
Gutenberg · ebook 19749
Thury Zoltán összes művei (1. kötet)
by Zoltán Thury · Hungarian · public domain in the US
KETTY
I.
A bürgerstrassei nagy czivilkaszárnya dobrakerült s jó olcsón jutott hozzá a szép nagy házhoz valami Huber nevü vastag, goromba képű bajor. A müncheni házakon nagyon sok az adósság, annak esett áldozatul a czivilkaszárnya is. Nem valami túlságosan nagy épület ez, hanem a környezet kunyhói közül ugy kiemelkedik a négy emeletével, mint a milyen nagy egy hegy a hangyazsombék mellett--és szabályos, mint egy koczka, nincs rajta semmi felesleges. A falait már megszürkítette a sok hó és eső s csupa szűk, munkásemberek számára épített lakosztály miatt lett kaszárnya a neve.
Huber ur másnap beköltözködött a földszintre s minthogy meg akarta ismerni a lakóit, mindjárt ebéd után behivatta a házmesternét.
--No csak őszintén rukkoljon ki mindennel. Fizetnek a lakók?
--Hát igen, igen--hümmögött az asszony.
--Pontosan?
--Igen, igen... Látszott, hogy szeretne el is hallgatni valamit, ez az ember nem ugy néz ki, mint aki kegyelmet ismer a lakókkal szemben, de Huber ur nem elégedett meg a felelettel.
--Számlálja elő, kik fizetnek pontosan s kik rendetlenkednek... No, befagyott a szája?
A szegény jó asszony látta, hogy itt nincs mentség, pontosan beszámolt hát a lakókról.
--Az első emeleten a kárpitos megkésik néha egy-két nappal, hanem azért nagyon becsületes ember. Erre az emeletre aztán nincs panasz. A második egészen pontos, sokszor még előre ideadja a pénzt egynémelyik, nehogy elköltse. A harmadik emeleten lakik egy vámhivatalnok...
--Balra, jobbra?
--Jobbra, az egy kicsit kártyás, de ha szerencséje van, két-három hónapról egyszerre teszi le a gondját. Fenn az atelierben egy festő lakik, az bizony nagyon szegény ember. Beteges is, sokszor hetekig fekszik, nem tud dolgozni sem...
--Menjen fel s mondja meg neki, hogy holnap reggelre költözzék ki.
Az asszony megijedt.
--Én mondjam neki?
--Maga hát.
--Én nem, kérem.
--Miért, talán nagyon mérges ember.
--Nem, dehogy, de félek...
--Mitől?
--Nagyon szegény ember az és szerencsétlen is, meg beteg, csak nem maradhat lakás nélkül. Tél van most, uram, nem nyár. Sohase venném a lelkemre, ha nagy elbusulásában valami kárt tenne magában.
--Mondott valami ilyest?
--Mondott bizony, azt mondta, hogy ha már innen is kizavarják, agyonlövi magát. Várják meg, a meddig készen lesz valamivel, négy-öt képe is munka alatt van, majd csak sikerül szereznie valamit. A volt háziur rá is hagyta a dolgot, szívesen várt neki, mert látta, hogy máskülönben derék ember. Várjunk talán mi is még egy kicsit.
--Ezzel majd elvégzem én--mondta Huber ur és fölment az atelierbe.
Kopogására egy sápadt, szikár fiatal ember kiáltotta ki a szabadot s bizonyosan azt hitte, hogy valami megrendelővel van dolga, mert öröm szaladt végig az arczán. Huber ur azonban gyorsan észretérítette s végzett is vele hamar.
--Ön lakik ebben a szobában?
--Én, szolgálatára lehetek valamiben?
--Huber vagyok, az uj háztulajdonos. Hallottam, hogy uraságod rendetlenül fizeti a házbért. Ugy rendeztem be a dolgomat, hogy csupa jó lakóim legyenek, azért holnap délig fizesse ki egy hónapra a házbért, vagy hurczolkodjék ki. Azt is mondta a házmesterné, hogy főbe akarja magát lőni. Ebben az esetben legyen szives megkímélni a házamat a botránytól, elég nagy az angolkert. Ehez tartsa magát, kérem, mert én nem szeretem a teketóriát.
A szegény festő kapkodott ide-oda, valamit felelni akart, de mire szóhoz jutott volna, Huber ur már lenn járt a vámhivatalnoknál. Nem tudta, hogy mit tegyen? Sirni szeretett volna, de nem jött köny a szemébe, csak nagy keserűség töltötte el egyszerre s annál inkább dúltak benne az indulatai, mert érezte a tehetetlenségét. Ha néhány aranya lett volna, hogy a szeme közé vághatná annak az arczátlan gazdag embernek, megkönnyebbülne, de nincs és ki fogják kergetni az utczára. Hogy azután mi lesz, arra nem is gondolt, csak a csúfos elmenetelre.
Kikaczagják majd ezek az emberek a művészt, a kinek még annyi pénze sincs, hogy ki tudná fizetni ezt a lyukat. Homlokán megfeszültek az idegei, ugy eltelt gonddal az agya. Hiába gondolkozott, el se tudta képzelni, hogy honnan vehetne pénzt. Közel volt a megfulladáshoz, annyira ránehezedett mellére a fülledt levegő s a nagy gond. A töprengésben megfájult a feje, majdnem öntudatlanul botorkált ki az ajtón s le a lépcsőkön, ki az utczára.
Künn a szállingó hópelyhekkel küzdött egy kis márcziusi napfény, mintha kergetőznének a sugarak a hóval, csupa játék az egész levegő. Egy gyerek meglökte futtában, de ezt észre se vette, csak ment előre, maga se tudta merre. Bejárt egy csomó utczát, a csipős hideg megkékítette arcza halványságát s vékony, kopott ruháin átjárt a szél. Betévedt egy műárushoz, a kinél már sokat alkalmatlankodott. A mint belépett az ajtón, már idegessé lett a nagytekintetü férfiú s meg se hallgatta a hebegését.
--Nem lehet kérem, a mi üzletünk nem előlegekre van építve.
--A nélkül nem dolgozhatom...
--Szomorú, de nem tehetünk róla.
Sóhajtva ment haza, egyszerre eloszlott még az a kis önérzete is, a mit eddig olyan féltékenyen ápolt. Sehol se veszik semmibe, önmagának csak nem hazudhatik egyebet, a mikor látja a valóságot. Bolondság igy élni, a leghalványabb kilátása sincsen a boldogulásra. Mit akar hát még? Ezen töprengett, mire hazaérkezett.
II.
Atelierjében egy szép, fiatal leánykát talált. A nagy ablakfal előtt állott s érdeklődve, kiváncsian lapozgatott egy vázlatkönyvben. A művész abból a sorsból szedi legszebb hangulatait, melyben él, csupa nyomor volt a könyvbe rajzolva. Rongyos nagykendő, vén olasz modellek, ellesve az akadémia előtti hidegben, éhes gyermekek, akikről czafatban lógott le a ruha, beesett, sápadt, sovány arczok, minden lapon egy-egy vergődő élet. A lány komoly, odaadó figyelemmel mélyedt bele egy-egy vázlatba, rátapadt a tekintete a vonásokra s látszott az arczán, hogy nagyon meghatották a képek.
Nagy, komoly szemeit fölvetette, amikor fölnyilott az ajtó s nem ijedt meg a szokatlan helyzet miatt, hanem egyszerüen, természetesen köszöntötte a festőt.
--Jó napot, bocsásson meg, hogy itt várakoztam önre, de nem akartam a lépcsőn utját állani.
--Ki ön, kisasszony?
--A háztulajdonos leánya vagyok, Ketty.
--Valami ujat izent talán az apja?
--Nem, azt sem tudja, hogy itt vagyok. Magam akarom önt valamire kérni.
--Mi az?
--Fessen le engem.
A festő elkényszeredve nézett erre-arra, nem volt biz' itt semmi olyasmi, amivel képet lehetne kezdeni. Egy csomó festék száradt a palettájára, azt már fel nem higítja semmiféle olaj, sehol egy darabka vászon, egy pillanatig azt gondolta, hogy talán gunyolódni akar vele a leány, de mikor az arczára nézett, nagy jóakaratot olvasott le róla. Azt felelte hát neki, ami épen az ajkaira jött.
--Kisasszony, én nagyon szegény ember vagyok, megrendelése engem nagy zavarból ment ki, csakhogy ha előlegesen is nem segít rajtam, hozzá sem tudok kezdeni a képhez.
A leány egészen természetesnek találta igy a dolgot s egy ötven márkás bankjegyet tett az asztalra. Szépíteni se igyekezett a dolgot s olyan egyenes komolysággal beszélt, mintha legalább is tiz esztendővel idősebb lenne.
--Szívesen adok rá előleget s apámtól azt is tudom, hogy ön szegény. De ez nem tesz semmit, még jobban szeretem igy, tudom, hogy nagy gondot fordít majd az én csúnya képemre. Holnap már ülhetek, ha ugy tetszik.
--Köszönöm, higyje el, hogy nagyon szorgalmas leszek.
A festő fölhivta a házmesternét, s leküldte a pénzt a házi urnak.
Elégülten gondolt arra, hogy valamennyire elégtételt szerzett magának ezzel a néhány márkával. Másnap jó kedvvel kelt fel, befüttetett, valamennyire rendbehozta a fészkét s mikor a leány feljött, elkezdték a munkát.
III.
Mikor a piktor közbe-közbe letette a palettát, sokat beszélgettek.
Mindenről össze-vissza, egyformán, rendszertelenül, szabadon gondolkoztak mind a ketten s néha alig jutott eszükbe, hogy ujra munkához kezdjenek. A lány azt mondta:
--Az ülés fárasztó, a beszéd pedig élvezetes. Inkább beszéljünk.
--Hát a képpel mi lesz?
--Az is elkészül, csak valamivel lassabban. Nem baj az. Ugy is apámat akarom meglepni vele s neki mindegy, akár ma, akár egy hét mulva kapja meg.
--Nem sokat törődik a képekkel?
--Semmit.
Már voltak annyi bizalommal egymás iránt, hogy a festő megkérdezhette:
--De a leányával igen?
--Velem se nagyon,--mondta a lány s keserűen legyintett kezével a levegőbe. Nem tartozom az üzlethez, ő pedig csak üzletember. Egész nap nincsen itthon, szaladgál a városban, mint valami commis, gorombáskodik itt is, ott is; nyer, veszt, de én senki vagyok neki. Tehetek amit akarok, élhetek ugy, a mint épen a legjobbnak látom, neki az mindegy.--Egy kicsit elmélázott, hátradőlt a széken és sóhajtva beszélt tovább.--Egy kis szeretet nagyon boldoggá tenne, nem lenne olyan üres az életem, mint most. Érzem, hogy senki se áll hozzám közel. Kár is beszélni ilyesmiről, mert csak nagyon elkeseredem s azért nem változik semmi.
A festő szórakozottan állott a vászon elé s a háttért kezdte átfesteni valami sötétebb szinnel. Inkább a földet nézte, mint a vásznat, nagyon elgondolkozott s neki is voltak észrevételei arra, a mit a lány mondott.
--Igy van mindenütt, fogy a szivünk s nő az eszünk. Komoly dolog ez, nagy átalakulást jelent, megsinyli minden. Nem az ön állapotára mondom, talán tulozza is kissé, a mit mondott, hanem látom napról-napra mindenütt. Kevés az emberekben a szeretet, sok az üzlet. A ki nem érti a kereskedést, az elbukik. Mi nem értjük.
Sokáig hallgattak aztán mind a ketten. A piktor szólalt meg előbb s nagy volt hangjában az erő.
--Én megmaradok annak, a ki voltam. Végre is a mi igazságunkért is kell, hogy küzdjön valaki. Szeretni kell mindent. Ki kell tárni a szivünket s nem elzárni. Ez a föld, ugy a milyen, soha se fog fölemelni, sok benne az, a mi bepiszkít, de az én eszményem szép, az nekem az anyag a művészetben, nem a mire nézni sem tudok. Szerelem, hála, becsület, jóság, természet--semmiben sem fogadni el azt, a mivé tették az emberek, hanem a mint mi nézzük. Hogy naivak vagyunk, az nem tesz semmit, én megvetem azt, aki ezt vádként hozza fel ellenem. Legyen más az okos, én csak szeretni akarok s nagyon szeretni, ugy, a mint ma már csak kevesen tudnak.
A lány magába szivott minden hangot s tágra nyitott szemekkel várta, hogy még beszéljen a festő. Az pedig elgondolkozott s öntudatlanul babrált a képen. Az napra vége is lett a munkának, gépiesen fogtak kezet egymással. A leány még visszafordult az ajtóból, mintha mondani akart volna valamit, de azután mégis csak szó nélkül ment el.
Lenn nem találta otthon az apját s örült, hogy egyedül maradhatott egész este. Beült a maga kis szobájába, lámpát se gyujtott, a mikor már besötétedett, csak a sötétben gondolkozott a divány támlájára dőlve.
Valahogy igy gondolta ő ezt eddig is, csak formát nem tudott adni a gondolatnak. Igen, igen, mindenben az eszményt, meg kell a salaktól tisztítani az ideált, nemessé lenni a gondolkozásban, kiválni a tömegből. Megtisztulni, megtisztulni!
Körülnézve a szobában, szinte fázott. Ha az apjára gondolt, érezte, hogy milyen messzire van tőle. Magasan fölötte áll s valami megvetésfélét érzett iránta. Most csak egy emberben látja az igazit, utána vágyott, hallgatni szerette volna mindig, a mit mond gyönyörködni benne s magában ismételgette minden szavát, mintha meg akarta volna tanulni az egészet.
Perczről-perczre érezte, hogy mennyire távolodik azoktól, a kikkel együtt él s ha eddig valamennyire vonzódott hozzájuk, most üresség maradt a vonzalom helyén a szivében s egy csomó mély fanatizmus, csupa olyan tanok, a melyek korlátot emelnek közte és a többi ember között. A többi ember pedig első sorban az apja volt, ezt ismerte a legjobban s mig magában fölépítette a maga hitvallását, megborzadt, hogy neki ilyen apja van. Behivta a cselédet.
--Ha apám hazajött, mondja meg, hogy már lefeküdtem és hogy beteg vagyok.
IV.
Másnap nem ment föl az atelierbe, félelmet érzett magában. Még folyton tartott lelkében a forradalom, elzárkózott mindenki elől s csak magában szinezte ki a gondolatait, kislányos élénkséggel, de öntudatosan.
Harmadnap már fölment, de a kép keveset haladt. Sokat beszéltek most már közelebbről, egymás mellé ülve. A férfi néha kipirult, a magáéban felejtette a leány kezét. A leány csak hallgatta, mint egy idegen országból jött szép szavu apostolt s tágra nyitott mély szemeiben látszott, hogy meg is érti s hogy lázba hozza az a tüz, a melylyel a fiatal ember védi a maga igazságát.
Megértették egymást teljesen a maguk külön világában s zavarólag hatott rájuk még a hang is, a mi alulról egyszer-egyszer felhangzott. Egymás után vágyakoztak mindig, szomoruan váltak el, örömmel találkoztak ujra s ha kezük az egymáséhoz ért, delej szaladt végig rajtuk. Mikor a fiatal ember észrevette, hogy szereti a leányt, megijedt. Egyszerre eltávolítani igyekezett magától. Bármily nehezére esett is, kevesebbet szólott hozzá s szorgalmasabban dolgozott a képen. A szegény leányt lehangolta ez a magaviselet, szomorúan ült a helyén s egész más kifejezést vett föl az arcza, mint a mi a képre volt rajzolva. A festő nem bánt semmit, csak legyen már vége az egésznek, sietett, félt magától.
Ketty sokszor fejfájásról panaszkodott s előbb elment. Lassan haladt le a lépcsőkön s igazán ugy nézett ki, mintha beteg lett volna. A festő utána nézett s akkor sem tudta betenni az ajtót, mikor már eltünt a szemei elől.
--Szegény gyermek...
--Már nem vagyunk mi egymáshoz olyan őszinték, mint eddig,--mondta egyszer a leány s megteltek a szemei könynyel.
--Miért? De igen...
--Miért nem beszél nekem többé arról, a mint gondolkozik? Olyan szép volt...
--De nem igaz.
--Nem! Ön mondja ezt? Ön?
--Én, beláttam. Csak egy az igaz, az élet, ugy a mint van. Ne hallgasson semmi egyébre, egyéb minden hazugság. Lássa, itt élünk, egyedül vagyunk milliók között, mit akarunk egyebet mint a milliók? Ha lázadók vagyunk, legázolnak minket, sokan vannak.--Kis szünetet tartott, keresett érveket ehhez az uj okoskodáshoz, de nem tudott meggyőződés nélkül ugy beszélni, hogy a leány el is higyje, a mit mond. Kapkodott erre-arra, érezte, hogy gyönge s ez elkeserítette. Mit tudjon mondani ennek a leánynak, a ki ugy néz rá most is, mint a papra.--Az az igazság, hogy gyengék vagyunk, a mi fajtánk kihalt már, vagy átalakult. Én is azon az uton vagyok, hogy más ember legyen belőlem.
Megjózanodtam, nem akarok áldozatul esni egy olyan vallásnak, a miben nem hisz senki.
--Én hiszek.
--Mi ketten, de aztán mutasson még valakit, Senki sehol... Mi lesz belőlünk. Ketty, menjen szépen haza, hagyjon engem el. Nincs igazam, szégyenlem magam, hogy telebeszéltem a fejét bolondsággal. Mit csinálunk mi ketten.--Hátra huzódott és intett, hogy csak menjen, menjen a leány.
A szegény fiatal embert pedig lázassá tette a sok beszéd, egyszerre megrémüli, mikor már a leány a küszöbre tette a lábát, utána rohant s megfogva a kezét, visszahuzta.
--Vagy maradjon, de aztán legyen készen mindenre. Szegények leszünk, kinevetnek, megvetnek.
Karjaiba fogta, a leány mosolyogva sírt a vállára hajolva. Nem szólottak semmit, csak ölelték egymást, mintha féltek volna, hogy most mindjárt elröppen a másik.
A SZTRÁJK.
I.
A bácsi kenderfinomító-gyárban egy hete szünetel a munka. Az elmúlt szombaton deputácziót küldtek a munkások az igazgatóhoz s béremelést követeltek. Az igazgató a legkerekebben visszautasította őket s csendőrségért telegrafált a parancsnoksághoz. Ezzel nem szabad késni, mert később aztán nagyon megbánhatja az ember. A tüzeket kioltották az egész gyárépületben, raktárak, gépház, műhelyek kapuira a zár mellé föltették a lakatokat is. Kizavartak az udvarból minden oda nem tartozót s elnémult az egész telep.
A munkások a gyár kantinjai helyett szétoszlottak a falubeli kocsmákban, szónokoltak, ittak s kimondták, hogy gazember az, a ki munkába áll, mig követeléseiknek eleget nem tesznek. Éjfélkor már az asszonyok is énekeltek, szemérmetlen, részeg tömegek ölelkeztek a füstben s egy részük az asztal alatt hemperegve, teljesen elázva kezdte élvezni a szabadságot. Az igazgató s a gyár hivatalnokai átvirrasztották az egész éjszakát családjaikkal együtt.
Tizenkét órakor begyültek valamennyien a nagy tanácsterembe s az igazgatóné teát szolgáltatott fel az egész társaságnak.
Másnap reggelre megérkeztek a zsandárok.--A kapus páholyába három legénynyel beült az őrmester s a falu is tele lett szuronynyal. Csak a rendet tartották fenn, nem elegyedtek semmibe, a mi a sztrájkolok közt folyt. Őrizkedtek attól, hogy magukra vadítsák ezt a most már mindig részeg tömeget s ha néhány nagyhangú rendetlenkedőt elfogtak, éjjel, titokban szállították be őket a városba.
Egyszer aztán a sztrájkolókhoz beállított a szükség. Kevés megtakarított pénzük volt és azzal is ugy bántak, hogy: vigye az ördög, most már ugy is mindegy--fölették, fölitták s hamarosan elfogyott. Kezdtek kijózanodni. Keserűség, düh fogta el őket. Az okosabbak megtanították őket, hogy mennyire igazuk van és hitvallássá vált közöttük, hogy most már semmi sem segít, csak a kitartás.
Soknak már kenyérre valója se volt, éhesen, szomjasan csavarogtak a többi közt s mikor hiába vártak segítséget, sehonnan se jött, a tehetetlen ember vak dühével vetették bele magukat a nyomorba, káromolták a czudar világot, a mely dőljön össze, mert úgy se ér semmit; eladták a hátukról az utolsó zubbonyt kenyérért és pálinkáért s aztán kábultan várták, hogy mi lesz.
Lassan-lassan levetkőzött az egész tömeg. Az elvesztegetett czókmókjaikkal eldobálták maguktól azt a kevés józanságot és megfontolást is, a mi addig meg volt bennük s a rettenetes nyomorúságban magával ragadta őket a láz, az éhes ember őrjöngése. Most kezdtek csak igazán félelmesek lenni. Ha az igazgató úr a csendőrhadnagygyal s hátuk mögött néhány szuronyos legénynyel végigment a falun, visszaborzadt némely arcztól s mikor folyton ismétlődtek ezek a tekintetek, az ő arcza is fehér lett, mint a kréta s szinte menekülve ment vissza a gyárba.
A hadnagynak izgatottan magyarázta meg, hogy most már nemsokára baj lesz, a faluban szerte pedig hirdetésekkel ragasztatta tele a falakat s tudtára adta a munkásoknak, hogy egy heti ideje van még mindenkinek, hogy viszatérjen a gyárba. Némi engedményeket is igért az esetre, ha jövőre ilyen rendzavarás többé nem történik. Ez csak olaj volt a tüzre.
A vezérek a hirdetések nagy sárga papirosát lobogtatva, szónokoltak a kocsmákban s tele ordították a szegény nyáj fejét azzal, hogy fél a gyár, megijedtek. Most már csak azért se térnek vissza. Minden kell, vagy semmi. A szegény embernek is olyan igazsága van, mint az úrnak. Ők eleget koplaltak, majd kikoplaltatják az urakat is. Egymás után ugráltak fel az asztalra szónokolni, a tömeg belefulladt a sok szóba s az általános hangulat magával ragadott mindenkit.
--Megmutatjuk nekik!--ezzel váltak el egymástól s ezzel jöttek ujra össze. Némelyiket már ingre vetkőztette a nyomor, ezekből rohammal dőlt a szó és a káromkodás s ha rájuk nézett az ember, igazán azt hitte, hogy igazuk van. Forrott, sistergett az egész tömeg, mint egy izzó katlan s egy este nekimentek a gyárnak. Mig a nagy kaput döngették, valaki fölrántotta belülről a kis ajtót és csendőrök állották el a küszöböt. A kik az első sorokban állottak, meghökkentek kissé a szuronytól, de hátulról nyomták őket, nem lehetett visszatérni. A hadnagy kiállott emberei elé s revolvert tartott a kezében.
Halavány volt, tanácstalanul nézett végig a sok ember feje fölött s mikor a tömeg a falhoz szorította, ujra visszament az udvarba, a nélkül, hogy valamit rendelkezett volna. A tömeg zugott, csak a legközelebb állók szavát lehetett kivenni.
Egy öreg, kis szürke ember állott az első sorban, élénk szemeivel jobbra-balra nézett s menekülni szeretett volna. Már nem lehetett, remegett az izgalomban, mig előre tolták egy-egy lépéssel s mikor már látta, hogy okvetlenűl a szuronyok közé jut, reszketve szólott a csendőrökhöz:
--Eresszetek be testvér, ti is szegény emberek vagytok.
Hátulról mindig előbbre tolták, egy csendőrkáplár mellbevágta a puska agyával. Az ütéstől elszédűlt s támolyogni kezdett, valamit keresett, a mibe megfogódzzék. Ránczos, barna homlokáról folyt az izzadtság s kis szemei nyilás után kutattak, a hol elszaladhasson. A zsandárok kiabáltak, előkerült a hadnagy is és vezényelt, de a tömeg már nem hallott semmit, csak nyomta előre az előlállókat.
A kis öreg kétségbeesve tett egy-egy lépést s gyönge lábait megtámasztotta a küszöbön. Visszaakart tartani mindenkit. Esedezve nézett a zsandárokra s még egyszer elmotyogta nekik, hogy: bocsássák be őket, hiszen mindnyájan szegény emberek. Mikor belökték a küszöbön, félre akart hárítani utjából egy szuronyt, kétségbeesve nyomta oldalra a puskacsövet s mutatta, hogy nem tehet róla, utána jönnek. Még annyit látott, hogy a melléből kiömlik a vér s egy utolsó, szemrehányó tekintettel végigesett a küszöbön.
Szomszédai is melléje buktak s az utolsó hang, amely átkísérte őket erről a világról a másikra, a csendőrök sortüzének dörrenése volt, mintha csak az ő tiszteletére sütötték volna el a puskákat.
II.
Most már vér is folyt, sok vér. Gőzölgő vörös tócsák aludtak meg a kapu előtt s folytak el keskeny, kanyargó árkokban a kövek közt. Az emberek elfordították tekintetüket s megátalkodott tekintettel, összeszorított ajakkal mentek tovább. A kapu előtt asszonyok és gyermekek jajveszékeltek, egyenkint eresztették be őket az udvarra s átadták nekik a halottjaikat. A sebesülteket benn ápolták a gyárban, a nagy szövőterem megtelt ágyakkal, melyek közt föl és alá járt egy-két csendőr. Délután megkezdődött a temetés.
A csendőrök párosával, komolyan kisérték el a koporsókat, mintha ők is a gyászolókhoz tartoznának. Egy másik csapat egy csomó munkást lánczra fűzve hajtott be a városba, a falu pedig mintha megdermedt volna, nem mert mozogni. A kocsmákba, a söntés mellé csendőrök szállásolták be magukat s fegyvereiket egy-egy üres hordóhoz támasztva, figyeltek. Némelyiknek egy-egy pillanatra leragadtak a szemei, de a másik fölrázta. Negyvennyolcz óra óta nem aludtak. A hadnagy álmosan járta sorba a posztokat, halvány volt a fáradságtól meg a sok vértől.
Néha azon vette észre magát, hogy sirni szeretne és sóhajtott.
Egy kocsmában mégis összeverődött néhány munkás. Itt csendőr se volt, nem jutott mindenhova. Csendesen ittak, suttogva beszéltek s az elfüggönyzött ablak mögött is összedugták a fejőket, komor arczczal cserélve ki egy-egy szót s keresve valamit a füstben. Mikor egy nyulánk, szőke fiatal ember belépett közéjük, összenéztek s némelyik sóhajtott. A fiatal ember a kis szürke munkás fia volt. Szomoruan ült le az asztal végére, elfogadta a bort, de nem tudott inni. Gyorsan pislogott, hogy ne sirjon s csak egy-egy szóval válaszolt a kérdésekre. Legjobban szerette volna, ha nem háborgatják.
--Hát eltemettétek?--kérdezte az egyik munkás.
--El.
--Ott volt a zsandár is?
--Ott.
--Nem vágtad agyon?
A fiatal ember csak intett a fejével, hogy: nem. A másik mosolyogva méregette végig a szemével s mutatni akarta, hogy kevésre becsüli.
--Én leütöttem volna az öklömmel.--Mutatta szőrös, durva kezeit s ujra mondta:--az öklömmel. A fiu elgondolkozott, hosszasan bámult bele a pohárba s mikor fölemelte a fejét, azt kérdezte:
--Hát azután?
A másik fölvonta a vállát s ivott:
--Az mindegy. A mi azután jön, az nekem semmi, hanem a zsandárt leütöttem volna.
--Nem jól tetted volna, nem jól--erősítette a fiatal ember s a többihez fordult, mintha igazságot kérne. De azok nem adtak neki igazat. Egy másik is mutatta az öklét, az asztalra vágott s ő is elmondta, hogy mit tett volna.
--Leütöttem volna az öklömmel a zsandárt. A czudar, hogy mer odajönni?
Sokáig hallgattak. A kis szürke ember fia gondolkozott, a maga igazságát mérte össze a másikkal s a végén nem adta meg magát s míg beszélt, látszott rajta, hogy nagy átalakulás ment benne végbe tegnap óta.
--Én is gondoltam rá--mondta--de nem jól tettem. Ők az erősebbek. Most már látom, hiába minden. Hát ha leütöm a zsandárt, mi lesz? Engem is leütnek. Hát a kis fiam, abból mi lesz? Abból embert kell csinálni, nem olyant, mint a milyen szegény ördög az apja, hanem urat.
--Mégis leütöttem volna!--állitotta konokul a másik.
--Le, mert nem vesztettél semmit.
--Hát az öcsém, ott fekszik a zsandárok közt a kórházban.
--Meggyógyul, de az én apámat már sehogy se tudod felkölteni.
Nem annyira a beszéd, inkább a végtelenül szomorú arcz hatott a többire.
Elhallgattak.
--S még vissza akarnak hivni, mondta végre az egyik s rámutatott a falon függő sárga hirdetésre.
--Én vissza is megyek, ha bevesznek, mondta csendesen a fiatal ember.
--Te?--riadtak fel a többiek.
--Én hát!--s most már valami dacz is vegyült a szavába, kezdte megvetni ezeket az embereket, a kik nem tudják megérteni.
--Hát a szegény apád vajjon mit szólana hozzá?
--Nem szól ő már semmit.
Vette a kalapját és indult. Már a járásán is látszott, hogy egy nap alatt nagyon sokat vénült. Támolygott s alig találta meg a kilincset. Az ajtóból még egyszer visszafordult s komolyan szólott a többihez:
--Jertek ti is vissza.
Az egyik elkiáltotta magát:
--Mi? Hogy mi menjünk vissza?!
A másik hozzá akart vágni egy poharat. Annak, a ki legelőször szólott, megint a temetés jutott az eszébe, mert újra elmondta:
--Leütöttem volna az öklömmel a zsandárt. A czudar, oda mer jönni.
