerédj Amália és Rigó Anis… Nagyúri nő az egyik,
zsellérleány a másik. Ennek a kettőnek lelki táplálékával mentem én az
iskolába. Csak egy gyermekkönyvem volt? Ne, ne sajnáljatok, gyermekek.
Szép volt, gazdag volt az én gyermekkorom. Tele volt a lelkem jámbor
versikékkel, tele volt mesékkel, a nép, az istenadta nép kincsesházának
legdrágább kincseivel – szép volt, gazdag volt az én gyermekkorom!

  [7] Első izben 1916 augusztus végén az oláh betörés, másodizben 1918
  október végén az oláh megszállás elől.

Karján hordott Szotyori az iskolába, lába közé állitott Benkő, úgy
olvastatott próbát velem. Simogatta fejemet, arcomat, csudálkozott,
álmélkodott, aztán egyszerre csak fölemelt az ölébe s megcsókolt. Ezzel
a csókkal „irta be“ a hatesztendős apró emberkét. Hogy fölmelegitette,
hogy felszabaditotta szorongó szivecskémet ez a csók! Belenéztem a
szemébe s mondtam nagybátran: Tudom az egyszeregyet is, tanitó bácsi!

– Ó, ne mondd, – mosolygott szinlelt csudálkozással.

– Tudom bizony!

– „Szöktetve“ is?

– Szöktetve is!

És szöktetett össze-vissza: 5×5, 4×9, 9×4, 6×7, 9×9 – édesanyám meg
gyönyörködve, aggódó arccal figyelt, nem zavarodom-e bele a szöktetésbe.
– Ne féljen, édesanyám, bátoritá loppal oda-odavetett mosolygásom.

– De azt nem tudod, hogy a macskának hány a lába? – kérdezte hirtelen
Benkő bácsi.

Kacagtam, hogy csakúgy csengett a kis szobácska.

– Ó mit gondol, tanitó bácsi! Négy, négy, négy!

– Ohó, – mondta Benkő bácsi roppant komolyan:

  A macskának négy a lába,
  Ötödik a farkincája.

Mind kacagtak, édesanyám, a tanitó bácsi, Anikó, de az én kicsi szivem
elszorult, szemem sarkán kicsordult egy könycsepp, hirtelen, váratlan
gyult világosság buksi fejecskémben: ime, valami, ami nincs benne sem a
Flóri könyvében, sem az Ábécében, s jaj, Istenem, még mi minden lehet,
ami nincs meg ezekben! Alig tudtak megvigasztalni.

*

Október végére betakarodott a falu, megjött november, melyről meg van
irva Flóri könyvében:

  Ködös és hideg november,
  Fázik akkor állat, ember.

Igen, megjött, lassankint megteltek az iskola padjai, baloldalon a
leánykák, jobboldalon a fiuk. Csudálkozva láttam: fiuk, lányok, mind
nagyobbak, én vagyok az iskola Benjaminja. Voltak a fiuk közt nagy
kamaszok, a leánykák közt domborodó mellü növendék-leányok, akik még az
Indali Ábécéjénél tartottak, mutatóujjal babukoltak végig a betükön. De
akadtak köztük előrehaladtabbak is: Dobai Anikó, a pap leánya, Jankó, a
fia: ezek már Gáspár János Olvasókönyvéből olvasgattak, igen lassan,
megfontoltan, amin én igen megzavarodtam, merthogy az ő apjuk pap vala…
De nini, milyen szépen, milyen akadozatlan olvas Vajna Ferenc, ez a
barnaképü, csillogó szemü fiu, holott az ő apja nem pap, nem nótárius,
nem megyebiró, csak furó-faragó ezermester, kicsi gazda, – hogy lehet
ez? Most kiáll a nagy fekete táblához, mondatokat ir oda, gyönyörü kerek
betükkel, csuda, hogy tovább nem gurulnak. Megtudtam, hogy ezek a nagy
fiuk s nagy leányok mind három-négy tele járnak iskolába s lám, a
legtöbbje csak babukolva olvas, – hát ez hogy lehet? Hiszen rájöttem
lassacskán. Aki felvitte gyermekét az iskolába – hát az felvitte. Aki
nem vitte fel – hát az nem vitte: nem igen kérték számon. November
közepén, Szent Márton napja körül telt meg az iskola, virágvasárnapján
volt az egzamen. Közbe-közbe el-elmaradoztak a kamasz fiuk: ha jó szánut
volt, mentek az apjukkal az erdőbe fáért. Márciusban, ha elolvadt a hó,
kezdődött a szántás, apró fiuk, kamasz fiuk az ökör mellé álltak,
nagyokat rittyegtettek ostorukkal, hogy csakugy zengett a határ.
Voltaképpen 3–4 hónap volt az esztendő, az iskola esztendeje.

Amely gyermek rendesen járt az iskolába s fogékony volt az esze, két
télen kitanulhatta az egész iskolát. Ha hat telet járt, akkor sem haladt
tovább: ujra meg ujra magolta a Bibliai történeteket, a konfirmációs
kátét, Erdély történetét, melyet versekben irt meg egy Györke nevü
versfaragó. Ha mindehhez hozzáveszem Erdély kopott, szinehagyott
földabroszát, melyből egynehány helységnek a nevét ki lehetett betüzni;
az egyszeregyet; a számtudományokból a négy alapmüveletet s a
Gáspár-olvasókönyv olvasmányait: ennél több tudománnyal a kisbaconi
iskola agyunkat meg nem terhelé.

Az én gyermekkorom népiskolája és középiskolája közt nem volt
közvetetlen kapcsolat. Akár két telet, akár hatot ültünk, üldögéltünk
rozoga, nyikorgós padjain, a kollegium első osztályába föl nem vett
nagytiszteletü Kiss Ferenc uram, a székelyudvarhelyi kollégium
rektor-professzora. Ám az én időmbeli kollegiumnak volt négy elemi
osztálya is, ennek azonban csak a második, legfönnebb harmadik
osztályába vették föl a falusi iskola „végzett“ nebulóit, akik közt
12–14 éves kamaszok is voltak.

Amikor az első telet kijártam, éppen közepén voltam a hat meg a hét
esztendőnek. Benkő bácsi – igy mondanák ma – velem brillirozott a
virágvasárnapi exámenen. Kiállitott az Urasztala elé, ott előre, jobbra,
balra szépen meghajtottam magamat s elszavaltam egy költeményt, mely nem
volt benne az Olvasókönyvben: _A megfagyott gyermek_ volt e költemény.
Irta báró Eötvös József. Igy: E-ötvös. A tanitó bácsi is igy mondta:
E-ötvös, s nem Ötvös. Akkor ez az Eötvös báró _csak_ költő volt, s talán
maga sem hitte, hogy még egyszer Magyarország kultuszminisztere lesz, a
népoktatási törvény megalkotója. Mert volt már egyszer: 1848-ban. De
amikor én A megfagyott gyermeket szavaltam, 1865-öt irtak; már
olvadozott ugyan a jég a megfagyott ország dermedt kebeléről, bimbóztak
a remény virágai, de ki tudja? hátha megfagynak a bimbók, mielőtt
virággá fakadhatának. Az anyja sirján megfagyott gyermek érzékeny
története megtalálta az utat az érzékeny szivekhez, s ugy tetszik nekem,
akkoriban minden sziv érzékeny vala, mivelhogy az asszonynép sirt
hangosan s kemény arcu férfiak is szemüket törülgeték. És mert ez elég
hosszu költeményt megakadás nélkül csengette végig az iskola legapróbb
gyermeke, ne csudáljátok, ha fülem hallatára jövendölé meg Gál János
megyebiró keresztapám uram (persze, hogy ő is keresztapám volt!): me-meg
lássák a-atya-fi-fiak, e-ebből a le-legé-génykéből pa-pap lesz! S jól
jövendölé Gál uram, mert bár palást, az öreg korral folyton növekvő nagy
bánatomra, vállamat nem födé, attól a pillanattól fogva, hogy tollamon
át beszélhetek az én népemhez, mind e mai pillanatig, magamat papnak
érezém…

Amikor az egzámennek vége volt, Benkő Dánielné keresztanyámasszony
hirtelen lehajolt a pad alá, onnét kiemelt egy zsákot, a pad fölött
áthajolva meglóbálta, s im egyszerre csak a templom földjén tenger sok
aszaltkörte gurult szerteszét. Nem volt ebben meglepő minden egzamen
végén hol ez, hol az a néni, néha többen is, szétönté a maga
aszaltkörte-ajándékát. Egy pillanat s egymás fején-hátán rohantak ki a
gyermekek, mohón estek a pompás csemegének, az erősebb félre lökte a
gyengét, volt sirás, kacagás – ez az élet. Nem, nem egészen ez az élet.
Én az első pad külső szélén ültem, szorosan visszahuzódtam a pad
hátához, mikor aztán az én padom kiürült, felálltam s ugy néztem a
dulakodást…

Gál uram megjövendölte, hogy pap leszek, s ha bölcsebb ember, most a
jövendölését megpótolhatá vala: – pa-pap, de sze-szegény… Alig hiszem,
hogy bárkinek is e gyülekezetben szemébe tünt volna e kép: a templom
közepén gomolyog, dulakodik egy csomó gyermek, egy meg ott áll, álldogál
szótlan, gyámoltalan – mely boldogitó, mely megnyugtató érzés ma, a
60-adik év alkonyán, hogy életem folyásán véges-végig, sohasem vegyültem
a dulakodók közé, mindig csak álltam, álldogáltam szótlan, gyámoltalan!

Nem, nem félek a számadástól, ha majd Isten előtt állok.




HARMADIK FEJEZET.


Ebben az iró néhány lapot szentel édesapjának, akivel az olvasónak még
gyakran lesz találkozása.

A második egzámen után az egész falu tudta, hogy ősszel kollégiumba visz
az édesapám. Onnét tudta, mert az Urasztala előtt én szavaltam a
bucsuztató verset. Bizonyos, hogy nem poéta irta e verset, mert
emlékezetem tábláján egy sor sem maradt meg. Nyilván, kántorfaragta
rossz rigmus volt, melyet Isten tudja hány iskolában hadart el az
iskolától bucsuzók nevében az a fiu, aki vagy a legjobb tanuló, vagy a
tanitó kedveltje, vagy a – pap fia volt. Mit tagadjam, én voltam Benkő
bácsi kedveltje, sőt, ugy látszik, ennek az esztendőnek a legjobb diákja
is. Ebben nincs semmi csudálatos: a mi házunk volt a falu egyetlen
könyvszerető háza. Az egész faluban, a pap kivételével, csak édesapámnak
járt ujság. Rendszerint velem olvastatta fel a königgréci csatáról szóló
hireket s minduntalan megállitott: lassabban, fiam, lassabban. Vajmi
keveset értettem abból, amit olvastam, de azt megértettem, hogy valahol
messze rettenetes dolgok történnek, mert édesanyám szakadatlan
könnyezéssel kisérte olvasásomat, fel-felsóhajtva: Oh Istenem, Istenem!
Megértettem, hogy tengersok katona áll szembe, ezek mind lövik, vágják
egymást; hogy sok szép magyar fiu vére hullott idegen mezőre, köztük a
Benedek Temető[8] Istváné is, akinek halálát azonban nem ujság, de
feketepecsétes levél jelenté. Az én édesapámnak, a mai szemmel nézve,
szegényes, de akkoriban gazdag könyvtára volt. A sort, természetesen, a
Szent Biblia nyitja meg, mely egyuttal a család anyakönyve is. A Szent
Biblia elején, üres lapon volt feljegyezve mindakét nagyapám s nagyanyám
születésének s halálának esztendeje. Utánuk következett édesapám, aki
1815-ben, november havában, édesanyám, aki 1822. május havában
született. És sorban hét gyermek. Kezdi Gábor 1843-mal, végzem én
1859-cel.

  [8] A temető mellett volt a házuk, innen a Temető melléknév.

Hosszu élete folyásán nyolcszor olvasta végig édesapám a Szent Bibliát,
s mindjárt hozzáteszem: nem volt nagy templomjáró, ő, a vallásos lelkü,
istenkáromlásban soha nem találtatott ember. Istent tisztelte, de
perlekedő természetü szolgáját, az én keresztapámat, nem igen. Semhogy
őt hallgassa, inkább a Bibliát olvasá.

A Szent Biblia után legkedvesebb s többször elolvasott könyve Budai
Ferencnek, a tudós debreceni professzornak történeti Lexikona volt, s
holtig fájlalá, hogy e könyvnek csak az első kötete volt meg, az M
betüig. Sokat forgatta Kállay Ferenc könyvét is, A nemes székely
nemzetről szólót, melyben régi jelesebb székely családokról is van
feljegyzés. Ebből a könyvből mosolygott rá egyik ősünknek, Benedek
Keresztélynek a neve, aki a 17-ik század közepén Udvarhelyszék
királybirája volt. A szükszavu feljegyzést bő kommentárral kisérte
édesapám. Apáról fiura maradt az emléke, hogy Keresztély királybirónak
halastava és jégverme volt. Halastónak is, jégveremnek is ma is meg van
a nyoma az én kertemben. A halastó felett ma is buzog a forrás, mely
friss vizzel táplálta. Ma az én házamba s kertembe innen ágazik szét a
viz, ha ugyan bánatában ki nem apadt…

Több rendben olvasá el Bölöni Farkas Sándor Amerikai utazását is, mely
az én gyermekkoromban tiltott, rejtegetett könyv volt. Nemcsak
édesapámnak, de az egész családnak igen kedves, agyon-olvasott könyve
volt Mayer István esztergomi püspöknek az 1859-ik évre szóló
Kalendárioma. Ezt édesapám annyira megbecsülte, hogy be is kötteté. Ez a
derék püspök István bácsi név alatt szerkeszté Kalendáriomait, melyek
tele voltak falusi népnek való, Egy ballépés ezer bajt okoz s efféle
hasznos és erkölcsös történetekkel. Kioktatott arról, hogy kell a
fagyott embert életre kelteni; szivrehatóan prédikált a pálinkaivás
szomoru áldozatairól, s örök időkre emlékezetembe vésődött ez a verse:

  A pálinka gonosz ital,
  Ki azt issza, korán meghal.
  Nyáron izzaszt, télen fagyaszt,
  Okos ember nem issza azt.

Hát Boros Mihály könyve: András, a szolgalegény, meg András, a gazda!
Hogy faltam e könyvet, melyet Boros Mihály – amint később megtudtam –
német földből ültetett át magyar földbe, de szinmagyarrá lett ám a könyv
az ő tollán – nagydiákkoromban is gyönyörüséggel olvasám. És
kézről-kézre járt, – össze-össze is pereltünk rajta – Kriza Jánosnak, az
unitárius költő püspöknek halhatatlan könyve, a _Vadrózsák_, a székely
népköltésnek e kincsesháza: ennek a könyvnek tulajdonitsátok, hogy első
könyvemet az én népem nótáinak, balladáinak, meséinek szentelém. Ennek
tulajdonitsátok, hogy ezt a könyvet a 17 éves ifju készen hozá
táskájában, világhóditó álmokban gazdag szivvel, ide, a tündérvárosba,
melyről ugyan ki hitte volna, hogy gyászfekete városra sötétedik valaha;
melynek komor falai közt a szabadonjáró foglyok százezrei támolyognak,
porig alázottan, reménytelen csüggetegségtől görnyedetten – ide, ide
hozta első könyvét a 17 éves gyermek – – óh, jaj, miért hozta ide?!
Kinek hozta ide?!…

– – – – – – – – – – –

Érzem is, látom is, hogy ez a könyv, talán az utolsó, nem a „nyájas“
olvasó kezébe való. Avagy lehet-e irni csendesen folyó vizhez
hasonlatosan folydogáló könyvet, amikor gyászfeketébe borult az ég
felettünk, reng a föld alattunk? Amikor ég, föld összeomlani készül?
Amikor mind a magyar, akihez a nagy összeomlás, vaksötét esztendejében
száll le a Halál angyala, „mint magyar, reménytelenül hal meg?“

*

Tudod-e, nyájas olvasóm, mi az Őserő? Testnek s léleknek az az ereje,
amely évszázak óta porladozó ősök porából sarjadozik s nemzedékről
nemzedékre száll. Időnek, Sorsnak zordságával keményen dacoló. Romlott
vért, mely titkon beléje szivárgott, szilajul dob ki, mint föld méhének
minden piszkát a tüzokádó. Ó, áldott Őserő, tied a dicséret, a dicsőség,
hogy a nagy összeomlás rettenetében sem reszket a kezem; hogy lelkemnek
rendülése, szivemnek háborgása hirtelen lecsöndesül; hogy ujra gyermekké
leszek s repeső szivvel vetem magamat szép gyermekkorom tündértavába.