III.
A szegény fiu pedig elbódorgott az utczákon, maga se tudta, hogy merre megy. Mindig az apja járt az eszében s úgy mosolygott, mint egy csendes őrült. A gyár előtt megszólították a csendőrök:
--Hogy hivnak?
--Vas József.
--Mit keresel az utczán?
--Hát csak úgy járok.
--Eredj haza, a mig jó dolgod van.
Haza nem akart menni. Úgy tett, mintha szót fogadna, gyorsabb léptekkel indult el lefelé az utczán, de mikor már nem láthatták, ujra ellankadt s úgy húzta maga után a lábait, mint a megvert komondor. Kétszer is elment a házuk előtt, látta, hogy világosság van odabenn, talán éppen vacsorát ad az asszony a gyerekeknek, de azért nem ment be. A nélkül, hogy tudta volna, merre megy, kiért a faluból. Mikor már nem látott házakat maga körül, szétnézett, törülgette a szemét, hogy jobban lásson s megdobbant a szive, mikor balra észrevette a temetőt.
--Én Istenem, hát idekerültem?--kérdezte magától s elindult a halmok között megkeresni az apja sirját. A fellegek mögül előderengett egy kis holdvilág, könnyen rátalált. Sokáig nézte, arra gondolt, hogy a tavaszon kijön majd egyszer az asszonynyal s bevetik az egészet fűmaggal, akkor majd nem lesz ilyen fekete. Fáradtnak érezte magát, leült a sirra és szórakozottan simogatni kezdte a hevenyében, két faágból összerótt keresztet. Imádkozni szeretett volna mindenáron, de alig mondott el egy-két sort a Miatyánkból, már másfelé kalandoztak a gondolatai s egyebet motyogott a fogai között.
--Látod öreg, nem jól van az, hogy úgy előre mentél. Most is élnél, együtt lennénk.
Rémülten kapta föl a fejét, mikor lépteket hallott a háta mögött s a kibukkanó hold fényében megcsillani látta a szuronyokat. Két csendőr jött. Az uj sirok körül czirkáltak. Mire azonban megállottak előtte, visszanyerte a bátorságát. Ok nélkül csak nem bántják, emberek ők is.
Hogy ide jött, abban ugyan semmi rossz sincs.
--Mit akarsz itt?--kérdezte az egyik csendőr.
--Hát csak kijöttem. Apám van itt alattam.
A csendőr gondolkozva nézett rá, nézegette az arczát, aztán gyöngéden odébb tolta s ő is leült a sirra.
--Adj egy kis helyet.
Intett a társának is, hogy üljön le. Egy darabig hallgatva ültek egymás mellett, vontatottan indult meg egy-két szó közöttük. A fiu huzódott, félszegen mindig több, több helyet adott a másik kettőnek, azok pedig fáradtan, komoran bámulták maguk előtt a földet.
--Öreg volt már? kérdezte az egyik s befelé mutatott a földbe.
--Olyan hatvanas.
Az idősebb csendőr gondolkozni kezdett s kétszer, háromszor is végignézte a fiút, a mig szólott.
--Egy kis szürke, szakálla és bajusza is volt? Ugy-e?
--Az, az, ismerte talán?
A csendőr meglökte a társát s odasúgott neki valamit. A fiu annyit hallott belőle: a kapuban, de erre fölkapta a fejét.
--Talán látta szegényt? Bár ott lettem volna.
A csendőr gondolkozott, találgatta magában: megmondjam, ne mondjam?--de mikor végignézett a fiatal ember szelid, szomoru arczán, mégis elmondta.
--Látod fiam, szomoru ez, én voltam éppen az, a kivel összejött az öreg.
Meg kellett neki halni.
A fiu utána mondta:
--Meg, meg.
Kiváncsian mérte tetőtől talpig a csendőrt, tudni akarta, hogy hogy néz ki egy ilyen ember. A csendőr tovább beszélt:
--Miért jött oda... Öreg ember létére tudhatta volna, hogy az nem tréfa.
Ha én nem lettem volna ott, ott van más, mindegy.
--Persze, sokan vannak, jegyezte meg a fiu és sóhajtott. Ez elragadt a csendőrökre is, elszomorodtak. A fiu jött elébb szóhoz, megint az apjáról beszélt és most már sírt is.
--Rosszul tette pedig káplár úr, jó munkás volt s vénebb katona, mint maga.
A csendőr intett, hogy kár érte. A fiut meghatotta a részvét, egyszerre szükségét érezte annak, hogy bizalmas legyen és beszélni kezdett a maga dolgairól.
--Én már megmondottam mindent. Hiába erőlködünk, az urak csak azt csinálják a mi nekik tetszik. Visszamegyek a gyárba. Szóljon káplár ur egy-két jó szót az igazgató úrnak. Sokat köszönhet most a gyár maguknak, tán hajt a szavára, ajánljon be neki. Megteszi ugy-e? Hiszen maga káplár úr olyan jó embernek látszik.
A SÜTEMÉNY
A kis Terka az ablak mellett gubbasztott, mint valami kopott kis madár és átbámult a szomszéd falra. Reggel óta mindig ott ült és hallgatta annak a vedlett akácznak a zizegését, a mit az udvar közepén koppasztott le még szegényebbre a szél. Csak egyszer szólott oda a bejárónénak, a ki a konyhán tett-vett, hogy adja a lába alá a kis széket. A háta mögé is tétetett, egy párnát s kicsi, sovány, szintelen fejét az ablaküveghez támasztva, üresen bámult tovább maga elé. Pedig szép nagy fekete szeme volt, az egyetlen szép és nagy azon a kicsi fejletlen gyermektesten, a mi éppen csak akkorácska volt a piczi lábakkal és kezekkel, mintha a gyermekiskolából vitték volna férjhez.
Nagyon nehezen birta magát.
Utolsó napjaiban volt annak az időnek, a mire az anyaság következik az örömökkel, a mosolygó megelégedéssel, mig a gyermek szopik, mig kapkod a levegőben, a mikor már gyermek az a sejtés, a mi most remegés, félelem, nyugtalanság és örökös halálos képzelődés. Aztán tükröt kért a bejárónétól, a kit most egy-két hónapra fogadott melléje az ura, és csinosította magát. Különféle maradék pántlikákat csokrozott össze a sovány nyakán meg a mellén, a hajába is kötött egy vörös máslit, vastagabb volt a szalag, mint az egész tekercs a mit összefogott.
Aztán friss fehér réklit vett elő a szekrényből, nyögött, mig ide-oda vonszolta magát, fölvette s azután megint elhelyezkedett a széken az ablak mellett és bámult a világba megtört, bágyadt nézéssel, mintha vizes hályog ereszkedett volna szemére. Az asszony ki- és bejárt és csörömpölt a konyhán az edénynyel s aztán becsapta maga után a külső ajtót s elment valamerre egy kicsit. Egy délelőtt tizenötször is elszaladt egy kicsit s pálinkaszag ömlik a szájából, ha visszajön.
Olyankor a kicsi madárasszony zsebkendőt tömött az arczára és szenvedett. Szólani azonban nem mert, mert ha a vénasszony itt hagyná, egészen egyedüli maradna egy doromboló nagy lusta macskával, a kit nem lehet átküldeni a tudományos asszonyságért, ha már egyszer ugy adja az isten, hogy ott kell hagyni az ablakot.
Délben hazaszaladt az ura egy kis félórára. Csak éppen hogy hamarosan bekapta az ebédet, a mit a vénasszony főzött, s már menni is akart vissza a munkába. Szigorú rend van a gyárban, tiz percz késés öt hatos, húsz percz egy forint büntetés, ha még tovább késik, akkor be se menjen többet. A férfi szép, nagy legény volt, egy kicsit tulságosan katonás, amolyan altisztes intelligencziáju, kemény vonásokkal. A mesterségére nézve bádogos. Jó munkáju, józan ember, a ki egy szoknyában vette magához a kis leányt és bebutorozkodott, a maga emberségéből, meg éves lakást tartott kétszáztiz forintért.
Mikor ujra el akart menni, az asszony a nyakába csimpaszkodott, lehúzta magához és remegve csókolta--és suttogott neki.
--Estére talán itt lesz. Állj meg majd az ajtóban s hallgatózz. Majd rikkant egy nagyot.
--Gondolod?
--Talán... Egy kicsit megállott a szive verése, rémület szaladt végig az arczán...--De hát én, vajjon hol leszek én?
A férfi indulatosan vágott közbe. Nem akart goromba lenni, de már annyiszor hallotta ezt a sejtést és annyira nem tudta megérteni, hogy dühbe jött, ha ujra ismételte az asszony.
--Ugyan ne beszélj marhaságot!--mondta.--Itt leszel, hát hol lennél, itt...
--Vagy másutt.
--Fenét!... De észrevette, hogy a kicsi test megvonaglik s mindjárt sirás lesz a feleselésből, hát erősen a karjaiba szorította az asszonyt s nagy, mohó csókokat nyomott a nyakára, ott, a hol finom rövid hajszálak váltak ki a kis czopfból, a mi mint valami finom szőke szálakból összesodort kötélvég esett végig az asszony hátán a fehér réklin. Mikor mégis csak megindult a homályos szemekből a köny, az ölébe vette és csitította.
--No fiam, hiszen tudod, hogy nem komolyan veszem... Csak mérges vagyok, hogy annyit emlegeted... No, ne sirj... ugy megsajnál az ember, ha még sirsz is.
--De megházasodol ujra, ugy-e meg?
--Bolond vagy. Hagyj nekem az ilyesmivel békét.
Hallgattak s a férfi az asszony feje fölött átnézve, szintén a szomszéd falra bámult. Ott is volt két ablak, valami olyasféle kis lakásnak a szemei, mint amilyen az övék volt. Abban a partájban egy lokomotiv-vezető lakott, a ki Budapesttől Predeálig utazott, meg vissza, aztán aludt egyet itthon s ujra ment Predeálra meg vissza. Csak a felesége volt itthon, egy nagyon szép, széles csipőjü, vállas kövérkés asszony, a kinek halovány, urias fehér volt az arcza. Sok regényt olvasott kék táblás könyvekből és sokat és jó ételeket evett.
Szeretett jól élni, hozzátartozott ez a polgárias nyugalomhoz, a miben igy egyedül élt a vándor urával, aki mindig halálra fáradtan jött meg s mig a vacsorájából az utolsó falatokat ette, már aludt. Gyermek se volt a házban, még egy macska se és csak éppen néha jöttek látogatóba a szomszédasszonyhoz élemedettebb urféle népek, akikről rosszat suttogott az udvar.
De ez inkább azért történt, mert a szép asszony nem igen elegyedett össze az udvar egyéb népeivel. Örökké bezárkózva olvasta a regényeket és ha szép drága ruhában elment hazulról, megemelintette a csipkés szoknyáit az árok fölött, ahová a szegény asszonyok öntik ki a mosogató vizet és ugy hordta a fejét, mint a páva. Ez rosszul esett a szegény népeknek és szivesen beszéltek hát rosszat a lokomotiv-vezetőnéről, a kit különben maguk között csúfondárosan a _nagyságá_nak neveztek.
Mig a szegény kicsi fakó Terka meg az ura átbámultak a szomszéd falra, egyszerre az ablakhoz jött a szép asszony is. Egy kicsit elmosódott a figurája a két üvegen keresztül, de azért látszott rajta a szépség, meg az egészség és az étvágy. Nagy tál fánkot hozott magával valahonnan belülről, bizonyosan a konyháról, egymás tetejébe dobva egy csomó habkönnyü, nekipirult drága süteményt, a mit egyszerre töm a szájába az ember s nem is érzi, hogy eszik. Még nézegette, mosolyogva, gyöngéd beczézéssel s megevett egyet a tetejéből, aztán meg letette az egész garmadát az ablak párkányára és a nélkül, hogy csak egy pillantásig is törődnék az udvarral, visszament a szoba szürkeségébe.
Csak éppen a szép, kövér vállai látszottak még, a mint a derekán rengve tovább úsztak bele a sötétbe és utána világított a tele tál fánk, a jó élet, a hizás.
A szegény kicsi asszony, a bádogosné, éhesen meredt rá a süteményre. A szája is tátva maradt, kifeketéllettek belőle a rossz fogai és összecsattogtak, a mikor már sokáig nézte a finom ételt. Érezte, hogy harapnia kell belőle, vagy mindjárt meghal. Az ura rámordult:
--Mit bámulsz? Még megkivánod...
Az asszony mohón még a szemeit is tágra nyitotta, mintha azzal is enni akarna és epekedve, beteg vágyban nyögve kunyorált.
--Hozzál belőle. Csak egyet. Csakhogy beleharapjak...
--Én odamenjek?
--Menj, az isten is megáld. Aztán inkább kiköpöm, csakhogy a számba vegyem... Belebetegszem, ha nem eszem belőle.
--De fiam.
A bejáró asszony éppen el volt a háztól egy kicsit és most jött meg. A mikor meghallotta, hogy miről van szó, lelkendezni kezdett s pálinkagőzzel vegyesen ontotta magából a szót.
--Jaj, drága lelkem, ha kívánja, hát adni kell neki, mert rámehet a szegény lelkem asszony egészen. Csak menjen uraság, nem gyermekség az.
Az ilyen asszony kivánós. Ugy kell bánni vele, mint a tojással. Menjen csak, menjen, hozzon neki vagy hármat.
A bádogos nem szívesen indult el. Meglátszott a készülődésén, a hogy a kabátja ujjával a kalapját kefélte, meg a hogy határozatlanul, rákészülve arra, hogy bármelyik pillanatban hátrafordul, végigment az udvaron. A tulsó ajtóban is megállott még egy pillanatig s olyan illedelmesen kopogtatott, mintha igazán valami urhoz menne be--és azután egészen csend lett.
A szél megint nekifeküdt a gyérlevelü fának és kopasztotta, némelyik vessző már egészen csupaszon hajladozott rajta, majd meg az udvaron kerekedett egy kis tánczra a sok aszott levél s fütyölt hozzá az eresz alatt a csatorna és aztán megint egészen mozdulatlan lett a világ, elült még a por is és mintha lassu, nagy, az egész kicsi udvart magába nyelő sóhajtás ereszkedett volna le a házon, fájni kezdett a kicsi asszonynak a csend.
--Hol ül olyan sokáig? Nézzen utána,--mondta a bejáró asszonynak, a ki a konyhán csoszogott előre-hátra.--Nézzen utána...
Az asszony rá sem hallgatott.
--Jaj lelkem, csak nem ártom bele magam.
--Mibe?
--Hát a mit az ur csinál. Majd jön mindjárt. Csak kell neki beszélgetni egy kicsit, nem kaphatja föl az ételt, aztán hogy csak jőjjön, mint egy paraszt. Vagy igen ?
--Nem, nem, de most már nem is kell semmi. No, menjen utána...
Ezt mondta még néhányszor, mig ráhatározta magát az asszony, hogy nekimenjen az udvarnak. Lustán csoszogott végig a piszkos kövezeten s kopogott a tulsó ajtón.
Aztán várt egy darabig s a kis formátlan asszony az ablak mögött, egyéb időmérő hijjában, számlálni kezdett hangosan: egy, kettő, három, négy--és lassan mormogott tovább mindig komorabban ... tizenkilencz, husz, huszonegy ... aztán meg dühvel, hogy gyorsan, szakadozottan lihegett bele s kis, lapos mellét szinte dobálta az indulat, a mig számlált, a fejébe tolult a vér s most már majd kiszakította az arczát a forróság... Végre nyilt az ajtó s az ura jött ki, de csak a küszöbig.
Egy tányéron néhány fánkot hozott magával, odaadta az asszonynak s újra becsukta az ajtót. Az asszony visszaindult keresztül az udvaron. Cseppet se sietett, aztán hallszott, hogy nyitja a konyhaajtót és csoszog befelé s a kicsi szegény némber fölugrott a székről és iramodott feléje, belevágva magát szekrénybe, asztalba és rikácsolt belőle a düh:
--Vissza! Vissza! Nem kell, egye meg... Mit csinál ott annyit?
--Hát beszélget. Csak nem jöhet ki, mint egy suta, hogy meg se köszönje.
--Ne köszönje, nem kell--mondja meg neki. S a kis szegény teremtés leesett a földre s tehetetlenül vergődni kezdett, mint valami beteg veréb... Lassankint csendesedett le, a mikor vizet is adott neki az asszony s ekkor már csak panaszkodott pihegve, alig-alig hogy megérteni lehetett a gyönge szavát:
--Ott ragad. Annak a nőnek kell a szép ember, ott tartotta. Mi lesz velem, Istenem, Istenem...
A vénasszony visszasegítette a székre, melléje állott és türelmetlenül szólott rá, ha kicsuklott melléből a sirás.
--Nem olyan világ szépe, lelkem, hogy ilyen lármát csináljon. Majd jön, mulat még egy kicsit...
Egyszerre aztán jött az ember. Zavarban volt egy kicsit s ezt azzal igyekezett elpalástolni, hogy hebehurgyán sietett. Fölvette a kabátját, fejébe csapta a kalapot s rá se nézett az asszonyra, mig bucsuzott.
--Hát szervusz, most már csak szaladjak...
--Jól mulattál?
--Likőrt adott, finom, édes pálinkát, meg beszélgettünk...
--Hazajössz korán?
--Persze, amint lehet.
Az asszony fakó kis madárarczára kaczér mosolygást erőltetett s okvetlenül meg akarta még ölelni az embert.
--Már mindegy, egy perczig még maradhatsz.
--Nem, de hát mit akarsz?
--Csak hallgatózzál majd az ajtó előtt. Ne nyiss be mindjárt.
--Jó, jó.
Délután szemmel tartotta egymást a két asszony. Először csak úgy véletlenül találkozott össze a pillantásuk, aztán egymásba tapadtak s azzal végződött a fojtogató, gyilkos verekedés a szemek mérgével, hogy a szép, nagy asszony előrehuzta az ablakon a függönyt s csak az egyik szélén hagyott egy kis nyilást, hogy átnézhessen a szomszédra. Az pedig tompa fájással bámult át az udvaron és mert szégyelte a vénasszony előtt a beszédet, csak magában motyogott, keservesen nyögve, mintha főbeverték volna és kábult lenne:
--Végem van, végem van...
Mikor este hazajött az ura, csak nagyon szomorúan mosolygott reá és nézte, hogy mit csinál. Az ember az új holmiját szedte elő a szekrényből, öltözködött és lopva pillantott az asszonyra, a mikor azt hitte, hogy az nem veszi észre. De mindig azzal a szomoru mosolygással találkozott, a mi zavarba hozta s végre is rákiabált a szegény kis nyavalyásra:
--De jó kedved van. Folyton vigyorogsz.
Az asszony mellére ejtette a fejét s keservesen sóhajtott.
--Nem állok utadba.
--Mit, nem állasz utamba? Hogy mondod?
--Nem állok utadba.
A férfi bevágta maga után az ajtót s a konyhában kezdett el kiabálni:
--Utamba? Hát micsoda utamba? megyek a hova akarok...
A kapuig úgy ment, hogy kopogott a sarka a kövezeten s azután a kicsi asszony csak érezte, hogy valahol itt van a közelben, de nem hallotta.
Egy kicsit még bámult a homályba s aztán egyszerre csak maga se tudta, hogy mi következik s lefordult a székről, mint egy lötyögős kis tarisznya. A fejét belevágta az asztal lábába s alig hogy érezte, csak éppen kábult volt s megveszekedett forgatagba szaladt össze a feje fölött a világ.
KŐMŰVESEK
Borus, kesergős idő volt, hosszu, már tizennégy nap óta tartó napfogyatkozás. Egy haragos, fekete felleg folyton eltakarta előlünk a napot, az eső hidegre csapolta le a levegőt, néha egy kis hó is hullott alá, vagy jég kopogtatta meg az ablakot és augusztus közepén fölvettük a télikabátot s befűtöttünk a kályhába egy kis tavalyi szénnel. Egy barátom, az ablakom alatt elszaladva, a prémes gallérból fölkiáltott hozzám: No nesze természet, süsd meg!--Szóval föl volt fordulva minden.
Én is éreztem a többivel, hogy be vagyunk csapva, ez se nem nyár, se nem ősz, valami habarék a négy évszakból összetéve. Olyan fekete, hideg és vizes, hogy elmegy benne mindentől az ember kedve, csak bámul, vár valami változást és fázik.
Az utcza túlsó oldalán építenek. Ezelőtt két hónappal egy szegény kis viskó szégyenkezett a nagy puszta telken, ma már két emeletnyire haladtak a nagy bérházzal. A télre készen kell, hogy legyen az egész négyemeletes épület, sietnek vele. Mindennap kétszer-háromszor látom erre hajtani a pallért. Kis kocsija van, elül magas, széles üléssel és egy mindig izzadt, nagy fekete ló van befogva. Egy-két perczre megáll, s szalad tovább. Közben háromszor is megnézi az óráját, s lihegve kapaszkodik föl a bakra, hogy újra kezébe vegye a gyeplőt.
Az épülő uj ház egy egész világot vett el előlem. Ugy éreztem magam, mintha falun laktam volna. A kis ház teteje fölött elnézhettem, mig csak ellátott a szemem, messze ki a vidékre, tul a gyakorlótéren, tul a vasúti vonalon, egész a ködös kék hegyekig. Jól visszahúzódva a szobába, nem láttam a többi emeletes házat, csak a nyilt, szabad világot. Innen kaptam a levegőt is, mindig üdét, frisset, egy-egy kis szelet, az eső után nedves, borzongató, de azért kellemes párát s nagyon megérezte a lelkem az építkezést.
Mintha a fejemlágyára hordták volna azt a sok téglát, amiből fölépítik ezt a négyemeletes polgári kaszárnyát, ugy nyom a nagy lárma, s elkedvetlenít ez az elhízott, aranylánczos ur a kopott kocsijával s a lovával, a mely olyan fekete, mintha valami temetkezési társulat szolgálatában állott volna eddig.
Nagy futásra, amelynek már a hangjából ki lehet érezni, hogy a futók menekülnek, jajveszékelés lármájára az ablakhoz szaladtam.
Eszeveszetten, nagyokat ugrálva lefelé, rohant le egy ember az állványról. Ez volt az utolsó a falon, a többiek már mind félkörben állottak az utczán s töprengő tartózkodással bámultak a falakra.
Némelyiknek tisztán leolvastam az arczáról, hogy szeretne egy lépést előre tenni, de nem mer. Az asszonyok tátott szájjal, nehezen lihegve huzódtak meg a férfiak háta mögött, s csak lassan indult meg a beszéd, pár szó, mintha féltek volna megzavarni a levegőt.
--Befelé hajlott, láttam,--mondta egy öreges, meggörnyedt vállú asszony s ledobta válláról a nehéz téglahordó kast.
--Ropogott is,--tódította a második s mindjárt akadt több is, aki hallotta ropogni a falat. Több hang összevegyült, már egyszerre beszéltek:
--Megfagyott a vérem...
--Alig birt a lábam...
Megkerülve a telket, előjöttek azok is, akik a hátsó falhoz hordták a meszet és téglát. Kérdezték, hogy mi baj s arra újra elkezdődött a szegény tudatlan emberek kevésszavú beszéde, hogy: ropogott is, meg hogy befelé hajlott a homlokfal, s az öreg asszony újra ismételte, hogy: megfagyott a vére, a másik pedig, hogy alig birta a lába. Az uj asszonyok, leányok érkezésével nagyobb lett a lárma, az utcza közönsége is megállott, perczről-perczre nőtt a csoport. A férfiak komoran bámulták maguk előtt a földet s durván visszalökték azt, aki előre akart tolakodni. Aggodalmasan nézték a falat s várták, hogy bedőljön.
Az asszonyoknak nem volt igazuk, a fal nem befelé hajlott meg, hanem egyszerre, mint egy meghajlított késpenge, a közepén ki az utcza felé kezdett domborodni. Tetejétől az aljáig s lassan, valami olyas hangot adva, mintha egymáshoz dörzsölnének két követ. A ház előtt tágulni kezdett a kör, pár asszony befogta a fülét, hogy ne hallja majd azt a robajt, amelylyel összedől a fal. Az utcza túlsó végén vágtatva jött két rendőr, s bár semmi szükség nem volt reá, egy megijedt ember hívására sebes galoppban, nagy csilingeléssel érkezett meg egy mentőkocsi. A lovasrendőrök sippal hivtak még magukhoz néhány gyalogost a közeli utczákból s a hivatalos kordont is megvonták a ház előtt.
Egy munkást elszalasztottak a pallér után s a reszkető, aggodalmas emberek nagy csendességében tovább várta a tömeg, hogy mi lesz.
Már mindenki türelmetlenkedett. Lesz valami, nem lesz? Éppen az ablak alatt két öreg ur beszélgetett arról a hallatlan könnyelműségről, amelylyel manapság építenek s az egyik azt mondta, hogy meg kellene csapatni minden pallért, aki ilyen hitvány ember. A másik tovább ment, azt mondta, hogy a piaczon, a városháza előtt, kellene megcsapatni, ugy, ugy... Elhallgattak, mindenki figyelmes lett egy munkásra, aki az utczába befordulni látván a pallér kocsiját, szitkozódni kezdett.
Visszafeleselt a rendőröknek s durván esküdözött, hogy ha az Isten mondaná, akkor se hallgatna. Ez a hangulat ragadós, nyugtalan lett egyszerre a többi is, s csak akkor csendesültek el kissé, a mikor látták, hogy egy rendőrtiszt is ül a kocsin. Mormogtak, mint a cseléd, aki nem mer hangosan veszekedni a gazdával.
A fal megállapodott a fele utján s hiába várták, nem akart beomlani. A pallér bosszankodva, minden szavát heves mozdulattal kisérve, magyarázott valamit a rendőrtisztnek, az pedig csak a vállait vonogatta.
A fellegek mögött lassan lefelé csúszott az égbolton a nap. Néha a vékonyabb rétegeken átszűrődött egy-egy sugár és sárga pontokkal szórta tele a sáros utczát. Valami bucsuféle volt ez. Esteledett, nem telik bele másfél óra és sötét lesz. Ez még türelmetlenebbé tett mindenkit.
A pallér hátulról megkerülte a falat, s visszajött. A rendőrtiszthez ment s ugy, hogy más is hallja, hangosan mondta:
--Nem dől be.
A tiszt nem akart sokat beszélni, unatkozva kijelentette, hogy mindjárt megérkezik a városházáról a bizottság, az majd megmondja, hogy mit kell tenni. Jött is nemsokára három ur. Az egyik távol maradt a veszedelmes helytől, félszegen ódalgott be a munkások közé. A másik kettő és az építőmester egészen a fal mellé merészkedett. Sokat beszélgettek halkan egy téglarakás mellett s nem tudtak elnyomni bizonyos fontoskodó kifejezést az arczukon, mikor visszajöttek.
--Momentán nincs veszély--mondta az egyik, s mert hirtelen nagyon megtetszett neki ez a különös hangzású szó: momentán, többször is ismételte. A másik ráhagyta, hogy ugy van. A rendőrtiszt kissé hitetlenül hallgatta őket s csendesen, alig észrevehetően mosolygott és kijelentette, hogy le kell dönteni a falat, semmiesetre sem engedi meg, hogy éjszakára is állva maradjon. Az urak megint visszamentek a falhoz, körülnézegették minden oldalról.
--Félóra munka két ügyes embernek--mondta az egyik.
A munkások lassan közeledni mertek. Az egyik uri ember a bizottságból közéjük ment s biztatni kezdte őket.
--Szép pénzt lehet szerezni. Két ügyes ember egy félóra alatt széthányhatja.
Néhányan a fal felé pillantottak s az egyik azután komolyan maga elé nézett, mintha ki akarna valamit számítani magában. Mások várták, hogy mit akar s mikor látták, hogy már majdnem elhatározta magát, kezdtek kedvet kapni a munkához. Még féltek egy kicsit, de az egyik, mintha ketté akarná vágni a dolgot, gyorsan a pallérhoz ment s beszélni kezdett vele. Ketten-hárman utána indultak, az egyik a fél uton visszatért. A pallér pénzt vett elő s megmutatta az embereknek. Azok összenéztek, az egyik sóhajtott s azt mondta: Isten nevében, a másik is rántott egyet a vállán, mint minden nagy elhatározás után tenni szokta s a két ember elindult a fal felé.
A visszatért munkás elkényszeredett mozdulattal mutogatott feléjük s a körülötte állóknak tövéről a hegyére elmondta a dolgot.
--Neki mennek a falnak, Körösi ur husz-husz pengőt igért nekik. Meg vannak bolondulva, ugy odalapítja őket a földhöz, mint a legyeket. A vak is látja, hogy be fog dőlni velük a fal, kevés a malter, sok a tégla, két ember nem semmi...
--De ha az urak azt mondják, hogy megbírja...
--Az urak?--Megvetőleg legyintett a kezével.--Mit tudnak ahoz az urak?
A rendőrök közül elő akart törni egy asszony, de nem bocsátották előre.
Az egyik munkás felesége volt s csak most vette észre, hogy mire vállalkozott az ura. Sirva kiabált utána, mire látta, hogy az erőszakoskodás hiábavaló, a rendőrök nem engedik előre jönni.
--Ferencz, Ferencz! Gyere vissza!
Az egyik kőműves megfordult útközben s a határozatlan mozdulata arra vallott, hogy szeretne visszatérni, már megbánta az alkut. De ez csak egy pillanatig tartott, elszégyenlette magát s erős léptekkel indult neki a falnak.
Az asszony tovább kiabált. Egy rendőr rámordult, hogy maradjon veszteg.
Mikor az urát meglátta a fal tetején, egyszerre el is némult. A szemeiből kibeszélt a kétségbeesés. Egyszerre valami belső ösztön arra késztette, hogy letérdeljen és imádkozzék. Nem létezett számára, körülötte senki, félig önkivületben kezdett el imádkozni. Semmi új sem jutott az eszébe, pár szót ismételt folyton a Miatyánk elejéről.
Mellette a mentőkocsi elé fogott ló kaparta a földet és nyerített az istálló után.
A két ember pedig ontotta maga alatt a falat, tompa puffogással hullott a tégla a sárba. Óvatosan keresték a szilárd talajt, arczukról csurgott a verejték s háromszor is megrugdosták a helyet, a hova léptek. Lassan eltűnt egy emelet, szabadabban kezdtek lélegzeni az emberek. Néhány gyerek éljent kezdett kiabálni s a hátsó fal egy üres ajtónyiláson át látni lehetett, amint az én ismerős kék hegyeim mögül lassu méltósággal elindult útjára a hold.
BECSÜLET
Csinos, finom ur beszélgetett a közélelmezési osztály előadójával szép, szőnyeges hivatalszobában. Az előadó ur nemkülönben finom úrnak látszott, különösen ilyen szép szobában, amibe, mintha csak mellékesen, amugy véletlenül tévedt volna be az íróasztal. Inkább asszonyos volt benne minden, puha, kicsi, selymes a divány, a székek, süppedő finom állatbőrök a földön és parfüm meg finom halványkékes czigarettafüst a levegőben. Mintha valamelyik sarokban a nehéz, nagyvirágos szőnyeg alatt selyembe öltözött szép leány bujt volna el s annak a lehellete táplálta volna a szobát...
A vendégnek egyszerre eszébe jutott valami:
--Kellene nekem egy ember--mondta. Egy ember.
--Minek?
--Valami ember, akinek a zsebében megférne egy kis mellékes pénz. Valami ördög, afféle szegény nép, aki körmölget, ha munkát kap. Akad nálad ilyen bizonyára.
--Hogyne.
--De megbízható...
--Persze...
--Mert kényes kissé a dolog, tudod, olyan ember kell hozzá, aki nem fecseg. Valami leány pört akasztott a nyakamba egy gyermekért, a mi hát: lett. Lett valahogy, megszületett. Az ügyvédem most arra az álláspontra helyezkedik, hogy ő akasztotta magát a nyakamba. Bizonyítani is tudjuk.
Egész csomó levelem van tőle, a miben kunyorál, hogy csak még egyszer lásson, meg még egyszer. Ezekről kell másolatot venni... Hát ha az embered arravaló, beszélnénk tán vele.
--Most mindjárt?
--Most, ha már itt vagyok.
--Majd a Kulecz megcsinálja.
Az előadó ur becsöngetett egy szolgát s még mindig az érdekes ügy járhatott a fejében, mert mosolyogva adta ki neki a parancsot.
--Küldje be a Kuleczet.
Vártak egy darabot és az ajtót nézték. Odakünn valaki a lábát törölte a pokróczon, de még mindig nem jött be. Talán megnyálazta a kezét s végigkefélte vele a kabátját. Valami olyas nesz hallszott, aztán meg halk, tartózkodó kopogás és Kulecz benyitotta az ajtót.
Kómikus kis szürke ember volt, hosszu fekete felöltőben, a mit a szobában se vetett le magáról. Nagy csizmáin megfeszült a nadrág s mintha a nagy, kitaposott lábbelibe ólom lett volna öntve, ugy látszott, hogy nélkülök, csak a maga erején, mindjárt földőlne a kis vézna, öreg test. Aztán nagyon bő, hosszu formátlan mellénye is volt még és módfölött nagy zsebei a kabáton. Most semmi se volt bennük és mégis ugy lógtak kétfelől, mintha teljesen hozzáformálódtak volna már a sok burgonyához, zöldséghez, a miből egy-egy nagy kosárra valót czepelt haza bennük a kicsi vén ember.
Csetlett-botlott az öreg, a megriasztott állat félő pillantásával nézett ki pillái alól az urakra és pislogva gyámoltalanul várta, hogy mi következik.
Az urak mulattak rajta, de csak magukban s hagyták várni. A főnök ur egy kis tréfát is megengedett magának.
--Fegyelmi, öreg, fegyelmi...--mondta neki.
Az öreg elsápadt s félszegen kapkodott, mintha megingott volna alatta a csizmatalapzat.
--Nekem?
--Persze. No ne ijedjen meg. Nem igaz. Csak ugy mondtam.
Az öreg azért még nyögött egyet. A főnök megsajnálta és sietett elmondani a jó hirt.
--Egy kis munkát kap öreg, otthonra. Itt a nagyságos ur valami megbizható embert keres, a ki lemásoljon egyetmást, hát én magát ajánlottam. Kényelmesen csinos kis pénzt szerezhet, csak pontosság, tudja, pontosság, az a fő...
Az öreg föllélegzett s boldog mosolygás telepedett aszott, ránczos arczára.
--Ez már jobb--motyogta.--Sokkal jobb. Mikorra tetszik?
--Hát elvállalja?
--A nagyságos ur meg lesz elégedve. Biztosítom.
A nagyságos urat mulattatta az a nagy készség, a mivel ez a vén ember kapálózott a husz-huszonöt forint után, a mit majd fizet neki s lassan, kimérten kezdett el tárgyalni, hogy tovább görnyedjen előtte a vén legény.
--Fontos dologról van szó, öregem. Nem szabad megmutatni senkinek.
Titok, érti? Hol fog majd dolgozni? Otthon? Néhány napig eltart a munka.
--Otthon. Ugy szoktam, hogy a leányom diktál én meg irok, mint a viz, olyan gyorsan. Meg lesz elégedve a nagyságos ur.
--Leánya is van?
--Van.
--Szép-e?
Az öreg hallgatott, de a főnöke megfelelt helyette.
--Persze. Ugy nézz erre a vén kujonra, hogy gyönyörű lánya van.
Általában szépség dolgában nem lehet panasza a familiájára. A felesége ma is szemrevaló asszony, olyan kövérkés... Hazajött már?
Az öreg komoran nézett maga elé és a vendéghez szólott.
--Mikor jöhetek el az írásért?
Egy kis csend lett, de aztán megint szaporán beszélt az előadó ur.
--Otthagyta az öreget. Fiatalt keresett magának. Vagy igazabban az öreg kidobta...
--Igazán?
--Persze. Hét gyereket hagyott otthon. Jó vérű fehérnép...
Az öreg ember remegett a nagy csizmákban és annyira felizgatta a beszéd, hogy kettétörött a szájában minden szó, mig kijutott a világra.
--Mikor mehetek az írásért nagyságos ur? Hét gyerek, igaz, hét... Mikor mehetek?
A vendég ur gyorsan felelt:
--Majd én viszem el magához. Este csak várjon rám. Nem szabad erről az írásról tudni senkinek, hiszen mondtam már.
Este, kissé későn is már, kis levélcsomaggal ment el az öreghez. Nagyon szegény kis kétszobás lakásban lakott a vén irnok. Az udvarról kellett benyitni hozzá s az első szoba már akkor sötét volt. Az ágyakban, meg a földön, szalmazsákokon sorjában aludt a sok gyerek. Izzadtság és forró meleg párolgott föl a párnákról s valamelyik a nagyobbak közül horkolt is, ütemesen, hosszan elnyujtva, mintha lassan végig huzgált volna valaki mindig egy mély hangot a csellón. A másik szobában várt az öreg meg a lány.
Mikor a finom ur jött, fölállottak mind a ketten s nagyot és alázatosat bókolt az öreg. A leány inkább csak éppen hogy köszönt s ugy nézett végig a vendégen, mintha idegenkednék tőle kissé. A nélkül, hogy ismerné, csak éppen mert olyan a kedve, hogy ne lássa szívesen. A vendég is hamar végzett vele. Gyorsan, a nélkül, hogy jóformán rápillantott volna, meghajolt előtte egy kicsit s azután az öreggel tárgyalt. Hosszan magyarázta neki a leveleket.
Passzusokat mutatott, a miket ki kell majd hagyni a másolatban, megkérdezte, hogy van-e pénze pennára, papirosra s tiz forintot tett az asztalra, hogy azzal szerezze be a holmit, a mire szüksége van. Lopva nézett néha a lányra, aki megbántottan, néma dühvel pillantott vissza rá, a mikor látta, hogy ő ugy áll ebben a szobában, mintha nem is léteznék. Észre se veszi ez az ur.
Nem a szegény uri kisasszony forrott benne, hanem a lány, az örök lány, a minden lány, a kit szabad szóval akár összetörni, de nem szabad észre se venni. És szép volt, máskor talán nem is annyira, mint most. Magas, szálas, merész nézésű s azért mély szemű, kopott, de majdnem kihivó büszkeség volt benne, ami néha kivirul a rongyból, ha arravaló a rongy, szép asszonyforma leány, aki urnak termett. És ez az ember ugy ment el, hogy megint csak alig pillantott reá, csak éppen hogy mondott valamit, mint a hogy odamorog az ember akárkinek az utczán.
Csoda, hogy nem hozta magával az ostort is, a mivel rókát hajszol, a mikor arravaló kompániája van. A leány nagy fekete szeme ugy villant utána, mintha a szikrájával leütni akarná s mikor visszament az apjához, csak ennyit mondott, kibámulva a sötét, szegényes kék vászon holmival elfüggönyözött ablakon át az udvarra:
--Utálatos. Csupa gőg egy ilyen ur.
Mindjárt munkához láttak. Az öreg szép sima papirost terített ki maga elé az asztalra és a körmén próbálgatta a pennát. A mikor rendbejött, a leány előszedegette a leveleket s lassan, hogy az írással mindig utolérje az apja, olvasni kezdett a szagos papirosokról. Mig az öreg irt, előreszaladt a levelekben. Rohanvást ment végig a szegény otthagyott leány nagy szerelmén, a mi epekedett, sírt, fenyegetőzött és követelt s az öregnek néha rá kellett szólani:
--No, hogy megy tovább?
Másnap újra jött a finom ur és harmadnap is. Akkorra már vége volt a munkának, de ujat hozott. Most már egy csomó versre volt szüksége írásban, nagy, hosszú versekre, amiket mind be akart tanulni. Vagy talán nem is igaz, hogy ez volt a szándéka, mert a verseket furán válogatta ki. Számokat irt egy papirosra: négy, nyolcz, kilencz, tizenegy...
--Ezeket irja ki öregem--mondta--azután ha készen van, csak szóljon.
Aztán majd kijegyzem a többit.
S a sötét szobából, a gyermekálom nagy békességéből, néha behallszott egy-egy fojtott hang, amint a férfi rekedtesen beszélt a leánynak.
Egy-egy szék is megmozdult s nagy csend következett a lármára. Aztán halk, lehelletszerü beszéd, csak éppen hogy sejteni lehetett, hogy valaki szólott valamicskét, megmozdult a levegő, a lusta--s az is hallatszott, hogy a szép, nagy leányban pihegve zakatol az indulat s beczézi a fiút:
--Te rossz, otthagytad. Mindenkit megbolondítasz. Te kisasszonyfiu, te szép...
S egy délelőtt, vasárnap, amikor kibeszélte magát az ember, komoran, egészen összetörve mondani kezdte a leánynak az öreg, a mi összegyűlt benne, mig a sok verset összeírta a könyvből.
--Nem tudok beleszólani a dologba. Csináld, ahogy tudod. Szemrehányást se teszek neked, ha valami olyat cselekszel, amiért szigorú birója voltam a feleségemnek. Nem törődöm az éjszakáddal, de a mig ennyi szegény gyermek van reánk szorulva, add nekem a nappalod. Ha reám hagyod őket, elpusztulnak, pedig hát kötelességünk az, hogy neveljük őket, a mig lehet. Már nem vagyok követelő. Szegény, összetörött ember vagyok, csinálj, a mi neked tetszik. De a gyerekekből embert kell csinálni valahogy. Ez a becsület.
AZ EGÉR
I.
A Repcze-utcza künn van majdnem a város végén s csupa szegény ember lakik benne. Kicsi az egész, alig néhány ház, meg egypár üres telek, telve burjánnal, szeméttel, korhadt, félig bedőlt kerítésekkel a gyalogjáró mellett. Kiizzadt, kormos lakatosok, kovácsok, nyakig meszes kőművesek mennek végig rajta esténkint hazafelé, az asszonyok künn várják őket a kapu előtt, mezitlábos, gatyás gyerekek játszanak a porban s megbámulják a tisztességesen öltözött embert, mint a csodát.
Szomszéd minden család. Átjárkálnak egymáshoz, a fiatalok összeölelkezve sétálnak vacsora után le és föl az utczán, a férfiak is együtt színak még el egy pipa dohányt s az asszonyok tereferéjét végighordja a szél az utczán egyik sarokháztól a másikig, mig az utolsó lámpással együtt csendes zsongással kialszik az élet. Még itt-ott elszomorkodik egy-egy legény a sipogó harmonika mellett, de azután legyőzi az álom s a munkás emberek nehéz szuszogásával alszik el az egész utcza.
Valósággal felfordult a csendes utcza egész rendje, a mikor hire ment, hogy egy igazi tekintetes asszony jön ide lakni. Egy hivatalnok ur özvegye fogadta ki az uj fertályra az egész Farkas-féle házat. Ez a ház eddig is bérbe volt adva, de néha két-három családnak is, mert négy szoba volt benne. Előbb csak homályos hirek keringtek az uj lakóról.
Némelyek azt mondták, hogy nem is igaz az egészből semmi. Ezt maga Farkas ur czáfolta meg, mikor felmutatta a szerződést. A sok kíváncsi ember belebámult a papirosba, de nem igen lettek okosabbak ezután se, mindössze az uriasszonyság nevét tudták meg belőle : Szoboszlay Pálné.
Némelyik ismert névről Szoboszlayakat. Az egyik valami irnok volt a megyénél és vagy tiz esztendő előtt halt meg, hanem azt talán mégis Károlynak hivták. A másik Pál volt, de szörnyen nagy ur, valami biró vagy mi,--bizonyosan idegenek lesznek. A Repce-utczában az uraság felől még mindég nagyon homályos fogalmuk van az embereknek--szóval, majd elválik, csak türelem.
Egy napon beköltöztek az uj lakók, Szoboszlayné és leánya, Berta. Két kocsin elfért minden holmijuk. Az asszony kissé megkopott fekete ternó-ruhát viselt, a leány pedig sima szürke köntöst. Hamarosan berendezkedtek s harmadnapra már megjelent a szobaur is. Magukkal hozták a korábbi szállásról, ugy mondták, hogy nagyon jó, ha két gyönge asszony mellett mindig van egy férfi. Ő is szivesen jött.
A kis utczának pedig semmi szenzácziója sem maradt a beköltözés nagy napja után. A Farkas-féle házban csendes, falusias életet éltek, az uj lakók kedvéért sohase fordult be az utczába valami uri hintó, a mit meg lehetett volna bámulni, ők se sokat járkáltak. Szóval olyan maradt az utcza, mint amilyen volt. A szobaurtól vártak még valamit, de itt is cserbenhagyta a remény az utczát. Gergely urat alig látták napjában kétszer.
Reggel korán a kőmüvesekkel egyszerre szaladt be az egyetemre, délre vissza se jött, este azután éppen olyan szaladva, gyorsan jött haza, mint a hogy reggel elment. Az feltünt, hogy szép fiu. Az asszonyok beszéltek róla, néha s a lányok kileselkedtek utána az ablakon. Csak ne lett volna olyan nagyon ügyetlen. Nagyokat lépett, lóbázta a karját a levegőben s kevés gondot fordított magára. Sokat tanult; a kis hátsó szobában, amelyben lakott, néha reggelig is égett a lámpa.
Szoboszlayné és Berta aggódtak is miatta, de birta, vasból volt az akarata és a teste. Kenyeret akart minél hamarább, mert szörnyen sokat nélkülözött már.
Szoboszlayékhoz még diák korában költözött, a leányt tanította s ezért adták a szállást és a kosztot. Mikor az idők változtak, Szoboszlay meghalt és a leány is kinőtt már a keze alól, ottmaradt továbbra is. A néhány év alatt belső, családias viszony fejlődött ki köztük. Az asszony sokszor mondta neki: kedves fiam s beavatta benső ügyeibe. A szegény diáknak jól esett ez a szivesség s tetszett neki ez a szerep, hogy ő a férfi a háznál. Pontosan fizetett, igyekezett kevéssé alkalmatlan lenni, tovább azonban nem merészkedett és nem is vágyott.
Jó pajtása volt a lánynak. Néha, ha egy-egy félórára szabadságot adott magának s ott hagyta a könyveit, kaczagva, jókedvüen, pajtáskodtak el egymással. A fiu azonban még mindég nem tudta egészen elhinni, hogy a leány már nagy s nem gyermek többé; máskor félénk, kissé bizalmatlan természete bizonyos sajátságos erélylyel párosult, mikor komolyan beszélt vele és ez imponált a leánynak. Felnézett néha rá és elkomolyodott. Ha azonban a fiut nagyon elfoglalták a könyvei, napokig sem beszéltek egyebet, csak éppen, hogy köszöntötték egymást.
Egyszer a leány a maga kedves, kisleányos modorában utját is állotta, a mint ebéd után gyorsan szobájába akart menni, hogy tovább tanuljon.
--Tudja Gergely ur, hogy maga nagyon goromba?--kérdezte és kihivólag, valósággal vakmerően nézett fel a nagy emberre.
Gergely mosolygott, ki akart volna békülni, de a leány intett, hogy az nem megy olyan könnyen.
--Miért nem szólt hozzám már három nap óta?
--Tanulok.
--Kilyukad a feje. Nem fél?
--Még a vizsgáig kibirja, azután már ugy sincs szükség reá, lesz diploma.
Nem békültek ki. Mosolyogva váltak el, de Gergely hiába nyújtotta a kezét, a leány nem fogadta el. Mérgesen nézett utána, de ez a tekintet olyan rosszul sikerült, hogy egyszerre nevették el magukat reá mind a hárman. Még sokáig hallani lehetett, a mint a könyvből mormogva tanult odabenn a nagy diák. A lány és az anyja egymásra néztek, látszott a tekintetükön, hogy mindaketten Gergelyre gondolnak. Intettek egymásnak a fejükkel, mintha mondták volna: milyen derék fiu.
II.
Lehetett talán már éjfél is, amikor egyszerre éles sikoltást hallottak a Farkas-féle házból. A leány reszketve állott az ebédlőben s a két kis öklével verte a hátsó szoba ajtaját.
--Gergely ur, Gergely ur, az Istenre kérem, hamar, félek...
A nagy diák egyszerre talpon volt s rohant az ajtó felé. Talán fel is nyitja, ha akkor meg ujra könyörögni nem kezd a leány:
--Ne jőjjön, ne jőjjön...
--Mit tegyek hát, mi baj van?
--Ne jőjjön ki! Nem vagyok felöltözve, czipő sincs a lábamon. Nyissa ki az ajtót, hogy világosság legyen de ne jöjjön ki.--Hallani lehetett, hogy mint reszket szegény.--Gergely kinyitotta az ajtót s vissza ment a szobába. A leány csendesedni kezdett, már nem félt olyan nagyon. Nyitva hagyva minden ajtót, elbátorkodott a szobájáig, futva hozta vissza egyenkint a ruháit az ebédlőbe és ugy öltözködött. A diák pedig már nagyon türelmetlen volt, nagy botot forgatott a kezében s minden perczben kiszólott a másik szobából:
--Készen van?
--Még nem, csak egy kicsit még, mindjárt...
--Hát mi baj van, beszéljen már.
--Valaki van a szobában, mozgott...
--Ember?
--Nem tudom, mindjárt kiszaladtam. Költsük föl a mamát is.
--Hagyja majd megnézem, készen van?
--Jöhet már.
Gergely kijött, megfogta a leány reszkető kezét, együtt mentek el addig a szobáig, a hol az aludni szokott. A kis fehér szobában semmi különös jel nem mutatott arra, mintha betörők lettek volna benne. A leány csak az ajtóig mert menni, s ott is minden pillanatban készen volt arra, hogy visszafusson. Gergely összekeresgélt minden zugot, felnyitogatta a szekrényeket is és kijelentette, hogy itt semmi sincs.
--Pedig mozgott, halottam, erősitette a leány s megrázkódott, mikor eszébe jutott a hang, a melyet hallott.
Gergely csak nézte s mikor látta, hogy még mindig nagyon fél, fejére tette a kezét. A leány megnyugodott s nedves, siró szemeivel bizalommal nézett fel reá.
--Meghaltam volna, ha nem lett volna itt,--mondta hálás, megindult hangon, de ebben a pillanatban megint valami nesz halatszott. Erre mind a két kezével egyszerre ragadta meg a férfi karját s csak a fejével mutatott be a szobába, hogy: ugy-e mondtam, van itt valami. Szótlanul, lélegzetüket is visszafojtva várták, hogy mi lesz,
Egyszerre aztán elő is jött valami.
A kemencze mellől, erre-arra nézegetve, óvatosan mászott elő egy egér, Gergely erősen szorította a leány karját s intett, hogy hallgasson. A szürke kis állat pedig mind bátrabb lett, kijött már a szoba közepéig, szaglászott a földön, mintha valami kis ennivaló után keresgélne s kezdte otthon érezni magát.
--Milyen csinos--súgta Gergely a leánynak.
Borzasztó--felelte a leány, de nem tudott elég halkan beszélni, mert az egér is meghallotta s gyorsan vissza szaladt a kemencze mögé.
Lássa elkergette...
Gergely most már szépen jó éjszakát kivánt s vissza akart menni a szobájába. A leány azonban csak nem bocsátotta el a karját s rémülten kérdezte:
--Itt akar hagyni?
--De hát mit csináljak, látja, hogy nincs már baj.
--És az egér?
--Már visszament, szegény.
--Visszajön.
--Istenem, hát baj az? Egy kis egér...
--Nagyon utálatos! Maradjon még...
--Ha akarja, szivesen, de egy kicsit furcsa...
--Nem, nem, ne féljen,--összetette a kezeit és ugy kérte.--Meghalnék félelmemben, ha itt kellene hogy maradjak egyedül. Felszaladna a párnára is, fel... Beszélgessünk.
Gergely letette a lámpát az asztalra s leültek egymással szemben. A férfi lassan emelte föl tekintetét a leányra s azután olyan hosszasan nézte, hogy az lesütötte a szemeit. Nagyon kedves volt ez a kis borzas fej, a tiszta homlokkal és az őszinte nézésü, nagy fekete szemekkel.
Gergely nem tudta levenni róla a szemeit s egyszerre elfelejtett mindent, amit ma tanult. A helyzet is nagyon különös volt számára. Ebben a lányszobában csak egyszer volt még, mikor a nagy, nehéz ruhaszekrényt egyik sarokból a másikba tolta s most éjjel egyedül van benne a leánynyal. Gondolatban meleg szeretettel vette körül a reszkető gyermeket s a szoba illata elkábította. Érezte, hogy szédül és lehunyta a szemeit. Hallgattak mindaketten, nem tudtak beszélni. A férfit egyszerre fogta el a varázs, ami megdöbbentette, érezte, hogy szerelmes.
Félt már egyedül maradni a leánynyal s menni szeretett volna.
--Fél még?--kérdezte. Komoly, nyugodt akart lenni, de már ez a két semmit sem jelentő szó is lágyan, szerelmesen hangzott.
--Nagyon félek--felelte elkényszeredve a leány s megijedt attól a gondolattól, hogy egyedül marad.--Maradjon, majd beszélgetünk, hozza el a könyvét, tanuljon itt, csináljon valamit, majd én is dolgozom.
Gergely is ugy találta, hogy az lesz a legjobb, ha közöttük lesz a vaskos könyv. Tanulni kezdett, a leány kézimunkát vett elő és dolgozott.
Néha szólottak egy-egy szót, de lopva sürün pillantottak egymásra. A hajnal is igy találta őket, s mikor az első napsugár besütött az ablakon, egymáshoz ölelte a könyvre és himzőrámára hajolt két fejet.
III.
A szürke kis vendég pedig állandóan megjelent. Ugy látszik, hogy több rendbeli kijárásokkal rendelkezett földalatti palotája, mert ha az egyik lyukat betömték, más oldalról sétált elő. Ha személyesen nem jelentkezett, akkor a falban rágcsált, s ez már magában is rettenetes.
Szoboszlayné kétségbe volt esve, de segíteni nem tudott a bajon, csak jajgatott. Valamelyik szomszédtól kaptak egy öreg macskát, de az egér mindig gyorsabb volt, mint a macska. A fiatalok pedig észre se vették, hogy mennyire vágyakoznak már egymás után. Ha a férfi késett, a leány sokszor szaladt az ablakhoz, megnézni, hogy jön-e már, s olyan titokzatosan mosolyogtak néha össze, mintha mondani akarnának egymásnak valamit. A leány beállott jogásznak, hallgatta, nézte, a mint tanult Gergely. Néha órákig elültek egymással szemben, anélkül, hogy hangosan beszéltek volna, de a szemük sokszor összetalálkozott.
Máskor meg elmondtak egymásnak mindent, ami csak eszükbe jutott, ilyenkor a férfi megfogta a leány kezét s el se eresztette, míg csak búcsúzni nem kezdtek egymástól. Ez tartott a leghosszabban, pedig csak pár lépésre váltak el egymástól.
--Megbukom a vizsgán, nem tudok tanulni--mondta egyszer a férfi.
--Tud már eleget,--mondta a leány s büszkén nézett rajta végig.
Sokáig tartott, mig annyira mentek, hogy a férfi beszélt is arról, a miről eddig csak gondolkozni mertek.
--De én nem tudok majd maga nélkül élni--tört ki egyszer belőle s megragadta a leány kezét.
A leány csak nézett és mosolygott a nagyon szerelmes szüzek tiszta, boldog mosolygásával s folydogálni kezdtek szeméből a könyek.
A LEGSZEGÉNYEBB VÉRTANÚ
Eszembe jut egy öreg, bolond kocsis története, ugy a mint azt nekem az én müncheni barátom, Sipniewski Franck elbeszélte. A vén szolga addig mesterkedett, mig feljutott oda, a hol az igazi lengyel hazafi megtalálja végre az őt megillető tisztességet, felhuzták az akasztófára.
Mert a lengyelnek olyan szent az akasztófa, mint nekünk a kereszt. A legkomolyabban beszélnek arról, hogy majd egyszer, tudja a jó Isten hogy mikor, ha majd szabadok lesznek, Varsó piaczán akasztófát állítanak föl az elnyomatás emlékére s egy márvány falba belevésik mindazok neveit, a kiket bitón fojtott meg a fehér czár nevében, a muszka igazság. Ha majd fölépítik azt a falat, a te neved se fog hiányozni róla, öreg Demeter.
Az öreg Sipniewski nagyon kompromittálva volt a hatvanharmadiki fölkelésben. Egyik éltető lelke volt az egész mozgalomnak. Nem volt politikus, csak hős. Elszánt és naiv, mint a felkelők nagy része.
Megesküdött akár a szüz Máriára, hogy győzni fognak, de egyéb alapja nem volt a hitének, mint a nagy bátorsága, vagy az, hogy most már bizonyosan velük lesz az Isten. Elég sokáig volt ellenük.
Mikor már rendben volt minden, olyan titokban, hogy csak a vak nem látta, gyülekezni kezdett a tábor. Az öreg Sipniewski befogatott egy könnyü kocsiba, Demeter, a vén kocsis felült a bakra, ur kocsis nagyon elbúcsúzott hazulról, sirva kisérte ki őket a kapuig a háznép s a kis kocsi mögött gyorsan felporzott az ut, hogy aztán beálljon az az ijesztő csend, a minek okvetlenül el kell következni, ha olyan valaki hagy el bennünket, a kit nagyon szeretünk s egyszerre eltünik szemünk elől még a por is, a mit a kocsija fölvert. Az országút pora még ismerős, de a mi azután következik, ismeretlen, idegen világ.
A naiv katonában mégis volt annyi politika, hogy a meglepetés ellen biztosítani akarta magát. Hogy aztán gyerekes idea született meg becsületes agyában, az megint rávall a hősre, aki sehogy sem tud komédiázni.
Azt hitte, hogy valami nagyon furfangos cselt eszelt ki, megállította a kocsit s tanácsot tartott Demeterrel.
--Te öreg--mondta neki--ha kozákokkal találkozunk, rá se hederíts, hajts tovább. Ha megállítanak s kérdezik, hogy hova megyünk, azt feleljük, hogy Varsóba. Hogy honnan? Hát Kocinski urtól.
--Igen, Kocinski urtól.
Mindenki tudta, hogy Kocinski az oroszok részére dolgozott. A ki tőle jön, az csak nem lehet gyanus. Ur is, kocsis is jót mosolygott ezen a tréfán. Demeter még hátra is nézett, megbámulta az urát, hogy milyen okos ember. Összekacsintottak, két ilyen vén róka mindenkit lefőz. Majd megnyulik a kozákok orra ők meg vigan hajtanak tovább.
De nem igy esett.
A legközelebbi dülőnél három kozák nyargal a kocsihoz. Az altiszt elkérte az irásaikat s faggatni kezdte őket.
--Hova mennek?
--Varsóba.
--Mit akarnak ott?
--Lovat venni.
--Nincs most vásár.
--Lesz a jövő héten.
--Honnan jönnek?
Sipniewski erősen a kozák szeme közé nézett s kivágta a feleletet.
--Kocinskitól.
A kozák megkérdezte Demetert is.
--Honnan jösztök?
--Kocinski urtól.
--Otthon volt az ur?
--Otthon.
--Hát az asszony?
--Az is.