…Ime, visszatérek édesapámhoz. Félek, róla tökéletes képet rajzolni
képtelen leszek, bár nemes alakja e könyv folyamán, ujra meg ujra tollam
elé kerül. Nagy, erős csontu, széles vállu, ölmagas ember az én apám.
Mélyen fekvő fekete szem, magas, széles homlok, arcán a Benedek Huszárok
jellegzetes, rózsás pirossága, melyet a halál keze is csak
meghaloványit, letörülni képtelen. (Talán Judit ősanyánk szerelmetes
lelke lehelte ezt a rózsát első gyermekének arcára s azóta kivirágzik a
nemzetség minden fiának, leányának arcán?) Hirtelen lobbanó harag
szikrákat csihol ki ebből a mélyen fekvő szemből, állandó jellege –
szelid mosolygás. A mesemondók mosolygása ez. Tele van a lelke olvasott,
hallott, öröklött és átélt történetekkel; szeret évődni azokkal, akiket
szeret; csakugy ömlik a tréfás, dévajkodó beszéd, s foly, folydogál
csendesen történet történet után. Meg-megpihen, fel-felsóhajt, tovább
üzi-füzi a történetet, s ha könyvből olvasott szomoru történetet mesél,
végezetül arca, szeme mosolyra derül, megnyugtatván szóval is a
hallgatót: de hiszen ez csak – _rege_. Igy mondja: rege. Igy, és nem:
mese. Sohasem mondja regénynek a regényt, hiába olvasta igy a regények
cimlapján: ő neki minden történet – rege. S mivelhogy rege és nem igaz
valóság, bár olvasás közben könny gyül szemébe, hamar megvigasztalódik s
megvigasztal minket is.

A gazdaságban nem ismer tréfát. A Föld az ő legnagyobb, legmélyebb,
sirig tartó szerelme. Gondatlanságot, felületességet, henyélést nem tür.
Kezén ég a munka, s megköveteli, hogy égjen a kezén házanépének,
cselédjeinek is. Erdőre, mezőre egy kis hadsereg vonul ki, édesapám a
vezére, a gyermekei, a cselédei, a napszámosok a közkatonák. Csak
édesanyám marad otthon. Az ő gyenge kezét nem égette nap heve, nem
durvitotta kapanyél, bár valósággal szerelmes volt erdőbe, mezőbe.
Ünnepe volt, ha a háznak, a belső gazdaságnak gondját ott hagyhatá s
könnyü asszonygereblyével a szénát gyüjtheté.

– Az asszonynak otthon a helye, vallotta édesapám. Mezei munkájának több
a kára, mint a haszna. Miért? Mert amig a réten egy boglyácskára valót
összegereblyéz, egy nagy boglyára való kárt vall a ház, meg az udvar, ha
nincs rajta az asszony szeme. A _jó_ asszony szeme. Mert – mondogatta
édesapám – a gazda nem hordhat be annyit a nagykapun, hogy a rossz
asszony ki ne hordogassa a kiskapun. De ez ugy volt mondva, hogy benne
mosolygott a nyugodt ember tudata: az én feleségem nem hordja ki.
Sohasem is vetett uj buzát a földjébe édesapám, mindig tavalyit. Nem is
volt a buzája üszöges, konkolyos soha. De ne higyjétek, hogy azért a
kiskapun nem hordtak ki sok minden jót. Nem édesanyám, hanem a „bejáró“
szegény asszonyok, akik hol lisztért, hol szalonnáért, hol turóért
jöttek s üres kézzel sohasem távoztak. Nem kellett édesanyámnak
rejtegetnie a gazda elől e jószivü adakozást: a gazda sem irta be
könyvébe. Beirta a jó Isten, aki mindent lát s akinek bizonnyal van erre
egy nagy aranykönyve.

Csendesebb természetü munka ha folyt, mulattató históriákból ki nem
fogyott. Meg-megcsendült erdő, mező az egészséges kacagástól, egy-egy
pillanatra megálltak a kezek, hogy annál jobb kedvvel, annál serényebben
mozogjanak utána. Ki-kiszemelt hol egy legényt, hol egy leányt, mindig
olyat, aki értette a tréfát, s mindjárt szerzett a legénynek feleséget,
a leánynak férjet, nem hozzájuk illőt.

– Látod-e, mondta a leánynak, én tudnék egy neked való legényt. Ott van
Buklesz Andi, az éppen illenék hozzád. Mert Andi olyan legény, akinek
nem fele kár, amit megeszik. (Értsd ezalatt: hanem egész kár.)

Buklesz Andi toprongyos, torzonborz vén legény volt, a neve is csuf név.

– Hát még milyen feleséget tudnék neked, fordult a legénynek. Bezzeg
hogy eltalálna téged Jákób Ráki! (Ez volt a falu leglustább leánya.)

Ha nem mesélt, biztatott: daloljunk, de csak a vidám nótát szerette
munkaközben. Kedves ravaszság volt ez: vidám nóta gyorsitja a kezet,
lassitja a szomoru.

Vannak emberek, kik csak a maguk gyermekét szeretik: édesapám meleg
szivéből minden gyermeknek jutott szeretet. Gazdag gyermek, szegény
gyermek egy volt neki: a gyermek – gyermek. Nem tudott ugy elmenni
gyermek mellett, hogy rá ne mosolyogjon; hogy meg ne szólitsa; s ritkán
indult el hazulról, hogy feneketlennek tetsző zsebében ne lett volna
alma, körte, szilva, mogyoró – jó gyermeknek való. Amikor én a kisbaconi
„akadémiát“ elvégeztem, édesapám még javakorabeli, egyenestartásu,
erőtől, egészségtől duzzadó ember volt, de már – nagyapó. Valóságos
nagyapó. S im, egyszerre a falu összes gyermekeinek nagyapója lett. Ha
végigment az utcán, meg-megállitották a gyerekek: Hová megyen, Huszár
nagyapó? Ha több gyermek ugrálta körül, meg-megállt, le-leült a kapu
elé, eltréfált velük s aztán egyszerre csak azon vette észre magát, hogy
gyermek ül a térdén s biztatja: Vigyen Barassóba, nagyapó!

Hát vitte, hogyne vitte volna. Lovaglásra mozdult a lába s dudolta
csöndesen:

  Gyi, te, lovam, Barassóba,
  Mit hozok én Andriskának?
  Csengőt-bongót a nyakára,
  Aranyvesszőt a hátára.
  Gyi te, lovam, gyi te, gyi!

Aztán hirtelen leforditotta a gyereket a térdéről s szinlelt rémülettel
kiáltott: héj, aki adta! Felborult a szekér. Héj, atyafiak, ide, ide!
Segitsetek!

Volt erre kacagás meg tülekedés.

– Engem is vigyen, nagyapó! Engem is boritson fel, nagyapó!

Vitte, vitte s felboritotta sorba valamennyit.

Bizony nem lesz nehéz majd megmagyarázni, mért visznek a kisbaconi
gyerekek virágot minden esztendőben Huszár nagyapó sirjára…

S ha vitte, vitte Barassóba a falu gyermekeit, hát engem, a legkisebbet
hogyne vitt volna? Vitt ő „messzibb“ is, a Romhány nevü cserfa-erdőbe,
mely szinte a falu fölé hajlik, s nemcsak a zugása hallik be, de a
vadgalamb búgása is. Valahányszor erre az erdőre gondolok, (s de sokszor
gondolok!) megcsendül lelkemben Kriza János dala:

  Erdővidék az én hazám,
  Székelynek szült édesanyám.
  Zöld erdő zugásán,
  Vadgalamb szólásán
  Nevelt fel jó apám.

Ide, ebbe az erdőbe vitt édesapám egy esős nap délutánján, amint
egyszerre a nap kimosolygott.

– No, gyerekek, mondta Anikónak s nekem, kisütött a nap, menjünk
gombászni.

Hét éves volt Anikó, én meg öt. Nagy kedvvel indultunk az erdőnek.
Édesapám nagy öblös kosarat vitt, mi meg afféle kis kötőkosarat. Hát,
szép lassan kimendegéltünk az erdőbe. Csak ugy fehérlett meg kékült a
föld a keserü meg a kékhátu gombától. Ide-oda kapkodtunk, szaladgáltunk,
ujjongtunk, kacagtunk, zengett az erdő. Egyszerre csak megszólal
édesapám halkan: – Nézzétek, amott jön errefelé két bibarcfalvi asszony.
Én meghuzódom egy fa mögé, ti meg csak gombásszatok. Ha ideérnek az
asszonyok s kérdik, hogy kivel vagytok itt, mondjátok, hogy magatok
jöttetek ide.

Mindjárt vissza is huzódott, mi meg szép lassan szedegettük a gombát, s
közben egyre közelebb jöttek az asszonyok. Ezek is gombásztak. Bezzeg,
hogy az asszonyoknak ez volt első kérdésük:

– Hát ti kivel vagytok itt, lelkem gyermekeim?

– Mi bizony magunk vagyunk, felelt Anikó.

– Ó ne mondd!

– Magunk bizony! – erősitettem én.

– Ó, ó, – csóválgatta fejét az egyik asszony – halljon ide,
komámasszony! Hát osztán van-e lelke s istene az olyan anyának s apának,
aki ezt a szetemnyi leánkát s legénkét erdőbe ereszti? Már én Dárius
kincséért sem tenném meg.

– De még én sem!

– Talán mostohaanyátok van, lelkem? – kérdezte az egyik s feleletet sem
várva, folytatta: Mert én már hallottam olyan gonosz mostoháról, aki
rávette az urát, hogy vigye ki a maga két édös gyermekit az erdőbe s
hagyja ott. Hát ott is hagyta. Hej, sirtak szegény gyermökök, hogy
zengett belé az erdő! Kiabáltak: édösapám! édösapám! Hiszen
kiabálhattak, otthon volt már akkor az apjuk. Hát csak bolyongtak erre,
arra, keresték az utat hazafelé, s addig keresték, hogy bevesztek a
rengeteg erdőbe. Csak mentek, mentek, s egyszerre csak találtak egy
kicsi házat, aki csupa mézeskalácsból volt épitve. Abból a’…

Mondjam tovább, ne mondjam? A jó asszony végig mesélte nekünk Jancsi és
Juliska világszerte ismeretes meséjét. De mi most hallottuk először,
fojtogatta a sirás a torkunkat, s hej, megkönnyebbült kicsi szivünk,
amikor véget ért a mese, s Jancsi és Juliska helyett a vén boszorkány
került az égő kemencébe. Amikor a mesének végire jutott az asszony,
akkor jutott eszébe megkérdezni, hogy: Ugyan bizony kinek a gyermökei
vagytok, lelkem?

– Benedek Huszár János édesapámé, szolgálatjára, felelt illendően Anikó.

– Azé a nagygazdáé?!

– Azé, erősitettük mindaketten.

– Halljon ide, komámasszony, csapta össze tenyerét a mesemondó asszony.
Az a nagygazda gombászni küldi a gyermekeit! Hát akkor a szegény hogy
éljen?!

Na, éppen ideje volt, hogy édesapám nagynevetve elébujjon a fa mögül.
Bezzeg szégyenkeztek az asszonyok, a mesemondó néni kérte az
„engedelmet“ (a székely bocsánat helyett engedelmet kér), hogy igy meg
ugy, de hát ki is hitte volna.

– Jól volt ez igy, nevetett édesapám. Nem árt egy kicsi tréfa, igaz-e?

Nagy jókedvvel s tele kosarakkal indultunk hazafelé. Amint mentünk,
mendegéltünk, egyszerre csak egy cserfának az odvából kiröppen egy
vadgalamb s mindjárt le is száll egy ágra, ott elkezd búgni, burukkolni.

– Láttátok-e, – kérdi édesapám, – honnét repült ki az a galamb?

– Láttuk! Láttuk!

– Az ám, mondja édesapám, faodvában lakik a vadgalamb, mert nem tud
fészket rakni. Pedig – mesélte tovább – szerette volna megtanulni a
fészekrakást. Kérte is a szarkát, hogy tanitsa meg. – Jószivvel, mondta
a szarka, s mindjárt rakni kezdte a fészket, aztán magyarázta, hogy igy
meg ugy kell azt rakni. – Tudom, tudom, mondta mindegyre a galamb. Hej,
megharagudott a szarka, s mondta: No, ha tudod, hát csináljad tovább, s
azzal elrepült. De bizony a galamb nem tudta tovább rakni a fészket.
Azóta sem tanulta meg.

Ime, három kosár gombával, s két mesével jöttünk haza. Ez a két mese
meggyökeredzett a lelkemben, soha el nem feledtem. Azért gyökeredzett
meg, mert erdőben hallottam; erdőben, ahol lejátszódott mindakét mese.
Mindjárt a mi erdőnkben épitette fel gyermekfantáziám a
mézeskalács-házat, s amely fából kiröppent a vadgalamb, arra rajzoltam a
képet, amint a szarka fészket rakni tanitja a galambot. S amikor később
megismerkedtem Kriza szép versével, ennek az erdőnek hallottam zugását,
ebben az erdőben vadgalamb búgását.

Mondám, hogy édesapám ölmagas ember volt. Nem csuda, ha én, a piránkó
gyermek, mint óriásra néztem föl reá. Ha majd könyvem során még jobban
megismerkedtek vele, azt sem fogjátok csudálni, hogy nemes alakja
folyton-folyvást nőtt a szememben. Hogy akkor volt legnagyobb, amikor
görnyedt háttal tipegett-topogott a kertemben s karomat karjába öltve
feltámogattam a garádicson a verandára s karosszékbe ültetém…




NEGYEDIK FEJEZET.


Ebben az iró feleleveniteni próbálja az erdei életet, amilyennek ő kis
gyermekkorában látta.

Nem csuda, hogy Kriza János szép verse, – „Erdővidék az én hazám“,
meg-megdobogtatja szivemet: ennek az erdőkoszoruzta vidéknek egy kis
részecskéje az én falum is. Talán a legkisebb Erdővidék tizennyolc
faluja közt. Ez a tizennyolc falu testvériesen oszlik meg Udvarhely és
Háromszék között: kilenc-kilenc falu jut ennek is, annak is. Legkisebb
az én falum, de nem legkisebb az erdeje: ötezer katasztrális hold a
területe. Nemcsak gyermekszemmel nézve „rengeteg erdő“ ez, de rengeteg
erdőnek nézem ma is. Különösen e pillanatban, a Nagykunság fában szegény
földjén folytatván e könyvnek irását.