Erre szó nélkül közrefogták a kocsit s a szegény Demeternek arra kellett hajtani, a merre ők parancsolták. Visszavitték őket az első katonai állomásra, átadták a tisztnek. Demeter behuzta vállai közé a fejét s nem szólott többé egy szót sem. A tiszt más kiséretet adott melléjük s tovább kisértette őket. Negyednapra már a hadbiróság előtt állottak. A nemes ur egyenesen, mint a ki helyt áll mindenért, Demeter pedig a lengyel paraszt csökönyös makacsságával, inkább csak rásandított az aranyos, czifra urakra. A hogy lesz, ugy lesz, de tőle ugyan nem hallanak egyebet, mint a mit a gazdája parancsolt.
Demetert kiküldték s a biróság elnöke vallatóra fogta Sipniewskit.
--Hol voltak?
--Kocinskinál.
--Nem igaz, Kocinski három hét óta Varsóban van; most újra kérdem, hogy hol voltak?
A szegény sarokba szoritott ember komoran maga elé bámult s nem felelt.
Nem azon gondolkozott, hogy mit mondjon, de az suhant át egyszerre az agyán, hogy veszve van s ez elkeserítette. Még ki sem lőhette a pisztolyát s már is véget ért számára minden. Mig szótlanul ott állott, köny is gyült a szemébe s motyogni kezdett: szegények, szegények. A családjára gondolt, tudja a jó Isten, hogy mikor látja őket még egyszer.
Talán soha. A tiszt érdeklődve nézett reá s gyöngédebben szólott hozzá:
--Olvassa itt maga, az ön neve is benne van a jegyzékben. A felkelőkhöz ment, igaz? Ne tegye még sulyosabbá a helyzetét.
Sipniewskinek eszébe se jutott, hogy tagadjon, elpirult, hebegett volna, ha megkisérti. Ugy érezte magát, mintha fojtogatnák, leesett egy székre s reszketett a hangja, a mint egy-egy szót kinyögött.
--Igaz.
Behivták Demetert. Az öreg ugy kullogott be az ajtón, mint a hogy egy ilyen furfangos emberhez illik s talán mert félt, hogy váratlanul végighuz valaki a hátán, még mindig vállai közé szedte be a fejét s csak ugy a gallérjából nézett a világba, mintha nem akarna künnebb jönni.
Mikor egy pillanatig azt hitte, hogy senki se néz reá, odasandított a gazdájának: mi már értjük a dolgunkat, ugy-e uram?
--Hol voltatok?--kérdezte a tiszt.
--Kocinski urnál.
A tiszt Sipnievskihez fordult s intett neki hogy beszéljen a kocsisával.
A szomoru ember könyes szemmel s fájdalmasan mosolyogva czáfolta meg a szegény Demetert.
--Nem ott voltunk, fiam. Hazulról jöttünk, mondd meg az igazat.
Demeter előbb meghökkent, de azután visszamosolygott a gazdájára.--Átlátok én a szitán mondta a szemeivel, mert hangosan nem szólhatott.--Neked ezt mondanod kell uram, de én nem vagyok olyan bolond, hogy utánad beszéljek.--A tiszthez fordult s bizonykodott az igazsága mellett.
--Kocinski urtól jöttünk bizony, Kocinski urtól.
A gazdája egy lépést tett feléje s beszélni akart vele, de a tiszt nem engedte meg. E helyett ő igyekezett kiszedni Demeterből az igazat.
--Van-e feleséged?--kérdezte tőle.
--Van.
--Gyermek is?
--Hát hála az istennek, mind fiu.
--Egyet se látsz többé közülük, ha hazudsz.
Demeter meg volt sértve. Végignézett a tiszten, azután a mellére tette mindkét kezét, mintha kérdezné, hogy csakugyan róla beszélnek-e? A tiszt türelmetlenkedni kezdett, mégegyszer rászólt a szegény ostoba kocsisra.
--Hol voltatok?
--Kocinski urnál.
A kozákok kilökdösték szegény Demetert az ajtón s lezárták egy sötét pinczébe. Az uri rab fenn, a hivatal mellett kapott börtönt, amig itt van, megbecsülik, azután vezesse a sorsa. A hadbiró este kártyázott vele s elnyert tőle vagy hetven rubelt. Ittak is, a fogoly sóhajtozott, haza gondolt, a biró vigasztalta s biztatta, hogy ne féljen, nem kötik fel.
Sok az enyhitő körülmény, hanem az a szerencsétlen Demeter nagyon elrontotta a dolgát. Holnap próbálnak még vele.
Reggel felhozatták ujra.
--Hol voltatok?
--Kocinski urnál.
A gazdája megfogta a gallérját, a szemébe nézett s az izgalomban reszketve beszélt hozzá. Néha megrázta, hogy jobban megértse azt, amit mond neki s a fülébe kiabált, mintha süket volna a szegény ember.
--Demeter, ne légy bolond. Mindennek vége, most már ne légy szamár.
Mondd meg az igazat.
--Azt mondom.
--Nem igaz. Nem voltunk Kocinskinál. Őrült! Vigyázz magadra. Beszélj igazat. Látod, hogy én már mindent elmondtam, nem kell, hogy tagadj.
Honnan jöttünk?
--Kocinski urtól.
--Meg vagy veszve!
Demeter ránevetett a gazdájára és sehogy se tudott tisztába jönni a dologgal. Mit akarnak itt vele? Hanem az a másik ember, akiről tudta, hogy mind a kettejüknek ellensége, gyanusnak tünt föl neki s hamarosan elbirálva a helyzetet, rájött a szerencsétlenségére, hogy itt hazudni kell tovább is. Azt hitte, hogy ráparancsoltak a gazdájára, hogy előtte igy beszéljen. Nem, nem, rajta nem lehet kifogni.
--Kocinski urtól jöttünk.
A gazdája kétségbeesetten nézett reá és várta, hogy térjen magához. Sirt dühében s összeszoritotta az öklét, hogy agyonvágja a vén kocsist s lihegve alig birva magával, ujra elkezdett beszélni.
--Demeter! Édes öregem, szegény szolgám, fiam, mond meg az igazat. Hol voltunk? Ugy-e otthon, ugy-e?
Demeter még jobban beletemetkezett a gallérjába, nagy küzdelem folyt le a szegény paraszt lelkében, de azért nem hagyta magát elbolondítani.
--Nem, Kocinski urnál.
A hadbiró erre azt monta, hogy: elég. Demetert visszavitték a pinczébe s megmondták neki, hogy imádkozzék annyit, a mennyit csak tud, mert két óra mulva meghal. A szegény ember kimeresztette a szemeit erre a beszédre, nézett ide-oda, de azután azt mondta, hogy jól van, egyszer ugyis el kell menni, hát mindegy.
Két óra után felhozták. A szegény jó embert nagyon megviselte ez a kis idő, megtörpült, keserü vonás huzott barázdát az arczára, de azért nem hagyta magát. Élénken nézegetett körül, várta, hogy valaki segitsen rajta. Mikor az akasztófa alá állitották, felnézett, dörzsölni kezdte a homlokát, hirtelen szedte magába a lélegzetet s összemenve, reszketve várta, hogy mi lesz.
Pár perc mulva lejött néhány tiszt s köztük a hadbiró. Mikor meglátták ezt a szegény, bolond figurát, szorongva néztek össze. A biró valósággal dühbe jött, láza is volt, mert ugy ráordított a szegény öregre, hogy az majd leesett a lábáról.
--Hol voltatok te barom! Beszélj!
--Kocinski urnál.
A tisztek elfordultak. Demetert megragadták a kozákok s amig az ember százig elszámlál, Demeter már meg volt halva.
A VACSORA
Csendesen ültünk a kávéházban, egy kis lengyel-magyar sziget a nagy német óceánban; csupa idegen gondolkozásmódu, előttünk épp olyan érthetetlen emberek között, mint ahogy ők képtelenek minket megérteni.
Valósággal ostobák vagyunk egymásra nézve. Ők elképednek azon, hogy egy hevesvérü, hirtelenbeszédü lengyel "czudar"-nak nevezi Bismarckot, vagy keserüségében sírva beszél Szibériáról. Lehet más igazság is, mint a mit a történelem csinált? És ez a sápadt, villogó szemü ember képviseli ezt a másik igazságot? Hihetetlen, igazán hihetetlen. Néha valamelyik ismerős közülük leül a lengyel asztalhoz s ki is mondja a maga véleményét arra a kisebbségre, amely képtelen nyugton maradni három nagy birodalom nyomása alatt. Mit akarnak?--magyarázzák meg neki--és elkezdődik egy heves tüzzel, keserüséggel teli verekedés a szavakkal.
Az asztal köré gyül a publikum, a pincérleánynak egész tömegen kell áttörnie magát, ha valaki vizért kiált. A billiárdozók leteszik a dákot s a nagy lármára kiváncsian néznek be az utcáról az emberek.
Tegnap is igy esett, nagyon összevesztek a lengyelek a németekkel, ökleikkel verték egymás előtt az asztalt s néha a nagy zürvavarban nem lehetett tudni, hogy ki beszél. Mikor legnagyobb volt a riadalom, egy kis, őszes ember erőszakolta át magát a publikumon, előbb kiköhögte magát, mert nagyon megszorongatták, mig az asztalig eljutott s németül kezdett beszélni.
--Lengyelek az urak?
Mikor megmondták, hogy igenis lengyelekkel van dolga, egyszerre lengyelül beszélt tovább s mi csak pár szót értettünk meg abból, amit mondott:--liberal, szoczial, egy lengyel ujság czimét és hogy oroszokról, lengyelekről, Varsóról beszélt. A lengyelek tágra nyitott szemekkel, csodálkozva hallgatták. Egy nagy pózeni fiu, akit a többiek tagbaszakadt volta s harczias bozontos bajusza miatt jenerál-nak hivnak maguk közt, nem tudott elfojtani egy-egy indulatos kifakadást s meghatottan méregette maga mellett a kis, szürke embert.
Az egyik lengyel egyszerre felugrott az asztal mellől s elveszve a nagy indulatokban, szinte öntudatlanul, felállásra kényszeritette a kis jövevényt, s beszélni kezdett.
--Itt a bizonyság, nézzék ezt az urat, jól nézzék meg, lengyel regényiró, költő és ujságszerkesztő; jól nézzék meg. Most szökött meg Varsóból, a feleségét és gyermekét hozta magával, a harmadik gyermek, egy kis leány, ott maradt, mert nem tudták hamarosan előkeriteni. Az iskolában tanultam a verseit s most ... kell-e még több? Az önök poétái palotákban laknak, a mieink pedig egy valamivel liberálisabb czikk miatt, mint amilyen a mérték, futnak a rendőrség elől. Itt van ez az ur, ez az önök találmánya...
A kis szürke ember majdnem az asztal alá zsugorodott, mikor körülnézve, észrevette, hogy mindenki őt nézi. A lengyel fiatalember pedig szerette volna, ha az asztalra áll, hogy jobban lássák s fogta a kabátját, hogy el ne szaladjon. A jenerál szitkozódott és sírt, nagy, esetlen testében még mindig gyermek maradt az érzés, a körülállók pedig lábujjhegyre állva néztek át egymás vállán, csakhogy jobban láthassák ezt a nevezetes kis öreget. Egyszerre elhallgatott mindenki s lassan oszlani kezdett a publikum.
Mikor egyedül maradt a társaság, a kis ember elmondta nagy szégyenkezve, hogy szörnyü nyomorban vannak, mindenük zálogban van már, az asszony és a gyermekek ki sem mozdulhatnak a szobából, mert egy-egy rongyon kivül nincs a mit magukra vegyenek. A hotelier pénzt kér s ha legalább tiz márkát nem fizetnek le a tartozásból, kidobja őket az utczára; ezért bátorkodott fölkeresni az urakat. Pirult, szégyenkezett, de valahogy kinyögte, a mit mondani akart s lesütött szemekkel várta, hogy mi következik most. A fiuk összenéztek.
Az, aki előbb a leghangosabban veszekedett, dühös sietséggel kutatta ki a zsebeit, de nem talált bennük egy fillért sem s kényelmetlenül, szégyenkezve nézett az öregre, mintha bocsánatot kérne azért, hogy igen szegény. Mindenki hallgatott. Az öreg ember arczán látszott, hogy szörnyen megbánta már a kisérletet, végre is a jenerál törte meg a csendet, vette a kabátját s menni készült.
--Kérem, csak egy keveset várjon itt; azonnal jövök.--Mikor visszajött, nem volt már felsőkabátja. Karonfogta az öreget és vitte magával, ugy látszott, mintha a hóna alá vette volna, a kis ember majd eltünt mellette. Az uton megbeszélték a dolgot.
--Van egy márkám és ötven fillérem--kezdte a jenerál. Megosztozunk rajta. Hányan vannak?
--Négyen.
--Nyolcz kenyér: huszonnégy fillér, a többiért hideghust veszünk.
Menjünk az én hentesemhez, udvarolok a leányának, majd sokat ad. Van gyertyájuk?
--Nincs.
--Akkor azt is kell venni, de gyertyát kapok hitelbe is, azért nem kell pénzt adni.
Hosszu lábaival akkorákat lépett, hogy a kis fáradt ember alig birta követni. Közben megvásárolta a gyertyát, hust, kenyeret s a hotel kapujában odaadott mindent a vendégnek. A kis szürke ember azonban nem akarta elbocsátani. Nagyon hálás volt, meg akarta neki mutatni a családját, meg talán arra is gondolt, hogy beigazolja a nyomoruságát, nehogy azt higyjék, hogy hazudott. A kapus kedvetlenül nézett végig rajtuk, kellemetlen, kopott embereken s kopogásukra egy csinos arczu, de beteges szinü asszony nyitotta fel a szoba ajtaját.
A gyermekek, mint valami éhes farkaskölykök, egyszerre nekiestek az ételnek, nem sokat törődve azzal, hogy ki vette. Az asszony nem tudott rendet tartani közöttük, az apjuk egy-egy szigoru pillantást váltott velük, de azok figyelembe se vették s a jenerál tanácstalanul, ügyetlenül állott még mindig a szoba közepén.
--Kenyeret még! Kolbászt, sok kolbászt!--kiáltották a gyermekek s ökleikkel taszigálták az apjukat.--Az odaadta nekik azt is, a mi éppen a kezében volt, csakhogy hallgassanak. Az asszonynak alig jutott valami, a kis éhes rablók mindent elvettek tőle. Egyszerre azonban elszégyenlették a kapzsiságukat, észrevették, hogy igazságtalanul osztották fel a vacsorát s visszaadtak egy-egy falatot az anyjuknak. Értelmes arczukat odadörzsölték a sovány karjához s kétfelől is nógatták nagy szeretettel:
--Egyél mama, egyél, édes!
A férfi csüggedt, sötét arczczal bámult rájuk s visszafojtotta a sóhajtását, hogy ne zavarja őket. A jenerál az ágy szegletére ült s ugy összehuzta magát, mintha nem akarná észrevétetni, hogy itt van. Nagy fejéhez mérten aránytalanul kis szemeivel a gyermekek felé pislantott néha s megijedt, amikor egyet nyikorgott sulyos teste alatt az ágy deszkája. Érezte, hogy alkalmatlan, de nem tudott hamar alkalmas okot találni arra, hogy elillanjon. Szerettek volna beszélni, de nem tudtak.
Nagyon idegenek voltak egymásnak. A jenerál a maga naivságában is megérezte, hogy zavarná őket, ha kérdezősködnék; egy pillanatra azt hitte, hogy átlát a két előtte ülő alak koponyáján, s mint egy zsongó méhsereg, ugy tünt fel előtte a kis szomoru ember fejében a sok gond, baj, hozzá nem szólt volna a világért. Az asszony szótlanul ült az asztal mellett s hálásan nézett az idegenre, a miért nem háborgatta. A gyermekek egy durván összeszegezett ládára ültek le a sarokban s egymás között suttogtak valamit.
Az asztalon füstölögve, unalmasan pislogott a hosszu, vastagbelü gyertya s ugy tánczoltatta a falon az árnyakat, mintha zsinegen rángatták volna a négy fekete foltot valami bábszinházban. Végre a férfi szólt, csak azért, hogy valamit mondjon.
--Egy nap megint a hátunk mögött van.
Az asszony sóhajtott és elfordult a gyermekek felé, mintha valami dolga lenne velük. A kisebbik fiu mosolyogva ránézett s bámulva kérdezte:
--Miért sirsz?
Az asszony zavarba jött, védekezett, de nem birta ki sokáig, egyszerre hangosan kezdett sírni. A jenerál, mintha csak engedelemre várt volna, hogy beszélhessen, hozzáment, ügyetlenül motyogott, hogy: nem lesz mindig igy és hogy megsegít az Isten, s mert nem tudta szóval elmondani, a mit gondolt, nagy tenyeres kezeivel ügyetlenül kalimpált a levegőben s azután már csak nyögött, erőlködött, hogy valamit mondjon.
A gyermekek elkomolyodtak, kutatólag néztek körül s a nagyobbik visszatolta öcscsét a sarokba, a mikor kiváncsian előre tolakodott.
Nagyon rosszul érezték már magukat valamenynyien. Örültek, mikor a jenerál hirtelen elhatározással a kalapja után nyult s elment: legalább egyedül maradhatnak. A kis szürke ember lekisérte a vendéget.
Szótalanul, lassan haladtak le egymás mellett a rossz lépcsőn s csak az első emeletnél állottak meg egy szóra.
A jenerál akart valamit mondani, de nagyon nehezen ment a beszéd.
Százszor bocsánatot kért és még se mondott még semmit, végre előkereste mellényzsebéből a maradékpénzt s a kis ember markába nyomta. Ujra hadonázott lapátkezeivel a levegőben, mert anélkül nem lehet értekezni.
--Holnapra, reggelire, délelőtt majd dolog után látunk...
A szegény ember szégyenkezve huzta be vállai közé a fejét s elkényszeredve kinálgatta vissza a pénzt. A jenerál azonban nagy esküdözéssel fogadkozott, hogy neki kimeríthetetlen hitele van, annyit ehetik felirásra, amennyit akar s voltaképpen nagy teher rá nézve, ha pénze van. Nem tud vele mit csinálni.
A MINISZTER VENDÉGEI
A miniszter a napokban levelet kapott egy hajdani iskolás társától, Szüts Tamástól. A levéliró igy kezdte a mondanivalóját: "Mélyen tisztelt Kegyelmes Barátom Ur"--s elmondta, hogy addig is, mig a hivatalos irást megrajzolná az ottani polgári iskola rajztanára, értesíti, hogy a város megválasztotta diszpolgárának, és egy hét lefolyása alatt jönnek a deputáczióval. Ő mint polgármester, szintén fölrándul ez alkalomra s örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy kegyelmes barátját tiszteletteljesen üdvözölhesse.
Hiszi, hogy nem méltóztatott még teljesen elfelejteni a várost, melyben született, amelyben együtt iskoláztak s amely most a díszpolgársággal leróni igyekezett háládatosságának egy kis porczióját.
A kegyelmes ur egy perczig azon gondolkozott, hogy mi is hát voltaképpen érdeme a díszpolgárságra--és rájött, hogy semmi. Szégyenlette magát a levél elolvasása után, mert bizony igazán elfeledkezett erről a kis fészekről, Szüts Tamásról, meg a többiekről. Mosolygott, ujra elolvasta a levelet s hátradülve székében, teljesen átengedte magát az emlékeinek.
Lassankint megformálta magának az egész kis várost, a milyen most lehet, Szüts Tamást, a ki nyurga, a sok tanulástól meggörnyedt diák volt s most bizonyosan még hosszabb s még görnyedtebbé tette hátát a sok városi gond. Kellemes meleg töltötte el a visszaemlékezésben s pajkos örömet érzett a Szüts Tamás látogatásán, mig arra gondolt, hogy nagyon kellemes lesz össze-vissza kérdezősködni a deputáczióban. E perczben annyira megszerette ezeket a régi jó, becsületes embereket, hogy türelmetlen lett s szerette volna, ha mindjárt benyitnak az ajtón.
Nem kellett sokáig várni rájuk, a másik hét szombatján már megjelentek.
A kegyelmes ur kiment eléjük az előszobába és Szüts Tamást rajta kapta azon, hogy még utoljára elolvasta a beszédét, melyet hozzá akart intézni. Erre azonban nem volt idő. A kegyelmes ur karonfogta, boldogan megveregette a hátát egy öreg urnak, aki szintén a deputáczióhoz tartozott s vitte őket befelé. Utánuk ment egy harmadik ur is, aki a diplomát szorongatta a kezében. A miniszter csak akkor vette észre, hogy ezt is a város küldte fel, mikor már be akarta csukni előtte az ajtót s szeme a polgármester kétségbeesett tekintetével találkozott.--Aha! Tehát háromtagu a küldöttség, gondolta magában s mosolyogva, kézen fogva vezette be a künnrekedt szalonkabátos urat.
Szüts Tamás hozzá akart fogni a beszédhez, de a kegyelmes ur útját állotta a jó szándéknak. Elvette az oklevelet s maga se értette, hogy miért olyan boldog, de ugy érezte, hogy össze-vissza csókolná Szüts Tamást, ha egyedül volnának. Hasonlított egy ismeretlen boldogságba cseppent diákhoz, végigömlött rajta az öröm, kisugárzott a szemeiből, az arczából. Aki a diplomát hozta, szerényen hátrahuzódott. A miniszternek nagy jó kedvében pajkos, diákos ötlete támadt, s hozzáment és bemutatta magát, megmondta a nevét és hozzátette azt is, hogy mi a foglalkozása: magyar királyi miniszter.
A meglepett uri ember kapkodott, ijedten nézett két társára, mintha tanácsot kérne s szintén bemutatta magát.
--Becski Samu igazgató-tanító.
De már másfelé járt a kegyelmes ur, a Szüts Tamás kezét szorongatta s nevetve mérte végig.
--Jó husban vagy, öreg...
--Hál' istennek, hát igazán nem kegyeskedtél megfeledkezni...
--Dehogy, dehogy.--Van-e feleséged?
--Van.
--Hát gyerek?
--Az is.
--Hány?
Hogy hány a gyerek, azt már nem hallotta, mert a mint a mellette feszengő öregre nézett, egyszerre eszébe jutott, hogy ki is voltaképpen ez az úr. Elkomolyodott, kedves emlékek támadtak föl a lelkében, könyek gyültek a szemeibe és sóhajtott.
--Alig, alig ismertem meg, Babarczy bátyám. Jól tette, hogy eljött. Él-e még a néni?
--Csak betegeskedik szegény feje.
--Hát a műhely?
--A fiamnak adtam, én már penzióba tettem magamat.
--Jól megy a munka?
--Nincs panasz rá.
Elhallgattak. Az igazgató-tanító keveset értett az egészből, ő később származott be a városkába A másik három ember boldogan mosolygott, egyszerre összeomlott közöttük minden korlát, meghatva, könyes szemekkel nézegették egymást. Az öreg Babarczy asztalosmester a szemeit törölgette s apránkint eldicsekedett mindazzal, mire az uton elkészült.
--Megvan még a gyalupad, kegyelmes ur, amin gyalulni tetszett. A gyalut, mindjárt hogy el tetszett kerülni tőlünk, a fiókba tette a feleségem emlékbe. Nagyon szerette a kegyelmes urat...
--Hát szilvaizes pánkó van-e még a világon, Babarczy bátyám?
A kegyelmes ur kis diák korában mindennap átjárt az öreg Babarczy műhelyébe alkalmatlankodni. Gyalult, furt, faragott, elfáradt a nagy munkában s jóllakott a mesterné asszony hires lekváros pánkójából. Most egyszerre az ötlött az eszébe s az a gyermekes reménye támadt, hogy talán hozott magával vagy egyet a zsebében. Egy lekváros pánkóért a régiek közül örömest lemondott volna egy udvari ebédről.
Az öregnek felragyogott az arcza s boldogan hadart.
--Meg, meg, megmondom az asszonynak, hogy még emlékezni kegyeskedik a pánkójára. Nagyon boldog lesz. Ha tudná, hogy mi itt most miről beszélünk!
Az igazgató-tanító kelletlenül szorongott. A kegyelmes ur észrevette ezt s hamarosan pár kérdést intézett hozzá.
--Hány iskolaköteles van a városban?
--Háromszáznyolczvannégy.
--Sok a mulasztás?
--Szigoruan járunk el, kegyelmes uram.
--Nagyon helyesen.
Az idegennel szemben egyszerre miniszteri sablon lett belőle s ujra felderült az arcza, mikor visszafordult a két régi ismerőshöz.
--Nálam ebédeltek ma, öregem, ugy-e Babarczy bátyám.
A két ismerős majdnem ujjongott örömében, nem tartottak már meg semmi formát, csak a régi jó barátok voltak. Kényelmetlenül néztek össze, mikor eszükbe jutott az igazgató-tanító, de a miniszter egyszerre kisegítette őket zavarukból.
--Igazgató urat is szivesen látom.
Mindjárt át is vezette az urakat a lakásába s négynek teríttetett. A Kaszinóból hozatta át az ebédet s a három régi ismerős pillantásai összeölelkeztek az ételek gőzében. Mosolyogva kinálgatták egymást, sokat koczintottak s az öreg asztalosnak sokszor eszébe jutott a felesége. A miniszter kiolvasta a szemeiből, hogy mire gondol s olyan falusias jó kedvében volt, hogy elérzékenyült s egy pohár pezsgővel felköszöntötte Babarczyné asszonyt. Áthajoltak az asztalon s ugy beszéltek egymáshoz. A házigazdát minden érdekelte, a mi ujságot csak mondtak.
A református templomot újra fedték, az öreg kántor helyett uj énekli már a zsoltárokat, a Zsoldos-utcza most már hosszu, kinyulik egész a határba, tavaly fölépült az első kétemeletes ház, a vén városi mérnök leánya férjhez ment a járásbiróhoz, mind, mind nagyon érdekes dolog. Egy-egy perczre elhallgattak, máskor meg, hiába integetett az igazgató-tanító, egyszerre beszélt a két vendég s a miniszter hátradőlve a székén, nedves szemekkel hallgatta őket.
--Édes jó parasztjaim--gondolta magában s hagyta, hogy beszéljenek, ő csak hallgatott s ha az igazgató-tanító ur nem lett volna ott, egyszerre ölelte volna magához mindakettőt. Becsületesség, jóság, egyszerüség sugárzott le az arczaikról, ez ugy hatott reá, mint egy pohár kristálytiszta forrásviz.--Édes jó embereim--ismételte magában sokszor áradozva.
Az inas zavarta meg őket. Belépett és komolyan, mint a ki elítéli az ilyen kirugásokat, jelentette:
--A miniszterelnök ur ő excellencziája várja a kis szalonban a kegyelmes urat.
A kegyelmes ur átment a kis szalonba s komolyan néztek össze a vendégek.
Suttogva szólott az igazgató-tanító:
--Lehet, hogy áthozza és bemutat neki.
--Már hogy gondol ilyent--utasította rendre a polgármester.
--Valami nagy baj lehet az országban, ha még az ebédnél sem hagyják szegényt nyugodni--mondta az asztalos.
A többiek ráhagyták, hogy bizony meglehet, komor idők járnak.
Mikor visszajött a kegyelmes ur, szerették volna leolvasni az arczáról, hogy baj van az országban, de éppen ugy mosolygott, mint előbb, csupa megelégedés, öröm öntötte el, mikor ujra megpillantotta a vendégeit.
A polgármester mindjárt el is mesélte, hogy egyszer-másszor vele is megesik, hogy a főispán megzavarja az ebédet, pedig hát az embernek egyéb nyugalma sincs, csak éppen amig eszik.
--Legjobb az iparos dolga, senki se parancsol neki--véleményezte az öreg Babarczy s nem tudott elfojtani egy sajnálkozó mosolygást, a mint végignézett a hivatalnokokon. Az igazgató-tanító meg előhozakodott, hogy neki is vannak néha kellemetlenségei a tanfelügyelővel, de ezt már nem hallgatta senki, a vendégek és a gazda hallgatva gyönyörködtek egymásban a jó ebéd után s csak egy kézszorítással mondták el egymásnak a jó kivánságot, hogy: egészségére adja Isten, a mit megevett.
Az igazgató-tanító aztán odahaza ilyenformán adta elő a dolgot:
--A miniszter látta, hogy bennem tanult emberrel van dolga, meghívott ebédre, a másik kettővel nem tudott mit csinálni, hát azokat is meghivta, pedig mondhatom, hogy igazán illetlenül viselték magukat, különösen az öreg Babarczy. Előre megmondtam, hogy nem kell mesterembert küldeni föl a kegyelmes úrhoz.
A HATODIK
Egy kis szünet után--talán pár hét lehetett mindössze--ujra láttuk, hogy a Veressék háza előtt megjelenik az öreg Bojth doktor ócska batárja. Az öreg ur besántikál a házba, a vén lovak bóbiskolva dőlnek neki a rudnak s a nemkevésbbé kiszolgált fehérhaju, ősz bajuszu kocsis pipára gyujt a bakon. A kik arra mentek, részvéttel jegyezték meg, hogy: Veresséknek ujra betegük van.--Félóra mulva kijött az öreg Bojth, Veress elkisérte a kocsiig s türelmesen hallgatta, a mint motyogva magyarázott valamit: kávéskanállal kétóránkint, azután jön a por ostyában, erős leves, csirkehus, a többit aztán elvégzi az Isten.
Veress ráintett a fejével, hogy: igen, a többit majd elvégzi az Isten, s azzal visszament a házba.
Az öreg doktor fölkapaszkodott a kocsiba, a kocsis hátrafordult, de nem azt kérdezte meg, hogy hova mennek, hanem az indulás előtt még bizalmasan, öregesen elbeszélgettek egy keveset. Az egyik ló hátrafordult s megnézte, hogy fölült-e a gazda s amikor látta, hogy csakugyan benn van már a kocsiban, odakoczintotta a fejét a másik koponyájához, mintha mondta volna, hogy: no már most induljunk, öreg czimborám--s el is indultak. A kocsis meg kérdezősködni kezdett:
--Melyik beteg?
--Most a Jenőke.
--Mi baja van? meghal?
--Meg.
--Ez lesz a hatodik halál náluk mostanában.
Az öreg doktor előbb mintha számítgatott volna magában, de aztán intett, hogy igen ez lesz a hatodik. A kocsis előrefordult, rászólott a lovakra: gyí hé!--s tovább mentek.
Most, sok év után, ha visszaemlékezem a Veressék házára, hiányos, zavaros kép áll elém. Nem igen emlékezem már, hogy hány szobájuk volt s négy-e vagy öt ablakon át világított be hozzájuk az utcza felől a nap, de amint rájuk gondolok, rögtön az orromba csap a házuk szaga, az az orvosságszag, mely beleette magát a falba, butorokba, szőnyegbe, függönybe s a mely elkisérte Veresséket mindenhova. A gyerekek elvitték az iskolába, Veress a hivatalba s az asszony a piaczra, boltba, soha ki nem fogytak belőle. Szük előszobán át kellett belépni a lakásukba.
Mióta csak emlékezem, mindig ott állott egy nagy zöld függönyös szekrény, ebbe hordták ki az üvegeket, skatulyákat, amiből már kiitták, kiették az orvosságot. Volt ott kék, vörös, zöld, sárga üveg, kétóránkint, óránkint, félóránkint felirattal s lassankint tele lett velük minden polcz. Ha félrerebbent a függöny, végigfutott az ember hátán a hideg. A patikárius, jólelkü öreg ur, egyszer majdnem kidobta a Veressék cselédjét.
--Vigyetek már a henteshez is valamit a pénzetekből!--kiáltotta reá és majdnem elsirta magát, mikor a cseléd elmesélte, hogy ilyen unalmas szolgálata soh'se volt. Inkább menne a kórházba, mert ott legalább tudná, hogy hol van.
Akkor az öreg asszony volt beteg. Napjában tizszer is át kellett emelni egyik ágyból a másikba, vele volt elfoglalva az egész család. A gyerekek lábujjhegyen jártak, suttogva beszéltek s a félesztendő alatt, mig nagyanyjuk a halállal küzködött, megránczosodott a képük s elfeledték azt, hogy gyermekek. Veress megpróbálta kivinni őket a mezőre, hogy ugrálják, kiabálják ki kedvükre magukat, de ezek a kis öregek nem éltek a szabadsággal. Az apjuk sóhajtott, nem erőszakolta a dolgot.
Aztán beteg volt ott mindenki. Alig vitték ki az öreg anyót, az ujra áthuzott ágyba lefeküdt Veressné. Az öreg Bojth doktor kocsija megint megállott a ház előtt, az öreg ur rendelt valamit, ujra jött, ujra ment s a lovak ugy beletanultak már a mesterségükbe, hogy maguktól megállottak a Veressék háza előtt akkor is, a mikor véletlenül odabenn nem is volt beteg. Sokszor megesett, hogy ketten is nyomták az ágyat, ilyenkor nem kellett társaságról gondoskodni a beteg számára, átbeszéltek egymáshoz.
Közben ki-kiszegezték a kapura a fekete posztót, feltüztek rá gombostüvel egy gyászszegélyü czédulát, délután megjött a városi, megyei tisztikar, kirukkolt a tüzoltóbanda s mint valami keserves sírás, felhangzott az udvaron a Beethoven-induló. Ez volt az egyetlen jajszó. A család már beleszokott a gyászába, nem tudtak sírni.
Veress mindig összébb esett, a gyerekek tekintetébe pedig a korai komolysághoz töprengés, bámulás vegyült, kezdték nem érteni a dolgot. Az öreg asszony után elment Veressné, egy pár gyerek, valami unokahug, s szép csendesen egészen megtelt a zöld függönyös szekrény az előszobában.
Most Jenőke lett beteg, dagadni kezdett a torka s azt mondta, hogy bajosan tud nyelni. A nagynéni, akit az anyát helyettesíteni hozott magához Veress, tapintatos, gyöngéd módot keresett, amivel tudtára adja a dolgot, de erre nem volt szükség.
--El kell hivni Bojthot--mondta Veress s egy kanállal leszorítva a gyermek nyelvét, belenézett a torkába. Nem is volt nagyon megilletődve, egy karosszéket hozott az ágy mellé, s szótalanul várta az orvost.
Sovány, fehér kezét rátapasztotta a gyermek homlokára, nézte maga előtt a földet. Azon gondolkozott, hogy mi lesz most már belőle, ha az utolsó gyermeke is meghal, miután teljesen elfogyott körülötte a család. Hogy másként is végződhetnék a betegség, arra nem is gondolt, már megszokta, hogy az ő betegei meghalnak. Rendbeszedte emlékében a halottait s mikor a végére jutott, odasorozta már a beteg gyermeket is.
A temetkezési társaságokról ugy beszélt, mint akik szivesek voltak elkezelni mellőle a familiát, s most a beteg gyermek mellett állva, nézve a vergődő kis lázas testet, csak az bántotta, hogy ezt is azok az idegen emberek fogják elkezelni. Miért? Olyan szépen elvinné ő maga az ölében, megásná a sirt, addig lefektetné a pázsitra, beszélne hozzá:--mindjárt készen leszünk, csak egy kicsit várj még, rögtön, rögtön, aztán odaadná a földnek, legyen az övé. Az eszébe se jutott, hogy talán életben marad a fia.
Hogyan lehessen azt elképzelni, hiszen a többi is mind meghalt. Az ő agyában egészen más filozófia fejlődött ki, mint a milyen a mienk, a kiknél még mindig ujság s valami rendkivüli dolog a temetés,--teljes megnyugvás a kényszerüségben s tagadása mindennek, a mi segíthetne.
A mikor az öreg doktor megirta a reczeptet s adott egy csomó utasítást és a többit az Istenre bizta--mosolygott és kicsufolta magában az öreget:
--Ilyen öreg lettél s mégsem tudod, hogy ez mind nem segít. Nem szégyenled magad?--gondolta s szeretett volna a szemébe kaczagni.--Vén ostoba! mondta, amikor becsapta mögötte az ajtót s komikusnak találta a lovát, kocsiját, minden tudományát. Mikor másnap ujra eljött, azért elébe ment, hallgatta amit mondott, mert ebbe is ugy beleszokott, mint a hivatalba, vagy abba, hogy a nap bizonyos időszakaiban enni kell, de magában kinevette s nem hitt neki egy szót se.
Amikor megint eljött a megyei és a városi tisztikar s a tüzoltó-banda, bizonyos megkönnyebbüléssel adta át nekik a kis halottat eltemetni. Arra gondolt, hogy már nem alkalmatlankodnak többet, nincs kit elvinni s mikor arra a jó tréfára gondolt, hogy a doktor lovait ujra nógatni kell, hogy tovább menjenek a kapu elől, behunyta a szemeit és mosolygott.
AZ EZRED
I.
Az ezredes éppen gyakorlatra készült, atilláját gombolta össze és kinézegetett az ablakon, hogy elővezetik-e már a lovat. Kissé türelmetlen is volt s már maga akart lemenni az istállóba, mikor az előszobában beszédet hallott. Inasa igyekezett visszatartani valakit, aki be akarta küldeni a névjegyét.
--Az ezredes ur éppen ki akar lovagolni, nem hiszem, hogy fogadna.
--Kisértse meg.
--Amint parancsolja uraságod--s a szolga befelé indult a névjegygyel.
Az ezredest zavarta volna a látogatás. Olyan izgatott volt a nagyobb gyakorlatok előtt, mint egy kis hadnagy, aki először vezényel.
Fölnyitotta az előszoba ajtaját. Maga akarta megkérni látogatóját, hogy jőjjön máskor, mikor azonban meglátta az előszobában álló fiatal embert, egyszerre földerült az arcza s szives örömmel szólott hozzá:
--Ön az, jőjjön, jőjjön. Ferencz nem ismeri még, különben nem csinált volna annyi czeremóniát.
--Kissé korán jöttem...
--Mindegy, mindegy... Adj konyakot.
A fiatal emberre kellemesen, de kényelmetlenül is hatott a nagy szivesség. Az ezredes önkéntes korában szerette meg, mert jó katona volt és kitünő lovas, de az olyan természetesnek tünt föl előtte, hogy valaki jó katona és jó lovas, hogy nem tartotta ezt elég érdemnek arra a megkülönböztetett jóságra, a mivel elhalmozta az öreg katona. Érezte, hogy ügyetlen, amint karöltve vezette be a szobába ez a nagy tiszt s ez bosszantotta. Igyekezett fesztelenül viselni magát, mintha ez a nagy közelség egészen természetes lenne, de nem tudott erőt venni tartózkodásán és hamarosan átgondolva a helyzetet, észrevette, hogy igy van ez legjobban, Ez a nagy tiszt nem azért tünteti ki, hogy komázzék vele.
Szerényen állott meg előtte és alig akart leülni.
Az inas behozta a konyakos üveget. Az ezredes szembeült a fiatal emberrel, mosolyogva nézegette az egészséges, piros arczát és türelemmel várta, hogy mit akar. Mikor látta, hogy kényelmetlenül feszeng, s nem tudja elkezdeni a mondanivalóját, segíteni próbált neki.
--No, mit hozott Kadar barátom a faluból? Lovat? Van eladó lova?
--Nincs, ezredes ur, a mi arra való volna, még fiatal; volna egy, de az az anyám kedvencze, nem adhatom el.
--Egészséges ő nagysága?
--Az, igen...
--Hallottam, hogy gyöngélkedett.
--Meghütötte magát, de most már jobban van.
Akadozva beszéltek. Csak az arczára kellett nézni a fiatal Kadarnak s rögtön látni lehetett, hogy nem azért jött, hogy az anyjáról és a lovairól beszéljen. Az ezredes megint töltött az üvegből, s a mint poharát a másikhoz koczintotta, mélyen belenézett a fiatal ember szemébe és megadta neki azt a komoly teketóriát nem ismerő hangot, melyet ide-oda nézegetve keresett a szobában, mintha a falakról akarná leolvasni.
--Miért jött, valami mondanivalója van talán?
--Van, sok mondani valóm van, ezredes ur. Másnak talán könnyü lenne előállani vele, de nekem nagy dolog. Egy nagyon jó embert keresek, hogy tanácsot adjon s azért jöttem ide. Magam ugy el vagyok kényszerülve, hogy már gondolkozni sem tudok.
--Mi baj van?
--Voltaképpen semmi, ugy van minden, a mint eddig volt, csak én lettem más. Olyan haszontalan életet élek, hogy önmagam előtt szégyenlem magamat, ha meggondolom, hogy mi is vagyok voltaképpen. Semmi, igazán semmi. Ez az üresség rettenetesen hat az emberre, ha egyszer rájön.
--Gazdálkodik.
--Dehogy, ezredes ur, ez csak tévedés. Én is hittem ezt egy darabig, de már látom, hogy nem igaz. Ha ott vagyok, akkor is az az én gazdaságom, mint ha nélkülem csinálják. Ha dolgozom, az is haszontalan, mert érzem, hogy az ispán mosolyog a hátam mögött s alig-alig várja, hogy tovább menjek és helyrehozza, a mit én elrontottam. Az ember! Érti a dolgát.
Mindenkit bámulok, a ki valami tud lenni legalább, magamat pedig unom.
Ne méltóztassék azt hinni, hogy egy rossz hangulat s rögtön ide szaladtam panaszkodni. Már régen magamban hordozom azt, a mit most elmondani szeretnék, hogy utálom ezt az örökös urfiéletet, szeretnék valami lenni, valami olyas, aki nem ingyen eszi a kenyeret, akit meg kell becsülni...
Az ezredes fölállott s gondolkozva ment el az ablakig. A többit már kitalálta s azon a formán töprengett, a hogyan majd felelnie kell. Kadar nem akarta zavarni, elhallgatott, de a szemeivel élénken, lépésről-lépésre kisérte az ezredest. Mikor a válasz késett, mintha jobban meg akarta volna győzni, ujra beszélni kezdett, de most már halkabban, tartózkodóbban...
--Valami olyas foglalkozás után akarok nézni, ahol hasznomat vehetik, nem leszek terhére magamnak se, másnak se...
Az ezredes gyorsan visszafordult s szárazon kérdezte:
--Katona akar lenni?
Kadar fölállott és most már határozottabban felelt:
--Az.
Mindaketten elhallgattak. Mikor már hosszu és igen kinos lett a szünet, Kadar azt hitte, hogy nem beszélt elég világosan, nem lehetett a szavaiból mindent ugy megérteni, a milyen igazán ő érzi a dolgot s ujra mondani akart még valamit. Az ezredes azonban félbeszakította s másfelé nézve, kérdezősködött.
--A mi ezredünkben... Tényleges tiszt?...
--Ugy szeretném, nagyon szeretném.
Egyszerre fölállottak mindaketten. Az ezredes a fiatal ember vállára tette kezét s nagyon rosszul esett neki, hogy kellemetlent kell mondania.
--Az nem lehet. Gyöngéden visszaerőszakolta a székére Kadart s közel ülve hozzá, komolyan, részvéttel beszélt.--Valamit ön is érezett ebből, különben nem fordult volna hozzám igy. A ki legjobban sajnálja a dolgot, az én vagyok, de nem tehetek semmit. Volt szó róla, tavaly is emlegették, hogy Kadart be kellene hivni, hanem azután mégsem lehetett belőle semmi. Ez már olyan dolog, hogy én nem is beszélhetek róla, csak ugy mondom, hogy mégis tájékozva legyen.
Kadar lecsüggesztett fejjel, komoran nézett maga elé. Ajkain volt a kérdés--hogy miért?--de nem merte kimondani. Erős melle nehezen lélegzett, egyszerre gyorsan pislogni kezdett, mert kihullott volna szeméből a köny. Az ezredes igazán szánta, aggodalmas jósággal nézett reá, de most már, ha benne volt a beszédben, el akart mondani mindent.--Jobb igy, ugy gondolta, azután egyszerre vége lesz s hamarabb megnyugszik ez a szegény fiu is.
--Lássa, fiam--megfogta a Kadar kezét és ugy beszélt tovább--az a baj, hogy ez az ostoba világ mindent a szájára vesz, mint valami kofa.
Piaczra viszi a családi titkokat, a mihez csak annak van köze, a kit illet. Ez voltaképpen nagyon kényes dolog, de mi beszélhetünk róla itt, a négy fal között. Az én véleményemen semmit se változtat az, a mit a világ beszél, de hát a tisztikar. A mikor önről volt szó, ő nagysága is szóba került.
--Anyám...
--Igen, azután ez is mondott valamit, az is... Hogy régen igy volt, meg ugy volt. Ő nagyságáról sokat mesélnek itt is, ott is, kényes dolgot.
Szóval, nem lehet, nem lehet...
Ez az ősz katonafej olyan lenyügöző hatással volt a szegény fiatalemberre, hogy bár forrott a vére s minden keserüsége egyszerre nagy indulatba gyült össze azok ellen, a kik kirekesztik maguk közül, felállani sem tudott, csak nézett maga elé olyan kétségbeeséssel, hogy csak most lehetett igazán látni, milyen nagy a vesztesége. Akart volna mondani még valamit, olyas gondolata támadt, hogy: hiszen az anyám előbb élt, mint én, mit tehetek róla,--de még elég korán elhallgatott.
Szó nélkül bucsuzott s az ajtóban még megállott egy pillanatra, mert reszkettek a lábai s össze akarta szedni magát. Az ezredes valami vigasztalót keresett számára s végre is kitört az öreg katonából az őszinte szó.
--Szamarak vagyunk, fiam, azok, az egész menázs!...
Kadar már ezt nem hallotta. Kocsija a kapu előtt várta, felült s rögtön hazaindult a faluba.
II.
A félúton rákiáltott a kocsisra:--fordulj vissza! Az jutott eszébe s ebben az eredményben összpontosult minden, a mit zavarosan összegondolt az uton, hogy visszamegy, együtt vacsorázik a tisztekkel és mond nekik valamit. Maga se tudta, hogy mit, de valami rettenetesen gorombát, sértőt, hogy ugy szökjék az arcukba a vér tőle, mint a hogy pirulnia kellett neki ma. Hogy azután mi lesz, az mindegy.
Alig mentek pár lépést visszafelé, ujra egyebet gondolt. Kivette a kocsis kezéből a gyeplőt s megint hazafelé fordította a lovakat. Hajtani próbált, de unta. Összezsugorodott a hátsó ülésen, mintha beteg lett volna s behunyta a szemét, hogy ne figyelje a távolságot, a mi még a házától elválasztja. Látta, hogy már gyorsabban nem győzik a lovak s mégis néha ki akart ugrani a kocsiból, hogy eléjük vágjon. Otthon akart már lenni s megnyugodott kissé, a mikor egyszer hátranézve, semmit, egy kéményt se látott többé a városból.
Valamire készült, kegyetlen, durva tervekkel volt tele. Meg nem állapodott semmiben, de beszélni akart még ma az anyjával. Vad, állatias düh fogta el s kéjelgett abban a gondolatban, hogy el fog mondani mindent, meg fogja mondani, hogy:--Miért mentél férjhez?--Miért lettél anya?--Mindent, mindent megmond, különben megölné a belső láz, a kinlódás. A lejtőn nem engedte megkötni a kocsi kerekeit, majd leverték a lovakat s galoppban mentek föl a hegyre.
Este volt mégis, mire hazaértek. Otthon azzal fogadták, hogy a legkedvesebb lovát megnyilazta a kovács, talán komolyabb baja is van, mert a szegény állat sokat nyerít és nem akar enni. Az ispán elhivatta az állatorvost s most kalaplevéve várta, hogy mi legyen a kovácscsal.
--Mondja meg neki, hogy még ma kotródjék ki az udvarból.
Az ispán intett, hogy ugy lesz. Élelmes ember a kovács, holnap ugy is visszakunyorálja magát.
--Levelek is jöttek.
--Majd holnap.
--Sürgősek.
Kadar annyira megszokta már ráhagyni mindent erre a józan egyszerü emberre, hogy még a mostani lelki állapotában is gépiesen engedelmeskedett neki s együtt mentek fel a szobába. Az iróasztalon meglátott egy szivarskatulyát s erről eszébe jutott, hogy reggel óta nem szivarozott. Most sem kivánta, de rágyujtott s oda sem hallgatva a levelekre, intett mindenre, hogy jól van. Egyszerre a fojtott levegőben érezte hogy szédül. Fölnyitotta az ablakot, erősen kihajolt, át meg átjárta a fejét a szél.
Még mindig zsongott az agya, de már valamivel rendesebben gondolkozott. Lenn a csurgóról jöve, parasztleányok mentek végig az utczán és dudorásztak majdnem magukban. Az ég megnépesült, a nyugaton, a fákon átszürve fényét, elindult utjára a hold és innen-onnan mindenünnen előjöttek a csillagok. Fehér, hullámos felleg takarta el néhol a kék végtelenséget s a forró nap után mintha föllélegzettek volna a mezők, kertek, friss illatot hozott magával a levegő.
Sokáig ülhetett a fiatal ember az ablakban, míg föl tudta adni magának a kérdést, hogy mit is akar hát? Nem tudott felelni reá. Valamit, de hogy mit, a jó Isten tudja.
A szobalány vacsorára hivta. Lement.
A nagy asztal egyik sarkára volt fölterítve kettőjük részére s az egyik teríték mellett már ott ült az anyja: vézna, sáppadt arczu, kicsi öreg asszony. Csupa gondoskodás volt szegény, maga szolgálta ki a fiát s kérdezősködött mindenről. Vékony, majdnem áttetsző, gyönge kezei erőtlenül bántak a villával és a késsel, ugy evett, mint egy kis öreg madár s mikor egyszer megnyomta a villamos gombot, nem szólott utána a csengetyü, még ebben is segítségre volt szüksége, olyan ügyefogyott, gyámoltalan öreg asszony volt már.
A fia előbb nem tudott ránézni. Ha fölemelte a szemét, hogy az anyjára tekintsen, egyszerre erőt vett rajta az indulat. Komoran, szemeit a tányérra szegezve, felelt egy-egy szóval a sok kérdésre s ugy gyült benne lassankint a keserüség, hogy már nem tudta volna kiállani sokáig.
Azon töprengett, hogy miért eszik ő voltaképpen egy asztalnál ezzel az idegen asszonynyal.
Az öreg pedig csak tovább faggatta.
--Eligazítottál mindent?
--El.
--Nagyon komor vagy.
--Az.
--Valami kellemetlenséged volt?
--Volt... sok.
Felpillantott s ez a nézés elárulhatott valamit abból, a mit érzett, mert az öreg asszony egyszerre letette a villát s mintha valami világosodni kezdett volna az agyában, sápadtan, hebegve kérdezte:
--Rám haragszol?
Az erős, nagy férfi fölállott s az öregasszony is lecsuszott a székről.
Mikor igy egymás mellett állottak, a férfi elmosolygott. Nevetségesnek tünt fel neki a sok zavaros gondolat között, hogy ez a cseppnyi asszony ilyen nagy fájdalmat tudott neki okozni. Ha mellé áll, akkora, mint egy árbocz. Semmit sem érezett iránta, csak végtelen szánalmat, a miért olyan kicsi. Ha más volna, talán összetörné.
Az öreg asszony még egyszer kérdezte, de most még halkabban s félve, reszketve emelte föl a szemeit a fiára.
--Reám haragszol?
A férfi kurtán felelt s visszaült a helyére.
--Nem.
A GYERMEK
Az egész bohém kompániában csak egy legénynek volt felesége, az igaz, hogy neki volt hozzá a legtöbb pénze is, mert rendes havi gázsit huzott az egyik gazdag nagybácsijától. Ez a kis punktum asszony egy nap alatt magába bolondított mindenkit s olyan kedves, olyan jó volt, hogy egy hét alatt már valamennyien azzal tiszteltük meg, hogy tegeződtünk vele.
Mikor azután már igen nagy volt a barátság, a banda közé csapott a férj, rettenetesen veszekedett, hogy ő csak magának házasodott s megtiltja, hogy a feleségének udvaroljanak, meg hogy beveri a fejét akárkinek, a ki nem viseli magát jó társasághoz illően--de kinevette mindenki, még az asszony is.--Erre aztán ő sem tehetett egyebet, lelkéből kaczagott, leragyogott az arczáról a nagy öröm és büszkeség, hogy ilyen édes kedves kis felesége van, a kit egyszerre megszerettek a fiuk, ezek a szegény árva legények, a kiket egy idegen városba toborzott össze a sorsuk.
Nagy áldás volt nekünk ez az örökké mosolygó, kedves, csinos, kicsi asszony, mellette a legfüstösebb, legnémetebb korcsmában is otthon kezdtük érezni magunkat. A bálványimádásig mentünk vele szemben. Minden ok nélkül csókoltuk a kezét, gyönyörüséggel türtük, ha nyakon teremtett érte és soha, de soha se tudtunk komolyak lenni, ha ő köztünk volt. Vele együtt mindnyájunkat elragadott valami gyermekes pajzánság, öntudatlan jókedv, a mit magával hozott.
Különben szerette az asszonyságot játszani, szigorúan megintette az illetlenkedőket s mindennap megigérte, hogy nem jön többé ilyen szemtelen verébtársaságba, a hol az embernek folyton pirulnia kell, mert fogalmuk sincs arról, hogy mi a társadalmi illendőség. Ezt a férje is megerősitette s hozzátette, hogy a felesége kitünő nevelésben részesült s ha egyebet nem is, de az ilyen vad ficzkóknak legalább a jó nevelést illenék respektálni. Az asszony sóhajtott s lemondással nézett végig rajtunk, javíthatatlanokon, miközben kereken kimondta a véleményét:
--Kutyából nem lesz szalonna.
Minthogy már benne volt a visszaemlékezésben, elszavalt egy franczia verset, éppen ugy, mint a hogy pisze orrán át egy kicsit dunnyogva beszélt az a franczia leány, a ki megtanította rá. Két karját olyanformán mozgatta a levegőben, mint a madár, ha repülni készül.
Nagyon kedves volt. A ki legközelebb ült hozzá, kezet csókolt neki és semmi bünbánás nem mutatkozott megátalkodott arczán, mikor összeszidták érte. Ebből az alkalomból azt is elmesélte az asszonyság, hogy ő kitünő családból való s hogy náluk odahaza, a mig férjhez nem ment egy ilyen mihasznához, minden héten volt két három szoáré s hogy a mamájával bejárta Londont, Párist, Velenczét s hogy olyan kocsijuk is volt, a melynek a kerekei gummival vannak behuzva és a mamának sokszor volt migrénje. A férj türelmetlenül de büszkén nézett végig rajtunk s mint a ki kilőtte az utolsó argumentumot, lesujtott közénk.
--Ennyi, azt hiszem, elég; vagy talán van itt még valaki, a kinek migrénes mamája lenne?
Összenéztünk, néhányan elkényszeredve huzták föl a vállukat! Nem, nem, mi ilyen mamát nem tudunk felmutatni. Megilletődve fordult az asszony felé a közvélemény. Nagy, nagy vagy, ó Mari!--szavalta egy hosszú plebejus s hamarosan megszerkesztettünk egy hódoló feliratot, a mely igy kezdődött: Mi Királynőnk;--s telve vagy egy csomó haszontalansággal, a min azonban jól el lehet mulatni.
Egy este a férj kijelentette, hogy nemsokára hárman lesznek. Ugy összenevetett az egész társaság, mintha mindnyájunkat érdekelt volna a dolog. Az egyik elkiáltotta magát: Éljen!--Bizonyos megkülönböztetett tisztelettel nézett mindenki az elkomolyodott kis asszonykára s a nagy csendesség beszélt mindenki helyett; azt mondta: Ejnye, ejnye, kis játszópajtás, nem hittük, hogy ilyen komolyan fogod fel a dolgot.--Az asszony megértette a csendességet s félig hangosan felelt reá: Ugy, ugy, gyerekek. Körülnézett s a mikor ezt a sok megilletődött arczot látta, megtelt a szeme csillogó könnyel, a nélkül, hogy sírt volna.
Végigmosolygott a fiukon, s szeretettel teljes, lágy tekintete megállapodott a férjén. Ölelkeztek a pillantásaik s a nélkül, hogy valakinek eszébe jutott volna észrevenni, olyan szép volt a pillanat, hogy belső meghatottságában nem merte megzavarni senki. Lassan-lassan bontakoztunk ki belőle, szokatlanul hosszura kezdett már nyulni a csend.
Az egyik fiu gondolatait követve, önkénytelenül hangosan kérdezte meg:
--Félsz, Mari?
Az asszonyka megborzongott, mintha fázott volna. Látszott rajta, hogy ő is ezzel a kérdéssel foglalkozott s inkább csak magának felelt, mikor révedezve, csendesen válaszolt:
--Azt hiszem, igen, egy kicsit.--Sóhajtott és hozzátette: Én Istenem, hiszen olyan különös...
A férj nevetett s erre mintha egy karmester ütött volna le a pálczával, mosolyogni kezdett mindenki, erőszakosan, kelletlenül. Ez a nagy igyekezet még jobban meghatotta az asszonyt; visszamosolygott ránk, de sóhajtva, könnyein keresztül.
Az egyik valami nagyot akart mondani s összecsapta hozzá a bokáját.
--Én kilenczedik gyermeke vagyok az anyámnak.
A másik túlliczitálta:
--Mi az? Semmi, én tizennegyedik vagyok. Az én mamám csak ugy csinálta az effélét: hipp hopp, s megvolt egy gyerek.
Mari azonban már nem igen hallgatott reánk, valahol messze kalandozott az esze, ahová mi nem tudtuk követni. Különben is éreztük valamennyien, hogy olyan hétköznapiak vagyunk mellette, mint a templomos vasárnaphoz a kedd vagy a péntek. Csak bucsuzáskor elevenedtünk fel egy kissé. Az asszony derültebben mosolygott s bágyadt volt, mintha elálmosodott volna. Az egyik fiu végignézett kis gyermekes termetén, bizalmasan bólingatott s nevetve jegyezte meg:
--Milyen furcsa leszel, sehogyan sem tudlak elképzelni.
Erre mindenki alkotott magának valami képet a kis asszonykáról s az nagyon komikus lehetett, mert mindnyájan nevettek. Jóakaratu csengő kaczagás töltötte be a szobát s az asszonyka talán sohase érezte annyira a nagy szeretetet, a mely körülvette, mint most. Ezt lehetett leolvasni az arczáról s gyöngéd, jóságos pillantásából, a melybe mindnyájunkat beleölelt.
--Ha fiu lesz, Fridolinnak hivjuk! kiáltotta az egyik s nagyon tetszett neki az ötlet, mert hatalmasat kaczagott neki.
--András!
--Mihály!
--János!
Mindenki szavazott, össze-vissza kiabáltak. Még sehol sem volt az urfi s már keresztelni szerették volna és mindenki a maga izlése szerint. Akkor jutott eszébe az egyiknek az az eshetőség, amire eddig senki sem számított.
--Hátha leány lesz?
--Bedobjuk a vizbe, mint a kis macskát--kiáltott az egyik s ijedten nézett körül, hogy vajjon nem esik-e rosszul valakinek, talán éppen az anyának ez a banális megoldás, de megkönnyebbülve látta, hogy mindenki nevet.
Az asszonyka aztán kimaradt közülünk, de mi meglátogathattuk, szabad volt. Rendesen az ablakhoz huzott kényelmes nagy székben ült, majd elveszett benne. Valamit varrogatott, de legtöbbször térdeire fektette a munkáját s lustán maga elé nézett, mintha keresne valamit a padlón. Egy öreg tudós német asszony sürgött körülötte, örökké rendezett, takarított s látható ellenszenvvel fogadott minket. Sehogy sem akarta megérteni, hogy mint fogadhat egy ilyen állapotban.