Kicsi falum felső vége nagy hegyoldalba ütközik. Az egész oldal
szántóföld, mindössze egy nagy terebélyes vadkörtefa az ormán, több fa
nincs: nyilván arra született ez a fa, hogy szemmel tartsa, őrizze a
falut. _Csikoldal_ a neve a szántóföldnek s a szélén meredeken
kikanyargó ut: _Csikorra_. Ebből sejthető, hogy ez az ut _Csikország_
felé vezet. Mert Csikországnak hivják nálunk felé Csik vármegyét: ma
tréfásan, de vannak, akik komolyan állitják, hogy valaha régen a
Székelyföld e része – ország volt. (No, lám, mondaná Clemenceau ur – ha
nektek egy vármegye is ország volt, nem elég nagy ország nektek tiz
vármegye?)

Ugyancsak megizzadunk, amig kiérünk Csikorra tetejére. Három oldalról
cserfaerdő koszoruzta puszta fensik az erdőség előcsarnoka: _Csikhátja_
a neve. Azt hinnétek, ugy-e, hogy itt legfennebb silány zab terem. Nem
jól hiszitek, mert itt minden harmadik esztendőben csudaszép buzatenger
hullámzik. Egy esztendőt pihen a föld nálunk, juhnyájak legelik s
trágyázzák, közben háromszor megszántja a székely, ősszel acélos buzát
vet belé, a második esztendő tavaszán zabot, árpát, kukoricát, pityókát,
aztán következik ismét a pihenés esztendeje. Higyjétek el nekem, nincs
rossz föld, csak rossz gazda. A székely pedig nem rossz gazda,
szerelmese a földnek, neked, édes anyaföldem! Itt, a fensikon ha
körülnézel, erdőnél egyebet nem látsz. A mi erdőnket félkörben karimázza
egy hosszan elnyujtózkodó hegylánc s hegylánc hátán ég felé emelkedik a
Feketehegy, a Kapushegy meg a Piliske. Nóta is van a Feketehegyről:

  Füstöl Feketehegy,
  Hallig zugása is,
  Ez a barna kis leányka
  Igen-igen hamis.

A Kapushegynek kopasz a feje, csak a legtetején álldogál egy fenyőfa
egymagában, mint vén ember fején egyetlen, ágaskodó hajszál. A Piliske
büszkén néz le Feketehegyre is, Kapushegyre is s a messze végtelenségben
elmerülő erdőségre: ő itt a hegyek óriása. Az ő fején csillan meg az
első hó, messze földön hirdető: jön a tél. Az ő fején barnállik
legtovább egy-egy havas foltocska, amikor már rég itt a jó meleg nyár s
madaraknak, kaszás legényeknek, takaró leányoknak énekétől hangos az
erdő.

Feketehegy, Kapushegy, Piliske: ők az őrei a kisbaconi erdőnek
Csikország felől. Ennek a három hegynek a tetejéről messze belátsz a
csikországi sikságra, honnan sürü sokaságban mosolyognak feléd a csiki
faluk apró-zsindelytetős házai. Menj ki Csikorra tetejére, az utból se
jobbra, se balra ne kanyarodjál, s Csikországba jutsz, erdőben járva
végesvégig. Kezdi a cserfaerdő, folytatja a bükkös, s mind fölebb és
fölebb emelkedve, végzi a fenyveserdő. A mi erdőnk szélén kezdődik a
fenyő, hogy aztán egész Csikországot beboritsa. Mikor még vasutak nem
voltanak, a mi erdőnkön át vitte vásárra Alcsik népe a deszkát. A mi
erdőnkön hajtotta a baróti vásárra a havason nőtt tulkokat s apró
székely lovakat. Nagyvásárok idején mindig tele volt az udvarunk csiki
tulkokkal, ökrökkel, lovakkal. Ismerős és nem ismerős emberek kértek
szállást éjszakára, amire édesapámnak, mint minden székely embernek, ez
volt a válasza: _Istené a szállás_. Egész Csikország népe a katholikus
hitet vallja. Erdővidék népe, két falu, Barót s Miklósvár kivételével, a
református meg az unitárius hitet, s akár hiszitek, akár nem, a más-más
hitet valló népet szives, meleg barátság fonta össze s fonja ma is.
Édesapámnak kedves komája volt csikszentsimoni Kerekes András s ez a
komaság átöröklődött: Kerekes András keresztapámuram András nevü fia
tartotta keresztviz alá Gábor bácsi egyik gyermekét. Pápista, kálomista,
unitárius székely a más-más hit mellett vallott s vall egy közös,
egybeforrasztó hitet is: _Atilla volt az ősapánk_.

Ó, Atilla, szegény népe, hová jutottál! – kivánkozik tollamra a bus
sóhajtás, de elfojtom, mert köt az igéretem: az iró feleleveniteni
próbálja az erdei életet. Ne hidd, hogy a mi ötezer holdas erdőnk – erdő
és semmi egyéb. Vannak az erdőben nagyterületü legelők s a lankás
oldalakon, a hegyek közé, csörgedező patakocska partja mentén
összeszorult kaszáló rétecskék. Szentgyörgy napjától Szentmihály napjáig
e legelőkön épülnek az ökrök, a borjak, a lovak; a faluhoz közeleső
részeiben a tehenek, s kaszálás után a juhnyájak is. Akkor az egész erdő
– legelő.

Az erdő fája az én gyermekkoromban közös vagyon. Kiki annyi tüzelőt meg
épületfát hord el onnan, amennyit csak bir: maga szükségére, eladásra
is. Legtöbbet az, akinek kevés a szántóföldje, de van két lovacskája, s
mert hamar végez a mezei munkával, hordja a fát piacra: ebből pótolja a
kenyerét. Csak később semmisül meg a „régi székely törvény“: mindenkinek
földbirtoka arányában szabja meg erdő- és legelőjét az „uj magyar
törvény“.

Junius végén, amikor a rétről betakaritották a szénát, s az erdei
kaszálókra került a sor, a falu népének jófelerésze felköltözött az
erdőbe s buzaaratásra, ami nálunk julius vége táján indul meg, költözött
haza. Valóságos költözködés volt ez, de vidám s nem szomoru, mint a
városi költözködés, nem is beszélve arról a költözködésről, amikor
emberek ezrei költözködnek el az édes anyaföldről, komor vasuti
teherkocsikban s végezetül ezekben a kocsikban is maradnak
esztendőszámra; itt éheznek, fagyoskodnak, rongyoskodnak, sirnak,
keseregnek és soha, de soha nem fogják megérteni: mi nagy bünt
követhettek el, hogy ennek hontalanság lehessen a büntetése?!

Igen, valóságos költözködés volt ez. A nagy szénahordó szekér derekát
megrakták szénával s e közt helyezték el a törékeny edényeket: tálat,
tányért, korsót; tarisznyában kést, villát, kanalat. Széna közé ültették
a puliszkafőző üstöt, kisebb-nagyobb zacskóban puliszkalisztet,
mindenféle főzeléket, szalonnát, turót, hagymát, sót, s legalább egy
hétre való kenyeret, akkorákat, mint egy-egy taligakerék. Ezen a
szekéren nyujtóztatták el a kaszákat, villákat, gereblyéket. S vittek
pokrócot is takarónak, nem a férfiaknak, de a fejér-, meg a
gyermeknépnek. A mi szekerünkön volt egy kicsi vánkos is. Ezt édesanyám
csusztatta be a széna közé… Ugyan kinek, ha nem nekem?

Rendszerint vasárnap, vecsernye után mozdult meg a falu népe: hosszu
szekérsor kigyózott föl Csikorra kanyargós utján. Csak a gyereknép ül
szekéren, a nagyok, férfiak, nők a csendesen haladó szekér után
mendegélnek.

Buzatenger hullámzik Csikhátján, buzatenger közt kanyarog az ut, de már
közvetlen előttünk az erdő, cseróriások közé hajlik át az ut. Többszáz
esztendő viharával dacoltak ezek az óriások, köztük nem egy villámütött,
– ennek hosszu fekete utat vágott oldalán a villám, annak meg a testét
oly mélyre égette, hogy barlang támadt a nyomán: két-három ember
elbujhat benne. Az idők során erősen megritkult az óriások sora, busan
feketélnek a levágott cseróriások tövei, itt-ott egy halom domborul:
sirhalom ez, sirhalma a lassanként eltemetődött óriásoknak. Messzire el
lehet látni a cseróriások megritkult sorai közt: ezért Likat ez erdőrész
neve. Ide látszik balról Érces pusztája: hosszan, szélesen elterülő
fensik, csak itt-ott szomorkodik rajta egy-két öreg szomoru nyirfa.
Térdigérő füvet terem ez a fensik. Alatta huzódik meg sötéten,
rejtelmesen, mély hegyszakadékban egy sürü rengeteg: Istenkas a neve.
Itt rejtőzködött Kisbacon népe a tatárjárás idején… S mert jól elrejté,
Istenkasnak nevezék el. Istenkas fenekén vágtat szilajon Fenyős-patak,
meg-megtorpanva s átugorva az itt-ott összetorlódott kőgátakon. S ihol
itt van mindjárt Érces borvize: messze földön a legjobb borvizet
bugyogtató. Érces borvize mélyen beásott, szük mederbe csurdogál,
vörösre festve a medret is, a meder meredek oldalát is. Meredek oldalból
barlangok szája vöröslik: nyilvánvaló, hogy a vasas viz festette
vörösre, de szentül hiszi a nép, hogy a hegy keble aranyat rejtegetett
valaha régen, talán most is… Apáról fiura száll a mese, hogy tenger
arany volt itt, de egyszer régen, igen régen, idejöttek a
„magyarországiak“ s az aranyat elvitték…

Miféle mese ez, hogy a „magyarországiak“ vitték el a kisbaconi erdő
aranyát? Ennek a magyarázata igen egyszerü. Amikor még vasut nem
hozta-vitte egymáshoz a székely meg a magyar testvért, a székelynek az
Erdélyországon tul eső terület volt „Magyarország“, Erdély – az Erdély.
Székely testvér a magyar testvért alig-alig látta, oly messzire éltek
egymástól, akár két, egymástól idegen ország gyermekei. Csuda-e, ha
mesét szőttek-fontak a magyarországiakról? Hiszen még ma is oly
messze-messze van Székelyország Nagymagyarországtól… Székelyországnak
csak lassan mendegélő vasut jutott, az is jó későn, a gyorsvonatok csak
ugy surolják a nyugati szélét…

De csak menjünk tovább. A szekér-karaván bekigyózik egy lejtős, köves
uton, nagyokat zökkennek a szekerek: bizony jobb itt gyalogszerrel
járni. A cseróriásoknak bucsut mondunk, itt már kezdődik a bükkerdő: az
utat kétoldalt öreg és fiatal bükkök sürüje szegi. Ide csak delelőben
süt be a nap: be pompás sétautat lehetne itt csinálni! De ez csak most
jut eszembe, irás közben. Tudtam is én akkor, mi az a sétaut. Havasi
patakon gázolnak át a szekerek, aztán nagy, meredek hegyen kanyarognak
föl, még egy kanyarodás a bükkfaszegte uton: itt vagyunk
_Györkovácsban_. Ez a neve annak az erdőrésznek, ahol nekünk is, másnak
is a legtöbb erdei kaszálója van. Györkovács mellett van Bodvaj nevü
vasbánya, mely sokszáz esztendővel ezelőtt egy György nevü kovácsé volt:
az ő nevét örökité meg egy többszáz holdas terület. Van azonban
Györkovácsnak _ága_ is, _feje_ is, _loka_ is: ez utóbbi mélyebben
fekszik, a patak mentén, ezért a neve lok.

Édesapám Györkovács ágában vert szállást. Ennek a kaszálónak kert képe
volt: köröskörül fák meg bokrok szegték a lankásan emelkedő kaszálót, a
határán, domb tetején, terebélyes bükk-óriás volt ennek a kicsi
szigetnek a királya. Még inkább nevezhetném mesebeli madáróriásnak,
melynek szárnyai alatt egész sereg madárfióka huzódik meg. Husz-harminc
ember huzódhatott e faóriás alá az eső elől, sürü lombján egy csepp eső
sem szivárgott át. Bükk-óriástól néhány lépésnyire a legénység leveles
ágakból sátoralaku kalibát „épitett“ nagyhirtelen, a hazulról hozott
szénával jó vastagon befödték. Ide rakták be az edényeket, az
élelmiszereket s kétoldalt szénát is teritettek a földre – ez volt az
édesapám ágya s az enyém. A többiek mind a szabad ég alatt hálnak,
hatalmas tüz körül. Ki háttal, ki hassal fekszik a lobogó tüznek, mignem
aztán a nagyokat füllentő vén Demeter András meséin szép lassan álomba
szenderülnek. A rengeteg erdőség rejtelmes sötétjében felgyulnak itt is,
ott is a tüzek: ha ma visszagondolok e képre, ugy vélem, igy loboghattak
az áldozati tüzek ezer esztendővel ennek előtte. Az ősrégi nomádélet
ujkori mása ez az erdei élet. A sátrak előtt égő máglyák, körülötte ülő
és heverő, messziről kisértetiesnek tetsző alakok, a tüz fejénél ősz,
öreg ember ül s mesél a honfoglalásról…

Nagyokat füllentő Demeter András tavasztól őszig juhpásztor, téltől
tavaszig szabó- és szücsmester vala. Házi fekete posztóból ő szabta,
varrta nekem az első téli nadrágot s kurta kis zekét. A legényeknek ő
„remekelte“ a térdig érő, tulipántos juhbőr-bundát. Sejthető, ugyebár,
miért tettem macskaköröm közé a remeklést. Hirtelen tákolás volt bizony
az ő munkája. Összehányta, mint ahogy ezt a szénaboglyácskákkal
cselekedte. De mintha forró meleg kőre ömlött volna a kifogás,
elpárolgott az ő bölcs mondásán: Minden ember bolond ember, aki jobban
táncol, mint ahogy tud.

Ha a falut felbundázta, átballagott Csikországba, honnét tavaszra került
haza, egy zacskó huszassal meg egy zsák hazugsággal. E hazugságok közt
esztendőről esztendőre ismétlődött egy arról a gonosz mostoháról, aki
két mostohagyermekét sütőlapátra ültette, az égő kemencébe belökte, ahol
is azok, szegények, porrá égtek. Erős a gyanum, hogy ez a hazugság a
Jancsi és Juliska mese töredéke, s mint töredék is meghamisitva, mert
hiszen nem a boszorkány lökte égő kemencébe a két gyereket, hanem,
mindnyájunk megkönnyebbülésére, a gyerekek a boszorkányt. Most is
elmondta ezt a hazugságot s édesapám nagykomolyan jegyezte meg: én
hiszem, – aztán körülnézett a hallgatóságon: hát ti hiszitek-e? –
Hisszük, hisszük! – kacagtak a kaszások.

De nagyokat füllentő Demeter András nem érte be Csikországgal,
bekalandozta Erdélyországot is. Hol, hol nem, valahol szerzett egy
kéregető könyvecskét: soha le nem égett templomokra kéregetett az öreg.
Ahány gróf s báró volt Erdélyországban (pedig sok volt), mind felsorolta
névszerint. Erről is, arról is tudott valami történetet, de különösen
nagy kedvvel mesélgetett Haller János uramról, a fejéregyházi grófról, a
szegény emberek kegyes pátronusáról. Szájtátva hallgattam a mesét arról
a Haller Jánosról, aki József császár korában élt s aki még a császárnak
sem akart kitérni az utból. – Ugy volt az, nagyuram, – mindig
édesapámhoz mesélt, – hogy befogat hat fekete paripát aranyos, bársonyos
hintajába Haller János uram, s hát amint vágtat Segesvár felé, vágtat
vele szembe ugyancsak hat paripa, de mind a hat fejér, mint a frissen
esett hó. – Hej, haj, ki járhat itt az én fődemen hatlovas hintón,
gondolja magában Haller János uram, s hát abban a szempercben nagyot
rikkant a hat fejér ló kocsisa a Haller János uram kocsisának: Félre az
utból, hé!