S egy éjjel váratlanul közénk pottyant az uj ember. Templomi hangulatban vettük körül az ágyat, a melynek magas párnáira bágyadtan hajtotta le frissen fésült csinos fejét a kicsi asszonyság. Mellette széles, puha párnán, jóllakva szuszogott ez a követelő kis állat, a kit mi sokkal szebbnek képzeltünk el, mint a milyen volt a valóságban. Az asszony szeretetteljesen hordozta végig rajtunk tekintetét, de csak visszatért a fiához. Álmosan tiltakozott, mikor valaki Fridolinnak szólította a gyermeket s nem akarta megengedni, hogy tréfára vegyük a dolgot.
--Magatok látjátok, gyerekek--mondta nagy komolyan--hogy most már anya vagyok.--Olyan szokatlannak tünt föl előtte is ez a nagy komolyság, hogy mosolyogva folytatja:--Komoly kötelességeim vannak, értitek, gyerekek, komoly...
Az ura nem engedte, hogy tovább beszéljen, mert félt, hogy elfárad.
Kikergetett valamennyiünket s azt mondta, hogy családtalan semmirekellők vagyunk, a kik nem tudnak az asszonynyal bánni s csak az ajtón keresztül kiabálhattunk vissza a szobába:--Szervusz, Mari, aludjál jót, gondolj reánk,--s ettől a naptól kezdve a mi kis asszonyságunk számunkra elveszett,--az a kis vörös jószág elkövetelte tőlünk.
KÁLVÁRIA
Az ég egyik oldalán, ahol messze éppen rámutat egy hosszu, vékony fekete torony, haloványodni kezdett a hold. Tulfelől pedig előre küldte a tüzét a nap, valami párás vöröses gőzt, mintha lenn, a katlanban sustorogva izzana a tüztányér. A gomolygó fehér világosság belenyomult az éjszakába és a hold már csak olyan lett, mint egy sarlóforma halvány anyajegy az ég testén, mintha csak valami bárányfellegből szakadt volna le. És körül ébredni kezdett a világ. Előbb csak az állat... Valahol messze nyerített egy ló... Még azt is hallani lehetett a hüvös néma reggelben, hogy jó kedve van. Röhögött a sarjunak s aztán mintha harapott volna belőle.
Aztán sürü vakkantással bulikutya veszekedett valami nagy döggel, a ki lustán böfögve ugatott vissza rá--és igazságot tett talán köztük egy tehén, mert hosszan bőgött... Ez is mind messze van valahol, inkább sejtés, mint a milyen körül a sok falu sürü kék füst alatt, a mit nem enged fölszállani a nehéz, vizes köd. Némelyik egészen beesett a hegyek közé, sok fa alá s csak egy két ház maradt fönn a gerinczen, másik valami kis templom köré, tisztásra telepedett... Ha ugy a kaptatóról nézi az ember, mintha sok kis fehér csibe ült volna le a porondra...
Némelyiknek világít a szeme. Ott korán fejnek s voltaképpen az álmosan ődöngő leányok keltik föl a kakast. Az is belerikkant a csendbe, hogy minél nagyobb hitelességü legyen a hajnal s mintha a párák, ködök rétegein ököllel kellett volna utat törnie, diadalmasan belefogózkodik a föld szélébe a nap.
Még csak a tüzes tar koponyája látszik, lassan, méltóságosan búvik elő, mig parázsgolyóbis lesz belőle, hogy ha valami arravaló legény megrugná, körül gurulna annak az erdő, mező, hegy, völgy tányérnak a szélén, a mi most már tiszta, világos és csillog, mintha csupa drágakő-harmattal lenne teleszórva. És hangos, füszinü fürjek csattognak valahol jól elbujva a még zöldes vetésben, fönn az éhes madarak lármáznak, csomóba gyülve csipog a veréb, a faluk mintha átszólanának egymásnak jó reggelt kivánni, zsonganak, élnek. Most már az ember kerekedett fölül.
Vontatott tülökbőgés hallatszik fölváltva hol itt, hol ott; ostorpattogás, egy-egy kurjantás, a miről nem igen lehet tudni, hogy a jószágnak szól-e, vagy a szomszédnak; gyerekrikkantás, valami kondás-segítség torkában nem fér meg a hang, a mi egész éjjel meggyült benne s a nagy összevisszaságból lassan-lassan kiverekedi magát egy csomó fuvaros ember szava, a ki mind a lovat biztatja, csattog az állat hátán az ostor s csikorogva, nehezeket zökkenve a frissen kavicsozott uton hosszu sor kocsi bontakozik ki a lejtő alján a fák közül.
A kadarékiak jöttek káposztával. Kis zömök lovak huzták a kocsikat szomoruan bandukolva fölfelé a hegyre. A kocsik mellett kendőbe bónyált fejű asszonyok mentek s az idő meg a piacz felől tárgyaltak a fuvarosokkal. Mind gyalogoltak, hogy könnyebben huzzák a terüt a lovak, csak éppen egy kocsi tetején ült egy leány. Ennek a dolgát is megbeszélgette a többi. A kórházba vitték s mert az apja, a kovács nem akart külön fuvart fizetni, a Dombi fiu hajtott a műhely elé hajnalban.
A káposzta már föl volt rakva. Gyönyörü haboslevelü, nagy kerek fejek, a minek a felső levelei kifoszlottak a nagy belső nyomás alatt, csupa óriási kőkemény káposzta, hogy tál legyen, a mibe befér belőle egy is.
Recsegett, ropogott alatta a kocsi s igazán szép volt a Dombi fiutól, hogy még azzal a beteg lánnyal is bajoskodott. A kovács az ölébe hozta ki a leányt, fölhágott vele a ferhérczre s ugy adta oda a fiunak föl a kocsi tetejébe. Csupa nagykendő volt szegény, de azért reszketett.
Vértelen, viasz kezeivel belefogózkodott az erős nagy fiuba, de lecsusztak az ujjai s kimerülten hagyta, hogy czepeljék. A fiu félrerakott néhány fej káposztát az oldalokra s a süppedésbe ültette a leányt. A kovács komoran bámult föl a halvány-sárga arczra s szó nélkül fordult be a mühelybe, mikor a leány kimerülten behunyta a szemeit s szenderegni kezdett. Aztán pálinkával jött ki s szó nélkül nyujtotta oda a fiunak az üveget. A legény még mindig a lánynyal foglalatoskodott. A háta mögül is kiszedte a káposztát, hogy ledülhessen s rátakarta a subáját, hogy ne dideregjen. A leány meg se mozdult.
A vékony, vedlett rékli alatt rendetlenül pihegett a melle s a kezeivel fáradtan integetett, mintha álmodnék.
--Már alszik--mondta a Dombi fiu.
A kovács komoran felelt.
--Hogy abból kigyógyitanák legalább. Pár hét óta ugy van, hogy a mint leül, elalszik. Eldül, mint egy darab fa. Semmi hasznát se látom. Eddig még tett-vett valamit, látta a keze nyomát az ember.
Sóhajtott s ment befelé a pálinkás üveggel. Az ajtóból még visszaszólt:
--Hát aztán majd megköszönöm...
A fiu megsuhintotta az ostort s elindultak, jobbról-balról több kocsi fordult ki az udvarokról s egymás után sorjába zökögve kanyarodnak fölfelé a hegynek. Mintha fellegben lett volna a tető, letakarva egy pászma sürü köddel, a mi övig takarta el az Ur Jézust a feszületen.
Azontul a dereka és a feje mintha maga lett volna a föltámadás, lebegett a rezgő hajnalban, a hogy a szél belefujt alatta a ködbe. A beteg leány föl-fölrezzent egy-egy pillanatra s fölmeresztette szemeit a feszületre és mosolygott. Ha véletlenül ugy fordult a kocsi a sok kanyarodón, hogy nem látta nyugtalan lett. Türelmetlenül leste, hogy mikor pillantja meg ujra s aztán ujra mosolyogva bágyadt el, ha megpihent a szeme a nagy szenvedőn.
A Dombi fiu néha fölkapaszkodott a kocsira s gondosan betakargatta a leányt, ha a zökögés lerázta róla a subát. Simogatta a lágy pillantásával s fátyolos lett a szeme, hogy ugy össze van törve.
--De kicsi helyen elférsz--mondta neki, a mikor ébren találta.
A leány mosolygott. Fáradtan gyöngén beszélt, a fiunak is a káposztára kellett fölmászni, hogy megértse a szavát.
--Fogja meg a kezem. Tartsa egy kicsit.
--Fázol még?
--Nem, csak jól esik. Szoritsa...
--Egészen kipirultál. Olyan vagy, mint az élet.
A leány hátraejtette a fejét s tágranyitott szemmel bámult föl az égre.
Csak akkor fordult vissza, ha a a legény eleresztette a kezét. Nem ide gondolt, de valami meleg kapocs kellett neki a másik meg e között a világ között. Szórakozottan, fáradtan felelt a fiunak, ha kérdezett valamit s közben-közben el-elszunnyadt. Ha aludt, gyönyörü lett. Vér ömlött az ajkaiba, kipirult az arcza is és mintha mesét hallgatott volna, beszédesek, derültek lettek a vonásai. A fiu most már el se eresztette a kezét, hanem lázasan bámult reá. Mikor fölnyitotta a szemeit, ráhajolt s ugy beszélt hozzá, hogy majdnem csókolta az arczát.
--De szép vagy! Mint egy kisasszony, csak éppen uri gunyát kellene rád adni.
A leány most már a feje alá huzta a fiu karját s kipirulva, a szemeit is lehunyva hallgatta. A fiu meleg lehellete mintha életet adott volna bele. Gyönge szive rendkivüli erővel küldte szét a lábaiba, karjaiba a vért, egyszerre nagyon egészségesnek és boldognak érezte magát. Aztán nagy elbágyadás következett, vértelen, fehér lett az arcza, a keze s csak suttogni tudott.
A fiu ujra ráhajolt s beszélni kezdett neki.
--Csak gyógyulj meg hamar. Én nem tudom, hogy esett, de mindég a bátyámék mentek a lovakkal hozzátok. Nem is igen láttalak még, csak gyógyulj meg. Nekem nincs még senki szeretőm, nem is volt. Csak gyere haza, de hamar.
A leány alig tudta felemelni a karját. Kétszer-háromszor is visszaesett a keze, de aztán mégis sikerült átfogni a legény nyakát. Mintha el se akarta volna ereszteni többet, ugy fogta és sugdosott a fülébe:
--Csókoljon meg. A számat...
A fiu elrémült s a kocsik mellett ténfergő sok asszonyra mutatott.
--Meglátják. Hogy gondolod az istenért...
--Nem baj. Engem még soha se csókolt meg senki...
A fiu ráhajolt, mintha a kendőjét igazítaná s gyorsan csókolta meg.
Sietett s aztán ijedten nézett előre. De a leány boldog volt.
Fölnyitotta a szemeit s a hegytetőre bámult. Azzal oda is tapadt a nézése s lassan-lassan elszintelenedett az arcza.
Még egyszer a fiuhoz fordult s elküldte maga mellől.
--Takarjon be jól s aztán menjen.
--Ne fogjam már a kezed?
--Nem, hagyja... Köszönöm, hogy elhozott.
--Szeretnék melletted maradni.
--Most már ne.
Türelmetlenül intett a fejével, hogy menjen. A fiu erre leszállott és ment a kocsi mellett. Kábult volt, nem igen tudott gondolkozni se, csak az járt valahogy tompán a fejében, hogy mikor jön vissza a leány. Arra gondolt, hogy akkor is ő jön majd utána. Üres kocsin mennek haza, egymás mellé ülnek.
Mintha csendes sóhajtást hallott volna a kocsi tetején. Fölmászott és a mikor a leányra pillantott, rémülten kiabálni kezdett.
--Mit csinálsz? Mit csinálsz?
A kocsi mellé jött egy-két ember meg asszony s egy öreg felszólt hozzá:
--No fiam. Mi van?
A fiu üresen bámult végig rajtuk s nagyot rántott a gyeplőn, hogy egyszerre megálltak a lovak--és leszállott.
Lenn megint nógatták:
--Mi az, no?
Nem tudott mindjárt felelni. Egy kicsit pihent s aztán fölmutatott az ostorral a kocsi tetejére:
--Meghalt.
AZ IGAZSÁG
A reggeli kávé után kifelé tartottam már a kávéházból, amikor a tulsó sorokból a nevemet hallottam. Előbb egy férfi kiabált, azután egy nő is.
Visszafordultam, áttörtem magamat a még tegnap estéről halomra rakott székek közt s amikor asztalukhoz értem, alig-alig tudtam megismerni őket. Egy régi házigazdám s az özvegyasszony nővére ült az asztal mellett. Előttük bor és ásványviz állott az asztalon, olyan érintetlenül, mint ahogy a pinczérleány odatette.
Mindaketten nagyon megváltoztak azóta, hogy utoljára láttuk egymást. A férfi sokkal tisztességesebben volt öltözve, mint azelőtt. Valami szabadalma volt, a mihez Nürnbergben kapott kompánistát, akkor váltunk el. Ugy látszik, hogy sikerrel dolgoznak, erre vallott a prémes téli kabát, drága ruha s a gyürüi, a melyek az ő osztályában első utmutatói annak, hogy valaki szegény emberből gazdagra változott. Az asszonynak komoly fekete ruhája volt, de jól megszabva és fényes atlaszbetéttel a mellén, a melyre végig feküdt a nyakából lecsüngő arany óraláncz. De nagyon komorak voltak mind a ketten, ugy vettem észre, mintha sírtak volna s talán még most is közel állanának hozzá.
A férfi zsebkendőt szorongatott a kezében.
Megindult egy csomó szapora kérdés s erre egy kissé fölelevenedtek.
A találmány bevágott--mesélte a férfi s felvidult az arcza, a mint hosszasan elbeszélte, hogy mennyit küzdött, a mig idáig jutott.--A czéget Pohl et Comp.-nak hivják, de két társa van. A hitetlenek. Egyik se akart annyi pénzt fektetni a dologba, hogy magára lehessen. Most persze szivesen kiturnák egymást, de nem lehet. Csak Németországban hat ügynök utazik az üzlet részéről, s mindenütt képviselve vannak. Haj, haj, nagy dolog ez, a mig idáig jutottak, mennyi baja volt azzal a két bolonddal, azt csak ő tudná megmondani. Mindig nyereséget követeltek, már a második hónapban osztalékról álmodoztak. Minduntalan visszakövetelték a pénzt, soha még ilyen házsártos embereket nem látott.
Egyszer az egyiket kidobta az üzletből, s a könyveket mindig a Wertheim-szekrénybe zárta, mert a társak, ha látják, hogy milyen töméntelen pénzt kellett kidobni az első időkben, összeverekedtek volna.
--Igy is volt elég skandalum!--mondta sóhajtva--erről csak annak lehet fogalma, a ki látta.
--Most ki maradt odahaza?
--A könyvelők meg ők. Most már rendben van minden, elmozdulhatok egy-egy perczre.
--Miért jött Münchenbe? Valami hivatalos dolog?
Szórakozottan felelt s olyan elkényszeredett tekintetet váltott a nővérével, hogy ijedten néztem rájuk.
--Nem... nem... nem hivatalos--mormogta s élénken figyelni kezdte az utczát. Egy kocsi zörgése keltette fel a figyelmét, a kalapját is a kezébe vette, hogy mindjárt kiszaladhasson, ha az a kocsi jönne, a melyet várt. De nem az volt. Megint visszafordult hozzám s most már könyei, a melyek rég utat kerestek maguknak, a szemébe szöktek s végigfolytak az arczán. Az asszony is sírni kezdett. A pinczérleány törülgetés közben rájuk bámult s intett a pénztáros asszonynak, hogy: nini, mit csinálnak ezek! A férfi csendesen sírva s hiába erőlködve azon, hogy felszárítsa a könyeit, végtelen szomorú arczczal kezdte elmondani, hogy miért jöttek.
--Ma operálják Marit. Itt fekszik a Schmidt tanár klinikáján. Nagy beteg, szegény...
Az asszony rámondta:
--Szegény, szegény...
--Mi baja?
--A gégéje, föl kell vágni. De most már harmadszor csinálják, én nem tudom, hogy mi lesz.
Mari a Pohl fiatalabb testvére volt. Mikor náluk laktam, még hajadon volt, azután férjhez ment egy népénekeshez, akire hat esztendeig várt; annyi kellett ahhoz, hogy törvényesen elváljon az első feleségétől az énekes. Azt ismertem. Derék, becsületes ember volt s a maga kis körében majdnem művész. A társaitól teljesen elütő rendes életmódot folytatott, elnöke lett a népénekesek társaságának, a mely arról gondoskodik, hogy tisztességesen eltemesse tagjait, s igy bizonyos külön tekintélyre tett szert nemcsak társai közt, hanem a publikumában is.
Hozzám sokszor bejött, Herr Ungar-nak szólított, néha nekem mutatott be először egy-egy uj couplet-et s naiv bizalommal beszélt a szerelméről, meg a válópörről.
Róla gondolkodtam, meg az ő szerencsétlen boldogságáról, a mely bizonyosan nagyon tönkrement, ha beteg az asszony,--a mikor hátam mögött megszólalt a hangja:
--Á Herr Ungar!--Igyekezett örülni, de nem tudott, gyorsan kezet fogott velem, s azután rám sem nézett, a sógorához beszélt, leült, ujra felkelt, nem találta meg a helyét sehol, s azt mondta, hogy ujra kimegy az utczára és járkálva várja be a tanár kocsiját.
--Maradj itt a melegben, az ablakon át megláthatjuk.
Fészkelődött, forgatta kezében a kalapját és mégis csak kiment.
Izgatottan topogott a gyaloguton és izzadt, pedig recsegett lábai alatt a hó, s metszőn, élesen fujt a szél. Egyszer megint jött egy kocsi, fehérczilinderes kocsis ült a bakján. Az énekes intett, hogy álljon meg, megismerte a kocsiban Schmidt tanárt. Fölnyitotta az ajtót, s most már teljesen elhagyta nyugalma. Hevesen beszélt, látszott, hogy könyörög. A doktor párszor félbeszakította, nyugalomra intette, ugy látszott, hogy biztatta. Egyszer a vállára ütött s a szeme közé beszélt valamit, bizonyosan azt mondta: legyen erős--azután szigoruan nézett reá s megvetőleg legyintett a kezével, talán azt kérte számon a szegény embertől, hogy miért olyan gyáva.
Pohlék is fölugráltak, amikor megállani látták a kocsit, s kiszaladtak az utczára. Azután hárman beszéltek össze-vissza. Egyszer a tanár ur becsapta az ajtót s továbbhajtatott.
--Menjünk utána--mondta az asszony.
--Azt mondja, hogy nem ereszt be--felelte a szinész.
Pohl visszament a kávéházba fizetni, mi pedig járkálni kezdtünk az utczán. Az asszony izgatott volt, mindig előttünk járt s csuklott, mert erőszakkal el akarta fojtani a sírást. Az énekes kissé lecsendesült, erőszakolt megnyugvás ült az arczára. Mellettem haladt. Később hozzánk csatlakozott Pohl s beszélni kezdett.
--Mig nyomorogtunk, egészségesek voltunk. Most már mindenünk van s Mari beteg. Mit mondott a doktor?
--Biztatott--felelte vontatottan a szinész--de ez igy ment mindig. Nem hiszek én neki.
Pohl előre ment a nővéréhez s karonfogta. A szinész most már egyedül volt velem. Párszor rám nézett, mintha az után kutatott volna, hogy mit gondolok. Az én arczomon bizonyára nagy szomorúságot látott, mert igazán nagyon el voltam keseredve a sorsukon. Egyszerre csak azt kérdezte:
--Emlékszik még a: Was ich nicht sagen mag-ra.
Amint zavarosan elkalandoztak a gondolatai, ez a couplet-refrain jutott az eszébe. Csodálkozva bámultam rá, nem tudtam megérteni, hogyan gondolhat ilyesmire, de ő nem várta be a feleletet, hanem egyszerre hirtelen megállott, s fojtott hangon kezdett el beszélni, hogy az elülmenők meg ne hallják. Ez a küzködés még jobban elárulta a dühét, s mig lihegve, sebesen beszélt, ökölre fogta a kezeit, mintha valakit agyon akarna vágni.
--S az én első feleségem hogy hizik! Hogy kövérebb legyen, négyszáz markot fizettetnek velem a kosztjára. Az a másik pedig meghal.--Majd lerántotta rólam a kabátomat, ugy megfogta.--No, Herr Ungar, van igazság?
Pohlék visszafordultak, fáztak. Ha kocsi jött, összenéztek s ujra lekapták a szemeiket egymásról. A két férfi komoran bámult maga elé, a szinész úgy kutatta a földet, mintha elvesztett volna valamit s azt keresné, az asszony pedig talán imádkozott magában, mert kissé mindig elmaradt s nem hallotta, hogyha valamit kérdeztem tőle.
ANNA
A somorjai báró urfi nemrégiben egészen a bánatnak adta magát. A máskülönben is fura formáju fiut nagyon megviselte a mértéktelen szomoruság, mintha elrontotta volna vele a gyomrát. Hegyes madárfeje belezöldült a betegségbe, siralmasan elgyöngült, tántorogva botorkált, mintha örökösen részeg lett volna s lázas éjszakákon sírt, nyögött és egy egészen közönséges leánynevet suttogott bele az átizzadt párnába.
--Anna, Anna...
S akkortájban esett meg az, hogy a méltóságos asszony lehivatta magához a nevelő kisasszonyt s szokása ellenére ezuttal az irásos forma mellőzésével élőszóval tárgyalt vele. A méltóságos asszonynak ugyanis az volt a divatja, hogy a kisasszonynak napiparancsokban adta tudtára a mondanivalóit a kis kisasszonykák nevelésére vonatkozólag.
A parancsokat cselédek hordták föl a második emeletre, a hol a komornyik és a parádés kocsis szobái között kis, két szobás lakása volt a kisasszonynak, fehér, tiszta, mint a pohár, de szigorúan egyszerü és kellemetlenül száraz és hideg... Ebből a leányból kellett bele valami, egy kis friss, üde uri leányillat, hogy ne legyen egész közönséges, mint tovább a folyóson a szobalányok szobái.
A cselédek vigyorogva kézbesítették a parancsokat, amikben mindig foglaltatott egy csomó kellemetlenkedés, halk, ki-kitörő meg ujra lenyelt viczogással vették tudomásul azt, ha a kisasszony kilépett a gangra, a szemétből kiszórtak az ajtaja elé egy csöppet, csak annyit, ami a bosszantásra elég s lenn a nagy ebédlőben, a mikor a szegény cselédkisasszony is ott ült az urakkal az ebéd meg a vacsora mellett, olyanformán kinálták meg a tállal, mintha valaki közülük jutott volna ahhoz a tisztességhez, hogy az asztalához ültesse a báró és ez mulattatná őket, szórakozottan fitymálva, türelmetlenül.
Egyszer egy lány a fülébe is pusmogott:
--Tessék már kivenni, nem állhatok itt estig.
Amint ebből látni méltóztatik, a méltóságos asszony teljességgel nem kényeztette el a nevelőkisasszonyt. Annál nagyobb feltünésre számíthatott tehát az az eset, hogy szokatlan időben, a mikor máskülönben a frizérnével szokott foglalatoskodni, fölizent hozzá, hogy jőjjön le. A nagy szalonban várta, a mi olyan szoba volt, hogy nem is érthetik meg benne egymást asszonynépek, nagy, csupa óriás méltóságos komor bútorral telve, eleve kizárva magából minden bizalmaskodást.
A méltóságos asszony a szoba közepén állott meg egy nagy asztalra támaszkodva zsiros, gömbölyű öklével s még ebben a nagy térben is majd agyonnyomta méltóságával a kis nevelőkisasszonyt. A leány elveszett a sok nagyuri holmi között, szinte keresgélni kellett utána. A szomszéd ajtó függönye meglibbent kissé, a mikor belépett s tejfehér, nagyszemü és rőthajú gyermekfej kukucskált be a szobába. Aztán egy kis vihogás hallszott s a kis leány eltünt. Anna pedig még mindig az ajtóban állott.
Most már összeszedte magát valamicskét s tőle telhetőleg keményen nézett vissza a nagy, kövér asszonyra.
--Hivatni méltóztatott.
A méltóságos asszony meg se mozdult, csak intett neki, hogy jőjjön közelebb. A leány előrejött, megállott az asztal másik oldalán s várta, hogy mi lesz. Most mintha megint libbent volna egyet a függöny s ujra kaczagott volna a gyermek, sejtve, hogy kikap a kisasszony. A leánynak ez a czérnaszál vékony hang arczába kergette a vért s igy esett meg az, hogy a köteles tisztelet daczára ő szólalt meg először:
--Méltóztassék növendékemet eltávolítani, méltóságos asszony. Ha valamelyik mindig tanuja annak, hogy méltóságod megaláz, képtelen vagyok a feladatra, amivel megbiztak.
--Honnan tudja, hogy miért hivattam?
--Rendesen az következik, hogyha lehivat méltóságod.
A méltóságos asszony mosolygott. Mintha a nagy hatalom tetszett volna neki, ami alatt összegörnyed az efféle népség. Gőgös és száraz maradt a hangja, pedig egy kis szívességet akart belevegyíteni. Sehogy se ment.
Mikor azt mondta a leánynak, hogy üljön le, az is inkább parancs volt, mint szives kinálás.
--Nincs szó most ilyesmiről,--kezdte--egyebet akarok mondani. Valamire kérni... Egy kis szivességre, a mit megtehet azért a sok jóért, a mit tőlünk élvezett, a mióta itt van. A fiamról van szó.
A leány halványan bámult rá a nagy asszonyra s idegenkedve huzódott el tőle, amikor közelebb huzta hozzá a széket. A méltóságos asszonynak pedig tetszett az összegubbaszkodott, törékeny kis figura a másik széken s csak vontatottan, lassan folytatta a mondanivalóját, mintha ilyen semmiséggel szemben érdemes se lenne a sietség.
--A kisasszony egészen elvette ennek a fiunak az eszét. A kisasszony azzal köszönte meg azt a jóságot, hogy a házunkba fogadtuk, hogy hódított. Meghódította a bárót s most már meg a fiatal bárót is. Ez csunyaság a kisasszonytól.
A leány fölállott a székről s az ajtó felé indult. Az arcza előbb föllángolt, aztán halvány lett, kicsi, még gyermekforma teste reszketett s olyan megvetéssel nézett vissza a nagy asszonyra, hogy az is meghökkent kissé és nem ment utána. A szoba közepén azonban már elhagyta az ereje, megtántorodott s keserves, hosszú sóhajtás szakadt föl a melléből. Panaszosan, inkább nyögve szólott:
--Igy ne beszéljen velem, nem hallgatom...
A méltóságos asszony is észrevette, hogy ezzel a hanggal nem megy sokra s másképen próbált beszélni.
--Maradjon a kisasszony. Minek olyan érzékeny? Végre is én nemcsak a gazdája vagyok hanem asszony és anya is, akinek a kisasszonnyal számadása van. A kisasszony hódít... Azt hiszi, hogy nem vettem észre, hogy milyen melegen néz magára a báró... Félrehuzódik egy szögletbe s csak magára bámul, hogy majd beleolvad. Szereti a kisasszonyt.
A leány nyugodtan felelt:
--Talán fölfedezett bennem valamit, amit meg lehet becsülni.
A méltóságos asszony belevágott a leány szavába.
--Mindegy. Nem törődöm ezzel. A fő a fiam dolga. Nem türöm, hogy ez a fiu tönkremenjen a kisasszony miatt.
--Miattam?
--Persze, akármilyen ostobán is hangzik az, hogy a kisasszony szóljon bele a somorjai bárók élete sorába. Nem türöm, hallja, nem türöm. A fiam beteg, maga után vágyakozik, lázas. Különben is gyönge, regényes természet, afféle ábrándozó. A kisasszony büszke, nem tudom, hogy mire, de büszke s meg se hallgatta a fiam. Az én fiam... Elutasitotta, mint valami közönséges más fiut.
--Nem szeretem.
--Mindegy. Azért nem lett volna szabad a kisasszonynak olyan kurtán végezni az én gyermekemmel. Az nem az a fajta, akinek ajtót lehet mutatni. Mondhatott volna neki egy pár jó szót.
--Minek?
--Hogy a fiu el ne keseredjék. A sok jó után, amit ebben a házban kapott, ennyit megérdemeltünk volna a kisasszonytól.
A leány tétován bámult az asszonyra s huzódozott tőle. Félni kezdett attól, ami következik s torkán akadt a szó, a mint beszélni kezdett.
--Nem értem, nem tudom, hogy mit akar.
Most már gát nélkül tört ki a nagy, kövér asszonyból a gőg. Mintha meg se értette volna az akadékoskodást, amit ez a polgár sorsu szegény tanitókisasszony megenged magának, követelt, parancsolt s csak arra döbbent meg kissé, mikor mind magasabbra, nagyobbra egyenesedett ki előtte a leány és szép lett, ragyogott mint a napsugár, bevilágositotta a szobát.
--Nem érti? Hát értse meg. Ketten vagyunk, nem hallja senki, hát mondok magának valamit. A fiam azzal fenyegetőzik, hogy agyonlövi magát, ha maga nem lesz az övé. Az övé... Azt a gyerek másképpen gondolja, mint én. Ő ostobán, szerelmesen, én meg ugy, hogy mindannyian meglehetünk vele elégedve. Ő is, aki szerelmes maga is, aki nem szerelmes és én is, akinek gyermekem életére vigyázni kell. Azt mondom magának, hogy az én gyermekem nem a senki fia. Hallgassa meg s nem lesz belőle kára. Ne adja a büszkét és a szentet, hanem türje el, ha közeledik magához. Az a fiu somorjai báró, nincs hozzászokva ahhoz, hogyha szerelemről van szó, kiadják az utját.
Ha magának ez áldozat, hát én megfizetem, de nem türöm, hogy egy ilyen magaforma leány miatt elpusztuljon a fiam.
Értette? Most már tudja, hogy mit akarok. Ha egy kicsit nyersen mondtam el, hát nem tehetek róla. Nem vagyok olyan kedvemben, hogy a kisasszonyt kiméljem a magam rovására.
A leány egy nagy bőrösszéknek vetette a hátát s olyan rémülettel nézett az asszonyra, mintha vad előtt állana, aki most mindjárt ráveti magát.
Majd elesett, jobbra-balra ingott s keményen megmarkolta az asztal szélét, hogy le ne roskadjon. Agyában zavarosan gomolygott minden, amit most hallott, behunyta a szemeit, hogy egyedül legyen s összeszedje a gondolatait, de csak mégse értette az egészet. Czafatok váltak ki a zürzavarból, egy-egy szó, durvaságok, utálatos dolgok, amik elrémítették s arra nógatták, hogy szaladjon, de lábait megmozditani se tudta. Végre valamicskét tisztán látott. Megrázta magát, mintha leakarta volna dobni a testéről mindazt a sarat, amit rádobáltak s kiegyenesedett.
--Elmegyek innen.
Az asszonyból most már féktelenül dült ki a düh. Az asztalt rázta s durván kiabált:
--Azt nem! Itt marad. Ha kell, magukra csukom az ajtót, majd megszelidül. A fiam nem hagyom elpusztulni egy rongyos leány miatt, aki nálam öltözött ki kisasszonynak. Az én pénzemen. Ha bolondítani tud, hát bolonduljon is...
A leány már oda se hallgatott, csak ismételte:
--Elmegyek.
--Itt marad!
--Elmegyek.--Aztán, mintha magához beszélne, indulat nélkül, szomoruan szólott.--Nem tudja, hogy mit csinál, nem tudja, hogy mit mondott.
Az asszony mintha ráfeküdt volna, egészen melléje ment, hogy összefolyt a szájukból a lehellet s tulkiáltotta a csendes beszédet.
--Tudom, de nekem a gyermekem drága, nem maga, maga semmi... Maga senki... Ha a fiam a maga szeméért meg találna halni...
A nagy hangra bejött a báró. Kicsi, értelmes képü öreg ur, kis, szurós nézésü szemekkel, amikkel mintha egyszerre mindent látott volna...
Hosszu, meleg pillantással mérte végig a leányt s szárazan szólott rá az asszonyra:--Mi a baj?
A leány felelt.
--Elmegyek innen.
Az öreg ember egy kicsit gondolkozott s bólintott a fejével.
--Jól teszi.
A méltóságos asszony beleszólott a beszédbe:
--A kisasszonynak szerződése van. Azt be kell tartani...
Az öreg ur ugy tett, mint a karmester, aki leinti a fölösleges lármát s csak annyit mondott:
--A kisasszony elmegy.
Aztán megfogta a leány kezét s elhomályosodott a nézése, amint beszélt:
--És magával együtt elmegy a tisztesség is innen, leányom. Elmegy...
A VASUT
Alig egy esztendeje, hogy a falum határán átvezették a vasuti vonalat.
Egy nagy legelőt szeltek ketté a töltéssel s éppen szemben a község házával, a rét közepére építeni kezdték az állomást. Idegenekkel telt meg a falu. Az olaszok esténkint tulordították a korcsmában a benszülötteket s meghonosult nálunk is a harmónika, a mitől veszettül vonítottak a kutyák s káromkodtak a zsandárok, mert ahol megszólalt, ott bizonyosan verekedés lett a nagy mulatság vége.
Az uraknál szétszórva laktak a mérnökök, a megye adott melléjük hajdukat s ezek a czifrazsinóros hivatalos emberek bizonyos elitet képeztek a többi cselédség és a parasztok közt, külön asztalhoz ültek a korcsmában, a munkáról beszéltek s bort ittak és nem pálinkát.
Reggelenkint megindult a bucsujárás a vasuti vonalhoz, a hajduk hátukon vitték a háromlábu magas asztalokat, lánczot, vonalzókat; a gyermekek tágra nyitott szemmel-szájjal bámulták meg a sok furcsa holmit, a parasztok pedig komoran mentek be házaikba, hogy ne kelljen köszönteniök a mérnököket, a kiket urasági fogatokon vittek ki a vonalhoz.
Erre a szerencsétlen falura végzetes volt ez a vasuti vonal. Két város közt fekszik és kis határában alig terem meg a kenyérre való buza.
Vannak nagybirtokos uraik, de ennek nem látja hasznát a paraszt. Fuvaros itt minden ember, aki csak összekuporgatott két lóra és egy ócska kocsira valót. Mindig van valami szállítani való, tavasztól a másik tavaszig. Kezdődik a zöldségen, azután következik a gabona, gyümölcs, káposzta s a szállítmányhoz tartoznak mellesleg a kis diákok is, akiket tizenöt-húsz krajczárért meg egy kis üveg pálinkáért ültetnek föl a zsákok tetejére. Azután következik télire a kő.
Hosszu vonalon ők hordják be kavicscsal az országutat, nem is ért ahhoz más igazán. És mindehhez nem kell egyéb, mint két lovacska, amely koplalni tud s nem veszti el a fejét a nagy hágón, hanem belefekszik a hámba és huz négy helyett, egy goromba lőcsös szekér és egy jó, mogyorónyi bogokra kötött kurtanyelü ostor.
Mikor megérkezett az első mérnök s a szögmérőjével kiment a határba, elindult a suttogás és kérdezték az emberek egymástól, hogy: mi lesz? A felelettől féltek, fogalmuk se volt még arról, hogy mi következik, de érezték, hogy valami rossz; s amikor a mérnök egyedül sétálva hazafelé tartott, nem merte megkérdezni senki, hogy mit akar a határban. Azután rájöttek maguktól, amikor mind több-több idegen ur érkezett s hosszú városi kocsikon elhozták a sineket s egy kijelölt vonal mellé falat raktak belőlük. Lassan-lassan közeledett a munka, mind közelebb-közelebb hallották az olasz munkáshad nótáját:
Evviva, evviva, evviva Garibaldi,
Evviva, evviva, ....--
mintha bizony valami érdeme lett volna Garibaldinak, hogy kiépült a szárnyvonal. Egyszer azután elkészült az egész. Olyan egyenes volt a vonal, mint egy lénia. Az állomás épületébe beköltözött egy czifra, aranysipkás ur s egy napon bőgve, megvadulva szaladtak szét a töltés mellett legelő barmok, végig ment a vonalon az első masina. Kigyült a csodára az egész falu, mikor visszajőve megállott a pályaudvaron: körülvették, tapogatták s eloldalogtak, mikor a tréfás gépész egy csomó gőzt bocsátott reájuk az egyik csapból. Néhány öregasszony rögtön összedugta a fejét s nagy sápítozással állapodtak meg abban, hogy: elvész a világ, most már bizonyosan elpusztítja az Isten.
A világnak nem sok bántódása lett a vasut miatt, mindössze abba a nagy hálóba, amely körülöleli, behimeztek egy uj kis szálacskát, hanem a mi embereink nagyon pórul jártak vele. Nem kellett már ezután senkinek se a kocsi, se a ló, hetekig a szegen lógott az ostor, éhesen őgyelegtek a gyerekek az utczán s tele lett a kocsma. Ha még kétakkora lett volna is, akkor se jutott volna hely mindenkinek. A ki eddig feléje se nézett, most már az is itt tanyázott, mohón ette, a mit a többiek beszéltek s ütötte az asztalt és ivott éppen mint a többi.
--A keservét a kormányának! kihuzták a lábunk alul az országutat... igy beszéltek.
Mikor egyszer a Vajda Tamás kis fia benyitott közéjük s az apjához fordulva elmondta hogy az anyja azt üzente: menjen haza vacsorára s vigyen szalonnát és turót: a durva, félig részeg ember kilökte a gyermeket az ajtón s utána kiáltotta:
--Mondd meg anyádnak, hogy keressen más embert magának, hagyjon nekem békét.
A gyerek pityeregve sántikált végig az utczán, a kocsmabeliek pedig eszelősen a sok pálinkától azt mondták, hogy jól van ez igy, meg kell mutatni a kormánynak, hogy ur marad a paraszt azért, a portáján, ha ide hozták is a vasutat. Vajda ordította a legjobban, hogy megmutatja ő, csakhogy már egyszer lássa azt a vasutat. Csak félig volt részeg, az indulat tette vaddá. Arra gondolt, hogy a lovai ugy lesoványodtak, mintha agarak volnának s mikor hazament s elébe nyerítettek a szegény párák, a szivét járta át ez a hang.
Ugy összeszokott ezzel a két vén állattal, hogy sírt keserüségében a mikor már az istálló tetejéről a szalmát is megetette velük, s most már igazán semmit se tudott nekik adni. Háromszor is behajtotta őket a szomszéd hetivásárra, de ugyan ki vesz télire lovat, ugyis porczióba kell kötni a takarmányt s csak kóstoltatni az állattal, hogy kijussanak vele tavaszig. A lovacskák mindig visszajöttek s Vajdában, ha az ágyban feküdt, vagy a kocsmában duhajkodott, egyformán gyült napról-napra a méreg.
Az első kocsikkal a miniszter ment végig a vonalon.
--Meglátom én azt a minisztert!--mondta Vajda s a szomszédokkal kiment az állomáshoz, hogy lássa. A perronra nem engedték be, telve volt a pályaudvar urakkal és zsandárokkal. A vonalhoz se lehetett férni a határ mentén. A csendőrök puskatussal fenyegetőztek, s hivatalos komolysággal posztoltak le és föl a vonat mentén. A parancsnokság informálva volt már a nép hangulatáról s megijesztette a sok csákóval, puskával. A parasztok a réten csoportosultak s csak messziről látták a fellobogózott kocsisort s a lokomotiv kéményére akasztott óriás koszorut, amelyről két felől széles szalag uszott a levegőben.
Csendesen, inkább a földet nézve állottak ott, alig egy-két száj mormogott valamit s a többi csak rá intett, hogy ugy van.
--A mi pénzünkön az adóból koldussá tesznek.
--Mehetünk legelni, ha már megdöglöttek a lovak.
Vajda nem szólott egy szót se, elkényszeredve, szomoruan bámult maga elé s mikor már érezte, hogy nem birja tovább, hanem legalább egy zsandárt leüt, lefeküdt a földre s bepörzsölte az arczát a harmatba. Keservesen sóhajtott, aztán messze magasra követte szemeivel a gép füstjét, mintha ott keresne valami kárpótlást, azután megrázta magát a ruhában s odaszólott az asszonynak, meg a gyereknek:
--Gyerünk, nó!
Az uton arról beszélt, hogy ha mindenki olyan buta lenne, mint a többi paraszt, soha se lenne igazság a világon. Azután hallgatott hazáig.
Délben sokat ivott s délután főbeverte a lovakat. Az asszony jajgatott és szidta: te bolond, te haramia--az ember azonban vissza sem felelt, hanem átment a kocsmába. Délután végigsétált a falun szép asszony feleségével az állomásfőnök. Az asszony fölfogta ruháját a sárban, megmutogatta hófehér csipkés szoknyáját s czukrot akart adni egy gyereknek, a ki a száraz árokban halászott. Mikor a gyerekhez közeledett, a házból mérgesen kiáltott ki egy paraszt menyecske:
--Józsi! Gyere be!
A gyerek félve kotródott be a házba.
Mikor a főnök a kocsma előtt haladt el, néhány dühös megjegyzést hallott és sietve vonta magával a csodálkozó, ijedt arczu asszonyt. Mikor már a réten voltak, meg is magyarázta, hogy mi a baj.
Leesett a hó. Az első fagy után csilingelve suhogtak végig az uton az urasági szánkók, a parasztok pedig tömeges falopást rendeztek az erdőben. Eddig becsületes uton szerezték meg a tüzrevalót, telt a fuvarukból, most már nem volt mivel kifizetni a fa árát. A kerülő egymásután csukatta be őket, az asszonyok jajgattak, be-be szaladtak az urakhoz a városba s mindig kedvetlenebbül jöttek haza.
Ha fütyölt a masina és lassu méltósággal begurult az állomásra, átkozódtak s olyan szemet meresztettek a csinos, kaczér állomási épület felé, mintha föl akarnák gyujtani egy pillantásal. Némelyek már mondogatták, hogy majd megmutatják ők a kormánynak, hogy mi az, kivenni az ember szájából a falatot s hogy lesz még követválasztás ... de ezeket megvetette a többség. Mindenki látta, hogy csak a szájuk jár s ha ezután öt forint helyett tizért adják el a szavazatukat, azzal ugyan nem bukik meg a vasut. Pedig ide az kellene.
Felszántani a töltést, bevetni a helyét luczernával, hogy meg se lehessen ismerni többet, felégetni azt a czifra házat s belefektetni a hunczut kormányt, az isten verje meg az egész vasutat!
Kezdtek inkább azokban megbizni, a kik nem kiabálták tele a falut.
Közben megesett egy-egy kis temetés. A gyerekek unták meg leghamarabb a dolgot, költözködtek a másik világra. Vajdát is azzal fogadta egy este az asszony, hogy félrebeszél a gyerek. Két napig virrasztottak mellette, egymás karjába adták a forró kis testet s a férfi feléje se nézett a kocsmának. Csak magában átkozódott, intett az asszonynak, mikor fütyölt a vonat, hogy hallod, hallod s az asszony ráintett a fejével: hallom.
Akkor tört ki az emberből először hangosan a düh, mikor meghalt a gyerek. Lecsapta az ágyra a kis élettelen testet s kiment a ház elé szitkozódni. Dült a szájából a szó, szidta a kormányt és vasutat, mindennek ez az oka s a ki hallotta, mind ráhagyta, mert ez már vallássá lett a szegény emberek között s meszsziről megfenyegették a prüszkölve rohanó gépet. Az ember pedig visszament a házba, hangosan szuszogott, nézte, hogy mint mossák, öltöztetik az asszonyok a gyermeket. Este leakasztotta a szegről a pisztolyt, félrelökte az asszonyt, mikor kérdezősködött, hogy mit akar, s elment. Kiment az állomásra. Itt járkált még egy keveset a perronon, bután hallgatta a táviró-gép kopogását.
Mikor benézett az iroda ajtaján, a czifrasapkás főnök éppen nagyot nevetett. Ez a fejébe kergette a vérét, felszakította az ajtót s rásütötte a pisztolyt a főnökre.
--Nem kell ide gőzös!--kiáltotta.
A főnök kapkodott a levegőben, nem érte a golyó, de nagyon megijedt. A szoba tele lett csipős füsttel, minden lámpa elaludt, a szomszéd szobából sikoltva szaladt be az asszony, s esszeveszettül kezdett berregni a táviró-gép, talán a golyó érte. A pénztáros a bakter és a raktáros után kiabált s megkönnyebbülve lélegzett föl, mikor a sinek mellett két csendőrt látott szaladni az állomás felé. Az egyik csendőr rettenetes pofont adott a szegény embernek, csupa szokásból, mert szükség igazán nem volt reá, megvasalták, hogy jajgatott bele, észak felől pedig nagy sipolva érkezett meg a vonat. A fuvaros behunyta a szemét, hogy ne lássa.
URAK ÉS PARASZTOK
Dél felé kezdett el esni az eső, de csak permetezett s ugy tréfázott, hogy abbanhagyta, meg ujra kezdte. Nem volt valami komolyan nagy idő, bár fekete volt az ég, mint valami sötétbarna posztó, a mire piszkos kék tintafoltokat mázoltak el fellegnek. Inkább a dörgés volt ijesztő.
Valami messze búgással kezdődött el, mindig közeledett a hangja s olyan rémséges hangos lett, mintha valami ennél a világnál nagyobb vadállat ordítana le messzi magasról s ugy hallgatott el, mint Urnapján a rossz sortüz, a mit a rekrutákkal vegyes század puffant a levegőbe a templom előtt. Még elpukkant utána egy-egy láthatatlan röppentyü, a minek a nyomában aztán egyszerre lángba borult az ég és fölváltva vörös, sárga meg fehér szinekben égett az egész óriás kupola, mintha elképzelhetetlen nagy rémek csapdosták volna egymásba az ember feje fölött a fáklyákat.
Szinte sziporkázott a mindenféle nehéz szagokkal telített sürü levegő, a mely pedig tunyán mozgott erre-arra egy-egy libbenéssel s még a füstöt is a földön hagyta, a helyett, hogy játszott volna vele, mint máskor, jobb kedvében. És az egészben az a legnevezetesebb, hogy a réten egyszerre megbolondult a csorda. Az ökör föltartotta az orrát a levegőbe s szagolt mint a kopó, aztán meg ideges lett a buta nagy állat, elkezdett remegni, döfölte egymást, nagyokat bőgött s vad rohanással haza indult, be a faluba. A tanyafészerre rá se néztek, amikor bőgve eliramodtak mellette s negyedórával később értek nyomukba a gulyások.
Akkor már benn a faluban, emberek között huzta meg magát a sok barom, és elcsendesedett a pajtákban, lihegve a nagy futás után, körül pedig még feketébb lett az ég, tisztára éjszaka s künn a falu körül szomoruan hajtotta le a fejét az istenitélet előtt a buza meg a rozs.
Estefelé érkezett meg a patak. Még messze volt, a mikor már hallani lehetett a szavát. Zugott s a mint leszakadt a hegyek közül, egyszerre háborgó, piszkos szürke tenger lett a határ. Percz alatt megteltek a kubikgödrök, aztán nagy viztábla lett az egész rétség, jobbra is, balra is elkezdtek kongani a harangok a szomszéd falvakban s az ember a végtelen viz közepén tanácstalanul, bambán bámulta az eget. Olyan beláthatatlan volt a veszedelem, hogy haszontalan gyerekjátéknak látszott ellenében minden. Csak kiabáltak: uram segíts s most már itt is rángatták a harangot, a kicsit is, meg a nagyot is, de nem ugy, mint vasárnap, hanem mintha belebolondult volna a bajba a harangozó is.
Az öreg Rettegi Sándor a szép, régi kőház tornáczán állott s onnan kiabált le a béreseknek az udvarra. Mellette az asszony gyapotkendőbe bujva reszketett s egy kis cseléd a kisasszony után jajgatott. A gazda is halvány volt és aggodalmas, hanem keménykedett s gorombán leszidta a siránkozó gyermeket:
--Eredj pokolba: mit nyávogsz itt a nyakamon. Majd megjön, ne félj.
A kisasszony még reggel bement a városba. Négylovas kocsira pakkolták föl egy csomó komisszióval, a mik külön-külön czédulákra voltak irva.
Azonkivül neki magának is volt elég dolga. Vitt magával vagy husz forintot, hárászra, selyemre... Az anyja most már hangosan sírt az ura mellett és kunyorált neki:
--Csinálj valamit... küldjél valakit eléje Sándor, ez nem tréfa, nem tréfa...
--Hazahozza az a négy ló, ha már utban vannak. Ha pedig még nem indultak el, csak van eszük s nem jönnek.
--Honnan tudjam én azt? Fogass be, én megyek eléje. Sándor, ha baj éri... Tudod, hogy kettő már meghalt... Ha ez az egy is meghal, akkor elvesztem az eszem...
A gazda megfogta az asszony kezét, magához vonta s most már szorongva bámult bele a viharba maga is. Lenn a cselédek a pinczét üritették ki.
Közéjük kiáltott:
--Pista! Nyergelj!...
Az asszony erre még jobban megijedt.
--Nem te! nem engedlek...
A férfi kibontakozott s indult lefelé a lépcsőn:
--Menni akarok.
Lenn a vizben állva várta meg, mig elővezették a lovat, fölkapaszkodott a nyeregbe s nekivágott a tengernek. Az asszony pedig végig esett a kis cseléd mellett a kövön s nyitott szemmel és hangtalanul lihegett. A kis leány az ölébe vette a fejét és dörzsölni kezdte a homlokát, hogy térjen magához. És nagy nyomasztó csend lett a házban. A többi cseléd is eltátotta a száját s bámulták a kapu nyilását, a melyen kilovagolt az ur. Mig hallották, hogy hogyan csapja be ütemesen a vizbe a lábait a ló, még suttogtak, azután pedig megvette őket a rejtelem, a mibe eltünt a ló meg a lovas, meg az egész nagy kép körös-körül és csak néztek erre-arra s várták, hogy leessék a vállukról a gond.
A kastély lépcsője volt a legmagasabb, arra gyültek föl tanácsba s összedugva a fejüket, reszketve pusmogtak.
Azalatt pedig már régen elakadt az uton a kisasszony.
Gerend táján érte el a kocsit a viz. Akkor már az ut töltésére is fölhágott az ár és a kavicsrakások mutatták még egy darabig, hogy merre van az ut. Visszafordulni már nem lehetett, mert hátul még veszedelmesebb volt a világ... A lejtőn nagyon ömlött le a viz s a mikor a lány egyszer hátrafordult ijedten kapta vissza a fejét. A város tornyai feketén meredtek bele az égbe, mint valami magas, szimmetrikusra formált árnyak s mintha ugy inogtak volna jobbra-balra, mint a jegenye, ha szél fuj. Ettől megijedt s remegve szólott a kocsisnak, hogy gyorsabban hajtson.
A vén kocsis kibontotta az ostort s nagyot kongatott a lovak feje fölött, de azért csak lassan, a lábaikat óvatosan rakva küzködtek az állatok az árral s némelyik hátranézett néha, a nagy értelmes szemeit a kocsisra meresztve, mintha mondani akart volna valamit. De azért csak mentek s csak akkor bicsaklott meg bennük az erő, mikor egy kis lejtőre kerültek s a bordáikat kezdte mosni a viz. A kocsis pokróczokat dobált hátra a kisasszonynak, hogy csak takaródzzék be jól és káromkodva dörmögött:
--Itt pusztulunk, kisasszony.
A leány fölhuzta a lábait az ülésre s fehérre válva várta, hogy mi lesz.
Mikor apadt a viz s reménykedett, hogy még se vész el ebben a szürke lében, a mi beláthatatlanul körülölelte, haza gondolt s ő kiabált ki a lovakra, hogy siessenek, mintha ez használt volna. Aztán meg, a mikor újra ellepte a viz a kocsit, imádkozni próbált. Valahogy rendetlenül összeszedte magában a miatyánkot és mondta, mint a gép. Mozdulni se mert, mert a kocsit jobbról-balról lökdöstek a hullámok. A kocsis is eleresztette a gyeplőt, belefogózkodott az ülésbe és ő is motyogott csendesen valamit, a mihez megemelintette a kalapot. Aztán sokszor hátrafordult, mondani akart valamit, de mindig csak lenyelte.
Mikor uj kaptatóra értek s megint előttük állott a lejtő, amin uszik majd a ló is, meg a kocsi is, végig törülgette az arczát egy nagy vörös kendővel s csendesen beszélni kezdett a leánynak.
--A kisasszony fiatal s ha veszni kell, az a rendje, hogy én pusztuljak, a vén. Az már ugy lesz. Azért kérem alázatosan, hogy ha itt maradnék, tessék gondot viselni a kis unokámra. Ugy áldja meg az én Istenem a kisasszonyt, mert én se voltam soha rossz cseléd.
A leány fölbámult a bakra, a hol a vén ember beszélt, de nem is igen tudta megérteni, hogy mit mond. Összezavarodott az agyában minden arra a gondolatra, hogy nem kerül haza. Érezte, hogy fulladozik, pedig még csak a félelem fojtogatta. Nem az a végtelen piszkos viz, amely a kocsi oldalait nyalja és utána nyulkál. Pihegett s egyszerre fölugrott a kocsiban és megragadta a kocsis karját:
--Hajts!
--Nem lehet, kisasszony.
--Verd véresre a lovat, szakadjon ki a lelke, csak menjen...
Mikor a vén ember csendesen intett, hogy nem lehet erőszakoskodni, visszarogyott az ülésre s tompa elfásulásba esett. Behunyta a szemeit és várta, hogy mi lesz. Most már nem is imádkozott. Úgyis mindegy... Arra riadt föl, hogy a bakon rémülten kiabálni kezdett a vén ember.
--Végünk van.
--Mi baj?
A kocsis szakadozott szürke tömegre mutatott jobbra, ahonnan az ár jött.
Nagy csomó tuskót hozott rohanásban a viz, egyenesen neki a lovaknak. A fa tompán koppant, amint egymáshoz ütődött és rohant lefelé. Nyihogva igyekeztek félreugrani a lovak, de a szerszám összetartotta őket s egymást rugdosta és marta a négy állat. Aztán panaszosak lettek. Özönnel jöttek a tuskók bele a szügyükbe, meg az oldalukba. A szögletes hasábok fölhasították bőrüket, a mi utánuk jött, az már a húsba vágta be magát.
Az első két ló lefeküdt a vizbe s tölcsért fujtak maguk előtt a sürü zagyvalékba. A második kettő még állotta egy darabig a veszedelmet s aztán az egyik ezek közül is elbukott, egészen be a viz alá. Esésében oszlopot fecskendezett föl a vizből és sárgás lével lett tele a kocsi. A negyedik reszketve állott. Patakzott belőle a vér... Homályos szemeivel néha hátranézett nagy szomorúan, a vén kocsis pedig leeresztette a karját s elkezdett keservesen sirni:
Hirtelen hátrafordult s rekedten, egészen belelágyulva a fájdalmába, szólott a kisasszonyhoz:
--Ne felejtse el, a mit a gyerekekről mondtam.--Aztán előre mutatott a lovakra:--Ezeknek már vége.
Messziről hangos szó hallatszott:
--Eszter! Eszter!
A lány fölugrott és egy füzfa mögött messze, hogy alig ismert rá, az apját látta. Az öreg Rettegi lóháton küzködött az árral, de nem tudott előbbre jutni s a füzfa alatt megállott. Megint kiáltott a leánynak:
--Ülj fel egy lóra és jer ide.
A leány összeszedte minden erejét és visszakiáltott az öregnek:
--Nincs ló!
Az öreg olyant szorított maga alatt a lovon, hogy az állat nyivogni kezdett s nekiindult a viznek. Az ár azonban visszasodorta a fa alá.
Azalatt a kocsit döngették a hasábok. Már majdnem szétmállott az öble is. Kerekei már összetörtek s most már igazán a viz himbálta az egészet, mint valami ladikot. A leány ujra visszaesett az ülésre s azon gondolkozott, hogy mi az, ha az ember megfullad a vizben. Eláll a lélegzete... Fog-e nagyon fájni? Befogta a száját és próbálta, hogy mi lesz majd. Rémülten kapkodott a levegő után, a mikor belemeredtek szemei a próbába s meghült benne a vér.
És akkor valaki a kocsi mellé állott. Erős nagy paraszt került oda valahonnan, mintha a vizből bujt volna ki s szó nélkül kiemelte a lányt a kocsiból s ugy az ölébe fektetve, mint a hogy a gyermeket szokás, megindult vele keresztül a réten. Pár lépés után visszafordult s kiabálni kezdett a füzfa felé, a hol az öreg Rettegi kínozta a lovát.
--Csak menjen haza az ur. Akkorra mi is ott leszünk.
Azzal megint nekiindult a viznek. Derékig ment benne, de birta. A leány remegett a karjaiban s egyszer, mikor nyakig belemerült a szürke vizbe, körülfonta karjaival a nyakát. A nagy paraszt pedig rámordult:
--Csendesen legyen a kisasszony... Itt maradunk mindaketten.
Mikor pedig elért a régi kőházig, fölvitte a leányt a tornáczra, maga pedig nehezen lihegve leült a küszöbre pihenni. Fenn zavaros nagy lárma lett. Az asszony nagyot sikoltott s mind a kettejüket egyszerre ölelte magához a férfi. És sírtak, fuldokolva, ujjongva, lenn pedig térdig vizben éljenzett a cselédség. Végre eszükbe jutott a nagy paraszt is.
A vén Rettegi lejött hozzá s kezet nyújtott neki. A paraszt azonban visszavonta a magáét. A gazda meg volt bántva s mérgesen szólott reá.
--Mi baja Kovács Ferencz? Nem jó kéz tán ez magának?
Csendesen felelt a paraszt.
--Pörösködünk. Mig az a négy hold ide nem megy, vagy oda nem megy, nem barátkozom.
Az öreg Rettegi gondolt egyet s megint nyujtotta a kezét.
--Hát menjen oda. Maga haza hozta a leányomat, én megköszönöm.
--Köszönje meg az ur, de ne igy.
--Hát hogy?
--Ugy, hogy: köszönöm. Arról pedig majd tesz a törvény. Annak a dolognak nincsen semmi köze ehhez a dologhoz. Igazságot itél majd nekem a biró.
ESTE
Estefelére fordult már az idő; némely ablakokban, a melyeken belül hivatalos emberek dolgoztak meg nagy asszonytársaságok kávéztak, megjelent a magas négyszögbe kivágott sárga esti fény, a mi fehér foltban esett le a gyalogjáró szürkeségére. A világosság-koczkákba néhol egy-egy, a lámpa meg az ablak közé helyezkedett otromba nagy fej hullott bele az ablakból, másutt hosszú vékony karrikatura emberek mozogtak s mindenen végiglaposodott az utcza népe jövet-menet lökdösve egymást fázósan, sietve... Az égből lomha ólmos eső hullott alá.
Eredetileg hó akart lenni, de útközben fölolvadt a mindenféle füstben meg párában s hideg izzadtsággal vonta be a göröngyös utat. És szürkeséget, vigasztalan komor ködöt vert le az utakra, a miből mintha torlaszszal küzdene, nehezen bontakozott ki messze az ut végén a villamos kocsi...