– Hó! állj meg! – kiáltott elé a kocsisának Haller János uram.

Egyszerre állott meg a hat fekete ló, mintha fődbe cüvekelték volna,
megállott a hat fejér ló is. Akkor felállott János uram s mondta: Félre
az utból, paraszt! Tudod-e, hogy kinek a fődjén jársz? Ez a főd az
enyim. Efelett a főd felett enyim a nap is, a hold is, a csillag is,
enyim a lebegő ég is!

Hej, Szüz Mária, Szent Józsep, ne hagyj el! Csak feláll erre a hat fejér
ló gazdája is, nem szól semmit, csak kétfelé huzza a fejér köpenyegit s
hát a mejjin, mint egy tángyér, akkora aranymonéta ragyog! De ugy
ragyogott, hogy Haller János uramnak még a szeme is káprádzott a
ragyogástól, pedig egymástól jó messzire álltak. Bezzeg hogy az
aranymonétáról megismerte József császárt Haller János uram,
illendőképpen kitért s elszalutált mellette…

Igy üzte-füzte tovább itt-ott felszedett, kicifrázott meséit a vén
füllentő, aztán egyszerre csak éreztem, hogy két erős kar szép gyöngén
felemel és hallottam félálomban, amint mondta: aludjunk, bátyám uram,
aludjunk (ez volt a becéző megszólitása), lefektetett a szénaderekaljra,
fejem alatt megigazgatta a kicsi vánkost, pokróccal betakart – akárcsak
édesanyám.

Sürün ismétlődő kopogás ébresztett föl hajnal pirkadásán, körülnéztem a
kalibában: egyedül voltam. Nem az ajtón kopogtattak, mert hogy a
kalibának nem is volt ajtaja. Ismerős hang volt már nekem ez az éles,
zengő kopogás; kaszájukat verték, kalapálták a kaszások. Kibujtam a
kalibából: a nap még valahol a Piliskehegy mögött készülődött világjáró,
földmelengető nagy utjára, de már lángvöröslött a keleti ég alja,
kigyult arccal jelenté: keljetek föl, emberek! Isten áldott napja, ihol,
közeledik!

Lám, már föl is keltek. Ott ülnek sorban a bükkóriás alatt a kaszások.
Bükkóriásnak földméhéből kidagadt, vastag gyökereibe beleverték a
kaszaüllőt, ráfektették a kaszát s lassu, gondos kopogással halad végig
kasza pengéjén a kis kalapács. Ugy vág jól a kasza, ha becsületesen
megverik s verik is becsületesen, hogy a kasza fel-feljajdul belé. A sor
elején ül édesapám, mellette Gábor bácsi, aztán szép sorjába öreg
kaszások: Bakó, Bonyhai, Rigó, mind a három József. A Józsefek után
vékony dongáju, hosszu Gál Péter, aki mostanában hozott Csikországból
feleséget s már nótát is csináltak róla, csufondárosat:

  Csikból hoztam feleséget,
  Kaptam is nagy nyereséget.
  Tehenet is hármat hoztak,
  De mind visszabogároztak.[9]

  [9] Ha csipik a legyek, a szarvasmarha megfutamodik, veszettül nyargal.
  Ezt a nyargalást mondják _bogározásnak_.

Befejezi a sort a mi két legényünk: Boda Samel és Bálint Izsák. Tizenhat
lábszár nyujtózkodik a zöld gyepen, mind a tizenhaton fejér
posztónadrág: mintha a tél havából bükk-óriás tövében itt felejtődött
volna tizenhat fehér csik. Nem talált a napsugár rájuk… Csak a vén
füllentő nem ver kaszát, egy az, hogy nincs kaszája, más az, hogy nem is
tud kaszálni. Élesztgeti a tüzet, aztán pipára gyujt, hosszan utána
bámul a felfelé kanyargó füstnek s jövendöli, hogy jó szénaszáritó nap
lesz „ez a mái szent nap“, mert felfelé száll a füst. Örül ennek minden
sziv, (aki Krisztusához hiv) – kasza hegyén kopognak már a kalapácsok,
egyszerre emelkedik föl nyolc ember, nyelére szerelik a kaszát,
fénkő-tokot félig vizzel töltik, a fénkövet megforgatják benne s
jobbról-balról végig futtatják a kasza élén, előbb aprózva, aztán egész
hosszában végig simitva: bucsuzzatok, füvek és virágok, közeledik utolsó
órátok. Édesapám teszi az első kaszavágást, ő az inditó, a vezér.
Nyomában valamennyi közt a legjobb kaszás, a kistermetü, szélesmellü
Bakó: _egész_ rendet vág, mint az édesapám. Már a másik két József
kiméli magát, nem fekszik a kaszálásnak egész testtel, csak ugy
féloldalt, fartatva, félrenddel dicsérik az Istent. Ellenben hosszu Gál
Péter teljes hosszuságában neki huzakodik, egyenesre nyujtózkodik mind a
két karja, mintha az a reménység biztatná, hogy magának kaszál s hátha
egyszer visszabogárodzik hozzá az a három tehén, amely – mondjam, ne
mondjam? – csak a csufondáros nótában volt meg… Utána jönnek a legények,
virtuskodva: melyik vág szélesebb rendet, s leghátul Gábor bácsi: ő a
sereghajtó. Én meg csak megyek, mendegélek mellettük, gyönyörködöm a
kaszák meg-megvillanásában. Ihol, már Piliske fölött tündököl az öreg
Nap, sugarai bujócskát játszanak a nyolc kaszán. Közbe-közbe
incselkednek velem a kaszások: – Hol a kasza, kicsi gazda? Oh Istenem,
dobog a szivem, ha volna egy kicsi kaszám! De nincs. Van azonban kicsi
villám, gereblyém, még András nagyapó remekelte Gábor bácsinak, ő féltő
gonddal őrizgette s most enyém a szent örökség. Hiszen, csak száradjon
el a harmat, oda állok én is, rendet teriteni!

Madaraknak, legényeknek, leányoknak énekétől hangos az erdő.
Hegyről-hegyre száll a nóta, közbe-közbe megszólal az erdei telefon:
Uhé! Uhé! Visszafelel rá valaki: Uhé! Uhé! Megtörtént a „kapcsolás“.
Következnek a párbeszédek: – Itt vagy-e Huszár Gábor? – Ez a Benkő Jakab
hangja, állapitják meg a kaszások egyértelemmel.

– Itt vagyok, Benkő Jakab!

– Vág-e a kaszád, testvér?

– Vág, mert muszáj. Hát a tiéd?

– Ez is szót fogad, mióta megvertem!

A vén füllentő már tüz fölé akasztotta az üstöt, forr a viz benne s
szeme Kövespusztája felé mered: amikor ott megvillan Vajna Rózsi piros
fejkendője, a puliszkalisztet beleönti az üstbe. Mire Rózsi ideér, két
karján cepelve két nagy fazék tejet, már ő meg is keverte a puliszkát,
ki is hengeritette az asztalkendőre, cérnával egyenlő darabokra
szeldesi. Ihol, már itt is Rózsi, barnapiros arca csakugy lángol. Nem
csuda: két óra hosszát tart a gyalogut idáig. Beperdül a kalibába,
hordja ki a tálakat, tányérokat, a kanalakat; a tányérokat teleönti
tejjel, minden tányérba tesz egy-egy darab puliszkát s akkor kiált
csengő hangján a kaszásoknak: – Jőjjenek _elé_! De nem jönnek, mig kiki
a rendjét végig nem vágta. Aztán jönnek csendesen, diskurálgatva, s
egyszerre csak ott ülünk mind a tálak körül. S bár „szavuk sem igen van
azalatt, mig esznek, természete már ez magyar embereknek“, a legények
nem állják meg, hogy Rózsival, ne incselkedjenek. Kezdi Boda Samel: –
No, Rózsi, hány zsoltárt tanóltál tegnap este?

– Annyit, amennyit, pattog Rózsi, mi köze hozzá?

– Szépön kikirilt-e a mester? – folytatja Bálint Izsák.

– Szépen hát! Szebben, mint te, amikor gazduram kiporolta a hátadat! –
vág vissza a fickólegénynek.

Gyöngéd célzás ez arra, amikor édesapám Gábor bácsit is, Samelt és
Izsákot is megpálcázta, mert a kimelegedett ökröket megitatták s mind a
három legény ugy elbujdosott, hogy hajnalig vissza sem tértek…

No, de kiürültek a tálak, felszedelőzködnek a kaszások, fenik a kaszát,
sorba állnak. Az öreg Bakó nyitja meg most a sort, mert édesapám csak
harmatszáradásig szokott kaszálni. Villát vesz elő, a vén füllentő is.
Vajna Rózsi is, én is előveszem a kicsi villámat: másik oldalára
forditjuk a rendeket, hadd csókolgassa, melengesse a napsugár. Villa
hegyén szárad a széna, – mondogatja édesapám. Mennél többet forgatják,
rázogatják, annál gyorsabban szárad. S amint a nap följebb, följebb
emelkedik, a száradó széna édes illatával telik meg a levegő. Mely
felséges illat! Emberek mesterkedése ehhez fogható illatot nem teremt.
Erre csak Isten áldott napja képes. Az ő sugarai csalogatják ki füből,
az erdő sokféle virágaiból ezt az illatot. Belekeveredik ebbe az eper
illata is. Mert, amint forgatjuk a rendet, ki-kipirosodik egy-egy
lekaszált eper. Hol édesapám, hol Rózsi hajol le, de még a vén füllentő
is: fölvesznek egy-két szem epret s szólitnak: ide, kicsi gazda, ide,
nesze eper. Magam is találok, fel-felsikoltok: eper! eper!

– No, várjon csak, bátyámuram, mosolyog rám édesapám, mindjárt elvezetem
én magát egy helyre: annyi ott az eper, mintha veres lepedővel volna
beteritve.

Visz is, amint elteritettük, ami rendet addig kaszáltak. Hisz az én
munkám még csak játék. Idejében való szoktatás. Pedagógusok nyelvén:
játszva oktatás. Csak most tudom meg, minek tett föl édesanyám a
szekérre egy füles kast is. Epernek. Karomba akasztja a kast, aztán
kézen fog, megyünk, megyünk, mendegélünk s egyszerre csak egy puszta
domboldalra érünk, ahol sem fa, sem bokor, csak rég kivágott fák törzse
rothadoz. Egész erejével rátüz a nap, csakugy forr a levegő fölötte, s
hát az a domboldal veres lepedővel van beteritve! Különösen a kivágott
fák töve valóságos eperbokrétákkal van körülszegve. Egy-egy epertőn
érett és félérett eper, köztük egy-két későn nyilt virág. Édesapám is
neki hajlik, együtt szedjük az epret, ő lassan, én mohón. Felém-felém
pillant, mosolyog. Azon mosolyog nyilván, hogy tőlem ugyan aligha telnék
meg a kas…

– Hej, bátyámuram, bátyámuram, enyeleg édesapám – többet a kasba, mint a
hasba, – igy nem telik meg a kas. Amikor én ilyen nagylegény voltam, ugy
szedtem én az epret, hogy mindig azt mondottam magamban: többet a kasba,
mint a hasba, – bezzeg, hogy hamar megtelt a kas!

Annyira komolyan vettem édesapám enyelgését, hogy többet egy szem epret
sem ettem, mig a kas meg nem telt. Később el-eljárogattam eprészni a
pajtásaimmal, s meg tudtam állani, hogy mig a kas meg nem telt, egy szem
nem sok, annyit sem ettem meg. Csak a teli kosár után került a sor reám.

Nagy volt a kas, s dombosan tele szedtük. Alig birtam fel a földről.
Megcsudáltam édesapámat, aki oly könnyedén vitte, mintha üres lett
volna. Éppen délebédre értünk a szállásra. Rózsi hangja végig csendült
az erdőn, fél falu népe hallhatta: Jőjjenek elé! A tálakba kitöltötte a
fuszulyka-levest, szalonna-szeletek uszkáltak a tálakban, jó nagy
darabok a nagyoknak, egy kicsike a kicsi gazdának. Mert mit is mond a
fecske?

  Kicsinek kicsit,
  Nagynak nagyot.
  Mert ha a kicsi nagyot kiván.
  Mindjárt kitekerintem a nyakát.

Igen, igen, ezt csicsergi a fecske a fiókáinak. De én még nem láttam
fecskét, aki a fiainak a nyakát kitekerintette. Hát ti, láttatok-e?

No, volt nagy öröm a kaszások seregében, amikor a fuszulyka után
asztalra került az eper. De Rózsi nem engedte, hogy belemarkoljanak a
kosárba, sorra vette a kaszásokat, azok tartották a markukat, abba
hullatott egy összetett maréknyit. Bálint Izsák maradt utolsónak. Még
félig volt a kas, de neki csak egy félmaréknyit hullatott.

– Tovább, Rózsi, tovább! – biztatta Izsák.

– Nekem _kikirilhetsz_, nevetett Rózsi, egy szemet sem kapsz többet!

– Ne bolondozz, Rózsi!

– Tudod, mit mond a fecske? Kicsinek kicsit…

Lett erre nagy kacagás. Zengett belé az erdő. A vén füllentőnek a könnye
is kicsordult.

– No, Izsák, – mondták a kaszások, – megkapád a kölcsönt!

Jól is laktak, szivük szerint ki is kacagták magukat, felkászolódtak az
„asztal“ mellől, csendesen visszahuzódtak a bükk-óriás árnyékába, ott
egy kis szunditásra leheveredtek. Édesapám is behuzódott a kalibába.
Csak Rózsi maradt ébren, meg én. Hozzádörgölőztem s mondtam neki:
Jőjjön, Rózsiné, szedjünk epret. Ugy-e, eljő velem?

– Megyek kicsi, gazdám, megyek. Hogyne mennék, édös aranylábu csirkém!
Hát osztán kinek szedjük az epret? Az édösanyjának, ugy-e?

Intettem a fejemmel.

Leakasztott egy fazekat az ágasról, (azon száradtak, szellőződtek a
kimosott edények) mentünk az epresdombra: még mindig vörös lepedővel
volt boritva, alig látszott meg rajta, hogy itt már egy nagy kosarat
teleszedtünk. Négy szapora kéz szedte most az epret, s bár Rózsi „többet
a hasba, mint a kasba!“ kiáltással eprészett, gyorsan megtelt a kas.
Mikor aztán nyugovóra kezdett hajlani az öreg nap, felkantározta a két
tejes fazekat, az egyikbe beleállitotta a kicsit, az eprest, s indult
hazafelé. Reggel fel az erdőbe két fazék tejjel, estére haza az
üresekkel: igy járta meg naponként kétszer az erdőt Rózsi, hazafelé
vidám énekszóval. Nem egyedül. Egész csapat leány járta ezt az utat
nap-nap után, mig az utolsó füszál is boglyába nem került.

*

Az erdő este: felejthetetlen kép ez. Eddig csak Rigó Anis meséiből
ismertem a rengeteg erdőt, rengeteg erdő közepén a kicsi kunyhót,
melyben több százesztendős öreg asszony lakik, „akinek az orra a térgyit
veri“, s aki azzal fogadja a szállást kérő királyfit vagy szegény
legényt: szerencséd, hogy öreganyádnak szólitottál, mert különben igy
meg úgy. Az ő meséiből ismertem a magas hegy tetején, kakaslábon forgó
aranyvárat, de mindezt látni csak most láttam: az est sötétjében, amikor
felgyultak a tüzek. Gyermekképzeletem látni vélte a tüzek mögött a kicsi
kunyhókat, a komoran sötétlő hegyek ormán a kakaslábon forgó palotákat –
nem vélek csalódni, ha most, fehér hajjal, azt hiszem, hogy ezek a
rejtelmes, titokzatos esték jegyeztek el engem egész életre a mesemondás
tündérasszonyával…

Uhé! Uhé! szólal meg az erdei telefon, össze-vissza, egyszerre tiz-husz
helyen is. Üzenik a Benkő-fiuk Gábor bácsinak, hogy jönnek. Valahol
Leshegy oldalán tanyáznak, Bodvaj-bányához közel, messze tőlünk, de az
est csendjében idehallatszik az üzenet. – Jertek, jertek! telefonál
vissza Gábor bácsi.