Azután is ugy jött, mintha tapogatódznék és csengetett s eldöczögött a házak között egy sor homályos, zörgős ablakkal, a melyek alatt szürke iszappárába vesztek el a kerekek. Ki a köztemető felé hosszu magas kőfal szaladt az ut mellett bele a levegőtengerbe s annak is a végén átküzdve magát a homályon, piczi gombostűhegyni csillag ragyogott már vagy negyedóra óta...
A fal alatt pedig egy férfi ment, meg egy asszony. Nem egymás mellett, hanem sorjában. Elől az ember meggörnyedve, mintha nagy terhet czipelne s nehézkesen topogva a vizes porondon. Nagy csizmaszárak lötyögtek a lábain. Szikár, öreges legény volt, ugy negyvenöt esztendős, de a hogy nagyon szuszogva baktatott, ötvenötnek is látszott. Hátul az asszony sokkal fiatalabb volt. Nagy kendőbe bónyált arcza nem is olyan régen szép volt, rajta maradtak mostanáig is a kedves szelid vonások, a mikben a becsületesség tükrözik vissza. Nehezen ért az ura nyomába. Kis, leányos, a sok munkában félbemaradt testét formátlanná tette az, hogy közel szállongott a feje fölött valahol a szürke párában az anyaság.
Sirt is. Nem hangosan, csak ugy, hogy néha fölcsuklott s azután nyögött:
Jaj Istenem, jaj Istenem, elvetted, elvetted...
Az ember elöl fülére húzta a sipkát, hogy ne hallja s bosszankodott.
Egyszer aztán az asszonyt se hallotta már, elmaradt. Hátranézett, kereste s mikor visszament és a kőkerítéshez dülve, zokogva találta, méregbe jött.
--Hagyd már abba! Ugy siratod, mint valami uri asszony siratná, ha csak egy volna neki. Van még otthon elég s jön még több is. Mert a szegény emberhez jön az is, a minek a gazdaghoz kellene menni...
--Az isten adta.
--Az, de a költséget nem adja hozzá.
Letette maga elé a földre a pakkját, egy kis kék koporsót, a minek a fedelén egybefolyt a sötétségben a durván rámázolt fehér virág és lábra segítette az asszonyt. Messze az utcza végén a város felől ujra belefúrta magát a sötétbe egy vörös lámpás villamos kocsi s mig jött, az asszony gondolt valamit.
--Tán fölvenne. Próbáld meg.
--Hogy próbáljam? mit próbáljak rajta? Muszáj neki. Személyszállítás ez, rá van irva. Gyere csak.
--De hát ez ni.
--Személy, halott személy...--Lassankint méregbe jött, a mint arra gondolt, hogy talán nem veszik fel a kocsira és káromkodott.--A fejibe verem neki, ha akadékoskodik. Mert az urnak jó dolga van még ebben is.
Előáll a batár a fehér lovakkal, a kék batár, a mi gyermeknek való, aztán beülnek az uri népek, elől az üveg ferslógba beteszik a kis koporsót s kocsikáznak még a bánattal is. Az urnak még a temetés is mulatság.
--Ne mondjál ilyet! Rosszul esik az embernek.
--Nem bántalak én téged.
--Sirnak ők is, nekik is fáj...
--Igen a batárban mégis csak más az, mintha itt czipelem még a testet is. Gyere nó...
Indulatosan fogta meg az asszony kezét, hogy magával huzza a legközelebbi lámpáig, a hol megáll a kocsi. Még idejében odaértek. A hosszu sor vizes ablak épen előttük állott meg s az ember előbb a kocsi fölugrójára tette a kis koporsót s aztán fölkapaszkodott ő maga is. Lenn az asszony várta, hogy mehet-e utána. Nem mehetett. A kalauz éppen akkor jött ki a kocsiból s előbb nagyot bámult, aztán meg szitkozódni kezdett.
--Elment tán az esze? Na még mire gondol.
Az asszony hátul rémülten rángatta az urát.
--Vedd el, még lelöki...
--Majd lelököm én őtet.
--Vedd el, János, ne erőszakoskodj.
A kalauz csengetett s a kocsi megindult. Az ember ugy kapta róla le a koporsót, hogy utána ment vagy két nagy lépéssel és fenyegetett utána az öklével.
Az asszony csitította:
--Mindjárt mondtam, hogy ne is próbáld...
A kis mérges ember még mindig kiabált:
--Vesszen meg a fajtád,--s csak akkor csendesedett meg, a mikor már elkanyarodott a kocsi és a csengettyüje is alig hallszott. Már csak sötéten bámult bele a tüzvonalba, a mit a vörös lámpa nyomán még mindig maga előtt látott az alkonyatban s magában dörmögött:
--Ha tiszt ül fel vagy valami dáma, vele engedik még a kutyát is. A szegényt nem, pedig ez a kicsi kutya itt már nem ugat meg senkit.
--Gyerünk szép lassan.
Megint nekivágtak az utnak a kerítés mellett. Minden lépésnél sötétebb lett már s az asszony néha megbotlott egy-egy kőben. A férfi is megállott ilyenkor egy pillanatra és korholta. Valami olyan paraszt gyöngédséggel szólott hozzá, a miben benne van a nembánomság is, de még az is kitetszett a szavából, hogy rosszul esnék neki, ha baj érné az asszonyt.
--Elbukdácsolsz. Nem tudsz a lábad alá vigyázni. Mindjárt ott hagyhatjuk aztán ezt is a másik mellett.
--Az isten őrizzen.
--Nehéz ez a gyermek, megfekszi a karom.
--Viszem én egy kicsit.
--Már csak elbirom odáig. Vissza ugy is könnyebben jövünk majd.
Az asszonyból megint kitört a sirás. Megállott az uton olyan szomoruan, mint egy esőverte szürke kis madár s görcsösen fuldoklott.
--Ott marad szegényke... ott marad--ezt hajtogatta, de ugy, hogy félbemaradt a szájában a szó s mig a másik fele következett volna, egy csomó keserves jaj, jaj, jaj tört ki belőle.
A férfi is meghatottan fordult hátra, miután előbb konokul meg se akarta hallani a sirást, remélve hogy majd csak utána megy amugy is az asszony.
Mig nézte, megtelt a szeme könynyel s még jobban rálöttyent kis szikár teste a nagy csizmaszárra. Akkor szégyenlette el magát, mikor észrevette az asszony arczán, hogy annak is jól esik az ellágyulása. Kemény szóval ment neki s aztán dörmögve indult el ujra előre.
--Ott marad? Hát hol maradna? Vissza csak nem hozzuk. Ott kell neki maradni.
Már nem volt messze a kapu. Széles utcza két magas oszlop között, a min hatlovas szekeren mennek át az urak s még hely is marad a lovak meg a kerekek mellett minisztránsnak, fáklyásnak, effélének. A szegény emberek ugy lopták be magukat, mintha tilosban járnának. Az egyik oszlop tövében osontak el s indultak befelé a széles egyenes uton, a minek az egyik kis sikátorában már készen várta a kis kék koporsót a gödör. Azért mégis meglátta őket egy hivatalnok s rájuk is szólott, a mikor már elmentek:
--Késő van hej. Máskor korábban kell jönni.
Rémület fagyott az asszony arczára, amint visszapillantott. Egyszerre az otthonmaradottak sorsa hasította végig a szivét, meg azé a cseppé, aki még meg se született, az, hogy miért jöjjön ő még máskor is ide? De az ember sietve ment elől és nógatta:
--Gyere már.
Az este már egész rátelepedett a kertre. Inkább csak tapogatóztak s az ember egyszer gyufát is gyujtott, hogy megnézze a numerust egy léczen az ut mellett. Végre rátaláltak a maguk ösvényére s azután csupa kis sirok közt jártak, néha a lábukkal tapogatva jobbra-balra, hogy tájékozzák magukat a csupa egyforma felosztásban, amiből egy csöppel se jutott ki nagyobb egyik gyermeknek, mint a másnak. Idáig mindig csak halmok voltak, azután jöttek a gödrök.
Azok közül egybe beletette az ember a koporsót s nagyot szusszant.
--Csakhogy itt vagyunk már. Kifáradtam, a teremtésit...
--János!
--Jól van nó... Mondjál hát valamit, mert én nem igen vagyok embere az ilyesminek.
Az asszony komolyan töprengve, hogy meglátszott az arczán a gond, gondolkozni kezdett, hogy mit mondjon. De csak sopánkodott: Uram Isten elveszed... el, el... és egyéb nem jött az eszébe.
--Valami imádságot!--sürgette az ember.--Imádságot, ne csak ríjj, a hogy ő is tudna, hanem valahogy ugy beszélj, mintha pap is lenne itt. Egy kis káplán legalább, aki nem igen tud még szépen beszélni...
És a szegény asszony gondolkozott, hogy mit mondjon, de csak mindig visszakerekedett oda, a honnan elindult:--Uram Isten elveszed, el, el...--Még tovább is mondott valamit, valami ilyest:--Nem is mondom, hogy add vissza; csak becsüld meg szegénykét, én édes drágámat. Olyan szép volt már; hogy' beszélt, mennyi mindent mondott, kutya, macska, ló, anya, apa, Sári!... mind, mind mondta. Kicsi Jézus, akinek majd az inasa lesz, gondolj rá, hogy mennyi mindent mondott...
Az ember beleszólott.
--Ne ilyen bolondságokat beszélj. Még én se tudom hallgatni.
Lassan, csak ugy a tenyerével lapátolni kezdte a koporsóra a földet s attól kezdve hallgattak mind a ketten. Az asszony a sir fejénél gubbasztott, kimeresztve a nagy szemeit, az ura pedig most már a nagycsizmás lábával is szórta a földet a kicsi gödörbe, a mi pedig, mintha ette volna a rögöt, alig akart megtelni.
Mikor mégis fölkerekedett kettejük közé a pup, elsőnek fölállott az ember s valósággal fölczibálta maga mellé az asszonyt.
--Gyere már no! Nem éjszakázhatunk itt.
És körül már egészen beesteledett és megindult megint elől az ember s utána az asszony és sulyos lépésekkel taposta a sarat az és botorkálva ment utána a másik. Egész uton csak egyszer kezdett el minden igazi ok nélkül keservesen sírni, beleborulva a vizes utba, a szegény kicsi formátlan szürke madár, s az ura bután meghatva állott meg fölötte.
ÉJJEL
Köröskörül fekete korom volt a világ, egészen mozdulatlan a föld, az ég is csak annyiban nyugtalan, hogy az alján óriás fekete figurákképpen egymást taszigálták a csodálatos, soha nem látott állatok formájában gomolygó fellegek. Mikor tizenkettőt kongatott az óra az igazgatóság nagy zárdaszerü szürke házán, egy csomó fáklyás árnyék indult meg a mázsaépület felől s mintha a lábuk se érné a földet, a lépések minden lármája nélkül jöttek felénk.
Egy-egy arczot néha megvilágított a fáklya, ha földhöz verték, hogy erőre kapjon, de különben a fenyőrud végén lobogott a szurok s szinte láthatatlan volt az a sok ködember, aki hozta a világosságot. A mi embereink elibük mentek, ezek közül már csak talán minden harmadiknak a kezében füstölgött egy-egy végigégett fáklyaüszök s a mikor fáradtan, csodálatos bamba nézéssel meg tántorgó járással elhaladtak mellettünk, egészen sötét lett. A másik sor ember fölváltani jött ezt a csapatot, de idő telt bele, mig hozzánk értek.
Most már a mi fáklyásaink is elmentek, amazok is messze voltak még s a feketeségben, a mi körülvett, rettenetesen nyögtek és sóhajtottak az emberek a szalmán.
Alattunk pedig kezdett átmelegedni a föld, mintha valami óriás sütőkemencze tetején taposnók az agyagot. S mintha megmozdult volna, éreztük, hogy reszket. A fáklyások jöttek. Szabályos négyszögben fölállottak, minden kettő közé egy-egy katona jutott feltüzött bajonettel s kivül a kvadráton sok zsandár sétált. Ezek kiabáltak is és ha a nagy hang se használt, szidták az Istent és visszalökdöstek egy pár asszonyt, aki okvetlenül be akart rontani a fáklyások közé, mivelhogy kereste az urát, vagy a gyermekét, a kiről nem tudta, hogy él-e, hal-e?
--Azt kell előbb megvizsgálni, hogy ki melyik a sok között. Nem érti?
A felelet is eljutott hozzánk. Rekedtes, kongó hang volt, valami nem egészen öreg asszonyé, mert fiatalos volt benne az erő.
--Nem, nem értem. Oda akarok...
--Ha az megvan, kikapja mindenik a magáét.
A tárnaháznál tülköltek. Erre mélységes csend lett, s azt is hallani lehetett, hogy csikorog a kötél a felhuzó gép csigáján. Odameresztette mindenki a szemeit a nagy ajtóra, a mit a messze külső világítás feketén hagyott. Aztán hangos szó hallszott:--Fogd a fejénél! Emeld, jobbra--s négy ember lassan kiczepelt egy ajtódeszkára fektetett testet és lefektették a szalmára, ami hosszu vonalban el volt már készitve azoknak, akik még következnek. Másik négy jött, azok is hoztak valakit, a fáklyások tovább adták a hireket, a mint uj meg uj teherrel jöttek ki az emberek a kapun.--Ez még él, annak már vége, szuszog, ebben van még lélek s némelyik katona tátott szájjal előrehajolva bámult.
Lenn a föld megsokallotta, hogy mind kihordják a gyomrából, amit már megevett, nagyot bődült és vonaglott, a népek sápadtan bámultak egymásra, künn pedig, a hol a mindenféle közönséges ember állott, jajgatni kezdtek az asszonyok.
A tárnaház most már egyenletes lassu tempóban egymásután adta ki magából a sok fekete testet. Az emberek belejöttek a munkába, most már nem is csináltak nagy czeremóniát. A kiben semmi élet se volt már, azt csak lefordították az ajtódeszkáról a zsupra, ami éppen következett, gyorsan fordultak be a kapun, meg ujra ki, csak hang nem volt semerre semmi egészséges, emberi. Egy-egy láncz csikorgott vagy messze keservesen vonított egy kutya.
Arra következett egy kis mozgás, hogy az igazgatósági házból lejöttek a direktorkisasszonyok, s dideregve, az egész fejüket bebónyálva a nagykendőkbe, végigjárták az egymás mellé fektetett emberek sorát s egy-egy czikk narancsot dugtak a nyitott szemü, még pihegő emberek szájába, vagy konyakot adtak annak, aki meg tudta inni. Az istenes munkába belefáradtak, egymást támogatták s némelyiket a cselédek vitték, csak éppen hogy a lábán járt. Az apjuk küldte őket; azt mondta, hogy ez jó vért szül a gyászos emberekben.
A tárnaházban megint csikorgott a láncz a felhuzó csigáján s most ujra megindult egymásután a négy-négy ember; ugylátszik egész rakást hozott fel egyszerre a bennrekedtekből a lift.
--Vannak még?--kérdezte valaki egészen a sor végén. A szalmán feküdt és a lábaira egy ócska zubbony volt terítve. Mellette lehorgasztott fejjel, komoran egy fáklyába bámulva, fiatal uri ember állott, valami hivatalnok az igazgatóságtól. Mikor a hangot hallotta, gépiesen hátrapillantott s aztán körülbámult a nagy feketeségbe czél nélkül, bizonytalanul. A lábainál megmozdult az ember. Rettenetes kínnal föltámaszkodott a könyökére, a zubbony alól pedig vékony, fekete csermelyben megindult s a fiatal ember csizmái alá folyt a vér.
Az ember összeszorította az ajkait, hogy ne kiáltson, beledülledtek a szemei a fájdalomba s a mikor már egy kicsit hozzászokott a kínhoz, suttogva szólította meg ujra a hivatalnokot.
--Fülöp ur, meghalok?
A fiatal ember rábámult s olyan kábult volt, hogy nem értette meg egyszerre a kérdést. Csak ugy felelt az esze nélkül:
--Meg, meg, mind...--A mikor rápillantott az emberre, lehajolt hozzá és jól megnézte.--Maga az, Fábián!
--Mi a bajom? A lábamat nem érzem... Emelje fel a zubbonyt, nézze meg.
A fiatal ember irtózattal meredt rá s rémülten tiltakozott.
--Nem, azt nem teszem, nem tehetem...
--Mert én nem érek odáig.
Nagy csend lett, a két ember egymásra bámult. Az ur félelemmel, irtózattal, a paraszt nyugodtan, csak éppen hogy elfáradva. Ő is szólalt meg ujra először.
--Az baj, hogy reggelig se élek. Meg kellett volna még mondani egyet s mást az asszonynak. Ugy látszik, hogy nem engedik ide, mig a többi is ki nem kerül a tárnából. Hallom a zsandárt, azért mondom. Hát Fülöp ur, jó hogy itt van. Tessék beszélni vele, hogy menjen azután Sándor bátyámhoz Abonyba, a gyerekeket pedig küldje fel Pestre a Ferihez. A mi kis pénzt kap utánam, abból élhet valahogy. Miklós legyen asztalos, beadhatja a Sallay gyárba, Pistuka pedig majd az lesz, a mire kedve van. A nagy ládában jobra, lenn éppen a deszkán pénz is van. Tán irná fel Fülöp ur, elfelejti...
A hivatalnok rábámult elképpedve, de melegen és mikor vonaglott egyet a suttogó ember arczán a fájás, feje alá tette a karját s apás igyekezettel emelte a levegőbe... Az ember sziszegett s a szemeit lehunyva könyörgött:
--Velem ne törődjék...
--Fábián...
--Tessék?
--Hát aztán igy elmegy, ilyen könnyen...
Az ember lehunyta szemeit s most ugylátszik, eltompult benne a fájdalom, mert kisimult az arcza. A másik pedig töprengett felette. Ilyen közvetlen közelből látta a véget s meglepte az, hogy olyan könnyü a meghalás. Ráhajolt a sápadt arczra s belemeresztette a szemeit abba a kiolvashatatlan világba, a mi a kettő közt van, ott, a hol az élet végződik és kezdődik a nihil, a végtelen rejtelem, a mibe az ember beleőrül. Szerette volna megrázni ezt az embert s kifaggatni belőle azt, hogy mit lát, mit hall, mit érez, de arra is képtelen volt, csak bámult és motyogott, magában tépelődve.
--Ilyen könnyen Fábián, ilyen könnyen?... Igy megy el az ember?...
Az ember fölnyitotta a szemeit s mintha csendes mosolygás suhant volna végig az arczán.
--Ki igy, ki amugy...
--Borzasztó!
--Egyszer meg kell halni.
--De igy!
--Igy, vagy ugy, mindegy.
--Mondtam, hogy az István-folyosót be kell falazni. Mondtam, hogy emberpusztulás lesz a vége. Mondtam, mondtam, én nem vagyok a hibás, Fábián. Az igazgató ellenkezett...--Hogy erre gondolt, féktelen dühbe jött s tehetetlenségében a szalmába markolva sírni kezdett és egyre azt hajtotta:--Mondtam, én megmondtam nekik...
Előtte mindig gyöngébb és gyöngébb lett a sáppadt ember hangja.
--Mindegy az... A fába is beleüt a menykő. Meg nincsen olyan erős ház, a mi egyszer össze ne dülne... Száz esztendeig nem mindenki élhet, nem is lenne jó, nem... Miért legyek én nagyobb ur, mint más, mindenki meghal, mindenki... Jönnek mások, mennek, jönnek.
A fiatal ember fölállott és lázasan, mintha beteg lenne, motyogott magában:--Mennek, jönnek, mennek... Egyszerre gyorsan visszafordult az emberéhez s kiváncsiságban égve sürgette a szemeivel, hogy mondjon még valamit. Az összetört ember most már egészen mozdulatlanul, nyugodtan feküdt, csak a zubbony alul kicsergedező vér mutatta, hogy még nem aludt el benne az élet. Mosolygott; mintha mulatott volna azon az egészséges férfin, a ki mellette guggolt. Aztán eszébe jutott valami, de már olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett megérteni a hangját.
--Ne felejtse el Fülöp ur, a gyerek menjen a Sallay-gyárba, az asszony Sándorékhoz, aztán csak éljenek, a mig lehet.
ORVOSSÁGOK
Tulajdonképpen már szombaton kezdődött el a munka. A férfiak a földek közepe táján, hogy minden oldalról egyformán közel legyenek a keresztek, szérüt csináltak. Hig anyagot kentek szét a tarlón, akkora négyszögbe, mint egy pokrócz, bokáig bennetapostak eleintén, aztán mindig künnebb és künnebb húzódtak belőle, mig olyan sima lett, mint az asztal; körül azalatt megrakták kévével a szérüt, falat emeltek a kalászos zsupokból, mintha az a négyszög lenne a szegény gazdaember vára.
A kévehordás nyomában verebek szedték a szemet s rá se hallgattak a kereplőre, mely a föld végén, az országut mellett lármázott. Épen ugy hozzászokott már a madár is ehhez a csatarához, mint az ember. Vasárnap nagy pihenő következett. A legénynép mulatott csak, meg a lányok. A férfi korán feküdt, hogy ereje legyen holnapra, a mikor az következik, hogy az ember kiveszi a termésből a szemet, hasznát látja a mult esztendőnek.
Reggel kimentek a szérüre és a mikor az ég rámáján fölbukkant a nap, már puffogott mindenfelé a szalma kalászos felén a hadaró, ritmikusan, megczifrázva, mintha három-négy kovács verné az üllőn a lágyvasat. A férfiak különben komorak voltak s talán még nehézkesebbek, mint máskor.
A termés nagyon rossz volt. Nagy polyvafellegek kavarogtak a levegőben a fejük fölött és alig-alig maradt valami kis szem a szérün, a mikor elkapták felőle a kivert fejü szalmát. Bennről a faluból leányének hallatszott ki időnkint: egyetlen hang, a mire ideges lett a sok paraszt. A mikor pihentek, némán bámultak a kis szemetes buzacsomókra a lábuk alatt, mindenik osztotta a szemével három-négy porczióba, számítgatta az adót s némelyik ugy verte földhöz a csépét, mintha nem is venné fel ujra. Azonközben dél lett. Leányok, asszonyok jöttek kifelé az uton az ebéddel s fáradtan, ellanyhulva érkezett ki a földekre a harangszó.
A falu üres volt. A nagy familiákból maradtak otthon néhányan, az asszony, a gyermekek, az egészen kicsik s egy-két cseléd. Ebéd után lassan, folyton törülközve mentek végig a posta felé az urak és békességesen utánuk bódorgott egy-két kutya, a ki éppen itthon maradt.
Kocsinak hire se sehol, csak éppen a felső uton jött egy, de az is letért a malomhoz. Annál inkább kirítt a némaságból, a mibe csak messziről dongott bele a puffogás, a jajgatás, a mivel kiszaladt az utczára Varga Boldizsárné. A nehéz, nagytestü asszony sietve topogott át az uton egy másik kicsi házba, éppen a bolt mellett s a tornáczgerenda oszlopához támaszkodva jajgatott.
--Kata, Kata, jöjjön ki kománé lelkem...
Másik asszony jött ki a házból, de lomhán, mintha még mindig aludt volna. Ennek más volt már a formája is. Szikár, keményarczu asszony volt; a mi előlátszott a szoknyája meg az inge alól a bőréből, az sárga, mintha valami szintartó festékben fürdött volna s kis, alig ujjnyi vastag hajfonat csüngött le hátul a feje búbjáról. Szurósan nézte végig az asszonyt s ugy beszélt, mintha nem is akarná eltitkolni azt, hogy nem szereti ha zavarják.
--Mit akar?
--Jöjjön át hamar. Az isten megfizeti, jöjjön. A maga keresztfia, a Béni valamit csinált magának. Az elébb jött haza a szérüről, azt mondja, hogy kalászt vertek a szemébe. Meg is van dagadva a szeme, ugy hogy már alig látszik. És ordit... Jőjjön kománé...
Akkora már elevenebb lett a rideg asszony. Bezárta az ajtót és sietve ment át a másik házba, el is maradt mögötte a másik, az anya, aki jajgatott és az ut közepén megállott imádkozni.
--Édes istenem, édes teremtőm!...
A gyermek valami hat esztendős fickó, a pitvar közepén feküdt a földön és már belekábult a fájdalomba. Piszkos kendőt szorított a szemére és csak nyafogott, mig azt nem érezte, hogy valami beleszur a fejébe a szemén keresztül, ami áthasogatja a bőrt, meg a csontot, mindent...
Ilyenkor visított, amig birta s aztán erőtlenül esett vissza a földre.
A két asszony megállott mellette és egymásra bámult. Az anya kétségbeesetten, mintha rögtön belebolondulna abba, hogy igy kínlódni látja a gyermekét, a sovány sárga szomszédné pedig inkább vizsgálódva, mintha orvos vagy valami afféle lenne. Végre is lehuzták a gyermek kezét a szeméről. Csunya vörös daganatot takart a piszkos kendő. Az anya elsáppadt és a falnak esett, ugy elrémült. A másik is megilletődve szólott.
--Ilyenkor megtesz az ember mindent. A gyermek mégis csak beteg, csúnya a szeme. Valamit be kellene talán adni neki.
--Vagy megkenni...
--Ugyan! Nem külső állapot ez... Különben én nem is ártom bele magam.
Talán ha elszaladna a kapitánynéhoz, az tudna valamit mondani.
A nehéz kövér asszony már ment is. Porzott utána az ut, ahogy szaladt, lihegve s megállva egy-egy pillanatra, mig kifújta magát, mert már-már összeesett. A kapitányné lenn lakott a falu végén s mindenre tudott valami orvosságot. Nem drágát, rendesen olyant, ami mindjárt kitelt a háztól, de ha boltba kellett menni érte, akkor is sokkal olcsóbb volt, mint a patika. Varga Boldizsárnén is segített s a kövér asszony nemsokára visszafelé rohant az uton. Valósággal beesett a házba s rekedten nyögte ki, hogy mit tanácsolt a kapitányné.
--Anyatejet kell fejni a fájós szemébe. Honnan vegyem? Honnan?
Zavartan, tétovázva nézett a mellére s az ajtófélfához verte a fejét kétségbeesésében.
--Honnan, honnan?
A másik asszony elsuhant mellette s nem telt bele egy kis negyedóra, már visszajött a pakulárnéval, akinek éppen három hete adott az Isten egy leánygyermeket. A fiu akkor már az ágyban volt s az anyja mellette sírt most már csöndesebben, inkább reménykedve, mint vigasztalanul. A pakulárné becsületes nagy barna arcza sugárzott az örömtől. Boldogan hajolt a gyermek fölé s tele kebléből bőségesen ontotta a vörös daganatba a tejet. A gyermek visított s rugott, de a két asszony
Edition notice Project Gutenberg source, credits & licence
The reading text above is the public-domain work. The Project Gutenberg header, production credits and licence are kept here as provenance rather than shown before the book.
Transcriber and production notes
Produced by Tamás Róth, Szever Pál and the Online Distributed Proofreading Team. With special thanks to the library of Pécs, especially to the director, József Kereszturi for the help in selecting and borrowing the books.
Front matter as received (title page, contents)
THURY ZOLTÁN ÖSSZES MŰVEI ELSŐ KÖTET KETTY ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK Nyomatott a kiadó Kner Izidor könyvnyomdájában GYOMA 1908 TARTALOMJEGYZÉK Ketty A sztrájk A sütemény Kőművesek Becsület Az egér A legszegényebb vértanú A vacsora A miniszter vendégei A hatodik Az ezred A gyermek Kálvária Az igazság Anna A vasút Urak és parasztok Este Éjjel Orvosságok Szerencsétlenség A botrány A két Glubovitz A komponista A szerző Rubin urnál Az öregrendű ur A tisztességes emberek Az utolsó órában Két boltos Tercsa néni gyermeket nevel Logika Át kell dolgozni a könyvet Sötétség A király és a pipacs A farkas A két fiu Raffay tisztelendő ur A specziálista A Flórián filozófiája A lovak
Header as received
The Project Gutenberg eBook of Thury Zoltán összes művei (1. kötet)
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.
Title: Thury Zoltán összes művei (1. kötet)
Author: Zoltán Thury
Release date: November 10, 2006 [eBook #19749]
Most recently updated: June 25, 2020
Language: Hungarian
Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/19749
Credits: Produced by Tamás Róth, Szever Pál and the Online
Distributed Proofreading Team. With special thanks to the
library of Pécs, especially to the director, József
Kereszturi for the help in selecting and borrowing the
books.Full Project Gutenberg licence
Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.
Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.
START: FULL LICENSE
THE FULL PROJECT GUTENBERG™ LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.
Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg
electronic works
1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg
electronic works. See paragraph 1.E below.
1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg License when
you share it without charge with others.
1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.
1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg™ License included with this eBook or online
at www.gutenberg.org. If you
are not located in the United States, you will have to check the laws
of the country where you are located before using this eBook.
1.E.2. If an individual Project Gutenberg electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
1.E.3. If an individual Project Gutenberg electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.
1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg.
1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg License.
1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg License as specified in paragraph 1.E.1.
1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg electronic works
provided that:
• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
the use of Project Gutenberg works calculated using the method
you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
to the owner of the Project Gutenberg trademark, but he has
agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
within 60 days following each date on which you prepare (or are
legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
payments should be clearly marked as such and sent to the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
License. You must require such a user to return or destroy all
copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free
distribution of Project Gutenberg™ works.
1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.
1.F.
1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.
1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.
1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.
1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.
1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg work, and (c) any
Defect you cause.
Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg
Project Gutenberg is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.
Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.
Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.
The Foundation’s business office is located at 41 Watchung Plaza #516,
Montclair NJ 07042, USA, +1 (862) 621-9288. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact
Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation
Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.
The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.
While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.
International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.
Section 5. General Information About Project Gutenberg electronic works
Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg eBooks with only a loose network of
volunteer support.
Project Gutenberg eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.
Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.
This website includes information about Project Gutenberg,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.Source: Project Gutenberg ebook #19749. Public-domain status is recorded per item; the licence text above is reproduced unchanged.