Négyen jönnek. Három közülök Benkő Dániel keresztapámuram fia. Jakab a
legidősebb, Gábor bácsinál két-három évvel fiatalabb. Mostanában
váltotta meg az apja a taliánországi katonáskodástól… Széles mellü,
tagbaszakadt, nagyerejü, nagyvirtusu, eleven, pirospozsgásképü legény.
Őt követi József, a kamasz-diák, akit én _Huszár Anna_ regényemben
Ádámnak kereszteltem el. Ő is izmos fickólegény, kerek, piros arcu, nagy
kék szemében mintha mindig könycsepp harmatoznék. Az én gyermekszemem
ugyan hogy vehette volna észre, hogy ez a száz esztendőre teremtett fiu
ifjonti halálra van eljegyezve? Gergely, akarom mondani: Gergő a
harmadik, nálam két évvel idősebb, legkedvesebb pajtásom. Az ő házuk az
alszegben, a mienk a felszegben, s mégis együtt, kettesben játszunk. Hol
ő jön hozzánk, hol én őhozzájuk, s estefelé háromszor-négyszer is
hazakisérjük egymást: alig-alig tudunk megválni. Nyargalni sem ugy
nyargalunk, mint más gyermek: a kisujjunkat egybe kapcsoljuk, ugy
vágtatunk az uccán végig. Csendes, mélázó természet volt Gergő, éppen
mint Ádám. A végük is egy, – de minek mondjak el mindent előre? Szőkébe
hajló volt ez a három Benkő-fiu, szinte cigányfekete a negyedik, a
haragos kedvü Kornéliusz fia: János. Ideális szép, fekete képü ifju,
apjának egyetlen fia. Senki sem kételkedett abban, hogy tavaly ősszel,
szüreten jártában, egy marosszéki nagy ur leánya meglátta s megszerette.
Hallották, amint marasztalta: Maradjon itt, Benkő János! De Benkő János
nem maradt ott, volt neki otthon jegyese: a szép Sándor Trézsi, akinél
akkoriban csak egy szebb leány volt: Balázs Márta. Mindakettő
Benedek-leány volt, de csak az apjuk keresztnevén hivták: igy
különböztették meg egymástól a Benedek-sarjadékokat.

Több Benkő-fiu nem volt a faluban. Évszázakra visszamenően
megállapitották, hogy a Benkő-nemzetség hét férfinál többre sohasem
emelkedett. Itt megállott. Az igaz, hogy mind derék szál emberek voltak
s mert csak „heten vagyunk, uram, heten“, a Benkő-birtok nem is oszlott
szét.

Édes apám nagyra becsülte a Benkőket, mint jó gazdákat, soha eggyel sem
akadt össze a tengelye. Szivesen látta, hogy Gábor bácsi Benkő leányt
vesz feleségül, de már annak nem örült volna, ha valamelyik leánya
Benkő-fiuba szeret… Mint férjnek, rettenetes rossz hire volt a
Benkőknek. Nem mintha kicsapongó természetüek lettek volna. Ők is
vigyáztak a tisztaságukra, akár egy leány. De kibirhatatlan zsémbes
természet volt valamennyi Benkő. Hirtelen lobbanó, lassan, nehezen
csendesedő. Nekik csakugyan olyan asszony kellett, amilyet a nóta kiván:
„ha beteg is, keljen fel“. Ha hazajöttek a mezőről, az erdőről, akár
lóval, akár ökörrel, az asszonynak künn kellett teremnie az udvaron,
segitenie az urának lónak, ökörnek kifogásában. Az ő kezükön az asszony
férfivá nevelődött. Ez a nevelődés nem ment simán, s édesapám nem
feledte el, hogy réges-régen egy Huszár Anna halálba menekült e nevelés
elől. El kellett ezt mondanom, hogy megértsétek: mért sirt, ritt hiába
Éva, a már növendékleány s Anikó, a még csak tizesztendős, de magas,
nyulánk növésü, fittyfiritty leányka: minket is vigyen az erdőbe,
édesapám!

– Itthon a helyetek, az édesanyátok mellett, mondta ki az itéletet
édesapám.

Azért egyszer-egyszer ők is feljöttek reggelenkint Rózsival, ha nemcsak
tejet, de egyebet is föl kellett hozni az erdőbe. Ilyenkor Éva főzött,
Anikó meg én hol eprésztünk, hol a száradó szénát forgattuk. Sohasem
láttam szebbnek az eget, mint egyszer igy, szénaforgatás közben. Bodros
bárányfelhőcskék gyültek, gyülekeztek, aztán egyszerre csak rengeteg
nagy báránysereg szállotta meg az ég mezejét. Égető hevet sütött a nap.
Fel-felnéztünk az égre, gyönyörködtünk az égi báránykákban, s Anikó
felsóhajtott: Jaj, Elekecske, Elekecske, de szeretném, ha olyan szép
kendőm volna, mint az a felleg, ott ni! Rávezette a szememet erre a
fellegre: csakugyan olyan volt, mint egy habos selyemkendő. Egyszerre
csak hatalmas kiáltás zavart fel a gyermekes álmadozásból.

– Le a kaszát! Villára! – harsogott édesapám vezényszava, s már abban a
pillanatban Bodvajbánya felől megdördült az ég. Még halkan, morogva,
messziről, de vésztjelentőn.

– Takarj, ember, takarj! – zug át az erdőn a vészkiáltás hegyek
tetejéről, oldaláról, a völgyekből. Nemcsak magukat riogatják, de a
közel s távol dolgozókat is: hátha valamelyik nem vette észre, mint
tornyosodnak a felhők Bodvaj felett. Könnyen megesik ez. Magas hegyek
közé szorult völgyecskék felett csak egy darabka eget lát a munkásember:
ezen a darabkán még egy felhőfoszlány sincs talán, amikor túl a hegyen
már essőtől terhes, fekete felhők gomolyognak.

Mind eldobálták a mi kaszásaink a kaszát, villát ragadtak, s riadtan,
izgatottan szedték, dobálták össze a szénát, rakták
hirtelen-boglyácskákba, aminek különben nálunk _merekje_ a neve. Nem
láttam én még eddig ilyen eszeveszett s mégis rendben folyó munkát. Azok
az emberek, kik minden dolgukat szinte tempósan végzik, semmit el nem
hirtelenkedve, mindennek a módját megadva, mintha csak közeledett volna
a világ vége, kétségbeesetten igyekeznek menteni a megszáradt szénát:
nehogy az esső bepiszkolja. Az esső még nem érkezett ide, de a verejték
már csurgott az emberekről, én is szaladtam ide, oda, lábatlankodtam, de
végre is csak félrehuzódtam az utjokból: majd még villára szednek engem
is s beletemetnek valamelyik boglyácskába… Már jöttek, jödögéltek a nagy
fekete fellegek Bodvaj mögül, mind kisebb-kisebb térre szükült az ég
azurkékje, végig-végig nyilalt az égen a villám, utána eget, földet
rengető mennydörgés; nyomban rá száz meg száz fekete paripát fogott
hintaja elé a vihar: amerre elnyargalt, meghasadt az ég. Kezdetben csak
egy-egy nagy essőcsepp koppan a fejünkre, aztán szörnyü nagy zuhanással
szakad le az a száz meg száz fekete paripa: fellegszakadás ennek a neve.
Patakokban folyt az esőlé le a lankás kaszálón, söpörte maga előtt a
szénát, amit fel nem takarhattak, bepiszkolva tavalyi falevéllel,
mindenféle giz-gazzal, törmelékágacskákkal a boglyácskák tövét.

Aztán – aztán – egyszerre csak nyilni, nyiladozni kezdett az égnek
kárpitja, oszlottak-foszlottak a fellegek, átvándoroltak Csikországba.
Kisütött Isten áldott napja, mosolyogva nézte magát a gödrös helyeken
összegyült tócsák tükrében…

Mondta busan, keserüen édesapám: – Most már mosolyoghatsz…

Csuron-viz verődtek össze az emberek, csak mi, gyermekek maradtunk
szárazon, mert idejében behuzódtunk a kalibába. Most te, kényes olvasóm,
ugy-e, azt gondolod, hogy ezek a bőrig ázott emberek ruhát váltottak
nagyhirtelen? Igen, vált majd szombat este, aki hazamegy vasárnapolni.
Ide ugyan senki sem hoz változóruhát. Még a madarak is kinevetnék, hát
ember az embert! Hiszen, raktak volna tüzet, (hol van fa, ha itt nincs,
rengeteg erdő kebelében?) de csurog a viz minden fáról, elevenről,
halottról. A tüzhelyen is tócsa. A vén füllentő elészedi minden
tudományát, sürü bokrok rejtekeiből kotorásznak elé félvizes tavalyi
faleveleket, hárman is csiholják a tüzet: szikrázott a kova, fogott is
tüzet a tapló, de bizony esteledett, alkonyodott, amikor keservesen
nyöszörögve, sirva, lobbot vetettek a száradó ágak. Nem, nem, ez este
nem volt mesemondás, a vén füllentőben is elázott a füllentés: mind,
ahányan voltak, a siralmasan égő tüz körül kuporogtak, azt piszkálták,
biztatták: égj, tüz, főjj, fazék! – de bizony sem a tüz, sem a fazék nem
fogadott szót. Isten áldott napjára maradt végre is a száritás: ő a
legjobb ruhaszáritó. Ő az, aki rendbehozza, amit a Vihar rontott: mind a
széna, mit szétvert, pocsékká tett, estére ott állt megszáradva, domboru
hasu nagy boglyákban.

Valahol csak szénaboglyát látok, mindig eszembe jut e nap: hány ilyen
boglyán forogtam a karó körül, rátapodva minden villa szénára, mit
édesapám erős karja hozzám emelt, elibém tett le! Maga szerette rakni a
boglyát s egy kis gyermek éppen elég volt arra, hogy tömörré tapossa a
szénát, elébb-elébb lépve, forogva a karó körül. Mikor aztán feladta az
utolsó villa szénát, mondta:

– No, bátyám uram, most csusszon le.

És én csusztam bátran a boglya domboru hasán, mert az a két erős kar
kitárva várt reám, aztán szépen összekapcsolódott a derekam körül,
széles keblére ölelt édesapám, ugy eresztett le a földre.

Ezeknek a perceknek melegségét, édességét most is érzi öreg szivem.

Édes, jó, melegszivü apám!

– – – – – – – – – – –

Amint ma mondanák: a Vihar nagy szenzáció volt nekem, de édesapám meleg
szive is tartogatott számomra szenzációt: egy almafa képében. Györkovács
ágától egy hajitásnyira terül el a legnagyobb erdei kaszálónk: „Kicsi
mező“ a neve. Kicsi mező az erdőben. Fák és bokrok szegték ennek is a
határát, de a közepe táján forrás volt, forrás fölött az almafa.

– Hej, bátyámuram, bátyámuram, – mosolygott édesapám – nézze csak,
mennyi alma van azon a fán!

– Be kár, hogy vad! – mondtam én.

– Hiszen majd meglátjuk!

A fa alá mentünk, édesapám két kézzel megfogta a derekát, teljes erőből
megrázta kétszer-háromszor egymásután, s csak ugy hullott a szép piros
alma.

– Szedje, bátyám uram, szedje.

Hiszen szedtem, hogyne szedtem volna: jó lesz játéknak. – Kóstolja meg,
bátyámuram, biztatott édesapám.

Hát beleharaptam. És felsikoltottam utána: Édesapám! Édesapám! Ez éppen
olyan, mint otthon a mi édes almánk!

– Ó ne mondd!

– Bizony Isten!

– No, akkor én is megkóstolom, – mondta nagy komolyan.

– Lám, ez csakugyan olyan, mint a hazai édes almánk.

– No, ez csuda, mondtam én.

– Bizony csuda ez, fiam, mondta most már elérzékenyülten édesapám. Mert
ez a fa vadfának indult, de volt egyszer régen egy igen-igen jó ember, s
mit gondolt, mit nem magában, otthon az édes almafáról levágott egy
ágacskát, felhozta az erdőbe, itt a vad csemetébe beleoltotta. Isten
megáldotta a munkáját, mert nemcsak ő evett a gyümölcséből, ettek a
gyermekei is, de még az unokái is. Mit gondolsz, ki oltotta nemesre ezt
a fát?

– András nagyapó! András nagyapó! Ugy-e, ő?

– Ő fiam, ő. Isten nyugtassa meg.

Ó te áldott ember, minden nagyapók közt a legmelegebb szivü nagyapó! Te
nem elégedtél meg azzal, hogy egész kertet szenteltél otthon a
gyümölcsfának, itt, rengeteg erdő közepén is megnemesitél egyet, hogy a
nap hevében eltikkadt munkásemberek szomjuságukat megenyhithessék.
Amikor ezt a fát oltád, ugy-e gondoltál rám is, az ismeretlenre, talán
az én unokáimra is?

Ime, ez volt a második szenzáció. Nem idegeket korbácsoló, nem is
vérbizsergető: egyszerüen szivet melegitő.

Most pedig bucsuzzunk az erdőtől. Telnek, mulnak a napok, a hetek,
közeledik a buzaaratás, aztán nemsokára indul a kisdiák messze, messze,
ismeretlen világba.

Ha el nem indult volna… De elindult.




ÖTÖDIK FEJEZET.


Ebben az iró arról az esztendőről beszél, amikor az öregek
megfiatalodtak.

Nyugtalanul vártam az őszt: nyilván életemben először és utószor. Mert a
méla szeptember ugyan mind máig a legszebb s legkedvesebb hónapom, most,
fehér hajjal, nem siettetem, szeretném, mind hátrább, hátrább tolni
érkezését: hátha igy később is hagy el. De akkor erős vágyakodás lepte
meg gyermekszivemet, számláltam a napokat, mintha mesebeli tündérváros
lett volna Székelyudvarhely, ahová én oly erősen vágyakoztam.
Tündérváros a komoly, domborodott homloku Budvár aljában. Ama Budvárnak
aljában, amely réges-régen, ennek előtte ezer esztendővel, a rabonbánok
fészke volt…

Annak, aki már diák, repülve repül a vakáció, nekem mint sáros, köves
uton a szekér, oly lassan döcögött a nyár.

– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte busan egy nap százszor is Benkő
Gergő.

– Elmegyek, el, de hat hét mulva visszajövök!

Az utolsó hetekben alig tudtak elválasztani, sötét estig kisérgettük
egymást haza. S már rajzolgattuk a jövendőt. Pap lesz belőlem, még pedig
kisbaconi pap, Gergő lesz a megyebiró. Ő adja a kenyeret s bort az
Urasztalára, én meg sorba kiosztom a körben álló embereknek: először a
kenyeret, utána a bort.

Ó de jó lesz, ó de szép lesz!

Közénk-közénk állt harmadik játszópajtásnak Rigó András is, a zsellérünk
fia. Nevéhez hiven füttyös, jókedvü gyermek, el sem lehet képzelni
kenderkócból font ostorkája nélkül. Mindig fütyült, pattogtatott, én meg
sokat törtem azon a fejemet: mi lehet az oka, hogy András vidámabb kedvü
mint én. Mondtam is egyszer az édesanyámnak:

– Én nem értem, édesanyám. Rigó András mindig fütyöl, pattogtat az
ostorával, sohasem szomoru, semmitől sem fél, én pedig megrebbenek, ha
csak egy szalmaszálat felkap a szél mellettem…

– Hát az egyik ember vidám, a másik szomoru kedvü, magyarázta édesanyám
mosolyogva, de láttam, hogy könny csillant meg a szemében.

Később értettem meg könnye csillanását: a búsbeteg tejre gondolt. Magát
okolta szomoru kedvemért, szél fölkapta szalmaszáltól megrebbenésemért.

Sokan voltak a faluban, akik nemcsak csudálkoztak, de meg is ütődtek
azon, hogy egy ilyen „szetemnyi“ legénykét „kolégyomba“ visznek, messze,
oda-vissza két napijáró földre. Hirül hozták a bejáró asszonyok, hogy
Balandi Józsiné (Baló András Józsefné székelyesitése), ez a hosszu,
kajlahátu, nagyszáju asszony meg is szólta a szüleimet. Hogy azt mondta:

– Ugyan bizony, van-e lelkük s Istenük, hogy ezt a tökmag legénykét
idegen fődbe palántálják? De mindjárt el is dicsekedtek édesanyámnak a
bejáró asszonyok, hogy ők sem dugták be a szájukat, megmondták
Balandinénak magyarán: – Jobb, ha hallgat az olyan asszony, akinek az
ura reszketős Pali kezéből kikapta a vakarut s megette az istentelen.
Hogy Elekecske addig sirt, addig „erdőlt“ az édösapja s édösanyján, amig
bele nem nyugodtak: hát hadd menjen. De a nagyasszony, amikor csak a jó
Isten látja, folyton siratja Elekecskét. Az igaz valóságot mondtuk-e,
nagyasszonyom? – Azt mondták, azt, igazolta könnyes szemmel édesanyám.

Csakugyan ez volt a „való igazság.“

Az én kicsi falumból öt diák járt ez időben a kollégiumba: mind kamasz
legények. Benkő Ádám (már csak megmaradok a regénybeli keresztneve
mellett), igen, ő nyitja meg a sort, termetre, arcra, tehetségre az
első. Őt követi Benedek Benedikti József s öccse, a „bölcs“ Antal.
Hosszu, vékony dongáju, ingadozó járásu Jóska, zömök, pufók, piros
pozsgás arcu Antal. A negyedik a pap fekete képü fia, Jankó. Az ötödik:
gyenge tüdejével kántornak készülő Boda Elek.

Ezeknek a diákoknak nem volt pihenő a nyári vakáció. Még a pap fiának
sem. Kaszáltak, gyüjtötték, hordták a szénát, arattak, mindenféle mezei
munkában résztvettek. Igy nevelődtek a falusi diákok s bizony, mondom,
nem rosszul nevelődtek: hiteles tanu mellettem a világháborut követő,
régi rendet felforgató forradalmak: nem kell az éhenhalástól félnie
annak, aki ifjukorában megfogta a kasza nyelét.

De a vasárnap az övék volt. Vecsernye után összeverődött a diáksereg
nálunk, innen indultak a rétre, a réten át csererdős Borvizoldal tövébe:
ott bugyog, Isten tudja, hány ezer esztendeje egy borviz-forrás kétöles
mélységből, faköpübe fogva: Kisbacon ifjuságának vasárnap délutáni
találkozója.

Én is hozzájuk szegődtem, köztük lábatlankodtam, s velünk volt mindig
Éva, Anikó s még egy Anikó, a papleányka. Mindakét Anikó tiz esztendős,
de hirtelennőtt gyermek. A mi Anikónk nemcsak testvérem, de pajtásom is,
gyermek-ifjukorom minden örömének, bújának hüséges megosztója – itt, a
vasárnapi kirándulásokon indult az ő regénye, szemem láttára, s folyt,
folydogált tovább, mig a regényből – dráma lett.

Eleven, vidám, bátor beszédü leányka Anikó, kevés szavu, mélázó ifju
Ádám. Mélázó? Ezzel talán nem mondtam eleget. Hiszen a Székelyföld
legtöbb szülöttje méla, hallgatag természet: a hegyek, rengeteg erdők
közé szorult völgyek ölén nevekedő népek ismertetője ez. Több volt ő a
mélánál: búskedvü, érzékeny, kissé érzelgős – ilyennek láttam, amikor én
is kamaszodó korba léptem. Ádám meg-megfogta Anikó kezét, igy kézen
fogva, karjukat lóbálgatva haladtak a réti ösvényen, s borvizkut körül,
amikor letelepedtünk, csudálatosképpen mindig egymás mellett ültek.
Anikó csacsogott, Ádám mosolygott s néha-néha egyet-egyet szólt is.
Igen, itt két szivben nyilt, nyiladozott a szerelem virága: korán nyiló,
korán hervadó.

Minden szem mosolyogva nézte a gyermekszerelem ébredezését, csak
édesapám arca komorodott el, látván Anikó nagy örömét, ha elsőnek jött
Ádám, elszontyolodását, ha megkésve jött, a többi diák után. Pedig igy
szólitotta: Ádám bácsi. Hogy is szólithatta volna másként, amikor Ádám
hat egész esztendővel idősebb volt, mint ő!

De most Isten veled, nyájas idill, mely fölött már borong az ég. Őszre
hajlik az idő, olyan búsan suttognak a falevelek: búsan a diákoknak,
búsan Anikónak, vidáman nekem. Még néhány nap, szekérre ültetik, viszik
a kicsi diákot. Nini, már ott is áll a szekér az ajtó előtt. Egy kis
domb emelkedik a szekér hátsó felében, ponyvával letakarva. Mi minden
nyugszik e domboldal kebelében! Egy zsák liszt, hat hétre való: ebből
süt majd a gazdasszony hetenként három kenyeret a kisdiáknak. Egy zsák
buza: ajándék a rektorprofesszor urnak, aki a kisdiákot megegzaminálja:
vajjon felvehető-e a harmadik elemibe? Egy kis zsák bartamisz körte:
korán reggel rázta meg az öreg terebélyes fát édesapám, (István nagyapó
ültette, Isten nyugtassa meg!), édesanyám szedte fel a földről, mig a
kisdiák édesen aludt. Van e domboldalban egy kis dézsa turó, egy kis
tábla szalonna, molnár-pogácsa. S tele a szekérláda is utravalóval. Ez a
láda majd ottmarad a kisdiáknak: ebben tartja a kenyeret, a turót s
minden jót. Hely jut ebben a ruhájának is, a könyveinek is.

Édesapám már ott ül a szekérládán, hátát a „domboldalnak“, lábát az
elősaroglyának veti, erős marokkal fogja a gyeplőt: nyugtalankodik a
Pista meg a Fecske. Hároméves csikók, ők is most látják majd először azt
a tündérvárost, de bár nagy a feje a lónak, aligha gondolták, hogy
teljes tiz esztendőn át vagy százszor hordozzák meg ezt a kis fiut oda
meg vissza. Még nem tudtam kibontakozni édesanyám ölelő karjaiból. Ugy
elsirat, mint ahogy a halottat siratják el nálunk.

– Ó, édes kicsi fiam, de korán leszakadsz a szivemről. Alig tollasodtál
s már elrepülsz, csácsogó madárkám! Ki melenget, ha megfázol? Rossz
gyermekek ha megbántanak, ki csókolja le a könnyedet?

– No, no, elég volt már, elég, szól le a szekérről édesapám csendesen,
megindultan s félkarral maga mellé emel. Még egy pillanat s az uccáról
kiáltok vissza: Ne sirjon, édesanyám!

Pista, Fecske kitáncol a galambbúgos kapu alatt, melynek homlokáról
jószemü ember még leolvashatá a százesztendős feliratot: Áldás a
bemenőknek, béke a kimenőknek. Fülhegyezve, ijedezve robognak át a falu
hidján, „kaluppba“, mármint galoppban vágtatnak ki a fürész-uccán. Ennek
tetején kezdődik a középszeg: itt lakik három diák: Benedek Benedikti
József és Antal, néhány házzal odább Boda Elek. Öreg Benedek Benedikti
Sámuel ott ténfereg a szekér körül, de semmihez sem nyul: egy az, hogy
hizásnak indult, kényelmes természetü ember, más az, hogy kerekszám hat
fia van – minek törné magát. Emberemlékezet óta nem látták őt
szántani-vetni, kaszálni: sovány, nagycsontu gebéivel folyton
Oláhországot járja legidősebb fiával, azzal a tyukszemü vénlegénnyel,
aki hároméves koromban szinte halálra gázolt. Mindenféle fa- meg
cserépedényeket szállitott, s mikor „bejött a vaseke“ – ezt is.
Örménynek csufolták a székelyek, mert – kereskedett. Szófukar ember,
sajnálja a szót, félmondatokban beszél – a másik fele benne marad, – igy
köszön: Jóp-isten. Igy köszönnek a fiai is. Mind a hat. Édesapám nem
igen kedveli, bár komaságban vannak. Sok földvásárját megrontotta, de
főként azt nem tudta felejteni, hogy a fia átgázolt az ő fián. Azért
beköszönt az udvarra, legyintett is az ostorával hivogatóan: jőjjön,
koma, jőjjön. Tudta jól, hogy hiába biztatja: majd Udvarhelyen
találkoznak, utban minket utól nem érnek: a „vén örmény“ lovait nem igen
látta még futni emberi szem.

Megállunk a Boda Elekek kapuja előtt. Ő a mi szekerünkön jön. Az ő apja
is Sámuel. Az édesanyja testvére az édesapámnak. Az egyetlen testvére.
Rákhel a neve. Kissé görnyedt hátu, magas, sovány ember öreg Boda
Sámuel. Félig gazda, félig kerekes. Sohasem tanulta a
kerekesmesterséget, de fél falu szekerébe ő „kerekitette kerekre a
kereket“. Hét fiunak s három leánynak adott életet Rákhel néni, ez a
kicsi, rózsapiros arcu asszony, aki akkor látta meg a napvilágot, amikor
István nagyapó másodszor „ment ki a franciára“, s elébe szaladt, mikor a
francia földről hazakerült… Az udvarhelyi temetőben gyakran álltam meg
egy sirkő előtt, a verses felirat két sorát máig sem feledtem el:

  Tizennyolc gyermeket e világra hozott,
  Ő a jó Istennek eleget áldozott.

Hogy e tizennyolc gyermek közül hányan álltak a termékeny anya koporsaja
mellett, arról nem szól a vers. Rákhel néni koporsaja mellett, amikor
késő vénségében leszállt érte a Halál angyala, a tiz gyermekből kilenc
gyermek állott, mind meglett emberek. Ugy-e, az Uristennek ő is eleget
áldozott? S bár nyugtalankodik Pista meg Fecske, már azt is elmesélem
róla, hogy az ő csengő énekes hangját örökölte a legkisebb fiu: Elek. S
Rákhel néni csengő hangja lopta gyermekszivembe azt a felséges szép
költeményt, melynek akkor sem költőjét, sem cimét nem ismerém (honnan is
ismerhettem volna?): Csokonay Vitéz Mihály legszebb költeménye volt.
Cime: A reményhez. Bizonyosan Rákhel néni sem érdeklődött aziránt,
vajjon ki volt, mi volt, aki ezt a felséges szép „éneket“ költötte, de
téli estéken, mikor édesanyámmal kettesben pergették az orsót, oly
szépen, oly érzékenyen énekelte, hogy minden szava, minden hangja
szivembe nyiladzott, ottan meg is gyökeredzett. Pista, Fecske hiába
nyugtalankodik, én a szivetinditó ének néhány sorát zümmögöm most.
Elzümmögöm, mert aligha dalolják ma máshol, a kálvinista kollegiumokban
talán, pedig Csokonay Vitéz Mihályt a modern költők seregébe sorozta a
legujabb nemzedék… Halljad, ember, halljad:

  Földiekkel játszó
  Égi tünemény,
  Istenségnek látszó
  Csalfa, vak remény.
  Kit teremi magának
  A boldogtalan
  S mint védangyalának
  Bókol untalan!
  Sima száddal mit kecsegtetsz,
  Mért nevetsz felém?
  Kétes kedvet mért csepegtetsz
  Még most is belém?
  Csak maradj magadnak,
  Biztatóm valál,
  Hittem szép szavadnak,
  Mégis megcsalál.

*

Egy kis cókmókkal kapaszkodik fel a szekérre Boda Elek, Most már hárman
ülünk a szekérládán, jobbról édesapám, balról Elek bácsi, aki nyurga,
magas legény, lehet vagy 18 éves, de még csak második gimnazista. Nem
volt ez ritkaság. Tele voltak a kollegium alsó osztályai pelyhesállu
legényekkel: a katonáskodás elől menekültek ide s innen mint kántorok,
szegény, kis eklézsiákba. No, Pista, Fecske, most már mehettek. A pap
uccáján már zörög a Benkő Ádámék szekere, két tüzes szürke iramlik végig
a szük utcán: Jakab, a kocsis, mellette Gergő, az én kedves pajtásom,
hátul ül Ádám s a pap fia.

Hát, jön Gergő is. Nem a kollegiumba, hanem hogy két napot még együtt
legyünk. Hiszen, hamarosan áttelepitjük Boda Eleket az ő szekerükre, ő
meg átszalad a mienkre: átkaroljuk egymást egész uton, igy búcsuzunk,
búcsuzkodunk.

Lám, lám, már csak a falu szürke tornya látszik. Még látom a templom
tornyát is, aztán süketes hangu harangjával az is elmarad. Isten veled,
kicsi falu! Isten áldja, édesanyám! Ne sirjon, ne. Majd meglátja, hipp,
hopp! nemsokára karjai közé repülök…

…Mit gondoltok, ha csak a mi kicsi falunkból három szekér diák indult a
tündérvárosba, hány indulhatott három-négy vármegye sok-sok falujából!
Képzeld a vármegyéket egy-egy óriás méhkasnak, amelynek diáknépe
egyszerre, egy nap rajzik s mind az udvarhelyi vén kollégiumba tart.
Maga Háromszék, ágyuöntő Gábor Áronnak, ősmagyarokat kereső Körösi Csoma
Sándornak, Rákóczi Ferenchez, a nagy fejedelemhez hivségben halálig
kitartó Mikes Kelemennek a hazája egy kis ország s ennek a kis országnak
akkor csak négy osztályos kollegiuma volt. Százával ontotta a diákot
Udvarhelynek. Hát még az anyavármegye, melynek szivéből sarjadzott ki a
vén kollegium terebélyes fája! Annak az anyának a szivéből, akiről
büszkén dalolja az udvarhelyszéki fehér harisnyás, kurta fekete
kacagányos, széles karimáju, magas tetejü kalapos székely:

  Udvarhelyszék olyan szék,
  Egy is vele fel nem ér.
  Csak székelymagyar lakja,
  Ősi jussát nem hagyja.

  Öltözetünk nemzeti,
  Még pedig eredeti.
  Nem viselünk bugyogót,
  – Megkérdhetik nagyapót!

És jöttek a diákok Csikországból (csak a katholikus gimnáziumba),
Nagyküküllő- meg Brassó vármegyéből. Két teljes napot tartott az utjok
szekéren s mégis jöttek, jókedvvel, vidám énekszóval, nekitüzesedett
arccal s nyilván mind azzal a nagy, erős elhatározással, hogy
meghóditják a világot. Hiszen a diák az a semmi, akiből minden lehet…

Álomnak, gyönyörü álomnak tetszett nekem mind, amit ezen a napon láttam.
Nem csuda: tán először voltam tul a falum határán. Nini, a nagybaconi
diákok! Nem hiába nagy falu, öt szekeret érünk utol a keresztutnál: mind
az öt szekéren diák. Ezeket csaknem mind ismerem: egy ugrás egymástól a
két falu. A legtöbb atyafiság. Ihol a Baló-fiuk (egy apának három
diákfia s otthon még egy csapat fiu), a Bardoczok, a Nagyok, a
Keresztesek, a Tókosok, s köztük az örmény füszeres fia is: Bogdán
Kristóf. Hogy kifeketéllik még a barnapiros, lesült képü fiuk közül is!
Amott balra, a hegyek között mosolyog egy kis falu: Bodos. Nagy
madárfészeknek tetszik messziről. Épp most lejt le a hegyi uton egy
szekér. Komoly képü, feketeszakállas Budai Károly ül rajta három fiával.
Mintha csak vetélkednék Baló Józseffel, aki szintén feketeszakállas: ha
te három fiut adsz a tudománynak, hármat adok én is! Messze bent, hegyek
közt, rengeteg erdőség aljában huzódik meg Szárazajta, de megvillan a
hegyi uton két szekér: nyilván a Csulak meg Józsa fiuk ülnek azon.

– Jönnek a „muszkák“ is! – kiált hátra Boda Elek.

Muszkának tette meg a néphumor Szárazajtát, a jó Isten tudja, miért.

Belejtünk Bibarcfalvára s im, akkor fordul ki két szomszéd kapun két
szekér. Mindkettőn egy-egy fehérszakállas öreg ur s mindakettőnek
két-két fia. És mind a két fehérszakállas öreg urnak az egyik fia
nagyszakállas diák, a másik meg apró emberke, akárcsak magam. Az akkor
élő emberek nem csudálkoztak ezen. Oly egyszerü s oly bús ennek a
története. Azok a szakállas diákok akkoriban születtek, amikor Kossuth
Lajos „szép csengetyühangja“[10] megreszketteté a magyar levegőt: A haza
veszélyben! Igy mondhatnám röviden: az a két szakállas diák _Világos
előtt_ született, az a két kisfiu pedig _Kufstein után_. Ott sinylődött
szomoru rabságban, sok-sok esztendeig a két Borbáth, mert a magyar
szabadságért harcolának…

  [10] Ágyuöntő Gábor Áron levelében olvasható Kossuth „csengettyü“
  hangja.

Indul már nagytiszteletü Szász József esperes is: három fia van, mind a
három diák, világos, hogy Isten szolgáinak szánta őket. Falu alsó végén,
nagy, kőkeritéses udvar közepén nemesi udvarház: ebben lakik a nagy
fehérszakállu Bartha, az Aporok jószágigazgatója. Ő neki is három diák
fia. Vihetne Szabó István uram is hármat, négyet is, mert ő a falu
legnagyobb gazdája, de mert csak két fia van: kettőt viszen. Hát az
Osváth-fiu! Hát a punktum Benedek Farkas! No, most számoljunk. Ebből a
kis méhkasból tizennégy diák rajzik Udvarhely felé! Ilyen elmaradt,
ilyen – hogy pesti nyelven szóljak, tisztesség ne essék, mondván – igen,
ilyen „kulturátlan“ volt ennek előtte félszáz esztendővel a székely
falu.

De itt vagyunk Baróton. Egy kicsit város a formája, mert vásáros hely,
különben nagyfalu. A „sánta“ Zatureczky széles udvarán is ott áll a
hintó, de még ló nincs előtte. Készülődik ő is két fiával. Na, tudom,
még el sem jutunk Olasztelekig, utolérnek a hosszulábu lovak. Talán el
is hagynak, ha ugyan Pista meg Fecske engedik. Most még mi járunk elől.
Pista is, Fecske is idegesen hegyezi, csavargatja a fülét, minden
pillanatban készen az ugrásra, ha valamelyik szekér meg akarná előzni.
Már alig látom a végét a szekér-karavánnak. És ez a hosszu sor nő,
növekszik, folyton szaporodik. Egy-egy fordulónál ugy tetszik, mintha
óriási kigyó tekeregne, facsarogna utánunk. Barót kevés diákot ad
nekünk, mert a falu nagy többsége katolikus. De amint kikanyarodik
Olasztelek felé a karaván, dombon fekvő udvarán magas szál, szép
pirosarcu uriembert pillant meg szemem: Benedek Sándor ez, a vitéz
negyvennyolcas huszár, most dulló: ő is hozza Zoltán fiát. Vele jön két
árván maradt testvére is: György és Antal, mindakettő nagy diák.
Olaszteleken a Bartha meg a Kolumbán-fiukkal szaporodik a karaván.
Bardoc, Füle, Száldobos, Vargyas: mindenik kidob magából három-négy
diákot, többet is. Jönnek a fülei meg száldobosi Bodák és Bogák, a
bardoci Barthák, Csereyek, Zayzonok, a vargyasi Danielek: három fia
Daniel királybirónak. Ezek unitáriusok, de Udvarhelyen kezdik az
iskolát, mert még most sincs vasut s Kolozsvárt van az unitáriusok
kollégiuma. Köpec, Miklósvár, Középajta, Nagyajta, Bölön, mind
erdővidéki faluk, nem esnek utunkba, de rajzanak ezek a faluk is, egy
sereg Benkő, Benedek, Gyenge, Gáspár, Sikó – ne várjátok, hogy félszáz
esztendő multán mind elésoroljam őket. De ti nem is várjátok. Nektek
unalmas ez a sok falu és családnév. Az, az. Ám ne feledjétek, hogy a
magyar nagy, talán hosszu ideig tartó per előtt áll: talán javára válik
népemnek ez a kis kulturhistória…

Tovább! Tovább!

Vargyas végén rettentő magas hegy ágaskodik elénk: a Bikás-hegy ez. Mind
a diák leszáll a szekérről, az „apostolok szekerén“ vág neki a hegynek.
Micsoda rajzás, micsoda hullámzás! Micsoda zsivajgás, szervuszolás,
parolázás! Egészséges kacagástól csendül a letarolt hegyoldal. Ha mind
hallhatom s fel is jegyezhetem, amit ezek a diákok össze-vissza
beszéltek a nyári vakáció élményeiről! Tudom, kitelnék belőle egy szép,
nagy – bolondság.

Kint vagyunk a hegy tetején: felséges panoráma tárul elénk. Ó de szép! Ó
de gyönyörü! – A Rika! A Rika! Réka-királynő erdeje!

Ameddig a szem ellát: erdő. Sárguló, pirosodó falevelek tengere. Jobbra
és balra végtelenségbe vesző hegyláncok, s lent a völgyben, hegyek
aljában a Réka-patak kanyarog. Patak mentén fehérlik a széles országut,
hágva, lejtve hullámosan. Amott égbe kivánkozik egy hegyóriás:
Hegyestető a neve. Azt regéli a nép róla: itt volt Atillának, a nagy hun
királynak legkedvesebb vára. Világverő nagy utjában ide tért meg rövid
pihenőre. És itt halt meg Réka királynő. Patak partján komor méltósággal
ül egy óriás mészkő, nagyobb a házunknál: ez alatt alussza örök álmát…

Egyszerre kitágul a szük völgy, az országutjától hirtelen kanyarodással
búcsut vesz a patak, s országutja és Réka patakja közt, akár a mesebeli,
„terülj-abrosz“, őszi kökörcsin boritotta rét terül elénk. A réten –
minek mondjam magam, amikor oly lelkesen kiáltják helyettem az
erdővidéki diákok: Éljen! Éljen! A háromszéki diákok!

Vagy tiz szekér áll az erdei rét közepén. Nagy csomóban hevernek a
diákok, csak egy áll köztük, egy barnaképü, göndörszakállas diák, aki
épp most szoritja álla alá a hegedüt, ráfekteti a vonót s felsir a
száraz fából valami bús, végtelen bús nóta – sohasem hallottam azóta
ilyen szomoru, ilyen szép nótát. Mintha vezényszóra történt volna,
megáll az erdővidéki szekérkaraván, elnémul a lárma, csak akkor tör ki
ujra erdőzenditő tapsban, ujjongásban, amikor a szomoru nóta utolsó
hangja is az erdő megilletődött csendjébe olvadott.

– Erre, erre! ugrálnak fel a háromszéki diákok. Ide, erdővidéki diákok,
ide!

Mindjárt rá is gyujtottak a szekeres emberek régi, kedves nótájára:

  Megálljon, kend, hó!
  Itt a stáció!
  Eladjuk a gyeplőt, hámot.
  Élünk egy kis jóvilágot.

Még el sem hangzott a hivogató nóta, az egész karaván bekanyarodik a
rétre. Édesapám kifogja a csikókat, megrakja szénával az elősaroglyát,
aztán magától neki fordul Pista is. Fecske is. Ezt cselekszik a többiek
is. Nagy szekér-tábor boritotta el a rétet. Gomolyog, hullámzik a nagy –
és kisdiákok vidám serege. Szekerek derekából elékerülnek az elemózsiás
zsákok, tarisznyák, a csikóbőrös kulacsok, s a szelid verőfényü őszi nap
gyönyörködve mosolyog le öreg embereknek, szakállas és
növendék-ifjaknak, apró gyermekeknek e vidámkedvü gyülekezetére. Fehér
szakállu tiszteletes meg tekintetes urak, házi posztózekés székely
gazdaemberek paroláznak, örvendeznek, ölelkeznek, egyiknek-másiknak köny
csillog a szemében: a fejéregyházi sikon látták utoljára egymást. Azon a
gyászosemlékü réten, hol muszka-dzsida döfte át a legnagyobb magyar
költő szivét. És jött a dicsőséges csaták után – Világos. Ahol a
honvédek sirva rakták le a fegyvert a muszkának. Ahol a magyarnak egy
nagy, mély sirt ástak. Már ismertem e sirról a szomoru nótát: édesapám,
amint ment, mendegélt, mélázott az eke után, csendes, halk hangon
gyakran zokogta ezt:

  Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás?
  Mért sir egyik szemed jobban, mint a más?
  És arcodon mért látni oly bánatot,
  Mintha elmult volna minden jó napod?

  Sirok, pajtás, sirni fogok örökre,
  Mig élni hagy a jó Isten kegyelme.
  Világostól hozom a nagy bánatot,
  A magyarnak ott egy mély sir ásatott.

– Hé, a lenkertedet! – riadt fel a nóta után édesapám. – Igen, kilépett
a barázdából az ökör.

Az irgalmadat! A lenkertedet! – soha e kettőnél más „káromkodást“ nem
hallottam tőle. Az elsőt még csak sejtettem: mi lehet, a másikon
megzavarodtam: mi lehet az a lenkert? Kert, amelyben lent termelnek? No,
ez ugyan nem káromkodás. Nagydiákkoromban sütöttem ki, hogy a lenkert a
Landsknecht megszékelyesitése. Igy örökitette meg a székely az osztrák
landsknechteket, a magyar nép átkos emlékü, hivatlan vendégeit.

De csak térjünk vissza Világoshoz, ugy-e?

Akkor sem értettem, most sem értem, mért kellett gyalázatos halállal
halni meg a hősöknek, akik hazájuk megtámadott szabadságáért hullatták
vérüket. Mért kellett oly sok magyarnak idegen földön bujdosnia? Mért
kellett Kufsteinnak, Josefstadtnak nyirkos börtöneiben sinylődnie? Ime,
itt, ezen a réten, ebben a kicsiny táborban is tiz öreg embert számoltak
össze, akik többesztendei fogsággal fizettek, mert szerették, mert
védték a hazájukat. Néztem, néztem az öreg emberek szelid, jóságos
arcát, hallgattam az öreg tiszteletesek istenfélő, kegyes, kenetes
beszédét: ezek mind honvédek voltak, Bem apó fiai, s mind megszenvedtek,
keservesen megszenvedtek honszerelmükért. Ez bujdokolt, azt besorozták
császár katonájának s vitték messze, idegen földre. Ez börtönben
sinylődött, az csudamódon kerülte el a leggyalázatosabb halált.

Mi volt a bünük? – Szerették a hazát. Hogy értse meg ezt egy kis gyermek
esze? Hogy értse meg, amikor az öreg emberek elméje sem érti meg?

De mi nagy dolog történhetett, hogy ezek a sokatszenvedett emberek ma
mind oly vidámkedvüek? Megmagyarázom négy számjeggyel: _1867_. Ennek az
esztendőnek junius hónapjában tették Ferenc József fejére Szent István
koronáját. Ebben az esztendőben békült meg királyával a magyar. Ebben az
esztendőben borult fátyol a világosi temetőre. Az aradi akasztófákra. A
rabláncon sinylődő, az idegenben bujdosó magyarok megmérhetetlen
szenvedéseire. Haynaunak, a bresciai hiénának, magyar honleányokat
meggyalázó vesszejére. Özvegyeknek, árváknak könnyeire. Ebben az
esztendőben támadt fel halottaiból az eltemetett szabadság. Ujra éledett
Magyarország. Nagy és szebb jövendő reménységével teltek meg a szivek…

– Boldog ifjuság! – áradott a lelkes szó Zayzon tiszteletes ajkán, s
gyönyörködve legeltette gyermekmosolygásu szemét a száz főnyi csapaton.
– Te már szabad hazának vagy a gyermeke. Ha küzdöttünk, ha szenvedtünk,
nem küzdöttünk, nem szenvedtünk hiába. Megvirradott!

Nézd, nézd, hogy megfiatalodnak az öreg emberek! Kotyognak a kulacsok,
körbe járnak a poharak, s öregek, ifjak ajkán felcsendül a bordal, hogy
zúgva zúg belé Réka erdeje:

  Ez a pohár körbe jár,
  Éljen a barátság!
  Éljen, éljen, éljen az,
  Az igaz barátság!

S hogy egészen az alkalomhoz illő legyen a dal, megujrázzák s
megtoldják:

  Éljen, éljen, éljen a,
  Éljen a szabadság!

– Halljuk Brassai Benedek Jánost! – csendül Benkő Ádám hangja.

– Halljuk, halljuk! – kiáltják a diákok s biztatják az öregek is János
diákot, a vén kollégium hires hegedüsét.

És feláll Brassai Benedek János, a Benedek nemzetség Brassóba szakadt
ágának sarjadéka, megkongatja szépen szóló hegedüjét, s büszkén,
diadalmasan zendül bele az erdőbe:

  Legyen ugy, mint régen vót!
  Süvegelje meg a magyart
  Mind az oláh, mind a német, mind a tót!

Csendesen, majd mind erősebben, szinte szilajon kiséri a muzsikaszót
öregek és ifjak éneke. És láss csudát, egyszerre csak lassu magyarra
fordul János diák muzsikája, felállnak sorba mind az öregek s kedves,
öreges tempóban, komolyan, méltóságosan járják a lassu magyart.
Álmélkodva, visszafojtott lélekzettel, gyönyörködve nézik a diákok,
amikor vége a táncnak, tapsol a diáknép, ölelgetik az öregeket, akik,
lám, egyszerre megfiatalodtak! A nap, az áldott nap is, csak nézte,
gyönyörködve nézte a megfiatalodott öregek táncát. Ugy tetszett,
szeretne leszállni közéjök, hogy az ő sok millió esztendős szive is
megfiatalodjon.

Amikor az öregek megfiatalodnak… Nézd csak, hogy belemelegednek a
vigasságba! Honnét, honnét nem (ugyan honnét, ha nem a szekérládából),
elékerül a Csákány Elek szárnykürtje, a Pethő Jóska fuvolája, a Deák
Gyuri cimbalma; de más hegedü is kerül elé. Már kongatja is Bitai
Domokos, fesziti a hurokat – gyermekszemmel is látok annyit, hogy ma
Isten szabad ege alatt virrasztjuk át az éjszakát. Körben állnak a
muzsikusok, a kör közepén János diák. Ő a karmester. És felzendül a
magyar nemzet imádsága: Isten áldd meg a magyart!

Öregek, ifjak felemelkednek, levett kalappal állják körül a
muzsikusokat, s messze zeng az erdő, visszhangot vet a tarfejü szikla:
öreg emberek mélyen járó hangja, gyermekhangok ezüstös csilingelése
vegyül össze hegedünek sirásával, szárnykürtnek szelidre halkitott, majd
harsogó bugásával, fuvolának lágy leheletével, s szárnyat öltve száll az
imádság a magas egekbe. Még nem tudom, hisz oly kicsiny vagyok, oly
tudatlan vagyok, hogy mi történik itt voltaképpen, csak érzem, hogy ami
itt történik, valami nagy, valami fenséges történet, s egyszerre csak
serkedezni kezd a könny szememből; egyszerre csak szivemtől a talpamig
szalad a vér meg vissza, törékeny kis testem megrázkódik, amikor felsir
az imádság:

  Megbünhödte már e nép
  A multat s jövendőt!

De bár szememet könny homályositja s fülemet zúgatja hatalmas
hangáradat, látom, s hallom, hogy mialatt szent áhitatba merül öregek és
ifjak lelke, egy hintó vágtat végig az országuton. Nagy ur lehet, aki a
hintóban ül, mert fejét félre forditja, mintha nem akarná látni,
hallani, hogyan ölelkezik a Föld az Éggel; hogyan száll egy sokat
szenvedett nemzet imája a magyarok Istenéhez. Szinte tolvaj módjára
surran el mellettünk. Vajjon ki lehet? Oldalán cingár fiu ül, az lopva
felénk tekint, aztán ő is hirtelen elkapja fejét. Akkor nem tudtam, most
már tudom, hogy mit érezhetett a szive. Ugy szeretett volna leszökni a
hintóról, közénk szaladni, velünk dalolni a Himnuszt! S nem tehette – az
apja miatt. Lehet-e a gyermekszivnek keservesebb érzése, ha nem tehet
valamit – az apja miatt?

– Félre forditotta a fejét, dörmögi a vén Borbáth Sámuel, s látom arcán
a gyülölet, a megvetés villanását.

– Cudar Bach-huszár! – tör ki Zayzon tiszteletes szivéből a sok-sok
esztendeig fojtogató düh – hány jó magyar szenvedett miatta!

– Ha meggondolom, – folytatta Borbáth Sámuel, – hogy ez is magyarnak
született, magyar anya dajkálta, szégyenpir boritja el arcomat.

– Verje meg az Isten! – átkozódott egy háromszéki gazda – ötven botot
veretett rám, mert egy bujdosó honvédnek szállást adtam éjszakára.

– Ő juttatta akasztófára Váradi Jóskát, azt a szép éfi embert, mondja
egy másik háromszéki gazda.

Igen, igen, Váradi Jóskát, akiről igy szól a szomoru nóta:

  Váradinak szép körhaja,
  Meszes gödör a sirhalma.
  Mind a világ megengedett,
  A kapitány nem engedett.

Ott porladozik a sepsiszentgyörgyi temetőben. (Vajjon visznek-e még
virágot sirjára a sepsiszentgyörgyi asszonyok?)

Álmélkodva, félig értetlen hallgattam a haragos kifakadásokat. Nem
voltam tisztában (ugyan, hogy is lehettem volna!) a Bach-huszárnak
nevezett ur büneivel, de azt megéreztem, hogy szörnyü nagy bünei
lehettek. Édesapámhoz simultam, mintha védelmet keresnék nála s félénken
kérdeztem:

– Mit vétett az az ur, édesapám?

– Majd megtudod, fiam, ha nagyobb leszel, – tért ki a válasz elől.

– Nincs nagyobb bün a hazaárulásnál! – süvitett végig a kis táboron egy
éles gyermekhang.

Tiz-tizenkét éves fiu lehetett, aki ezt mondta. De ez már nagy fiu volt
az én szememben. Hogy irigyeltem ezt a fiut! Mi sok mindenről tudhat,
amiről én nem tudok!

Hazaárulás… Ezt a szót most hallottam először. De az értelme lassanként,
még ott, Réka erdejében kibontódott, megvilágosodott. Ki a hazaáruló?
Aki, amikor ellenség tör a hazára, megtagadja a hazáját, megtagadja a
szüleit, testvéreit s az ellenséghez pártol. Látja sirni, szenvedni a
véréből való vért, a husából való hust, a csontjából való csontot, s
szive nem esik meg testvéreinek sok s nagy szenvedésén; pénzért ahhoz
szegődik, aki miatt gyászba borult az egész ország, s az ellenségnél is
nagyobb, lelketlenebb ellensége lesz a saját vérének.

Oh, már kezdem érteni, ki volt, mi volt az a nagy ur, aki félreforditott
fejjel, tolvaj módjára surrant s tünt el az erdő sürüjében. Már
világosság kezd gyulni kicsi agyamban. Sejtem, hogy miért forditotta
félre a fejét. Hej, de bánhatja, de szégyelheti a büneit! Tavaly még
hatalmas, nagy ur volt, botoztatta, börtönbe vetette, felakasztatta a
hazájukhoz hü magyarokat, s most egy nagy semmivé zsugorodott.
Felvirradt a magyarnak, ismét van királya, felragyogott a szabadság
fényes napja, s menekülnek a hazaárulók, visszabujnak a sötét odukba,
mint a baglyok meg a denevérek.

– Szép birtoka van, – mondja torjai Pethő István, – háromszéki nemes ur,
hivatalra nem szorult, mégis az ellenséghez pártolt: kétszeres a büne.

– _Meghalt_. „Nyugodjék békóban, mig a lánc elkészül“, ámen.

E szavakkal temette el az élő embert Zayzon tiszteletes.

– Oh, Istenem, miket hallok! Azt mondják élő emberről, hogy meghalt.
Ösztönszerüen megragadtam édesapám kezét. Megértette, hogy mely szomoru
érzés sanyargatja kicsi szivemet. Mosolyogva nézett rám, megsimogatta
fejemet.

– Ne félj, édes fiam, _én nem haltam meg_. Nem, fiam, nem.

Lám, lám, az a _meghalt_ élő ember de megzavarta ezt a felséges szép
ünnepet. Az arcok elkomorodtak, a lelkek háborogtak. Az örömek tengerébe
belecsöppent egy csöpp méreg – s hogy felkavarodott, hogy felháborodott,
hogy megzavarodott a tisztavizü tenger!

Áldott szerencse, hogy ebben a nagy tengerháborgásban egyszerre csak egy
másik hintó kanyarodott a rét felé. Nini, hogy gyulnak ki az arcok, a
szemek! Ugyan ki jöhet azon a hintón?

„Sánta“ Zathureczky László. Erdővidék népének legkedvesebb embere.
Felsőmagyarországból szakadt ide a nagyapja, görbe országból görbe
országba, de az egész Zathureczky nemzetségnek _egyenes_ és _szinmagyar_
volt a szive. Egy kicsit biccentett „sánta“ Zathureczky lába, de nem
biccentett a szive, a jó magyar kedve. Amikor meglátta a háborgó lelkü
gyülekezet, egyszerre lecsendesült a lelkek háborgása, gyermekként
ujjongtak az öregek, vivátoztak, elébe szaladtak, a kocsijából egyenest
a vállukra emelték s vitték nagy diadallal oda, ahol az imént körbe járt
a pohár s ahol most ismét körbe jár, mert – itt van Zathureczky László!

– _Ez az ember!_ – harsogja lángoló arccal az olaszteleki Kolumbán
Dániel, tüzesvérü, szókimondó székely.

– A nép igaz barátja, – toldotta meg édesapám.

Most már szállhatott a nap lefelé, jelenthette az est közeledtét, nem
lesz itt sötétség.

– Lássátok, lássátok, székely testvérek, emelte magasra poharát
Zathureczky – hányszor biztattalak: ne csüggedjetek! Hányszor huzta a
cigány erdő sürüjében, ott is félve, mert mindenütt leselkedtek ránk a
kopók:

  Megvirrad még valaha,
  Nem lesz mindég éjszaka!

– Imé megvirradt!

És – mely csuda! – lebukott a nap a hegyek mögé, utolsó sugarával
végigcsókolta a szabad magyarok e kicsiny táborát, nagy sötét fallá
merevedett az erdő, óriás fekete sapkát huzott tar fejére a sziklahegy,
s még sem lett éjszaka. Kigyultak a csillagok az égen, hatalmas
lángnyelvek csaptak fel a máglyából, mit a diákok nagy hirtelen
összehordtak, felzendült ujra meg ujra:

  Ez a pohár körbe jár.
  Éljen a barátság!

Hogy nevettek odafönn a csillagok! Hogyne, mikor éjfél után egyre azt
danolták az öregek:

  Nem, nem, nem, nem, nem, nem,
  Nem megyünk mi innen el,
  Mig a gazda, házigazda
  Furkós bottal ki nem ver!

Nagyokat nevettek az öregek is. Mert hát ugyan ki itt a házigazda? Az
ám, az Erdő. Na, ez ugyan ki nem veri a vigadó öregeket. Áll és hallgat,
lélegzetét visszafojtva hallgat. Oly rég nem látott vigadó, dalos,
szilajkedvü embereket. Oly néma volt ő is Világos után!

De én ott fekszem a szekér derekában széna közé gomolyodva, félálomban
hallom: Nem, nem, nem, nem, nem, nem! Félálomban hallom azt is, amikor
Csákány Elek riadót fuj a szárny kürtjén. Megmozdul a szekértábor. A
keleti ég alján pirkad a hajnal. Elnyom az álom. S im egyszerre
szárnyára vesz az édes hajnali álom s ugy röpit édesanyám karjai közé.
Oly hevesen ölel, csókol, hogy felébredek.

Dörzsölöm az álmot szememből s tekintetem egy templomon akad meg.

– A kisbaconi templom! Sikoltok. Öröm és csalódás verekedik e
sikoltásban. Öröm, hogy hazajöttünk, csalódás, hogy nem vittek a
kollégiumba.

– Álom ez vagy valóság? kérdeném ma.

Nem álom, valóság volt, hogy a kisbaconi templomot láttam. A kisbaconi
templomnak a párját. Egy pallér épitette a kisbaconi református meg a
homoródujfalusi unitárius templomot…

Még egy futamodás s Oklándon nyargal át a vidám karaván. Az alvégi
korcsmáros elképedten néz a karaván után, egy szekér sem fordul be
hozzá. Német ember, zsandár volt nemrég, ráházasodott egy székely
korcsmárosnéra, tüzes magyarrá szilajodott később, most szentül azt
hiszi szegény, német volta miatt nem fordulunk be hozzá. De bizony a
magyar korcsmáros kapuja előtt is elnyargalunk, az is elképedve bámul
utánunk: ez sem történt még, mióta a világ – világ, hogy a Rikán tulról
jövők Oklándon ne stációzzanak. Na, sem a magyar, sem a német nem feledi
el a koronázás esztendejét. – Akkor volt az, – fogják mondani, – amikor
a háromszéki s erdővidéki diákok nem állottak meg Oklándon!

Nagy hegybe ütközik Oklánd felső vége, a diákok leugrálnak, mind gyalog
vágunk a hegynek, melynek, hiába esik közelebb Oklándhoz, mégis
Szentpáli-hegy a neve. Szentpáli-hegy tetejéről nagyszerü panoráma tárul
elénk. Jobboldalt jobban-jobban szükülő völgyben, erdők aljában huzódik
meg három falu: Karácsonyfalva, Almás, Lövéte. Egyenest előre nézve,
Homoród vize mentén, széles rét terül el s egy-egy futamodásra
következik egymásután Jánosfalva, Szentpál, Recsenyéd, Szentmárton.
Valamelyik diák nótába kezd, folytatják a többiek:

  A szentpáli hegytetőn,
  Ott vár az én szeretőm,
  Kökényszeme taplót gyujt,
  Azért szeretem én ugy.

De nemcsak arról nevezetes a szentpáli tető, hogy valamikor ott várt egy
legényt a szeretője, akinek kökényszeme taplót gyujtott, de még inkább
arról a nagy gyepes halomról is, mely alatt a nép hite szerint, hún
vitézek porladoznak. Az öregek is lekászolódnak a szekerekről, a hún sir
köré telepednek s Zayzon tiszteletes régi dicsőségről emlékezik, amikor
Atilla ősapánk meghóditotta az egész világot. Haj, rég volt, rég volt,
régi dicsőségünk vajjon feltámad-e?…

Székely szülte a magyart! – kiáltja szókimondó Kolumbán Dániel, Zayzon
tiszteletes emlékezésén fellelkesülten. S mindjárt meg is állapitja,
hogy: Ha székely nem volna, magyar sem volna.

Sánta Zathureczky Karácsonyfalva felé mutat s szájtátva hallgatom, amit
a nagyerejü, nagyvirtusu Diményről mesél, ölesnél jóval magasabb volt s
mindig nagy, keménycsontu fehér paripán lovagolt: ha ráült, azt hitted
volna, égbeütközik a feje. Két fia volt, azok is magas szál legények.
Egyszer Kolozsvárra ment a fiaival, s amikor végig lovagoltak a városon,
csudájukra kigyütt az egész város. József császárt, amikor ellátogatott
Erdélybe, Dimény uram kisérte a Rika-erdőben, mert akkoriban sok zsivány
tanyázott ottan.

– Sunt latrones? – kérdezte a császár.

Na, most hogy feleljen erre Dimény uram, amikor csak egy-két szót tud
latinul. Hát igy felelt:

– Sunt desztul, felséges Kájzer! (Sunt – desztul: egyik szó latin, a
másik oláh. Nyilván ugy okoskodott Dimény uram, hogy tud a császár
oláhul, mert hiszen kétszer is fogadta audiencián Hórát, az oláh lázadás
vezérét.)

Arról is nevezetes volt Dimény uram, hogy nagy sereg cigányt tartott s
mert igen szerette a köménymaglevest, rengeteg köményt szedetett velük.
Mikor aztán meghalt, igy siratták el a cigányok:

  Háj, meghót a vén Dimény,
  Nem kell neki több kömény!

Tudom, behallott a kacagás Karácsonyfalvára is, Szentpálra is, hisz oly
kevés kellett akkor ahhoz, hogy öregek, ifjak, gyermekek egészséges
kacagásra fakadjanak!

Amikor aztán elnémult a kacagás, elébátorkodott a poétás fülei Fosztó
József, feketeképü, komoly, csendes beszédü gazdaember s mondá: Én is
tudnék egy történetet Karácsonyfalváról, ha meghallgatnák az urak.

– Ide vele, ha van füle, szójátékoskodott sánta Zathureczky.

– Ennek előtte sokszáz esztendővel, – kezdette Fosztó József, – élt
Karácsonyfalván egy Tamása Márton nevü éfi ember. Egyszer, amint
szántogatott, lelkendezve szalad hozzá a kondásfiu, a markában néhány
ezüstpénz, s kérdi:

– Ugy-e, bácsi, ez pénz?

– Pénz hát. Hol találtad?

– Itt turták ki a disznók, né!

Odamegy Tamása Márton, ásni kezd a feszitőfával, egyszerre csak
megkondul a fazék, kifordul a földből s hát, Uram, Teremtőm, tenger pénz
gurul szét a földön.

– Jaj, mennyi pénz! – kiabált a legényke.

– Ne sikótozz, – mondta Tamása – mert még idecsődited a falut! – s
hirtelen haragjában nyaka közé vág a fiunak.

Na, a legényke nem sikótozott többet. Szörnyethalt.

Hej, szegény Tamása, most mit csináljon? Megölt egy gyermeket akaratlan.
Esze nélkül szaladt a feleségéhez s mondta neki: Feleség, nekem világgá
kell mennem, mert ez s ez történt 

Showing first 200,000 characters. Full text: gutenberg.org/ebooks/38641